• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 ősz

Kritika

Murai András:

A kortárs emlékezet alakzatai

Két könyvről

Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban
Kovács Éva (szerk.): Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben

A társadalmi emlékezettel foglalkozó, egyre szaporodó számú hazai művek sorában a múltidézés kérdését, az egyén és a közösség bonyolult viszonyát más-más nézőpontból közelíti meg a Csalóka emlékezet és a Tükörszilánkok. Ugyanakkor mindkettő a Kádár-korszakot emeli vizsgálatának középpontjába, s az írások egyértelműen mutatnak rá: az emlékezet kommunikációban megszülető társas tevékenység.

Az emlékezés és ettől elválaszthatatlanul a felejtés témaköre az utóbbi másfél évtizedben Magyarországon is a társadalomtudományi gondolkodás homlokterébe került. A kollektív emlékezettel szaktudományok sokasága foglalkozik a kultúrakutatástól a történettudományon keresztül a szociálpszichológiáig, a művészettörténettől a tudásszociológiáig. A többféle irányból érkező elméletek lényegében megegyeznek abban, hogy az emlékezet szelektív természetű. Válogat a múltban, azt emeli ki, és olyan formában jeleníti meg, amit és amilyet az aktuális társadalmi-kulturális keretek értelmezhetővé és lehetővé tesznek. Ebből a nézőpontból az emlékezés nem valaminek a megőrzése, hanem a mindenkori jelen értelemkeretében vizsgálható konstrukciós tevékenység, amelyben az emlék nem a múltról szól; sokkal inkább a jelent, tehát azt a világot értjük meg belőle, amely létrehozta.

Mindkét, most ismertetendő könyv ezen az elméleti kereten belül foglalkozik az emlékezettel, azonban egészen más módszerrel vizsgálja a jelenben élő múltat. A Csalóka emlékezet közvélemény-kutatásokon keresztül tárja fel a társadalmi emlékezetet, míg a Tükörszilánkok mélyinterjúk segítségével a személyes emlékezetre fókuszál. Vásárhelyi Mária könyve inkább a történelmi tudásról ad képet, a Kovács Éva szerkesztette tanulmánykötet életrajzi emlékezeteket helyez egymás mellé. Az előbbi a lakosság történelmi emlékezetét állítja szembe a „tényleges” történelmi ismerettel, a kettő közötti lényeges különbségre, s így a politikának kiszolgáltatott múlthasználatra és a társadalmi megosztottságra hívja fel a figyelmet. Az utóbbi a jelenben előhívott múltbeli magánélményekkel járul hozzá a Kádár-rendszer rekonstrukciójához, egyúttal az élettörténeti emlékezet kutatásának módszertani dilemmáihoz. A Csalóka emlékezet gyűjtőpontja a történelmi tény, míg a Tükörszilánkok fókuszában a szemtanú és a közvetlenül megélt, élettörténetbe beépülő tapasztalat felidézése áll. Mindkét mű kulcsfogalma az identitás: a Csalóka emlékezet a nemzeti, a Tükörszilánkok a személyes önazonosság megteremtésének az emlékezéstől elválaszthatatlan működése mellett érvel.

Múltismeretből elégtelen. Történelem kontra emlékezet

Vásárhelyi a 2001 és 2006 között végzett reprezentatív kérdőíves vizsgálatait szerkesztette könyvbe. Az adatgyűjtés során a szerző és a felmérést végző MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport a magyar lakosság történelmi ismereteire volt kíváncsi.

Hol a határ történelem és emlékezet között? Bár a Csalóka emlékezet nem közvetlenül ezzel a kérdéssel foglalkozik, amikor a felnőtt lakosság történelmi tudásának felmérését adja közre, de a könyv közvetett célját e kettő, történelem és kollektív emlékezet közelítésében találjuk. E szándék azonban korántsem problémamentes. A határok kijelölésének bizonytalanságát jól mutatja a szerző megfogalmazása: „…a felnőtt magyar lakosság saját történelmét a maga valóságában megismerje, és egy viszonylag tárgyilagos, igazságos, arányos és felelősségteljes reflex alakuljon ki benne ezzel kapcsolatban” (20. o.). Mihez képest tárgyilagos, igazságos a múltról való tudásunk? S hogyan értelmezzük azt a jelzőt, hogy „viszonylag”? Nem a részletekben való elveszésről van szó, amikor e kérdéseket felteszem, hanem a könyv alapvető céljainak megközelítéséről. Vásárhelyi álláspontja szerint – s ez az első fontos tézise írásának – történelem és emlékezet megkülönböztethető, s a kortárs magyar közgondolkodásban szemben áll.

Vásárhelyi abból indul ki, hogy a társadalmi önelképzelés elválaszthatatlanul összefügg az emlékezéssel. A társadalmaknak elsősorban önmeghatározásuk miatt van szükségük a múltra; a kollektív emlékezet „célja” a tájékoztatás és a koordinálás. Egy közösség történetének elbeszélése része annak a folyamatnak, amelynek során megteremti és (újra)alkotja az önmagáról kialakult képét. Miközben a múltját átgondolva megfogalmazza önmagát, arra a kérdésre kíván választ adni, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és merre tartunk. De mi van akkor, ha hiányzik a közös múlttudat, ha még megközelítően sincs egyetértés a múlt értelmezésében és értékelésében? Közvélemény-kutatásai alapján ugyanis erre a megállapításra jut, illetve ezt a közel két évtizedes tapasztalatunkat támasztja alá, erősíti meg Vásárhelyi. A könyv a magyar történelemben kronologikusan haladva ismerteti az egyes korszakokra vonatkozó közvélemény-kutatási eredményeket, a legnagyobb hangsúlyt a 20. század kapja, ezen belül is 1956 és a Kádár-rendszer megítéléséről tudhatunk meg a legtöbbet. Ennek oka, hogy a Kádár-kor és Kádár János a magyar társadalmat leginkább megosztó időszak, illetve történelmi személy. Jól mutatja ezt a „Történelmi arcképcsarnok” című fejezet is, amelyben többek között a legnépszerűbb hazai történelmi személyiségekről olvashatunk, természetesen a felmérések tükrében. A 20. századra vonatkozóan rendkívüli módon megosztott a közvélemény. A kérdőívek tanúsága szerint e században a legpozitívabb történelmi személyiség Kádár János. A népszerűségi toplistán mellette Nagy Imrét és Antall Józsefet jelölték a megkérdezettek. E három, a 20. század történelmében egészen eltérő szerepet játszó politikus egymás mellett él a kortárs magyar társadalom közgondolkodásában.

A könyv gondolatmenete szerint egyfelől létezik a történelmi igazság, másfelől azonban a magyar rendszerváltozás utáni társadalomban káosz él a történelmi múlttal kapcsolatban. Ugyanakkor a múlttal való szembenézés, „a történelmi tisztánlátás” (18. o.) elkerülhetetlen, ha a magyar társadalom szeretné önazonosságát a jelenben megtalálni, és a jövőjét meghatározni. Ezért először szembesülnünk kell a múltra vonatkozó tudásunkkal, pontosabban tévedéseinkkel, hiányosságainkkal. Vásárhelyi kutatásai azt a szakadékot tárják az olvasó elé, amely a lakosság történelmi tudását és a valós történelmi ismereteket választja el egymástól. E kettő közötti jelentős különbség okán – érvel Vásárhelyi, s ez könyvének másik lényeges állítása – a politika „fegyverként” használhatja a múltat, illetve fordítva, a politika által kisajátított múlt megakadályozza e különbség csökkentését és így a reális nemzeti történelemi tudás kialakulását.

Vásárhelyi tehát a történelmi tudás és a történelmi tények összehasonlíthatóságára alapoz. Az egyes fejezetek is ennek megfelelően épülnek fel: a történelmi tudás, ismeretanyag rövid összefoglalását olvashatjuk az adott korra, témára vonatkozóan, majd ezzel szembeállítva láthatjuk a közvélemény-kutatások eredményeit. Valóban ilyen egyértelműen meghúzható a határ a tény és a közvélekedés között? Vannak kérdések, ahol igen. Ilyen például a holokauszt magyarországi áldozatainak száma, amelyet csak a megkérdezettek 12 százaléka becsült meg helyesen (106. o.). De mondjuk a Kádár-rendszerre és Kádár személyére vonatkozóan már sokkal bonyolultabb a helyzet, hiszen nincsen egyértelmű referencia, nincsenek számok, adatok, vagyis a tények nem ágyazódnak közmegegyezésbe.

Az emlékezet felől közelítve a múlt nem fixált tények halmaza, hanem a jelenben folyamatosan átírt, értelmezett és értékelt, a társadalmi kommunikáció által formált jelenség. Természetesen tisztában van ezzel a szerző is, hiszen több helyütt (például a Bevezetőben és az első fejezetben) kitér a különböző múltértelmezésekre, és röviden összefoglalja a történelemmel kapcsolatos 20. századi felfogásokat, köztük Maurice Halbwachs emlékezet-koncepcióját, vagy az 1970-es évektől szélesebb körben, elsősorban Hayden White nevéhez fűződően elterjedt, a történelmet a fikció írásával rokonító felfogást (White, 1997). Ugyanakkor Vásárhelyinek határozott elvárása van a magyar társadalom történelmi felkészültségére nézve, mintha lehetne a történelmi igazságot („valódi történelem”) és a közgondolkodás fogyatékosságát („tudatlanság”, „zűrzavar”) számon kérhetően összemérni. Ez esetben ugyanis felmerül a kérdés: kinek a birtokában van a „múlt reális értékelése”? A „történelmi tisztánlátás”, a „reális”, „felelős” történelemítélet, amely a könyvön végigvonuló, gyakran említett elvárás, s mint a nemzeti tudathoz elengedhetetlen feltétel fogalmazódik meg (például 20. o.), sokkal inkább társadalmi közmegegyezésen alapul. Ennek hiányában lehetséges az, amit Vásárhelyi Mária állít: a történelmi múlthoz (elsősorban a Kádár-rendszerhez) való viszony a magyar társadalom megosztottságának első számú generálója.

A könyv harmadik fontos, közvélemény-kutatásokkal alátámasztott állítása szerint a múlthoz való viszony, a múlt adott eseményének, személyének értékelése szubjektív, ideológiai kérdés. Vagyis nem a tények, az ismeretek, hanem világlátásunk és attitűdünk alapján lakjuk be múltunkat, amelynek megítélését politikai preferenciák és pártszimpátiák befolyásolják. Erre a tanulmányokban számos példát és érvet találunk, itt és most csak a Trianonhoz való viszonyt emelem ki. A revíziós gondolat támogatásában vagy elutasításában világosan kimutatható „a különböző pártokhoz való vonzódás”. A jobboldali beállítódásúak között kétszer annyian vannak azok, akik a revíziós gondolatot támogatják, mint a baloldaliakkal és a liberálisokkal szimpatizálók körében (83–84. o.). A történelmi események, korszakok megítélését, s ezen keresztül a jelenkori politikai orientációt a családokat ért, a 20. században elszenvedett igazságtalanságok is befolyásolják. Az egyéni és a családi emlékezetek vizsgálata során felmerül az a kérdés is, hogy rekonstruálható-e a 20. századi magyar történelem a személyes visszaemlékezésekből? Vásárhelyi szerint azért nem, mert a társadalmi és az egyéni/családi emlékezet között jelentős távolságot találunk: „Családi sérelemként legkevesebben éppen a magyar állampolgárokat ért legsúlyosabb sérelemre, a holokausztra emlékeznek” (68. o.). „Legsúlyosabb sérelem” alatt a legtöbb áldozatot követelt tragédiát kell itt értenünk. Az okokat Vásárhelyi elsősorban a zsidó családok kiirtásában, valamint a holokauszt-túlélők kihalásában látja. A személyes, illetve a családi sérelmek közül a legtöbben a Rákosi-korszakot jelölték meg.

Vásárhelyi jelenkorra utaló politikai megítélésén egy fejezetben erősen ideológiai elfogultság érződik, éppúgy, mint kutatásai szerint a magyar lakosság történelemszemléletén. „A munka ránk eső része…” című, a holokausztmeg­emlékezések hatásával foglalkozó fejezetben szembetűnő a szerző elfogultsága. Érvek és indokok nélkül áll például a következő kijelentés: „Ugyanakkor az elmúlt tizenöt évben komoly politikai támogatottságot is élvező erőfeszítések történtek annak érdekében, hogy a történelem átírásával egyszer s mindenkorra kiszorítsák a magyar holokausztot a nemzeti emlékezetből” (121. o.). Nem valószínű, hogy négyévnyi jobboldali kormányzás alapjaiban formálta volna át a holokausztról való közgondolkodást.

A Csalóka emlékezet nem csupán történelmi tudásának esetleges hiányosságaival szembesíti az olvasót, hanem a múltismeret és a társadalmi megosztottság összefüggésére is egyértelműen rámutat. Vásárhelyi munkája a közös múlt nyilvános diskurzusához járul hozzá, ahhoz, hogy megvitatható legyen és konszenzus útján kialakíthatóvá, valóban közösségivé váljék a kollektív emlékezet. (Vásárhelyi Mária: Csalóka emlékezet. A 20. század történelme a magyar közgondolkodásban. Pozsony: Kalligram Kiadó, 2007, 2200 Ft)

Mindenki másképp csinálja? A személyes emlékezetek közös vonásai

A Tükörszilánkok több szempontból is előrelendítheti a hazai emlékezetkutatást. A könyv ugyanis legalább annyira a biografikus emlékezet vizsgálatához járul hozzá, mint a Kádár-kor megismeréséhez. Az elméletet és a módszertant összefoglaló bevezetőből, valamint a kilenc, közel száz interjút feldolgozó tanulmányból álló kötetet olvasva úgy tűnik, az 1956-tól 1989-ig tartó időszak apropó, kutatási lehetőség, de a szerzőket valójában az élettörténeti emlékezet elméleti és kutatási problémája érdekli.

A szerzők szándéka elsősorban nem az egyéni életutak felmutatása, hanem az emlékezési mechanizmusok, a múltidézés sémáinak, közös eljárásainak felderítése. Az interjúalanyok kiválasztása körültekintően történt, és sajátos szubkultúrák képviselőire esett a választás, amikor az akkori és a mai kisebbségi lét szereplőit kérdezték. Mit jelentett a Kádár-korszakban kisebbséginek lenni? A választ sváb, szerb, horvát, szlovák, zsidó, nemesi, roma származású személyektől, valamint mai hajléktalan emberek elbeszéléseiből igyekeztek a kötet írói megkapni. A kontrollcsoportot a migrációból hazatértek és a Kádár-rendszert „kiszolgálók” alkották.

A kötet tanulmányait egyebek között az a feltételezés fogja össze, hogy „a Kádár-korszak emlékezete ma még elsődlegesen kommunikatív” (11. o.). Jan Assmann német egyiptológus és kultúrakutató fogalmazza meg a kommunikatív és a kulturális emlékezet megkülönböztetését (Assmann, 1999: 49–56). Eszerint az előbbi saját, közvetlen tapasztalaton alapszik, míg az utóbbi közvetett ismereteken. A kommunikatív emlékezet az adott eseményt, korszakot követő egy emberöltőig terjed, a kulturális emlékezet nyolcvan–száz évvel azután kezdődik. A modern társadalmakban ugyan ilyen egyértelműen nem választható szét a kettő, a tanulmánykötet kiindulópontjának, tehát, hogy a Kádár-korszak mindenekelőtt a kommunikatív emlékezetben él, legalább két fontos következményét emeli ki a szerkesztő, Kovács Éva: egyrészt az emlékezet töredezettségét, másrészt a közvetlen és ezért differenciált személyes élményeket. A kötet alcímében szereplő „Kádár-korszakok” többes száma pontosan mutatja az alkotók emlékezésre és a Kádár-korszakra vonatkozó koncepcióját. A tanulmánykötetnek nem célja a teljes korkép kialakítása, nem is lehet, hiszen a személyes emlékezet sokféle változata él ugyanazon időszakra vonatkozóan.

„Az élettörténeti emlékezet tehát a társadalmi emlékezet »termelésében« nem kevésbé fontos szerepet játszik, mint a történelempolitika” (18. o.) – írja a bevezető tanulmányban Kovács Éva. Gondolatmenetének s az azt követő interjúelemzéseknek bátor törekvése az egyéni és a kollektív emlékezet összefésülése. Természetesen tudjuk jól, hogy konkrét emlékei csak az embernek lehetnek, ezért a kollektív és a személyes emlékezet elválaszthatatlan egymástól, ám olyan kutatással ritkán találkozhatunk, amely igyekszik ezen állítást igazolni. Ráadásul az emlékezetről szóló felfogások, elsősorban Halbwachs nyomán, szinte megfosztották az egyént emlékezetének saját uralmától. Halbwachs (Halbwachs, 1971, 2000) – több mint 80 évvel ezelőtt, talán elsőként – azt hangsúlyozta, hogy a legszemélyesebb emlékeinket is a társadalmi környezet határozza meg. E tételt nem cáfolva a Tükörszilánkok mégis épp a személyes emlékezet fontosságára hívja fel a figyelmet. Az egyéni múltidézés mechanizmusainak, valamint az emlékezetpolitikáknak (az intézményesült emlékezetnek) a kölcsönhatása eredményezi azt, amit társadalmi emlékezetnek nevezünk. Ennek elméletét tárgyalja Kovács Éva bevezető tanulmánya, meggyőző felkészültséggel, roppant háttérirodalommal, s a különböző diszciplínák (történettudomány, szociálpszichológia, szociológia stb.) kapcsolódó elgondolásai, a különböző emlékezetfelfogások, irányzatok összefoglalásával.

A kötet másik érdeme, hogy megkíséreli az emlékezet vizsgálatának módszertanát kidolgozni; a könyv végén háromoldalas melléklet is összefoglalja az interjúk készítésének menetét. A könyvben az értelmezések kerülnek előtérbe, s nem az interjú szövegei; az interjúkból részleteket olvashatunk, „a szerkesztés az élettörténeti interjúk halála” (33. o.). (Mindezzel együtt én szívesen olvastam volna a beszélgetéseket teljes terjedelmükben – bár nem tudom, hogyan fértek volna a kötetbe –, már csak azért is, hogy lássam a kiemelt szövegrészek környezetét.) Hangsúlyozottan a személyes, élettörténeti emlékezet – Assmann kifejezésével: a kommunikatív emlékezet – kutatásáról van szó, ám mint a kötet szerzői rámutatnak, e nélkül nem térképezhető fel a társadalmi emlékezet működése.

Ha végigtekintünk a kollektív emlékezetről szóló elméletek történetén, vagy épp a kortárs teóriákat vesszük szemügyre, szembetűnő az emlékezetről szóló felfogások alkalmazásának kidolgozatlansága. Ezt a hiányt legalább két okkal magyarázhatjuk. Egyrészről olyan szerteágazó kutatási területről van szó, amelyhez nem lehet egyetlen, általánosan alkalmazható módszert rendelni. S nemcsak azért, mert számos eltérő tudományterület érdeklődik a társadalmi szintű emlékezet iránt, hanem mert az emlékezet nagyon sokféle közvetítő közegen keresztül jelenhet meg. Másrészről, ha az elemzések legkisebb közös többszörösét megkeressük, megállapíthatjuk, hogy minden esetben szövegek értelmezéséről van szó. A különböző tudományterületek megközelítésében és az eltérő közvetítő közegek vizsgálatában ez a minimum közös: a kollektívemlékezet-vizsgálatok a kortárs világban megjelenített múltat interpretálásra alkalmas szövegnek fogják fel. Ha a múltat a jelen résztvevői folytonos interakció során veszik birtokba, s ha az emlékezet a múlt szemiotizálása, vagyis jelekkel történő ellátása a jelenben, akkor a módszertan alapját e jelek halmazaként felfogott szövegek interpretációjának kell jelentenie. Bár Clifford Geertz ironikusan jegyzi meg, hogy „manapság minden bokorban egy buzgó értelmező lapul” (Geertz, 2001: 307), nincs mit tenni, a kollektív emlékezet vizsgálati módszere a szövegelemzés. A Tükörszilánkokban szereplő interjúk feldolgozásának problémái is ebből fakadnak: (1) az interpretátor felkészültsége, tudása megszűri, szelektálja, ok-okozati összefüggésbe állítja a kapott információkat; (2) a kérdező befolyásolja a megkérdezettet; (3) az interjú pillanatnyi állapotot rekonstruál, itt és most, az adott körülmények között így idézi fel élete történetét az interjúalany. Természetesen e nehézségekkel a szerzők is tisztában vannak. A 82. oldalon például Udvarnoky Virág tanulmányában olvashatjuk: „Ez a szemléletmód az emlékezetet alapvetően nem reprodukciónak, hanem folytonosan változó, az adott társadalmi helyzethez alkalmazkodó konstrukciónak tartja.” Az értelmező magyarázat termékei konstrukciók, és nem törvények, ahogy Kovács Éva fogalmaz: „az emlékezettudomány a hermeneutika hermeneutikája” (10. o.).

Mindezen módszertani dilemmák nem azt jelentik, hogy a kötet szerzői ne jutottak volna el elsődleges kérdésük megválaszolásához: hol van a helye a Kádár-korszaknak az élettörténeti elbeszélésben? A kötetet végigolvasva nem önmagában emlékezeti stratégiákra derül fény, hanem kifejezetten a Kádár-korra vonatkozó sajátos emlékezési formákra. A könyv azt igyekszik bizonyítani, hogy az élettörténeti emlékezet specifikumai társadalmilag, kulturálisan meghatározottak, vagyis az adott múlt belakásának tükröződnie kell az élettörténeti elbeszélésekben. Beigazolódott-e ez a premissza? Vannak-e közös sémák az elbeszélt élettörténetekben? Azon túl, hogy általában a boldogulást jelentette a válaszadók számára a „legvidámabb barakk”, a könyv summázata a Kádár-korszak töredezettsége az emlékezetben. Nemcsak a kor teljes felmutatását illetően szembesülhetünk a „tükörszilánkokkal”, hanem a személyes önazonosság keresésében is. Valamennyi interjú az identitás-szerkesztés és az emlékezés kapcsolatára mutat rá. Hiszen élettörténetünket mindig visszafelé teremtjük meg, újra és újra értelmet adva mindannak, amit magunk mögött hagytunk. Az elemzéseket olvasva azonban kiderül, hogy többről van szó, mint egyéni vélemények és élettörténeti konstrukciók soráról. Bár a Kádár-korszaknak, vállaltan, csak mozaikjai villannak fel, láthatjuk, hogy az elmúlt rendszer által kikényszerített identitáskonstrukciók tovább élnek a mai társadalmi viszonyok között is – ennek felmutatásában áll a Tükörszilánkok jelentősége. (Kovács Éva, szerk.: Tükörszilánkok. Kádár-korszakok a személyes emlékezetben. Budapest: MTA Szociológiai Kutatóintézet – 1956-os Intézet, 2008, 2900 Ft)

Irodalom

Assmann, Jan (1999) A kulturális emlékezet. Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrában. Budapest: Atlantisz Könyvkiadó.

Geertz, Clifford (2001) Az értelmezés hatalma. Antropológiai írások. Budapest: Századvég.

Halbwachs, Maurice (1971) Az emlékezet társadalmi keretei. In: Ferge Zsuzsa (szerk.): A francia szociológia. Budapest: Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó.

Halbwachs, Maurice (2000) Kollektív emlékezet. In: Felkai Gábor & Némedi Dénes & Somlai Péter (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. század elejéig. Olvasókönyv a szociológia történetéhez. Budapest: Új Mandátum.

White, Hayden (1997) A történelem terhe. Budapest: Osiris Kiadó.