• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 tavasz

Politikai kommunikáció

Erdélyi Angelika:

Olaj a tűzre?

Mennyire járulnak hozzá a médiumok és az általuk nyújtott nyilvánosság az erőszakos politikai megmozdulások alakulásához, mennyiben befolyásolják szervezőik magatartását? Kell-e a televíziók hírműsorainak foglalkozniuk az ilyen eseményekkel? És ha igen, milyen terjedelemben és milyen hangnemben? Dolgozatomban ezekre a kérdésekre keresek választ, előbb a szakirodalmi források rövid áttekintésével, majd azoknak a mélyinterjúknak a segítségével, amelyeket az Erzsébet híd blokádjáról beszámoló televíziócsatornák hírigazgatóival készítettem.

1. Bevezetés: A hídblokád és a média

„Novák Előd, az egyik ötletgazda, egy dobbal a kezében egyszerűen besétált az Erzsébet híd közepére. Előbb a fotósok követték. Aztán a többi tüntető. Azonnal megállt a forgalom.”¹ Így kezdődött az Erzsébet híd lezárása 2007. október 26-án. Napokkal korábban tudni lehetett a tervezett eseményről, azt ugyanis egy szélsőséges honlapon, a kuruc.infón hirdették meg. A médiumok, köztük a televíziók a meghirdetett időpont előtt viszonylag keveset foglalkoztak vele, de készülni készültek rá. Ez meg is látszott. A fotósok, az operatőrök és az újságírók, a rendőrök és a tüntetők voltaképpen együtt zárták le a hidat. Sőt a forgalmat a rendőrök állították le, a dobos előtt így nyitva volt az úttest, a sajtósok hada pedig őt követte. Vagyis a közlekedést néhány másodperc alatt megbénították. És csak ezután lépett le a járdákról a többi tüntető.

A hídblokád felveti a kérdést, hogy – képletesen szólva – a nyilvánosság nem volt-e olaj a tűzre. Pontosabban: mennyire járulnak hozzá a médiumok (elemzésemben a téma sokrétűsége miatt elsősorban a televíziókkal foglalkozom) és az általuk nyújtott nyilvánosság az ilyen törvénytelen események alakulásához, mennyiben befolyásolják szervezőik magatartását? Kell-e a televíziók hírműsorainak egyáltalán foglalkozniuk az ilyen eseményekkel? És ha igen, milyen terjedelemben és milyen hangnemben?

Dolgozatomban elsősorban az Erzsébet híd blokádjával foglalkozom, mert 2006 és 2007 tüntetései és zavargásai közül ebben volt egyértelműen tetten érhető a média munkatársainak a történésekhez való hozzájárulása. Emellett érintem a 2006. szeptember 17-én a miniszterelnök őszödi beszéde nyomán kirobbant utcai zavargásokat, különösen az MTV székházának ostromát, mert az általam feltett kérdések csak az események együttes elemzésével válaszolhatók meg.²

Elemzésem alapját a terror és a média kapcsolatával foglalkozó elméletek jelentik. Sok szempontból ugyanis hasonlóak a különböző terrorcselekmények és a Magyarországon a 2006-ban és 2007-ben tapasztalható utcai zavargások, akciók hatásmechanizmusai, szervezőik céljai. Az utóbbiakban (és a hídblokádban is) csupán néhány száz ember vett részt, a híradások mégis róluk szóltak, s az összes médium vezető hírként számolt be akcióikról. Másfelől – mint Bajomi-Lázár Péter írja –:

„A terrorizmus lényegi vonása, hogy kis csoportok nagy figyelmet követelnek maguknak. Tényleges társadalmi súlyuk ugyan csekély, erőszakos cselekedeteik révén mégis képessé válnak arra, hogy tematizálják a média, azon keresztül pedig a közvélemény és a politika napirendjét, a saját témájukkal söpörve le onnan a valóban fontos társadalmi kérdéseket” (Bajomi-Lázár, 2007).

A terrorakciók, az erőszakos események, esetünkben az utcai zavargások és a hídblokád – amely nem erőszakos, de törvénytelen volt – tehát mindenképpen bekerülnek a médiába. Ennek magyarázatára több elmélet létezik. A legismertebb és manapság legelterjedtebb felfogás szerint a terroristák és az újságírók egyfajta szimbiózisban élnek:

„A médiának a terrorizmus ugyanis sztorit nyújt, és kielégíti a közönség dráma- és akcióigényét, a terrorizmusnak pedig a média ingyenes nyilvánosságot biztosít” (Istvánffy, 2005).

Egyes szakírók felvetik, hogy talán nem is volna terrorizmus, ha nem volna média. Mások szerint a terrorizmus alkalmatlan propagandatevékenység kifejtésére, mert a támadások mögött lévő politikai célok nem kapnak elegendő publicitást: a beszámolók ezek helyett az áldozatokra, a drámaiságra, vagyis a szenzációra, valamint a kármentésre, a szolidaritás képeire fókuszálnak (lásd Istvánffy, 2005). Szempontunkból azonban az a fontos, hogy a média ma több ok miatt sem teheti meg, hogy ne számoljon be ezekről az eseményekről. De ha már beszámol, nem mindegy, hogyan teszi: milyen terjedelemben és milyen etikai, szakmai szabályokat követve.

Írásom első részében a vonatkozó szakirodalom másodelemzésével tekintem át a terrorizmus és a média kapcsolatát. Ezután az utcai zavargások és a hídblokád közvetítésének gyakorlatáról és az ennek során követett szakmai elvekről nyújtok áttekintést, arra a négy mélyinterjúra támaszkodva, amelyet 2007 novemberében készítettem négy magyarországi televízió – a HírTV, a Magyar Televízió (MTV), az RTL Klub és a TV2 – hírigazgatójával. Végül összegzem a leírtakat: kísérletet teszek a fenti kérdések megválaszolására, és megpróbálom összeszedni az optimális tudósítási megoldásokat.³

2. A politikai erőszak és a média

Először azzal foglalkozom, milyen hasonlóságok vannak a terrorizmus és a Magyarországon tavaly szeptember óta tapasztalható erőszakos akciók között, illetve hogy miért lehet hasonló a terroristák és a rendbontók médiastratégiája. Ezután a terrorizmus és a média kapcsolatát elemzem. Azt igyekszem bizonyítani, hogy a terrorizmus, illetve a rendbontók és a média nem választhatók el egymástól.

2.1. Párhuzam a terrorizmus és a budapesti rendbontások között

Kiindulási pontnak Istvánffy meghatározását tekintem, aki szerint a terrorizmus „…politikai vagy vallási indíttatású, nem állami szintű szervezetek olyan kommunikációs aktusa […], ami szimbolikus értékű agresszióval operál” (Istvánffy, 2005). Nézzük, hogyan alkalmazható ez a meghatározás a magyarországi rendbontókra!

A magyarországi utcai zavargásokban és törvénytelen megmozdulásokban résztvevőket politikai cél: a Gyurcsány-kormány megbuktatása, a legitim politikai hatalom demokratikus intézményrendszeren kívüli eszközökkel való megdöntése motiválta. Kommunikációs aktusnak tekinthető-e, amit csinálnak? Az utcán autókat gyújtogatók, kirakatokat betörők és a rendőrökre támadók nyilvánvalóan üzennek valamit agressziójukkal. És nem(csak) azt, hogy rombolni akarnak. Párhuzam mutatkozik itt például a 2005-ös párizsi eseményekkel, amikor fiatalok napokon, heteken keresztül csaptak össze éjszakánként a rendőrökkel. Erről György Péter így ír:

„Attól tartok, az autókat felgyújtó francia állampolgárok tette nem más, mint kommunikáció, a közfigyelemért folytatott törvénytelen eszköz. Olyan emberek kezében, akiknek lett volna mit s talán hogyan is mondaniuk. Akiket azonban soha eddig nem hallgattak végig, akiknek a történeteire, amíg azok elmondható történetek lettek volna, nem volt senkinek ideje” (György, 2005).

Vagyis a törvénytelenül utcára vonulók akciói – figyelemfelhívások. Éppen ebből következik, hogy agressziójuk szimbolikus: szélsőséges, de hatásos üzenet arról, hogy léteznek, és hogy problémáik vannak. Annyira hatásos, hogy a média ingerküszöbét is rendszerint átlépi. És éppen ez az egyik lényeges közös vonás a terrorizmus és a rendbontók között: kis csoportok a médián keresztül nagy figyelmet kapnak.

Bajomi-Lázár szerint a média szemszögéből csak nagyságrendbeli különbség van a hagyományos terrorakciók és a budapesti utcákon 2006 és 2007 őszén kiprovokált összecsapások között: az áldozatok száma és az anyagi kár. Mindkét esetben marginális társadalmi csoportokról van szó, amelyek a demokratikus játékszabályok semmibevételével kívánják javítani hatalmi pozíciójukat és igyekeznek nyomást gyakorolni a társadalomra. A fentebb említett szimbolikus agressziónak éppen ez a célja: a nyomásgyakorlás, valamint az, hogy üzenetüket az egész társadalomhoz eljuttassák. Erre használják a médiát, éppen azért, mert sem a politikai, sem a gazdasági intézményrendszeren belül nincsenek képviseltetve, így egyedül az utcát tudják kisajátítani, ezáltal pedig a médiatérbe betörni (Bajomi-Lázár, 2007).

2.2. A terrorizmus és a média kapcsolata

A következőkben a terrorizmus és a média kapcsolatával foglalkozó fontosabb elméleteket mutatom be. A legrészletesebben a szimbiotikus kapcsolatról szólót tárgyalom, mert ma talán ez a legelfogadottabb és a helyzetet – szerintem – a legpontosabban leíró álláspont.

2.2.1. A szimbiotikus kapcsolat

Michel Wieviorka és Paul Wilkinson szerint a terrorizmus és a média között manapság szimbiotikus a kapcsolat. Azt mondják, a terroristáknak a média ingyenes nyilvánosságot biztosít, és – ha lehet így fogalmazni – a terrorizmus a médiának, és ezen keresztül az embereknek ingyen cirkuszt, látványosságot nyújt:

„A médiának szüksége van a terrorizmusra mint szenzációs és látványos történetek kiapadhatatlan forrására, a terroristák akciói pedig értelmüket vesztenék a nyilvánosság nélkül” (idézi Istvánffy, 2005).

A modern tömegmédiának számos olyan sajátossága van, ami miatt rendkívül fontos a terroristák számára. Például az, hogy a média a társadalmi értékek megkonstruálásának egyik legfontosabb fóruma, amely így közösségeket is teremt. Mert a hírversenyben valamennyi csatorna az első akar lenni, továbbá mert magas nézettséget igyekszik produkálni, a lehető legdrámaibb tudósításokat kívánja nyújtani. A terroristák pedig el akarják juttatni az üzenetüket a közönségüknek, legitimációt várnak, és ők is tájékoztatni akarnak. Eszerint tehát a terrorizmus és a média kapcsolatában mindkét résztvevő jól jár, hiszen megkapja, amit akar.

Sükösd Miklós – bár a terrorizmus és a média szimbiózisát konkrétan nem említi – ugyanerről a kölcsönhatásról ír. „Főműsoridős terrorizmus”-nak nevezi a terrorizmus és a média legújabb kori kapcsolatát, mert „a robbantások, merényletek, véres események, emberrablások […] nagy médiafigyelmet, főműsoridős tálalást élveznek” (Sükösd, 1999). A nemzetközi terroristák egyik fő célja éppen a média befolyásolása, mert így tudják további céljaikat érvényesíteni. Az ilyen események erős érzelmi töltetük miatt pedig a média kedvenc témái közé tartoznak. Sükösd szerint ez a jelenség is a politika mediatizációjának része. Szerinte a média

„…alapvetően megváltoztatta a mai közéleti szereplők beszédmódját, kommunikációs stílusát, látványvilágát. A politikai szereplők ma elsősorban a mikrofonnak, a kamerának s a mögöttük álló újságíróknak, szerkesztőknek beszélnek, hiszen rajtuk keresztül érik el választóikat, befolyásolhatják a közvéleményt. A szociológiai kutatások szerint a modern társadalmakban a politikáról szerzett információink elsődleges forrásaként a televíziót és a többi tömegtájékoztatási eszközt nevezzük meg” (Sükösd, 1999).

Ez a jelenség figyelhető meg a terrorista szervezeteknél is, amelyek – ismerve a média működési mechanizmusait – akcióik tömegkommunikációs hatását is gondosan megtervezik. Tudják ugyanis, hogy célcsoportjaikat így érhetik el, üzeneteiket így juttathatják el a leggyorsabban és a legbiztosabban. A jelenség lényege Bajomi-Lázár szerint az, hogy „ha lenni akarsz, akkor látszanod kell”. Vagyis a média nemcsak tükör, hanem a valóság formálója is: „óhatatlanul az általa bemutatott események passzív – néha aktív – részesévé válik” (Bajomi-Lázár, 2007).

Ez a kölcsönös érdek igen veszélyes. Sükösd szerint a terroristák élősködnek a médián, mert tudják, hogy a televíziók „bekapják a horgot”, és fordítva: a médiumok is élősködnek a terrorcselekményeken, hiszen a dráma a képernyő elé ülteti az embereket, vagyis a nézettség emelkedik. Így pedig több tíz- és százmilliós bevételhez juthatnak a televíziók, hiszen a több néző több hirdetőt vonz. Vagyis valóban minden szereplő jól jár: a terroristák – ahogy Margaret Thatcher volt brit kormányfő fogalmazott – megkapják a „publicitás oxigénjét” a médiától, a média pedig a sztorit a terroristáktól.

2.2.2. A szimbiotikus kapcsolat: önámítás?

Istvánffy önámításnak nevezi azt az állítást, hogy a terrorizmus és a média kapcsolata szimbiotikus. Szerinte ugyanis ezt a kapcsolatot a terrorizmus folyamatos diadalmenete jellemzi. Kritikájában éppen a már fentebb említett (és Sükösd által is a legnagyobb veszélynek tartott) kereskedelmi szempontokból indul ki. A média – hangsúlyozza – piaci szereplő, és piaci logikájának lényege, hogy nagy létszámú közönséghez épít ki elérési útvonalat, amelyet aztán pénzért enged át a hirdetőknek. Az elérési útvonal tehát a kulcsmotívum, amelyet a hirdetők legálisan szerezhetnek meg azért, hogy üzeneteiket kommunikálhassák, a nyílt erőszakot alkalmazók viszont illegális módszerekkel teszik ezt – a lázadók első dolga általában nem véletlenül az, hogy átvegyék a hatalmat a rádió és a televízió fölött. Ezt példázza a Magyar Televízió ostroma is: a rendbontók azért vonultak az épülethez, majd azért támadták meg, hogy üzenetüket beolvashassák vagy beolvastassák. Istvánffy azt mondja, a terroristák ennél általában rafináltabban küzdenek: a nyílt erőszakot nem a médium, hanem véletlenszerűen kiválasztott célpontok ellen alkalmazzák, és már be is kerültek a médiába. Vagyis kihasználják a médiát, az általa kiépített elérési útvonalakat üzenetük célba juttatásához. A terroristák taktikája lényegében kivédhetetlen, hiszen egyik kereskedelmi csatorna sem engedheti meg magának, hogy ne közvetítse az ilyen eseményeket (Istvánffy, 2005).

Ezzel az érvelésével szemben azonban felvetődhet, hogy például 2001. szeptember 11-én a CNN egyáltalán nem sugárzott kereskedelmi hirdetéseket, pedig pályafutásának legnagyobb közönségét érte el. Igaz, a hirdetők sem örültek volna, ha a nézők a terror képeivel kapcsolják össze a reklámjaikat. Ráadásul a nézettség és így a reklámbevételek gyümölcse valószínűleg nem azonnal érik be, hiszen ha egy televízió egyszer hitelesen tájékoztatott egy váratlan és addig egyedülálló eseményről, azt várhatóan máskor is többen nézik majd, vagyis a nézettség nem rögtön, hanem közép- vagy hosszú távon eredményez több hirdetőt, és így több nyereséget a kereskedelmi televízióknak.

2.2.3. A terrorizmus nem alkalmas propagandatevékenységre?

Michael J. Kelly és Thomas H. Mitchell – az előző két elméletnek némileg ellentmondva – vitatja a terroristák üzenetküldésének hatékonyságát. Az 1980-as évek elején a nyomtatott sajtó terrorizmusábrázolását vizsgálták. Megállapításuk szerint a tudósítások elsősorban a szenzációs és a bulvárjellegű elemeket hangsúlyozták, és csak keveset foglalkoztak a terroristák céljaival és indítékaival – az utóbbiak csupán a teljes tudósítások tíz százalékát tették ki. A szerzőpáros szerint éppen ezért a terrorizmussal nem lehet propagandatevékenységet folytatni, egyetlen funkciója a félelemkeltés. Ezen túl a támadások értelmetlenek, mivel a mögöttük lévő politikai célok és érdekek nem kapnak elegendő publicitást (lásd Istvánffy, 2005).

2.3. A szakirodalom összegzése

A három megközelítés egyaránt azt hangsúlyozza, hogy a terrorizmus mindenképpen bejut a hírekbe, vagyis semmiképpen nem lehet kikerülni. A szimbiotikus kapcsolat elmélete és annak kritikája között sok a közös vonás, hiszen az utóbbi képviselői is elismerik, hogy a médiumok üzleti szempontok miatt nem maradhatnak le a hírversenyben, vagyis a hírekbe mindenképpen beszivárognak a terrorcselekmények és – ha párhuzamot vonunk – a rendbontások. A különbség a bekerülés módjában, vagyis a terroristák technikájában van, abban, hogy miként „foglalják el” a médiát és határozzák meg a hírnapirendet. Ez azonban vizsgálódásom szempontjából nem a leglényegesebb elem.

A harmadik elmélet szerint az üzenetek eljuttatása nem igazán hatékony. Kérdés azonban, hogy a tíz százalék valóban kevés-e a politikai célokra, hiszen hiába élvez elsőbbséget ilyenkor a vér és a drámaiság a konkrét üzenetekkel szemben, a terroristák szándékát még így is megismerhetik a befogadók. Egyrészt azért, mert egy-egy ilyen támadásnak vannak előzményei is, akár csupán régóta húzódó, szinte már hagyományos ellentétnek tekinthető politikai konfliktusokról, akár korábbi terrortámadásokról van szó. Másrészt azért, mert nem mindegy, milyen célpontok ellen irányul a támadás, hiszen ezek mindig szimbolikusak. Ha ismétlődik vagy korábban volt már hasonló jellegű támadás, szintén hamar köthető valakihez vagy valakikhez, és így azok politikai üzenetéhez is. Ráadásul a képek, a felvételek, maguk az események annyira drámaiak ilyenkor, hogy a nézők tudatába szinte „beleég” az általuk hordozott üzenet, a mögöttes szándék. Vagyis anélkül, hogy a tudósításokban konkrétan többet beszélnének a támadások politikai hátteréről, azok a beszámolók szenzációsabb részein keresztül is eljutnak a közvéleményhez, ha a nézőkben ez nem is tudatosul mindig. Vagyis a terroristák elérik céljukat, a figyelemfelkeltést.

3. A médiumok felelőssége, avagy hogyan számoljunk be az ilyen eseményekről?

Írásom eddigi részéből kiderült, hogy a terrorizmus és a média szoros kapcsolatban áll egymással. Az ilyen események közvetítését számos okból nem ússzák, nem úszhatják meg a televíziók. A szakirodalom szerint elsősorban a nézettség, a tájékoztatás és a hírverseny kötelezettségei miatt kell lépést tartaniuk a médiumoknak az eseményekkel. Ráadásul vannak olyan akciók, amelyeket éppen a média reakcióit kiszámítva, médiaeseményként szerveznek meg. Például a 2001. szeptember 11-én a New York-i World Trade Center ellen intézett terrortámadás során a terroristák számolhattak azzal, hogy a második repülőgép becsapódását a Föld lakosságának jelentős része már élő, egyenes adásban nézi végig (Bajomi-Lázár, 2002). Így is lett: világszerte rekordszámú nézőt ültettek a képernyők elé a televíziók, amelyek a CNN adását vették át.

Azt, hogy a szervezők a hídblokád esetében is tudatosan számoltak volna a média reakcióival, biztosan soha nem derül ki. Valószínűleg azonban ez történt, hiszen mi értelme lett volna lezárni a hidat a média nyilvánossága nélkül? Anélkül az üzenet elég nehezen jutott volna el a politikai közösség tagjaihoz.

Visszatérve szeptember 11-éhez: a médiaelemzők az esemény hírértékét és az arról készült beszámolókat eltérően ítélték meg. Voltak olyanok, akik azt mondták: példás visszafogottsággal tájékoztattak a televíziók a támadásról; mások azonban úgy vélték, hogy a média szenzációhajhász módon közvetített a történtekről. Megint mások azt hangsúlyozták: a televíziók túlbecsülték az események súlyát, és egyenesen háborúként ábrázolták az egyedi támadást, ezzel pedig „nemcsak közvetítették a valóságot, de alakították is, háborús veszélybe sodorva az Egyesült Államokat és a világot” (Bajomi-Lázár, 2002).

A médiának tehát mindenképpen felelőssége van abban, hogyan számol be az eseményekről, hiszen több szinten is befolyásolhatja azok alakulását. Most elsősorban a közvetlen szinttel foglalkozom, vagyis azzal, hogy egy éppen zajló esemény élő közvetítésekor a nyilvánosságnak milyen hatása lehet a szervezők magatartására, illetve, hogy a kiszámítható nyilvánosság önmagában mennyiben járul hozzá a rendzavarásokhoz.

A magyar médiumokra szintén még soha nem tapasztalt felelősség hárul 2006. szeptember 17-e, a Gyurcsány-beszéd kiszivárogtatása és az utcai zavargások óta abban, hogy segítik-e vagy sem a rendbontókat céljaik elérésében akkor, amikor beszámolnak az általuk tervezett és végrehajtott eseményekről, esetleg élőben közvetítik azokat. A továbbiakban néhány elméleti megközelítést mutatok most be röviden annak bizonyítására, hogy a média közvetítései nem elhanyagolhatók az ilyen eseményeknél.

3.1. A terrorelhárítás, a terroristák és a BBC elvei

2007. október 23-án este randalírozók kisebb csoportja tűnt fel a pesti Kálmán Imre utcán és környékén. A rendőrök műveleti területté nyilvánították a helyszínt, és a média képviselőit távozásra szólították fel, arra hivatkozva, hogy jelenlétük, vagyis a nyilvánosság vonzza a tüntetőket. Azóta több hasonló eset is történt, sőt előfordult, hogy engedély nélküli tüntetésről újságírókat állítottak elő, mert a rendőri felszólítás ellenére sem hagyták el a helyszínt. Ezeknek az eseteknek a konkrét példán túlmutató jelentőségük van, hiszen azt az álláspontot demonstrálják, amely szerint a médiának befolyása van az események alakulására.

Sükösd szerint a terrorelhárítással foglalkozó hatóságok álláspontja az, hogy a média felelőssége óriási a terrorcselekmények napirenden tartásában. Szerintük minden publicitás segítség abban, hogy a terroristák elérjék céljaikat, és minél szélesebb körhöz juttassák el üzenetüket. Vagyis a hatóságok dolga az, hogy a terroristákat megfosszák a „publicitás oxigénjé”-től. A terrorelhárítás szerint a terroristák az erőszak miatt jutnak be a médiába – a hatóság ezt tartja elfogadhatatlannak, és médiastratégiáját is erre építi. Az ausztrál PSCC (Protective Services Co-ordination Centre) terrorelhárító szervezet iránymutatása, amely hasonló más nyugati országokéhoz, így szól: (1) ne biztosítsanak élő adást a terroristáknak, mert így szerkesztetlen propagandalehetőséget kaphatnak; (2) kerüljék a jelszavakat és a jelszószerű kifejezéseket; (3) mindenfajta követelésnek propagandától és speciális retorikától mentesnek kell lennie; (4) a média képviselőinek el kell kerülniük, hogy maguk is a történet résztvevőivé váljanak; (5) ne hívják telefonon a terroristákat; (6) a média képviselői ne tegyenek semmit, ami a túszok életének további veszélyeztetéséhez vezet (lásd Sükösd, 1999).

Az tehát látszik, hogy a terrorelhárítással foglalkozók egyértelmű és sarkos véleményt fogalmaznak meg a terror és a média kapcsolatáról. Ők egyáltalán nem engednék az élő közvetítést az ilyen akciókról, mert szerintük a nyilvánosság egyértelműen segíti a terroristákat céljaik elérésében. Arra is felhívják a figyelmet, hogy az újságíróknak nem szabad az események részeseivé válniuk. Ezzel azonban önkéntelenül is egyfajta cenzurális nyomás képét sugallják, ami ellentmond a demokratikus alapelveknek. Persze ilyenkor maga a közvetített esemény is szemben áll a demokratikus értékrenddel.

Ráadásul a terroristák éppen a másik végletet képviselik, hiszen szerintük a média az elnyomó hatalmat szolgálja, és nem enged teret az általuk is képviselt kisebbségeknek, csupán a többségnek. A terrorista propagandának egyébként ennek hangsúlyozása is fontos része. A magyar rendbontók is ezt a nézetet vallják. Keresetlen szavakkal és szidalmakkal illetik a legtöbb televízió munkatársait, mondván, a kormányt szolgálják, és elferdítik a tüntetők céljait, torzítva számolnak be az eseményekről. Kezdetben egyedül a HírTV munkatársait tűrték meg maguk körül, ám a hírigazgató elmondása szerint a helyzet 2007 végére megváltozott: most már őket is szidalmazzák. A média tehát két tűz között áll: a rendbontók és a rendőrség is valamilyen szinten ellenlábasa, még ha a szélsőségesek egyik célja éppen az, hogy bekerüljenek a híradásokba. Ilyen helyzetben különösen nehéz elfogulatlanul közvetíteni, kialakítani és betartani a megfelelő tájékoztatás alapelveit.

A 2007-es év eseményeinek elemzésekor gyakran hozták példaként a BBC etikai kódexét, amelyben van néhány iránymutatás a zavargásokra vonatkozóan: (1) Mérlegelni kell annak veszélyét, hogy a kibontakozóban lévő zavargás eseményeinek puszta nyomon követése milyen mértékben bátorítja a résztvevőket. (2) Azonnal vissza kell vonulni, ha a sajtó jelenléte „fokozza a helyzetet”. (3) A résztvevők számára vonatkozó becsléseket szkeptikusan kell kezelni, továbbá minden esetben meg kell nevezni az információk forrását. (4) Pártatlan és átfogó tájékoztatásra kell törekedni; ha a tudósítók nem képesek kontextusba helyezni az eseményeket, akkor ki kell egészíteni a beszámolókat, annak érdekében, hogy a teljes képet megjeleníthessük. (5) Abban az esetben, ha az események „erőszakszintje” magas, az anyagokat kisebb késéssel vagy megvágva kell műsorba szerkeszteni.⁴

Vagyis a BBC etikai elvei is számolnak azzal, hogy a média befolyással lehet az eseményekre. Az idézett iránymutatások felvetik az újságírók felelősségét az események közvetítésében – egyetlen hátrányuk, hogy szinte az összes pont szubjektív megítélés alá esik. Ki dönti el, hogy olyan helyzet alakult-e ki, amely indokolttá teszi az adás megszakítását, vagy ki dönt az erőszak „szintjéről”? Természetesen nem más, mint a szerkesztő, a hírigazgató, a médium illetékes szakmai döntéshozói (miként minden más esetben is).

A következőkben a hírigazgatókkal készített mélyinterjúk alapján azt elemzem, hogy a hídblokád alatt – részben érintve majd az utcai zavargásokat is – milyen elvek és iránymutatások alapján döntöttek arról, hogy miként: milyen formában és terjedelemben tudósítsanak az eseményről.

3.2. A hírigazgatókkal készített interjúk összefoglalása és elemzése

Négy televízió – a HírTV, az MTV, az RTL Klub és a TV2 – hírigazgatójával készítettem mélyinterjút a témában. A következő alfejezetekben összegzem és elemzem az általuk elmondottakat az általam fontosnak ítélt szempontok alapján.

3.2.1. Korai hírek: miért igen, miért nem?

Az első kérdés az, hogy a négy televízió korábban adott-e hírt a tervezett hídblokádról, és ha igen, milyen formában és miért. Ez ugyanis azt a kérdést veti fel, hogy kell-e „promózni”, vagyis reklámozni az ilyen törvénytelen eseményeket, egyáltalán baj-e az, ha a televíziók beszélnek róluk, népszerűsítheti-e az akciókat. Hogyan látják ezt a hírigazgatók?

Előzményként annyit érdemes tudni, hogy október 10-én a kuruc.infón jelent meg az október 26-ra tervezett hídblokádra mozgósító felhívás. Október 24-én este ismeretlenek a Budapesti Rendőr-főkapitányság nevében hamis e-mailt juttattak el a hírszerkesztőségekbe arról, hogy a rendőrség nem fogja megakadályozni az engedély nélküli akciót. A levélről néhány óra múlva kiderült, hogy koholmány: a rendőrség cáfolta a benne foglaltakat. Később a kuruc.info hírportál szerkesztői azt állították: meghekkelték a rendőrség szerverét, így tudtak az egyik sajtóreferens e-mail címéről álközleményt küldeni.

A legkorábban, már október 24-én az MTV foglalkozott a tervezett hídblokáddal, az esti fél 8-as híradóban, majd még aznap az Este című műsorban is. A budapesti rendőrfőkapitány volt a vendégük, akit akkor már lehetett a hamis e-mailről kérdezni. Kert Attila hírigazgató szerint több okból számoltak be előzetesen is a tervezett akcióról:

„Önmagában az hír volt, hogy egy csoport nyílt ellenszegülésre, törvényszegésre készül, és annak is jelentősége volt abban a helyzetben, hogy a rendőrség deklarálta, nem fogja tűrni. Ennek közéleti, politikai, és egyébként a mindennapi élet szempontjából is jelentősége volt. Az embereknek tudniuk kellett azt, hogy necces lesz azon a napon közlekedniük a belvárosban, és tudniuk kellett azt, hogy a rendőrség ígéretet tett, és ezzel bizonyos szempontból felelősséget is vállalt arra, hogy fenntartja a rendet.”

Felvetődik a kérdés, hogy két nappal a törvénytelenség előtt nem toboroznak-e szimpatizánsokat a híradással. Kert szerint valóban nem egyértelmű ez a helyzet, de végül kiderült, hogy nem csináltak reklámot a tüntetésnek:

„Azt kérdezed, hogy nem voltunk-e plakátragasztói a tüntetőknek. Akkor lettünk volna, ha azt mondjuk, hogy október 26-án reggel 8 órakor tervezik lezárni a hidat. De legjobb emlékezetem szerint nem adtunk meg paramétereket ilyen pontosan. Nyilvánvaló a dilemma: hogyha hallgatunk róla, akkor nem beszélünk egy fontos dologról, ráadásul tudjuk azt, hogy azért szervezik, hogy szerepeljenek és bekerüljenek a hírekbe. Biztos, hogy részben ezért, ha nem tudatosan, akkor is. Ha pedig beszélünk róla, akkor valóban ráirányítjuk a figyelmet, és segítünk nekik. Adott esetben szerintem igazolható a média viselkedése, hiszen nem volt tömeg az Erzsébet hídon, vagyis akik ott voltak, nem azért mentek oda, mert a televíziók hírműsoraiban értesültek erről, hanem azért, mert odaszervezték [őket].”

Az MTV október 24-ei híradójában ráadásul megszólalhatott Novák Előd is, az a bizonyos dobos, aki végül a hídfoglalást elindította. Kert szerint hírszerkesztési alapelv, hogy minden érintett fél elmondhassa álláspontját.

A TV2 október 25-én számolt be először a meghirdetett akcióról, de a hamis rendőrségi e-mail tükrében. Pánczél Andrea hírigazgató szerint sem népszerűsítették ezzel a hídblokádot, és nézőiket tájékozatniuk kellett:

„Szerintem nem reklámot adtunk, hanem beszámoltunk a téves rendőrségi e-mailről, amelynek a része volt a hídblokád. Egyébként ezt egy olyan helyre hirdették meg, az Erzsébet hídra, ami a város közepe, és ez nagyon sok embert érinthet.”

Az RTL Klub ellenben csak egy rövid képes hírben, egy „demóban” említette meg az akciót 25-én a fél 7-es Híradóban, majd a késő estiben, de azt is azzal a „felütéssel”, hogy Rogán Antal V. kerületi polgármester az ügyészséghez fordul a törvénytelen demonstráció miatt. Vagyis az esemény előtt a csatorna minimálisan foglalkozott a témával. Kotroczó Róbert hírigazgató szerint nem véletlenül:

„Minek számoljunk be valamiről, ami nem egy megbízható híroldalról származó információ [a kuruc.infón hirdették meg, de egészen október 26-ig nem lehetett biztosan tudni, hogy megtörténik-e – E. A.]. Bocsánat, a hídlezárásról mit lehet tudni? Azt, hogy az Alkotmánybíróság már kimondta, hogy hidat nem lehet lezárni. Tehát, ha valaki ilyen akciót akar csinálni, az törvénytelen. […] Ha van egy törvénytelenség, arról be kell számolni, de promózni nem kell szerintem.”

A HírTV hírigazgatójától azt az információt kaptam, hogy korábban ők sem számoltak be a tervezett hídblokádról, azért, mert nem akarták reklámozni.

Úgy tűnik tehát, a hírigazgatók megosztottak ebben a kérdésben, álláspontjuk nem egységes. Szerintem mindkét fél érvelése elfogadható. Hiszen a közszolgálati televíziónak kiemelt feladata tájékoztatni az embereket arról, hogy pénteken kisebb közlekedési káosz várható Budapesten, ugyanakkor az Este című műsorban már nem ez volt a téma, hanem az, hogy a rendőrség miként akadályozza majd meg a törvénytelenséget. És érthető a hamis e-mail témakörének érintése is, hiszen túlmutat a konkrét eseten, hogy a rendőrség nevében valódinak tűnő álközleményeket lehet küldözgetni. Ugyanakkor elfogadható az RTL Klub hírigazgatójának azon indoklása is, hogy törvénytelenségről nem akar beszámolni azelőtt, mielőtt az megtörténik. Úgy tűnik, egyéni döntés kérdése mindez, vagyis szubjektív elemeket is hordoz.

3.2.2. Élő vagy nem élő?

Az, hogy egyenes adásban közvetítették-e a televíziók a hídblokádot, nagyjából kikövetkeztethető az előző alfejezetből, hiszen ebben is megjelennek a különböző csatornák hírkezelési elvei.

Az MTV reggel 8 órától élőben adta az eseményeket, valamivel több, mint másfél órás rendkívüli híradójában. Kert Attila azt mondja:

„Nagyon pontos tervünk volt arról, hogy mit csinálunk. Arról volt szó, hogyha nem történik semmi, egy rövid képes hírrel, egy úgynevezett demóval elintézzük az egészet, ha érezhető feszültség van, akkor kapcsoljuk a helyszínt, és hogyha hídfoglalás van, és olyan súlyúak az események, akkor szükség esetén az adásidőt túllépve is beszámolunk róla. És hát úgy alakult, hogy olyan súlyúak voltak. De azt hangsúlyozom, hogy mindaddig, amíg nem volt nyilvánvaló, hogy valami történhet, nem foglalkoztunk vele, 8 órakor kapcsoltunk először a hídra. Akkor már azt lehetett megmutatni, hogy igen, ott vannak az ismert arcok és a rendőrök. Kérdés volt, hogy mi lesz.”

Kert utólag sem tartja hosszúnak a másfél órás élő adást:

„Abban a pillanatban, amikor az a fiatalember zöld mellényben, »politikai elítélt« felirattal a hátán, elítélthez képest furcsamód szabadon kilépett a hídról, és elkezdett dobolni, onnantól kezdve eldőlt, hogy itt valami történik. [Novák Előd egy zöld láthatósági mellényben vonult a hídra, amelynek hátán ez volt olvasható: Politikai elítélt – E. A.] Volt egy hídfoglalás, egy rendőrségi akció, ami az egész város életét befolyásolta, emellett olyan közéleti jelentősége volt, amilyen, és abban a pillanatban, hogy ott vagyunk, és közvetítjük, nem lehet azt mondani, hogy úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött…”

Vagyis szerinte nem lehetett megszakítani az élő közvetítést. Kert szerint nem titkolt cél a nézettség növelése is, de az MTV-nek mint közszolgálati csatornának ez nem elsődleges szempontja. Ráadásul reggel 8-kor nem lehet kiugró nézettségre számítani. Ehhez képest a hírigazgató szerint egy „vállalható nézettséget” sikerült elérnie a köztévének aznap reggel.

A HírTV szintén élő adásban követte az eseményeket, nagyjából egy óra 45 percen át. Szikszai Péter azt mondja, kötelességük ezekről az eseményekről azonnal beszámolni:

„Nézői igény. […] Bennünket azért néznek, mert most már tényleg kezdünk hírtelevízióvá válni. Öt év alatt már valamit fel tudtunk mutatni. Ha történik valami, és azt a HírTV nem közvetíti, akkor csörögnek a telefonok. […] Pontosan azért van igény ránk, mert aki országos, meg dolga lenne, az nem mutat meg mindent. Nyugodtan leírhatod, ezt vállalom. Ugyanez volt máskor is. Mi van mondjuk, ha a HírTV-nek nincs SNG-autója, akkor augusztus 20-át ki közvetíti?”

Szikszai a beszélgetés későbbi részében ugyanígy példaként említette az MTV ostromát, amelyet szintén csak a HírTV közvetített élőben, az országos kereskedelmi csatornák pedig az ő képeiket vették át.

A TV2 is követte az eseményeket, de kisebb-nagyobb megszakításokkal. Aznap délelőtt rendkívüli kiadásokban számoltak be a legújabb fejleményekről. Vagyis köztes megoldást választottak az élő, egyenes adás és a műsorrend szerinti hírösszefoglalók között. Pánczél Andrea szerint azért, mert a Tényeknek a közérdeklődésre számot tartó eseményekről kell beszámolnia:

„Mi nem vagyunk hírcsatorna, tehát nem kell folyamatosan nyomnunk mindent, nem a mi dolgunk. Ugyanakkor az is biztos, hogy a TV2-nek emblematikus műsora a Tények, egy nagyon erős brand. Erősebb, mint maga a csatorna, tehát azt gondolom, hogy tőlünk elvárják a hiteles tájékoztatást. […] Ennek az egyik legfontosabb része ma már az egyidejűség, vagyis hogyha valami történik, akkor azt mi egy időben mutassuk. Az viszont nem funkciónk, hogy élőben közvetítsünk mindent, csak azért, mert mások is ezt teszik, miközben az eseményeknek már nincs akkora hírértékük.”

A hírigazgató azt mondja, készültek minden lehetséges verzióra, vagyis képesek lettek volna élőben is adni a hídblokádot, de szerinte ezt semmi nem indokolta:

„Nem történt semmi olyan, amiért érdemes lett volna ott maradni. Az már nem érdekel, hogy néhány ember lézeng a helyszínen. Ha atrocitás van, és a rendőrök olyan módon intézkednek, az érdekes, és mivel itt nem egy bejelentett dologról volt szó, várható volt, hogy akár erőszakos cselekmények is lesznek. De azt élőben közvetíteni, hogy három ember ott lézeng, ráadásul azt sem tudjuk biztosan, hogy ők sétáló emberek vagy tüntetők, nincs sok értelme.”

Az RTL Klub másként kezelte a hídblokádot; terjedelemben még a TV2-nél is visszafogottabban. Nem is 8-kor, hanem fél 9-kor kapcsoltak először a hídra, a műsorrend szerinti Híradóban. Kinn lévő egyetlen riporterük aztán egyszer még délelőtt is bejelentkezett, de utána már csak a szokásos hírműsorokban számoltak be az eseményekről és az aktuális helyzetről – mondja Kotroczó Róbert.

„A hídfoglalásról először [fél 9-kor – E. A.] Gál Balázs számolt be röviden. Noha nem voltam itthon, beszéltem telefonon a szerkesztőkkel, és abban maradtunk, hogy Balázs a Reggeli éppen akkor futó rovatrészében, a Csak csajokban is bejelentkezik majd a hídról [háromnegyed 10 körül – E. A.] a legújabb információkkal azért, hogy a szerencsétlen városlakók tudják, merre menjenek vagy éppen ne menjenek. Tehát ezeket az információkat nem tartottuk vissza, de nem klasszikus híradóban adtuk közre, és az is elhangzott, hogy majd a déli hírekben az események politikai és egyéb összetevőit el fogjuk mondani.”

Azt, hogy miért nem a többi csatornához hasonlóan szakították meg az adást, Kotroczó a nézettségi adatokkal indokolja:

„Az utóbbi időben már kialakult, hogy nem tekintjük magunkat híralapú televíziónak, tehát 24 órás hírcsatornának. Ez azzal jár, hogy rendes időpontokban adunk információkat arról, hogy mi történt vagy történik Magyarországon. Hogyha olyan nagy horderejű a dolog, természetesen megszakíthatjuk az adást, vagy tehetünk be extra hírösszefoglalókat. De általában – mivel nekünk van a legtöbb hírösszefoglalónk egy nap – ezek nagyjából kielégítik az emberek hírigényét.”

Kotroczó elsősorban az RTL Klub célközönségére gondolt, amely a tapasztalatok szerint, ha megnézte a filmet, megnézte a csatorna hírösszefoglalóját is, és nem kapcsolt el a szünetben oda, ahol folyamatosan adták például az utcai zavargásokat. Szerinte arra a kérdésre, hogy hol van az a határ, amikor az adást meg kell szakítani, nem lehet egyértelműen válaszolni, mert nincs rá egységes szabály:

„Az MTV ostroma, ami ugye elsőként zajlott ilyen látványos keretek között, akkor kielégítette az emberek érdeklődését is. Tehát ott lemaradni, és nem adni róla, az nagyon nagy rizikó lett volna.”

De nem közvetlenül a nézettség, hanem a hitelesség miatt – állítja a hírigazgató. Ebben viszont közép- és hosszú távon óhatatlanul érvényesülnek a kereskedelmi szempontok:

„Az RTL hírigazgatóságától ez [a nézettség – E. A.] nem elvárás. Nekünk be kell számolni arról, ami van. Viszont a logika abban van, hogyha mi nem számolunk be fontos eseményekről, akkor a Híradó hitelessége csorbul, és az már érzékenyen érintené a csatornát. Ez azt jelentené, hogy a rendes hírblokkjainkat sem néznék annyian.”

Kotroczó szerint ugyanakkor ezeknek az eseményeknek az újdonságjellege is múlik:

„Hogyha egy esemény nem áll egyébből, minthogy rendbontók rongálnak, akkor az egyre kevésbé lesz hírszerű. Először nyilván az, hiszen egy nem várt dolog történik, de második, harmadik, nyolcadik esetben már nem.”

Ezen a ponton felmerül egy érdekes kérdés: nevezetesen az RTL Klub és a TV2 hírműsorainak hasonlósága-különbözősége. Amikor ezt felvetettem Pánczél Andreának, egyetértett: számára teljesen nyilvánvaló, hogy van különbség a hírműsorok között, és ez a hídblokád közvetítésénél is szembetűnő volt. Szerinte természetesen minden televízió a saját nézőinek készíti a műsort:

„Politikusabb a Tények, mint az RTL Híradója. Ez látszik a műsorrenden is, mások a szempontok, más típusú hírműsort csinálunk. Abba, amit mi csinálunk, ami inkább közelít egy hardnews-hoz, ez [a hídblokád miatti rendkívüli híradók – E. A.] bőven belefér. […] Minket azért néznek ennyien, mert foglalkozunk ezekkel a témákkal, ilyen sorrendben adjuk az anyagokat, és valóban, politikai anyagok is vannak, sokkal több, mint az RTL-en. […] Másfél éve készült egy felmérés, amelyben arról kérdezték az embereket, hogy a két csatornán melyik a kedvenc műsoruk. A TV2-n a többség a Tényeket említette, az RTL-en pedig a Barátok köztöt, ami természetes a nézettségét tekintve. De a Híradó a sokadik helyen volt. A mi presztízsünkhöz hozzátartozik, hogy más stílusú a két hírműsor, és szerintem ez így van jól.”

Úgy tűnik tehát, mindenki másképp dönt. A tájékoztatás és a nézettség, a csatorna nézőinek igénye: ez a két szempont határozza meg a legnagyobb mértékben, hogyan számol be egy csatorna az eseményekről.

3.2.3. Hatás, befolyásolás, felelősség

Az már eddig is kiderült, hogy a szakírók és az etalonnak számító BBC-irányelvek is lehetségesnek tartják: bizonyos esetekben a média igenis befolyásolhatja az események kimenetelét. Éppen ezért nem mindegy, hogyan viszonyulnak az erőszakos, törvénytelen akciókhoz. Ezért arról is megkérdeztem a hírigazgatókat: az utcai zavargások és a hídblokád alatt elgondolkodtak-e azon, mit jelent a szervezőknek a nyilvánosság. Befolyásolhatja-e szerintük az események alakulását, ha élőben közvetítik azokat, vagy egyáltalán az, hogy beszámolnak róluk?

Kert Attila szerint a hídblokád alatt az élő közvetítés önmagában nem befolyásolta az eseményeket:

„Abban az adott helyzetben már nem hiszem. Attól nem került oda több rendőr, a helyszínre már nem tudott menni se rendbontó, se tüntető. Abban befolyásolhatja az eseményeket, hogy az emberek elkerülik azt az útirányt […] és esetleg otthon is nézhetik, és nem ülnek autóba.”

Ugyanakkor Kert szerint nem vitatható, hogy a rendbontók valódi súlya nem akkora, mint amekkorának a médián keresztül látszik. És erről a média is tehet:

„Felelőssége van a médiának ebben. Nem viselkedhetünk úgy, mintha annak, aki 30 vagy maximum 300 embert képes kicsődíteni az utcára, ugyanolyan jelentősége lenne, mint annak, aki képes 30 ezer embert kivinni, és néhány millió ember véleményét befolyásolni [Kert itt Orbán Viktorra és az október 23-ai Fidesz-nagygyűlésre gondol – E. A.]. Ezek az emberek attól válnak fontossá, hogy láthatóvá válnak, és időnként, amikor elragad bennünket, hírszerkesztőket a hév a lángoló autóktól, a maszkos rendőröktől és az összecsapásoktól, akkor nem vesszük észre, hogy megemeljük a jelentőségüket. Oda pozicionáljuk őket a legfontosabb politikusok mellé. Hát, könyörögve kérem, aki kivisz 300 embert az utcára, és arra képes, hogy felgyújtson és keresztbe állítson egy autót az utcán, az milyen befolyással van a társadalomra? Az legfeljebb hangulatromboló, de érdemi befolyása a folyamatokra nincsen, nem képvisel tömegeket, nem tömegek igényét fogalmazza meg, hanem láthatóan hobbitüntetőkről, attitűdfasisztákról és életvitelszerű ellenállókról van szó.”

A HírTV hírigazgatója azt mondja: az biztos, hogy a tüntetők „ügyesen használják a médiát”, csakúgy, mint a politikusok. De szerinte a nézők elől ennek ellenére sem lehet elzárni az információkat, ráadásul a tévézők el tudják dönteni, nézik-e vagy sem, hiszen a távirányító az ő kezükben van:

„Az a baj, hogy nekünk arra nem terjednek ki az eszközeink, hogy szelektáljunk azok közül, akik használni akarják a médiát. Akkor a politikusok pr-akcióira se mennénk ki, például amikor Gyurcsány a gyerekekkel foglalkozik, mert tudjuk, hogy ő is használni akarja a médiát. Azért ülteti oda a gyerekeket, meg vágja a szalagot, mert tudja, hogy arról nagyon szép képet adnak a híradók. Én ezt eldönthetem, hogy ez tisztességes vagy nem tisztességes, használnak engem vagy nem használnak?”

A kérdés jó. Szerintem egy hírigazgató dönthet arról, hogy az általa képviselt szakmai alapelvek alapján mi fér bele a csatorna híradóiba, és arról miért és hogyan számol be. Szikszai Péter szerint viszont etikai szabályok csak bizonyos esetekben merülnek fel, például a baleseteknél, de azt mondja, hogy egy utcai zavargás nem etikai kérdés, vagyis nem az etika alapján dől el, hogy közvetítik-e vagy sem:

„Ha nekem ez a dolgom, akkor mit tehetek? A BBC etikai kódexében – amire mindig hivatkozunk – van egy olyan irányelv, hogy hogyan kell az élő közvetítéseknél eljárni. Amikor a tudósító úgy érzi, hogy generálja az eseményeket, akkor háttérbe kell vonulnia. […] De nem hiszem, hogy azzal generálnám az eseményeket, hogy odaállítok egy kamerát.”

Szikszai szerint felvetődhet ugyan a kérdés, hogy egy élő közvetítés vagy egy tudósítás mennyire válhat az események generálójává, de ezzel nem lehet mit kezdeni:

„Le lehet oltani a villanyt, meg ki lehet rúgni a kábelt, de akkor a néző sérül. És azért nekem mégiscsak az a fontos, hogy látni akarják. Mondom, szerintem az a tendencia, hogy látni akarják.”

Hasonló véleményen van a TV2 hírigazgatója is. Pánczél Andrea szerint az embereket egyre jobban érdeklik a rendkívüli események, és minél hamarabb szeretnének értesülni a fejleményekről. A felelős döntéshozóknak azonban nincs könnyű dolguk:

„Nehéz dolog mérlegelni, hogy vajon reklámot csinálunk-e a tüntetőknek, vagy sem. Mindig nehéz mérlegelni, hogy miről érdemes és milyen mértékben beszámolni. A leginkább elgondolkodtató, hogy mondjuk szélsőséges eszméket nyilvánosan hirdető csapatokról hogyan kell beszámolni egy hírműsorban. Én azt gondolom, hogy mindenképpen távolságtartóan, és maximum a hírértéket kell kiemelni egy ilyen esetben. A közérdeklődésre országos szinten számot tartó eseményről pedig mindenképpen be kell számolni úgy, ahogy az érdekes lehet.”

Pánczél szerint a hídblokád idején is bevezetett breaking news-okkal a TV2 eddig mindig jól járt, a hírműsorok hozták az elvárt nézettséget. A hírigazgató szerint a média jelenléte ilyenkor nem generálja az erőszakot és nem befolyásolja az eseményeket:

„Az elfajuláshoz, azt hiszem, a médiának nincs sok köze. Az egy másik kérdés, hogy a demonstrálók nem feltétlenül örülnek bizonyos csatornák megjelenésének. […] Hogyha elkezdik ütlegelni a mi SNG-autónkat, vagy próbálkoznak beszólni, akár megütni a mi saját embereinket, az már inkább előfordult. Tehát inkább fordítva működött, minthogy mi generáljuk az eseményeket.”

Számomra egyébként nem teljesen egyértelmű ez a logikai okfejtés, hiszen a tüntetőkből valóban indulatokat vált ki a televíziók megjelenése a helyszínen; elsősorban az országos kereskedelmi csatornák riportereit érték atrocitások. Ha szó szerint vesszük, így az újságírók jelenléte közvetlenül is generálja az erőszakot, ha az csupán személy szerint feléjük irányul is ebben az esetben. Dolgozatomban természetesen én elsősorban azzal foglalkozom, hogy a nyilvánosság miatt bátrabbak lesznek-e a rendbontók, illetve további, hasonló eseményeket generál-e a média fokozott figyelme.

Az RTL Klub hírigazgatója azt mondja, hogy a hatásvizsgálat a pszichológusok és a szociológusok dolga. Az újságíróknak a saját munkájukat kell végezniük:

„A befolyásolás nem a mi dolgunk, mi híreket csinálunk. Bocsánat, de miért kéne foglalkoznunk azzal, hogy milyen hatása van a beszámolónak? Ezek alapján azt is mérlegelnünk kellene, milyen hatása van egy politikai információnak egy bizonyos pártra, vagy netán az ellenzéki vagy a kormánypártra. Vagyis akkor mérlegelnénk azt, hogy nem mondjuk vagy mondjuk. Nincs ilyen lehetőség.”

Kotroczó Róbert szerint a médiumok felelőssége ilyen helyzetekben abban van, hogy a létező szakmai és etikai elveiket lehetőleg élő adásban se hágják át.

3.2.4. Szakmai elvek

A hírigazgatókat arról is kérdeztem: milyen szakmai elvek szerint dolgoznak az újságírók szerkesztőségükben, milyen alapelveket vesznek figyelembe és tartatnak be velük például az élő közvetítések során?

Az MTV-ben irányadó szakmai kódexet éppen mostanában frissítik, hiszen abban mindenki egyetért, hogy a médiát a 2006-os és 2007-es év történései eddig nem látott kihívások elé állították:

„Van egy szakmai kódexünk, ami néhány nap múlva lép hatályba. Most update-eljük. Ebben lefektettük az elveket, csakhogy ezek mindig a gyakorlatban dőlnek el. Benne van, hogy mit tekintünk rendkívüli helyzetnek: természeti katasztrófa, vezető politikus, közéleti személyiség halála, utcai zavargások. Ezeket felsoroltuk, és azt is meghatároztuk, ki dönthet arról, hogy ezekről milyen formában számolunk be. És, bár le lehet írni okosan, hogy mit tekintünk utcai zavargásnak stb., mégis mindig az adott esetben kell eldönteni, hogy az megüti-e a rendkívüli mércét. Én arra törekszem, hogy legyen egységes mérce arra, mikor kell beszámolni rendkívüli műsorban, és mikor kell csak említést tenni róla a hírek között.”

A kérdés tehát nem könnyű, hiszen – ahogy a hírigazgató is fogalmazott – minden egyes eset más, a körülményektől függ, hogy meg kell-e szakítani az adást miatta. Szerinte egyébként azok az események ütik meg a mércét, amelyeknek valós társadalmi és közéleti jelentőségük van. Tény, hogy ez sem túl kézzelfogható, vagyis mindenképpen megköveteli a gyakorlati mérlegelést. Ha már döntöttek az élő közvetítésről vagy a helyszíni tudósításról, akkor szintén vannak újságírói, szakmai elvek, amelyeket illik betartani – mondja Kert Attila:

„Kellő távolságtartással kell kezelni az eseményeket, mindkét féllel kapcsolatban. Amennyiben összeütközésről van szó, tárgyilagosnak kell lenni, és bizonyos elvi normákat tiszteletben kell tartani. Egy fő rendezőelvnek kell mindig lenni, az alkotmányos rend tiszteletének. Nem szabad, hogy a tudósító érzelmileg az események hatása alá kerüljön. Elfogulatlannak kell lennie, de ennek mércéje a köztársaság alkotmánya. Meg kell mutatni mindent, azt, hogy mit csinál a tüntető, a rendbontó, a rendőr, és hogy törvényesen teszi-e, de mindemellett világossá kell tenni azt, hogy mi az alkotmányos rend.”

A HírTV-nek nincsen etikai kódexe. Szikszai Péter azt mondja, öt év alatt azért nem állították még össze, mert eddig nem volt rá szükség. És szerinte úgyis minden a gyakorlatban dől el:

„Nincsen etikai kódexünk, van egy összeállításunk a szerkesztési elvekről, de azt nem mondanám kódexnek. Abban van egy-két iránymutatás, de az élő közvetítésről nincs szó. […] Az MTV ostroma óta szoktam tartani egy eligazítást. Akkor megnéztünk mindent a rendőrségi törvényben, hogy hogyan járhat el egy rendőr, hogyan fogalmazzunk azzal kapcsolatban, hogyha valamilyen bűncselekményt észlelünk, mutassuk-e azoknak az arcát, akik ott vannak. Persze mutattuk, hiszen egy élő közvetítésben nem is lehet másképpen. És utána sem takargattuk ki, ráadásul minden felvételt kiadtunk a nyomozati hatóságoknak, tehát ezzel nem volt semmi probléma. Vádoltak minket azzal, hogy együttműködünk a rendbontókkal vagy a zavargókkal. Most hadd térjek ki erre, mi következetesen tüntetőket mondtunk és demonstrálókat, nem pedig rendzavarókat.”

Ezért sokat támadták a HírTV-t, egyebek mellett az MTV ostroma után emiatt bírságolta meg a csatornát az Országos Rádió és Televízió Testület. Szikszai szerint viszont tudatosan nevezték így a – szerintem – rongáló tömeget, ugyanis a „rendbontók” kifejezést ő már minősítésnek tartja, egyúttal politikai kérdésnek. Ha pedig ezek az emberek bűncselekményt követnek el, azt szerinte nem az ő tudósítóiknak, vagyis nem egy médiumnak, hanem a rendőrségnek kell kimondania. Ahogy fogalmazott: úgyis megteszi ezt helyettük a TV2, az RTL Klub és az MTV. Arra a kérdésre, hogy nem jelenthetne-e elhatárolódást a tüntetőktől, ha rendzavarónak neveznék őket, Szikszai azt válaszolta, hogy a HírTV nem minősít, és az is lehet, hogy ebben nincs igazuk, de ezt a vitát nem nekik kell eldönteniük.

Az MTV ostromakor a HírTV sokak szerint rosszul vizsgázott.⁵ A hírigazgató a bírálatokról azt mondja, hogy sokat kritizált tudósítójuknak, Császár Attilának talán két szerencsétlen mondata volt a többórás bejelentkezés alatt, és akkor rá is szóltak „a fülére” (vagyis bentről a szerkesztő utasította), hogy vélemények helyett tudósítson, és információkat mondjon:

„Minden tudósító hajlamos az események hatása alá kerülni, ez óhatatlan. Azt én nem tagadom, hogy Császár Attila a hatása alá került, de azért azt sem mondom, hogy vizsgálat elé kellene állítani. […] Végigtolt két-három órát élőben, könnygázban, tehát egy szakmai teljesítményt nyújtott, még akkor is, ha voltak olyan mondatai, amiket én nem mondtam volna. És a televíziónak az egész közvetítését kell nézni. Ez is BBC-irányelv, hogy amit a tudósító a helyszínről mond – éppen azért, mert az események hatása alá tud kerülni –, azt a műsorvezető adott esetben helyre tegye korrekt szöveggel. És ez megtörtént.”

Az MTV hírigazgatója belülről másként látta a helyzetet. Ő azt mondja, kezdetben azért nem közvetítették élőben az eseményeket, mert nem akarták, hogy később az elfogultság vádja érje őket. Nem akarta, hogy azt mondják róluk: csak azért szakították meg az adást, mert az ő munkahelyükről van szó. Aztán ahogy az események alakultak, nekik is alkalmazkodniuk kellett, vagyis be kellett számolniuk a történtekről. De a HírTV képeit akkor sem vették át, Kert Attila szerint érthető okokból:

„Az MTV-ben dolgozó tévések szubjektív érzése az volt, hogy a HírTV azoknak drukkol, akik az ő életükre törnek, a munkahelyüket dobálják kövekkel, felgyújtják a kocsijukat, és sokan valóban az életüket sem érezték biztonságban. […] Lehet, hogy a kontrollálatlan stressz állapotában nem volt a leghiggadtabb és a legtárgyilagosabb ez a megítélés, de ők úgy érezték, hogy a HírTV szervezi ezt a tüntetést, és azoknak drukkol, akik fel akarják gyújtani az épületet. Ugyanúgy, ahogy a HírTV tudósítója is a kontrollálatlan stressz állapotában nem elég higgadt fejjel hozta meg a döntéseit arról, hogy milyen kifejezéseket használ, és milyen attitűdben tudósít az eseményekről. Ebben a helyzetben, azt hiszem, abszurd […] lett volna, ha a HírTV tudósítását vesszük át.”

A két kereskedelmi csatorna viszont átvette a képeket. Pánczél Andrea szerint nem volt kérdés, hogy erről a TV2-nek is be kellett számolnia, és önmagában ez nem is befolyásolhatta az eseményeket:

„Ahhoz kétség nem férhet, hogy abban a helyzetben ezt mutatni kellett, ez teljesen természetes, és az is, hogy a mi riportereink ezt máshogy interpretálták, mint Császár Attila. […] Azért kellett közvetíteni, mert olyan történt ott, ami még nem fordult elő az országban soha, vagy nagyon régóta. Ilyen helyzetben nekünk a dolgunk az, hogy mutassuk, ami történik. Közérdeklődésre számot tart, és a hírérték miatt.”

Az RTL Klub hírigazgatóját is arról kérdeztem: nem merült-e fel benne, hogy az élő adás esetleg másokat is arra sarkallhat, csatlakozzanak a Szabadság téren randalírozókhoz. Kotroczó Róbert erről a következőket mondja:

„Én arra emlékszem, hogy volt az a rendőr, akit kirángattak a locsolóautóból, akkor egy pillanatra felmerült bennem, hogy ha netán itt valamilyen erőszakos dolog lenne, nem mutatnánk képben egy idő után, csak beszélnénk róla. A személyiségi és egyéb jogai miatt sem. De nem volt ilyen. Kikísérték és meglapogatták a hátát a tisztelt demonstrátorok és egyéb rendbontó elemek, tehát így nem volt kérdés. Olyan explicit szabály sose lesz semmilyen szakmai-etikai kódexben, ami bármilyen esetben pontosan meg tudná mondani, hogy az ajtó bezúzása az most még közvetíthető-e vagy sem, az már nagyon erőszak vagy még nem annyira? […] Emberek látványos szenvedése a képernyőn, az már nem a mi műfajunk. De a szabályok alól mindig van kivétel. Ha egy bizonyos eseménysort például az jelképez, hogy egy vérző ember áll az utcán, akkor azt is meg fogjuk mutatni.”

A hírigazgatók tehát abban egyetértettek, hogy az MTV ostromáról mindenképpen be kellett számolni, csak a forma és a mód nem mindegy.

Visszatérve a szakmai szabályokhoz: a TV2-nek is van etikai kódexe, amelyben meghatározták az alapelveket. De Pánczél szerint is minden a gyakorlatban dől el, minden egyes esetet külön kell megvizsgálni ahhoz, hogy döntsenek arról, milyen formában számolnak be róla:

„Ezt mindig az adott pillanatban kell látni, és abban a pillanatban kell eldönteni. Ez sajnos nem egy olyan dolog, amire fel lehet előre készülni, az biztos, hogy ha rendőrattakot látunk az utcán, az elégséges ahhoz, hogy megszakítsuk az adást. A mai helyzetben. Amit mondjuk, nem gondoltunk volna két évvel ezelőtt. Tehát minden folyamatosan változik, és az adott szituációban dönt erről a megfelelő ember.”

A szakmai szabályok pedig számára szintén egyértelműek, ezeket be kell tartaniuk a helyszínről közvetítő riportereknek. És ez egyáltalán nem könnyű:

„Egyértelmű, hogy nem véleményeket mondunk egy hírműsorban, hanem kizárólag azt, ami éppen történik. Sem többet, sem kevesebbet. Ezt a riporternek minden egyes esetben szinte patikamérlegen kell kiegyensúlyoznia, ami nagyon nehéz feladat. Szakmailag az egyik legnehezebb, hogy egy ilyen élő helyzetben, amikor körülötted történnek az események, kiegyensúlyozottan és mindenre figyelve pont annyit mondj, amennyit muszáj, és nem többet. De azt hiszem, a mi riportereink ezt meg tudták oldani.”

Kotroczó szintén döntő fontosságúnak tartja a riporteri munkát a hídblokádhoz hasonló, kiélezett helyzetekben. És ő is elismeri, hogy nagyon nehéz az összecsapások közvetlen közeléből bejelentkezni:

„Tárgyszerűek legyünk, távolságtartóak, kiegyensúlyozottan tájékoztassunk az eseményről. Az össztudósítás folyamán meg lehet ezt csinálni. Ha egyetlen riporterre hegyezem ki, akit mindig lefújnak gázspray-vel, az nem fog tárgyszerűen tudósítani. […] Az egész hírfolyamot kell vizsgálni, ha ezen túl vagyunk, akkor meg lehet nézni egy-egy újságíró esetében is, hogy amit mondott, az igaz volt-e, ellenőrizhető volt-e a helyszínen, nem volt-e túl személyes vagy érzelmes, de ez csak részben a mi dolgunk. Ezen túlmenően az élő adásban is kell arra vigyázni, hogy ne mutassunk öncélúan olyan képeket, amelyek esetleg önmagukban is sokkolóak. Például 2001. szeptember 11-én végigsöpört a médián egy olyan hullám, hogy az élő adás után már nem mutatták többször a toronyházból leugró emberek képeit. A lényeg, hogy öncélúan ne használjunk dolgokat, mert az már befolyásolás, és az etikai kódexünket szabná át.”

Az RTL Klub etikai kódexe szintén most újul meg; bizonyos részeit az új kihívásokhoz alkalmazkodva egészítették ki. Mivel a munkám ehhez a csatornához köt, minderről részletesen be tudok számolni. Az olyan helyzetekről, amikor a békés demonstrációt valami megzavarja, „Az RTL Klub televízió hírigazgatóságához tartozó műsorok szakmai, etikai és jogi kódexe” szerint a lehető leghamarabb a lehető legpontosabb információt kell közölni, vagyis be kell számolni arról, hogy mi történt. Tisztázni kell, hogy van-e köze az adott demonstrációhoz a rendzavarásnak, azt kik, hol, mikor és miért kezdték el, és mik a céljaik. Ha pedig a tüntetéshez a rendkívüli eseménynek nincs köze, azt mihamarabb tudatni kell a nézőkkel, ahogy a rend helyreállítására tett intézkedésekről is be kell számolni, tényszerűen és elfogulatlanul.

A kódex külön fejezetben foglalkozik a negatív jelenségek bemutatásával. Erről így ír:

„Vannak olyan jelenségek a mindennapi életben, amelyek bemutatása óhatatlanul is nem kívánatos következménnyel jár. Statisztikai tény ugyanis, hogy ha bizonyos negatív eseményekről beszámolnak a médiumok – bombafenyegetés, öngyilkosság, sorozatos rongálások –, akkor a következő időszakban megnő a hasonló esetek előfordulása. Ezért az ilyen típusú hírek feldolgozásával nagyon körültekintően kell eljárni a műsorokban.”

Az RTL Klub szakmai kódexe egyértelműen azt mondja tehát, hogy egy negatív eseményről szóló beszámoló másik hasonló eseményt generál(hat) – vagyis számol a televíziók felelősségével. Az RTL Klub egyébként – éppen emiatt – bombafenyegetésről és öngyilkosságról soha nem számol be. Felvetődik azonban a kérdés: akkor miért tudósított a sorozatos rongálásokról? A hírigazgatóktól kapott válaszokból számomra egyértelműen az derül ki, hogy a hírérték, a hitelesség és a nézők igényei miatt.

A negatív események között szerepel a garázdaság és a rendbontás is:

„Ilyen esetekben nyilvánvalóvá kell tenni a nézők számára, hogy amit látnak, az törvényellenes: garázdaságról, rendbontásról van szó, és akik ezt teszik, azok rendbontók (függetlenül attól, hogy ők minek nevezik magukat). Ha a rendbontás valamely hivatalosan is engedélyezett rendezvény közelében vagy éppenséggel ugyanazon a színhelyen történik, akkor a tudósítónak gondosan meg kell győződnie arról, hogy a kettőnek van-e köze egymáshoz, és a nézőket ennek megfelelően [kell] tájékoztatni.”⁶

Arra nem tér ki a kódex, hogy mikor milyen formában – élő adásban vagy késleltetve – kell beszámolni ezekről az eseményekről. Ez is azt jelzi: külön kell elemezni minden esetet.

Összegezve a hírigazgatók által elmondottakat: a média nincs könnyű helyzetben. 2006. szeptember 18-a óta sorozatosan döntenie kell arról, mit és hogyan mutat, mérlegelnie kell a szakmai és a társadalmi hatásokat egy teljesen új helyzetben. Ahogy Kotroczó fogalmazott:

„Nekünk most úgy kellene beszélni erről, mintha évtizedes gyakorlatunk lenne abban, hogy az utcai zavargásoknál mi a teendő. De nincsen. Ezért mi is folyamatosan növünk fel ehhez a dologhoz, és hozunk jó meg rossz döntéseket. A mostani állapot szerint az RTL az a csatorna, ami a legkevesebbet promotálja előre ezeket az eseményeket, és a lehető legkisebb terjedelemben számol be erről a nem megszokott hírműsor-időkön kívül. Általában mi hagyjuk abba leghamarabb a tudósításokat ezekről az eseményekről, de nincs rossz érzésem emiatt.”

És ez csak az egyik megoldás. Mások másként látják. Egy biztos: a határokat valóban nem könnyű meghúzni, minden helyzetre alkalmazható, általános szabályok ugyanis nincsenek. Így hát maradnak a vélemények, a sokszínűség, és remélhetőleg a bölcsesség, a tudat, hogy az adott körülmények között valószínűleg mindenki az általa képviselt szakmai irányelvek alapján a legtisztességesebb döntést hozta meg akkor, amikor beszámolt a rendbontásokról.

4. Összefoglalás, következtetések

Az alábbiakban az írásom elején megfogalmazott három kérdésre próbálok választ adni, illetve javaslatokat fogalmazok meg a bennük rejlő dilemmák feloldására.

4.1. Mennyire járul hozzá a nyilvánosság az események alakulásához?

Érdekes ellentmondás, hogy a szakírók véleménye szerint a kérdésre adott válasz egyértelmű: igen, hozzájárul, sőt a terrorcselekményeket éppen a „nyilvánosságnak szánják”. Ehhez képest a hírigazgatói vélemények ebben a kérdésben már nem ennyire egyöntetűek.

Kert Attila volt az egyetlen, aki a média felelősségét egyértelműen megfogalmazta ebben a kérdésben, sőt kimondta azt is, hogyha nem is feltétlenül tudatosan, de ezeket az akciókat azért szervezik a tüntetők, hogy szerepeljenek. Pánczél Andrea szerint is mindig dilemma, hogy ilyen esetekben reklámozzák-e a rendbontókat, de ahogy a gyakorlatban is meglátszott, mindig győzött a hírérték és a nézők igényeinek kielégítése. Szerinte egyébként az újságírók jelenléte önmagában nem generálja az eseményeket, ahogy Szikszai Péter szerint sem. Ő és Kotroczó Róbert arról is beszéltek, hogy nem a hírigazgatók dolga az ilyen lehetséges hatások vizsgálata és az ebből adódó dilemmák feloldása. Vagyis ők a dolgukat végzik: híreket gyártanak.

Az én feltételezésem az: valamennyire biztos, hogy hatással van a média jelenléte és figyelme a rendbontásokra. Egyrészt talán a helyszínen is bátrabban viselkednek a tüntetők, ha látják, hogy ők a „főszereplők” aznap este, ráadásul élő, egyenes adásban. Ha pedig ez napról napra megismételhető, miért is szalasztanák el, hogy nézhessék magukat a televízióban, és bizonyos körökben hősökké váljanak. Másrészt éppen azért, mert ma már kiszámítható a magyar médiumok reakciója, a tüntetők tudják, hogy nap mint nap kicsalogathatják őket egy-egy belvárosi murival. És éppen amiatt, hogy egyre többször és egyre többet mutatnak ilyen eseményeket a televíziók, a rendbontás népszerű módszerré válik a problémákra való figyelemfelhívásban. Ez aligha magyar jelenség; világszerte így van. Bármelyik este kapcsoljuk be a híradót, mindig lehet találkozni tömegdemonstrációkkal, utcai zavargásokkal. Nyilván nem véletlenül nyúlnak ugyanahhoz az eszközhöz egyre gyakrabban szinte minden társadalmi réteg képviselői. Valószínűleg látták a tévében, hogy így is lehet.

Hogyan lehetne mindezt bizonyítani? Egy naiv, ám annál egyszerűbb módszerrel. Közmegegyezéssel nem kellene kivonulnia senkinek sem a várható összetűzések helyszínére, és ezt tendenciaszerűen kellene alkalmazni. Középtávon bebizonyosodna, hogy kinek van igaza: azoknak, akik szerint nem generálják az eseményeket, vagy azoknak, akik szerint ez előfordulhat. Nyilván ez sem százszázalékos módszer, hiszen egész egyszerűen lehet, hogy csak azért nem mennének az utcára a tüntetők, mert a rendőrség erőfölényben lenne. Ugyanakkor nagyjából egy év alatt kiderülne, hogy melyik ok az erősebb: a média hiánya vagy a rendőrség ereje.

4.2. Kell-e a televíziók hírműsorainak foglalkozniuk az ilyen eseményekkel?

A fenti válaszból logikusan talán most az következne, hogy ne foglalkozzanak ezekkel az eseményekkel a médiumok, és minden meg van oldva. Csakhogy nem a rend az egyetlen olyan szempont, amelyet figyelembe kell venni a mai televíziózásban.

Alapvetően természetesen a hírérték az, amiért az események bekerülnek a híradásokba: az, hogy valami szokatlan, a normálistól eltérő dolog történik. Az MTV ostroma volt az első ilyen; erről egyöntetűen azt mondták a hírigazgatók, hogy nem lehetett nem beszélni róla. De aztán jött a többi is, szinte rendszeressé váltak az utcai zavargások Budapesten. A televíziók ezekről is beszámoltak, csak nem mindegy, melyik hogyan. Ebben látszódnak különbségek – időnként markánsak. Az RTL Klub hírigazgatója meg is fogalmazta, hogy ezeknek az eseményeknek szerinte folyamatosan csökkent a hírértékük, ezért is kell mérlegelni, hogyan számolnak be róluk. Pánczél Andrea úgy fogalmazott, hogy a rendőrattakkal mindenképpen foglalkozni kell, Szikszai Péter szerint pedig egy hírtévétől is azt várják el, hogy jelen legyen az ilyen eseményeken. Kert Attila a társadalmi és közéleti jelentőségétől teszi függővé, hogy egy eseményről milyen formában közvetítsenek. Vagyis a hírérték is szubjektív.

És vélhetően nem független a nézői igényektől – a nézettség pedig a kereskedelmi csatornáknál döntő szempont. A TV2 hírigazgatója azt mondta, ők éppen azért közvetítenek minden ilyen eseményről, mert a nézőik ezt várják el. Szikszai is hasonlóan érvelt. Kotroczó szerint viszont az RTL Klub közönsége most már megelégszik a hírösszefoglalókkal. Az MTV-nél pedig nem a nézettség az elsődleges szempont.

A közszolgálati csatornának természetesen a tájékoztatás a legfőbb feladata, vagyis az MTV-nek ezért is kell tudósítania az ilyen eseményekről. Nyilván az összes többi televízió hírműsorától is elvárható a nézők informálása, ám azoknál a kereskedelmi szempontok legalább ennyire dominánsak. A terror és a média kapcsolatát elemző szakírók döntő többsége szerint éppen ez a kulcsa annak, hogy a terrorcselekmények ilyen publicitást kaphatnak. A drámai események az embereket a képernyők elé ültetik, vagyis a hirdetők is több embert érnek el ilyenkor. Hosszú távon pedig a hitelesen tájékoztató csatorna elnyeri „jutalmát”: a több nézőt és a több hirdetőt. Vagyis több bevételhez jut, a szakírók szerint akár százmilliókhoz is.

Tehát nemcsak hírszakmai, hanem üzleti szempontok is szerepet játszanak abban, hogy mivel foglalkoznak hírműsoraikban a televíziók. Ez felvethet ugyan erkölcsi aggályokat, de a fenti kérdésre adott válasz akkor is az, hogy nem lehet nem foglalkozni az ilyen eseményekkel, legalábbis akkor, ha egy csatorna a saját lábán akar megállni.

4.3. Milyen terjedelemben és milyen hangnemben?

Jelen körülmények között tehát a televízióknak foglalkozniuk kell ezekkel az eseményekkel. Választási lehetőségük abban van, hogy ezt miként teszik.

Nyilván megválaszthatják azt, hogy mennyi időt szentelnek mindennek. Vagyis hogy élőben adják-e végig vagy többszöri műsormegszakítással, vagy éppen csak a szokásos hírösszefoglalóikban foglalkoznak az adott eseménnyel. A hídblokád esetében mindegyikre láttunk példát, és mindenki meg is tudta indokolni, miért döntött úgy, ahogy.

Szerintem nagyon sokat elárul a csatorna hozzáállásáról, hogy milyen terjedelemben számol be az eseményről. És ez nem egy mellékes szempont. Hiszen ha már foglalkozik vele, nem mindegy, hogy mekkora teret, vagyis nyilvánosságot ad a rendbontóknak. Minél többet szerepelhetnek, annál inkább célba tudják juttatni üzeneteiket. Azt, hogy ez pontosan miként befolyásolja a tüntetők magatartását az adott pillanatban, nem tudni, mert őket valószínűleg a kamerák látványa bátorítja. Azok pedig mindenképpen ott vannak, ha élőben, ha vágottan megy a tudósítás. Viszont a későbbiekben a rendzavarókat befolyásolhatja, hogy órákon keresztül foglalkozott velük a média, ez esetleg újabb hasonló események elkövetésére sarkallja őket.

Egy másik, talán még fontosabb szempont a tudósítás hangvétele. A hírigazgatók megfogalmazták már, hogy szerintük milyen egy jó tudósítás, egy olyan, amely nem generál további törvénytelenségeket. Általában említették a pártatlanságot, a tárgyszerűséget, az elfogulatlanságot, és azt, hogy a riporter nem kerülhet az események hatása alá. Ez azonban valóban az egyik legnehezebb feladat, hiszen óhatatlan, hogy a randalírozó tömegben az ember nehezen rejti véka alá a véleményét, főleg, ha felé dobnak néhány sörösüveget. Ezért ilyenkor az az optimális megoldás, ha több tudósító van a helyszínen, és mindegyiket kapcsolják, közben pedig a műsorvezető a bentről telefonon megszerzett információkkal egészíti ki a beszámolókat. Így lesz sokszínű és viszonylag objektív a tájékoztatás.

Ebben a helyzetben a kiegyensúlyozottság is nehéz, éppen a már említett elszabaduló indulatok miatt. A tüntetők vagy a rendőrök brutalitását látva a riporternek nagyon nehéz megőriznie higgadtságát. Éppen ezért akkor, ha a szerkesztő bentről úgy látja, hogy a tudósító elragadtatta magát, vissza kell rendelnie, és mást küldenie a helyszínre. Az ilyen tudósítás ugyanis a nézőkből szimpátiát vagy ellenszenvet válthat ki bármelyik fél iránt.

Ugyanakkor ez egy kényes határvonal. Hiszen miért kellene semlegesen bemutatni a randalírozókat? Az MTV és az RTL Klub hírigazgatója szerint egyértelműen el kell határolódni a rendbontóktól, és mindig hangsúlyozni kell, hogy amit a nézők látnak, az törvénytelen. Pánczél Andrea is azt mondta, hogy riporterei szigorúan csak a látottakról és a megtörtént eseményekről beszélhetnek. A HírTV hírigazgatója volt az egyetlen, aki deklaráltan „tüntetőknek” és nem „rendbontóknak” nevezte az utcai zavargásokban részt vevőket. Vagyis szerintem ezzel a csatorna nem határolódott el a törvénysértést elkövetőktől. A szóhasználat egyáltalán nem mindegy. Nemcsak ilyen szinten, hanem az álláspontok megfogalmazása során sem: a riporternek mindig hangsúlyoznia kell, kinek a véleménye, célja az, amiről éppen beszél.

Itt vetődik fel az is, hogy ha például egy riporter távolságtartóan és érzelemmentesen közvetít, azzal egy terrorcselekmény esetén azt jelzi: hidegen hagyja a tragédia, az emberáldozat. Tehát a közvetítés módjának az elvei szinte összefoglalhatatlanok, valószínűleg csak a gyakorlatban lehet ráérezni arra, hogy az adott helyzetben mi a legmegfelelőbb hangnem.

Alapszabály az is, hogy csak több helyről megerősített információkat közölhet a tudósító. Ez a helyszínen szintén nagyon nehéz, hiszen ő egy helyen van, körülötte zajlanak az események, így információt szerezni – gyakorlati tapasztalatom szerint is – szinte lehetetlen. Ilyenkor szintén bentről, nyugodtabb körülmények között megszerzett információkkal tudnak segíteni neki.

Az sem mindegy, hogy a konfliktusból mire helyezi a hangsúlyt egy adott csatorna. Ha nem feltétlenül mindig a drámaiságot keresné az eseményekben, talán szintén objektívebbek lehetnének a tudósítások. Hozzáteszem: a drámaiság csupán akkor alkalmazható elem – de ekkor is csak mértékkel –, ha nem öncélú, hanem indokolt egy adott esemény következményeként bemutatni, mert az például segíthet valakinek egy jó ügyben.

Vizuálisan sem mindegy, mit mutatunk. A legfőbb, hogy a képek és a verbális tudósítás mindig egymást erősítsék: nem lehet beszélni egy dologról és közben egy másikat mutatni a képeken. Ez hitelrontó, és a nézőben zavart okoz: nem tudják, hogy most mi az igazság.

Fontos még, hogy ne csak egy forrásból, vagyis ne csak a helyszínen lévő riporterektől kapjon információt a néző, hanem az érintett hatóságok szóvivői is számoljanak be időről időre az általuk tett intézkedésekről. Ugyanígy szólaltassanak meg elemzőket is a hírműsorok, akik a nézőket az események hátterébe, előzményeibe, következményeibe, okaiba és indokaiba avatják be. Ezek mind árnyalhatják az eseményekről kapott képet. A szakértők egyébként általában a köztévé hírműsoraiban és a HírTV-n jelennek meg, de a két másik kereskedelmi csatorna műsoraiból általában kimaradnak. A TV2-n még csak-csak megszólalhatnak elemzők a reggeli magazinműsorban, de az RTL Klubon a bulvárműsorba semmiképpen nem férnek be. A híradók legfeljebb másfél perces tudósításaiban szintén kevés szerep jut nekik, bár időnként ­– ha olyan horderejű az adott esemény – adnak megszólalási lehetőséget a szakértőknek, igaz, csak röviden.

Vagyis nincs minden helyzetre alkalmazható optimális megoldás. Hiszen egy erőszakos esemény mindig dilemmákat vet fel. Az újságíróktól általában objektivitást, tényszerűséget és pártatlanságot várnak el. A másik oldalon viszont ott van a demokratikus értékrend, amelyben élünk, olyan értékekkel, mint a társadalmi rend, az egyenlőség, a szabadság és a szolidaritás. Ha teljesen közömbös a riporter, akkor ezeket a többség által vallott értékeket kérhetik rajta számon, ha pedig elragadja a hév, akkor az objektivitást hiányolják tudósításából. Abban tehát, hogy milyen egy jó tudósítás például a hídblokádról, valószínűleg nagy szerepe van a riporter rutinosságának, tapasztalatainak, egyéniségének, természetesen az újságírói alapelvek mellett, és mindebből állhat össze egy olyan benyomás, amelyre a nézők többsége azt mondja: korrekt tájékoztatást kapott.

Felhasznált irodalom

Bajomi-Lázár Péter (2002) A terror és az objektivitás-doktrína. Élet és Irodalom, 7. sz.

Bajomi-Lázár Péter (2007) A politikai erőszak és a média. Élet és Irodalom, 44. sz.

György Péter (2005) A láthatatlan emberek. Élet és Irodalom, 46. sz.

Istvánffy András (2005) A terrorizmus mint rituális kommunikáció. Beszélő, 8. sz.

Sükösd Miklós (1999) A terror színháza, avagy a publicitás oxigénje. Belügyi Szemle, 12. sz.

Monori Áron (2006) Ja, a Hír TV? Bocsánat! Élet és Irodalom, 39. sz.

Vásárhelyi Mária (2006) Katasztrófamaraton. 168 óra, 39. sz.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum