• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tavasz

Kritika

Maksa Gyula:

Tapasztalatok

Szíjártó Imre A mozgóképkultúra és médiaismeret tanításának módszertana című könyvéről

Szíjártó Imre A mozgóképkultúra és médiaismeret tanításának módszertana című módszertani kézikönyve sokféle módon igyekszik elsődlegesen megcélzott közönsége, a leendő és már gyakorló mozgókép- és médiatanárok segítségére lenni. Amellett, hogy külön fejezetben szól a tárgy történeti és nemzetközi kontextusáról, a tantervi szabályozásról, az oktatási segédanyagokról, a mozgókép- és médiatanárok helyzetéről, a pedagógiai innovációról a tárgy oktatásában, a mérés és az értékelés problémáiról, érzékeltetni tudja a mozgókép- és médiaórák világának mozgalmasságát is.

Olyan kézikönyv, amely diszciplináris-intézményes hátterét tekintve a film-, illetve a média- és a neveléstudomány határvidékén mozog oly módon, hogy vállalása szerint is „a mozgóképoktatás elvi és gyakorlati kérdéseit […] igyekszik általános didaktikai alapokról megközelíteni” (4. o.). A média általi oktatás csak akkor izgalmas az értekező számára, ha az egyúttal médiaoktatás is, abban az értelemben, hogy a média nem pusztán szemléltető eszköz, hanem elsősorban az oktatás-nevelés tárgya.

A könyv első részében a mozgókép- és médiaoktatás magyarországi történeti alakulásán túl annak nemzetközi változatairól is szó esik. Érdekes példákat hoz a szerző a világ számos országából a mozgóképkultúra- és médiaoktatás eltérő modelljeinek megvalósulásaira. Van, ahol a közoktatásba integrálják a mozgóképoktatást, máshol inkább az állami iskolákon kívül álló intézmények és civil szervezetek játszanak meghatározó szerepet benne. Az elméleti háttereket tekintve társadalomtudományi-szociológiai és jelelméleti-esztétikai megalapozottságú oktatási modelleket különböztet meg az értekező. (Egy ilyen megkülönböztetés ugyanakkor elbizonytalanodhat a különféle társadalom- és jeltudományi hagyományokból építkező kritikai kultúrakutatás, a médianarratológia vagy éppen a szocio-szemiotika felől nézve.) Ami a magyarországi helyzetet illeti, a könyv alapján úgy tűnik, hogy a jelenleg immár a közoktatásba integrált magyar mozgókép- és médiaoktatás történetileg egyre inkább a társadalomtudományi-szociológiai modell felé mozdult el. Pedagógiai szempontból, a nevelési célokra tekintve három típusa van a szerző szerint a médiaoktatásnak: a demokratikus-szocializáló, a médiaértési és a művelődéstörténeti. Szíjártó Imre szerint Magyarországon a mozgóképi szövegek közötti értő válogatást középpontba helyező „médiaértési-reprezentációs modell fokozatosan teret nyer a művelődéstörténeti modell rovására”, miközben csak „rendkívül kismértékben érvényesül a demokratikus-szocializáló” célkitűzés. E sorok írója számára nagyon nehéz elgondolni, hogy a könyvben a demokratikus-szocializáló modell példájaként említett Argentínánál Magyarországon kevésbé lenne szükség az ilyen célkitűzések jelenlétére az oktatásban.

Szíjártó Imre könyve nemcsak a mozgókép- és médiatanároknak lehet hasznos, hanem például a médiával foglalkozó egyéb szakembereknek, elemzőknek és egyetemistáknak is, hiszen a média tanulmányozásának főbb aspektusai megegyeznek a médiaoktatás területeivel (ahogy ez a könyv 19. oldalán lévő táblázat, és egyébként számos, egyfelől médiaismerettel, másfelől médiaoktatással foglalkozó munka esetében is látszik). Tanulságos lehet azért is, mert ajánlatokat kínál arra vonatkozóan, hogy miként lehet akár tudományos alapozottságú (média)ismereteket is közvetíteni (még) nem professzionális közönségnek. Különösen a könyv leghosszabb, „Tüzetesnek” nevezett része és a következő, tanítási segédanyagokról szóló fejezet az, amely az ehhez kapcsolódó hermeneutikai munkák elvégzésében, illetve pedagógiai feladatok megoldásában segíthet bennünket.

Átvéve a könyv korszakolását, azt mondhatjuk, hogy az immár több évtizedes múltra visszatekintő mozgókép- és médiaoktatás történetének negyedik szakaszában született könyvről van szó. E korszak, tehát a kortárs magyar mozgóképkultúra- és médiaoktatás domináns paradigmáját az audiovizuális jelenségeknek – a szerző által funkcionalistának nevezett – társadalomtudományi érzékenységű értelmezése jellemzi. Ebből a távlatból látszik jól az a, kötetben felvázolt út, amely az esztétikai funkciót kitüntetetten kezelő filmoktatástól a szövegközpontú jelelméleti megközelítésen át egy szélesebb társadalomtudományi horizontú médiaoktatás felé vezetett, amelynek „tárgya egy társadalmi összefüggésben értelmezett filmes- és monitorkultúra” (36. o.). Ezt az utat olyan, egymástól gyakran igen eltérő szemléletű tankönyvek és a tantervi szabályozás különböző időszakaiból származó dokumentumok is jelzik, amelyeket e módszertani kézikönyv elemez. A jelen horizontját pedig a közelmúltban készült oktatási segédanyagok és a kötetben felhasznált felmérések, óravázlatok, tantervek, tanmenetek, szemléltető eszközök és főként tapasztalatok jelölik ki, amelyeket a szerző a tárgy jelenlegi arculatának formálójaként az utóbbi másfél évtizedben gyűjtött. (Szíjártó Imre: A mozgóképkultúra és médiaismeret kutatásának módszertana. Debrecen: Pedellus Tankönyvkiadó, 2008, 184 lap, 1690 forint.)