Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2010 tél

Magyarország

Demokráciadeficit?

Pártosság vagy pártatlanság címmel pódiumbeszélgetést rendezett a tizedik születésnapját ünneplő Médiakutató. A vitapartnerek: Bárdos András, a Színművészeti Egyetem rektorhelyettese, Borókai Gábor, a Heti Válasz lapigazgató-főszerkesztője és Győrffy Miklós, a Kodolányi János Főiskola tanszékvezető tanára. A moderátor Lampé Ágnes újságíró volt.

Lampé Ágnes: Ha választani kellene a pártos és a pártatlan újságírás között, melyik mellett tennék le a voksukat? És miért éppen amellett?

Győrffy Miklós: Nem helyes, ha az újságírás pártos. A pártsajtó siralmas. De mivel az újságot emberek írják, a sajtó minden ellenkező törekvés dacára sem lehet objektív. Használjuk inkább a tárgyilagosságra törekvő sajtó kifejezést. Én erre szavaznék. A pártsajtó ugyanis párttagoknak, drukkereknek, híveknek szól, míg a tárgyilagosságra törekvő sajtó – mint például a Neue Zürcher Zeitung – a citoyenne-nek. Utóbbinak nem elsősorban a versengés, hanem az együttműködés, kooperáció a célja.

Bárdos András: Az ilyen beszélgetések azért szoktak kudarcba fulladni, mert nincs meg a szükséges, mindenki által használt terminológia. Nem tisztáztuk, mi a pártatlanság és a pártosság, mi az objektivitás és a szubjektivitás, és mi a különbség közöttük. Talán semmi. A pártosság pártsajtót, elfogult sajtót vagy inkább világlátással rendelkező sajtóterméket jelent? Ha jól értem Győrffy tanár urat – akkor nem értek egyet vele. Szerintem a pártosság a sajtóban cseppet sem üldözendő. Ha van valami, ami üldözendő, az a hazugság. Az, hogy egy sajtótermék pártos, nem jelenti azt, hogy hazudik. Ha viszont egy sajtótermék objektívnak állítja be magát, akkor hazudik.

Borókai Gábor: Én sem azonosulnék Győrffy Miklóssal, amikor a pártosságot a pártsajtóval azonosítja. Ha egy médium pártszócsőként viselkedik, nézői, hallgatói elfogynak, olvasói eltűnnek. Egy pártot direktben is lehet hallgatni, csak el kell menni a pártgyűlésekre, ott ingyen megkapható, ami a médián keresztül csak pénzért. Mit igényelnek a médiafogyasztók? Mi az eladható termék? Ha ma valaki Magyarországon következetesen és megszállottan középen lévőt szeretne létrehozni, valószínűleg kevés fogyasztót talál hozzá, így a termék előbb-utóbb megszűnik. Érdemes szétnézni a piacon. Hadd említsem a Nagyítás című lapot, amely nem élte meg az egyéves születésnapját. Nem az volt a baja, hogy szörnyen pártos volt, hanem, hogy nem volt fogyasztóbarát. A pártosság kérdésénél azt is érdemes megkülönböztetni, hogy sajtóról vagy sajtótermékről beszélünk. A Neue Zürcher Zeitung jó újság, de nem lehet belőle a svájci sajtó állapotára következtetni. Magyarországon is léteznek komoly presztízsű és jelentős fogyasztói körrel bíró sajtótermékek, de nem biztos, hogy a kettő egymással szoros korrelációban áll. A bulvárlapok nagy számban kelnek el, míg a szeriőz sajtóban már a pár tízezres példányszám is elismerésre méltó. Mi hetilapot állítunk elő, és pontosan tudjuk, hogy a nyomtatott sajtó piaca töpörödik. Ezért a pártosság-pártatlanság helyett a hitelesség fogalmát hoznám be. S hogy miként lehet egy sajtótermék hiteles? Úgy, hogy cikkeiben tárgyilagos közlésre törekszik, míg véleményében értékrendet fejez ki határozottan, és a nézőpontja azonosítható. A médium vállalt identitása megjelenik a cikkekben és a témák megközelítésében, de a fogyasztó nem érzi, hogy becsapták volna. Aki nem szereti azt az értékvilágot, az is tudja, mit kap. Aki meg szereti, nyilván hétről hétre megveszi a lapot. És még egy szereplőt hadd említsek, bár nem szokás róla beszélni: ő a tulajdonos. Az újságírók lehetnek idealisták, az kell is az újságíráshoz, de kérdés, hogy a gondolataikat méltányolja-e a tulajdonos. Mi történik, ha valaki közösséget, szerkesztőséget, médiumot épít, komoly bázist és fogyasztói kört alakít ki, majd jön egy új tulajdonos, és egész mást akar csinálni?
A fogyasztók eltűnnek vagy jelentős mértékben lecserélődnek, mint ahogy a Magyar Hírlap esetében. Hisz korábban egész más irányultságú volt, a tulajdonosváltás után olvasóközönsége teljesen kicserélődött.

Lampé Ágnes: A kilencvenes években az angolszász újságírás honosodott meg nálunk, azaz a tények tárgyilagos bemutatása, a pluralizmus volt a jellemző. Voltak lapok, amelyek különböző világnézetű publicistákat foglalkoztattak egyszerre, jobb- és baloldali szerzők írásai egy lapban jelenhettek meg. Majd az ezredforduló táján egyre több olyan televízió és rádió jelent meg a piacon, amely nyíltan vállalta pártpreferenciáját. Ez a hiteles tájékoztatás szempontjából hogyan alakította át a médiapiacot?

Bárdos András: Az újságírók egy része ugyan nyíltan vállalja világnézetét, de a nagyközönséget elérő televíziók világnézetéről – ha van is nekik – semmit sem tudunk. Ahogyan keveset tudunk a Magyar Rádió vagy a Class FM világnézetéről. A tulajdonosokat ugyan ismerjük, de a politikai hovatartozásuk nem tükröződik a műsoron. A sajtó döntő többsége nem nyilvánítja ki a világnézetét. Ezt amúgy nem tartom jónak, hiszen mindenkinek van világnézete. Amit, ha nem tesz ki az asztalra, azzal bizony hazudott.

Győrffy Miklós: Minden sajtóorgánumnak van világlátása; leginkább persze a benne dolgozó újságíróknak. A pártosság az én olvasatomban nem értékrendszer vagy világszemlélet, hanem egy politikai párthoz való kötődés. Különböző értékvilágokat – ha volnának – szívesen néznék a standokon vagy keresnék a távirányítómmal. De nincsenek. Csak egy értékvilágnak beállított pitiáner vacakság van. Aki pedig párthoz vagy érdekcsoporthoz kötődik, a politikai versengésben mindenféle eszközt megenged magának és viszi a zászlót a nyilvánosság terében, az nem újságíró.

Borókai Gábor: Én a kérdésfeltevéssel sem értek egyet. Alapítója voltam a Hír TV-nek, de hogy ez a médium vállalta volna elsőként, mit gondol a világról, az nem igaz. A Népszabadság neve alatt viselte a szocialista napilap feliratot, amit aztán egyszer csak levett. Gondolom azért, de ezt az akkori főszerkesztő – látom őt a közönség soraiban – tudná elmondani, mert nem lehetett a legjobb üzlet, és már nemcsak a szocialistákat akarta kiszolgálni. Ott, a rendszerváltás után világos vállalás történt. A pártszócső típusú médiumon csak a párt üzenetei jönnek át. Egy párthoz való közel állás viszont más. Bizonyos kérdésben pártosnak vagy pártatlannak lenni azt jelenti, hogy elfogult vagyok-e vagy sem. A definíciókon elbirkózgathatnánk reggelig, de nem mennénk semmire. Egy médium önálló identitásában inkább újra a tulajdonos szerepét hangsúlyoznám. Ha az újságíró nem érzi magát autonómnak, ha nem közelíthet önállóan a témához, hanem csak végrehajtói szerepe van, ha bármit meg lehet vele íratni, akkor ő nem újságíró. Fontos, hogy az újságíró autonóm, a szerkesztőség pedig független legyen akkor is, ha a finanszírozó tulajdonosnak nemcsak értékei, hanem határozott érdekei is vannak, amelyek a hirdetési piacon jelenhetnek meg dominánsan. Amikor egy autópálya-koncesszióval foglalkoztunk, a cikk gazdasági szereplői és a sajtópiac nagy hirdetői közvetítőkön keresztül megkerestek engem. Azt üzenték, írjak le egy hétszámjegyű összeget, és annyit hirdetnek nálunk, ha az anyag nem jelenik meg. Mondtam nekik, hogy össze tetszettek téveszteni a kereskedelmi igazgatóval. Én a lapigazgató-főszerkesztő vagyok, a tartalomért felelek, ez a cikk pedig megjelenik. Így is lett. Mi pedig ünnepeltük a függetlenségünket. Persze a cikk idézettsége messze alulmúlta valamennyi oknyomozó riportunkét, függetlenül attól, hogy bal- vagy jobboldali médiumról volt szó. Nem kapott felületet sem a Népszabadságban, sem a Magyar Nemzetben. Ha megölik az újságíró függetlenségét, a sajtó lelkét is megölik. A tulajdonos pedig mindig döntő szerepet játszik, még akkor is, ha államként közszolgálati médiumokat üzemeltet, és akkor is, ha kereskedelmi televíziót vagy rádiót. Vajon miért hiányzik az oknyomozó riport a kereskedelmi médiumokból? Talán, mert komoly üzleti érdekeket sértenének, és aztán a sértettek nem jelennének meg a kereskedelmi médiumokban hirdetőként? Akik számolatlanul költik a pénzt a médiában, nyilván a szebbik arcukat akarják megmutatni, és nem azt, amelyikkel sok pénzt keresnek. Ezek mind befolyásolják a szerkesztő és az újságíró szabadságát és a témaválasztást. Vagyis nemcsak a téma feldolgozását, hanem azt is, hogy egyáltalán hozzányúl-e, mit tesz az első oldalra, melyik az első hír a híradóban? Ezek a szakma mozgatórugói és szabályai. Az Egyesült Államokban vendége voltam a Pro Publica nevű internetes médiumnak, ami azért jött létre, mert a tengerentúlon az oknyomozó riportereket elsőként teszik az utcára. Anyagaik drágák, ráadásul hirdetői érdekeket sértenek. Egyszóval az alapítványi működtetésű Pro Publicánál összegyűjtöttek húsz Pulitzer-díjas oknyomozó újságírót, riportjaikat szabad felhasználásra felteszik az internetre, a lapok pedig beemelhetik a saját felületükre.

Lampé Ágnes: Hol húzódnak az újságírói objektivitás határai? Az újságírónak minden kérdésben semlegesnek kell maradnia?

Bárdos András: Megint azt kell mondanom, nem ez a lényeg. Hanem az, hogy az újságíró igazat mond-e. Ha valaki az érzelmei miatt hazudik egy üggyel kapcsolatban, az épp annyira súlyos, mintha nincsenek érzelmei, és úgy hazudik. Nem?

Győrffy Miklós: A határok sok irányból húzódnak. Értik önök egyáltalán, miről beszélünk? Az igazság kimondásának határai bennünk húzódnak. Az újságíró szakma megtépázott, megalázott, tönkretett népség. Persze nemcsak kiváló emberek, nem csupa Grál-lovagok vannak közöttük. Nem veszitek észre, hogy az állami tulajdonú, általunk fizetett Magyar Televízióban négyévenként lecserélik a garnitúrát? Az önkéntes kutyák már akkor kezdik eltüntetni az addig kiválónak számító kollégákat, amikor a közvélemény-kutatások megmutatják, ki fog győzni a választásokon. Talán addig valamelyik párthoz tartoztak? Ez a csere valami nagyon félelmetest mond el erről a világról. Amikor húsz éve megtörtént az első szabad választás, mindenki azt remélte, remek lesz újságírónak lenni, és az APO nem pofázik bele abba, hogy mit írj vagy mondj. Nem tudják, mi az APO? Az Agitprop, azaz az agitációs és propaganda osztály. A kérdésre, amit Ágnes tett fel, miszerint pártos vagy pártatlan sajtó, én változatlanul azt állítom: a pártos sajtó az agitprop. Agitáció és propaganda. És nem újságírás. Lelombozó emlékem életem első, televíziós Antall József-interjúja. Nem akarom őt bántani, mára nagyon felértékelődött a szememben. Azt találta ki a televízió – vagy inkább valaki más, mert magától ilyen hülyeséget nem talált volna ki –, hogy két újságíró készítse a miniszterelnöki interjút. Egyik kollégám – a nevét nem mondom, nem akarom rossz színben feltüntetni – volt az egyik kérdező, én a másik. Érdeklődtem, mi értelme ennek. Kiderült: ő volt a nép-nemzeti kérdező, én meg a liberális. Siralmas interjúk lettek. Aztán kijelentettem, nem csinálom tovább. Egy bulvárújságnak adott interjúmban – az a lap nem volt olyan takony, mint a mostaniak – bejelentettem, hogy vége. Riporter vagyok, ha kell, kérdezek, ha azt mondják, nem te kellesz, öregem, indulok haza, cigizek, újságot olvasok. A helyzet azóta rengeteget romlott; ma egész garnitúrákat cserélnek le. Az pedig, már ne haragudj, hogy mi lett az új tulajdonos érkezésével a Magyar Hírlapból vagy a Magyar Nemzetből, egy vicc. Méghozzá rossz vicc. Bár, Gábor, te lepöccintetted a Neue Zürcher Zeitungot, érdekes volna, ha egy új érdekkör bevásárlása után holnaptól kezdve cicik lennének a címlapon, mert az kell az olvasóknak. A Magyar Nemzet egyfajta Neue Zürcher Zeitung volt itt akkor, amikor te még nem is éltél. De én igen, és tudtam, hogy a sorok között megirkálnak ezt-azt. A lapnak volt tartása, a híreket ott lehetett elolvasni. Mi lett belőle? Siralomvölgy. Nem a tulajdonos miatt, hanem mert a lapnak évente több száz sajtópere van. Sokkal szerencsétlenebb világ alakult itt ki, mint gondoltuk volna. Demokráciadeficit. Méghozzá óriási. A jobb sorsra érdemes polgárok pedig tájékozatlanok, hisz nem tudnak naponta öt újságot elolvasni.

Bárdos András: Tanár úr, minden tiszteletem ellenére szerintem, amit mondasz, az olyan, mint amit a Fradi csinál. Kikap hat-nullra, aztán megóvja a meccset. Nem gondolom, hogy demokráciadeficit volna. Ebben az országban az elmúlt húsz évben az történt, amit az emberek a politikában akartak. Az, hogy a magyar újságírás – főleg az elektronikus médiumokban, nagy televíziókban és rádiókban – mint szakma, lényegében megszűnt, az nem más hibája, hanem a te hibád, az enyém, a mienk. Mi tettük ilyenné.

Győrffy Miklós: Nem így van. Voltak, akik így érvényesültek, mások úgy. Azok a rádiósok, akik húsz év alatt a semmiből bukkantak elő, és valamilyen eszmének a megtestesítői vagy szószólói lettek, arról beszélhettek a rádióban, hogy a kis piros láboshoz hol lehetett kis piros fedőt kapni. És nagyjából itt be is fejeződött. Majd elkezdtek a nagypolitikában tevékenykedni, és megmondták, mi a mi sarunk. Az viszont kétségtelenül a mi hibánk, hogy nem tudunk ellenállni annak a gátlástalan politikai gőzhengernek, amelyik egyszer innen, egyszer onnan söpör végig a magyar nyilvánosságon. Demokráciadeficit pedig igenis van. A közvélemény-kutatók kimutatják, hogy ugyanazok az emberek egyszer tömegesen és lelkesen ide szavaztak, legközelebb pedig oda. Ez a probléma, Andris.

Borókai Gábor: A te elmondásod alapján én nem ismerek rá a világra. Ha jól értem, a magyar sajtóban 1990-ig minden rendben volt, és csak akkor indult romlásnak.

Győrffy Miklós: Ezt nem mondtam.

Borókai Gábor: Bocsáss meg, ezt mondtad. Hogy a romlás genezise 1990-re datálódik, és elmesélted az Antall József-interjút.

Győrffy Miklós: Azt mondtam, hogy a remény, ami húsz évvel ezelőtt bennem volt, eloszlott.

Borókai Gábor: Mást kaptunk, mint amit vártunk. Nem kaptuk meg az ideák világát sem a politikában, sem a közéletben, sem a médiában. A Magyar Televízióban a riportereket 1990 előtt nem váltogatták négyévente, hiszen az ötvenes években kezdtek, ott nőttek fel. Várkonyi Zoltán mondta: „Adjatok egy fix segget, amit ki lehet nyalni.” Már bocsánat. 1990 előtt viszonylag egyszerű volt az élet, lehetett igazodni a kis piros fedővel és a kis piros lábossal. Ötvenéves vagyok, nem áll tőlem távol az a világ. 1985-ben lettem újságíró a Népsportnál, én is cikkezem arról, miért nincs tornacipő a sportboltokban. Ma már teljesen máshol vannak a korlátok. A magyar sajtó sokkal összetettebb és valódibb képet nyújt, mint 1990 előtt. Kétségtelen, hogy az emberek nem tudnak ötféle újságot elolvasni, de rengeteg internetes oldalt böngészhetnek – a két helyzet összehasonlíthatatlan. A probléma nem itt van. Hanem ott, hogy a fogyasztói világ ránk préseli az elvárást, hogy a legszűkebb sávokban, a legrövidebben kommunikáljunk. A hosszú, magyarázó cikkeket, beszédeket nem olvassák el és nem hallgatják végig egy villódzó flash-anyagokra épülő világban. Aki nem ebbe az irányba megy, hanem a múltban marad, az kiesik. Nem véletlen, hogy a fiatalok nem olvassák a nyomtatott sajtót, számukra ez korszerűtlen forma, nem szolgálja az igényeiket. Ha pedig valaki lecserélgeti a közszolgálati tévé összes riporterét, és csak olyanok maradnak, akik nem profik, nem nézik majd az ő tévéjét. De 1990 előtt nem lehetett mást nézni. Valóban vártunk valamit, és a jelenlegi helyzet nekem sem okvetlenül tetszik. Viszont válogathatok, és ez óriási lehetőség. És bár hajlamosak vagyunk mindent a politikusok nyakába varrni, én nem annyira kárhoztatom őket. A pénz sokkal inkább kézben tartja a politikát és a médiát.

Bárdos András: Még a végén kisül valami ebből a beszélgetésből, ami az ilyen helyzetekben ritkán fordul elő. De itt körvonalazódik valami. Gábor mondta, ő 1985-től volt sportújságíró. Én emlékszem, hogy 1985 és 1990 között, vagy inkább 1988–1989-ben, azon kívül, hogy Kádár János megölte Nagy Imrét és hogy az oroszok elfoglalták Magyarországot, mindenről lehetett írni. Győrffy tanár úrnak annyiban igaza van, hogy 1988–1989-ben elindult valamilyen lázas izgalom a magyar újságírásban, megtetszett nekünk a szabadság.

Borókai Gábor: Rendetlenség volt, bizonytalan tulajdonosi szerkezet, bizonytalan irányítási struktúrák, amit az újságírók kihasználtak. Hogy aranykor volt, készséggel aláírom.

Bárdos András: Sokan élvezték és nézték is a televíziókat. A váltást tehát nem 1990-hez kötném, mint a tanár úr, hanem inkább 1989-hez. Ahhoz képest nagy a szomorúság bennem is. Talán nem is Győrffy Miklóst meg engem érdemes hívni ilyen beszélgetésekre. Hisz látom azokat a harmincéves fiatalembereket, akikben ég a tűz, komoly elképzeléseik vannak, és a lényegről beszélgetnek. Mert most ugye a médiáról beszélünk, bár nem tisztáztuk, mi az. Én például, nem tudom. Pár tízezer évvel ezelőtt az emberek füstjelzésekkel kommunikáltak, akkor egyszerű volt meghatározni, mi az. A füstjelzés volt a médium. Ma viszont mi az, hogy média? A web2 média? Naná, hogy az. De akkor miről beszélünk? A web2-t mi szabályozza?

Borókai Gábor: Én 1993-ban elvégeztem egy PR-továbbképzést, miközben mindenkinek bőszen magyaráznom kellett, mi az a public relations. Ma, ha egy bétének nincs péerese, kommunikációs szakértője vagy szóvivője, az már nem is komoly vállalkozás. De ezeknek a szakembereknek már nem az a feladatuk, amit a PR a zászlajára tűzött, hogy tégy jót és beszélj róla. Hanem az, hogy a valóságot elfedjék, azaz: hogyan lehet csak a szépről szólni. Az egész világ reklámnyelven beszél. Ennek persze vannak politikai következményei is, mert a politikában is a hazudozás, a mellébeszélés hatalmasodott el, és eluralta a világot. Most talán egy időre észhez tértünk, és népszerűbb az őszinte kommunikáció. De nem tudom, meddig. Hisz a fogyasztó rákényszerít: úgy beszéljünk mindenről, hogy az eladható legyen. Wermer András mondta: a politika olyan, mint a mosópor, csak el kell adni. A politikában ugyanazok a módszerek működnek, mint a gazdaságban. Mi pedig itt vagyunk közvetítőként. Ezért nagyon fontos, hogy jó ellenzéki sajtó legyen, mert az képes közelíteni a valósághoz. És leválthat egy hatalmat, ha megmutatja annak az igazi arcát.

Győrffy Miklós: Az újságíró olyan ember, aki lát valamit, és képes róla megállapítani, hogy az micsoda. Felismeri a természetét, el tudja mondani, mit látott, amit ezután mások elolvasnak, meghallgatnak, megnéznek. És akkor a közönség úgy érzi, ő látott valamit. Persze értem, itt a tulajdonos, a reklám, a PR, ismerjük ezeket a fogalmakat… Kérem szépen, 1986-tól 1990-ig visszakereshető az életművem az archívumokban. Akkor nem rendetlenség volt, akkor kezdődött a rend. Ki lehet bogarászni, mikkel foglalkoztam, miket vettem észre, miket tettem szóvá. Pedig még mindig voltak olyanok, akik a kis piros láboshoz keresték a kis piros fedőt. És most hagyjuk ezt a személyes vonalat, szégyellem magam érte. 1989 előtt nem volt nyilvánosság, csak a sorok között lehetett írni. Nem volt demokrácia, egypártrendszer volt. Egyetlen porcikám sem kívánja vissza egyetlen mozzanatát sem. 1989-ben pedig elkezdődött valami, mielőtt még felébredtek volna a ma bőszen kiabáló pártok.

Borókai Gábor: Bocsáss meg, tanár úr, annyira személyesre vetted ezt a történetet, mintha az életművedet kellene megvédeni.

Győrffy Miklós: Nem, nem, nem.

Borókai Gábor: Nem bántotta senki a te életművedet. Ha ezen a síkon maradunk, az nekem nagyon kellemetlen.

Győrffy Miklós: Egy mondatodban arra utaltál: mintha azt állítottam volna, 1990 előtt jó volt. Miközben én nem mondtam ilyet.

Borókai Gábor: Azt említetted, hogy a romlás genezise 1990-ben kezdődött. Akkor az azelőtti időkről is kellett volna néhány szót ejteni, amit aztán meg is tettél.

Győrffy Miklós: Abban vitatkozom veled, hogy a mai magyar nyilvánosságnak igenis van demokráciadeficitje. Hogy nincs olyan hatása a közvéleményre, mint amilyennek lennie kéne. Persze a média legyen sokszínű. De ez a mostani semmilyen, leginkább egymást kioltó. Az emberek pedig tanácstalanok.

Borókai Gábor: De ennek nem a média az oka.

Győrffy Miklós: Ebben a nyilvánosság fontos szerepet játszik, ahogy az iskolarendszer is. Az embereknek nincs meg a magukhoz való eszük.

Borókai Gábor: Na, már oda jutottunk, hogy az embereknek nincs magukhoz való eszük.

Győrffy Miklós: Hagyjuk. Te mindig tudod, mit mondtam. Nem ezt mondtam.

Borókai Gábor: Pedig karakteresen próbálom visszaidézni.

Győrffy Miklós: Rosszul.

Borókai Gábor: A demokráciának ez állandó problémája. Mindenki megsértődik, amikor nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretné. Milyen szerepe van a médiának, a kommunikációnak vagy a fogyasztói társadalomnak abban, hogy az embereknek nincs meg a magukhoz való eszük? Azért nincs meg, mert eltávolodtunk a természetes cselekvéstől. Régen nem kellett nyugdíj, mert minden családnak volt annyi gyereke, hogy később eltartották a szülőket. Aztán bejött a nyugdíjrendszer és a magánnyugdíj-pénztárak, mi pedig olyan helyekre fizetjük a pénzünket, ahol fogalmunk sincs, mi történik vele. A negatív hozam abszurd fogalmával etetnek bennünket, miközben elillan a pénzünk, amit évtizedeken át befizettünk. Mi meg nem értjük, amit beszélnek nekünk. És aztán próbálj meg erről egy hosszú, lényeglátó cikket írni. Ki fogja elolvasni? Átláthatatlan a világ, mert átláthatatlanná teszik azok, akiknek ez az érdekük. Ebből a szempontból a világnak mi is csak egy szeletét tudjuk bemutatni. Közben szajkózhatjuk, hogy a politikusok gonoszak, a média meg hülye. Majd a kommunikációs szakember azt mondja, rosszul beszéltek róla. A pártoktól is ezerszer hallottuk: „Nem tudtuk elég jól kommunikálni a politikánkat.” Ismerős a mondat? Hát persze, hogy az.

Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink