• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 tél

Lampé Ágnes:

Visszaküldő szolgálat

A cikkek megjelenés előtti átírhatóságáról – újságírói korlátozás vagy a tények ellenőrzése?

A nyilatkozónak a megjelenés előtt joga van átolvasni a kéziratot, és joga, hogy a tőle idézett szakaszokban korrigálja a tartalmi tévedéseket – ezt mondja ki a magyar sajtótörvény. Ehhez képest a gyakorlatban sokszor előfordul, hogy az interjúalany átírja a szöveget, kedve szerint bekezdéseket vesz ki az anyagból vagy tesz hozzá – akár olyasmit is, ami el sem hangzott. A jelenség Nyugaton szinte ismeretlen, nálunk mindennapos. Jobbára a nyilatkozó érti félre a szerepét, de az újságírók sem tökéletesek. A szerző részben saját újságírói tapasztalatait ismerteti szubjektív elemzésében.

– Felmossák velünk a padlót – így összegezte véleményét szerkesztőm a nyilatkozókra és „átolvasási szokásaikra” utalva, amikor őt, miként más jeles újságírókat, szakembereket is, arról kérdeztem, hogyan és hol szokás – egyáltalán: tolerálható-e – az interjúk vagy idézett mondatok utólagos átírása. A külföldi kollégák némelyike nem is értette a kérdést. A hazaiak viszont arról számoltak be, hogy ez a bevett gyakorlat, és szerintük a problémás helyzeteket az újságírónak kell kezelnie. A legtöbbjük bevallotta, hogy a kért módosításokat jobbára végrehajtja. Írásom a jelenség hátterét, okait és jogi vonatkozásait kísérli meg bemutatni.

Kezdjük egy személyes tapasztalattal. Négy nyilatkozót megszólaltató riportot készítettem, műfaját tekintve tehát nem interjút. Ezt azért érdemes hangsúlyozni, mert a cikk a benyomásokat, a beszélgetés alatt történt eseményeket ugyanúgy tartalmazta, mint a szakmai véleményeket és információkat. A szereplők a megjelenés előtt látni akarták a szöveget. Az átkötő mondatok, a szubjektív részek nélkül viszont a kontextusából kiszakított idézett mondatok nehezen befogadhatók. Így az egész riport elment „jóváhagyásra” mind a négyükhöz. A „javításokat” tartalmazó cikk terjedelme jelentősen megnőtt, a szöveget ugyanis az alanyok átírták. A szakmai részeket és a konkrét adatokat érintették a legkevésbé, a riporteri megjegyzéseket, benyomásokat, az átkötő mondatokat annál inkább. Indoklás nem a nyilatkozótól, hanem a sajtósuktól érkezett, aki ugyan bent ült a beszélgetésen, de nem szólt bele: „Muszáj volt megszelídíteni kicsit. Küldöm az általunk elfogadhatónak tartott verziót.”

Alaposabb magyarázatot kértem. Érkezett is:

„Nem arról van szó, hogy bántó lett volna a szöveg vagy az újságírói szabadságot akartuk volna csorbítani. Elnézést kérünk, hogy beleavatkoztunk a munkádba. Az, hogy átalakítottuk, nem annak minőségét, olvasmányosságát minősíti. Inkább arról van szó, hogy az akkor szóban elhangozottak írott formában egész másként hatnak. Természetesen azt is megértjük, ha ezt így átírva nem tudod felvállalni és megjelentetni. Sajnos ők csak az általuk kijavított verzió közléséhez járulnak hozzá.”

Úgy döntöttem: az átírt anyaghoz én „nem járulok hozzá”. Főszerkesztőm viszont felháborodott: ez az újságírói szabadság korlátozása. Úgy döntött, leközli az eredeti szöveget, méghozzá változtatás nélkül.

A jog hálójában

– Pedig ezzel, ha mereven csak a jog oldalát nézzük, hibát követett el – mondja kérdésemre Polyák Gábor médiajogász. – Ugyanakkor nincs az a bíró, aki per esetén ne venné figyelembe a körülményeket, amelyek egészen másfelé vihetnék az ügyet. De a bírói gyakorlat ebben a tekintetben tudomásom szerint precedens nélküli.

A sajtótörvény szerint ugyanis az újságíró

„köteles a nyilvános közlésre készített nyilatkozatot a nyilatkozatot adó személynek – kérelmére – bemutatni; azt nem közölheti, ha ehhez a nyilatkozatot adó személy azért nem járul hozzá, mert nyilatkozatát az újságíró megváltoztatta [és] köteles megtagadni az olyan közlés tartalmi kialakításában való közreműködést, amely ellentétben áll e törvény rendelkezéseivel”.¹

A nyilatkozó tehát elvileg akkor jogosult reklamálni, ha az elhangzottakat torzítja a sajtómunkás. Ugyanakkor a törvény szövege az újságírói objektivitás védelmének-előírásának szándékával íródott, a szöveg tartalmi vonatkozásában mutat irányt. Csakhogy a szabályozás független a cikk műfajától (riport, portré, interjú), az idézett szöveg terjedelmétől, a médium stílusától. Független attól is, hogy a nyilatkozó közszereplő, politikus vagy utcai megszólaló. Vagyis akadnak aknák és kiskapuk szép számmal.

Kérdés, mit tehet az újságíró, és egyáltalán kell-e bármit tennie, ha a nyilatkozó letiltással vagy perrel fenyegetőzik, ha az elhangzott beszélgetést szerkesztett formában írná le? Ha olvashatatlan szöveget kap vissza, amely még a szakmai közönség számára sem fogyasztható? Ha terjedelme az eredetinél háromszor hosszabb? Ha a megszólaló átírja a kérdéseit vagy – szakmai okokra hivatkozva – pár újat is beleír?

– Az újságírónak csekély mozgástere van, az adatvédelmi és a sajtószabályozás szempontjából a jog a megszólaló mellett áll. Még akkor is, ha a sajtómunkás felvétellel tudja bizonyítani, hogy az elhangzottaknak megfelelően adta vissza a nyilatkozó mondatait – folytatja Polyák Gábor. Az adatvédelmi törvény ugyanis kijelenti:

„Minden egyéb esetben a nyilvánosságra hozatalhoz az érintett hozzájárulása, különleges adat esetében írásbeli hozzájárulása szükséges. Kétség esetén azt kell vélelmezni, hogy az érintett a hozzájárulását nem adta meg.”²

A két törvény paragrafusai jogilag szinte „bebetonozzák” a nyilatkozót.

– Pedig ha az interjúalany belenyúl a szövegbe vagy letiltja a cikket, mert nem az jelenne meg, amit szeretne, akadályozhatja a nyilvánosság széles körű és objektív tájékoztatását – véli Polyák Gábor. – A bemutatás jogi kitételének sok előnye is van, de jelentős hátránya, hogy elmossa a felelősségi köröket. Az interjúalanyok többsége azért érzi magát feljogosítva, hogy átírja a szöveget, mert úgy véli, a vélt vagy valós tartalmi vagy fogalmazásbeli pontatlanságot neki rója majd föl az olvasó. Ráadásul úgy ül le interjút adni, hogy tudja: nem kell minden szót megfontolnia, hiszen utólag úgyis „szűrhet”. Végső esetben pedig előhúzhatja a jogi adut: visszavonhatja a nyilatkozatot.

Sőt ahhoz is joga van, hogy a „négyszemközti” interjú felvételén sajtósa is jelen legyen.

– Mint egy ügyvéd, aki főnöke minden szavát ellenőrzi. Az újságíró természetesen kérheti, hogy kettesben maradhasson az alanyával, és azt is, hogy ne a sajtós bírálja el főnöke mondatait.

Polyák Gábor nem tud olyan perről, amelyet az újságíró indított volna azért, mert cikkét a nyilatkozó utólagos és indokolatlan módosítása miatt nem tudta megjelentetni.

– De a sajtó munkatársának egyébként sem sok esélye lenne, a jog nem az ő oldalán áll. Pedig a sajtótörvény bemutatásról szóló kitétele az esetleges nyilatkozói visszaélések miatt káros is lehet, és nagy terhet ró a sajtó munkatársaira. Ennek ellenére a probléma megoldása nem a törvényhozásra tartozik. Ám mivel fontos és eddig nem tárgyalt újságíró-etikai kérdéseket vet fel, indokolttá teheti a kódexek felülvizsgálatát.

A médiajogász szerint az újságíró feladata, hogy elvárásait közölje az interjúalannyal, és határozottabban lépjen fel, ha ezek nem valósulnak meg.

– Egy aduja neki is van: cikke a szerzői jog védelme alatt áll. Ha a nyilatkozó olyan részekbe nyúl bele, amelyekben nem őt idézik, ő követ el jogsértést.

Minek a törvény egyáltalán?

A média-rendszerváltás hajnalán megjelentek az első helyi televíziók, első szórakoztató rádióként elindult a Danubius – és megszületett a 1986. évi II. törvény, vagyis a sajtótörvény. A jogszabály a pártos tájékoztatással szemben a „pontos tájékoztatás” elvét deklarálta. A sajtó formális szabályozása miatt egyesek mérföldkőnek tekintik a törvényt, amely behatárolta a korábbi diktatórikus irányítást. Mások viszont feleslegesnek, a pártállam egyik menekülő útjának tartják.

1988-ban Magyarországon a Kritika című folyóiratban, majd a Medvetáncban jelent meg a késő Kádár-korszak tájékoztatáspolitikáját bíráló és egy demokratikus nyilvánosság körvonalait felvázoló tanulmány Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára címmel. Tizenöt egyetemi oktató, újságíró és kommunikációs szakember jegyezte az 1987-ben született dolgozatot, amelyet először külföldön, a párizsi Irodalmi Újságban közöltek.³ Az írás szerzői a „mindent szabad, ami nem tilos” elv alapján úgy érveltek, hogy nincs szükség sajtótörvényre.

– Gyakran hangoztattuk, hogy a sajtótörvényt legjobb lenne elfelejteni, semmihez nem kell engedély, és korlátozásra nincs szükség – emlékezett vissza Halmai Gábor.

De javaslatuk már 1990-ben radikálisnak tűnt, így az 1986-os II. törvény hatályban maradt – igaz, a benne szereplő lapengedélyezési kötelezettség kitételt egy minisztertanácsi rendelet 1989 nyarán hatályon kívül helyezte, és csupán egyszerű regisztrációt írt elő. A sajtótörvény pedig az évek során sokat karcsúsodott. Az 1990. évi XI., a sajtótörvényt módosító törvény korszerűsítette a szövegezést, deklarálta a sajtószabadság gyakorlásának követelményeit.⁴ Az 1996. évi I. törvény – vagyis a rádió- és televíziótörvény – tovább pontosította, aktualizálta a sajtótörvény szövegét, egyebek mellett szabályozta a kiegyensúlyozott tájékoztatás kötelezettségét és hiányának következményeit,⁵ hatályon kívül helyezte a Magyar Rádióra és a Magyar Televízióra vonatkozó külön rendelkezéseket, módosította a sajtótörvény végrehajtásáról szóló 12/1986. (IV. 22.) MT-rendeletnek a rádió- és televíziótörvényben érintett passzusait.⁶

A sajtótörvény így megmaradt, többször módosított jelenlegi változata elsősorban sajtóigazgatási rendelkezéseket tartalmaz. Ahogy Sarkady Ildikó írja A sajtójog aktuális kérdései című tanulmányában:

„A médiatörvény százhatvankét paragrafusával szemben a sajtótörvény többszöri módosítás után is csak huszonhárom szakasszal rendelkezik. Mégis ez a jogszabály, amely nem esett a túlszabályozás hibájába, hagyja érvényesülni a lapkiadás elmúlt tíz évében lezajlott piaci változásait. Nem állít tulajdonlás terén korlátokat, nem épít szerkezeti és szervezeti előírásokat a lapkiadás és a terjesztés szabályozásába. Nem tartalmaz különösebb jogtechnikai hibákat, inkább eltérő értelmezést nyújt a bíróságok számára tanulságos esetekhez. Ez az egyetlen jogszabály, amely az újságírókra vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz, meghatározza jogaikat és kötelezettségeiket.”⁷

Épp ez az a törvényi „norma”, amely a nyugati demokráciában nem igazán létezik, a volt kelet-európai diktatúrák közül viszont a többször módosított magyar és lengyel sajtótörvényben is fennmaradt. De a régi szemlélet az új szabályozásba is „átszivárgott”. Szlovákiában a 2008. április 9-én elfogadott új sajtótörvényt – a sajtó regulázása miatt – nemzetközi szervezetek és az ellenzék is a sajtószabadságot korlátozó jogszabálynak minősítette. A törvény ugyanis részletesen meghatározza a sajtó feladatait: előírja, hogy a cikkben érintett személyt akkor is megilleti a válaszadás joga, ha valós információkat közöltek róla. A törvény előírása szerint akkor, ha a sajtótermék olyan, a magánszemély tisztességét, becsületét vagy magánéletét érintő állítást közöl, amely alapján a magánszemély azonosítható, az érintettnek joga van a válaszadáshoz, amivel az állítást kiegészíti, magyarázza, értelmezi. A válasznak hasonló terjedelműnek kell lennie, mint az eredeti szöveg. A kiadó pedig abban a formában köteles megjelentetni a választ, ahogyan a válaszadó leírta, ugyanabban a sajtótermékben, a kifogásolt tényközléssel azonos értékű helyen és betűtípussal. A napilapok március 27-én üres címlappal jelentek meg, hogy így tiltakozzanak a törvény ellen. „Az így megszólított olvasótól a sajtó azt kérdezi: szeretné, ha az ön kedvenc napilapját nem a szerkesztők, hanem valaki más állítaná össze?”⁸ A törvény ezzel jogot biztosít olyan információk helyreigazítására is, amelyek senkit nem sértettek. Kétféle szankciót: a válasz és a helyreigazítás közlését is kötelezővé teszi.⁹

Kelet – Nyugat

A kontinentális jogrendszer alapvetően eltér az angolszásztól, így a sajtójogi szabályozás is különböző. A nagy kódexekkel rendelkező államoknak, mint Franciaországnak és Németországnak, e téren átfogó, részletes a törvényi regulációjuk. E két országban vertikálisan – Németországban például alkotmányi, szövetségi, valamint tartományi szinten is – szabályozzák a médiajogot. Erős a reguláció Ausztriában, Svédországban és Görögországban is. Angliában, Írországban és Észak-Írországban viszont – alkotmány hiányában – jogállami tradíciók védik a szólásszabadságot, a médiaszabályozás több törvény révén valósul meg.

A médiaszabályozás szempontjából a legtöbb kelet-európai ország megosztott. A Cseh Köztársaság, Bulgária, Fehéroroszország és Szlovénia is hatályon kívül helyezte a szocialista alkotmányt, és új alaptörvényt alkotott. Ezekben az államokban az alkotmánybíróságok kevésbé kényszerültek a véleménynyilvánítás szabadságának védelmére. Másutt – így Lengyelországban és Magyarországon – a régi alkotmány módosítgatásaival igyekeztek biztosítani a véleményszabadságot, ami növelte az alkotmánybíróságok jelentőségét az alapjogok értelmezésében.¹⁰

S hogy miért fontos ez a történelmi háttér a nyilatkozói visszaküldési gyakorlat és a sajtószabadság szempontjából? Nézzünk egy nem mindennapi lengyel esetet. A lengyel Alkotmánybíróság 2008. szeptember 29-ei döntésében alkotmányosnak minősítette az 1984-es sajtótörvény 14. paragrafusát, amely lehetővé teszi, hogy bármely médiumot megbüntessenek, ha olyan cikket hoz nyilvánosságra, amelyet az abban nyilatkozók előzetesen nem hagytak jóvá.

Az ügy előzménye, hogy Jerzy Wizerkaniukot, a Gazeta Koscianska hetilap szerkesztőjét elítélte a bíróság, mi­után 2003 februárjában egy magnóra rögzített felvétel alapján interjút közölt Tadeusz Myler országgyűlési képviselővel, aki a szöveget csak megjelenése után tekinthette meg. A politikus rágalmazásért és becsületsértésért perelt.

A Riporterek Határok Nélkül nemzetközi újságíró szervezet elítélte a lengyel Alkotmánybíróság döntését, amely szerinte méltatlan egy EU-tagállamhoz, és megsemmisíti a sajtószabadságot.

„Hogy az újságíró a cikkét a megjelenés előtt bemutatja-e a nyilatkozónak, kizárólag az ő megítélésére és a médiára kell bízni. Azzal, hogy a bíróság a 14. paragrafust alkotmányosnak minősítette, a testület a cenzúra intézményét ismerte el, ami a legsúlyosabb elnyomó diktatúrákat idézi. Ez a maradi és anakronisztikus törvény összeegyeztethetetlen az európai normákkal”

– áll a szervezet közleményében.

– Lengyelországban büntethetők mindazok, akik nyilvánosságra hozzák az igazat – így kommentálta a döntést Jerzy Wizerkaniuk.¹¹

Az újságíró az Európai Bíróság elé viszi az ügyet. Az intézmény pedig jelezte, befogadja a panaszt.

„Kapcsolja csak ki!” – a magyar gyakorlat

És akkor következzék néhány magyar példa, saját gyűjtésből.

Egy multinacionális külföldi cég „nagyvezérével” készült interjú a magyar gazdaság lehetőségeiről. Előtte a cég kommunikációs tanácsadója hívott, találkozna velem. – Szeretnének meggyőződni arról, alkalmas vagy-e egy ilyen horderejű beszélgetésre. Mert nem mindenkit engednek az igazgató úr közelébe – közölte a hölgy.

Az akadályon sikeresen túljutottam. A helyszínen – az interjúalannyal együtt – a vállalat kommunikációs igazgatója várt. Kérdés és kérés nélkül, kolléganőjével együtt beült a „négyszemközti” beszélgetésre. A neki nem tetsző részeknél hangosan hümmögött, rosszallóan csóválta a fejét. Végül egy szerinte kellemetlen kérdésnél megjegyezte: „Ez mégiscsak túlzás.” Az volt. „Nem is értem, hogy kérdezhet ilyesmit.” Az interjúalany nem értette, mi történik, ennek ellenére készségesen válaszolt. Nem beszélt mellé. Az interjú végén nem jelezte, hogy látni akarná a kéziratot.

Nem úgy a kommunikációs szakember. A hölgy tudtomra adta – mivel ehhez joga van –, hogy ő dönt a szöveg sorsáról. A visszaküldött „korrektúra” egy részében nemcsak az igazgató úr válaszaiba, hanem a kérdésekbe is belenyúlt. A kiegészítések nem a tényekre, adatokra irányultak, hanem szóhasználatra és a „kellemetlen” információkra. Elutasítottam a javaslatait, a cikk az eredeti verzióban jelent meg. Döntésemnek nem volt következménye.

Egy másik alkalommal befolyásos (magyar) üzletemberrel készült interjú. A beszélgetés alatt többször kért, kapcsoljam ki a magnót, csak akkor hajlandó válaszolni. Amit ekkor mond, nem kerülhet az anyagba. Az interjút természetesen bekérte. A szöveget nem ő, hanem kommunikációs tanácsadója és egy közeli kollégája olvasta el, akik nem voltak jelen a beszélgetésen. Az utóbbi férfi felhívott, és közölte, neki nem tetszik az interjú, mert rossz színben tünteti fel a főnökét, nem megfelelők a kérdések, és a válaszok sem az igaziak, ezért azon gondolkoznak, hogy visszavonják. Azért biztatott: átgondolják. Jeleztem, ilyen formában én sem szeretném „megjelentetni”. Végül az interjúalany maga hívott, és néhány kisebb módosítást kért. Ezek indokoltak voltak.

Politikussal mindkét forgatókönyv gyakori. Az, hogy teljesen új verziót küld vissza, amely sem tematikájában, sem terjedelmében nem emlékeztet az eredeti beszélgetésre, már bevett gyakorlat.

Változtak az idők

Ma már sokszor nem is a nyilatkozó, hanem a megbízottja ellenőrzi a kéziratot és dönt arról, mit is mondott az illetékes. A sajtós („kommunikációs tanácsadó”) szerepe felértékelődött, ami nem mellesleg arról is árulkodik, hogy a megszólaló sok esetben egyszerűen olyan felületnek tekinti a médiát, amelyen közölheti a saját vagy cége kommunikációs stratégiájának megfelelő információkat. Ezért hagyja, hogy gondolatait vagy mondatait tartalmi szempontból a vállalat képviselője ellenőrizze. Sokszor előfordul ugyanis, hogy szakmai korrektségre hivatkozva a sajtós olyan vállalati információkat kíván „becsempészni” a nyilatkozó szövegébe, amit ő maga nem is említett.

Az interjúalanyt ilyen esetekben láthatóan nem érdekli, és talán nem is tudja, mi a demokratikus sajtó feladata. Persze elképzelhető, hogy úgy látja, a tanácsadó segítségével jobban meg tudja ítélni a helyzetet. De akkor vagy nem elég jó szakember, vagy bizonytalan saját állításai helyességében. Ha egyik sem, akkor nem kellene mondatait külső szakértőnek elbírálnia. Akinek viszont így lehetősége nyílik arra, hogy a számára fontosnak tekintett kérdéseket, aktuá­lis információkat „átnyomja”, a kellemetleneket pedig kivegye a szövegből. Ráadásul a státus munkát teremt magának: a kommunikációs szakember ügyet generál a nem ügyből is, ezzel igazolva önnön nélkülözhetetlenségét.

De mit is mond a törvény? Az „előolvasási” kitétel egyértelműen a nyilatkozóra vonatkozik. A passzusban szó sincs harmadik személyről, szó sincs meghatalmazottról. És szó sincs az elhangzottak „szakmai alapon” történő átírásáról.

Ennek ellenére minden újságírói ellenvetésre kész a válasz: ha nem tetszik a „javítás”, a törvény lehetőséget ad, hogy visszavonjuk az interjút. Az újságíró pedig nyel egy nagyot. Ugyanis, ha nincs interjú, akkor potyára dolgozott, potyára készült fel, potyára autózott az interjúra, potyára dobálta be a százasokat a parkolóautomatába, potyára beszélgetett, potyára gépelte be és szerkesztette meg a szöveget, potyára küldte el, potyára alkudozott a mondatokért.

Persze távolról sem csak a külső körülmények a hibásak. Nézzük az érem másik oldalát is. Pető Iván, a szabad demokraták médiapolitikusa úgy látja, az újságírók döntő többsége felkészületlen a konkrét témából:

– Úgy ül le interjút készíteni, ahogy nem lenne szabad. A kérdéseket előre leírja, de ha az egyikre nem kap választ, képtelen rögtönözni és megszorongatni az alanyát. Máskor már az első pillanatban nyilvánvaló, gőze sincs a témáról, a pillanatnyi helyzetet is éppen csak ismeri, de az előzményeket, a hátteret, a részleteket egyáltalán nem. Sőt: a legrosszabb, amikor nyilvánvalóvá is teszi, elképzelése sincs, mit kell kihoznia az interjúból. Azt várja, hogy a nyilatkozó megvilágosítsa, mi a fontos az adott ügyben – magyarázza.

A médiapolitikus hozzáteszi: olyan is bőségesen előfordul, hogy az újságíró nem az interjúalany mondanivalójára kíváncsi, hanem saját elképzelését szeretné világgá kürtölni és interjú címén publicisztikát tenne közzé. Ha a nyilatkozónak ilyenkor az a benyomása, hogy az újságíró alkalmatlan az interjú pontos visszaadására, nem megalapozatlanul véli úgy, a cikket a végén neki kell megírnia.

– Az újságírók zöme nem képes egy magnóra felvett élőbeszédet publikálható formába szerkeszteni. A lényegtelent nehezen különbözteti meg az érdemi mondanivalótól, nem tudja követni a beszélgetés logikáját. Sokan utólag változtatják meg vagy fogalmazzák át a kérdéseiket. Mindezek miatt az interjúalany jogosan érzi: érdemben kell javítania a szájába adott szövegen, s ilyenkor már nincs határ, át is írja az eredeti interjút.

Pető szerint tehát kettőn áll a vásár: az interjúalany eleve hajlik arra, hogy átírja az élőbeszéd esetlegességeit. Az újságíró viszont nem tud a szakmai normák szerint dolgozni, és nem tudja visszautasítani az interjúban elhangzottak utólagos átírását sem, mert alkalmatlan feladata ellátására. Sem tartalmi vonatkozásokban, sem a szöveg egyeztetési menetrendjében nem mer fellépni, már csak azért sem, mert tudja, hogy mit nem tud.

Az biztos, hogy az újságírónak is lenne tenni- és tanulnivalója bőven. Bár csaknem két évtizede volt rendszerváltás Magyarországon, előtte és utána is jó ideig hiányzott a szakma autonómiája (kivéve a rendszerváltás körüli rövid időszakot, amikor kevesen vonták kétségbe a sajtó függetlenségét és objektivitását). Így a magyar újságírók zöme nem tanult meg elég jól kérdezni, rutinja szerény, ma is kevés a színvonalas oktatási intézmény és a „jó tanár”. Míg a BBC riportere addig kérdez és faggat, míg korrekt és kielégítő választ nem kap, Magyarországon – a szakmai súllyal, komoly hozzáértéssel, felkészültséggel és kellő bátorsággal rendelkező újságíróktól eltekintve – a sajtómunkások általában leszerelhetők és eltéríthetők. Dolgukat tovább nehezítheti, hogy a jelenségnek nemcsak szocializációs, hanem intézményi okai is lehetnek: a szűk kis magyar piacon – szemben a hatalmas amerikai és brit médialehetőségekkel – a lapok nem mindig élhetnek meg politikai támogatók nélkül.

Az „elkötelezettség” pedig megerősíti az ellentmondást: bár a szakmai elvárások (az újságírói etikai kódexek) az angolszász újságírás normáit fogalmazták meg, a gyakorlatban nem elsősorban az objektivitás, a tényekre való összpontosítás, a belső pluralizmus elve és a függetlenség került előtérbe. Ezért a politikailag megosztott média is nagymértékben felelős. A jogi háttér és az újságírói felkészületlenség „csak” bónusz.

És Nyugaton?

Nem kell messzire mennünk. Ausztriában a törvényi sajátosságok és az erős, külső befolyásolásnak ellenálló médiaberendezkedés miatt az újságíró nem kötelezhető arra, hogy bármit is jóváhagyásra visszaküldjön.

– Erre sem törvény, sem más szabály, sem az újságírói etikai norma nem kényszeríti. Sajtószabadság van. Ha a nyilatkozó kéri is a szöveget, az újságíró visszautasíthatja az igényt – mondja Rubina Möhring, a Riporterek Határok Nélkül nemzetközi újságíró-szervezet ausztriai kirendeltségének elnöke, az ORF osztrák közszolgálati televízió riportere, újságíró.

A szakember állítja: Nyugat-Európában csak kivételes esetben, háttérbeszélgetés vagy egy nehezen feldolgozható, bonyolult téma esetén fordul elő „engedélyeztetés”, de akkor is kizárólag az adatok ellenőrzése miatt.

– Ha a változtatási kérés indokolt, és van értelme, természetesen módosítunk. De ez minden esetben az újságíró döntése. Nem fordulhat elő, hogy bekezdések, mondatok kerüljenek ki vagy be, netán a megszólaló szerkesztési feladatot lásson el. A kért módosítások a tartalmat nem érinthetik, azt nem befolyásolhatják, legföljebb egy-egy szóra, kifejezésre vonatkozhatnak.

Rubina Möhringnek abból sosem származott konfliktusa, hogy nem küldte vissza a szöveget a megszólalónak. Kérdés miatt azonban neki is akadt problémája.

– Wolfgang Schüssel kancellárral készítettem interjút, aki egy kérdésre nem akart válaszolni. Ezért háromszor is újra nekimentem, majd miután elhárította, beleírtam a szövegbe, hogy kikerülte a választ. Felháborodott, de az ügynek nem lett következménye.

Amúgy van mód a reklamálásra. Ha a nyilatkozónak gondja támad a megjelent szöveggel, az Osztrák Sajtótanácshoz fordulhat jogorvoslatért. A felelősséget minden esetben a főszerkesztő viseli. Az ő döntésére (helyesbítésére, korrigálására, negligálására) az újságíró is reagálhat, és ha úgy érzi, sérelem érte, szintén a tanács elé viheti a problémáját.

– Ami a lényeg: a sajtóra „külső nyomást” senki nem gyakorolhat – összegez Rubina Möhring.

Amerika – égesd el a jegyzeteidet!

Az Egyesült Államok újságírói gyakorlatában szintén ismeretlen az „okéztatás” fogalma. Egy amerikai vagy angol nyilatkozónak meg sem fordul a fejében, hogy ellenőrizze, mit és hogyan ír le az újságíró. A ferdítő sajtómunkás ugyanis a karrierjével és a szakmai hitelével játszik.

A nyilatkozó viszont a mondataiért vállal felelősséget. Ami a magnón van, az közölhető – ez a játékszabály.

– Soha semmit nem küldünk vissza a megjelenés előtt. A tények ellenőrzése az újságíró, nem a nyilatkozó feladata. Az utóbbival mindenekelőtt tisztázzuk, hogy anonim háttérbeszélgetés vagy nyílt interjú zajlik-e, esetleg háttérinformációt, vagyis legföljebb akkor idézhető adatot kapunk, ha azt más forrásunk is megerősíti – mondja Dunai Márton, aki hat évig tanult és dolgozott az amerikai médiában. Megfordult kaliforniai regionális lapoknál és a Wall Street Journalnak is írt.

Dunai állítja, az újságíró legfeljebb akkor szól a forrásnak, ha már megjelent a cikk.

– De már ez is udvariasságnak számít. Aki akar, utólag perelhet. Ennek feltétele, hogy bizonyítható legyen: az újságíró szándékosan írt valótlanságot, vagy könnyedén ellenőrizhette volna a kifogásolt részt. A törvény a jóindulatú tévedést megengedi.

Egy kialakulóban lévő bírói gyakorlat ennek ellenére a közszférában lehetővé teszi, hogy per során bizonyítékként felhasználhatók legyenek az újságírók jegyzetei.

– Ha a kolléga nem tárja a bíróság elé a jegyzeteit, akár börtönbe is kerülhet. Sokan ültek is pár hónapot, hogy forrásaikat védjék. A szakmában ezért sokan azt javasolják, hogy semmisítsük meg a régi jegyzeteket.

Dunai Márton úgy látja, a gazdasági újságírás területén sem szabad megmutatni az anyagot a forrásnak, mert ha tudja, mit írnak – felrúgva a fair tájékoztatás elvét –, az információt a tőzsdén mások előtt használhatja.

Szóval Amerikában nincs okéztatás.

– Egyszer majdnem kirúgtak, amikor a magyarországi ösztöneimre hallgatva előzetesen elküldtem egy megszólalónak a cikk részletét. Nem viccelek: utolsó figyelmeztetést kaptam. Többé nem hibáztam.

Dunai szerint Magyarországon túl közel kerültek egymáshoz a nyilatkozók és az újságírók.

– Ha nem bíznak bennünk, hát nem bíznak. Ez fordítva is igaz. Az anyag pedig csak jobb lesz, ha több forrásból ellenőrizzük, hogy a nyilatkozók igazat mondanak-e. Ez különben sem légből kapott szakmai követelmény. Miért higgyem el bárkinek is, amit mond? Főleg akkor, ha nem bízik magában, és hozzátesz, kihúz elhangzott vagy ki nem mondott gondolatokat? Hat év amerikai újságírás után felbőszít a magyar gyakorlat. Persze ehhez a sajtónak becsületes, szakmailag kifogástalan munkát kell végeznie, az újságírónak biztosnak kell lennie abban, hogy amit ír, az igaz, és ezt tényekkel is alá tudja támasztani. Akkor a forrás, már bocsánat, mondhat, amit akar.

A brit gyakorlat – udvariasság

A BBC tájékoztató műsorok készítésére vonatkozó irányelvei – azon kívül, hogy megszabják, a közreműködőkkel „nyíltan, őszintén és udvariasan kell bánni” – azt is tartalmazzák:

„A BBC szerkesztőségi függetlenségét mindenkor meg kell őrizni, de a közreműködők nem érezhetnek olyasmit, hogy érdekeiket semmibe vesszük, félrevezetjük őket vagy rájuk erőltetjük a szereplést.”¹²

A bemutatás intézménye létezik, de célja és formája más, mint nálunk:

„Minden szereplőnek joga elkérni és megkapni a műsor vázlatos forgatókönyvét, és tájékoztatni kell őt bármely lényegi változásról. A szerkesztő esetenként dönthet úgy, hogy a sugárzás előtt bemutatja a műsort a tények pontosságának ellenőrzése, szakértői vélemény kikérése vagy az adáshoz különleges módon hozzájáruló szereplő érdekében. Az ilyen előzetes bemutatók kivételesek, és sohasem értelmezhetők a BBC szerkesztői szabadságának korlátozásaként. Egyetlen résztvevő vagy külső testület sem kaphat vétójogot.”¹³

Interjúk esetén a szereplőket a kérdések főbb területeiről kell előzetesen tájékoztatni. A kölcsönösség elve sok tekintetben meghatározó:

„Még a BBC szerkesztői függetlensége iránti túlzott odaadás sem eredményezheti azt, hogy a munkatársak durván elhárítsák a szereplők kéréseit. Még akkor sem, ha azokat nem lehet a kívánt mértékben teljesíteni.”

És fordítva:

„Hasonlóképpen a műsorok készítőitől elvárható, hogy határozottan viselkedjenek azokkal a szereplőkkel szemben, akik az udvariasságot és az együttműködési készséget összetévesztik a szerkesztői ellenőrzés feladásával.”¹⁴

Mivel az aktuális és a tervezett magyar etikai kódexek sok tekintetben a BBC elveit veszik alapul, a szöveg megjelenés előtti ellenőrzése szempontjából érdemes összevetni a nyomtatott sajtó és az elektronikus média gyakorlatát. Az idézett részek kitérnek arra, hogy a tények tartalmi pontosságának ellenőrzése miatt mikor és milyen körülmények között van szükség az élő, felvett vagy vágott anyagok előzetes bemutatására, ami ugyanakkor semmi esetre sem jelentheti a szerkesztői/újságírói szabadság korlátozását. A reguláció okos és használható kompromisszumot jelenthet a magyar sajtómunkások számára is.

Persze sok esetben azért nálunk is működik a rendszer, méghozzá kölcsönösségi alapon: a nyilatkozó átnézi a szöveget, s ha tartalmi vagy ténybeli tévedést talál, jelzi az újságírónak, aki – az anyag terjedelmét, stílusát, érthetőségét figyelembe véve – módosítja a kért mondatokat, kifejezéseket. De nem a megszólaló teszi hozzá vagy veszi ki az általa megfelelőnek vagy épp elhanyagolhatónak tekintett részeket. Azaz: nem az előzetes átküldés gyakorlata helytelen, inkább az nem járható, hogy az újságírónak nincs semmilyen eszköze az esetleges túlkapások kezelésére és visszaszorítására.

Magyar kódex

A MÚOSZ etikai kódexe a sajtótörvény rendelkezéseiből az újságíró kötelességeit elemzi. Eszerint az újságírói etika ellen vét az, aki

„...a nyilatkozó hozzájárulása nélkül lényeges változtatást hajt végre annak nyilatkozatán, illetve figyelmen kívül hagyja a kért tartalmi módosításokat, a nyilatkozó, a riportalany véleményének, kijelentésének tüntet fel olyasmit, amit az nem mondott, valamint a nyilatkozó kérése ellenére nem mutatja be nyilatkozatát az érintettnek.”¹⁵

Ebből sok újat nem tudtunk meg. És támpontot sem találunk a megoldáshoz. Nézzük tovább:

„Az interjú alanyának, a nyilatkozónak, a műsorban szereplőknek csak előzetes megállapodás alapján kell bemutatni az elkészült anyagot. Ennek célja a ténybeli hibák kiküszöbölése lehet. Az interjútól mindkét fél elállhat.”¹⁶

Az etikai kódex a sajtótörvény „kiegészített változata”. Ha a nyilatkozó kérése ellenére az újságíró nem mutatja be a szöveget, nemcsak jogi, hanem etikai vétséget is elkövet.

A nyilatkozó nemcsak a ténybeli adatokat, hanem arra hivatkozva számos egyéb, az információkat nem érintő megjegyzést, átkötő elemet, „riportos” részt is korrigálhat. A visegrádi alapelvek¹⁷ és a négy szakmai szervezet – a Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, valamint a Sajtószakszervezet – közös etikai kódexe sem tér ki erre a részletre.¹⁸

Az angolszász modell nyomait leginkább a Független Médiaközpont által összefogott Önszabályozó Testület tervezett etikai kódexében fedezhetjük fel, amely a többiekénél részletesebben vizsgálja a visszaküldés problémáját.¹⁹

A kódex tervezete szerint a beszélgetés elején az újságíró felelőssége, hogy minden szabályt tisztázzon a beszélgetőpartnerével. Az interjú fajtáját (nyílt, kérdés-válasz formájú, élő, rögzített), továbbá azt, hogy a nem közlésre szánt mondanivalót a megszólaló külön jelezze, valamint a rögzítés formáját és módját, illetve a tényt, hogy az interjú közszereplésnek minősül, azaz később nem lehet magánbeszélgetésnek titulálni.

A precíz, a saját és az alany jogait ismerő újságíró a sajtóról szóló hatályos törvény alapján jár el. Vagyis csak az interjúalany kifejezett kérésére küldi vissza a szöveget, illetve akkor, ha azt a beszélgetés elején ő maga felajánlotta. És persze az interjút nem közli, ha a nyilatkozatot adó személy hitelt érdemlően bizonyítja, hogy a beszélgetés szövegét az újságíró megváltoztatta.

Az interjút a médium csak eredeti (a beszélgetés során rögzített) formában közölheti. Más kérdés, hogy hol az a lap, amelyik szó szerint leközölne egy akár másfél órás szerkesztetlen beszélgetést.

Az interjúalany érdemben nem változtathat utólag a szövegen, a szövegben legfeljebb ténybeli tévedéseket javíthat, ám érdemi tartalmi változtatásokat csak egy új interjúban (esetleg olvasói levélben) tehet. Az erről való döntés a szerkesztő felelőssége.

Szakemberekkel folytatott beszélgetések, külföldi példák és gyakorlat alapján az alábbi változtatások, kiegészítések szakmai kódexbe foglalása tűnhet indokoltnak:

1. Riportot, portrét, rövidebb megszólalásokat, „a nép hangja”- interjúkat még kérésre sem kellene átküldeni „jóváhagyásra”.

2. Az újságíró a beszélgetés elején tisztázza, hogy a szöveg terjedelme, stílusa, hangvétele nem változtatható.

3. Az esetleges módosítások kizárólag a ténybeli adatokra, információkra vonatkozhassanak.

4. Minden egyéb módosítást az újságíró belátása szerint mérlegelhessen. Ha nem tartja megalapozottnak a kérést, visszautasíthassa azt.

5. Az újságíró kérhesse, hogy az interjú készítésekor harmadik személy (sajtós, kommunikációs vezető) ne legyen jelen. Ám ha az interjúalany alapos indokot szolgáltat, fogadja el a kérést.

6. Az újságíró ragaszkodjon ahhoz, hogy az átküldött szöveget ne a sajtós vagy más harmadik személy, hanem maga a nyilatkozó olvassa át.

„Anyalapom” főszerkesztője írásban a következő kommentárt toldotta egy, a Legfelsőbb Bíróság elnökével készült interjú mellé:

„Az interjút – a magyarországi gyakorlatnak megfelelően – megjelenés előtt elküldtük Lomnici Zoltánnak, hogy módja legyen elolvasni a beszélgetés szerkesztett változatát. A Legfelsőbb Bíróság elnöke saját szavait több helyen jelentősen árnyalta és kiegészítette. Így viszont az ő utóbb beírt állításaira az újságírónak nem volt lehetősége reagálni, azokkal kapcsolatban új kérdést feltenni, vagy bármit közbevetni.

Az újságinterjúk előzetes »kezelésének« ezt a roppant aggályos gyakorlatát – hiszen nem a legfőbb bíró az első, aki így jár el – érdemes lesz egyszer külön is megbeszélni. Nem szakmai vitában, magunk közt, dehogy. Olyan téma ez, amely nem csupán arra tartozik, aki írja az újságot, hanem arra is, aki olvassa. Ez a néhány soros megjegyzés ugyancsak az újságíró tájékoztatását szolgálja. Ez, illetve ennyi jogunkban áll.”²⁰

Talán több is. Beszéljünk róla.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum