• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 nyár

Jog

Gálik Mihály:

A hozzáférés és a médiakoncentráció túlszabályozása a digitális átállás hazai folyamatában

A műsorterjesztési technológiák digitalizálódásának kiteljesedése az elmúlt tíz évben alapvető változásokat idézett elő az egyes országok médiaszínterén. A nemzetközi tapasztalatok szerint a technológiai környezet megváltozását a szabályozás enyhülése kísérte és kíséri, miközben súlypontja is megváltozik. Korábban a tartalomszabályozáson, illetve a médiakoncentráció külön, az általános versenyszabályozáson felüli szabályozásán volt a hangsúly, ami fokozatosan áttevődött a hozzáférés szabályozásra. Ezeket a trendeket a magyar szabályozás – úgy tűnik – nem követi, pedig a hozzánk hasonló méretű európai médiapiacokon határozottan érvényesülnek. Különösen konzervatívnak látszanak a médiakoncentráció külön ágazati szabályozásának megváltoztatására vonatkozó, az elmúlt két év során napvilágot látott, a kormányzati szervek megrendelésére készült fontosabb szakértői anyagokban, illetve az ezekre épülő Nemzeti Audiovizuális Médiastratégia (NAMS) jogalkotási koncepcióban megfogalmazott javaslatok, amelyeken véleményünk szerint már túlhaladt az idő. Az a tény önmagában, hogy a ma még érvényben lévő médiatörvény immár atavizmusnak tűnő médiakoncentráció-szabályozási rendelkezéseinél a nevezett javaslatok jobbak, még nem indokolja a bevezetésüket, s ezen a téren a magyar médiakutatásnak komoly adósságai és feladatai vannak.

Bevezetés

Magyarország Európai Unióba való belépése egyebek mellett azt a kötelezettséget rótta ránk, hogy végre kell hajtanunk a földfelszíni műsorszórásban az analóg technológiákról a digitálisra való átállást. A kényszerű technológiai váltás elodázhatatlanná tette egyrészt a kormányzat szerepének a meghatározását a folyamatban, másrészt az átállás átfogóbb kontextusba helyezését, hiszen több mint nyilvánvaló a technológiai szerkezet radikális megváltozásának hatása a médiaszíntér egészére, különösen a kínálatra és a piaci szereplők viselkedésére.

A földfelszíni műsorszórás analóg-digitális átállása mindenütt a világon kormányzati vezérléssel zajlott és zajlik, ezt maguk a piaci erők nem tudták, nem tudják kikényszeríteni. Ennek az úgynevezett piaci kudarcnak az okait ismerjük, ezekben nagyjából közmegegyezés van, így szükségtelen rájuk kitérni, elég csak a kiterjedt magyar és nemzetközi szakirodalomra utalni (Hazay, 2005; Brown & Picard, 2005).

Nálunk először a kormány 1020/2005. (III.10.) határozata a földfelszíni digitális televíziós műsorszórásra való átállás elsődleges kormányzati feladatairól foglalkozott az átállás stratégiai célkitűzéseivel és menetrendjével, miközben már folytak Genfben a Nemzetközi Távközlési Unió (ITU) Regionális Távközlési Értekezletén a digitális műsorszórásra felhasználható frekvenciákról az egyeztetések. A nevezett fórum sikeres lezárásával (Kissné, 2006) a technológiai szabályozás nemzetközi környezete már adottságként volt kezelhető a résztvevő országok, így hazánk számára is, s ezen az alapon megindulhatott az átállás stratégiájának kidolgozása.

A digitális átállás stratégiája (A)DÁS című anyagot 2007 februárjában adta ki a megelőző mintegy féléves időszak szakmai konzultációi alapján a Miniszterelnöki Hivatal, s a nevezett dokumentum a televíziózás és a rádiózás digitális átállásának kormányzati feladatairól szóló 1014/2007. (III.13.) kormányhatározat (ez lépett a két évvel korábbi helyébe) hivatalos melléklete lett. Az új kormányhatározat egyebek mellett kimondta, hogy

• elő kell készíteni az átállásról rendelkező törvényt (határidő: 2007. április 11.);
• ki kell dolgozni a digitális átállás stratégiájának végrehajtását szolgáló egyéb jogszabályokat (határidő: folyamatos);
• a földfelszíni analóg televíziós műsorszórás leállításának határideje 2011. december 31.

A digitális átállásról rendelkező törvény nem kevés szakmai vitától övezve ugyan, de a sürgető kényszer hatására végül is, mondhatni, a tervezett időben megszületett, az Országgyűlés a 2007. június 18-ai ülésnapján elfogadta a 2007. évi LXXIV. törvényt a műsorterjesztés és a digitális átállás szabályairól (Dtv.). Eldőlt az a vita, hogy vajon szabad-e csak a műsorterjesztést külön szabályozni, függetlenül a rádiózás és televíziózás egészének szabályozásától, azaz szabad-e csak mintegy „hírközlésteleníteni”, de egyébként lényegében változatlanul hagyni a médiatörvényt: ugyan a kettőt valóban jobb lett volna együtt csinálni, de a politikai feltételek, a törvénykezés kétharmados támogatásának normatív követelménye, illetve e támogatás valószínűsíthető hiánya ennyit tettek lehetővé.

Az audiovizuális média egészének átalakítására egy stratégia kidolgozása szolgál majd alapul, amelyre támaszkodva meg lehet szerezni az új médiatörvény elfogadásához szükséges ötpárti támogatást – hangzott az átvitel, a műsorterjesztés a külön szabályozása elleni álláspontot leszerelni kívánó érvelés. A kormányzat kezdeményezésére 2007 nyarán elkészült a Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) szakértői anyagának két kötete, majd az ehhez kapcsolódó szakmai vita lezárásaként a Miniszterelnöki Hivatal Audiovizuális Média Kormánybiztossága (AMK) 2007 decemberére elkészítette, majd egy hónapra rá nyilvánosságra hozta a Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) jogalkotási koncepciót.

A menetrendet ugyan kicsit megzavarta, hogy a műsorterjesztés és a digitális átállás szabályairól szóló 2007. évi LXXIV. törvény premierje nem sikerült, mivel a parlamenti pártok nem tudtak megállapodni abban, milyen feltételek mellett írják ki a digitális multiplex pályázatokat, így a törvényben [43. § (1)] tételesen megjelölt 2007. október 31-ei határidőt nem lehetett betartani. A Dtv. módosítása 2007 decemberében megtörtént (2007. évi CLIV törvény), a pályázatokat 2008. március 24-én sikerült kiírni, mi több, két-két jelentkező is akadt a televíziós multiplexek, illetve a rádiós multiplex üzemeltetésére (a kézirat lezárásakor a pályázatok elbírálása még nem fejeződött be). Akárhogy is van, valami kis sikert az analóg-digitális átállás előkészítésében fel tud az ország mutatni, így ennek tudatában talán már nem szentségtörés kicsit alaposabban megnézni, milyen változásokat hozott az új szabályozás, illetve irányoz elő a NAMS jogalkotási koncepció az audiovizuális szektorban az egyes műsorterjesztési platformokhoz való hozzáférés és a piaci koncentráció szabályozásában.

A terjesztési infrastruktúrákhoz való hozzáférés új szabályozása

Ameddig a televízió- (és a rádió)műsorok terjesztésére kevés terjesztő hálózat állt rendelkezésre, ezek szűkössége indokolta, hogy bizonyos, a médiapolitika által kiemelten kezelt műsorok számára a szabályozás – a terjesztő saját belátásától, üzleti vagy egyéb érdekeitől függetlenül – megteremtse a terjesztő hálózatokba való bekerülés lehetőségét. Ezeket a kötelező műsortovábbítási (must carry) rendelkezéseket a közérdekre hivatkozva írták elő a szabályozó hatóságok szerte a világon, ám alkalmazásuk legitimációs alapját kikezdte az infokommunikációs technológiák forradalma nyomán előállt új helyzet, a terjesztési lehetőségek megsokszorozódása, mára előállt bősége.

Az OECD Tudományos, Technológiai és Ipari Főigazgatósága mellett működő, a távközlési és az információs szolgáltatásokra vonatkozó politikával foglalkozó munkacsoportja az egyik közelmúltban publikált anyagában megállapította, hogy az új terjesztési platformok lehetővé teszik a kötelező műsortovábbítási előírások számának ésszerű mértékre történő korlátozását, s elsősorban a közszolgálati és a közösségi csatornák részére kell ilyen státust fenntartani (OECD, 2007. 31. o.). Ezt a következtetést azonban a magyar törvényhozó szemmel láthatóan nem osztja, hisz a műsorterjesztés és a digitális átállásról szóló, már említett két törvényben az ellenkező utat választotta: nemhogy csökkentette volna az eddigi, a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvényben (Rttv.) szereplő kötelező műsortovábbítási előírásokat, hanem lényegében növelte azokat.

A műsorterjesztők az általuk a továbbított műsorok között kizárólag gazdasági és műszaki jellemzők szerint tehetnek különbséget [22. § (1)], illetve pozitív diszkriminációként kötelesek maguk is támogatni a nemzeti kultúra megőrzését [22. (2)]. Ugyanezen paragrafus (3) bekezdése előírja továbbá, hogy a műsorszolgáltató és a műsorterjesztő nem köthet más szereplőket kizáró, hátrányba hozó szerződést. A (4) bekezdés pedig az egyazon platformon megvalósuló műsorszolgáltatói horizontális integráció mértékét korlátozza:

„Az analóg földfelszíni műsorszórás kivételével, az azonos műsorszolgáltatóval vagy műsorterjesztővel irányítási viszonyban álló műsorszolgáltatások száma nem haladhatja meg az adott átviteli rendsze­ren terjesztett televízió-műsorszolgáltatások huszonöt százalékát, rádió-műsorszolgáltatások ötven százalékát.”

Összességében tehát a Dtv. 22. paragrafusa tartalmazza a hozzáférés szempontjából alapvető elvárásokat, amelyek vélhetően jól működő versenyzői környezetben maguktól is teljesül­nének, de egy kevés szereplős médiapiacon a szabályozás mégis indokolt lehet. A (4) bekezdésben a televízió-műsorszolgáltatásokra megállapított 25 százalékos határ például egy 8–12 csatornás multiplex esetén két-három csatornában maximálja a közös irányítás alatt álló műsorok számát, hat-kilenc csatornát hagyva más, független műsorszolgáltatóknak. Tekintve, hogy több, országos lefedettségű multiplex piacra lépése várható, a független műsorszolgáltatóknak fenntartott kapacitások elegendőek lehetnek ahhoz, hogy a média­politikai célkitűzések megvalósításához megteremtsék a keretfeltételeket.

Az előbbieken túl a 24–26. paragrafusok műsortovábbítási kötelezettségeket írnak elő a műsor­terjesztők számára abból a célból, hogy a fogyasztók valóban sokszínű médiakínálattal találkozhassanak, beleértve a nemzeti kultúra értékeit, a kisebbségekről szóló műsorokat, a vélemények sokszínűségét, a közügyekről való megfelelő tájékozódás lehetőségét. Ezek a rendelkezések kötelezik valamennyi műsorterjesztőt a közszolgálati műsorok, két hír­műsor, valamint a kapacitások tíz-tíz százalékáig, de legfeljebb három műsorig a helyi és a körzeti műsorszolgáltatók műsorainak továbbítására, lényegében követve – a két hírműsorral kibővítve – az Rttv. hatályon kívül helyezett korábbi must carry előírásait.

Emellett azonban a 2007. évi LXXIV. törvény IV. fejezete, amely a „Vélemények sokszínűségét szolgáló rendelkezések” címet viseli, bevezeti a médiapolitikai szempontból meghatározó műsorterjesztő (MMM) fogalmát, amelyet azután gyorsan módosít is a 2007. évi CIV. törvényben [2.§. (2)], amely szerint

„…médiapolitikai szempontból meghatározónak minősül a műsorterjesztő (a továbbiakban: meghatározó műsorterjesztő), ha

a) előfizetőinek száma meghaladja a százezer főt, vagy

b) ingyenesen hozzáférhető műsorterjesztés esetén vételkörzete a Magyar Köztársaság lakosságának több mint egyharmadára kiterjed és a műsorterjesztő vagy azzal irányítási viszonyban álló szolgáltató vagy vállalkozás a Magyar Köztársaság területén végzett műsorterjesztésből vagy az ahhoz kapcsolódó szolgáltatásból származó bevétele – az analóg műsorszórás kivételével – meghaladja az évi 1000 millió forintot.”

Az adott rendelkezés szerint meghatározó műsorterjesztőnek minősülő vállalkozások a legkonzervatívabb becslés szerint is a műsorterjesztési piacon az előfizetők négyötödét érik el, s a digitális műsorszórás multiplex üzemeltetője/üzemeltetői is e kategóriába fog(nak) tartozni. A meghatározó műsorterjesztőt 40 műsor erejéig terheli szerződéskötési kötelezettség, amennyiben a műsorszolgáltató a Dtv. 26. § (1) bekezdésében részletezett célokat szolgáló műsorokat kínál fel neki terjesztésre.

Nem vitatva azt a törvényhozói szándékot, amely a vélemények sokszínűségét kívánja elősegíteni a médiakínálatban, az alkalmazott eszközt aránytalannak, túlzónak, a must carry szabályozás benne megnyilvánuló szigorítását indokolatlannak tartjuk, s nem véletlen, hogy ilyen mértékű szabályozást más OECD- vagy EU-tagországban sem találunk (OECD, 2007; CEC, 2007). Hozzá kell tenni, hogy a magyar műsorterjesztői piac koncentrált ugyan, de ennek mértéke nemzetközi összehasonlításban semmiképpen nem tekinthető kirívónak, mondhatni belesimul az átlagba, tehát a műsorterjesztési piac szerkezete nem indokol egy szabályozási trendtől való eltérést.

Mellesleg a Dtv.-ben szigorú normatív követelményekkel – ésszerűség, átláthatóság, ellenőrizhetőség, az érintett műsorszolgáltatókkal kötött szerződések nyilvánosságra hozatala stb. – körül­írt, a meghatározó műsorterjesztőket 40 televíziós műsorig terjedő szerző­déskötési kötelezettség felvet még két, önmagában is ellentmondó kérdést:

• a meghatározó műsorterjesztő vállalkozások üzleti lehetőségeit túlzottan korlátozhatja a kötelezően továbbítandó csatornák magas száma;
• fennállhat az a veszély, hogy a Dtv. deklarált szándékaival ellentétben nem jut hely a belépni szándékozó új televíziós csatornáknak a sok nézővel rendelkező műsorterjesztők­nél, mert a korábbi szereplők lefoglalják a kapacitásokat, hisz kötelező azokat továbbítani.

Természetesen ezek hipotetikus veszélyek, mivel még nem lehet róluk tapasztalat, ám ettől függetlenül talán nem árt rájuk irányítani a figyelmet.

A NAMS jogalkotási koncepció a Dtv. szabályozási megoldását adottságként kezeli: az anyagot jegyző Audiovizuális Média Kormánybiztosság (AMK) számára láthatóan egy gonddal kevesebb, s most már lehet a többi megoldandó kérdésre – ilyen a tartalomszabályozás, a közszolgálatiság, a koncentrációszabályozás, az intézményi rendszer, a felügyelet, a finanszírozás stb. – összpontosítani. Persze időközben a NAMS jogalkotási koncepciójának nimbusza kicsit megkopott, a létrehozása felett bábáskodó kormánybiztos lemondott, s magát az egész anyagot hallgatás övezi, mondhatni már senki nem beszél róla. Ennek persze még a kritikusai sem tudnak igazán örülni, hisz megint itt állunk a semmire sem jó Rttv.-vel és a Dtv.-vel, amely a második kiadásában talán életet tud lehelni az olyannyira szorgalmazott digitális átállásba, s itt állunk azzal a szabályozási hungarikummal, hogy a terjesztési platformok bősége nálunk a hozzáférés-szabályozás szigorodásával jár.

A médiakoncentráció szabályozásával kapcsolatos felfogások az elektronikus médiaszolgáltatásokról szóló törvény szakértői tervezetében és a NAMS jogalkotási koncepcióban

A kommunikáció- és médiatudományokban uralkodó közfelfogás szerint a médiakoncentráció mértéke és a médiakínálat sokszínűsége, változatossága a médiakoncentráció foka és a média pluralizmusa között érdemi összefüggés van, s a média magas koncentrációja – a legelvontabb kategóriát használva – csökkenti a kommunikációs jólétet a társadalomban. A kérdés az, hogy vajon a fogyasztói jólét érdekében való versenyszabályozói beavatkozás elégséges-e a kommunikációs jólét védelme szempontjából is, avagy nem, amely utóbbi esetben a médiára vonatkozó külön koncentrációszabályozásnak legitimációs alapja lehet.

A média koncentrációja és a médiakínálat sokszínűsége (a média pluralizmusa) közötti, a köznapi gondolkodásban is evidenciaként kezelt összefüggés sztochasztikus jellegű, jobbára csak áttételesen és tendenciaszerűen érvényesül, így a közvetlen, ok-okozati, függvényszerű hatások kimutatása a legtöbb esetben megoldhatatlan feladat a kutatás (és a gyakorlati szabályozás) számára. Ezt tudomásul kell vennünk, s felesleges lenne a szigorú empirikus igazolhatóság kék madarát hajszolni e jelenség vizsgálatakor. Ettől még helytálló az a következtetés, hogy a médiaágazatok koncentrált tulajdoni szerkezete megnehezítheti vagy egyenesen megakadályozhatja bizonyos nézetek, vélemények nagyközönséghez való eljutását, a demokratikus közvélemény kialakulását, s éppen az teszi bonyolulttá a nemkívánatos hatások szabályozói korlátozását, hogy áttételeken keresztül érvényesül.

Amennyiben elfogadjuk az előbbieket, úgy abból két fő következtetés adódik:

• nem fogunk találni megkérdőjelezhetetlen technikákat, módszertanokat a médiakoncentráció külön ágazati szabályozására;
• a gyakorlati szabályozás az egyes országokban nagymértékben igazodik saját médiarendszerük sajátosságaihoz, még tágabban fogalmazva, az egyes országok demokratikus hagyományaihoz (ami persze magát a médiarendszert is befolyásolja, gondoljunk csak akár a brit és az olasz médiarendszer kirívó eltéréseire, miközben mindkét állam demokrácia, médiapiacainak nagysága egymással összevethető, és ráadásul mindkettő ugyanazon gazdasági, politikai és katonai szövetségek tagja).

A médiakoncentráció szabályozásának elméleti kérdéseit taglaló mértékadó szakirodalom szerint a médiakoncentráció vizsgálatánál meg kell különböztetni a gazdasági értelemben vett piacot és a médiatartalmak piacát. Ez utóbbira számos elnevezést találunk – az „eszmék piaca”, a „politikai és kulturális értelemben vett piac”, a „vélemények piaca”, a „publicisztikai piac”, hogy csak az irodalomban legelterjedtebb változatokat, szóösszetételeket említsük –, de egyben közös a vélekedés: a médiakoncentráció külön szabályozásának e piachoz kell kapcsolódnia.

Az eszmék piacának a médiaelméletben van egy ideáltipikus állapota, amelyet kínálati oldalon a nyilvánosságot kapó médiatartalmak sokszínűsége, változatossága jellemez (content diversity). Általánosságban azt mondhatjuk, hogy a médiára vonatkozó állami szabályozás egyik eminens, ha nem éppen első számú célja kimeneti oldalon a sokszínű, változatos médiakínálat létrejöttének támogatása, olyan médiakínálaté, amely megfelel a demokráciák vélelmezett – ám pontosan soha meg nem határozható –, nyilvános kommunikációs szükségleteinek.

A médiakínálat sokszínűsége, mint támogatandó médiapolitikai cél, összefügg a médiakoncentráció külön ágazati szabályozásával, amely majd minden országban megtalálható még ma is. A terjesztési lehetőségek kezdeti szűkössége mindenütt felvetette azt, hogy az éppen a piacon lévő szereplők erős befolyást tudnak gyakorolni a demokratikus közvélemény alakulására, amit a közjó érdekében korlátozni kell. E korlátozás klasszikus, történelmileg először kialakult módszerei a rádiózásban és a televíziózásban olyan rendelkezésekben öltöttek testet, mint az egyes vállalkozások kezében lévő műsorszolgáltatási engedélyek számának korlátozása, valamint a média-kereszttulajdonlás korlátozása (ezek a módszerek az Rttv.-ben, a hatályos magyar médiatörvényben is megjelennek, ezért részletezésüktől e helyütt eltekintünk).

Az 1990-es évek második felétől kezdődően a sokcsatornás televíziózás általánossá válásával a közönségarány-alapú korlátozások léptek előre, részben vagy egészben felváltva a korábbiakat. A közelmúltban olyan, az államigazgatás megrendelésére készült magyar szakértői anyagok is, mint az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) megbízásából készített Az elektronikus médiaszolgáltatásokról szóló törvény tervezete című szakértői javaslat (TSZB, 2006), valamint a Miniszterelnöki Hivatal megbízásából a 2007. év nyarán született Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) szakmai vitaanyag, illetve az annak alapján készült NAMS jogalkotási koncepció (AMK, 2007), lényegében a közönségarány-alapú korlátozás alkalmazására tesznek javaslatot, mivel ebben vélik megtalálni a fő médiapolitikai célok elérésének – a médiarendszer pluralizmusa és a tájékoztatási monopóliumok megakadályozása – alkotmányossági fő garanciáját.

Kénytelenek vagyunk megjegyezni, hogy ezen a téren is mintha kissé késne a magyar szabályozásért felelősséget viselők órája. Az Európai Bizottság Titkárságának a tagországokban érvényesülő médiapluralizmust elemző munkaanyaga (CEC, 2007) világosan mutatja, hogy a közönségarány-alapú korlátozás mára az Európai Unió tagországaiban visszaszorult, s olyan, a magyarhoz mérhető piacokon, mint a cseh, a portugál, a dán, a svéd, a görög, egyáltalán nem alkalmazzák, sőt ezeken a piacokon olyan liberalizáció ment végbe a médiakoncentráció szabályozásában az elmúlt években, amely nálunk szinte elképzelhetetlen. Úgy tűnik, hogy erről a hivatalos anyagok készítői nem tudnak vagy nem akarnak tudni, a mögöttük álló szakértői kör pedig – anyagaik tanúsága szerint – nem vesz róla tudomást.

Az ORTT által felkért Törvény-előkészítő Szakértői Bizottság törvénytervezete (TSZB 2006) a kiemelten kezelt médiapolitikai cél, a kínálati sokszínűség elérését szolgálandó, a közönségarány-alapú közelítést javasolja a médiakoncentráció külön szabályozásában a műsorszolgáltatási jogosultságok számának korlátozása, tehát az Rttv.-ben megjelenő megoldás helyett. A médiapiaci vállalkozások terjeszkedésének legfőbb törvényi korlátjává a véleménybefolyá­soló erő válik, amely összhangban van a médiapolitikai célkitűzéssel, a sokszínű médiapiac kialakulásának elősegítésével, a véleménymonopóliumok létrejöttének megakadályozá­sával. Fontos hangsúlyozni, hogy a gazdasági ösztönzők vezérelte piaci folyamatokat a tervezet mindaddig nem kívánja korlátozni, amíg a véleménybefolyásoló erő növekedése miatt az nem indokolt.

A törvénytervezet szerint jelentős véleménybefolyásoló erejűnek minősül az a műsorszolgáltató, amelynek éves átlagos közönségaránya meghaladja a 20 százalékot [72. § (2)]. Továbbá a szabályozó hatóság már 15 százalékos közönségarány fölött is jelentős vélemény­befolyásoló erejűnek minősíthet egy szolgáltatót, ha annak a műsorszolgáltatási piachoz kapcsolódó más piacokon (például a reklámidő és a reklámfelület, valamint a műsorjogok értékesítése) jelentős pozíciója van [72. § (3) és (4)].

A meglehetősen szűkszavú indoklás szerint a 20 százalékos közönségarány lehetővé teszi a gazdasági értelemben életképes üzemméret elérését, miközben azért még ösztönzi az új piaci belépéseket. Ezt mintegy bemondásra el kell hinnünk, hiszen semmiféle érdemi elemzést nem találunk az indoklásban arról, hogy a megállapított számszerű korlátok miért éppen 20, illetve 15 százalékosak.

A NAMS szakmai vitaanyag alapján az AMK által kiadott NAMS jogalkotási koncepció az előbbiek szellemében is kiemeli a műsorszolgáltatók köréből a meghatározó véleménybefolyásolási képességgel (MVK) rendelkező műsorszolgáltatókat, amelyeket a televíziós és rádiós közönségarány legalább 20 százalékot elérő szereplői alkotnak.

A választott közönségarány-alapú szabályozás nyilvánvalóan a német szabályozás (Polyák, 2007) mintáját követi, még ha az indoklás szövege erre nem is hivatkozik, s a német szabályozás közvetlenül a rádiózásra nem is terjed ki. Csakhogy a magyar médiapiacnál több mint egy nagyságrenddel nagyobb német televíziós piacra vonatkozó megfelelő benchmark értékeket 30, illetve 25 százalékban állapítja meg az ottani törvény. Nincs az a laikus vagy szakértő, aki ne lenne kíváncsi egy ilyen különbség szakmai magyarázatára, de ezzel a TSZB adós marad. Az Audiovizuális Média Kormánybiztosság azonban – hasonlóan az ORTT Törvény-előkészítő Szakértői Bizottságához – másban is túltesz a német szabályozón, hisz amellett, hogy alacsonyabbra teszi a közönségarány határértékét (30 százalék helyett 20 százalékra) – akár szándékoltan, akár nem (bár a magunk részéről nem hiszünk ilyen véletlenekben) –, a rádiós műsorszolgáltatókra is kiterjeszti a meghatározó véleménybefolyásolási képesség kategóriáját. No, ezek után merje még valaki mondani, hogy a német szabályozás mechanikus másolásáról van szó!

Az Audiovizuális Média Kormánybiztosság NAMS jogalkotási koncepciója az előbbieken túl még a jelentős véleménybefolyásolási képességű (JVK) műsorszolgáltató kategóriáját is bevezeti, igaz, már csak a televíziós műsorszolgáltatókra, s itt tíz százalékban határozza meg az elért közönségarány határértékét. Ez a megoldás éppen annyira önkényes, mint az MVK-kategória bevezetése, amit ugyanúgy nem támasztott alá érdemi elemzés az előkészítő szakértői anyagokban.

A különböző kormányzati anyagok, illetve a kormányzat által megrendelt szakértői háttértanulmányok előszeretettel hivatkoznak arra az alkotmányos követelményre, hogy a tájékoztatási monopóliumok kialakulását meg kell előzni, illetve akadályozni. Az Alkotmány 61. §. (4) bekezdésében ugyan csak annyi szerepel, hogy „…a tájékoztatási monopóliumok megakadályozásáról szóló törvény elfogadásához a jelenlévő országgyűlési képviselők kétharmadának szavazata szükséges”, de ebből valóban nem önkényes arra a következtetésre jutni, hogy alkotmányosan nem kívánatos az ilyenek létrejötte.

Ebben a kontextusban több mint feltűnő, hogy sem a NAMS szakértői anyagai, sem a NAMS jogalkotási koncepciója nem vesznek tudomást az Alkotmánybíróság 1/2007. (I. 18.) határozatáról, amelynek indoklása megfogalmaz egy, a médiakoncentráció szabályozása szempontjából figyelemre méltó állítást, miszerint mára „[a] külső pluralizmus a rádió- és televízióprogramok teljes kínálatát figyelembe véve, a sokszereplős piac létrejöttével megvalósult”.

Távol álljon tőlünk az az, egyébként igencsak populáris érvelés, hogy egy AB-határozatban foglalt megállapítást adu ásznak tekintsünk, ami mindent visz. Ezt a státust az AB határozatai sem mondhatják magukénak, ezeket sem tekinthetjük vitathatatlan szentírásnak, így megengedjük, hogy bármilyen tudományos elemzés, szakértői anyag és/vagy kormányzati jogalkotási koncepció ne értsen egyet az 1/2007. (I. 18.) AB-határozat indoklásában szereplő, általunk előbb idézett megállapítással. Az azonban abszurd, hogy egy ilyen kardinális megállapítás még említést sem kap a médiakoncentráció szabályozása tárgyában, illetve, hogy az Audiovizuális Média Kormánybiztosság – a NAMS jogalkotási koncepciója szövegének tanúsága alapján – úgy tesz, mintha ez a megállapítás nem is létezne. Pedig az, hogy a külső pluralizmus jellemző-e a mai rádió és televízió ágazatra, avagy sem, egyáltalán nem közömbös a médiakoncentrácoió szabályozására javasolt eszköztárra nézve.

Az a vélelem, hogy a vállalkozások véleménybefolyásoló képessége a vállalkozáshoz tartozó rádiós vagy televíziós műsorszolgáltatások éves átlagban elért közönségarányával mérhető, több okból is önkényes és védhetetlen:

• nem csupán a rádiónak és a televíziónak jelentős a véleménybefolyásoló képessége;
• a mai magyar médiaszíntéren számos olyan egyéb vállalkozás található, amelynek tényleges véleménybefolyásoló képessége nem hagyható figyelmen kívül a vélemények piacának meghatározásakor;
• az egyes rádiós és televíziós vállalkozások által elért közönségarány és a vállalkozások véleménybefolyásoló képessége között kétségtelenül van sztochasztikus kapcsolat, de ez az egyetlen, amit okkal vélelmezni lehet: a sztochasztikus kapcsolat erősségéről általánosságban semmit nem tudunk meg­állapítani, arról csak a konkrét esetek vizsgálatakor lehet valami érdemlegeset (és persze egyúttal ab ovo vitathatót) mondani.

Ismereteink alapján meg merjük kockáztatni azt a kijelentést, hogy a televíziós közönségarányok nagysága elsősorban a szórakoztató tartalmak televíziós főműsoridőben való sugárzásához kötődik: a nagyközönség szórakoztatás iránti igényének és az ízlések legnagyobb közös osztójának figyelembe vétele „termeli” az egyes csatornák számára a magas nézettséget/hallgatottságot és közönségarányt. Ez persze nem forradalmian új megállapítás, hisz a szakirodalomban már többen kifejtették, hogy a közönségarány mutatója mindenek előtt a vállalkozások sikerességéhez kapcsolódik, azt méri.

Egy bekezdés epilógusként

Végezetül hadd hangsúlyozzuk e helyütt is azt az álláspontunkat, hogy a hozzáférés-szabályozásnak és a külön, ágazatspecifikus médiakoncentráció-szabályozásnak nincs helytől és időtől független, „legjobb” megoldása. Ez sajnálatos abban az értelemben, hogy bárki bármit is javasoljon ma vagy a jövőben, mindig számolnia kell alapos ellenvetésekkel; de egyúttal örvendetes is abban az értelemben, hogy nem teleologikus a folyamat, hogy mód van a szabályozásban is a kreatív elgondolások felvetésére és tudományos tesztelésére. A vezetéstudományok szakzsargonját használva az optimum, amelyben reménykedhetünk, az, hogy rátalálunk a második legjobb megoldásokra, hiszen az első, a minden kétséget kizáró legjobb, nem létezik! Ez persze csak a kutatók, az akadémiai emberek álláspontja, de azért a döntéshozóknak is érdemes rajta elgondolkodniuk.

Irodalom

Brown, Allan & Picard, Robert G., eds (2005) Digital Terrestrial Television in Europe. Mahwah, NJ – London: Lawrence Erlbaum Associates Publishers.

Hazay István, szerk. (2005) A digitális televíziózás. Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet.

Kissné Akli Mária (2006) Új mérföldkő a digitális televíziózásban. Bepillantás az RRC06 digitális műsorszóró frekvenciatervező értekezlet rejtelmeibe. Infokommunikáció és Jog, 14. sz. 133–139.

Polyák Gábor (2007) Médiaszabályozás Németországban. AKTI füzetek, 6. sz. Budapest: Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet.

AMK – Audiovizuális Média Kormánybiztosság (2007) Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) – jogalkotási koncepció. 2007. december.

CEC – Commission of the European Communities (2007) Media pluralism in the member states of the European Union. Commission Staff Working Document, SEC(2007) 32.

MeH – Miniszterelnöki Hivatal (2007) A Nemzeti Audiovizuális Média Stratégia (NAMS) szakmai vitaanyag, 1–2., 2007. szeptember.

OECD – Working Party on Telecommunication and Information Policy Services (2007) Policy considerations for audio-visual content distribution in a multiplatform environment. DSTI/ICCP/TIPS(2006)3/FINAL.

TSZB – Törvény-előkészítő Szakértői Bizottság (2006) Az elektronikus média-szolgáltatásokról szóló törvény tervezete. 2006. október 27.