• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tél

Magyarország

Szikora József:

Otthon leszek-e általa? Alternatív gondolatok a médiáról

A Médiakutató a magyar sajtót és médiát gyakorlati oldaláról ismerő vezető szerkesztőket, újságírókat kíván megszólaltatni a hazai újságírás jelenlegi állapotáról, legfontosabb problémáiról, azok okairól, valamint a sajtó lehetséges és kívánatos fejlődési irányairól. A különböző álláspontok megjelenítésén túl célunk azok ütköztetése is, ezért helyet kívánunk biztosítani a már megjelent véleményeket opponáló írásoknak. Első összeállításunkat 2008. téli lapszámunkban közöltük. Ez alkalommal Szikora Józsefnek, a Magyar Katolikus Rádió szerkesztőségvezetőjének, a Katolikus Újságírók Szövetsége elnökének írását közöljük.

A „kívülállók” médiáról szóló értékelései igen gyakran elmarasztalók. Azok pedig, akik „csinálják” a médiát, s első közelítésben ide értem az alkotókat és a tulajdonosokat egyaránt, kevésbé a médiáról, annál inkább a média által beszélnek, s alapvetően fittyet hánynak a kritikának. És nemcsak a kritikát, mindenféle társadalmi aggodalmat, hagyományt és emberi érdeket is figyelmen kívül hagyva ügyködnek. Úgy tűnik, e pillanatban semmi sem szab határt annak, hogy a média kizárólag a saját érdekei szerint alakítsa a saját terepét – ráadásul nemcsak azt, hanem a társadalmat, magát az embert is a maga képére formálja. Legalábbis ez a látszat. Valójában azonban – mint utaltam rá – nem is a média, hanem a médiát birtokló, az azt használók képesek a média által korábban soha nem látott módon és mértékben befolyást gyakorolni a társadalomra. Ez a befolyás az esetek túlnyomó többségében káros. Káros a befogadóra, a médiát sajnos csak fogyasztó, de általa nem gyarapodó közösségre, de annál hasznosabb a tulajdonosi kör számára. Csakhogy ez a haszon sokkal kevésbé a jól végzett munka örömét, a „tettem valami hasznosat, jót, értékeset” érzetét jelenti, mintsem – szinte kizárólag – a pénzben, a politikai, a gazdasági befolyásban megnyilvánuló hasznot. Azaz – pontosítva kissé a gondolatmenetünk első mondatát – azt kell mondanunk, hogy a médiáról szóló értékelések vagy többnyire elmarasztalóak, vagy kizárólag mint piacot, piaci tényezőt tekintik a médiát, s e vonatkozásban a profittermelő képessége szerint ítélik meg.

A média azonban – önmagában – sem nem jó, sem nem rossz, hanem lehetőség. Érdemes egy kissé megállnunk e tulajdonképpen közhelyszerű állításnál, és röviden áttekinteni egy, a közönség és a szakma által is valószínűleg csak kevéssé ismert felfogást korunk médiájáról. Ez a katolikus egyházé, amely első közelítésben egyáltalán nem bírálja, éppen hogy csodálatosnak nevezi ezt az emberiség történetében viszonylag új jelenséget.

A II. vatikáni zsinat 1963-ban keletkezett „Inter mirifica” kezdetű dekrétuma a médiáról, a tömegtájékoztatási eszközökről szól. Miért tartja csodálatosnak az egyház a médiát? Mint az „Inter mirifica” írja, azért, mert egyaránt képes hozzájárulni az emberi szellem pihenéséhez és kiműveléséhez, valamint Isten országának a terjesztéséhez és megszilárdításához. Sajnos azonban azt is tudja az egyház, hogy a média az ember romlására is használható. A Szent Zsinat – így a dekrétum – mindazonáltal bízik abban, hogy a média által előterjesztett tanítás nemcsak a krisztushívők üdvösségét, hanem az egész emberi közösség haladását is szolgálni fogja. Óriási perspektíva ez, s álláspontom szerint éppen ehhez volna helyes igazítani a médiában dolgozók, a média alkotóinak és tulajdonosainak a felelősségét: munkálkodásuk eredménye vagy romlás lesz, vagy haladás és üdvösség.

Az egyház médiáról szóló tanításának három legfontosabb dokumentuma a már említett „Inter mirifica” (1963), a „Communio et progressio” (1971) és az „Aetatis novae” (1991). Ezek szerint az újságírók mellett az írók, a színészek, a szerkesztők, a gyártók, a kritikusok, de még a lapterjesztők, a filmkölcsönzők és -forgalmazók is osztoznak a média erkölcsi felelősségében. (Megjegyezzük, hogy a zsinat idején nem ismerték még az internetet, a mobiltelefont és a XXI. század elején elérhető közelségbe kerülő digitális műsorszolgáltatást sem, ma azonban az eme eszközökkel dolgozók, s mint majd kitérünk rá, az ezeket használók felelőssége is az előbbiek mellé sorolandó.) E felelősség legfontosabb mértékeként a közjót nevezi meg az egyház. A közjót, amelyről egy másik szentszéki dokumentum, XXIII. János pápa „Mater et magistrae” kezdetű enciklikája ezt mondja: a közjó magában foglalja a társadalmi élet azon feltételeinek az összességét, amelyekkel az emberek a saját maguk tökéletesítését teljesebben és könnyebben elérhetik. Megjegyzem, hogy a közjó ilyen módon történő meghatározása nehezen volna párhuzamba állítható a médiatulajdonosok határtalan gazdagodásával, a médiasztárok, a celebek ostobaságának térnyerésével, de a politikusok megnyilatkozási terepének növekedésével sem! A médiaszereplők legfontosabb feladata úgy egyeztetni a művészeti, a gazdasági és a politikai szempontokat, hogy azok soha ne ellenkezzenek a közjóval. Különös figyelmet, az egyházi dokumentumok szerint kellő tiszteletet igényelnek a vallásos témák, és helyes, ha ezeket „komoly és tapasztalt személyek” jelenítik meg a médiában. Ugyancsak fokozott figyelem, az egyházi tanítás szerint sajátos védelem illeti meg a sajtó, a média részéről a fiatalokat. A fiatal korosztály jelentős részt képvisel a médiafogyasztók között, s egyaránt szüksége van látványosságra, tisztességes szórakozásra, valamint szellemi-lelki fejlődésre, műveltségének gyarapítására. Ez az igény eleve komoly feladatot ró a média alkotóira, nem is beszélve arról, hogy a fiataloknak sajátos védelemben kell részesülniük a nekik ártalmas sajtótermékekkel és látványosságokkal szemben.

Tudjuk, hogy a mai média óriási adósságot halmozott fel e tekintetben (is), azaz korántsem felel meg a fiatalság védelmével kapcsolatos, nemcsak egyházi, hanem egyszerűen „normális”, „hétköznapi” igénynek.

Itt ejthetünk szót az állam szerepéről, a közhatalomnak a médiával kapcsolatos felelősségéről. Elsődleges feladat e tekintetben az információhoz jutás valódi és jogos szabadságának a biztosítása. Egyszerűbben szólva az államnak garantálnia kell a sajtószabadságot, amely az egyház tanítása szerint a társadalom haladásának kiemelkedően fontos kelléke. Világos és egységes szemlélet szükséges ennek a teljesüléséhez, olyan, amely magában foglalja a polgárok jóléte fölötti őrködést, az egyének és a csoportok szabadságának biztosítását, ugyanakkor biztosítékokat is arra nézvést, hogy a médiában dolgozók és a médiatulajdonosok ne élhessenek vissza azzal, hogy eszközeik révén tömegek gondolkodását, a közbeszéd témáját képesek befolyásolni.

Ritkán kerül napirendre, ezért külön is hangsúlyoznunk kell, hogy a médiával kapcsolatos felelősség nemcsak az újságíróé, nemcsak a műsorok készítőié, és nem elégedhetünk meg azzal sem, hogy az államot, a médiahatóságot tesszük felelőssé azért, amit mi nézünk, hallgatunk, olvasunk. Az egyházi tanítás kiemeli, hogy sajátos kötelezettségeik vannak mindazoknak, akik mint olvasók, nézők vagy hallgatók személyes, szabad döntés alapján befogadják a tömegtájékoztató eszközök hatásait. Ők: a befogadók, a médiafogyasztók azok, akik „éhezve és szomjúhozva az igazságot” nézik a tévét, hallgatják a rádiót, interneteznek, videóznak. Nagy jelentősége van e tekintetben annak, hogy a befogadók mértéktartóan és fegyelmezetten használják a médiát, és megértsék mindazt, amit olvasnak, látnak, hallanak. Kérdés persze, hogy az alkotónak szándékában áll-e, hogy a közönség értse, és jól értse a mondanivalóját. A befogadónak azonban legalább annyira kötelessége ez, mint a szerzőnek. Külön tanulmány tárgya lehetne, hogy az ifjúság érti-e a média üzeneteit, felfogja-e a mélyebb, áttételes tartalmakat, megérzi-e, ha félre akarják vezetni, be akarják csapni, olyasmire akarják rávenni, ami káros a számára, amire magától, a média nélkül nem is gondolna. A befogadó felelősségével kapcsolatban érdemes megjegyeznünk: az ifjú korosztály médiaértésének záloga, hogy ne egyedül, és ne is csak a kortársai közegében, hanem érett személy társaságában találkozzon a médiával. A látottakat, hallottakat, valamint az olvasmányélményeket is – amelyek fontosabbak az audiovizuális média által nyújtott élményeknél – meg tudja beszélni, a kortársai mellett, szülővel, tanárral, urambocsá' pappal, idősebb csoportvezetővel. Óriási e tekintetben a felnőtt korosztály felelőssége! A médiaszabályozás első és semmilyen más módon meg nem valósítható lehetősége otthon, a családban, az iskolában van.

Álláspontom szerint a média, az újságíró, a szerkesztő, a műsorvezető felelőssége szempontjából a legfontosabb kérdés az, akarja-e, hogy értsék a mondanivalóját, illetve, hogy mit akar megértetni. Az igazságot tekinti-e a szabadság zálogának? (vö. Jn 8,32.: „Az igazság szabaddá tesz!”) Mit ért azon, hogy haladás, társadalmi haladás? Honnan, hova jut el a befogadó egy-egy cikket olvasva, műsort nézve vagy hallgatva? Az egyházi tanításban említett haladás nem lehet más, mint javulás, egyre jobbá válás, egyre több, egyre alaposabb ismeret a világról, az emberről, és egyre érettebb, egyre jobb döntés az életről, az életünkről. Az újságíró, a műsorkészítő, a webszerkesztő és a blogoló egyaránt akkor áll a hivatása magaslatán, ha ebben akar és tud segítséget nyújtani a közönsége számára. Ha képes mondanivalót és műfajt találni ahhoz, hogy a befogadó minél szabadabban és minél jobban dönthessen a saját és a közössége dolgairól, ha megtalálja ehhez a legfontosabb híreket, információkat. Ha képes segíteni az élet minden területén a politikai állásfoglalástól kezdve a pénzügyi-gazdasági szempontokon, a kultúra, a művészet, a szerelem, a barátság, a család, a bánat és az öröm dolgain át egészen addig, hogy miként tudnánk – éppen az olvasott cikk, látott-hallott műsor segítségével is – egy kicsivel jobban szeretni a szüleinket, feleségünket, férjünket, barátainkat, munkatársainkat, sőt az ellenségeinket is. A jó média arról is szól, hogy hogyan lehetne egy jobb szavunk kamasz gyermekünkhöz, miként arról is, hogyan vezethetnénk jobban, gazdaságosabban a háztartásunkat, s arról is, hogy milyen szempontokat vegyünk figyelembe a szavazáskor, ha valóban elkötelezettek vagyunk a közösségünk és annak haladása ügyében. Mindezt az egyház tömörebben úgy fogalmazza meg, s ismét az „Inter mirificá”-t idézem: a média teljesítménye a szerint ítélhető meg, hogy az adott területen mennyire szolgálja a közjót.

A mai média többsége azonban mit akar szolgálni? A hasznot, semmi mást, csak a hasznot. A médiahaszon természetesen nemcsak pénz, sőt gyakran nem is az elsősorban, hanem politikai tőke, befolyás, ismertség és hasonlók. Hol van már az az idő, amikor a fűszereshez betérve csinos polcokon gusztusos árukat láttunk, a tulajdonos köszönt, és kedvesen érdeklődött a hogylétünk felől. Annak a boltnak, annak az „üzletnek” még az volt a célja, hogy mindenki jól járjon: az eladó is, a vevő is. Természetesen ott is keletkezett haszon, de azt mindkét fél elkönyvelhette. A mai média azonban már nem csinosítja – a vevő ízlésére is tekintettel – a polcait, hanem azt mondja: az fog neked tetszeni, amit én akarok, azt fogod szépnek, igaznak hinni, amiről én mondom, hogy az. Ráadásul olyan a portékája, amelyre az embernek valójában nincs is szüksége. Tejre, kenyérre még szükségünk van (szükségünk volt), a régi fűszeresnél még a léthez fontos dolgokat kaptuk meg, de ki ne tudna élni valóság show-k, tragédiahírek és idióta műsorvezetők bárgyúságai nélkül? Bátortalanul – vagy ki tudja, a mai körülmények között nagyon is bátran – megjegyzem: az istenített piacot is torzítja, hogy jelentős médiatartalmakhoz ingyen juthat hozzá a fogyasztó. Tudjuk, a reklámnyomás, a nagypolitikán is áthatoló lobbiérdekek megjelenése általában szűkíti az állampolgár, a fogyasztó döntési, választási lehetőségét. A boltban elénk tett áruért azonban fizetünk, és ha nem tetszik, mondhatjuk, hogy vacak, nem kell, legalábbis ennyiért nem. A média egy része, méghozzá jelentős része viszont a fogyasztó szempontjából ingyenes, és ez oly erős csábítást jelent, amelynek csak fejlett öntudatú, gondolkodó ember képes ellenállni. De hol terem ma fejlett öntudatú, gondolkodó ember, amikor az iskolában is inkább csak „kompetenciáról” beszélnek, Arany, Móricz, Weöres pedig lekerül a napirendről, de újabban a matematika, a fizika és a biológia is. Aki pedig a kereskedelmi tévéken vagy a blogokon iskolázódik, az végképp kevés eséllyel indulhat az árnyalt, széles látókörű gondolkodás, a megfontolt döntések bajnokságán. A „bátor” megjegyzés tehát arra irányul, hogy egy új médiaszabályozás törölje el a tartalmakhoz való ingyenes hozzáférés lehetőségét. Egyedül a közszolgálat lehet ez alól kivétel, de az ezt – részben – finanszírozó készülékhasználati díjat ugyancsak vissza kellene állítani. Az úgynevezett kereskedelmi tartalmak igénybevételéért pedig fizessen a fogyasztó is, legalább részlegesen helyreállítva e tekintetben a piacot. Jelenleg ugyanis a fogyasztó közvetlenül nem, csak a hirdető fizet a kereskedelmi tartalomért.

Végezetül néhány szó a műfajokról. Ami ezeket illeti, szomorúan kell látnunk, hogy a mai média – miközben az eszközparkját tekintve gazdagodik – egyre kevésbé él azon műfajok lehetőségeivel, amelyek már beváltak az írásomban vázolt célokért való munkálkodásban. A jó média akkor sem olcsóságot kínál, ha szórakoztat, nem mások által megrágott falatot próbál legyömöszölni a befogadó torkán. Olyan út bejárására tesz ajánlatot, amely az olvasótól, a nézőtől is kíván valamelyes erőfeszítést. Jutalomként nem kikapcsolódást, éppen ellenkezőleg: az élet dolgaiba való bekapcsolást helyezi kilátásba. Még a szórakoztatás által is. Kosztolányi Dezső Boldog szomorú dala után szabadon: Van már kenyerem – jó esetben azt mondhatom: van még… – van kertem, feleségem. Rám ismernek az utcán, villanyom van, tárcám is, bár kövérnek nem mondható. Van tollam, ceruzám, úti bőröndöm, van telefonom, s tévém is van, meg internetem, digitális set-top boxom. De a lényegen ez sem változtat, sem a tévé, sem a set-top box. Kosztolányi kérdése egy kicsit a médiára is vonatkoztatva így hangozhat: Itthon leszek-e e világban a média által – és ami még fontosabb: otthon leszek-e általa az égben? S a válasz nemcsak a médián múlik, hanem elsősorban rajtam, rajtunk.