• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 tél

Magyarország

Barta Judit:

A szélsőjobboldali tematika kezelése a magyar médiában

A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet először 1996-ban mérte a társadalom szélsőjobboldali megnyilvánulásokkal szembeni attitűdjét. Tizenegy évvel később, 2007-ben megismételte a felmérést. A kettő összevetéséből az tűnik ki, hogy a magyar társadalom veszélyérzete, a szélsőséges eszmékkel szembeni immunitása jelentősen csökkent az elmúlt évtizedben. Vajon mi a média felelőssége ebben a folyamatban? A magyar média mostanáig három sikertelen stratégiát alkalmazott a szélsőséges jelenségek bemutatására: a túldramatizálást, a bagatellizálást és a támogatást.¹

1. Bevezetés

A jelen esszé tárgya a szélsőjobboldali megnyilvánulások magyar médiában való megjelenése az elmúlt években. A fő kérdésünk az volt, hogy a magyar médiumok mennyire tudták „professzionális” módon kezelni a jelenséget. Tény, hogy a média részéről a szélsőségek, a radikális megmozdulások bemutatása minden országban, így nálunk is egy tanulási folyamat része.

Egy általános jellegű diagnózis szükségszerűen pontatlan, a médiaelemzők és a megkérdezett újságírók egybehangzó véleményei, illetve egyes konkrét esetek elemzése alapján mégis megalapozottnak tűnik az a következtetés, hogy a magyar média nem elég „szakszerű” a szélsőjobboldali megnyilvánulások tálalásában és interpretálásában. Ennek az írásnak a probléma felvetésén túl az az egyik célja, hogy rámutasson azokra a dilemmákra és akadályokra, amelyekkel a hazai újságírók szembesülnek a demokratikus alapelveket sértő megnyilvánulások bemutatása kapcsán. További célja azoknak a főbb szakmatörténeti okoknak az azonosítása, amelyek a téma professzionális kezelésének hiányosságait magyarázzák. Végezetül, annak fényében, hogy egyre gyakoribbak a szélsőjobboldali demonstrációk és provokációk, a jelen írás külföldi pozitív példák alapján arra tesz ajánlásokat, hogy a hazai média a közeljövőben miként kezelje felkészültebben és tudatosabban a hasonló eseményeket.

Az anyag összeállítása során egyfelől a hírfogyasztó perspektíváját választva azt vizsgáltuk, hogy a szélsőjobboldali események miként csapódnak le a média szűrőin keresztül. Ezt a „naiv” nézőpontot kiegészítettük közvélemény-kutatások eredményeivel, médiaszakértők külső és újságírók belső helyzetelemzésével – publikációkból merítve, illetve általunk megkeresett szóbeli forrásokra támaszkodva. Végül jó gyakorlatokat keresve megvizsgáltuk, hogy a szélsőjobboldali jelenségeket miként kezeli a brit és a német média. Módszerünk tehát a tartalom- és a forráselemzés, illetve a félig strukturált interjúk ötvözete.

2. A szélsőjobb a társadalmi és politikai klíma, illetve a médianyelv tükrében

A 2008. júliusi melegfelvonuláson történt atrocitások csak egy újabb példáját nyújtják annak az erősödő intoleranciának és kirekesztő attitűdnek, amely a mai magyar társadalom egy részét jellemzi. A Tárki mintegy másfél évtizede méri a társadalom idegenellenességét, amely – a kisebbségekkel szembeni negatív attitűdök mellett – az előítéletesség fontos indikátora. A 2007-es felméréséből kiderül, hogy tavaly februárban a felnőtt lakosság csaknem negyede – 27 százaléka – volt idegenellenesnek tekinthető. A rejtett idegenellenesség aránya 2002 és 2005 között gyorsan nőtt, a teljes (nyílt és látens) idegenellenesség mértéke 1993 és 2006 között megduplázódott, majd ezen a magas szinten állandósult (Dencső & Sík, 2007). Az idegenellenesség növekedésével összhangban az antiszemitizmus is erősödött az elmúlt években Magyarországon:

„Ma már a szélsőséges antiszemiták aránya jócskán meghaladja a húsz százalékot a felnőtt lakosságon belül, és legalább ennyien vannak a zsidókkal szemben enyhébb vagy súlyosabb előítéletet táplálók” (Vásárhelyi, 2008).

Nemcsak nálunk, hanem Európában is hasonló tendenciák figyelhetők meg. Az Új Európa Barométernek a Tárki részvételével készült, 2005-ös nemzetközi összehasonlító kutatásából az derül ki, hogy 13 posztszocialista ország (köztük Magyarország) esetében a lakosság jelentős része veszélyforrásként érzékeli az adott országban élő etnikai kisebbségeket és migránsokat, illetve a menekülteket (Dencső & Sík, 2007). Az egyik vezető amerikai polgári jogi civilszervezet, az Anti Defamation League (ADL) 2007-es vizsgálata azt regisztrálta, hogy Európa-szerte erősödött az antiszemitizmus: 2005 és 2007 között Ausztriában 38- ról 54, Belgiumban 41-ről 54, Hollandiában 36-ról 46, Svájcban 38-ról 44, Angliában 39-ről 50, Magyarországon pedig 37-ről 50 százalékra emelkedett azoknak az aránya, akik szerint „a zsidók lojálisabbak Izraellel szemben, mint saját hazájukkal, azzal az országgal, amelyben élnek” (ADL, 2007).

Magyarországon a megállapodott demokráciákhoz képest ugyanakkor egyedi jelenség, hogy az alkotmány betűit sértő megnyilvánulásokra rendre a szólásszabadság nevében, a gyülekezési törvény „hatálya” alatt kerül sor. A szélsőséges megnyilvánulások terjedését segíti, az objektív tájékoztatást pedig akadályozza, hogy ma nincs egyértelmű határvonal, amely elkülönítené egymástól a szalonképes és a szalonképtelen, a társadalmi békére veszélyes és az arra ártalmatlan megnyilvánulásokat. A határok elmosódásának szimbolikus, egyben abszurd megnyilvánulása, hogy a melegtüntetés kapcsán arról folytatnak jogi vitát, a tojásdobálás még belefér-e a véleménynyilvánítás szabadságába vagy sem.

„A társadalomban és a politikában ma nincs konszenzus a tekintetben, hogy mi tekinthető szélsőségesnek és mi nem, így nehéz helyzetben van a média, hogy miképpen kezelje a kérdést” – véli Monori Áron, a Sajtószabadság Központ munkatársa. Ezzel az alapproblémával egy újságíróforrásunk, Kert Attila, a Magyar Televízió (MTV) hírigazgatója is egyetért. Szerinte a korábban meglévő konszenzus felborulását jól jelzi, hogy míg 1992. október 22-én, amikor Göncz Árpádot kifütyülték és egy Árpád-sávos zászló jelent meg a rendbontók között, a közéleti vita arról szólt, melyik politikai oldal tehető felelőssé azért, hogy ez megtörténhetett. Ma az a kérdés, hogy szalonképes-e az Árpád-sávos zászló vagy sem.

A Medián Közvélemény- és Piackutató Intézet először 1996-ban, majd a Magyar Gárda nevű politikai radikális és szélsőjobboldali szervezet megalakulását követően, 2007 nyarán vizsgálta, hogy a társadalom mekkora veszélyt lát a szélsőséges, nyilas és antiszemita nézeteket hangoztató csoportosulásokban. A két időpontban készített felmérés összevetéséből az derült ki, hogy tíz év alatt mintegy 15 százalékkal csökkent azok aránya, akik társadalmi veszélyt látnak az ilyen csoportosulásokban, és ötről 13 százalékra nőtt azoké, akik nyíltan támogatják őket („Azért nem veszélyesek, mert valódi problémákra hívják fel a figyelmet”, lásd Medián, 2007). Témánk szempontjából nem mellékes, hogy 2007-ben a HVG rendelte meg a Mediántól a felmérést, ami jelzi, hogy az újságírók számára a szélsőjobboldali jelenségek kezelésében – vagy legalábbis annak eldöntésében, hogy miképpen foglalkozzanak azokkal – fontos támpontot jelentenek a közvélemény-kutatások. Ugyanakkor egyik MTV-s forrásunk szerint arra ez idáig nem kaptak megfelelő orientálást a közvélemény-kutatásokból, hogy a szélsőséges nézetek jelenlétét mennyire erősítik azzal, ha egyáltalán foglalkoznak az ilyen csoportosulásokkal. A Medián idézett adatait Vásárhelyi Mária szociológus egyértelműen a társadalom kirekesztéssel és szélsőséges eszmékkel szembeni immunitásának és veszélyérzetének drasztikus csökkenéseként értelmezi, amit szerinte tovább súlyosbít a felelősséghárítást jelző attitűd erősödése a társadalom egy részében és a rasszizmussal szembeni erőteljes elbizonytalanodás (Vásárhelyi, 2007). Ilyen körülmények között a közszolgálati médiára még nagyobb felelősség hárul, hogy adekvát tájékoztatással a társadalom veszélyérzetét a megfelelő szinten tartsa.

A médiaháború során kialakított médianyelv nagyban felelős azért, hogy a demokratikus kultúra nem tudott megfelelően kibontakozni, s a fenti problémák – a konszenzus hiánya a szélsőségesség megítélésében, az előítéletesség növekedése, a társadalmi veszélyérzet csökkenése – mind ennek a deficitnek a megjelenési formái. Kiss Endre filozófus szerint:

„A médiumokban megjelenő és a politikai teret alapvetően kategorizáló nyelvhasználat az íratlan demokrácia szabályait be nem tartva olyan barát–ellenség-viszonylatokat teremt, amelyek mindkét oldalról igen közvetlen szálakon vezetnek a másikkal szembeni totalitarizmusgyanú utalásszerű vagy direkt jelzéséhez. Nos, a totalitarizmusgyanú artikulálása az íratlan demokrácia be nem tartásának szélsőségesen kritikus változata, ami igen hamar aláásta a magyar demokrácia szellemiségét” (Kiss, 1997: 68).

Az emberek fejébe plántált szélsőjobbveszély tehát 1990 óta ott lebeg a jobboldal felett, akárcsak a kommunistakollaboráns-veszély a másik oldal felett. Egy ilyen felállásban a szélsőjobboldali megnyilvánulások túl gyakran használt ütőkártyák a politikai játszmákban ahhoz, hogy még egy magát függetlennek is gondoló médium kellő távolságtartással tudja kezelni azokat, s az események tálalásával ne az egyik oldal iránti elköteleződését demonstrálja.

3. A hazai média viszonyulása a szélsőjobboldali megnyilvánulásokhoz

A demonstratív szélsőjobboldali megnyilvánulásoknak a média többnyire nagy hírértéket tulajdonít, sokszor szakértők is „élőben” kommentálják az eseményeket. Egy-két példát kiragadva: a média híven tudósított arról, amikor a Goj Motorosok felvonultak Olaszliszkán, amint arról is, hogy a melegtüntetés előtt Molotov-koktélt dobtak a melegek egyik találkozóhelyére, nem beszélve a Magyar Gárda éppen aktuális masírozásairól.

Általában az egyes médiumoknak, így a televíziócsatornáknak sincs a szélsőjobboldali jelenségek tárgyalásával kapcsolatos „hivatalos állásfoglalásuk”, „írásos szabályzatuk” vagy „kezelési útmutatójuk”. A gyakorlatban rovatszerkesztők, műsorszerkesztők, tévés hírigazgatók döntenek, és egyéni belátásukra, szakmai rutinjukra van bízva a kérdés, hogy foglalkozzanak-e a szóban forgó szervezetekkel és eseményekkel, és ha igen, milyen formában. Forrásaink szerint írásos irányelveknek az MTV-nél például azért sem érzik szükségét, mert az 1996. évi I. törvény (közkeletű nevén a médiatörvény) 3. § 2–3. bekezdései elég világosan megszabják a kereteket, amelyek között mozoghatnak (lásd az 1. és a 2. mellékletet). Emellett úgy vélik, hogy nem feltétlenül egy lefektetett szabálygyűjtemény jelenti a kulcsot a jelenség hatékony kezeléséhez.

Íratlan szabályok azonban léteznek. Szűcs Gábor, a Híradó főszerkesztője és Kardos Ernő, az Este, illetve a Szólás szabadsága műsorok főszerkesztője kérdésünkre elmondta, hogy az MTV-nél alapelv: a jelentősebb szélsőjobboldali rendezvényekről tudósítani kell, anélkül azonban, hogy népszerűsítenék a kérdéses eszméket. Ennek jegyében általában nem szólaltatják meg a szélsőjobboldali szervezetek képviselőit vagy az erőszakos fellépést propagáló személyeket. Ugyanakkor van kivétel a szabály alól. Nemrégiben két roma fiatal be akart lépni a Magyar Gárdába, ám a szervezet nem vette fel őket. Az MTV stábja elment a helyszínre, hogy interjút készítsen a két roma fiatallal és a szervezet helyi vezetőjével. Utána a szerkesztőségben kisebb belső vita robbant ki arról, hogy leadják-e a Gárda helyi vezetőjének a megszólalását. Végül úgy értékelték, az annyira önleleplező, hogy nem forog fenn a népszerűsítés veszélye. A köztévénél fontosnak érzik a kellő távolságtartást, hogy megfelelő súlyt adjanak a jelenségnek, azaz ne nagyítsák fel túlzottan. Ehhez elsődleges mérlegelési szempontként azt használják, hogy mekkora társadalmi erő áll az adott szervezet, személy vagy megmozdulás mögött.

A HVG álláspontja szerint a szélsőjobboldali témák kezelése nem különbözik bármilyen egyéb kényes – például adatvédelmi – ügy kezelésétől, pusztán annyi a sajátossága, hogy „óvatosabban kell hozzájuk nyúlni”, ami leginkább a tényeknek a szokásosnál is gondosabb ellenőrzését jelenti, illetve azt, hogy kezdő újságírónak nem adnak ki ilyen témát.

Az MTV és a HVG – forrásaink szerint – egyaránt azt szűrte le az elmúlt két évtized tapasztalataiból, hogy a jövőben általában véve is nagyobb óvatossággal, távolságtartással kell kezelnie a „provokatív” szélsőjobboldali megnyilvánulásokat, mint korábban. Ezt indokolhatja, hogy az elmúlt években a média részéről háromféle, önmagában is kifogásolható hozzáállás látszik kirajzolódni a szélsőjobboldallal kapcsolatban. Ezek a túldramatizálás, a bagatellizálás és a támogatás.

3.1. Túldramatizálás

A túldramatizálás gyakran a tények nem megfelelő ellenőrzéséből ered. Veszélye, hogy az amúgy is feszült közhangulatot még tovább fokozza, ahelyett hogy racionális mederbe terelné a közgondolkodást.

„A Magyar Gárda kapcsán »fasizálódó Magyarország«, »a nácizmus térhódítása Magyarországon«, »szélsőjobboldali akciócsapatok terjedő garázdálkodása«, »a fasizmus térnyerése« – ilyen és hasonló jajkiáltások sora volt olvasható az elmúlt hetekben, a Magyar Gárda színre lépése óta a demokratikus sajtó különböző orgánumaiban” (Vásárhelyi, 2007).

2005-ben a tények nem megfelelő ellenőrzése miatt robbant ki indokolatlan médiahisztéria a Mortimer-ügy kapcsán, amikor a sajtóban liberális értelmiségiek azonnal felszólaltak a még be sem bizonyítottan rasszista támadás ellen; később kénytelenek voltak visszakozni.

A 2006-os „tévéostrom” előzmény nélküli volt a magyar közéletben, s így a média nyilván nem is lehetett teljes mértékben felkészülve az esemény kezelésére. A különböző tévécsatornák egyszerre tükrözték a honi média megosztottságát és a köztelevízió kiszolgáltatott helyzetét; mindkettő a túldramatizálás felé hajtotta a tudósításokat. A Gönczöl-bizottság jelentésében Ságvári Bence és Pillog Péter elemzésében olvasható a következő:

„A televíziós csatornák a régebbi és a friss események képeit mindennap bőségesen adagolták, ami felnagyította a kollektív erőszak jelentőségét és hozzájárult a társadalmi látásviszonyok megzavarodásához” (Ságvári & Pillog, 2007).

Ehhez járult hozzá, hogy az MTV, híradásaiban, sokáig nem tudott kilépni az „ostromlott vár” perspektívájából, amire az elmosódott kézi kamerás felvételek is ráerősítettek. Mindez persze érthető volt, de olyan emocionális töltetet adott a tájékoztatásnak, amely egy köztelevíziótól nem „ildomos”, főleg, hogy az objektív információk átadása is hiányos volt. Ságvári és Pillog szerint „a közvetítések során nem ismertették például azokat a jogi és rendőrségi (szak)ismereteket, amelyek törvényileg és szakmailag szabályozzák az ilyen eseményeket”. Az MTV és a HírTV egyaránt a háborús metaforák használatával dramatizálta az eseményeket.²

A túldramatizálás általános gyakorlata az elmúlt években abból is eredt, hogy a média a provokatív szélsőjobboldali jelenségekkel akkor is foglalkozik, amikor nem áll mögöttük valós társadalmi támogatottság, s így valójában az újságírók adnak nekik publicitást. Erre nyújtott példát a szabad szemmel érzékelhető politikai támogatottsággal nem rendelkező újnyilas Bácsfi Diána médiamegjelenése, amelynek során a média bumerángeffektusa – leleplezés helyett felnagyított egy amúgy jelentéktelen esetet – jól tetten érhető volt.

3.2. Bagatellizálás

A túldramatizálás ellenpontja a szélsőjobboldali jelenségek bagatellizálása, amely a társadalmi veszélyérzetet egyértelműen erodálja. Ezt a hozzáállást nemcsak a jobboldali elkötelezettségű média részéről lehet tapasztalni. A TV2 kereskedelmi csatornán az antiszemita és rasszista nézeteiről ismert, a nyilvánosságban Tomcat néven szereplő Polgár Tamás bloggerrel folytatott interjúkat több ízben is egy reggeli szórakoztató műsor keretében adták le, könnyed beszélgetések közé ékelve. A szélsőséges nézetek veszélyességének fel nem ismerésére vagy annak figyelmen kívül hagyására a közszolgálati médiában is volt precedens. Egy nagy port felkavart esetet kiragadva: 2003-ban a hírhedt brit holokauszttagadó, szélsőjobboldali, antiszemita történész, David Irving fejthette ki a magyar közszolgálati tévében és rádióban azt a provokatív nézetét, hogy az 56-os magyar forradalom nem volt más, mint a zsidó vezetés ellen fellázadt antiszemita tömeg megmozdulása. S bár az ORTT panaszbizottsága úgy határozott: azzal, hogy a köztelevízió és -rádió kommentár nélkül adta le ezt a beszédet, nem sértette meg a médiatörvényt, ezzel több szakértő, például Vásárhelyi Mária szociológus és újságírók sem értettek egyet, akik tiltakozásuknak is hangot adtak. Az esetet követően a közszolgálati televízió megszüntette az ominózus interjúnak helyet adó műsort, az Éjjeli Menedék+1-et. Döntését akkor kiadott közleményében így indokolta:

„David Irving kijelentései a műsor szerkesztőinek »gondozásában« megfelelő szerkesztői kontroll nélkül kerültek a műsorba. Az idézett mondatok az egész magyar nemzetet sértik méltóságában, és besározzák az 1956-os forradalom emlékét. Mindez ütközik a televízió közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatával, az alapvető erkölcsi értékekkel, amelyek nélkül tisztességes újságírói magatartás nem képzelhető el.”³

3.3. Támogatás

Magyarországon európai mércével is jelentős a szélsőjobboldali nézeteket megjelenítő médiumok hálózata. Ezek között vannak olyanok, amelyek már megszűntek, mint a Pannon Rádió, de vannak új képződmények is, mint a Magyar Hírlap jelenlegi tulajdonosa, a Széles Gábor által alapított Echo TV egyes műsorai. Ide sorolható a Magyar Demokrata vagy a Magyar Fórum is. A helyzetet súlyosbítja, hogy még olyan, korábban több mint „szalonképesnek” tartott médiumok is, mint a Magyar Hírlap, időről időre teret engednek antiszemita vagy cigányellenes írásoknak, például Bayer Zsolt publicisztikáinak. Bayer az olaszliszkai lincselés kapcsán az önbíráskodás mellett kardoskodva a következő megállapításokat tette:

„Bárki, aki ebben az országban elgázol egy cigánygyereket, akkor cselekszik helyesen, ha eszébe sem jut megállni. Cigánygyerek elgázolása esetén tapossunk bele a gázba. Akit meg elütünk, annak pechje van.”⁴

Ezzel az újság megsértette a MÚOSZ etikai kódexének 2. paragrafusát (lásd a 3. mellékletet).

Nyilvánvaló, hogy a médiának ebben a szegmensében nem lehet a szélsőségek megfelelő kezeléséről beszélni, hiszen ők maguk képviselik a szélsőségeket – értékelte a helyzetet Monori Áron médiaelemző a vele folytatott interjúnk során.

4. Szakmai hiányosságok a szélsőségek kezelésében

A szélsőjobboldali megnyilvánulások kezelésében az elmúlt években mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi médiában többször is tetten érhető volt az újságírók felkészültségének hiánya. A Gönczöl-bizottság jelentése szerint az MTV-székház ostroma idején „a magyar audiovizuális média felkészületlen volt az események professzionális megjelenítésére és elbeszélésére”, noha a testület mentőkörülményként értékelte a helyzet váratlanságát. A TV2-be több ízben meghívott Polgár Tamást a felkészületlen riporterek szinte soha nem szembesítették más fórumokon elhangzott kijelentéseivel. Az egyik esetben hagyták felolvasni előre elkészített kétoldalas nyilatkozatát, míg máskor a Talmud egy eltorzított fordításából idézett hosszan a zsidók vérszomjasságát bizonyítandó, anélkül hogy félbeszakították vagy helyreigazították volna. A közéleti szereplőkre is érvényes ugyanakkor a felkészületlenség, amit jól példáz Szanyi Tibor országgyűlési képviselő és Polgár Tamás vitája Szanyi Tibor sajtótájékoztatóján, amelyből a tévénéző számára akár úgy is tűnhetett, mintha Polgár egészen mérsékelt nézeteket vallana. Polgár Tamás volt a szervezője annak a szélsőjobboldali flashmob-tüntetésnek, amelynek kapcsán az MSZP-s szocialista politikus sajtótájékoztatót tartott, hogy egyebek közt békés ellentüntetésre szólítsa fel a kerület lakosait.⁵ Kellő felkészültséggel, Polgár Tamás megjelent nyilatkozataira, blogjára utalva, védekezés helyett offenzívebben, leleplezőbben is kezelhette volna a helyzetet a politikus.

Európában és hazánkban is jellemző az „eseményvezéreltség” a szélsőjobbal kapcsolatban: a sajtó csak akkor szentel figyelmet a témának, ha erőszakos cselekményre, választáson való jó szereplésre vagy provokációra kerül sor. Ennek az az eredménye, hogy a szélsőségesek maguk irányítják a médiában való megjelenésüket. A Magyar Gárdáról szóló híradások kitűnő példáját nyújtják az eseményvezéreltségnek: ha valamelyik faluban felvonulnak, a sajtó azonnal beszámol róla. Ennek másik vetülete, amint azt a Political Capital elemzi egy, a Népszabadságban megjelent cikkében, hogy a politika egy fontos társadalmi probléma – nevezetesen a romakérdés – tematizálását is átengedte nekik. Ahelyett, hogy a romakérdés napirendre vételével kifognák a szelet a Magyar Gárda vitorlájából, hagyják, hogy az kiélezze az etnikai konfliktusokat olyan hívószavakkal, mint a „cigánybűnözés” vagy a „magyarok elnyomása”. ⁶

Végül a szélsőjobbról szóló objektív tájékoztatást akadályozza a nyilatkozatok kritikátlan átvétele, nem kellő gondosságú ellenőrzése, ami szakmabeliek szerint is igencsak jellemző a magyar újságírókra. Gyakran nem mennek utána a híreknek, „gyakori a félkész, előre gyártott hírek feldolgozása, átvétele” (Vajda, 2001: 160). Ez a szakmai hiányosság az MTV esetében a székház elleni ostromról való tudósítás során is megmutatkozott:

„Meg kellett volna találni az egészséges egyensúlyt az ellenőrizetlen forrásokból származó kétes információk kritikátlan átvétele és az esetleges tévedésektől, véletlen bakiktól való félelem között”

– írta a Gönczöl-jelentés.

Elsősorban a kereskedelmi csatornákra jellemző, de esetenként a köztelevízióban is megjelenik a szenzációhajhász újságírás, aminek a szélsőjobb kezelésében kifejezetten káros következményei vannak. Rasszista, antiszemita nézeteket valló figurák „botrányhősökké” avanzsálnak, így egy kategóriába kerülnek a „szórakoztató”, provokatív médiaarcokkal. Ezt a jelenséget jól illusztrálja, hogy 2007-ben Polgár Tamás a Wikipedia szerint a harmadik legtöbbet meghívott vendég volt a TV2 Mokka című műsorában.

Szintén az infotainment, azaz a szórakoztatva tájékoztatás egyik vetülete, hogy a szélsőjobb kezelésében sokszor a látványosság szempontja felülírja a fontosságét, s így jelentéktelen események kapnak nagy hangsúlyt, ami elvonja a teret a valóban közérdekű ügyek bemutatásától.

A közszolgálati média esetében a legfőbb problémát a kényszeres egyensúlykeresés, a szélsőséges megnyilvánulásokkal szembeni finom távolságtartás okozza. Beszélgető műsorban egyedül az az elv érvényesül, hogy mindenkinek egyenlő mértékben engedjenek szót, holott helyenként előnyösebb lenne, ha le tudnák állítani az interjúalanyt – véli Monori Áron, médiaelemző forrásunk. Ezzel összefüggésben a köztévét gyakran éri az a vád a szakértők részéről, hogy elgyávult, elbátortalanodott, „lakájmédia”, vagy hogy „lábhoz megy”, a „média kapitulál a politikusok előtt”. Ezzel a köztelevíziótól megkeresett forrásaink sem vitatkoznak, ugyanakkor ők elsősorban a politikai kultúrát, a média gazdaságilag és politikailag kiszolgáltatott helyzetét okolják e jelenség miatt. „A médiaháború nem médiabékéhez, hanem média-Jaltához vezetett, ahol a politikai táborok kijelölték a saját médiabefolyási övezetüket” – értékelte a helyzetet Kert Attila, az MTV hírigazgatója a vele folytatott beszélgetésünk során.

A köztévében az újságírók karakán kiállását akadályozza, hogy úgy érzik, be vannak skatulyázva az egyik politikai oldal mellett, s így, ha középen akarnak maradni, ha objektívnak akarnak látszani, „állandó mérlegelésre” kényszerülnek a téren, hogy mennyire merjék megszorongatni az interjúalanyt.

Úgy érzik ugyanakkor, hogy sem a társadalom, sem a jogrend nem védi őket eléggé. Nem utolsósorban pedig a politikai nyomásgyakorlás jelenti a szakmaiság akadályát, amely a mindennapi gyakorlatba leszűrődve bénítóan tud hatni az újságíróra. „Ha sokáig nyomnak hátra, egy idő után nem mész előre, mert úgy érzed, hogy szűkebb lett a tér” – mondja Kert Attila, az MTV hírigazgatója.

5. A magyar újságírószakma jellegzetességei

A szélsőjobb kezelésében két fontos médiaeszköz lehet a tényfeltáró riport és a felkészült, az interjúalany demokratikus elveket sértő nézeteit leleplező, élő interjú. Magyarországon a tényfeltáró újságírásnak nincs nagy hagyománya, a műfajt jórészt csak a rendszerváltás óta művelik az újságírók.

Az újságírók munkáját – általában véve, s így a szélsőjobb kezelésében is – jelentősen hátráltatja a pénz- és az emberhiány, s ebből fakadóan az újságírók túlterheltsége is. „A BBC-ben egy dokumentumfilmmel kapcsolatos kiadások esnek egy nagyságrendbe a Híradó egyéves költségvetésével” – mondta el Kert Attila, az MTV hírigazgatója. Továbbá nincs olyan archívum, kutatói háttér, amely segítené az újságírók munkáját. Ennek azonban nemcsak anyagi okai vannak, hanem a megfelelő képzettségű személyzet is hiányzik hozzá. Angliában, az Egyesült Államokban vagy Németországban sok embert tudnak egy-egy ügyre ráállítani, és az sem ritka, hogy akár több hónapra vagy egy évre is elmehet egy újságíró „terepmunkára”.

6. A brit és német gyakorlat a szélsőségek kezelésében

2005-ben, a londoni bombamerényleteket követően a BBC tudatosan visszafogott, távolságtartó reagálásával sokat tett azért, hogy csillapítsa a közhangulatot. A terrorcselekmények után mindazonáltal komoly közéleti vita robbant ki arról, hogy az iszlám radikalizmussal miképpen foglalkozzon a közszolgálati média. Az akkori kulturális államtitkár, David Lammy azt az álláspontot képviselte, hogy a szólásszabadság nevében meg kell szólaltatni a szélsőségeseket, és racionális érvekkel kell megcáfolni őket, hagyva, hogy leleplezzék magukat.⁷

Németországban évek óta élénk vita folyik a szélsőjobb médiamegjelenéséről. A sajtó felkészületlenségére ezen a téren egy 2004-es szászországi tartományi választás kapcsán derült fény, amikor a Német Nemzeti Demokrata Párt (NPD) 9,2 százalékkal bejutott a tartományi parlamentbe. A választási közvetítés részeként a listavezetőket meghívták a közszolgálati stúdióba beszélgetni. Az NPD helyi vezetője, Holger Apfel, provokatív kijelentései után a demokratikus pártok képviselői együttesen vonultak ki a stúdióból, egy kétségbeesett műsorvezetőt hagyván maguk után, aki nem tudta kezelni a helyzetet.

A német szakértők is tudatában vannak annak, hogy a szélsőjobboldallal való szembesülés célja nem az interjúalanyok meggyőzése és nem is a szélsőjobboldali tábor jobb belátásra bírása. Azokat győzheti meg a megfelelő minőségű tudósítás, akik saját életük csalódásai vagy egyéb megfontolások miatt szavazatukkal támogatják a szélsőjobbot, de egyébként nincs kialakult szélsőjobboldali világképük. Az újságíró az interjúalany révén ezzel a réteggel kommunikál. Ezért is lényeges, hogy a kérdezés során az újságíró higgadt és távolságtartó maradjon, mert ha „keresztes hadjárat”-mentalitást sugall, akkor inkább azt éri el, hogy e kulcscsoport még erősebben azonosul a „támadott” személlyel. Bízni kell abban, hogy a szélsőséges szereplő válaszai önmagukért beszélnek. A moderátornak a vitát kritikusan és távolságtartóan kell lebonyolítania, de nem úgy, hogy az interjúalany áldozatszerepben tetszeleghessen vagy az indulatos moderátorral szemben fölényesen tudjon viselkedni. A jó tényfeltáró újságírás is segíthet abban, hogy a kirekesztő gondolatokra és a demokráciaellenes felfogásra fény derüljön.

Németországban sok helyütt képzést kapnak az újságírók azért, hogy az ilyen helyzeteket jobban tudják kezelni. Az egyik német közszolgálati tévében, az ARD-ben ezt a képzést házon belül oldják meg, de emellett hasonló képzést és tanácsadást civil szervezetek is tartanak újságíróknak.⁸ Az állam is támogat olyan szervezeteket, amelyek segítenek e téren az újságíróknak, amire példa a „Mobiltanácsadás a szélsőjobboldal ellen” (Mobile Beratung gegen Rechtsextremismus). E tudatos fellépésnek már vannak kézzelfogható eredményei is: amikor 2006 végén egy másik tartományban, Mecklenburg-Elő-Pomerániában jutott be az NDP a tartományi parlamentbe, a választás estéjén folytatott beszélgetés annak vezetőjével már elismerten jobban sikerült, mint a két évvel azelőtti Szászországban. De Németország ezen vidékén is érzékelhetők a fejlődés jelei: Szászország-Anhalt kormánya és a Német Újságíró Szövetség (DJV) tartományi szervezete közösen létrehozott egy újságírói díjat („A szélsőjobboldal a média tükrében”), amely a témába vágó legjobb riportokat jutalmazza.

7. Konklúzió

A szélsőjobboldali közszereplők médiában való megjelenítéséről itthon egyelőre nem folyik kiterjedt szakmai vita vagy tapasztalatcsere. Van ugyanakkor néhány biztató jel, amely arra utal, hogy a médiumok felismerték a kérdéskör fontosságát: Forrásaink szerint az MTV-székház ostromát követően például egyes televízióadók informálisan megegyeztek arról, hogy azokat, akik „tüntetés” címszó alatt bármilyen módon alkotmánysértően viselkednek, azaz például erőszakos cselekményeket hajtanak végre, ezentúl nem nevezik tüntetőknek. Túllépve ezen a kezdeti lépésen, megfontolandó lenne a német modell adaptálása az újságíróképzés terén, akár német szakértők bevonásával is. Az így nyert tapasztalatokat, technikákat és készségeket a magyar újságírók ugyanis egyéb kényes témák kezelésében is tudnák hasznosítani.

Az interjúkból az látszik kirajzolódni: a szakma hazai képviselői is tisztában vannak azzal, hogy a szélsőjobb kezelésében jobb a tényfeltáró, hátteret megvilágító újságírás, mint az eseményvezérelt, emocionális és dramatizáló híradás, amely felértékeli a szélsőjobboldali erőket. A média anyagi és politikai függetlensége az egyik alappillére lehetne a szakmai hitelességnek és integritásnak, amelyre idővel a szélsőjobboldali jelenségek professzionális bemutatását alapozni lehetne. De addig is, amíg finanszírozási vagy politikai okokból ezen a téren nem várható jelentős előrelépés, egy járható utat jelentene, ha a média a nemzetközi példákon okulva saját maga emelné magasabbra szakmai mércéjét.

Függelék

1. melléklet. Az 1996. évi I. törvény (médiatörvény) 3. § 2–3. bekezdései:

„(2) A műsorszolgáltató köteles tiszteletben tartani a Magyar Köztársaság alkotmányos rendjét, tevékenysége nem sértheti az emberi jogokat, és nem lehet alkalmas a személyek, nemek, népek, nemzetek, a nemzeti, etnikai, nyelvi és más kisebbségek, továbbá valamely egyház vagy vallási csoport elleni gyűlölet keltésére.

(3) A műsorszolgáltatás nem irányulhat semmilyen kisebbség, sem bármely többség nyílt vagy burkolt megsértésére, kirekesztésére, annak faji szempontokon alapuló bemutatására, elítélésére.”

2. melléklet. Az MTV Közműsor-szolgáltatási szabályzata

Az MTV esetében a Közműsor-szolgáltatási szabályzat III. fejezetének 2. bekezdése részletezi, hogy milyen elvárásoknak kell megfelelni politikai műsorok közlése terén. A pártatlanság, az elfogulatlanság, a tényszerűség és a pontosság kritériumai mellett a szólásszabadság elve is előtérbe kerül, viszonylag tág teret biztosítva a különböző szélsőséges vélemények kifejtésére:

„A különböző vélemények megszólaltatásánál a műsorkészítőnek abból kell kiindulnia, hogy az alkotmányosság keretein belül bárki szabadon kifejtheti a vitatott kérdéssel kapcsolatos véleményét, hangot adhat politikai meggyőződésének. Ugyanakkor a műsorkészítőnek ügyelnie kell arra, hogy ez lehetőleg mások jó hírét vagy jó érzését ne sértse. Ha ilyen vélemények megjelenése elkerülhetetlen – pl. élő adás – vagy szükségszerű – pl. bizonyos veszélyes jelenségre való figyelemfelhívás –, akkor hangsúlyozottan közölni kell a műsorban, hogy az elhangzott vélemény a megszólaló egyéni véleménye.

Teret kell adni azoknak a műsoroknak is, amelyekben egyetlen személy vagy csoport kap lehetőséget arra, hogy összefüggően kifejtse a maga sajátos, akár vitatott véleményét egy ellentmondásos ügyről. Az ilyen személyes véleményeket ismertető műsorban is a szerkesztők kötelesek gondoskodni arról, hogy tényeikben pontosak és korrekt hangvételűek legyenek.

Ha egy személy vagy csoport kap lehetőséget a vitát kiváltó felfogásának kifejtésére, akkor ugyanabban a témában más álláspontnak is nyilvánosságot kell kapnia ugyanakkor vagy a gyors tájékoztatás követelményét kielégítő ésszerű időhatáron belül ugyanannak a műsornak egy későbbi adásában.”

3. melléklet. A MÚOSZ Etikai Kódexének releváns passzusai

„2. § – Újságírói szabadság, felelősség

2.1.1. Az újságírónak tiszteletben kell tartania az emberi jogokat. Nem kelthet gyűlöletet, nem szólíthat fel rasszista megkülönböztetésre népek, nemzetek, nemzetiségek ellen. Vallása, felekezeti hovatartozása, neme, testi, szellemi vagy lelki állapota, mássága, életkora, életmódbeli, életviteli különbözősége miatt senkit sem becsmérelhet, nem terjeszthet senkiről rágalmakat. [...]

4. § – Valósághű tájékoztatás és lelkiismeretesség

4.4. Az újságíró nem maradhat semleges, ha a demokratikus értékek védelméről van szó. Kötelessége fellépni megfelelő újságírói műfaj alkalmazásával a terrorizmus, a bármilyen szempontú – faj, vallás, kultúra, nemzetiség, nem, életkor miatti – gyűlöletkeltés ellen. Nem támogathatja az erőszakot. Tervezett merényletről, terrorcselekményről szerzett értesülés esetén fontos a fenyegetés, a figyelmeztetés valódiságának ellenőrzése. Ha feltételezhető, hogy az információ valóságos, az újságíró kötelessége haladéktalanul tájékoztatni a hatóságokat és a közvéleményt.”

Irodalom

ADL (2007): Sajtóközlemény, július 17. (http://www.adl.org/PresRele/ASInt_13/5099_13.htm).

Dencső Blanka & Sik Endre (2007): Adalékok az előítéletesség mértékének és okainak megismeréséhez a mai Magyarországon. Educatio, 1. sz.

Medián (2007) Ki mint fél, úgy ítél. A radikális jobboldal megítélése, augusztus 30. (http://www.median.hu/object.9eeed0a8-efc2-4286-81ea- 4fe22cc801af.ivy).

Kiss Endre (1997): Írott és íratlan demokrácia és a posztszocialista médiaproblematika. In: Terestyéni Tamás (szerk.): Médiakritika. Tanulmányok a média kritikai megközelítésének témaköréből. Budapest: Osiris Kiadó & MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Ságvári Bence & Pillog Péter (2007): Médiakép és Valóság. In: A Gönczöl-bizottság jelentése. Vizsgálati jelentés a 2006. szeptember–októberi fővárosi demonstrációkkal, utcai rendzavarásokkal és rendfenntartó intézkedésekkel kapcsolatos eseményekről (http://www.gonczolbizottsag.gov.hu/jelentes/gonczolbizottsag_jel entes.pdf)

Vajda Éva (2001): Közeg és szakma. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.): A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. Budapest: Média Hungária.

Vásárhelyi Mária (2007): Miért hagyták, hogy így legyen? Élet és Irodalom, szeptember 20.

Vásárhelyi Mária (2008): Csoportkép antiszemitával. Élet és Irodalom, április. 25.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum