• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tél

Kritika

Pogácsás Anett:

Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai

– magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban

„…neveld lelked kérlelhetetlen igényérzetre. Ez a legfontosabb. A tömegek világa csak mohó, de nem igényes. Te maradj mértéktartó és igényes” (Márai Sándor: Füves könyv).

Abban a világban, amely Márai szerint „egyre jobban hasonlít egyfajta Woolworths-áruházra, ahol egy hatosért megkapni mindent, silány kivitelben, ami az élvező hajlamú tömegek napi vágyait gyorsan, olcsón és krajcáros minőségben kielégítheti”,¹ nagy örömmel tölti el az ember szívét, ha igényes és értékes művet vehet a kezébe. Koltay András nemrégiben megjelent könyve vitathatatlanul ezek sorát gyarapítja.

A vaskos kötetben a szerző olyan témakör kidolgozására vállalkozott, amelynek alapvető elvei itthon még korántsem mondhatók kiforrottnak. Az alapos és komoly elméleti megalapozottságú fejezetek a leggyakrabban előforduló problémákon túl az eddig egyáltalán nem vagy csupán érintőlegesen tárgyalt kérdések átfogó elemzését is tartalmazzák. „A szerző fiatal, de a tárgyban elérte, hogy máris a hazai élvonalba tartozzanak megnyilvánulásai, a jogirodalom egyik legjobb, legelismertebb szakembere vált belőle a szólás- és véleményszabadság területén” – méltatja a könyv előszavában egykori tanítványát Zlinszky János, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem professor emeritusa, nyugalmazott alkotmánybíró.

A könyv egyik nagy érdeme a benne uralkodó terminológiai tisztaság. A tudatosan és megindokoltan választott kifejezések mindig precízen illeszkednek az egyes fejezetek által tárgyalt témákhoz, hogy végül kerek egészet, logikailag zárt rendszert alkotva tegyék világossá és érthetővé az egész vizsgált területet. Ez azért is nagy vívmánya a kötetnek, mert az e kérdéskörrel a gyakorlatban vagy akár a tudományos életben foglalkozók pontatlan, néhol véletlenszerűen használt kifejezései, fogalmai gyakorta okoznak zavart vagy egyenesen félreértést. A tudatosság e tekintetben már a címválasztásban megmutatkozik: a szerző a „szólásszabadság” kifejezést használja, majd az egyes fejezetekben teljesen világossá teszi a témához kapcsolódó egyéb kategóriák (véleménynyilvánítási szabadság, sajtószabadság stb.) e kifejezéshez való viszonyát, jelentéstartalmát. Ennek során az is világossá válik az olvasó számára, hogy a szólásszabadsághoz képest mennyire sajátos jellemzőkkel bír a „sajtószabadság” néven ismertté vált alapjog.

Miközben a szerző amellett foglal állást, hogy a szólás- és a sajtószabadság egymástól alapvetően eltér, ismerteti azon álláspontokat is, amelyek szerint e két jog még ma is azonos tartalmú. Ez a hozzáállás az alaposság újabb bizonyítéka: az elsőtől az utolsó sorig arra törekszik, hogy valamennyi szembenálló érdeket és releváns érvet mérlegre helyezzen vizsgálódásai nyomán. Ez nemcsak rengeteg munkát igényel, hanem egyfajta óvatosságot, a kérdéskörre rátelepedni igyekvő napi pragmatizmustól, mondjuk ki kereken: politikától tisztes távolságot tartó objektív szemléletet is.

Pártatlansága azonban nem torkollik közönyösségbe, sohasem szorítkozik az egyes nézetek puszta ismertetésére: az eltérő álláspontok számba vétele és taglalása mellett saját nézeteit is kifejti, sőt határozottan és egyértelműen foglal állást a szólásszabadság morálisan megalapozott értelmezése mellett. S habár maga is látja, hogy szándékolt távolságtartása az egyes kérdéskörök kapcsán „időnként szükségszerűen meg-megbicsaklik kissé”, mégis sokat elárul a szerző által a bevezetőben megfogalmazott alábbi néhány sor:

„…a szembenálló véleményekben eltérő világnézetek, de legalábbis a helyesen működő társadalom alapjait érintő filozófiai felfogások csapnak össze. Ha legalább az elméleti (köztük a szólásszabadságról folytatott) vitákból sikerülne kizárni a napi érdekeket és beidegződött elfogultságokat, és színtiszta erkölcsi alapállásból vitatkoznánk az eltérő nézetek képviselőivel, morális érveket szembeállítva más morális érvekkel, kölcsönösen engedve egymásnak: nem az lenne a kérdés, hogy a jó vagy a rossz megoldás mellett döntünk-e, hanem hogy a »jó« és a »jó« közül melyiket válasszuk.”

Az eltérő álláspontok ismertetése, az objektív szemlélet már csak azért is különösen fontos, mivel a szólásszabadság maga is többféle érdeket véd, és magának is többféle érdekre kell tekintettel lennie. A szabadság, az emberi méltóság és a közérdek egymáshoz való viszonya az egyes jogrendszerekben egészen sajátos módon alakult, így a szerző által választott összehasonlító megközelítés nemcsak kézenfekvő, hanem rendkívül tanulságos is. A szólásszabadság eltérő eszközök útján és különböző mértékben élvez védelmet az angol, az amerikai és az európai, strasbourgi jogrendszerekben – ezeket az eltéréseket részletes, impozáns mennyiségű irodalmat és jogesetet feldolgozó fejezetekben világítja meg a szerző.

A könyv „általános részeként” is funkcionáló első öt fejezet máris a teljesség érzésével ajándékozza meg az olvasót, s különösen igaz ez a sajtószabadságról szóló, egyedülállóan alapos és súlyos kérdéseket taglaló részre. Olyannyira, hogy ez a fejezet akár egy önálló kötet alapja is lehetne, hasonlóan a szakirodalom korábbi, alapvető műveihez.² Ez a teljességérzés azonban szerencsére nem jelenti azt, hogy egyúttal a könyv végére is értünk, hiszen ezután következik az igazi csemegeként is szolgáló „különös rész”: önálló fejezetek szólnak a személyiségvédelem, a gyűlöletbeszéd, az erkölcsvédelem és a reklámjog szólásszabadsághoz való viszonyáról is. Így természetesen terítékre kerülnek a múltban legtöbbször felmerült alapkérdések, mint a közéleti szereplők hírnévvédelmének, a magánszféra megoltalmazásának egyes kérdései, a sajtó mozgásterének határai; de egészen sajátos kérdéseket is tárgyal (mint például a blaszfémia megengedettsége, a holokauszttagadás tiltása).

Bármelyik témáról legyen is szó, a szerző következetesen ismerteti a fellelhető, egymásnak többnyire gyökeresen ellentmondó nézeteket és a joggyakorlat során felbukkanó újabb nehézségeket egyaránt. Éppen ezért a kötet kézikönyvként is kiválóan alkalmazható, és a további kutatások stabil, szinte már nélkülözhetetlen alapjaként szolgál. Ezt a funkciót a számos különböző mutató, a kimerítő bibliográfia, a legfontosabb internetes honlapok számba vétele és az ajánlott további olvasmányok listája is nagyszerűen szolgálja.

Koltay András azonban nem a „könyvtárak mélyére” szánja művét, nem akar a pusztán öncélú tudományos fejtegetések szintjén megragadni. Tisztában van azzal, hogy a „szólásszabadság mindenkori állapota a jogrendszer egészéről ad hű keresztmetszetet, tekintettel a felmerülő kérdések sokszínűségére, amelyek szinte valamennyi jogágat érintik, ezen felül pedig a társadalom, de legalábbis a közélet aktuális helyzetét is híven tükrözik”. Éppen ezért a magyar tudományos életben és a joggyakorlatban eddig még kiforratlan, elemzés vagy értékelés nélkül maradt kérdésekről is nyíltan és határozottan foglal állást, a buktatókra és a komoly veszélyekkel járó területekre is minduntalan felhívja az olvasó figyelmét.

A könyvben tárgyalt, vitatott és gyakran félreértelmezett problémák kényes kérdéseinek megválaszolásakor a szerző a szólásszabadság egy korlátozott, a különböző érdekek kiegyensúlyozására épülő, morálisan megalapozott értelmezéséből indul ki. Ebből a szempontból különösen értékes a közerkölcs és a szólásszabadság viszonyával foglalkozó fejezet, hiszen ezt a kérdést nemcsak az egyes jogrendszerek közelítik meg eltérően, hanem a témában született filozófiai nézetek, elméleti fejtegetések között is könnyen elvesztheti a fonalat a felületes szemlélő. Gyakorlati szemmel pedig néha egyenesen megközelíthetetlennek, megfoghatatlannak tűnik a közerkölcs fogalma, ebből adódóan pedig ezen a jog által szabályozni kívánt területen valóban komoly kihívást jelent az érdekek kiegyensúlyozása, sőt a fogalmaknak a tisztázása is. A különleges kérdéseket boncolgató alfejezetek (a művészet szabadsága, a társadalmi morál, a nők védelme, korlátozás a társadalmi felháborodás miatt) után a szerző arra figyelmeztet, hogy bár a jog nem lehet a társadalom „nevelésének” kizárólagos eszköze, azonban éppúgy hiba lenne azt feltételezni, hogy a társadalmi morál megerősítésében, támogatásában egyáltalán nem kaphat szerepet.

A gyűlölködő kifejezések (gyűlöletbeszéd) korlátozhatóságára vonatkozó érvek és ellenérvek gondos számba vétele is érdekes eredményre vezet. A szerző arra világít rá az e témának szentelt fejezetben, hogy a felhozható érvek többségére éppen azok kétélűsége jellemző: „legtöbbjük mind a szólásszabadság szigorítása, mind pedig annak széles értelmezése mellett is felsorakoztatható”. Ez pedig újfent az erkölcsi alapokon nyugvó, a szólásszabadság korlátozott, de realista megközelítésének szükségességét igazolja; nem dönthetünk véletlenszerűen a rendelkezésre álló érvek felhasználhatóságáról. Ahogyan Zlinszky János fogalmaz előszavában:

„…az igazság nem többségi kérdés. […] Társadalmi érdekünk, hogy az objektív igazságra építsük magán- és közvélekedésünket, magán- és közösségi terveinket, céljaink megfogalmazását, meghatározását. Erre csak olyan társadalomban lehet eljutni, amely érti, elfogadja, tiszteli a szólás és a vélemény szabadságát, mint az igazság meglelésének közösségi útját, de sem el nem túlozza, sem mindenhatónak nem tünteti fel, hanem alázattal veszi tudomásul akár a saját, akár a csoport részéről elképzelhető, ezért mérlegelendő tévedés lehetőségét.”

Természetesen a szólásszabadság átfogó tárgyalása nem előzmények nélküli a honi szakirodalomban (gondoljunk csak Halmai Gábor 1994-ben és 2002-ben³ vagy Sajó András 2005-ben⁴ megjelent műveire), jelen könyvet azonban naprakészsége, aktualitása és rendkívül szerteágazó tartalma mindenképp kiemeli a témában fellelhető eddigi munkák közül. A szerző igyekszik eloszlatni néhány régi berögződést a sajtó társadalmi szerepével és a szabályozását megvalósító joganyag megfelelő kialakításával, valamint az állami szerepvállalás helyes meghatározásával összefüggésben is, és igyekszik napjaink gyökeresen megváltozott viszonyaihoz igazodva értelmezni a sajtószabadság tartalmát, jelentését:

„Az állam ma már elsősorban nem azért »veszélyes«, mert képes szűkíteni a kimondhatóság határait, hanem azért, mert a deregulációs folyamatok következtében a mai sajtó – saját jellegzetességei, irányultsága miatt – önszántából nem kívánja/nem képes ellátni demokratikus feladatait. Az állam kivonulása a területről szintén erőteljes beavatkozásnak minősül! Hiszen neki pontosan tudnia kell, hogy ezzel a sajtótulajdonosok és a hirdetők magánérdekei érvényesülésének enged szabad teret, ami képes jelentősen eltorzítani a szólás- és sajtószabadság valós értelmét.”

Ugyanezek – tehát a szabályozás kezdete óta jelentősen megváltozott társadalmi és egyéb körülmények – az okai annak, hogy a reklám és a szólásszabadság viszonyát részletező fejezet is számos olyan, különlegesnek mondható kérdéssel foglalkozik, mint például a reklámok és a közügyek összefüggései vagy a politikai és a vallási reklámok. Határterületekkel itt is bőségesen találkozhatunk, és a különböző érdekek már többször említett súlyos egymásnak feszülése a reklámok sajátos világában is komoly nehézségeket okoz.

A könyvnek azonban nemcsak a magyar szakirodalomban eddig alapos tárgyalás nélkül maradt részei lebilincselően érdekesek. A szólásszabadság alapvonalain úgy vezet végig bennünket a szerző, hogy szinte észrevétlenül mélyülhetnek el bennük a témával most ismerkedők, míg a szakavatott, a kérdéskörrel régóta foglalkozó szakemberek is elégedetten fogják lapozgatni a kötetet, egyebek között a számos érdekes jogesetnek és háttér információnak, a néhol egészen szokatlan megközelítésnek és az egyes kérdések teljes körű feltérképezésének köszönhetően.

Mindezeken túl azonban a szerző stílusának köszönhetően mutatkozik meg a legszebb és legáthatóbb formában a művet jellemző igényesség. A számos – legkevésbé sem költői – kérdés felvetése nemcsak az olvasó lankadatlan figyelméről gondoskodik, hanem lehetővé teszi azt is, hogy lépésről lépésre együtt gondolkodjunk a szerzővel. Természetesen ezt a korábban már említett objektív hozzáállás, az eltérő álláspontok világos leírása, a történeti fejlődés érzékeny és pontos ismertetése, a jog mellett a társadalmi és egyéb tényezők figyelembe vétele is tovább erősíti.

Márai Sándor mottóként idézett gondolata a következőképpen folytatódik: „Te válogass. Ne finnyásan és orrfintorgatva válogass, hanem szigorúan és könyörtelenül. Nem lehetsz elég igényes erkölcsiekben, szellemiekben. Nem mondhatod elég következetesen: ez nemes, ez talmi, ez érték, ez vacak.” Az elemzett mű rávilágít arra, hogy ha ezzel a szemlélettel közelítünk a szólásszabadság kérdésköréhez is, akkor annak terjedelmét, jelentéstartalmát, közösségi szerepét nem az elfogultságok vagy a régi berögződések alakítják majd – a jog határai valamennyi érdek, nézőpont és lehetséges irányvonal megismerését követően, a korlátozás realisztikus szükségességét figyelembe véve, a többi alapjoggal szerves összefüggésben, erkölcsi alapon határozhatóak meg. (Koltay András: A szólásszabadság alapvonalai – magyar, angol, amerikai és európai összehasonlításban. Századvég Kiadó, Budapest, 2009, 816 old. ISBN 978 963 7340 37 6, ára: 4998 Ft)