• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 ősz

Testek

Tóth Mónika:

Nekem a Balaton a Riviéra

Nekem a Balaton a Riviéra,
Ettől nem tántorít el a tél, a fagy.
Szívedet akarom elvenni még ma,
Mert az egész nagy-világ nekem te vagy!

Ullmann Ottó–S. Nagy István: Nekem a Balaton a Riviéra

Különös esetről számolt be tavaly nyáron a magyar média: balatonszemesi nyaralók egy csoportja levélben fordult a polgármesterhez, kifogásolva a velük egy területen nyaraló sérült emberek viselkedését. A híradások és az újságcikkek felhúzandó kerítésekről, zéró toleranciáról és a fogyatékos nyaralókat védő polgármesteri hozzáállásról számoltak be. Csakhogy a híradások egyike sem tárta fel az ügy ellentmondásait, így nem derülhetett fény az emberi mulasztások következményeire sem.

A 2001-es népszámlálás adatai szerint hazánkban 577 ezer személy él valamilyen fogyatékossággal, arányuk a teljes lakosságon belül 5,7 százalékos.¹ A fogyatékkal élő személyek mégsem napi szereplői a közéletnek; sokan még ma is a világtól elrejtőzve, az ország láthatatlan állampolgáraiként élnek. Az elmúlt évtizedekben már számos tekintetben javult a helyzetük, ám a társadalmi elfogadás és a megértő hozzáállás sok esetben még mindig várat magára. A pozitív változás egyik hathatós elősegítője lehet a média, amely megfelelő információszolgáltatással és felelős tájékoztatással rávilágíthat a fogyatékkal élő személyek valódi helyzetére. Kíváncsi voltam arra, vajon a balatonszemesi esetről megjelent reprezentációk elvégezték-e ezt a nemes feladatot. Azt vizsgálom, hogy az egyes sajtótermékek, televízió- és rádióműsorok mit és hogyan közöltek az esetről. Azon reprezentációkra fókuszáltam, amelyek feltehetőleg a lakosság nagyobb részéhez jutottak el. Ezért vizsgálatom a legnagyobb példányszámú napilapokra,² a két fő kereskedelmi televízió és a közszolgálati csatorna műsoraira, valamint a Kossuth Rádió adására terjed ki. Röviden összegzem az eset eltérő reprezentációit és feltárom azok hiányosságait, majd elemzem potenciális véleményformáló hatásukat.

Ilyen hatást természetesen csak akkor várhatunk el, ha elfogadjuk, hogy bizonyos esetekben az újságíróknak fel kell adniuk a semlegesség elvét:

„Amikor sérülnek az emberi jogok, az újságírónak a következményektől függetlenül az abszolút értékű etikusság jegyében kell cselekednie. Az emberi jogok megsértése esetén egyértelműen az igazság védelme az újságíró kötelessége” (Kunczik, 2001: 14).

Michael Kunczikkal egyetértve vizsgálom meg, hogy a balatonszemesi eseményekről történt reprezentációkban érvényre került-e ez az etikai alapelv. Továbbá a MÚOSZ is számos elvárást támaszt: az újságírók nem csupán kötelesek alaposan tájékoztatni az állampolgárokat, hanem munkájuk során védelmezniük kell bármilyen betegségben szenvedők jogait.³ Most egy konkrét eset kapcsán kaphatunk képet arról, hogy ezen elvek milyen mértékben valósulnak meg a magyar média gyakorlatában.

Szerettem volna teljesen átlátni az események láncolatát és megismerni az ügy minden apró részletét, ezért elengedhetetlennek tartottam, hogy személyesen keressem fel az érintetteket. Három hosszabb interjút készítettem a balatonszemesi polgármesterrel, Takács Józseffel, majd Hajdú Tiborral, a sérült emberek üdültetését szervező cég vezetőjével, és személyesen beszéltem a fogyatékkal élő nyaralók ellen szóló levél egyik aláírójával is. Ő a neve elhallgatását kérte, így a továbbiakban az „egy nyaralótulajdonos” vagy „a panaszos levél aláírója” megnevezéssel illetem majd. Rövid telefonbeszélgetés során egy másik aláíróval, Kézdi Gabriellával is beszéltem, aki szintén érdekes adalékokkal szolgált az ügy felderítéséhez. Mivel az elhangzott álláspontok és vélemények sokban különböznek, a történet összefoglalása nem könnyű feladat.

2008 nyarán a Hajdú és fiai–Panoráma Kft. kibérelte a balatonszemesi Csemege üdülő épületét, hogy heti váltásban 70–90 fogyatékos személy nyaraltatását szervezze meg a területen. Augusztus elején értelmi és halmozottan sérült emberek voltak az üdülő vendégei, és használták az azzal szemben lévő strandot. A szabad strand területe közel két hektár, itt kellett – volna – békésen egymás mellett nyaralniuk az ép és a fogyatékkal élő embereknek. Ez – a szemesi nyaralótulajdonosok egy csoportja szerint – a sérült személyekkel kapcsolatos nem megfelelő körülmények, illetve bánásmód miatt lehetetlenné vált, ami miatt levélben fogalmazták meg ellenérzéseiket. A levél egy részlete megvilágítja a probléma gyökerét:

„Addig amíg csak egy területre hordták ki a vezetők a csoportokat a stégük elé, addig itt nyugalom volt, de ezen a nyáron szinte az egész területet igénybe veszik, meztelenül rohangálnak, köpdösnek, cigarettával mennek a vízbe, itt rakják tisztába a tolókocsisokat, artikulálatlanul kiáltoznak egy szóval zavarják az itt pihenését töltő többi állampolgárnak [sic!].”⁴

A beszélgetések során kiderült, hogy a fent említettek valóban megtörténtek, ám véleményem szerint durva általánosításnak lehetünk tanúi. A felsorolt esetek csak alkalmanként fordultak elő. Az üdültető cég vezetőjétől megtudtam, hogy egy személy valóban ruháit lekapva futkározott: „Ha elfordul a nevelő, lerántja, és már rohan is. De csinálja otthon is, az intézetben.”⁵ A panaszos nyaralótulajdonos szájából többször elhangzott a szabadkozás: „Szegények nem is tudták, hogy mit csinálnak.” Mégis, ez a megbocsátó vélekedés azonnal elmaradt, amikor számukra szokatlan szituációkkal és a fogyatékos személyek látványával kellett szembesülniük. Hajdú Tibor számos alkalommal tapasztalata, hogy az átlagemberek nincsenek felkészülve a „normálistól” eltérő test látványára.

Ezt támasztja alá Lennard J. Davis nézete is, amely szerint a fogyatékkal élők megítélése összefügg a napjainkban uralkodó normalitás azon fogalmi koncepciójával, amely a „normális” és az áhított „ideális test” kapcsán alakult ki. Könyvében kifejti, hogy a gond nem a fogyatékkal élő személyekkel van, hanem azzal, ahogy a normális mai fogalma problémát kreál a fogyatékos személyből és kinézetéből. A nem tökéletes emberi test látványa a nyilvános térben sokak számára nem természetes (Davis, 1997: 9–10). Ezzel összecseng a levelet aláíró nyaralótulajdonos véleménye: „Nem igazán egészséges, épp elég furcsa látvány az ilyen szegény ember.” A panaszos levélben felsorolt esetek főként a sérült nyaralók nyilvánvalóan érzékelhető, külsőleg is látható egészségi állapotából eredtek. Kifogásolták, hogy a fogyatékkal élő nyaralók artikulálatlanul üvöltöztek, de azt már nem vették figyelembe, hogy akad, aki csak így tud kommunikálni. Sérelmezték a köpködést, ami annak a következménye, hogy egyeseknek folyik a nyáluk. A legfelháborítóbbnak azonban azt ítéltek, hogy az inkontinens személyek pelenkáját úszás előtt a strandon vették le, illetve cserélték ki:

„Elvileg lehet mindenki [a strandon], de ez nem fedezi annak a lehetőségét, hogy mindenki törekedjen, legmesszebbmenőkig törekedjen arra, hogy a mellette nyaralóknak […] ne okozzon problémát. Én sem csinálok semmi megbotránkoztatót. Hogy akik a környezetemben vannak, azok ugyanolyan jól érezzék magukat, mint ahogyan én szeretném, és ugyanezt elvárom tőlük is.”

Ez Kézdi Gabriellának, a levél másik aláírójának a véleménye. A levél végén az aláírók soron kívüli intézkedést kértek a polgármestertől.

Hajdú Tibor elmondása szerint a problémák 2007-ben kezdődtek, amikor először nyaraltatta Balatonszemesen vendégeit. Akadt, aki felszólította a fogyatékkal élő strandolókat és nevelőiket, hogy menjenek el a fa alól, mert „ő 24 éve ide jár, és neki joga van megválasztani azt a helyet, ahol ő ki akar feküdni”.⁶ Idén az eddigi konfliktus új szintre lépett a levél megszületésével, ahogy ezt Hajdú Tibor is megjegyezte: „Innentől kezdve ez a dolog már írásos formát vett, és az írásos forma már alkalmas arra, hogy bizonyítani tudjam, hogy egyáltalán mit gondolhattak.”

A levél megírása jelenti az ügy sarkalatos pontját, hiszen a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatos negatív vélemények immáron leírt szavakban öltöttek testet. Ez mindenképpen kirívó esetnek számít, hiszen általában az elutasításnak, a fogyatékkal élő emberekkel szembeni diszkriminációnak ritkán születnek dokumentumai. A levél egésze nagyon érdekes, számomra főként az aláírók sora: 11 név olvasható, ezek közül négy ugyanazzal a vezetéknévvel ellátva – feltehetően egy család tagjairól van szó.⁷ Továbbá az aláírások mellett szerepelt a „és még kb. 300 fő” megjegyzés.

„Mivel ugye ott a strandröplabda bajnokság is ment, nagyon sok néző volt, pláne a döntőkre. Ezen kívül tényleg nagyon sok ember jött arra a partszakaszra és utána, akik ugye meglátták ezeket a szituációkat elhúzódtak lejjebb, vagy még lejjebb vagy átmentek a másik részre”

– így a levél egyik aláírója.

A panaszos levél aláírói tehát magától értetődőnek vették, hogy a többi néző, ott strandoló egyetért velük, és kifogásolja a sérült emberek jelenlétét, viselkedését. Ezt részben a strandlátogatók számának megcsappanásával támasztották alá. Hajdú Tibor szerint ez a gazdasági változás számlájára róható fel. Ő személyesen több olyan emberrel is beszélt, akinek semmiféle problémát nem okozott, hogy fogyatékkal élőkkel kell egy területen üdülnie.

Hajdú Tibort a polgármester megkereste a levéllel és a felmerült panaszokkal. Több szóbeli megbeszélést követően az üdültető cég vezetője úgy döntött, mindenkivel megosztja felháborodását. Felkereste a TV2 szerkesztőségét. Az üggyel a „Koffeinmentes Mokka” című műsorban foglalkoztak 2008. augusztus 12-én. Majd beindult a gépezet, több médium kereste fel az érintetteket, számos újságíró jelent meg az ominózus strandszakaszon. A polgármester egyértelműen elzárkózott a fogyatékos nyaralók bármilyen szintű kirekesztésétől, az ügy a médiában pozitív végkicsengéssel zárult.

A levél megírásának körülményei

Hibát követtek el a sajtó képviselői, ugyanis egyikük sem derítette fel a levél születésének pontos körülményeit. A dokumentum megfogalmazása előtt egyes nyaralók több alkalommal keresték fel személyesen, illetve telefonon a polgármestert, mert sérelmezték a fogyatékos üdülővendégek jelenlétét és viselkedését. A levelet aláíró panaszosok számos alkalommal érveltek azzal, hogy ők már több évtizede erre a partszakaszra járnak, és ez jogalapot nyújt nekik arra, hogy itt zavartalanul pihenjenek. Elsőre ezzel a polgármester is egyetértett, mivel intézkedni kezdett. Erre a levelet aláíró nyaralótulajdonos így emlékszik:

„Ott a polgármester nekünk azt mondta, hogy írjuk le. Ott helyben. Lejött a partra, ott kért papírt és tollat a büféstől és ahány ember ott volt, mondta a maga észrevételét. […] Ott lent a parton, a pléhbüfé előtt történt ennek a levélnek a megírása, az ott lévő, lenti emberek véleménye alapján. Ő mondta, hogy írjuk le, a szó elszáll, illetve ő se tud ennyi mindent megjegyezni, és ő így ezt ki fogja vizsgáltatni. Amit ő utána a Hajdú úrnak megmutatott, amit a Hajdú úr elvett a kezéből és felküldte a TV2-höz.”

Azt, hogy a levél az ő buzdítására született, a polgármester is megerősítette. A panaszosok tehát felkeresték felelős önkormányzati vezetőjüket problémáikkal, ő támogatásáról biztosította őket, és megígérte nekik, hogy intézkedik az ügyben. Majd mikor személyesen az üdültető cég vezetőjével nem tudott zöld ágra vergődni, és Hajdú megkeresésére a média megjelent a községben, a polgármester megváltoztatta véleményét. Ebben a feltételezésemben az is megerősített, amit a levél aláírója még hozzátett a fentiekhez:

„A polgármester úr, először, mondjuk nekünk azt mondta, hogy teljesen igazunk van, ki kell ezt az ügyet vizsgálni, ő a gondnok úrral meg fogja ezt beszélni. Aztán utána elég sok olyan cikket olvastunk, hogy inkább az ő oldalukra állt, mint azoknak az embereknek az oldalára, akikről tudja, hogy 10 vagy 15 vagy 20 éve itt van nyaralójuk vagy itt laknak, vagy ide járnak. […] Nem tartottuk őt annyira fairnek ebben a dologban, mert akkor először nekünk mondta volna el, amit én utána aztán mondtam is, hogy akkor talán ezt először velünk kellett volna megbeszélni. Már akik így a panaszos levéllel éltek, mert ő kérte meg. Mert ha ezt akkor tudjuk, le se írjuk. Szóbeli dolog, de ő se gondolta volna, hogy ez ekkora port kavar.”

A polgármester által űzött kettős játékra Hajdú is utalt beszélgetésünk során. Továbbá megemlítette, hogy a polgármester alkalmasint együtt ivott a levelet aláíró társasággal, tehát feltételezhetjük, hogy jó viszonyt ápolt velük. Ezt Kézdi Gabriella, a levél másik aláírója is megerősítette: „Száz ember bizonyítja, hogy ott itta a pálinkát velünk együtt.”

„Egyértelműen elutasítottam, és ilyen esetben bármilyen nyomásnak ellent fogok állni, addig, amíg én írom alá a különböző dolgokat. Nem, nem szeretem az embertelenséget, a gusztustalanságot, a kirekesztettséget, a megkülönböztetést ilyen módon. Én az embereket érték alapján tudom mérlegelni. Úgyhogy én az elesetteket – és ezt hangsúlyozom – sokkal jobban segíteném, mint ahogy most segíti költségvetési szinten a kormány. Erre csak ez a summás válaszom.”⁸

Ez volt Takács József véleménye a kialakult konfliktusról, amelyet később már mindenhol felvállalt. A polgármester és Hajdú Tibor is említette, hogy egyes ép nyaralók szóban a sérültek elkerítését szorgalmazták a strand területén belül. Ezt a levél aláírója elutasította, és újságírói túlkapásként jellemezte. Véleménye szerint azt ferdíthették el, amikor azt mondták, hogy a strand kerítése mögött állt az a stég, amelynek a vízre helyezését hiányolták. Ám azt elismerte, hogy egy évvel korábban kevesebb gondjuk akadt:

„Évek óta odahordták őket, soha semmi gondunk nem volt, amíg el voltak úgy különítve – ezt most ne úgy értse, hogy kerítéssel, hanem hogy lejjebb voltak egy olyan 50–80 méterrel, megvolt a saját stégjük, csak azt használták.”

A panaszos aláíró tehát kívánatos gyakorlatnak, problémáik megoldásának az eddigi rendszert tartja, amelyben a fogyatékkal élő ember számára csak elkülönítve, a strand végében jut hely. Ez a nézőpont kísértetiesen emlékeztet arra a középkori gondolkodásmódra, amelyről Michel Foucault tesz említést A bolondság története a klasszicizmus korában című könyvében. Eszerint a 15. század végén a leprások és a nemi betegek számára új lakhelyet jelöltek ki: „városunk és külvárosaink egynémely tágasabb részén, a szomszédoktól elkülönített helyeken” (Foucault, 2004: 16).

„Egy stéget használtunk”

Amikor a fogyatékkal élő személyek először nyaraltak Szemesen, az üdültető cég egy speciálisan számukra kialakított stéget helyezett a vízre, amelyet kerekes székkel is igénybe tudtak venni. A nyári szezon után a stéget ismeretlenek megrongálták, az használhatatlanná vált, így 2008-ban már nem lehetett vízre rakni. A cégnek nem volt pénze a javításra, ezért a többi nyaraló által is használt stégen mentek be a vízbe a fogyatékkal élő vendégek. Ahogy az idézettekből már kiderült, ez a tény rosszul érintette a levél aláíróit. Mintha nem volnának tisztában azzal, hogy a fogyatékkal élő személyek a Magyar Köztársaság teljes értékű és egyenlő állampolgárai, akiknek az „akadálymentes, továbbá érzékelhető és biztonságos épített környezetre” való jogát az Esélyegyenlőségi törvény mondja ki.⁹ A közszolgáltatásokhoz való egyenlő hozzáférés esetében a már 2007 előtt fennállt épületeket 2013-ig kell akadálymentesíteni. Ez a közszolgáltatást fenntartó feladata, tehát esetünkben a balatonszemesi önkormányzaté, és mint a szabad strand fenntartója, köteles lesz speciális, rámpával ellátott stéget állíttatni. Ezért nem megalapozott a levelet aláírók azon felháborodása és követelése, amely szerint egyedül az üdültető cég kötelessége a fogyatékkal élő nyaralók számára szükséges körülmények megteremtése.

„Hogyha ennek az üdülőnek az üzemeltetője, aki heti váltásban 80–100 ilyen fogyatékost fogad, annak először is kutya kötelessége megteremteni azokat a körülményeket. Mert ő tudja, hogy ezeknek speciális körülményekre van szükségük. […] És tudja, hogy itt speciális dolgokról van szó. Tehát nem normális, hanem speciális emberekről van szó, akik speciális körülményeket igényelnek.”¹⁰

Mivel az akadálymentesítés határidő előtti végrehajtása nem tilos, ezért ebben a vitás esetben a polgármester felelős vezetőként egy rendkívüli összeget fordíthatott volna a tavalyi stég megjavíttatására, illetve a későbbiekben annak megvásárlására. A dolog abszurditását még egy meglepő tény jelenti. Hajdú Tibor augusztus 7-én tájékoztató válaszlevelet küldött a balatonszemesi Polgármesteri Hivatalnak. Ebben említést tesz arról, hogy amikor a polgármester felkereste a levéllel, a kíséretében lévő úr, Baranyai Lajos, felajánlotta, hogy ingyen megjavítja a stéget. Erre beszélgetésünk során Takács József, a polgármester is utalt.

„De mivel a nyár végére kitolódott ez az egész ügy, a stégjavítás, a stéget már így nem helyezték be, mert egy-két hétre már nem lett volna érdemes behelyezni. Mivel Hajdú úr is tudta, hogy következő évben, ebben az évben már nem fognak nyaralni,¹¹ így minden nyugvópontra került.”

Ha végiggondoljuk, a polgármester a levél megírására való buzdítás helyett türelemre és elfogadásra inthette volna a panaszkodó nyaralótulajdonosokat, és gyors megoldást kereshetett volna a stéggel kapcsolatos problémákra. Minél előbb felkutathatta volna az önkéntes segítőt, akinek munkája révén anyagi ráfordítás nélkül oldhatta volna meg a helyzetet. Azonban a polgármester átgondolatlan viselkedésével részben saját magának is köszönhette a kialakult szituációt. Az üdültető cég vezetője kérdésemre elmondta, hogy azért fordult a médiához, mert feldühítette az, hogy egy család tagjait látta a levél aláírói között. Bántotta az egyértelmű bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy a szülők ilyen előítéletes gondolkozásra tanítják gyermekeiket.

A sérült emberekkel szembeni negatív hozzáállás szorosan összefügg azzal a nagyon súlyos társadalmi problémával, hogy az ép emberek nagy része még ma sem tudja, miként viselkedjen társaságukban. Erre a tudatlanságra Kálmán Zsófia és Könczei György is pontosan rávilágít könyve „Morális akadálymentesség” című fejezetében. Véleményük szerint a sztereotípiákat és a fogyatékkal élő személyekkel kapcsolatos közönyt a megfelelő informálás számolhatja fel. A szerzőpáros elsősorban a társadalom olyan szintű tájékoztatását említi, amely segíti a sérült emberek életének megismerését, másrészt útmutatást ad a megfelelő viselkedésmintákat és a segítségnyújtást illetően. Kiemelik a nyilvános fórumok, kiadványok és a valós tényekre támaszkodó publikációk szerepét (Kálmán & Könczei, 2002: 503–506).

Az eset reprezentációja a médiában

A 2002-ben Madridban összeült Európai Fogyatékosügyi Kongresszus résztvevői nyilatkozatukban intézkedésekre tettek javaslatokat azzal kapcsolatban, hogy az Európában 50 millió főt számláló, fogyatékkal élők csoportja minél teljesebb életet élhessen. Ekkor fogalmazták meg elvárásaikat a médiában való megjelenés kapcsán is:

„Az emberi sokféleség elismeréseként a médiában több információt kell közölni a fogyatékos emberekről. Amikor fogyatékosügyi kérdésekről esik szó, a média kerülje a leereszkedő és megalázó hangnemet, és ehelyett azokkal a korlátokkal foglalkozzanak, amelyekkel a fogyatékos emberek küszködnek, valamint azzal, hogy e korlátok megszűnésével a fogyatékos emberek miként vehetnek részt pozitívan a társadalomban” (in Litavecz, 2004: 145).

Az érintett, fogyatékossággal élő személyek és képviselőik ezt várják el az újságíróktól, akik főként a többségi társadalom tagjai. Vajon ezeknek a kívánságoknak megfelelt-e az, ahogyan a balatonszemesi esetet a hazai média szakemberei feldolgozták? A média különböző válfajaira lebontva elemzem az ügyről készült tudósításokat. Végül a média értékteremtő hatását az internetes fórumok hozzászólásait vizsgálva és a történtek utójátékának bemutatása alapján összegzem.

Magyarországon utoljára 2003-ban, az ORTT megbízásából közöltek felmérést a fogyatékkal élők médiareprezentációjáról, négy televíziócsatorna műsorait véve alapul.¹² 2001 telén és 2002 tavaszán vizsgálták egy-egy hét adásait. Az eredmények összegzése során megállapították, hogy az adott időszakban a fogyatékkal élő emberek társadalmi arányuknál sokkal kisebb mértékben, kevesebb mint egy százalékban jelentek meg a képernyőn. Azóta nem készült a fogyatékossággal élő személyek médiareprezentációját vizsgáló átfogó, a média további szegmenseire is kiterjedő felmérés. Így hát a konkrét balatonszemesi üggyel kapcsolatban sem állt rendelkezésre semmilyen elemzés. Mivel mindegyik műsorrészlet, illetve újságcikk ugyanazt az esetet tárgyalja, elsősorban a témával kapcsolatos különféle újságírói attitűdöket mutatom be. A már általam is ismertetett tények megismétlését mellőzve elemzéseimben a különbségekre fókuszálok.

A hazai médiában akkor összpontosul nagyobb figyelem a fogyatékkal élő személyeket érintő ügyekre, amikor valamely esemény botrányt kelt. Továbbá az adott eset hangsúlyozása attól is függ, hogy annak megjelenésekor milyen más, egyéb szempontból „fontosabb” dolgok történnek. A fogyatékkal élő nyaralók ügye 2008. augusztus 12-én, kedden került először a nyilvánosság elé. Ezen a napon kezdődött a Sziget-fesztivál is, valamint a héten a média még kiemelt hírként kezelte az éppen zajló olimpiai játékokat és a grúziai háborút is.

Televízió-műsorok

TV2. Az esettel először a TV2 „Koffeinmentes Mokka” című reggeli műsorában találkozhattak a nézők.¹³ Pár nappal azután, hogy Hajdú Tibor kézhez kapta a levelet, úgy döntött, a nyilvánosság elé viszi az ügyet. Több csatornával próbálta felvenni a kapcsolatot, de nem járt sikerrel. Végül a TV2-nél meghallgatta egy szerkesztő, és miután elküldte nekik a levél szövegét, a stúdióba invitálták. Az augusztus 12-ei műsorban Jakupcsek Gabriella volt a műsorvezető, aki a személyesen jelenlévő Hajdúval és a telefonon bekapcsolt Czirják Klárával, a levél egyik aláírójával beszélgetett.

Jakupcsek először a levél aláíróját kérdezte a felmerült problémákról. Ezalatt a műsorvezető volt látható a képernyőn: komolyan, érzelemmentes arccal figyelt. Majd, miközben a hölgy beszélt, Jakupcsek arckifejezése megváltozott, fejét félrebiccentette, szemét egy pillanatra behunyta, mint aki több megértést vár el egy ilyen szituációban. Amikor a levél aláírója ismertette problémáikat, és egyebek közt azt kifogásolta, hogy a fogyatékkal élőket kihozták a strandra, a műsorvezető csupán az igazán költői és a probléma lényegére rávilágító „Hisz hogyan máshogy? Hisz hogyan máshogy Klára?” kérdéseket tette fel.

Ezután Hajdú Tiborhoz fordult, és az észrevételek jogosságára kérdezett rá. Az üdültető cég vezetője alig reagált a levél aláírójának megjegyzéseire, amikor Jakupcsek Gabriella már neki is látott a tanulság leszűrésének. Ettől kezdve igazságosztó bíróként viselkedett, mint akinek egyedüli szerepe a megoldás megtalálása. A beszélgetés végére felkérte a panaszos nyaralókat, segítsenek megjavítani és vízre tenni a stéget. Majd, mint aki jól végezte dolgát, lezártnak tekintette az ügyet.

A fogyatékkal élő személyekkel szembeni diszkrimináció súlyos, tényleges bizonyítékkal terhelt esetét Jakupcsek Gabriella egy olyan helyi nézeteltérésnek állította be, amelyet kár volt a nyilvánosság elé tárni. Erre többször nyíltan utalt is. Amikor Czirják Klára rövid beszámolóját meghallgatta, Jakupcsek pikírt hangon így szakította félbe a levél aláíróját: „Pillanat, Klára, akkor beszéljék meg, mert ezek szerint ehhez, úgy tűnik, polgármester kell, meg televízió.” Továbbá a műsorvezetőtől elhangzott számos, az ügy bagatellizálására való utalás: „Ezek megoldható dolgok” és „Egy stégért akkora, hihetetlen probléma ez?”

Jakupcsek több olyan elhangzott, diszkriminatív mondatra egyáltalán nem kérdezett rá, amelynek részletezésével alkalma nyílt volna arra, hogy a hölgyet a nyilvánosság előtt szembesítse a ténnyel: a fogyatékkal élő embereknek ugyanolyan jogaik vannak, mint mindenki másnak. Czirják Klára kifejtette, hogy az előző évben még nem voltak problémák, mert a sérült nyaralók stégje a strand végétől 200 méteres távolságra állt. Szó nélkül hagyva azt, hogy a panaszos hölgy a fogyatékkal élő emberek egyfajta kirekesztésének eddigi gyakorlatát népszerűsíti, Jakupcsek a következő módon reagált: „Az egy elképzelhetetlen dolog, én egy idealista szőke nő vagyok, aki azt gondolja, hogy ha most tudjuk, hogy van egy stégprobléma, akkor összefog az a néhány ember, akit érint…?”

A több mint hétperces beszélgetés során Jakupcsek olyan további hibák sorát követte el, amelyeknek véleményem szerint súlyosak a következményei. Rögtön a beszélgetés elején tévesen jelölte meg a levél aláíróinak számát. Először 600 aláírót említett, majd magát kijavítva 300 főt jelölt meg, akik közül csak hatan vállalták a nevüket. Ezek az adatok hamisak, hiszen 11 név szerepelt a panaszos levél alatt, és a „és még kb. 300 fő” címkét véleményem szerint nem lehet aláírásnak tekinteni. Amikor az adásban ebbéli tévedésére Hajdú Tibor felhívta a figyelmét, Jakupcsek szinte ingerülten közölte vele, hogy ez mindegy, csak a panaszok igazságtartalma érdekli. Egyáltalán nem lényegtelen, hogy ezt a levelet hányan írták alá. A fogyatékkal élő személyekről alkotott képet rontja, ha az eset kapcsán tévesen több száz panaszosra utalnak. Ezután Jakupcsek a fogyatékkal élő nyaralókra többször is gyermekekként hivatkozott. Tette ezt azután is, hogy mindkét riportalany kijavította.

Fogyatékkal élő felnőtt személyekre különösen nagy hiba gyermekként hivatkozni. Ebben Charles A. Riley is megerősített, aki Disability and the Media: Prescriptions for Change című könyvében kiemeli: a sérült emberekkel szembeni negatív reprezentáció megváltoztatása során nagy jelentősége van annak, hogy ne gyermekként láttassák őket (Riley, 2005: 2). Jakupcsek Gabriellát élő adásban riportalanyai figyelmeztették tévedésére, mégis többször elkövette ezt a hibát. Az említett hiányosságokból levonható az a következtetés, hogy Jakupcsek egyáltalán nem készült fel a beszélgetésre.

Hajdú Tibor, az üdültető cég vezetője is így vélekedett a stúdióbeszélgetés után. Találkozásunkkor elmondta: hiányolta Jakupcsektől a kérdéseket azzal kapcsolatban, hogy milyen atrocitások érték a fogyatékkal élő nyaralókat a levél megírása előtt. A műsorvezető által tanúsított felkészületlenség és hozzáállás megengedhetetlen, hiszen ez volt az ügy első megjelenése a médiában, amikor is különösen fontos az árnyalt reprezentáció.

A TV2 még egyszer visszatért a témára augusztus 21-én, amikor a „Mokka nyár”¹⁴ című műsorban a fogyatékkal élő nyaralók esetéből kiindulva beszélgetett Liptai Claudia műsorvezető és Lévai Katalin európai parlamenti képviselő. Mivel az adott műsorrészlet csak részben érintette a témát, hosszabb elemzésétől eltekintek. A balatonszemesi ügyet tágabb kontextusba helyezve szó esett a társadalmi szemléletváltozásról, az akadálymentesítés hiányosságairól és az integrált oktatás fontosságáról. Hiányoltam legalább egy, sérült embereket képviselő szervezet munkatársának vagy egy fogyatékkal élő személynek a jelenlétét a beszélgetésből. Mint azt Tausz Katalin az Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet (AKTI) által 2007-ben szervezett konferencián elmondta, a hazai médiában is gyakori hiba, hogy az érintett, fogyatékkal élő személyek véleményét nem kérik ki az őket érintő kérdésben. Tausz ezt a láthatatlan állampolgárként való bánásmód egy újabb módszereként jelöli meg.¹⁵ Ez a mulasztás itt is megesett – a műsorvezető röviden összefoglalva utalt is rá: „Nagyon sokszor beszélgetünk itt a műsorban fogyatékkal élő emberekről…”. Véleményem szerint a szemléletváltozást az segítené elő, ha sokszor beszélgetnének fogyatékkal élő emberekkel.

RTL Klub. A másik nagy kereskedelmi csatorna, az RTL Klub a balatonszemesi eseményt az augusztus 13-ai „Híradó”-ban dolgozta fel, kétperces összeállításban. Ekkor az üggyel kapcsolatban már megszólalt a polgármester is, aki – mint említettem – a nyilvánosság előtt elutasított bármiféle, a fogyatékkal élő vendégekkel szembeni negatív hozzáállást. Az ügy komolyságának súlyát mindenképpen megerősítette, hogy már az esti műsorsávban is, azon belül a „Híradó”-ban szerepelt. A már említett, az ORTT által készített 2003-as felmérés kimutatta, hogy a fogyatékkal élő személyekről szóló témák ritkán jelentek meg az objektív tájékozódást elősegítő műsorokban. Kiemelik, hogy ezek az ügyek általában a csekély nézettségű időszakokban kerülnek adásba. A balatonszemesi eset kapcsán ez nem bizonyult igaznak, amit pozitív változásként értékelhetünk.

Ebben a riportban már eltűnt a Jakupcsek Gabriella-féle beszélgetés kapcsán említett negatív, „jelentéktelen ügy” hangsúly. A téma ezen feldolgozása már nem a stég hiányára összpontosított, hanem arra, hogy az üdültető cég vezetője szerint a fogyatékkal élő nyaralók elkerítését szorgalmazták egyes nyaralótulajdonosok. Továbbá már a felkonferáló szövegben szó esett a polgármester pozitív reakciójáról.

Az RTL Klubon sugárzott riportban egyik nyaralótulajdonos sem vállalta arcával véleményét. Kérdésemre ezt azzal indokolták, hogy pihenni akartak, és túlzásnak tartották a média nagyfokú érdeklődését. A riporter telefonon tudta csak utolérni az egyik aláírót, de ennek köszönhetően az adásban elhangzott az az információ, amelyet a panaszosok a saját védelmükben hoztak fel. E szerint nekik csak egy bizonyos csoporttal voltak problémáik, de ennek tagjai azóta elutaztak.¹⁶ Az újságíró azt is kiemelte, hogy a panaszosok egyike pedagógus. Ezt megerősíthetem, mert ez a személy az általam felkeresett panaszos, aki nevét nem vállalva nyilatkozott.

A történtekről a fő televíziós csatornák közül egyedül az RTL Klub sugárzott helyszíni riportot.¹⁷ Ez azért fontos, mert ekkor már láthatóvá váltak maguk a fogyatékkal élő nyaralók is. Noha a forgatás időpontjában már nem a levél aláírói által sérelmezett csoport üdült a parton, de mivel Hajdú Tibor szerint a konfliktus állandó volt, feltételezem, hogy a negatív hozzáállás nemcsak velük szembeni volt.

A riport első képein 20–30 felnőtt korú, fogyatékkal élő személy látható, aki fürdőruhában álldogál. Eközben az éppen pakoló nevelő hangját halljuk: „Figyelj rám picit, ott van egy szemetes kuka!” Ezután egy, a stégről vízbe ereszkedő fogyatékkal élő nyaralót, majd a csoport vízben labdázó tagjait mutatják. Míg a narrátor a levél aláíróinak panaszairól számol be, addig az elhangzottakkal ellentétes képeket láthatunk. Erre szemléletes példa, amikor a riporter éppen azt említi, hogy „szinte az egész területet elfoglalják” a csoport tagjai, akik plédeken nyugodtan, egymáshoz közel ülnek, gondozóikkal körülvéve. A fogyatékkal élő nyaralókról a legtöbb felvétel nagytotálban készült, messziről mutatja őket. Egy-egy ember a kamerába mosolyog, kedvesen érdeklődik. A következő kockákon három kerekes székes nyaraló ül egy fa alatt. Az egyedüli közeli felvétel egy felső végtaghiányos férfiról készült. Néhány kockán szerepelnek ép nyaralók is, akik békésen napoznak a fogyatékkal élő személyek mellett. Ez mindenképpen elősegítheti a pozitív szemléletváltozást. Mint ahogyan azt Jack Adolph Nelson is részletezi The Disabled, the media and the information age című könyvében, a fogyatékkal élő személyek és az épek közti barátságos viszony bemutatása hozzájárul a negatív sztereotípiák lerombolásához. A szerző egy 1978-as amerikai tanulmányt elemez, amelyben arra mutattak rá, hogy fogyatékkal élők és nem fogyatékkal élő személyek ritkán láthatóak valamilyen közös tevékenység során főműsoridőben (Nelson, 1994: 10).

A balatonszemesi esetről való tudósításból azonban hiányoltam, hogy egy ép nyaralót is megszólaltassanak, akit megkérdezhettek volna arról, akadt-e bármiféle problémája a közös stéghasználat miatt. Felmerült bennem az is, miért nem nyilatkozott senki a fogyatékkal élő nyaralók közül. Bár az tény, hogy halmozottan sérült személyekkel nehéz lehet a kommunikáció, de a nagy létszámú csoportban nyilván lett volna olyan, akit akár csak arról meg lehetett volna kérdezni, hogy nyaralt-e már életében valaha. Noha az RTL Klub riportjából hiányoltam a téma személyesebb, bátrabb feldolgozását, elfogadható összegzést nyújtott az esetről. Finoman elhatárolódott a levélíróktól, és igyekezett a fogyatékkal élőket pozitív színben feltüntetni. A képi reprezentáció során a bejátszás óvatos volt, a sok távoli felvétel azt sugallta, hogy tartottak a valós látvány bemutatásától.

Magyar Televízió. Előzetes szándékom az volt, hogy a két kereskedelmi televíziócsatorna és a közszolgálati adó műsorait elemzem majd. Sajnos ezt nem tudom teljesíteni, ugyanis a Magyar Televízió az üggyel semmilyen formában nem foglalkozott. Az archívumban nem találtam az esettel kapcsolatos riportot, műsort, esetleg híradórészletet. Az általam felkeresett érintettek sem emlékeztek arra, hogy az MTV-től bárki megkereste volna őket. Értetlenül állok ezelőtt, mert éppen a közszolgálati médiumtól várható el az, hogy egy ilyen ügyet alaposan feltérképezzen, majd színvonalasan bemutasson. Különösen azért, mert a médiatörvény kimondja, hogy a közszolgálati műsorszolgáltató köteles az életkoruk, a testi, a szellemi vagy a lelki állapotuk, a társadalmi körülményeik következtében súlyosan hátrányos helyzetben lévő csoportok számára fontos információkat elérhetővé tenni, és az elérhető szolgáltatásokról tájékoztatást nyújtani.¹⁸ Persze, ha szigorúan vesszük, ebben az esetben éppen a nem elérhető szolgáltatásokról kellett volna beszámolniuk, tehát nem vétettek törvényi kötelezettségük ellen. Továbbá a közszolgálati műsorszám törvénybeli meghatározása kimondja, hogy az a hátrányos helyzetű csoportok számára készül. Vajon ahol ők maguk a szereplők, az nem nekik szól? Egyedül a televízió internetes portálján található egy cikk a balatonszemesi nyaralókról, azonban az csupán egy másik internetes újság által megjelentett cikk átvétele.

Napilapok

Négy újságcikket tekintettem át a balatonszemesi üggyel kapcsolatban. Vizsgálatom kizárólag országos terjesztésű napilapokra szorítkozott. A Magyar Terjesztés-Ellenőrző Szövetség adatai szerint az időszak legnagyobb példányszámban terjesztett napilapja a Blikk volt.¹⁹ Az eset feltehetően legolvasottabb írásbeli reprezentációját párhuzamba állítom a szintén népszerű Bors magazin cikkével. Továbbá a minőségi politikai napilapok reakciójára is kíváncsi voltam. A Népszabadság és a Magyar Nemzet cikkét szintén párhuzamosan elemzem majd. Ennek oka, hogy a cikkek műfaja és tartalmi felépítése olyan hasonlóságokat mutat, amelyek mindenképpen indokolttá és érdekesség teszik a csoportokra bontott, közös elemzést.

Blikk – Bors. A nagy olvasótáborral rendelkező bulvárnapilapok kis csúszással, csak augusztus 14-én írtak az esetről. Mindkét médiatermék csak kis keretes rövidhírként számolt be a történtekről, bármiféle kiemelés vagy kép nélkül. A Blikk „Magyarország” rovatában velős összegzést olvashattunk:

„Vita a strandon
Balatonszemes – Tiltakozó levelet küldött a polgármesternek egy, a településen nyaraló társaság. Zavarja őket ugyanis, hogy a falu egyik vízparti üdülőjéből a fogyatékosokat is arra a strandra viszik ki a nevelők, ahol ők pihennek.”²⁰

Hasonló a Bors, a szórakoztató napilap híre is:

„Elkerítenék a fogyatékosokat
Tiltakozó levelet fogalmazott meg 12 nyaraló Balatonszemesnél. A társaságot az zavarja, hogy a fogyatékosok is ott strandolnak, ahol ők pihennek, ezért egy kerítés megépítését kérték a helyi polgármestertől.”²¹

Egyértelmű, hogy a cikkek felületes újságírói munkáról tanúskodnak. Ám ha ezen felülemelkedünk, és elfogadjuk a bulvárműfaj szabta szoros keretet, akkor is súlyos hiányra mutathatunk rá. Egyik rövidhírben sem jelenik meg az üdültető cég vezetőjének véleménye, illetve az, hogy a polgármester elzárkózott a kirekesztés elől. A hírek így hiányos tájékoztatást nyújtanak, továbbá semmiféle elhatárolódó attitűdöt nem mutatnak fel a diszkriminációval szemben. A fogyatékkal élő nyaralók mint alapvető emberi jogokkal rendelkező személyek nem jelennek meg. Várakozásaimmal ellentétesen azt tapasztaltam, hogy a két napilap nem megdöbbentő, botrányos sztoriként írt a történtekről.

Illuzórikus hozzáállás lenne azt várni a bulvárújságoktól, hogy mélyebben és részletesebben foglalkozzanak a fogyatékkal élő személyeket érintő hírekkel. Mint az a Litavecz Anna által szerkesztett, Közvetítés című tájékoztató összeállításban is olvasható, a bulvársajtó még ma is sokszor szenzációhajhász módon, szánalomkeltően dolgozza fel az ezzel kapcsolatos témákat (Litavecz, 2004: 22). A balatonszemesi eset kapcsán szerencsére ez elmaradt, azonban a reprezentáció hiányos és rossz volt. A legolvasottabb napilapok szerkesztőitől, újságíróitól annyi tudatosság elvárható, hogy a fogyatékkal élő személyeket egyenrangú állampolgárként kezeljék, és az ellenük irányuló diszkriminációtól egyértelműen elhatárolódjanak.

Népszabadság – Magyar Nemzet. A napilapokban közölt egy-egy cikk több hasonlóságot mutat. A Magyar Nemzetben augusztus 14-én „Elkülönítenék a sérült nyaralókat”, a Népszabadságban pedig augusztus 15-én „Fogyatékos tolerancia” címmel írtak az esetről. Szerkezeti felépítésük megegyezik, a téma felvetése után rögtön megemlítik a polgármester elzárkózó hozzáállását. Ezután írnak a levélírók panaszairól, megszólaltatják a polgármestert és az üdültető cég vezetőjét is. A történtek korrekt összefoglalása olvasható, ahol az ügy minden érintettjének véleménye képviselve van.

Mindkét cikk azzal ér véget, hogy szerencsére kirívó esetről van szó, az emberek általában segítőkészen viszonyulnak a sérült személyekhez. Befejezésül pedig azt az ígéretet hangoztatják, hogy a megjavított stég a panaszosok segítségével kerül majd ismét vízre. A Népszabadság újságírója kritikusan utal arra, hogy az ígért segítség több napja várat magára. Mindkét cikk érdeme, hogy többször kritikai éllel fogalmaz a fogyatékkal élő emberek védelmében. A Magyar Nemzet újságírója, G. Juhász Judit ezt erőteljesebben alkalmazza, amikor a levélírók panaszairól ír: „Artikulálatlan hangokat adtak ki, és szinte az egész (másfél hektáros!) szabad strandot igénybe veszik.”²² A másfél hektár felkiáltó jellel való kiemelése mindenképpen a szerző megdöbbenését tükrözi. Több, a szóbeli konfliktusra tett utalást is olvashatunk, a kerítés emelését szorgalmazó gondolat pedig kétszer is megjelenik a Magyar Nemzet cikkében. Az eddigi megjelenésekhez képest új elemet mutat fel az írás: rövid magyarázatot nyújt a panaszokra. Hajdú Tibornak, az üdültető cég vezetőjének reakcióját idézik az „artikulálatlan hangokkal” és a pelenkázás indokaival kapcsolatban. Véleményem szerint ez mindenképp elengedhetetlen eleme bármilyen, fogyatékkal élő személyekkel kapcsolatos médiareprezentációnak.

A tényszerű, ok-okozati megjelenítés segíti a reális tájékoztatást, és kulcsfontosságú a sérült emberekkel szembeni elfogadás során. Ezt Timothy R. Elliot és E. Keith Byrd is megerősíti az 1982-ben megjelent Media and Disability című írásában. A szerzőpáros a fogyatékkal élő személyekkel szembeni szánakozó, aggodalmaskodó hangnem káros hatásait elemzi, és ennek megváltoztatására szólít fel. A megoldást abban látják, hogy a médiatermékekben tisztelettel és a tényleges helyzetet felismerve kell szólni róluk (Elliot & Byrd, 1982: 348–354). Ezt az elvárást a Népszabadság cikke is teljesíti. Török Tünde és Matalin Dóra cikkében az egyik aláíró, Kézdi Gabriella a nevét vállalva nyilatkozik. A tőle származó idézeteket az újságírók nem kommentálják, az olvasókra bízva mondatai megítélését. A hölgy véleménye után rögtön olvashatjuk a polgármester reakcióját is. Az újságírók fogyatékkal élő nyaralók mellett álló attitűdje csak visszafogottan, egy-egy szófordulatban, az ironikus címben és a már említett lezárásban jelenik meg.²³

Minden kétséget kizáróan ez a két cikk volt az eset legteljesebb megjelenítése a médiában. Azonban a mélyebb elemzés, a szélesebb kontextusba helyezés ez esetben is elmaradt, és itt nemcsak a levél megírásának felderítetlen körülményeire gondolok. Egy egyszerű keresés a Google-ben, és még érdekesebb lett volna a történet.

A Népszabadság által megszólaltatott Kézdi Gabriella ugyanis 2002-ben az önkormányzati választások során Budapest XIV. kerületében képviselői helyért indult a Szabad Demokraták Szövetségének jelölésében.²⁴ Kérdésemre telefonbeszélgetésünk során ezt ő maga is megerősítette. Természetesen az újságírókat nem lehet arra kötelezni, hogy minden egyes riportalanyuk élettörténetét megismerjék, de egy ilyen ügy kapcsán a panaszos levélírók kiléte mindenképpen jelentőséggel bír. Főleg akkor, ha az említett hölgy a cikkben arra utal, hogy szerinte fordított világban élünk, ahol a sérült emberek jogainak védelme kerül előtérbe, és az egészséges emberek jogait már senki sem védi. Az általam felkeresett másik aláíró is osztotta ezt a nézetet: „Elnézést, az egészséges embereknek és azoknak, akik a tizenkét hónapból tizenegyet dolgoznak, az érdekeit ki védi?” Kézdi Gabriella nekem is megerősítette, hogy ők csak a zavartalan nyaraláshoz való jogukat tették szóvá.

Erre a szemléletmódra fókuszálva akár igazi tényfeltáró riport születhetett volna, amelyben még egy meglepő tény kerülhetett volna elő. A pártok közül egyedül az SZDSZ reagált hivatalos közleményben a történtekre, és üdvözölte a polgármester elhatárolódását.²⁵ Az augusztus 15-én megjelentetett nyilatkozat a felszínes, botránykeltő információkat vette alapul, és mindenféle további hivatalos tájékozódást mellőzött. A közlemény és a Népszabadság cikke egy napon jelent meg, tehát Kézdi Gabriella liberális szellemiségére csak a Török Tünde–Matalin Dóra szerzőpáros előzetes, figyelmesebb munkája következtében derülhetett volna fény. Ez sajnos elmaradt, pedig egy új kontextust nyithatott volna a konkrét eset kapcsán, amelyben az önkormányzati képviselőjelöltek kiválasztásának felelősségteljes mechanizmusát és az általuk képviselt politikai eszmék megalapozottságának kérdését is fel lehetett volna vetni.

Kossuth Rádió

A Kossuth Rádió már az augusztus 13-ai „Króniká”-ban beszámolt a balatonszemesi fogyatékkal élő nyaralók ügyéről. A korábbiakkal szemben az elhangzott riport egyáltalán nem foglalkozott a stég kérdésével. A panaszok megcáfolására és arra összpontosított, hogy csupán pár elégedetlenkedő nyaralótulajdonosról van szó. Az összeállítás a levélből nem idéz, csupán az üdültető cég vezetőjének nyilatkozatára hagyatkozik. Hajdú Tiboron kívül megszólal még a polgármester, Takács József is. Mivel a panaszosok nem kívántak nyilatkozni, a riport egyoldalúan mutatta be a történteket. Viszont a Kossuth Rádió adásában végre megszólaltattak két másik, közelben nyaraló személyt is.

„Ittas emberek sokkal kevésbé normálisan viselkednek, mint ők. Engem nem zavarnak.”

„Egészséges embernek körbenézni ilyen beteg embereken nem olyan szívderítő látvány, hogy hogyan lehet így élni. Ha engem zavar, fogom a cókmókom, odébb mehetek, de ők nem.”²⁶

Természetesen az idézett mondatok a tények feltárását nem segítik, de mindenképpen példát kínálnak arra, hogy volt olyan strandoló, aki a fogyatékkal élő nyaralókhoz megértéssel viszonyult. Véleményem szerint a riport során érzelmileg akartak hatni a hallgatókra, a fogyatékkal élő nyaralókat védve. Mivel ez bújtatottan, a nyilatkozók szavaiban nyilvánult meg, a téma feldolgozása nem vált szánakozóvá, érzelgőssé. Azonban a véleményformáló szándék mit sem ér, ha a tények, a panaszok részletesebb ismertetése elmarad. A riport egysíkúvá vált, nem nyújtott átfogó rálátást az ügyre. A Kossuth Rádióban más formában nem dolgozták fel a témát, még az „Élhető világ” című, minden hétköznap jelentkező, többek közt fogyatékkal élő személyekkel foglalkozó műsor sem érintette. Mint azt Vágner Máriától, a műsor felelős szerkesztőjétől megtudtam, ennek oka az volt, hogy az olimpiai játékok miatt különleges adásrend volt érvényben, ezért az „Élhető világ” ideiglenesen szünetelt.

Vélemények végjátéka

Az eset médiareprezentációiról minél szélesebb képet akartam kapni, ezért elolvastam az internetes oldalakon megjelent cikkeket is. Mivel ezek a lakosság kisebb, internet-hozzáféréssel rendelkező részéhez jutottak csak el, elemzésüket most nem végeztem el. Fontosnak tartom azonban megjegyezni, hogy ezen írásokban már előfordult egy-egy erős kifejezés a fogyatékkal élő személyekkel vagy akár a kerekes székkel kapcsolatban. Egyértelműen látható volt, hogy az online médiában még nem terjedt el a korrekt, elfogadott beszédmód a témával kapcsolatban. A nagy internetes portálokon (mint az index, az origo) egyáltalán nem jutott hely a balatonszemesi hírnek vagy az ezzel kapcsolatos vitának.

Az internetes újságok cikkeinek nagy része egy forrásból, a Somogy online (a továbbiakban sonline.hu) tudósításából táplálkozott, ezt adták közre hosszabb-rövidebb formában. A már elemzett megjelenésekhez képest ez a cikk új információt nem tartalmazott, viszont teret adott az olvasók véleményeinek. Ezen kívül még egy helyen lehetett a hírt kommentekkel ellátni: a TV2 internetes oldalán, de ott csak pár megjegyzés olvasható. A megyei érdekeltségű sonline.hu oldalán a cikkhez összesen 53 hozzászólás született,²⁷ vitára, személyes érvelésre is sor került. A hozzászólók többsége elítélően nyilatkozott a levél aláíróiról, és értetlenkedését fejezte ki a panaszokkal kapcsolatban. Megszólaltak olyanok is, akik akkor épp Balatonszemesen nyaraltak, a fogyatékkal élő személyek mellett, és semmilyen problémájuk nem akadt. Ezek a vélemények újabb és újabb személyes adalékokkal színesítették az eddigi képet. Négy szerző értett egyet a panaszosokkal, és képviselte azt a véleményt, amely szerint inkább elkerülik a fogyatékkal élő embereket. Egyikük vitába bonyolódott egy másikkal, aki erre leírta saját tapasztalatait. „Engem is megbámulnak a gyógyfürdőkben (nem szellemi fogyi vagyok), de úgy érzem, nekünk is jogunk van a normális emberi élethez.” A demokratikus internetes térben végre teret kapott egy érintett, fogyatékkal élő személy, hogy beszámoljon az általa eddig tapasztalt hozzáállásról, és felhívja a figyelmet jogaikra. Természetesen ezt csak röviden tette, de ez is mutatta, hogy a probléma többeket érint. A beszélgetés során a sérült személyekkel szembeni negatív kijelentéseket elítélte a fórum közössége, reményt adva arra, hogy a panaszosok véleményükkel a kisebbséghez tartoznak. Mindenképpen jó, hogy legalább egy helyen lehetőség nyílt az őszinte eszmecserére, még ha a vita az általánosságok és érzelmes sztereotípiák szintjén zajlott is.

Sajnos a negatív vélemények egy másik színtere is megjelent a történtekkel kapcsolatban. Hajdú Tibor kérdésemre elmondta, hogy cége 2009 nyarán Siófokon bérel majd egy 36 fős üdülőt. Ez mindenképpen jelentős visszaesés a korábbi 90 férőhelyes épülethez képest. A cégvezetőhöz kevesebb megrendelés érkezett, három, fogyatékkal élő emberekkel foglalkozó intézmény igazgatója a tavalyi „botrány” miatt nem akarta többé igénybe venni szolgáltatásait. Hajdú cégének megítélése összefonódott a történtekkel, és ez nem vetett rá jó fényt jövendőbeli partnerei előtt. Ezt megelégelve új név alatt másik egyesületet alapított, ezzel próbálja folytatni tevékenységét. Tehát éppen azon intézményvezetők egy része utasította el a balatonszemesi ügy felvállalását, akik az érintettek gondozásával foglalkoznak. Nem a gondozottaikkal szembeni diszkriminációnak, hanem olyan botránynak tartották az ügyet, amely kellemetlen számukra.

Ez véleményem szerint a hiányos reprezentációknak is köszönhető, ami közvetetten annak az eredménye, hogy a magyar médiában nincs semmiféle konszenzus a fogyatékkal élő személyek reprezentációját illetően. A sérült emberek egyenlő jogait a médiában dolgozó szerkesztőknek, újságíróknak tudatosan kell képviselniük. Vállalniuk kell és el kell végezniük ezt a feladatot azért, mert rajtuk is múlik egy-egy ilyen eset megítélése. Mindenképpen figyelemreméltó, hogy az általam vizsgált médiareprezentációk egyikében sem szerepelt az, hogy a fogyatékkal élő embereknek ugyanúgy jogukban áll bárhol lenni, pihenni. Ez az elsőre triviálisnak tűnő megállapítás a történtek kapcsán nagyobb hangsúllyal bír. Napjainkban még mindig alapvető újságírói kötelesség a hátrányban lévők egyenlő jogairól szólni, mert tudatosság nélkül lehetetlen a negatív sztereotípiák és hozzáállás megváltoztatása.

Az újságíróknak nem sikerült a balatonszemesi strandon együtt pihenő fogyatékkal élő és ép emberek közt kialakult konfliktusról szóló tudósításaikkal elősegíteniük a szemléletváltozást. Elmaradt az ügy tágabb kontextusba való helyezése, és – amint elemzésemben arra rámutattam – a megjelenésekben számos hiba fedezhető fel. Az óvatos feldolgozás, a szánakozó hangnem és az egyoldalú tájékoztatás azt támasztja alá, hogy a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatos témák még mindig egyfajta tabunak számítnak. Számomra ezt bizonyítja, hogy egyik sajtótermékben sem jutottak szóhoz maguk az érintettek mint sértett állampolgárok vagy akár az őket képviselő szervezetek munkatársai. Mintha az újságírók félnének boncolgatni a tényt, hogy diszkriminatív és sztereotip vélekedések hatják át a közgondolkozást. Pedig itt az ideje elhagyni a körülményeskedést és kimondani: a diszkrimináció egy létező és sok embert érintő társadalmi probléma.

Továbbá az eset alapos körbejárása közben megbizonyosodtam arról, hogy a hazai médiában még mindig rossz a helyzet. Nem csupán a fogyatékkal élő emberek megfelelő reprezentációja a kérdés, hanem az is, hogy a valódi történést és annak összefüggéseit bemutatják-e. Mintha senki sem az igazságot akarta volna kideríteni, csupán a botrányszagú eseményt egyetlen nézőpont szerint feldolgozni. Ennek eredménye az is, hogy nem derült fény a polgármester ellentmondásos viselkedésére. Ez az újságírói etika szempontjából mindenképp súlyos vétség.

Meglátásom szerint az ügy kapcsán nem az a legelkeserítőbb, hogy egyesek elítélően gondolkoznak fogyatékkal élő embertársaikról. Mivel a véleménynyilvánítás szabadsága mindenkit megillett, senkit nem lehet elfogadó, humánus viselkedésre kötelezni. Számomra azonban az eset súlyos tanulsága az, hogy napjainkban Magyarországon vannak olyanok, akik nincsenek tisztában az alapvető emberi jogokkal. Azt képzelik, fogyatékkal élő embertársaik felett állnak, és intézkedést sürgethetnek jogaik gyakorlásának megakadályozása érdekében. Elemzésem készítése közben fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy ez a társadalmi kérdés és a mottómul választott dalrészlet összefüggésben áll. A Balatonszemesen történtek azt mutatják: e dal szövegét átérezni csupán egyesek kiváltsága. Vannak olyanok, akik azt hiszik, jogukban áll másokat önző módon megítélni. A média felelőssége is tudatosítani bennük azt, hogy tévednek. A többiek pedig addig csak várnak arra, hogy nekik is lehessen végre: a Balaton a Riviéra.

Felhasznált irodalom

Davis J., Lennard (1997): The Disability Studies Reader. New York & London: Routledge.

Elliot, Timothy R. & Byrd, E. Keith (1982): Media and disability. In: Rehabilitation Literature, vol. 43, no. 11–12.

Foucault, Michel (2004): A bolondság története a klasszicizmus korában. Budapest: Atlantisz.

Kálmán Zsófia & Könczei György (2002): A Taigetosztól az esélyegyenlőségig, Budapest: Osiris.

Kunczik, Michael (2001): Demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár.

Litavecz Anna, szerk. (2004): „Közvetítés” – Fogyatékosságügy és média Magyarországon. Budapest: Ifjúsági, Családügyi, Szociális és Esélyegyenlőségi Minisztérium & Magyar Újságírók Országos Szövetségének szakmai kiadványa.

Nelson, Jack Adolph, ed. (1994): The Disabled, the Media, and the Information Age. H. n.: Greenwood Publishing Group.

Riley, Charles A. (2005): Disability and the Media: Prescriptions for Change. Hanover & London: UPNE.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum