• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tél

Új média

Palyik Katalin:

A képi kultúra megőrzése.

Hogyan találhatunk pirosló hunyort a Nemzeti Audiovizuális Archívumban?

A dolgozat egyrészt a képi kultúra megőrzésében szerepet játszó Nemzeti Audiovizuális Archívumban¹ (NAVA) folyó archiválási munka során figyelembe vehető és veendő tényezőkről ad rövid áttekintést, másrészt arról a kutatásról nyújt tájékoztatást, amelynek eredményeként az audiovizuális dokumentumok kereshetőségét elősegítő sajátos módszer születhet, a kulcsképeknek mint tartalmi ismérveknek az alkalmazására alapozottan.

Bevezetés

1999-ben, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma által támogatott projektben fogalmazták meg a BME Informatikai Központjának szakemberei a digitális audiovizuális kötelespéldány-archívum tervét, a következő évben kezdődött a gyakorlati előkészítő munka.

Az Európa Tanács egy 2001-es határozata² előírja az audiovizuális örökség megőrzését. A cél, hogy létrejöjjön a teljes európai audiovizuális örökség archiválási és nyilvános hozzáférési rendszere.

2004-ben megszületett a Nemzeti Audiovizuális Archívum működését szabályozó törvény³. Ennek értelmében a NAVA 2006. január 1-jétől köteles példányként gyűjti a Kossuth, a Petőfi, illetőleg a Bartók rádió, valamint az M1 és az M2, a Duna, az RTL Klub és a TV2 televízió által sugárzott magyar gyártású vagy magyar vonatkozású műsorokat. A kötelespéldány-archívum jelenlegi⁴, közel 310 ezer gyűjtőköri dokumentumát bárki szabadon kutathatja. A közgyűjteményekben, illetve oktatási intézményekben kijelölt NAVA-pontokon úgy lehet hozzáférni a gyűjteményhez, hogy kutatási és oktatási célú használat esetén nincsenek szerzői jogi korlátok, eltérően az európai archívumok gyakorlatától, ahol az ilyen célú használat is korlátozott. (A katalógus a nem gyűjtőköri műsorok köréről is tájékoztatást nyújt – jelenleg 55 ezer nem gyűjtőköri dokumentum adatait tartalmazza –, a videók megtekintési lehetősége nélkül.)

Ahhoz, hogy az archívum mind jobban kiaknázható legyen – az ehhez szükséges műszaki, jogi, pénzügyi feltételekkel nem foglalkozom –, média- és médiakutatási ismeretek, könyvtári ismeretek, ismeretelméleti, kultúraközvetítési, valamint a képi kultúrára vonatkozó elméletek jelentenek támpontot.

A digitális audiovizuális archívum használata révén a felhasználónak lehetősége van akkor hozzáférni audiovizuális dokumentumok tartalmához, amikor azokra szüksége van: „A digitális életben a kérésre leszállított információ lesz a domináns. Impliciten vagy expliciten megmondhatjuk, mire és mikor van szükségünk” (Negroponte, [1995], 2002).

Ez – ahogy a tömegkommunikáció következményei is – szociokulturális kérdés is. A tömegkommunikáció hatására az információkhoz való hozzáférés terén eltűnnek a társadalmi különbségek, megszűnnek a kommunikációs kiváltságok. Meyrowitz ezen állítása (Meyrowitz, [1994], 2003) a nyilvános audiovizuális archívum esetében is igaz. Különösen, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a televíziók az információszolgáltatást a sugárzással lezártnak tekintik, műsoraik archiválását újrahasznosítási céllal végzik, állományuk legfeljebb egyedi engedéllyel kutatható. Ezzel szemben a digitális nyitott archívum a média és a médiahasználó viszonyát is alapjaiban változtatja meg, mert „a nyilvános, illetve közkultúra (tehát a közszolgálat szélesebb háttere) erőteljesen függ az információk elosztásának és strukturálásának technológiájától” (György, 2005: 102).

A digitális archívum azt teszi lehetővé, hogy az eredeti üzenet, függetlenül az eredeti közvetítő ágenstől és a sugárzási időponttól, folyamatosan hozzáférhető legyen mind újabb és újabb felhasználók számára. Így a nyilvános archívum révén a médiával kapcsolatos szélsőséges álláspontok közül – nyilvánosság kiterjesztője, a közösség összetartója vs. a nyilvánosság re-feudalizálója, a tudás forrásainak korlátozója (Jenei, 2007) – az előbbi lesz igazolható, ezáltal a műsorszóró média dokumentumainak nyitott archívum számára történő archiválása része lesz a társadalmi kommunikációnak.

A hagyományos dokumentumokat a hordozójukkal együtt terjesztik, és ezért a terjesztésük után is rendelkezésre állnak archiválási és keresési célokra. A műsorszóró média dokumentumait hordozó nélkül juttatják a vevőhöz, a műsorszolgáltatókat tehát külön törvényi előírásokkal lehet csak arra kötelezni, hogy az általuk hordozó nélkül terjesztett dokumentumokat és az azokra vonatkozó adatok egy részét olyan intézmény számára rendelkezésre bocsássák, amely azt rögzítve, a hagyományos dokumentumokhoz hasonlóan kereshető formában szolgáltatja. (Mindezek hosszabb távon felvetik a műsorszolgáltatók és a nyilvános archívum közötti szorosabb együttműködés kérdését.⁵)

A hagyományos dokumentumok feldolgozása során megszületett osztályozáselméleti és információkeresési felismerések (Ungváry & Orbán, 2001), a könyvtárakban és más archívumokban szerzett tapasztalatok az audiovizuális archívumok számára alapvető fontosságúak. Elengedhetetlen e téren a dokumentumok tartalmi és formai ismérveinek – más néven a metaadatoknak – a szakmailag megbízható, történetileg kialakult módszerekkel végzett megállapítása, illetve leírása (Berke, 2003).

Hiába a nyilvános jelleg, ha a tárolt dokumentumok tehetetlen tömege visszakereshetetlen. Az a katalogizálási keret, az ún. Dublin Core ajánlás⁶, amelyben mindezek az adatok adatelemek formájában rögzíthetők, több mint tíz éve született, és ma már mindenütt használják a digitálisan rögzített források leírására.

A természetes nyelvű osztályozó kifejezések – a fogalmi képek – alkalmazása mellett vizsgálandó a „valóságos” képek szerepe is. Ha az audiovizuális dokumentumokban szereplő konkrét képeket a dokumentumok kereshető tárolásához felhasználják, kulcsképekről beszélhetünk. A dokumentumokból nyert kulcsképek a kulcsszavakhoz hasonlóan a dokumentum tartalmi ismérvei, másrészt pedig egy második képi kultúra (Nyíri, 2003) beköszöntével a dokumentumkategorizálás eszközei is lehetnek.

1. Archívumhasználat – médiahasználat

Az archívum médiakutatási és oktatási igényeket, másrészt laikus használói igényeket képes kielégíteni. Alapvető, hogy médiareprezentációs adatokkal – azaz a kereshető tárolást biztosító metaadatokkal – szolgáljon, választ tudjon adni olyan egyszerű kérdésekre, hogy adott téma, adott személy, adott időszakban, mely műsorokban szerepelt és így tovább. Ugyanakkor közvetve médiahasználati szokásokról is referál, lehetővé teszi a műsorok összetételének és arányainak vizsgálatát, kereshető adatokkal rendelkezik a műsorok tárgyalási-feldolgozási módjára vonatkozóan.

1.1. A médiafogyasztás „archívumi fordulata”⁷

A tömegkommunikáció megjelenésével eltűnt az éles határ a közszféra–magánszféra, illetve a nyilvános–nem nyilvános társadalmi kommunikációs színterek között, a magánszféra egyre inkább benyomul a közszférába:

1. ábra. Kommunikációs színterek (Heller M., 2001)

Rendszerint az is kiderül, hogy az, ami korábban a magánszféra nem nyilvános tartományában (1. ábra D tartománya) volt csak elképzelhető, a televízió révén a közbeszéd részévé válik, tehát valójában látens társadalmi kérdések feszegetése történik (például a családon belüli erőszak). Ezek a kérdések a nézőkben a közvetlen tapasztalataiknál szélesebb körben ébreszthetnek szolidaritást vagy elutasítást (György, 2005). A média tehát a társadalomban változásokat indíthat el, az archívum pedig a „visszajátszás” lehetőségével erősítheti, gyorsíthatja ezt. Az archívum épp azzal képes növelni a kommunikáció hatékonyságát, hogy az üzenet kibocsátásának egyszeri idejéhez képest később többször is elérhetővé teszi az üzenetet (Szakadát, 2007).

Az archívum segít képet alkotni arról, hogy a média mely pontokon érintette a társadalmi, kulturális folyamatokat, amelyek esetében később jelentősebb átalakulások zajlanak/zajlottak le (például nagy ellátórendszerek, környezettudatosság, nemzetközi politika, etnikai kérdések [McQuail, [1994], 2004]).

A tematizálás csak azt befolyásolja, hogy miről gondolkodjanak a tévénézők, a véleményüket az befolyásolja, hogy az üzenet forrását hitelesnek tekintik-e, e hitelesség megítélése pedig társadalmi konvenciókon alapul (Hovland, 1973). A valós idejű médiahasználatkor a konvenciók alapján viszonyul a néző az üzenet forrásához, archívumhasználatkor viszont már egy igazolt vagy cáfolt üzenethez férhet hozzá.

Így a nyilvános archívummal a média felelőssége is egyre láthatóbbá válik. (Vélhetően a televízióknál is érzik ezt: találkoztam olyan televíziós vélekedéssel, amely nem tett különbséget az ORTT és a NAVA között, céljaik nyilvánvaló különbsége ellenére sem.)

1.2. A médiaszöveg jelentése

Az archiválás szempontjából különös jelentősége van Hall kódolás–dekódolás modelljének (Hall, [1980], 2002).

Ha ugyanis a szövegnek – jelen esetben médiaszövegnek – nincs immanens jelentése, hanem – mint Hall mondja – az a használat során keletkezik, akkor az archiváláskor a dokumentum tartalmi elemeinek rögzítése is – amelynek alapján a majdani archívumhasználó a számára fontos dokumentumokat megtalálhatná – az archivátor értelmezése alapján történik. Az eredeti szöveg azonban többértelmű. Egyrészt nem ugyanaz a jelentés a kommunikátor és a befogadó számára, másrészt az egyes befogadók számára sem. Hall szerint az utóbbi szocializációfüggő, és különböző stratégiákat követünk értelmezéskor. Így vagy elfogadjuk a domináns értelmezést vagy elutasítjuk azt, vagy pedig vitatkozva vele, egyezkedünk az egyes elemekről.

Az archívum azonban egyik stratégiát sem követheti. Bármelyiket követné ugyanis, a majdani archívumhasználó értelmezése szempontjából torzulna az eredeti szövegről való referálás, holott az eredeti szöveget egyébként is problematikus lesz értelmezni az eredeti kommunikációs folyamatnál évtizedekkel később. Tehát erre is fel kell majd készülnie az archívumnak.

Az archiválási gyakorlatban éppen az okozza a legtöbb problémát, hogyan érhető el, hogy a dokumentum tartalmának leírását az archivátor olvasata ne befolyásolja. Az archivátor ugyanis nem tudja nem követni valamelyik stratégiát, mert akkor végső soron nem értelmezne. Amennyiben azonban nem értelmez, nem lenne képes egy tévéműsorban a konstruált valóság elemeit felismerni és leírni.

Mit kell dekódolnia tehát az archívumnak? Azt, amit a néző is dekódolna? Ezt nem tudhatjuk. Vagy ami a média szándéka? Ezt meg nem akarhatjuk – ha egyáltalán tudjuk –, mert ezzel megfosztanánk a befogadót attól a lehetőségtől, hogy követhesse a maga értelmezési stratégiáját, függetlenül attól, hogy a média mit akart üzenni. Az archivátori olvasat nem tükröződhet olyan mértékben a dokumentum leírásában, amelynek alapján a felhasználó a dokumentumot érdektelennek – vagy egyenesen elutasítandónak – vélné, jóllehet az eredeti üzenet nem lenne ilyen a számára.

Többről van tehát szó a közhelyes tárgyilagosság problémájánál, hiszen az a legjobb szándék ellenére sem garantálható 100 százalékig, de a minimumra kell csökkenteni azokat az elemeket, amelyek veszélyeztetik az adott felhasználó adott keresésének összes releváns dokumentumhoz való hozzáférését. Ehhez szabályozott és szabványosított információkereső nyelv alkalmazandó, mert ha az archivátor szabadon, csak a saját szavaival fogalmazná meg a tartalmat, akkor végső soron az archivátori olvasat dominálna. (Elvben lehetséges a műsorban hallható beszédnek a teljes szöveges átíratása, majd a szöveg szavainak indexelése. Ekkor pedig pontosan a média szándékait erősítő kifejezések válnának kulcsszavakká.)

Ezért az eredeti tartalomhoz sokkal inkább belépési pontokat kell és lehet biztosítani kulcsszavak, kulcsképek formájában. Magának a média­anyagnak a jelentését már a felhasználó alkotja meg, az archivált műsor tartalmi ismérvei csak a kereséshez és a válogatáshoz kellenek, az értelmezéshez nem.

2. A kereshetően tárolt médiaszöveg: a metaadatok és a tartalmi ismérvek

Dokumentumok rendszerezésére azóta törekszik az ember, amióta gyűjteményekbe szervezi azokat. Már a szervezéskor nyilvánvaló, hogy meghatározott konvenció szerinti rendszerezés és nyilvántartás nélkül nem lehet a tárolt dokumentumok között keresni. A memóriaintézmények különböző módszereket dolgoztak ki a feltárásra és a kereshetővé tételre, figyelemmel az általuk gyűjtött dokumentumok formájára, keletkezésére, a gyűjtött dokumentum által hordozott információ jellegére.

2.1. A digitális műsorkészítés „melléktermékei”

Manapság az jelent új kihívást a memóriaintézmények számára, hogy miként érhetnék el a digitálisan előállított dokumentum esetében, hogy annak a gyártás során keletkező leíró adatait is átadják az előállítók a megőrző hely számára. A műsorszolgáltatóknak a NAVA-törvényben meghatározott alapadatokat kell rendelkezésre bocsátaniuk, de arról nem rendelkezik a törvény, hogy ezt milyen inputformátumban tegyék (ez problematikussá teszi a felhasználhatóságukat).

A NAVA katalógusában az adatok a Dublin Core 15 adatelem-típusára épülnek. A Dublin Core szabvány jelentősége egyrészt az, hogy különböző gyűjtemények között biztosít átjárhatóságot – az adatcsere az OAI–PMH-n⁸ alapul –, másrészt az, hogy az egyes adatelem-típusok minősítők segítségével tovább finomíthatók. (Így például a létrehozók és közreműködők a nekik megfelelő minősítővel – például szerkesztő, operatőr – külön-külön rendelhetők hozzá egy dokumentumhoz.)

A metaadatok a keresés lehetőségeit is – részben – meghatározzák. Az alábbi módon csoportosíthatók:

• technikai adatok: csatorna, adásnap, sugárzás ideje (óra, perc)
• tartalmi és reprezentációs adatok: nyelv, műfaj, tárgyi kifejezések, tartalom-cselekmény leírása
• egyedadatok: címadatok, létrehozók, közreműködők.

2.2. Releváns vagy pertinens?

A legtöbb vitát és nehézséget minden katalógus szerkesztésekor a kereshetőség problémája okozza. Ez abból fakad, hogy előre kell meghatározni a feltáráshoz szükséges szem­pontokat, amelyek alapján a majdani felhasználói igények dokumentumai megtalálhatók lesznek. Ehhez a felhasználó rendelkezésére kell bocsátani egy online kereső felületet, ahol megalkothatja a kérdéseit, majd pedig bízni kell a felhasználó találékonyságában, illetve az archivátor pontosságában. Mert ha megfelelő is a szempontrendszer, a médiaszöveg osztályozása akkor is meglehetősen komplikált, egyidejűleg három szinten játszódik le:

• auditív szint (a dokumentum hallható elemei, például beszéd, zene)
• szöveges szint (a dokumentum olvasható elemei, például felirat, stáblista)
• vizuális szint (a dokumentum mint mozgókép).

Az e szinteken nyert és rögzített tartalmi ismérvek alapján tudja eldönteni a felhasználó, hogy adott dokumentum releváns-e a számára vagy sem.

A relevancia általános értelemben az információ fontosságát, jelentőségét, meghatározó jellegét, szűkebb értelemben pedig egy keresésre kapott találati lista elemeinek adekvát voltát jelenti. Ez azonban függ a pertinenciától, amely a felhasználó információszükséglete és a talált dokumentumok tartalma közötti megfelelés mértékét jelenti (Ungváry & Vajda, 2002). Látszólag ugyanazt mondtuk, mint a relevanciánál, csakhogy itt a hangsúly a „megfelelés mértékén” van. Lehet valami releváns, de a felhasználó mégis fölöslegesnek tart majd néhány találatot, ha azok nem esnek elég közel ahhoz, amire ő ténylegesen kíváncsi, vagyis nemcsak a keresőkérdést kellene összevetni a dokumentumokkal, hanem azt is, amire ő vágyik. Tárgyszerűen akarunk meghatározni olyasmit, ami valójában szubjektív. Ez igaz mind az információkeresés, mind az osztályozás folyamatára. Már az osztályozást végzőknek is különböző álláspontjuk lehet egy dokumentumnak egy kérdésre vonatkozó relevanciájával kapcsolatban. Ahhoz pedig, hogy a felhasználó keresése tényleg pontos találati listát eredményezzen, végül is ismerni kéne őt, tudnunk kéne, hogy mi jár a fejében, hogyan gondolkodik. Mégpedig minden lehetséges felhasználóról tudnunk kéne ezt. Ezek alapján beláthatjuk, hogy a pertinens dokumentumok visszakeresése nem, legfeljebb a relevánsaké garantálható az osztályozás eredményeként.

Osztályozáskor azt ismerjük föl, hogy egy dologról alkotott képzeteink hasonlók, és a hasonlóság alapján egymással kapcsolatban állnak. Amikor először látunk, mondjuk, pirosló hunyort, mindjárt tudjuk róla, hogy erdei virág, mert azt már valamikor megtanultuk – anélkül, hogy észrevettük volna –, hogy az a virágos, hajtásos növény, amelyet erdőben találunk, az erdei virág. Ekkor osztályoztunk. A dokumentumok osztályozása is az ilyen hasonlóságok felismerésén alapul, a célja pedig az, hogy a dokumentum tartalmát jelezzük, különböző ismérvek alapján meghatározzuk az ismeretek rendszerében való helyét.

Végül is azért történik mindez, hogy egy majdani felhasználó információszükségletét kielégítsük, ezért osztályozáskor nemcsak ismérveket határozunk meg, hanem ezt a majdani felhasználói szükségletet is „megjósoljuk”. Egy mindennapos egyszerű kérdés, hogy „mire fog keresni a felhasználó?”, sokszor valóban segít eldönteni, hogy egy adott dokumentumnak mely típusú adatai lesznek végül részletesebben rögzítve. Míg egy tévéjáték esetében fontosabbak a készítő ágensek és a műsor címe (azaz a dokumentum létét meghatározó metaadatok), addig egy ismeretterjesztő vagy egy hírműsor esetében elsődlegesen a tartalmat kell kereshetővé tenni.

Ehhez a legjobb eredmények az olyan információkereső nyelvekkel érhetők el, amelyek természetes nyelvűek, szókészletük könnyen változtatható, mégis szabványosak.

2.3. Tartalmi ismérvek: a kulcsszavak

A NAVA által használt tárgyi kifejezések a Köztauruszból⁹ származnak, amelyet az OSZK (Országos Széchényi Könyvtár) gondoz. Azon kívül, hogy bárki számára szabadon hozzáférhető, a Köztaurusz azért is megfelelő eszköz a NAVA számára is, mert a Köztaurusz olyan szótár, amelyben a kifejezések között fennálló legfontosabb összefüggések is adottak, vagyis egy-egy szócikk tartalmazza a vezérszói helyzetben lévő kifejezésnek a generikus, partitív, oksági és ekvivalencia-relációit. Így a teljesebb keresési eredmény érdekében lehetséges olyan opció választása, hogy a szótár egymással összefüggésben álló bármely kifejezésével osztályozott dokumentumok mindegyike megjelenjen találatként, függetlenül attól, hogy a kapcsolódó kifejezések közül melyik volt a keresőkérdés. Végül is a tezaurusz gráf formájában is megjeleníthető „fogalmi térkép” (Ungváry, 2006).

Lényeges az is, hogy a Köztaurusz egyetemes, átfogó tezaurusz, kifejezései egységes rendszert alkotó résztezauruszokba foglaltak. A szókészlete bővíthető, így a médiaszövegekről történő referáláshoz hosszú távon biztonságosan használható eszköz.

A Köztaurusz szókészlete jelenleg 50 ezer körüli, de az OSZK 2007 nyara óta a teljes Köztaurusz-használó közösség számára – a NAVA számára is – lehetővé teszi, hogy javaslatokat tegyen tárgyi kifejezésekre, illetve a meglévők módosítására. Az általános, a könyvtári osztályozásban is használt tárgyszavak az audiovizuális dokumentumok esetében is jól használhatók, ugyanakkor az archívumnak olyan kifejezésekre is szüksége van, amelyek közkönyvtári környezetben meglehetősen specifikusak, habár egyáltalán nem média-szakkifejezésekről van szó, ellenkezőleg: vagy nagyon hétköznapi kifejezésekről vagy a közéletet eluralókról (például átvilágítás, szmogriadó, tollfosztás, terrorfenyegetés). Egy-két év múlva maguk a tárgyszójavaslatok jelenthetnek kitűnő alapot egy médiareprezentációs kutatáshoz.

2.4. Képi ismérvek: a kulcsképek

Az archiválás hároméves gyakorlata során az derült ki, hogy a kulcsképek¹⁰ funkciójuk szerint jól elkülöníthetők, és az alábbiak szerint csoportosíthatók:

azonosító képek: a műsorok katalogizálása a címadatok rögzítésével kezdődik, amely címadatokat az eleje főcím képkockái alapján állapítjuk meg, és egyben e képkockákat is rögzítjük, hiszen a csak szövegesen megjelenő címadatoknál egyértelműbben azonosítják a műsort e logónak tekinthető elemek (fontos megjegyezni, hogy ezek a képi elemek sosem függetlenek egy azonosító szerepű auditív elemtől, a szignáltól):

1. kép. Azonosító szerepű képek

informatív és egyedtípusú képek: a tartalmi feltárás részeként rögzítik, pontosan megnevezhető dolgokról (például személy, alkotás, épület), azaz a kép a képcímmel együtt tartalmi ismérvet jelent, így a képcímek keresőkifejezésekké válhatnak (e keresési lehetőség biztosítása fejlesztés alatt van):

2. kép. Informatív szerepű és egyedtípusú képek

illusztratív, szemléltető típusú képek: ahogy a szabad szöveges tartalmi leírás kontextualizál, úgy a szemléltető kulcsképek szerepe is hasonló, gyakran a Dayan–Katz-féle (Dayan–Katz, 1992) médiaesemények képei, illetőleg idézetek:

3. kép. Illusztratív, szemléltető szerepű képek

reprezentánsok

4. kép. Reprezentánsok

Hogy reprezentáns-e egy kép, azt az a tapasztalati tudás dönti el, amely alapján a pirosló hunyort az erdei virágok közé soroltuk, vagyis a reprezentáns jellegről történő döntéskor esik tevékenységünk legközelebb az osztályozáséhoz. A képek – mint láthattuk – valamennyien egy-egy más szempontnak megfelelően sorolhatók be, de valamennyien reprezentánsok is.

Nem lehet nem észrevenni azonban a köztük lévő lényeges különbséget: a Mindentudás Egyeteme kulcsképe egy műsorsorozat reprezentánsa, a Sagrada Familia nemcsak az adott műsoré, hanem egy városé is (és a műsor vélhetően Barcelonáról is szól); a Nap-keltében idézett részlet képkockája a Ripacsok című filmé. A kulcsképek kiválasztása és rögzítése ugyanolyan folyamat, mint amikor nyelvi kifejezéseket használunk fel a tartalmi feltáráskor ismérvként.

3. „Mi képeket alkotunk magunknak a tényekről” (Wittgenstein, [1921], 2004: 18)

A dokumentumok kereshetőségét biztosító osztályozási folyamat során nemcsak a szöveges ismérveket határozzuk meg, hanem a leglényegesebb, legjellemzőbb – vagy annak vélt – kulcsképeket is, a „hozzáférési kulcs” céljára kiválasztott képek ugyanis az audiovizuális tartalmak reprezentánsai.

Ezt a lehetőséget a technológiai fejlődésnek köszönhetjük: képeket is használhatunk ismérvként. Ennek a középkor végén elveszett, de ma visszatérő képi kommunikációnak mind nagyobb a jelentősége az írásalapú tudáshoz, a lineá­ris szövegekhez képest (Nyíri, 2003).

3.1. A képi reprezentáció problémái

Az archívumi feltáró munka során alapvető tapasztalat, hogy a tezauruszból biztosan és eredményesen osztályozó kifejezéseket választók ugyanilyen könnyen és biztosan választanak kulcsképeket, sorolják azt a legmegfelelőbb kategóriába, adnak pontos – visszakereshető – címeket, mintegy szabad tárgyszavakat. Kulcsképek meghatározásakor ugyanúgy absztrahálni és asszociálni kénytelen az archivátor, mint tárgyszavak választásakor.

Nehéz azonban a leképezési folyamatnak végbemennie akkor, amikor a kulcsképek illusztrálásra csábítanak, és egy könyv ábráihoz, képeihez hasonló funkciót tulajdonítunk nekik.

Az illusztrációk a szöveg alátámasztására, igazolására szolgálnak. Ilyen képekre is szükség van, de észre kell venni, hogy míg egy lineáris mű esetében az ábra, a rajz, a fotó szerepe az, hogy azonosítani lehessen a valóságban valamit (mondjuk, a pirosló hunyort egy virághatározó segítségével az erdőben), addig a katalógus – a strukturált metaadat – számára a kulcsképek nem illusztrációt jelentenek, hanem másodlagos azonosítót. A válogatás nem esztétikai alapú – különösen nem egyéni ízlés alapú –, hanem végső soron episztemo-logikus művelet. Ugyanolyan fegyelem kívánatos, mint a szöveges ismérvek dokumentumhoz való hozzárendelése esetén. Míg azonban a tárgyszavak választását egy előre szerkesztett szótár – egyáltalán: maga a nyelv – segíti, addig a kulcskép választását a képi gondolkodás.

Csakhogy elfelejtettük, hogy ez micsoda. A középkorban – gondoljunk csak a templomi freskókra, melyek az üdvtörténet kulcsképeinek tekinthetők – ez a fajta gondolkodás természetes volt. Ennek az ideje jött el megint a digitalizált, illetve eleve digitálisan keletkező képekkel.

Képeket alkotunk magunknak a tényekről – mondja Wittgenstein (Wittgenstein, [1921], 2004). A feltáró munka során a kulcsképeknek mint ismérveknek a meghatározásakor ez a folyamat fordítva történik: képekről állítunk tényeket. Ez – ha az adott kép esetében pontosan történik – végül is helyes és szükséges (például a 2. képen szereplő informatív és egyedtípusú képek esetében). A nehézséget inkább az okozza, hogy mely képek azok, amelyeket kiválasztunk és amelyekről állítunk valamit az audiovizuális tartalmak ­kereshetővé tételekor. A tárgyszavak relevancia-, pertinencia-problémája kiegészül a képi reprezentáció problémájával.

3.2. A kulcsképek viselkedése

A problémát egyrészt szemiotikai szempontból vizsgálom, abból a megfontolásból, hogy – egy naiv képhasználat helyett – meghatározható legyen, miként tekinthetünk a képekre az archiválási feltáró folyamat során, másrészt – a leképezés vonatkozásában – referenciaelméleti szempontból.

Jóllehet képekről beszélünk, amelyeket a Peirce-féle jeltipológia (Peirce, 2005) szerint mind ikonoknak kéne tekintenünk, ez azonban a kulcsképekkel kapcsolatos szándékaink miatt differenciáltabb. A legkevésbé éppen ikonoknak tekinthetők, amennyiben abból indulunk ki, hogy az ikon önmagát jelenti, ezek a képek azonban egy audiovizuális dokumentum másodlagos adatait jelentik elsősorban. Azaz valójában a szimbólum szerepét játsszák, akárcsak a dolgok megnevezései, azaz a tárgyi kifejezések.

Ikonként temporálisan, az archivátor által történő kiválasztásuk ideje alatt viselkednek, vagyis amikor osztályozni próbálunk velük.

Amikor ez megtörtént, akkor már arra használjuk, hogy a metaadat-bázisban minél több szempontú visszakeresést lehessen biztosítani. Ekkor tehát mutatóban megjelenő indexekké válnak, amelyek nyelvi elemekkel együtt képesek betölteni ezt a funkciót – mert ma még nem képekkel, hanem képekre keresünk, amelyeket ezért meg kell neveznünk. (Megjegyzendő, hogy csak idő kérdése az olyan rendszerek elterjedt alkalmazása, amelyek tudnak képek alapján is keresni.)

A kulcsképek tehát egy-egy dokumentumrekord azonosítása szempontjából szimbólumok is. Annak ellenére szimbólumok, hogy legtöbbször a jel és a jelölt dolog között van valamiféle kapcsolat.

A korábban látott az Antarktisz: Az élet fagyos szigete kulcskép (1. kép) a szöveg nélkül is jelölné az Antarktiszról szóló műsort, míg a Van öt perce? című műsorszám logóján olvasható szöveg épp egy szimbólum – a violinkulcs – révén kap jelentést. Ez egy olyan leképezési viszony, amely „a képelemek és a dolgok egymáshoz rendeléseiből áll” (Wittgenstein [1921], 2004: 19). Nem egy képről, hanem egy helyzetről van szó, amelyben a résztvevők értelmezik egymást (a violinkulcs értelmezi a feltett kérdést – Van öt perce? –, ezáltal a szöveg jelentése az lesz, hogy hallgassunk öt percig zenét, az archivátor teljes biztonsággal sorolhatná a műsort a zene műfajához anélkül, hogy a műsorba belenézett volna).

Ekkor nem valamilyen szabályoknak köszönhetően született logikailag is pontos kijelentés, ahogy azt a korai Wittgenstein gondolta, hanem konvenciók alapján. Ezért van szó szimbólumról.

Archiválás során a képekkel nem történik más, mint hogy értelmezzük és az értelmezéstől függően osztályozásra használjuk vagy nem használjuk őket. A műsor címét azért lehetett értelmezni, mert ismertük a violinkulcs használatának eredeti körülményeit, szimbólum szerepét, ezáltal volt képes egy más rendszerbe kerülve a zenét jelenteni. Vagyis Wittgenstein nyelvjátékának megfelelően, ahogy a szavaknak, úgy a jeleknek a használatát is megtanultuk.

Ez lehetővé teszi a képek megegyezés szerinti felosztását és kategóriák kialakítását. A NAVA-ban a kulcsképek kategóriarendszere olyan felosztási elv szerint született, amely arra koncentrál, hogy mit ábrázol a kép:

1. A műsor logóját vagy főcímet ábrázoló képek: az ebben a kategóriában előforduló képek mindig azonosító szerepűek.

2. Személyt vagy csoportot ábrázoló képek: itt lehetnek informatív és illusztratív szerepűek is a képek.

3. Információs elemeket tartalmazó képek (mint például diagram, grafikon): az ide sorolt képek mindig informatív szerepűek.

4. Illusztráló képek (műalkotás, tárgy, esemény): ebben a kategóriában a képek illusztratívak, de informatív szerepűek is lehetnek.

A kategóriák könnyen meghatározhatók voltak így, de maga a használat már problematikusabb, mert – ahogy láthattuk – nem lehet eltekinteni a képelemek egymáshoz viszonyított helyzetétől mint jelentést meghatározó tényezőtől; tegyük hozzá, hogy adott kép jelentését nemcsak a saját elemei magyarázzák, hanem az egész műsor. A korábban látott képek közül a 3. képen szerepelt a Live Earth koncertsorozat egyik helyszíne. Ez teljesen jelentéktelen kép lenne, ha nem az Antarktiszon készült volna, és nem tudnánk a dokumentum egészéből, hogy ottani kutatókból állt össze a zenészcsapat.

Ugyanakkor a folyamat fordítva is igaz, nem lehet eltekinteni adott képnek a dokumentumban betöltött helyzetétől sem, ez a relevancia problémája. Annak az almafának a képe, amely egy vallási műsorban látható, nem válik a dokumentum tartalmi ismérvévé, még akkor sem, ha a műsor a bűnbeesésről szól, mert az elvonatkoztatás olyan mértékű, ami egy katalógusban zavart okoz. Ezért illusztráló és nem informatív szerepű a kép. Ennél is bonyolultabb az a probléma, amikor a műsor tárgykörének megfelelő tárgy látszik a képen, mégsem tekinthetők informatív vagy egyedtípusúaknak az adott képek:

5. kép. Funkciójuk szerint illusztratív, szemléltető képek

Ha a képen látható termények agrárműsorban szerepelnek, de nem az adott terménnyel, annak termesztésével, hanem általában a termények fogyasztóvédelmi bevizsgálásával kapcsolatosak a hírek, akkor végül is a műsor szempontjából a kulcskép nem referáló, hanem szemléltető, illusztratív szerepet tölt be. Mindezekből következik a másik probléma, az, hogy léteznek olyan képek, amelyek informatívak, azonban mégis az Illusztráció kategóriában kaptak helyet:

6. kép. Funkciójuk szerint informatív képek

A zavargásokról szóló kulcsképek informatív szerepűek, mert nem lehet eltekinteni a képnek egy szélesebb kontextusban, a körülvevő világban elfoglalt helyétől. Ettől függ a katalógusban betöltött szerepe is, mert a képek célja az, hogy a dokumentumról minél több tartalmi ismérvet nyújtsanak. Ezek a képek pedig ténylegesen referálnak egy eseményről, amelynek dokumentumaihoz belépési kulcsokat kell adni. Természetesen az ilyen típusú képek csak pontos tér-idő vonatkozások megadása mellett képesek erre. Vagyis a kategóriarendszer akkor használható, ha a kulcsképhez a kategórián kívül mindig tartozik egy nyelvi jelölő, miközben a kép maga egy dokumentumot jelöl.

Felvetődik a kérdés, hogyan lehetséges ez, ha Wittgenstein szerint a szónyelv és a képnyelv egymásra hatnak ugyan, de míg a nyelvi jelentés konvención alapul, addig a képek konkrét jelentést hordoznak: „ahhoz, hogy a kép mondjon számomra valamit, nem szükséges, hogy reá tekintve szavak jussanak eszembe. Mert hiszen a képnek kellene a közvetlenebb nyelvnek lennie” – idéz Nyíri (Nyíri, 2002) Wittgenstein Filozófiai grammatikájából (Wittgenstein, [1913], 1969). Wittgenstein azt mondja, nem szükséges, hogy szavak jussanak eszünkbe, de ahhoz, hogy minél több tartalmi ismérvet rögzíthessünk, akár képcímként is, ez a nyelvi asszociáció elkerülhetetlen.

Tegyük hozzá: nemcsak azért elkerülhetetlen ez, hogy képesek legyünk a kulcsképeknek kereshető kifejezést – címet – adni, hanem azért is, hogy további ismérvek jussanak eszünkbe.

Ha a lineáris írásművekről természetes nyelvi kifejezések képesek referálni, akkor feltehető, hogy médiaszövegek esetében ugyanígy képesek referálni a médiaszövegekből nyert kulcsképek – persze nyelvi jelölőik segítségével, ahogy azt az előzőekben láttuk. A NAVA-ban ezért kísérleti jelleggel folyik a dokumentumok tartalmi ismérveinek kulcsképek segítségével történő leképezése. Ennek során folyamatosan épül egy képtár, amely azonban a felhasználók számára egyelőre nem kutatható, habár mérete – és vélhetően haszna is – jelentős. Eddig összesen mintegy 620 ezer kulcsképet rögzítettek ismérvként – tehát címmel ellátva.

Ebből több mint 450 ezer a személyekről rögzített kulcsképek száma. Fontos tehát tisztázni a használat lehetőségeit, de még sok fejtörést okoznak mind a kategóriarendszer, mind a képnek az adott dokumentum szempontjából betöltött funkciója (azonosítás, informálás, szemléltetés), mind a kereshető indexkifejezés, azaz a kulcskép-címadási konvenció szempontjából. Mindezek azért lényegesek, mert bár a Köztaurusz kifejezésállománya folyamatosan bővül, az nem várható el, hogy minden lehetséges kifejezés előforduljon benne, hiszen akkor már nem beszélhetnénk osztályozóeszközről. A kulcsképek kiválasztásának a képi reprezentáción túl tehát az is a szerepe, hogy a műsorokban előforduló dolgokat jelölhessék, azokat megnevezve segítsék elő a dokumentumok kereshetőségét.

Így a sokat emlegetett pirosló hunyor dokumentumához is eljuthat majd bármely felhasználó. Ma azonban ez még csak az archivátorok által használt felületen lehetséges:

2. ábra. Pirosló hunyorra történő keresés a képtárban¹¹

3. ábra. A képtár felől megtalált dokumentumról látható adatok a nyilvános keresőfelületen¹²

A 2. ábra középső, fenti keretében az látható, hogy a keresőkifejezés a „pirosló hunyor” volt. A középső, alsó keretben a találati lista a két kulcsképpel, amelyek közül az egyik az M1-en, a másik a Dunán sugárzott műsorból származik. A jobb oldali keretben az látható, hogy az M1-en sugárzott műsorból származó kulcsképet mikor hozták létre és melyik műsorban található, azaz melyik műsorban van szó a pirosló hunyorról. A 3. ábra azt mutatja be, hogy az adott műsor milyen adatok alapján kereshető jelenleg a publikus felületen. Látszik, hogy az adatok között a pirosló hunyor kifejezés nem szerepel. Várhatóan 2010-től azonban a képtárban előforduló valamennyi kifejezés is kereshető lesz. Ekkortól lesz lehetőség arra, hogy a képtárban történő keresés is segítse a felhasználót a számára fontos dokumentumok megtalálásában.

Összegzés

A Dublin Core kidolgozásának idején átalakulóban volt a könyvtárak hagyományos gyűjtési, megőrzési, tájékoztatási szerepe. Ez az egybeesés nem véletlen, a Dublin Core kidolgozását épp az tette időszerűvé, hogy megjelentek az elektronikus dokumentumok, amelyek katalogizálására és hozzáférhetővé tételére és főként az adatcserére a hagyományos könyvtári szabványok nem voltak elégségesek. Ugyanakkor éppen ezek a dokumentumok tették a könyvtárakat egyre inkább az ismeretgazdálkodás intézményeivé.

Úgy tűnik, hogy manapság hasonló jelenség zajlik az audiovizuális archívumok kapcsán. De míg a könyvtár a hagyományos írásbeli kultúra ismerettároló intézményeként alakult át és vált az információgazdaság részévé – gazdasági erőforrást is jelentve a terjeszthető ismeretek révén –, addig a nyilvános audiovizuális archívum a második orális kultúra memóriaintézményeként (Szakadát, 2007) a társadalmi nyilvánosságot erősíti.

Az egyes audiovizuális archívumok célja gyűjteményük mind akadálytalanabb, közvetlenebb hozzáférhetővé tétele. A NAVA esetében a katalógus bárhonnan elérhető, és a videotartalmak megtekintésére is több száz NAVA-ponton van lehetőség. E szabad felhasználási lehetőségen túl – amely egyébként több európai archívum számára is mintául szolgál – a nyilvánosság erősítése érdekében egy olyan modell kialakítása is szükséges, amely – a jogdíjak megtérítése ellenében – lehetővé teszi a bárhonnan történő hozzáférést. Erre viszont európai archívumok szolgálnak mintául a NAVA számára, mint például az INA¹³.

A cél annak elérése, hogy a felhasználók szükségletszerűen forduljanak az archívumhoz (ahogy ma a könyvtárak állományához), tehát onnan elégítsék ki kíváncsiságukat, ha meg akarják érteni egy időszak társadalmi, kulturális változásait, vagy ha például egyszerűen csak meg akarják nézni, hogy milyen is (volt) a címben szereplő növény (és annak élőhelye).

7. kép. Pirosló hunyor¹⁴

Irodalom

Berke Barnabásné (2003): A szabványosítással kapcsolatos előzetes munkálatok a NAVA projektben. Könyvtári Figyelő, 1. szám.

Császi Lajos (2008): Médiakutatás a kulturális fordulat után. Médiakutató, ősz.

Dayan, Daniel & Katz, Elihu (1992): Media Events. Cambridge, Harvard University Press.

György Péter (2005): Közszolgálat a globális technokultúra korában. Médiakutató, tavasz.

Hall, Stuart [1980] (2002): Kódolás, dekódolás. In: Bókay Antal & Vilcsek Béla & Szamosi Gertrúd & Sári László (szerk.): A posztmodern irodalomtudomány kialakulása. Budapest, Osiris.

Heller Mária [2001]: Új kommunikációs helyzetek és szükségletek: A hierarchikus nyilvánosságok kialakulása. Hozzáférhető: http://www.socialscience.t-mobile.hu/2001_marc/brosura_htm/heller.htm. Utolsó letöltés: 2009. augusztus 26.

Hovland, C. I. & Janis, I. L. & Kelley, H. H. (1973): A véleményváltozás kísérleti kutatásának összefoglalása. In Hunyady Gy. (szerk.): Szociálpszichológia, Budapest, Gondolat.

Jenei Ágnes (2007): Médiaismeret. Budapest, Budapesti Corvinus Egyetem.

McQuail, Denis [1994] (2004): A tömegkommunikáció sajátosságairól. In: Horányi Özséb (szerk.): Kommunikáció I–II. Budapest, General Press.

Meyrowitz, Joshua [1994] (2003): Médiumelmélet. In: Kondor Zsuzsanna & Fábri György (szerk.): Az információs társadalom és a kommunikációtechnológia elméletei és kulcsfogalmai. Budapest, Századvég.

Negroponte, Nicholas [1995] (2002): Digitális létezés. Budapest, Typotex.

Nyíri Kristóf (2002): Képek mint eszközök Wittgenstein filozófiájában. Világosság, 1. sz. Hozzáférhető: http://www.fil.hu/nyiri/nyiri_Vil_W_.pdf (utolsó letöltés: 2009. augusztus 26.).

Peirce, Charles S (2005): A jelek felosztása. In: Horányi Özséb & Szépe György (szerk.): A jel tudománya: Szemiotika. Budapest, General Press.

Szakadát István (2007): Egyben az egész. Budapest, Typotex.

Ungváry Rudolf (2006): Tezauruszok mint „kisvilágok”. Kapcsoltság a fogalmak között. Hozzáférhető:
http://www.w3c.hu/rendezvenyek/2006/szemweb/eak/oszk_ungvaryr.ppt (utolsó letöltés: 2009. augusztus 26.).

Ungváry Rudolf & Orbán Éva (szerk.) (2001): Osztályozás és információkeresés: kommentált szöveggyűjtemény I-II. Budapest, Országos Széchényi Könyvtár.

Ungváry Rudolf & Vajda Erik (2002): Könyvtári információkeresés. Budapest, Typotex.

Wittgenstein, Ludwig [1921] (2004): Logikai-filozófiai értekezés. Budapest, Atlantisz.

Wittgenstein, Ludwig [1913] (1969): Philosophische Grammatik. Schriften 4 (szerk.: Rush Rhees). Frankfurt am Main, Suhrkamp.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum