• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2010 tavasz

Történelem

Sipos Balázs:

Az első világháború médiahatásai

Az első világháború sokféle módon alakította a média működését, a média és társadalom viszonyát. Említhető itt az erőszak gyakori képi megjelenése, a morális pánik, a mozi mint szórakozási forma iránti megnőtt érdeklődés. A dolgozat ezek említése után a totális háború és a totális propaganda példáját tárgyalja részletesebben, de ezt is csak hosszabb távú hatások szempontjából.

Az első világháború évei alatt, távol a fronttól, a hátország lakossága is hozzászokhatott az erőszakhoz, a halottak látványához. Ekkor ugyanis az újságok fényképes beszámolói már nem 19. századi brit udvari fotós, Roger Fenton háborús felvételeinek stílusában készültek. Mert Fenton megörökített ugyan halott katonát is, ám híressé egy másik képe tette: a krími háború borzalmait allegorikus módon mutató,A halál árnyékának völgye című festői stílusú fotográfiája, amely képen ágyúgolyók és kődarabok holdbéli pusztaságát láthatta a nagyérdemű. Az első világháború évei alatt azonban távol a fronttól is mindennapos lett a halottak látványa. Az első akasztott kém fotográfiájától még „elsápadtunk” és „kitört bennünket a hideg” – írta Móra Ferenc –, ám „egy esztendő múlva már untuk nézni az akasztott emberek alléját” (Molnár, 1981: 171).

Az első világháború alatt sokhelyütt (többek között Nagy-Britanniában és Magyarországon is) megjelent az úgynevezett morális pánik. Ez egyrészt az attól való félelmet jelentette, hogy felborul a társadalmi rend, miközben a katonák a fronton a hazáért küzdenek. Erre példa Magyarországon a „tömegessé váló” öngyilkosságoktól való rettegés, ami az újságok túlzó beszámolóin alapult. A félelem ugyanis csupán csak feltételezés volt, hiszen az öngyilkosságok száma 1913-hoz képest 1917-ig folyamatosan és jelentősen csökkent (Bihari, 2008: 114).

A morális pánik másrészt azt az aggodalmat jelentette, hogy a társadalom erkölcsei veszélybe kerülnek és e veszély legfőbb oka maga a média. Például a mozi, amely az első világháború alatt Nagy-Britanniától kezdve Belgiumon és Magyarországon át egészen Oroszországig sokkal népszerűbb lett, mint korábban volt. Magyarországon némelyek úgy látták, hogy a bűnözés erősödéséért a mozi okolható (egészen pontosan a bűnügyi történetek), s a hátországra az alkohol mellett a másik fő veszélyt éppen ez jelenti (uo. 115, 116, 168–170). Nagy-Britanniában, ahol a heti nézőszám az 1914-es hétmillióról 1917-re huszonegymillióra nőtt, úgy vélték: a mozi a legbefolyásosabb az országban. Ott inkább a szexuális perverziókért és a feslettség miatt okolták a filmeket, például az „egyenruha láz” terjedéséért, amelyet nők kaptak el, akik azután a szembejövő egyenruhás férfiak karjaiba vetették magukat (Rapp, 2002: 434–435). Utóbb a morális pánik következménye volt az is, hogy 1923-ban 43 állam aláírta a szeméremsértő iratok, rajzok, metszetek, festmények, képek, falragaszok, jelképek, fényképek, mozgófényképfilmek gyártása, terjesztése elleni fellépést célzó nemzetközi egyezményt, éppen a nagy háború alatt „általánosan megrendült erkölcsi érzék” miatt (v. ö. Miller, 2003: 253–271).

Az első világháború másféle médiahatásai közé sorolható a hírszolgálat: az újságolvasók hírekkel való ellátásának kérdése. Mivel a háború fölszámolta a hírtovábbítás korábbi módozatait, azaz megszüntette a német, angol és francia (stb.) együttműködésen nyugvó nemzetközi hírkartell működését – amely hírkartell révén látták el távoli események híreivel a lapok az olvasókat szerte a világon –, a nagyobb magyar napilapoknak meg kellett erősíteniük saját tudósítói hálózatukat. Az Est például egy munkatársát Rotterdamba küldte, mert az angol hírügynökség, a Reuter londoni anyagai a kontinensre először oda, a semleges Hollandia területére érkeztek meg. Így ő éjféltől hajnali háromig nagyjából 15-20 táviratot küldött Budapestre, amelyek legkésőbb délig meg is érkeztek, és így bekerültek a délutáni lapba. Az újság egy másik zsurnalisztája Stockholmban dolgozott, ahonnan az orosz híreket továbbította: neki azonban előző este tízig el kellett küldenie a táviratokat, hogy azok délig a szerkesztőségbe érkezzenek (Szabó, 1916: 45–46).

Most azonban nem az erőszak képeiről és ezek hatásáról, nem a morális pánikról vagy ennek kapcsán a társadalmi nemek változó viszonyának médiareprezentációjáról, nem az újságok működéséről, és még csak nem is a filmhíradók iránti megnőtt érdeklődésről, mondjuk Az Est vagy a Pesti Napló heti mozgóképes híradásairól szólnék (lásd például Lengyel, 2006: 456–460). Egy másik példát hoznék arra, hogy miként hatott az első világháború a média működésére. A propaganda példáját, de ezt is csak hosszabb távú hatások szempontjából mutatnám meg.

*

A 20. század egyik jelentős politikai gondolkodója, a magát Hitler mellett elkötelezett Carl Schmitt 1937-es, Totális ellenség, totális háború, totális állam című tanulmányában a következőket írta:

„A Németország elleni 1914–1918-as háborúban az angol világpropaganda képes volt arra, hogy a civilizáció [!] és az emberség, a demokrácia és a szabadság nevében hatalmas szellemi és erkölcsi energiát mozgósítson a porosz német »militarizmussal« szemben. Az angol szellem azzal is erejét bizonyította, hogy a 19. század technikai-ipari fellendülését az angol világképnek megfelelően tudta értelmezni; Herbert Spencer fölöttébb hatásos, számtalan népszerűsítésben az egész világon elterjedt történelemképet tervezett – nevezetesen az emberiség haladásáról mint a feudalizmustól a kereskedelemhez és gazdasághoz, a politikaitól a gazdaságihoz, a katonától a gyároshoz, a háborútól a békéhez vezető fejlődésről szóló filozófiát –, melynek propagandisztikus ereje beigazolódott az 1914–1918-as világháborúban. Ennek következtében a porosz–német értelemben felfogott katona valami eo ipso »feudális-reakcionárius« lénnyé, egyfajta »középkori« figurává válik, aki a haladás és a béke útjában áll” (Schmitt, 2002: 235).

Mit is állított Carl Schmitt? Egyrészt azt, hogy az első világháború sajátossága, hogy totális volt, pontosabban a totalitás korábban nem tapasztalt mértéke jellemezte. Ekkor nem lehetett világosan elválasztani egymástól a háborúban részt vevő katonákat a részt nem vevő polgároktól, és nem lehetett világosan elválasztani egymástól a hadviselő államokat a nem hadviselőktől, mert a háború híre igen hamar körbejárta az egész világot. Ráadásul a háborús akarat a világháború folyamán egyre csak „fokozódott”.

Másrészt azt állította, hogy a világháború totális jellegének egyik fontos jellemzője, „tünete” a propaganda volt, amely elérte és behálózta az egész világot. Másként szólva: a világháború propagandaháború is volt, és ez a „szellemi harc ugyanolyan brutális [volt], mint az emberek csatája”. Schmitt szerint ezt a propagandát a totalitáson (azaz a világméretűvé váláson és az egész társadalom elérésén) kívül az jellemezte, hogy a szembenálló felek összecsapását a civilizációk harcának mutatták. Erre a felfokozott hangulatra és erre a nem túl finomkodó propagandára szerinte azért volt szükség, mert a háborút megelőzően nem létezett az a fajta ellenségeskedés a hadviselő népek között, amely szükséges lett volna (volt). Ahogy fogalmazott:

„…az ellenségesség a háborúból fejlőd[ött] ki, ahelyett, hogy – amint az helyes és értelmes – a már előzőleg létező, megváltoztathatatlan, igazi és totális ellenségesség vezet[ett volna] a totális háború istenítéletéhez” (uo. 236).

Schmitt tanulmányához a következő megjegyzéséket fűzném. A világháborús propaganda azon a föltevésen nyugodott (más szóval az a föltevés volt az „előfeltétele”), hogy a médiának (azaz a sajtónak, a fényképeknek és a mozgóképnek) jelentős hatása van a fogyasztókra, hatalma van a fogyasztók fölött. Ezt a föltevést megalapozta a „roppant hatalmú” (vagy annak gondolt) hírszolgálat, amely a világ legtávolabbi zugát is igen hamar az újságolvasók elé tudta varázsolni, amely tehát demisztifikálta a glóbuszt és belátható térré alakította. Megalapozta továbbá a tömegsajtó, amely százezreket és milliókat ért el és életét alakította át. Legalábbis az Újságírók könyve, 1908 című kötetben olvasható, részben önreklám így szól:

„Ha a tizennyolcadik század embere föltámadna, és szemlét tartana modern világunkon, a távíró és a telefon, a villamos vasút és világítás, a gőzhajó és expressz nem lephetné meg oly nagy mértékben, mint az ismeretközlés bámulatos gyorsasága, tengeren túli világrészek híreinek pontos, szabatos és szinte megdöbbentően gyors közlése. Ama mélyreható befolyást, amelyet az újság társadalmi, tudományos, gazdasági és mindenekfölött politikai életünkre gyakorol, Rousseau, Diderot vagy Newton és Torland kortársa egyáltalán nem érthetné meg” (Hevesi & Révész, 1908: 77).

A média jelentős befolyásának-hatásának tétele a világháború éveiben csak tovább nőtt, ugyanis a háború minden országban jelentősen megnövelte a hírek iránti érdeklődést, valamint a szórakozás (például a filmek) utáni vágyat. Az első világháború alatt például a Pester Lloyd példányszáma az 1914-es 13 ezerről 1916-ban 27 ezerre nőtt, és hasonló mértékű változás következett be a többi országos napilap példányszám-adatában is (egyes források szerint a Pesti Hírlap példányszáma elérte az 500 ezret, ez azonban a papírfogyasztási adatok alapján túlzásnak tűnik).

Ami a távírókat és a hírügynökségek „roppant hatalmát” illeti, gondot okozott, hogy a világon 1914-ben működő tengeralatti távírókábelek kb. 80 százaléka angol érdekeltségben volt, míg Európában mindössze öt német tengeralatti kábel létezett, és a világháború kitörésekor ezeket a német kábeleket is azonnal elvágták. Mindez azt eredményezte, hogy – idézem Gesztesi Gyula a Magyarság a világsajtóban. A magyar sajtópolitika című 1918-as kötetét –

„Anglia kábeleivel és a szellemi befolyásolás láthatatlan szálaival valósággal összedrótozta, magához szorította a földtekét. A szegényes német kábeleket elvágták, [… és így] a barbár poroszok a brit hírszolgálat kénye-kedvére öldöshették le az ártatlan belga apácákat és a kis gyermekeket (Gesztesi, 1918: 22).”

Ezzel az idézettel el is értem az első világháború alatti propaganda talán legkényesebb pontjához: a hazugságokhoz, illetve az egyes nemzetek sztereotip ábrázolásának, valamint e sztereotípiák alakításának-hatásának kérdéséhez. A klasszikus példa itt a belgiumi „eset”. Németország megtámadta és megszállta a semleges Belgiumot, ott munkatáborokat állított föl és komoly erőszakot alkalmazott – ugyanakkor a Belgiumban történt atrocitásokat az antant sajtó (propaganda), mondjuk úgy, némileg kiszínezte, és ennek során „hitelesítő” fotográfiák révén is átélhetővé tette. Például olyan módon, hogy 1905-ös, oroszországi zsidóellenes pogrom után készült fényképeket a belgiumi német atrocitásokat ábrázoló képként prezentáltak. És ez nem volt példanélküli. A Daily Mirror 1915 augusztusában egy felvételt közölt, aláírása szerint a következőt: „Három német huszár, nyakában zsákmányolt arany- és ezüstláncokkal”. A kép eredetije azonban a berlini Lokalanzeiger 1914. június 9-ei számában jelent meg, és egy verseny győzteseit ábrázolta, nyakukban a trófeákkal (Marquis, 1978: 487).

Az efféle eljárások célja az ellenség dehumanizálása volt, amivel a propagandista saját állama és hadserege pozitívumait is ki kívánta emelni. Ennek a dehumanizálásnak az alapja a Carl Schmitt által is említett beállítás volt, amely szerint a háború a civilizációk vagy kultúrák harca (lásd Koselleck, 1997: 56–81). Franciaország 1789 eszméiért harcolt, Oroszország a pánszlávizmus jegyében, Nagy-Britannia a kis nemzetek szabadságáért, míg Németország – nos Németországnak a háború legelején meg kellett konstruálni saját „misszióját”, azaz ideológiáját. Ezt hívták „1914 eszméi­­nek”: eszerint a „fiatal német nép” a „német szabadságért” küzd, amelyet a rend, a fegyelem és az engedelmesség jellemez. Ezek voltak a Németország, Nagy-Britannia, Franciaország és Oroszország által elgondolt és propagált „saját” jellemzők. És hogy miként vélekedtek ellenségről? Angliában például annak a karikatúrának megfelelően, amelyen a masírozó német katonákat a következő felirattal jellemezték: „Kultúra vagy halál. Ha rád lövünk, csak érted tesszük.” Vagy azoknak az Amerikában és Ausztráliában is megjelent rajzoknak megfelelően, amelyek német katonák által megbecstelenített belga asszonyokat, legyilkolt belga gyerekeket ábrázoltak (Gullace, 1997: 726–728). Ezzel szemben a német karikatúrákon a fiatal és életerős német néppel az öreg és beteg Anglia és Franciaország harcolt, amelyek a civilizáció nevében követték el háborús bűneiket.

Itt egyrészt azt kell megjegyezni, hogy Németországban a civilizáció az iparosodást, a városiasodást és a kapitalizmust jelentette – e beállítás szerint csupa negatívumot –, míg a kultúra esztétikai értékekkel telített fogalom volt. Tehát a német kultúra sajátos európai küldetését ábrázolták Németországban, míg az antant államokban ennek a kultúrának a „valódi arcát” mutatták meg. Másrészt utalnék a Carl Schmitt-idézetben hivatkozott Herbert Spencer-teóriára (A szociológia elvei, I–III.), amely szerint a világ és az emberiség fejlődése a katonaitól a gazdaságiig tart. Egy nem kevésbé jeles német, Werner Sombart 1915-ös, Kereskedők és hősök című pamfletjében pontosan ezt fordította ki, szembeállítva a német hősiességet és az angol kereskedői mentalitást (eszerint az angolok számára ez a háború is csak egy üzlet). Ez olyan közismert és népszerű szembeállítás lett, hogy egyrészt számtalan rajz és propagandaszöveg megismételte, másrészt 22 évvel később Schmitt is utalt rá idézett tanulmányában.

Harmadrészt utalnék arra a világháború utáni német félelemre, amelyet többek között a pedagógiai-politikai szakíró, Paul M. Rühlmann fogalmazott meg Kultúrpropaganda című 1919-es munkájában. Eszerint az antant győzelmének következtében az angol kultúra (!) terjed majd el a Földön, a világ „anglizálódni” fog – éppen „az angolszász faj világuralmának gondolata” miatt (idézi Fekete, 1921: 311).

Visszatérve a világháború éveihez, a német propaganda a francia és angol kulturálatlanságot még jobban kidomborította, amikor a francia és angol gyarmatokon szervezett, feketékből álló csapatok kerültek szóba. A feketéket a nyugati „civilizációért” küzdő kannibálként vagy majomként ábrázolták, egyes karikatúrákon pedig a francia nő „fattyú néger gyerekkel” volt viselős (Demm, 1993: 176). Ehhez a beállításhoz hasonlítható a Tolnai-féle világháború-történet harmadik kötetében az egymással táncoló katonákat ábrázoló képe és fölirata. A képaláírás így szólt: „»Kultúrkép« a világháborúból: színes és fehér angolok »testvéries« szórakozása a nyugati fronton” (Zigány, 5). (Fontos, hogy a kultúrkép idézőjelben szerepelt.)

Abban, hogy a feketéket a világháború alatt ilyesféleképpen ábrázolták, igazán semmi meglepőt nem találhatunk – legalábbis a korábbi reprezentációkat és tapasztalatokat ismerve. Bár fekete dzsessz- (pontosabban ragtime-) zenészek már a 19. század második felétől jártak Európában (a fekete Shakespeare-színész, Ira Aldridge 1853-ban fellépett Pesten Othello szerepében, az előadás után ragtime-t adott elő), továbbá népszerűek voltak az úgynevezett néger-dalok (Simon, 2007: 13), feketék azért ritkán fordultak elő Magyarországon is. Visszaemlékezésében például Salamon Béla is leírta, hogy az első négerrel a 19. század végén, Munkácson a cirkuszban találkozott, és az illető egy feketére festett (azaz fehér) „emberevő” volt (Salamon, 1987: 15).

Mint láttuk, Carl Schmitt a világháború gyűlölködő propagandáját (amelynek másik oldala a saját erények kiemelése volt) azzal magyarázta, hogy az ellenséget „menetközben” kellett megtanulni utálni. Ennek érdekében Németországban a levelezőlapokra, cigarettásdobozokra, a mandzsettagombokra, a sétapálcákra és sok más helyre ráírták: „Isten megbünteti Angliát” – ami idővel köszönési formává is vált. Népszerű lett továbbá a következő gyermekdal: „Szállj zeppelin, szállj Angliába. Angliát tűzzel kell elpusztítani” (Marquis, 1978: 490).

Ám akár a gyűlölet felkeltése, akár csak „szimplán” a háborús lelkesedés fenntartása-felélesztése miatt, de a totálissá váló háború során a propaganda is egyre totálisabbá vált – abban az értelemben, hogy egyre intenzívebb és egyre centralizáltabb lett, és ezzel párhuzamosan a cenzúra is keményebbé vált. Magyarországon például a háborús eseményekkel összefüggésben előbb 1916 nyarán szigorodott, majd 1917 nyarán lett igen rigorózus a sajtóellenőrzés.

*

Az első világháborús propagandának az első világháború után több következménye is lett. Szinte minden hadviselő országban elterjedt az a nézet, hogy a győzelem, a veszteség oka jelentős részben a propaganda volt. A már idézett Gesztesi Gyula úgy látta, hogy a világháború valójában az országaik propagandájának szolgálatában álló angol Reuter, német Wolff és francia Havas hírügynökségek összecsapása volt, amelyben a Wolff elbukott. A szociológus Dékány István Gesztesihez hasonlóan úgy vélte, hogy az első világháborúban a sajtópolitika bekerült a diplomácia eszközei közé (Gesztesi, 1918: 25, 13; Dékány: 1938: 1). A barcelonai egyetem vendégtanára, Brachfeld Olivér 1937-ben a következőképpen adta meg a sajtóval való tudományos foglalkozás okát:

„Németországban egynéhány élesen látó ember belátta, hogy a világháborút a központi hatalmak nem a harctéren, hanem elsősorban a propaganda terén vesztették el. Úgy vigyázzunk, mondták ezek a sajtó- és propagandakutatók […], hogy ez az eset meg ne ismétlődhessék, és hogy egy netalán bekövetkező háború esetén ezúttal alaposabban legyünk fölkészülve a sajtóproblémák terén is!” (Brachfeld, 1937: 1.)

Az idézetek sorát még sokáig lehetne folytatni. Ezek szerzői egyrészt a semleges államok, elsősorban az Egyesült Államok közvéleményének meggyőzésére utaltak, mint tette ezt Szerb Antal, aki szerint az amerikai hadüzenet az antant reklámkampányának és a propagandaművészetének „rekordteljesítménye” volt (Szerb, 1969: 291). Másrészt a hátországok hangulatának irányítását, a hátországi defetizmust idézték, mint tette ezt Tormay Cecil Bujdosó könyv című gyűlölködő regényében, amelyben még az olasz fronton történtekért is „Károlyi Mihály sajtóját” okolta (Tormay, 1921: 62).

Ahhoz azonban, hogy a háború kimenetelében a propagandának ilyen nagy jelentőséget tulajdonítsanak, szükséges volt az a koncepció, amely szerint a sajtó, a mozi mindenható. Hogy a népszerűsíteni kívánt gondolat lényegében „beinjekciózható” az emberekbe. Hogy egy vélemény tömeges elterjesztésének csak a pénz és más eszközök szabnak korlátokat. Ezt az elméletet a kommunikáció kutatói (szociológusok, pszichológusok, politológusok) egészen az 1940-es évekig képviselték – ám ekkortól már kísérletek igazolták e teória tarthatatlanságát. Ám addig is: az első világháborús propagandáról való ilyetén gondolkodás szorosan összefüggött a náci Németország totális propagandájával, illetve a „totális állam” eszméjével és gyakorlatával. Ludendorff Háborús emlékezéseiben azt írta, hogy a brit propaganda úgy hipnotizálta a németeket, mint a kígyó a nyulat. Hitler a Mein Kampfban a német propaganda lélektani hibáiról értekezett és egy teljes fejezetben írt a propagandaháborúról. Eugen Hadamovsky, a Náci Párt Központi Propaganda Hivatalának későbbi vezetője 1933-as, a Propaganda és nemzeti hatalom című könyvében egészen aprólékosan elemezte a brit és a német propagandát, és Hitlerhez hasonlóan dicsérte a britek kreativitását (Marquis, 1978: 493–494). És emlékeztetnék a Carl Schmittől való idézetre is. Mind-mind azt mutatja, hogy a náci Németország vezetői, ideológusai tanulni próbáltak az első világháborúból és az új totális háborúra készülve szervezték meg a totális propagandát üzemeltető totális államukat.

Az első világháborús propagandának ugyanakkor lett két meglepő hatása is. Egyik tanulmányában Eberhard Demm amellett érvel, hogy Hitler a második világháborúban, még az afrikai partraszállás után is az első világháborús német propagandának megfelelően képzelte el az Egyesült Államokat és az amerikai hadsereg fegyelmét-fegyelmezetlenségét, erejét-erőtlenségét (Demm, 1993: 185). A másik meglepő következmény pedig az volt, hogy Amerikában, 1939 után sokáig nem hitték el a német kegyetlenkedésekről szóló híreket – mert emlékeztek az első világháborús propagandára, illetve az utóbb megjelent és a hazugságokat leleplező könyvekre és cikkekre. Részben emiatt készítették el 1943-ban például a Tarzan diadala című kalandfilmet. Ebben a filmben az Európában tartózkodó Jane beszámol Tarzannak a nácik rémtetteiről, ám az „izolacionista” Tarzant nem érdekli a politika. Hidegen hagyja a dzsungelben járó német expedíciós egység is – egészen addig, amíg rá nem lőnek. A film csúcspontján Berlinből rádiókapcsolatot akarnak létesíteni a dzsungelben lévő német táborral, ám ott valójában Csitával, a csimpánzzal beszélnek. A német tisztek hallgatják, hallgatják a hadaró, expresszív hangot, majd vigyázzállásba vágják magukat, mert egyikük szent révülettel kiáltja: „Ez maga a Führer!”¹

Irodalom

Bihari Péter (2008): Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus, az első világháború Magyarországán. Budapest: Napvilág.

Brachfeld Olivér (1937): A párizsi sajtótudományi intézet. A Sajtó, 9–10. 1.

Dékány István (1938): A sajtó szerepe a természetes és mesterséges közvélemény alakításában. A Sajtó, 3–4. 1.

Eberhard Demm (1993): Propaganda and Caricature in the First World War. Journal of Contemporary History, Vol. 28.

Fekete József (1921): P. M. Rühlmann: Kulturpropaganda. Charlottenburg, 1919. /Deutsche Verlaggesellschaft für Politik und Geschichte./ Társadalomtudomány.

Gesztesi Gyula (1918): Magyarság a világsajtóban. A magyar sajtópolitika. Budapest.

Alice Goldfarb Marquis (1978): Words as Weapons: Propaganda in Britain and Germany During the First World War. Journal of Contemprorary History, Vol. 13.

Nicoletta F. Gullace (1997): Sexual Violence and Family Honor: British Propaganda and International Law during the First World War. American Historical Review, N. 2. 726–728.

Hevesi József–Révész Gyula (1908): Újságírók könyve, 1908. Budapest: Magyar Szalon.

Reinhart Koselleck (1997): Az aszimmetrikus ellenfogalmak történeti-politikai szemantikája. Budapest: Jószöveg.

Lengyel András (2006): Hatvany Lajos Pesti Naplója (1917–1919). II. Magyar Könyvszemle, 4. sz.

Nathan Miller (2003): New World Coming. The 1920's and the Making of Modern America. New York, London: Scribner.

Molnár Ferenc (1981): Akasztatunk. [1927.] In: Uő: Hannibál föltámasztása. Ezek az évek, 1914–1933. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Dean Rapp (2002): Sex in the Cinema: War, Moral Panic and the British Film Industry, 1906–1918. Albion, 34. /North American Conference on British Studies./

Carl Schmitt (2002): Totális ellenség, totális háború, totális állam. [1937.] In: Uő:A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok. Szerk.: Cs. Kiss Lajos. Budapest: Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor.

Salamon Béla (1987): Hej, színművész! Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Simon Géza Gábor (2007): K. u. K. ragtime. Az Osztrák–Magyar Monarchia ragtime-korszaka. Budapest: Pytheas.

Szabó László (1916): A modern újságírás. Budapest.

Szerb Antal (1969): Amerikai könyvek. [1928.] In: Uő:A varázsló eltöri pálcáját. Budapest: Magvető Könyvkiadó.

Tormay Cecil (1921): Bujdosó könyv. Budapest.

Zigány Árpád (é. n.): Tolnai: A világháború története 1914–1917. III. k. Budapest: Magyar Kereskedelmi Közlöny Hírlap- és Könyvkiadó-vállalat.