• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2010 tél

Történelem

Püski Levente:

Két választási kampány és a helyi sajtó a két világháború közötti Debrecenben

Debrecen sajtóélete az 1920-as évekbeli jelentős átalakulás következtében polgári baloldal–konzervatív–jobboldali radikális tagolódású lett. A tanulmány először ennek a folyamatát mutatja be, majd azt vizsgálja, hogy a debreceni lapok milyen szerepet játszottak az egyes irányzatok helyi politikai súlyának és választási szereplésének alakulásában. Külön kitér arra is, hogy a politikai változások a korszak második felében hogyan alakították át az egyes lapok helyzetét, és hogy ennek eredményeként a második világháború végére már csak a jobboldali radikalizmust képviselő Hajdúföld jelent meg.

1926 második felére a Bethlen István vezette kormány – a frankhamisítási ügy viharainak lecsillapodása után – elérkezettnek látta az időt, hogy új parlamenti választásokat tartson. Az esemény Debrecen esetében különös jelentőséggel bírt a kormányzat számára. Az ország egyik legnagyobb, mintegy 110 ezer lakosú városában 30 ezer választópolgár politikai állásfoglalása önmagában se lehetett másodlagos kérdés. Annál kevésbé, mivel a megelőző, 1922. évi választásokon a baloldali ellenzéki erők arattak látványos győzelmet (Tokody, 1986: 207), és a kormánypárt egyetlen mandátumhoz sem jutott az alföldi nagyvárosban. A három mandátumot a szociáldemokrata Györki Imre, a kis regionális párt (Független Kisgazda-, Földmíves és Polgári Párt) színeiben fellépő Hegymegi Kiss Pál, valamint a pártonkívüli, de októbrista kapcsolatokkal rendelkező Jánossy Zoltán szerezte meg. Az Egységes Párt legjobb eredményét a III. körzetben érte el, 32 %-kal (Hubai, 2001: II. k., 39, 48).

Az Egységes Párt vezetői 1926-ban bízhattak abban, hogy a bethleni politika addigi sikerei, konszolidációs erőfeszítései önmagában véve is jobb eredményt biztosítanak az 1922. évinél. Ugyanakkor azzal is tisztában voltak, hogy biztos sikert csak komoly és alapos előkészítő munkával lehet elérni, amihez elengedhetetlen a helyi lapok támogatásának megszerzése.

A századelőn Debrecent gazdag és élénk sajtóélet jellemezte, ami az 1920-as években is megmaradt – jóllehet az I. világháború alatt, az 1918–1919-es forradalmi időszakban, majd az azt követő ellenforradalmi években jelentős átrendeződés zajlott le. Számos lap megszűnt, illetve újak alakultak. A túlélők egyike az egyfajta családi vállalkozásként működő Debreczeni Újság volt. Megjelenésétől, azaz 1897 januárjától a kiadói és szerkesztői feladatot egy személyben Than Gyula látta el. A lap rövid idő alatt a város legnépszerűbb sajtóorgánuma lett (Csobán, 1940: 323). Than kiváló újságírógárdát szervezett maga köré és arra törekedett, méghozzá sikerrel, hogy eljusson a legszélesebb rétegekhez. Debrecenben ő honosította meg a kifejezetten szenzációs témákra koncentráló riport műfaját. A nagyjából folyamatosan megjelenő és komoly presztízzsel bíró újság az 1920-as évekre még mindig kedveltnek számított az olvasóközönség szemében, és anyagilag is sikeres vállalkozásként működött, amit jelentős részben az apróhirdetésekből befolyó bevételének köszönhetett. Politikai orientációját tekintve inkább Bethlen-pártinak tekinthető, bár önálló volt és sem pénzügyi, sem személyi téren nem függött a kormányzattól. Helyzetét ugyanakkor egy lassú, de folyamatos térvesztés jellemezte. Ebben szerepet játszott, hogy a lap több kiváló munkatársát elveszítette, és nem sikerült őket pótolni (Csobán, 1940: 326).

A város másik kedvelt és népszerű sajtóorgánumának a Debreczeni Független Újság számított. A lap 1903-as alapítása után gyorsan terjeszkedett: szinte azonnal sikerült mintegy 3000 állandó vásárlót szereznie, és rövid idő alatt a város második legnépszerűbb újságjává nőtte ki magát.¹ Sikere – legalábbis eleinte – részben annak volt köszönhető, hogy bár szintén függetlennek tartotta magát, de egyértelműen ellenzéki pozíciót foglalt el, részben annak köszönhetően, hogy olyan szerzők jelentek meg lapjain, mint Ady Endre, Tóth Árpád vagy Baltazár Dezső református püspök. Ugyanakkor a lap vezetése és politikai orientációja nem mutatott akkora stabilitást, mint a Debreczeni Újságé. Mivel az első felelős szerkesztő, ifj. Móricz Pál összekülönbözött a Függetlenségi Párt helyi szervezetével, ezért eleinte a Bánffy Dezső vezette ellenzéki Új Pártot támogatta, majd 1906-tól a kormányra kerülő ellenzéki koalíciót.² Ezzel párhuzamosan, 1908-ban egy agilis újságíró, Hegedüs Loránt lett a lap szerkesztője (Csobán, 1940: 323). Az egyik tulajdonos, Hofmann Sándor, hozzáadta a lányát, és a lap egyre inkább családi vállalkozássá vált. Az 1918 végi, forradalmi időszakban az újság anyagi helyzete megrendült, ezért az addigi tulajdonosok megváltak tőle és helyüket Hegedüs vette át.

Hegedüs irányítása alatt a Debreczeni Független Újság politikai arculata megváltozott. Előbb 1867-es alapra állt és a Tisza-féle Munkapárt felé közeledett,³ majd 1918 folyamán radikalizálódott a hangvétele, és a forradalom győzelme után Károlyi Mihály mellé állt. A Tanácsköztársaság hatalomra kerülését követően államosították és Debreceni Vörös Újság néven adták ki. A város április 23-i román megszállását követően azonban visszaállt a korábbi helyzet: a lap a baloldali pártok szócsöve lett, ami miatt a szélsőjobboldali csoportok, elsősorban az Ébredő Magyarok Egyesülete (ÉME) helyi szervezete támadásainak célpontjává vált (Kerepeszki, 2009: 232). Az 1922. évi választásokon különösen a liberális ellenzéki jelölteket támogatta és 1926-ban is hasonló magatartást lehetett várni tőle.

A városi újságok közül a legrégebben, még 1869-ben alapított Debreczen volt az, amely nem bírta versenyt és 1915-ben a háborús nehézségekre hivatkozva megszűnt.⁴ Ezzel szemben a román uralom alatt, majd az ellenforradalom időszakában új sajtótermékek jöttek létre. 1919 májusától jelent meg az Egyetértés, amely a református egyházi intézmények, sőt kifejezetten Baltazár püspök támogatását élvezte. A lap ennek ellenére nem tudta stabilizálni a helyzetét, állandó nehézségekkel küzdött, majd 1925 márciusában végleg meg is szűnt (Csobán, 1940: 324., Korompayné, 1973: 93).⁵

Az 1920-as évek elején néhány, harcos ellenforradalmiságot és jobboldali radikalizmust képviselő újság tűnt fel. Ilyen volt a Fehér Újság és a Hajdúsági Virradat 1920-ban, amelyek nyomtatását a Magyar Nemzeti Könyv és Lapkiadó Rt. vállalta (Korompayné, 1973: 108, 137). A jobboldali radikális irányzat azonban hamar elszigetelődött Debrecenben, ami mindkettő sorsát megpecsételte, annak ellenére, hogy csupán hetilapként jelentek meg. Előbbi 1923-ban fejezte be működését, utóbbit 1924-ben betiltották; ennek oka pontosan nem tisztázott, de valószínűleg szélsőséges hangvétele is szerepet játszhatott benne. A Virradat egyébként az ÉME hajdúsági csoportjának lapjaként jelent meg (Tokody, 1986: 213, 321).

Eleinte heti, majd 1920-tól napilapként jelent meg a Hajdúföld, szintén az említett kiadó gondozásában. Az újság helyzete az évtized első felében meglehetősen bizonytalan volt. Vezetése 1922 októberében stabilizálódott azzal, hogy a felelős szerkesztői posztot Kolosváry-Borcsa Mihály vette át (Csobán, 1940: 325).⁶ Ő ekkor már számottevő politikai múlttal és a szélsőjobboldal Gömbös-féle irányzatához fűződő kapcsolatokkal rendelkezett. Bár ő maga ritkán írt, de vezetése alatt a Hajdúföld igyekezett követni a gömbösi vonalat, még azután is, amikor a kormánypártból kivált radikálisok 1924-ben megalapították a Fajvédő Pártot. Hangvételét ennek megfelelően erőteljes antiliberalizmus és bizonyos fokú antiszemitizmus jellemezte. Működését több ellenforradalmi szervezet – elsősorban a Keresztény Nemzeti Liga – támogatta és Kolosváry-Borcsa is a helyi közélet egyik felettébb agilis személyiségének számított: a Magyar Újságírók Egyesülete debreceni csoportjának elnöki tisztét is betöltötte, emellett aktívan részt vett a Turul bajtársi egyesületek helyi szervezeteinek a megalakításában (Tokody, 1986: 213, Kerepeszki, 2009: 115). Ennek ellenére a lap helyzete távolról sem volt megnyugtató. Elismertsége, elterjedtsége meglehetősen korlátozott volt és állandó anyagi gondokkal küzdött.

1920 végén néhány, a helyi közéletben és az országos politikában szerepet játszó személy (például Lindenberger János prépost) megalapította a Tiszántúli Hírlap Kiadó Társaságot, egy debreceni, kifejezetten katolikus és legitimista jellegű újság létrehozása érdekében (Csobán, 1940: 325);⁷ ez lett az 1921 márciusában meginduló délutáni lap, a Tiszántúli Hírlap. Egyes kortársak egyébként kifejezetten úgy látták, hogy a katolikus-kálvinista ellentét főleg ezekben az években vált meghatározóvá a városban (Kerepeszki, 2009: 211). Bár az újságot tehetséges szakemberek irányították, bírta egyes legitimista politikusok anyagi támogatását, és funkcióját is betöltötte, nem tudott igazán gyökeret verni Debrecenben. Helyzetét – összefüggésben a legitimizmusnak az országos politikai életben történő visszaszorulásával – erősödő instabilitás jellemezte. Részben ezzel magyarázható, hogy a felelős szerkesztő, Szigethy Gyula, otthagyta a Tiszántúli Hírlapot és egy új napilap létrehozása mellett döntött. Abból kiindulva, hogy Debrecenben az Egységes Pártnak nincs saját sajtója, felajánlotta a kormánynak, hogy létrehoz egy kifejezetten Bethlen-párti újságot. A miniszterelnökség sajtóosztályával folytatott tárgyalások eredményeként a kormányzattól nyomdagépeket kapott – és ígéretet arra, hogy a lapját folyamatosan szubvencionálják majd.⁸ A sikeres előkészítés után, a régi nevet elővéve, Debreczen címmel és reggeli újságként jelent meg 1924 márciusától. Bár Szigethy nem tekinthető képzett újságírónak, de közeli munkatársa szerint „éles eszű”, agilis, ambiciózus és jó taktikai érzékkel rendelkező személy volt.⁹ A lap arculatát hosszú időn át ő és az ugyancsak a Tiszántúli Hírlaptól érkezett Pálfy József szerkesztő szabta meg. Itt olyan fokú folytonosságról van szó, amilyenhez hasonló szinte példátlan a korabeli debreceni sajtóban. Annyi változás következett csupán, hogy a lap idővel teljesen a család kezébe került, és Szigethy Gyula halála után, 1941-től a tulajdonosi jogokat annak szintén Gyula nevet viselő, idősebbik fia gyakorolta.

A Debreczennek hivatalosan nem volt felekezeti jellege, de idővel megerősödtek kapcsolatai a református egyházzal. Rendszeresen teret adtak Baltazár Dezső írásainak, sőt egyfajta ünnepi vezércikkíró lett belőle. Így nem meglepő, hogy amikor 1925-ben megszűnt az Egyetértés, annak előfizetőit a Debreczen vette át.¹⁰ Baltazár mellett a helyi közélet más neves szereplői (köztük Hadházy Zsigmond főispán, Ecsedy István múzeumigazgató) is helyet kaptak a lap hasábjain. Bár Szigethy kihasználta az állami támogatást, sikerült megőriznie bizonyos fokú önállóságot is. Szerencsés módon ugyanis az általa vallott elvek beilleszthetőek voltak a bethleni konszolidáció folyamatába.
A Debreczen támogatta a kormányzati politikát és annak helyi csoportjait, de mindezt mérsékelt hangnemben, bizonyos liberális színezettel tette. Így erre az újságra is igaz az a megállapítás, miszerint „tévedés lenne azt hinni, hogy a kortársak által kormánytámogatónak tartott lapok 'egyhangúlag' Bethlen törekvései, döntései mellett álltak volna” (Sipos, 2004: 106). A mondottakból következően aligha meglepő, hogy elsősorban a jobboldali radikális erőkkel – a Hajdúfölddel és az ÉME helyi szervezetével – került időnként konfliktusba.¹¹ Az újság fejlődése kezdettől fogva látványos és dinamikus volt és az évtized második felére a város legnépszerűbb sajtótermékévé vált. 1926–1927 táján a Debreczen 8000–8500, a Debreceni Független Újság 6000, a Hajdúföld 2000 példányban jelent meg (Tokody, 1986: 215).¹² Az 1920-as évek közepére a városnak kialakult az a politikai értelemben hármas tagolódású sajtója, amely változó erőviszonyokkal, de az 1930-as évek végéig fennmaradt. Szigethy Gyula lapja és – fennállásáig – a Debreczeni Újság képviselte a bethleni vonalat, a Debreczeni Független Újság egyfajta polgári baloldali szellemiséget, míg a Hajdúföld a jobboldali radikalizmust. (A Tiszántúli Hírlap szintén jobboldali szellemiséget képviselt, és – igen korlátozott sikerrel – a katolikus, keresztény párti olvasóközönséget célozta meg.)

Az 1926-os választások

A bethleni konszolidáció részeként 1926 őszén került sor a felsőházi reform elfogadtatására. Az 1926. évi XXII. törvénycikkben ugyan csak annyi szerepelt, hogy a nemzetgyűlés képviselőházként működik tovább és „evégből újjáalakul”, a kissé általános megfogalmazás azonban a kormányzat szándéka szerint új választásokat jelentett.

A felsőházi javaslat általános tárgyalásának lezárultakor, 1926. november 10–11-e körül, a debreceni lapok már biztosra vették a nemzetgyűlés feloszlatását és az előrehozott választásokat, egyedül a Hajdúföld ragaszkodott ahhoz, hogy a törvényhozás ki fogja tölteni hátralévő idejét.¹³ Bár az Egységes Párt egyébként is jó eredményre számíthatott – a városban jelentős beruházásokra került sor és remélni lehetett, hogy az építkezések folytatódni fognak számos iparosnak és munkásnak biztosítva ezzel munkát –, annak vezetői igyekeztek mindent megtenni a siker érdekében. Az előkészítő tárgyalásokon, amelyeken Szigethy Gyula is részt vett,¹⁴ sikerült valóban prominens, országos súlyú személyt megnyerni a kormánypárti lista élére: magát a miniszterelnököt. Bethlen mögé a második helyre a Keresztény Gazdasági és Szociális Párt ismert embere, Homonnay Tivadar került, a harmadik és negyedik hely pedig olyanoknak jutott (Vargha Kálmán és Bessenyei Gyula), akik számottevő kapcsolatokkal rendelkeztek a fajvédő mozgalom irányába. Debrecenben tehát mind a jobboldal radikális, mind a katolikus-keresztény irányzat egyértelműen lemondott arról, hogy versengjen az Egységes Párttal. Ez mindenképpen a konzervatív csoportok sikerét jelentette, hiszen a támogatásért cserébe a listán biztosított helyeknek inkább csak szimbolikus jelentőségük volt: helyi szinten reálisan csak Bethlen képviselőségére lehetett számítani.

A megállapodás eredményeképp a sajtó terén hatalmas erőfölény alakult ki a kormány mellett. A Debreczen és a Debreczeni Újság – tehát a legnagyobbak – támogatása tulajdonképpen adott volt. Most felsorakozott melléjük a Tiszántúli Hírlap és a Hajdúföld is. Velük szemben egyedül a Debreczeni Független Újság foglalt el nyíltan ellenzéki pozíciót. A választások egyébként igen erőteljesen átpolitizálták a helyi sajtót, hiszen ez volt az az időszak, amikor a lapok politikai kötődései, kapcsolatai a leglátványosabban megmutatkoztak. A Debreczeni Független Újság például a városi politikában messze nem foglalt el olyan éles ellenzéki álláspontot, mint országos ügyekben. Bár az újságok kis mértékben törekedtek egyfajta informativitásra (például mindenhol leírták a szavazás lebonyolításának módját, ismertették az induló pártokat, azok jelöltjeit),¹⁵ de alapvetően pártosan tudósítottak a választási küzdelemről. Nemcsak egyszerűen teret nyújtottak egy-egy irányzatnak és politikusaiknak, hanem közvetlenül is átvették azok szemléletét, érvrendszerét és erőteljes propagandát folytattak az érdekükben. Ilyenformán aktív formálói voltak a választási kampánynak. (Ennek következményeként rendszerint nem is volt érdemi különbség a cikkek között, függetlenül attól, hogy politikus vagy belső munkatárs írta-e.)

Az ajánlások összegyűjtése után egyértelmű lett, hogy három lista fog versengeni egymással: a kormánypárté, a Rassay Károly vezette Egyesült Balpárté és a szociáldemokratáké. A Debreczeni Független Újság, bár alkalmanként az MSZDP-nek, illetve első számú jelöltjének, Györki Imrének is teret adott, alapvetően a polgári baloldalt és annak helyi vezetőjét, Hegymegi Kiss Pált támogatta. Ez a különbségtétel egyébként nem meglepő, hiszen a két irányzat országos szinten sem lépett szövetségre egymással. November végétől minden számban a Balpárt melletti szavazásra buzdító hirdetést adtak közre. Több írás kifejezetten Hegymegit dicsérő és népszerűsítő szándékkal jelent meg,¹⁶ december 2-ától Hegymegi által írt cikksorozatot kezdtek közölni, a december 7-ei számot pedig szinte kizárólag a liberális tábor Arany Bikában megtartott gyűlésének szentelték. Ehhez szorosan kapcsolódva az újság többnyire a politikusok által felvetett témákat igyekezett továbbvinni. Rendszeresen jelentek meg a kormány tevékenységét – a numerus clausus vagy a közelmúltban lezajlott frankhamísítási botrány kapcsán – bíráló írások. Igyekeztek kidomborítani a kormánypárt fajvédő jellegét. Azt szuggerálták az olvasóközönségnek, hogy Bethlen, aki a szécsényi körzetben is indult jelöltként, azt a mandátumát fogja megtartani, a debreceni helyről való lemondása így a jobboldali radikalizmus előtt fog teret nyitni. Ebbe a vonalba illesztve kapott nagy teret a kunszentmiklósi választás ismertetése, ahol a különítményes múlttal rendelkező Héjjas Iván győzött.¹⁷

A helyi közigazgatás vezetői tartózkodtak ugyan a durva módszerek alkalmazásától, de igyekeztek előnyhöz juttatni a kormánypártot. Elsősorban az MSZDP választási kampányát korlátozták, de a liberálisok is csak többszöri elutasítás után kaptak engedélyt arra, hogy népgyűlést tartsanak az Arany Bika, a város reprezentatív szállodája nagytermében. A lap nemcsak ismertette a baloldal választási sérelmeit, hanem időnként igyekezett is azt a középpontba állítani. November 23-án például egyenesen lelki és hivatali presszióról, „balkáni ízű választási trükkökről” írtak,¹⁸ Hegymegi és mások pedig a baloldal elleni „hajtóvadászat”-ot emelték ki.

A Debreczeni Független Újság – pozíciójából fakadóan – a kormánnyal szemben élesen kritikus, időnként radikális hangot ütött meg. A másik oldal ezt csak részben vette át. Természetesen bizonyos kérdésekre reagálni kellett. Miután Bethlen maga taktikai okokból nem tehette meg, helyette más prominens személyek – köztük Magoss György polgármester és Hadházy Zsigmond főispán – jelentették ki újra meg újra, hogy megválasztása esetén a kormányfő a debreceni képviselőséget fogja megtartani.¹⁹ Több ízben jelentek meg olyan nyilatkozatok, amelyek cáfolni igyekeztek a visszaélésekről a Debreczeni Független Újságban megjelent híreket, és a panaszok okát az ellenzék üldözési mániájában látták. A Debreczen és a Debreczeni Újság inkább a szociáldemokratákkal és Györkivel szemben ütött meg bíráló hangot, a polgári baloldallal és Hegymegivel lehetőleg kerülte a nyílt konfrontációt. Szigethy lapja például december 1-jén Györkit szélsőséges, uszító politikusként állította be, és Bethlen békülékenységét dicsérte. Pár nappal később megjegyezte, hogy a kormánypárti lista a szavazócédulán középre került, oda, ahova nézetei alapján tartozik.²⁰ A sajtókampány középponti eleme azonban nem ez, hanem inkább a kormányzat konszolidációs erőfeszítéseinek és a miniszterelnök személyének méltatása volt. A Debreczen egyenesen „vivát Bethlen” jelszóval indította november 19-ei számát.²¹ Mindez nem volt véletlen, hiszen a kormányfő megnyilatkozásai sem voltak kifejezetten konfrontatívak. A jelölés elfogadását mindenekelőtt azzal indokolta, hogy „mindazok a nagy eszmék, amelyek Erdélyben mint történelmi valóság éltek: vallásszabadság, a türelem, a protestantizmus, a magyar függetlenség, mindezek az eszmék ide Debrecenhez fűznek…”, és erőteljesebb bírálatot ő is csak a szociáldemokráciáról mondott (Tokody, 1986: 224).

A két lap ügyes taktikával elsősorban azt igyekezett kidomborítani, hogy a helyi közélet vezetői a kormányfő mögött állnak. Baltazár püspök – kiváltva ezzel Hegymegiék neheztelését – többször nyíltan Bethlen mellett foglalt állást, de mások is (köztük a már említett Magoss és Hadházy) hasonlóan cselekedtek.²² Egyértelműen ez a szemlélet uralta a kormányfő debreceni látogatásáról szóló tudósításokat. Bethlen a kampánya csúcspontjaként november 27-én érkezett Debrecenbe, s már az állomáson reprezentatív küldöttség (a polgármester, a főispán, az alispán, a kerületi rendőrfőkapitány és több egyetemi tanár) fogadta. A városházán díszközgyűlést tartottak a tiszteletére, ahol maga Baltazár Dezső adta át részére a város díszpolgárságáról szóló oklevelet. Este az Arany Bikában tartottak nagygyűlést, amely kapcsán a kormánytámogató lapok tudósításai Bethlen nagy ívű, az ellenfelek „ócsárlásától” mentes beszédét emelték ki.²³ Másnap a miniszterelnök az egyetemre is ellátogatott, ahol az intézmény vezetői bejelentették, kezdeményezik Bethlen díszdoktorátusra történő felterjesztését.²⁴ Az eredendően radikálisabb szellemiséget képviselő Hajdúföld is beállt a sorba, ami annak fényében kapott különös jelentőséget, hogy a négy évvel korábbi választásokon még erőteljesen bírálták az Egységes Párt helyi jelöltjeit – elsősorban Vásáry Istvánt – és inkább az egyik keresztény párt színeiben induló Milotay István publicistával rokonszenveztek. Úgy tűnik, Kolosváry-Borcsáék most elégedettek voltak a megkötött megállapodással, de lojalitásukat erősítette, hogy a lap 1926 utolsó negyedétől állandó állami szubvencióban részesült. Így azután alapvetően a Hajdúföld írásai is hasonló jegyeket mutattak, mint a többi kormánypárti újságéi, és teljesen hanyagolták a Gömbös vezette Fajvédő Párt tevékenységét. Bizonyos sajátosságok csak alkalmanként mutatkoztak meg, így például az MSZDP jelöltjét rendszeresen „Györki-Grósz”-nak nevezték, vagy Bethlen mellett súlyt helyeztek Homonnay kampánytevékenységének ismertetésére is.²⁵

A Bethlen-párti lapok írásait nagy magabiztosság, a várható győzelem tudata uralta,²⁶ és az események valóban igazolták őket. A kormánypárt 11 488, a polgári baloldal 5181, az MSZDP 4690 szavazatot kapott (Hubai, 2001: II. k. 69). Bár az Egységes Pártra több voks esett, mint a másik kettőre együttvéve, a sajátos számítási rendszernek köszönhetően mindegyik irányzat egy-egy mandátumhoz jutott (Molnár, 1929: 478). Ennek következtében a későbbiekben a témával foglalkozó írásokban Debrecen lett a példa annak demonstrálására, hogy a választási rendszer nem csak az ellenzék számára jelent hátrányokat (Molnár, 1929: 475). A lapok többsége a képviselői helyek megoszlását megnyugvással vette tudomásul, illetve megelégedett a nagy szavazatarányú győzelem ünneplésével. (Egyedül a Hajdúföld volt az, amely „A rémület csöndje” című írásával erőteljesebben támadta az ellenzéket.)²⁷ Az eredmények komolyabb elemzésébe egyikük se ment bele, bár megjegyezték, hogy a külső kerületek munkásságának egy része Bethlent támogatta, míg a szociáldemokraták a jómódú belvárosi polgárságtól is kaptak voksokat.²⁸ A Debreczeni Független Újság szintén csak rögzítette az eredményt, illetve az egyenlőtlen versenyhelyzettel magyarázta a baloldal viszonylag rossz szereplését.²⁹

1926-ban a négy évvel korábbihoz képest a bethlenista tábor komoly erőgyarapodást könyvelhetett el, amiben nem kis része volt az ügyes sajtópolitikának. Kozma Miklós, a korszak egyik tájékozott és befolyásos közéleti szereplője, túlozva ugyan, de elsősorban ilyen tényezőknek tulajdonította a sikert:

„A Debrecenben elért nagy sikernek jelentékeny tényezője volt a helyi kormányt támogató sajtó megfelelő szervezettsége, mely egyrészről nem tette lehetővé az erők szétforgácsolódását, másrészről idejében közbelépett minden bontási akció leszerelésére. A debreceni siker világos példája annak, hogy erőteljesen megszervezett sajtóakció koncentrikus működése esetén a titkos szavazatú kerületekben is érvényesül a józan belátás és a kormány politikai törekvéseinek méltányolása” (Nemes & Karsai, 1959: 659).

A sajtóviszonyok változása

A lapok hamar napirendre tértek a választási eredmény fölött és hamarosan az országos politikánál számukra sokkal fontosabb kérdések kötötték le a figyelmüket. Az 1920-as évek második felében a helyi sajtó a gazdaság fellendülésével, a vásárlóerő gyarapodásával párhuzamosan szintén erősödött és terjeszkedett. A lapok közötti erőviszonyokat elsősorban az igen ambiciózus Szigethy Gyula próbálta felborítani. Egyrészt szerette volna a Debreczent nemcsak a város, hanem a régió vezető orgánumává tenni. Ennek érdekében állandóan fejlesztésekre került sor: nőtt a terjedelme, új rovatok indultak el (1930-tól például a „Gyerekek Debreczenje” Benyovszky Pál szerkesztésében), 1929-től pedig hétköznap is képekkel jelent meg. A terjeszkedést elősegítendő, felvette a „Keletmagyarországi Napló” alcímet. Emellett – piaci helyzetét tovább erősítendő – két új hetilapot adott ki, Debreceni Hétfői Újság és Bihar néven (Korompayné, 1973: 19., 57). Szigethy ugyanakkor részvényfelvásárlásokkal szisztematikusan törekedett arra, hogy a kiadót családi vállalkozássá alakítsa át.

Eredetileg a Debreczeni Újság rendelkezett a legnagyobb apróhirdetési rovattal, ami az egyik legjövedelmezőbb eleme volt a sajtóüzletnek. Pozíciója megrendítése érdekében a Debreczen bevezette azt a gyakorlatot, hogy egyazon áron a cég összes lapjában lehetőséget biztosított a hirdetés megjelenésére. Válaszul hasonló összefogásra került sor a politikailag két legtávolabbi sajtóorgánum, a Debreczeni Független Újság és a Hajdúföld között.³⁰ Bár Szigethy Gyula nagyra törő tervei csak részben váltak valóra (a Debreceni Hétfői Újságot 1929-ben meg kellett szüntetnie és a regionális terjeszkedés is csak álom maradt), a Debreczen vezető pozíciója a városon belül tovább erősödött. Ehhez igazodott a lap készítőinek díjazása is, amely a fővárosi lapokéval összevetve is viszonylag kedvezőnek mondható (Sipos, 2006: 361–362). Az 1920-as évek második felében a felelős szerkesztő havi 300–400, a belső munkatársak 120–240, egy kezdő gyakornok pedig 80 pengő fizetést kapott.³¹ Az éles küzdelemben viszont a Tiszántúli Hírlap kifulladt és 1929-ben végleg megszűnt. A Debreczeni Újság csak úgy tudta elkerülni a hasonló sorsot, hogy 1929 nyarán egyesült a Hajdúfölddel. A Debreczeni Független Újság viszont komoly erőfeszítések révén tartani tudta a versenyt. 1928-tól különféle fejlesztések történtek: nagyobb lett az újság alakja, megindult a képszolgálat és csökkentették a lap árát. A politikai irányon nem volt értelme változtatni, hiszen az ellenzéki érzelmű olvasók megszerzéséért senkivel sem kellett versenyeznie.

A fellendülést követő gazdasági válság tovább élezte a küzdelmet és általában is éreztette negatív hatását. Az erőviszonyok érdemben ugyan nem változtak meg, de a példányszám csökkenése mindenkit nehéz helyzetbe hozott: a nagy fejlesztések ideje véget ért, sőt időnként a puszta talpon maradás volt a tét. Így például a Debreczeni Független Újság újra kisebb és kevésbé látványos formátumban jelent meg, a példányszám pedig a korábbi 6000-ről 3000-4000-re csökkent. A vállalat – pénzügyi gondok miatt – 1932 novemberében teljesen a Magyar Általános Hitelbank kezébe került. A bank a nyomdát eladta Nagy Károly művezetőnek, míg a lap megmentése érdekében az egyik régi munkatárs, Thury Levente indított mentőakciót. Thurynak végül sikerült két befektetőt szereznie, de mivel Borsy Kerekes György és Fáy Fischer Andor amerikai állampolgárok voltak, a felelős kiadó Thury lett. Bár a szerkesztő személye változatlan maradt, az újság irányítása ettől kezdve fokozatosan Thury kezébe ment át, ami 1934-ben – amikor a felelős szerkesztői pozíciót is megszerezte – vált teljessé.³² Thury vezetése alatt a lap igyekezett populárisabb és szenzációhajhász lenni, aminek következtében még hangsúlyosabbá vált a különbség közte és a stílusában, valamint tartalmában jóval visszafogottabb, inkább családi lapként megjelenő Debreczen között.

Időközben a Debreczen is nehéz helyzetbe jutott. Bizonyos tartozások miatt a cég 1930 végén erős nyomás alá került az állami Pénzintézeti Központ részéről. Ehhez társult, hogy Szigethy a miniszterelnökség sajtóosztályával, személy szerint Szudy Elemér sajtófőnökkel is konfliktusba keveredett, aki szorosabb kormányzati kontrollt szeretett volna a lap felett. A politikai nyomásnak Szigethy – a lap szerkesztője, Pálfy József szerint – sikerrel ellenállt, a cég helyzete pénzügyileg is rendbe jött, annak ellenére, hogy az állami támogatás megszűnt.³³

Az 1930-as években a legjelentősebb változás a Hajdúföld, illetve Kolosváry-Borcsa Mihály esetében következett be. Bár a Debreczeni Újsággal tető alá hozott fúzió egyértelműen hozzájárult a talpon maradáshoz, eleinte nem volt egyértelmű, hogy kinek a kezébe kerül a lap irányítása. A kettő közül eredetileg a Debreczeni Újságnak volt nagyobb presztízse, a fejlécen is az ő nevük került előtérbe (a Hajdúföld csak alcímként szerepelt). A felelős szerkesztő ugyan Kolosváry-Borcsa lett, de a tényleges irányítás Than Gyula kezében maradt. Than azonban 1930 szeptemberében meghalt, és utána már megkérdőjelezhetetlenné vált Kolosváry-Borcsa vezető szerepe. (Az egyszerűség kedvéért továbbra is Hajdúföldről beszélünk, jóllehet a hivatalos név Debreczeni Újság–Hajdúföld volt.) 1932 őszén Gömbös Gyula alakíthatott kormányt, ami rendkívül nagy lehetőségeket kínált a számára. A gömbösi vonal legfőbb helyi exponense báró Vay László főispán lett, Kolosváry-Borcsa pedig mindenben hűsegesen és agilisan követte a kormányfő, illetve a főispán politikai törekvéseit. Bár a sajtó vezetői bizonyos fokig mindig is kötődtek a politikához, annak különböző csoportjaihoz, a Hajdúföld szerkesztőjének politikai szerepvállalása a korban mégis párját ritkította. A kormánypárt városi szervezetének titkára lett és sikerrel fogta össze a jobboldali radikalizmus irányába nyitott különböző társadalmi egyesületeket.

Az új miniszterelnök, Gömbös Gyula több fronton is küzdött azért, hogy a törvényhozás kormánypárti frakcióját kézben tartó Bethlen befolyását visszaszorítsa. Ennek az összecsapásnak az egyik kiemelt színtere lett Debrecen, ahol a politikai-hatalmi változások következményeként immár nem a Debreczen, hanem a Hajdúföld lett a kormányzat helyi hivatalos lapja. A fajvédő tábor vehemens támadást indított a bethleni vonal legfőbb helyi exponensének tartott Vásáry István polgármester ellen. Az évekig tartó háborúskodás alaposan megmozgatta a város közéletét (Veress, 1999: 109–127). A Debreczeni Független Újság és különösen a Debreczen Vásáry mellett foglaltak állást, a Hajdúföld és Kolosváry-Borcsa pedig az ellentétes oldalon. Sőt utóbbi a polgármester elleni hajszában egyértelműen az élharcos szerepét vállalta, igaz, nem teljesen egyedül. Hegymegi Kiss Pál még 1930-ban saját lapot indított Debreceni Polgár néven. Az újság balsikerű vállalkozás lett a számára. Politikai hasznot nem hozott, anyagilag viszont erősen veszteséges volt, ezért Hegymegi az eladás mellett döntött; ekkor Vay főispán, pontosan nem ismert módon, ellenőrzése alá vonta a lapot. Ettől kezdve a Debreceni Polgár – Diószeghy János szerkesztő révén – nemcsak egyszerűen Gömbös-párti lett, hanem nagy szerepet vitt a Vásáry elleni sajtókampányban is (Veress, 1999: 66, 76, 90).³⁴ Vásáryék válaszul 1934-ben egy visszaélés nyilvánosság elé tárásával megpróbálták Kolosváry-Borcsát ellehetetleníteni. Jellemző módon az esetet (elkerülendő, hogy a gömbösisták személyes vonalra tereljék) nem a debreceni, hanem a fővárosi lapok szellőztették meg. A Hajdúföld szerkesztője ugyanis – mindenfajta felhatalmazás nélkül - lapjának finanszírozására 600 pengőt vett fel a Revíziós Liga Debreceni Első Takarékpénztárnál lévő folyószámlájáról. Kolosváry-Borcsa mögött azonban olyan erős kormányzati támogatás állt, hogy nagyobb baj nélkül megúszta az esetet (Veress, 1999: 89–90).³⁵

Az 1936-os választás

A parlament ciklusának ideje csupán 1936-ban járt volna le, de a kormányfő 1935 elején elérte a kormányzónál a törvényhozás idő előtti feloszlatását és új választások kiírását. Bár a döntés meglepetésként érte a politikai élet résztvevőinek túlnyomó részét, természetesen azonnal megindult a politikai küzdelem. Már a választási előkészületek során sejteni lehetett, hogy komoly változások vannak készülőben. Ismert, hogy Bethlen István élesen szembefordult a parlament feloszlatásáról szóló döntéssel és a Nemzeti Egység Pártjából (NEP) is kilépett (Romsics, 1991: 260–261). Ez azonban – egyelőre – még nem jelentett nyílt ellenzékiséget. Tekintettel arra, hogy Debrecenben a konzervatív irányzat komoly pozíciókkal bírt, Vay főispán felvetette annak lehetőségét, hogy Bethlen megtarthatja itteni mandátumát. Méghozzá olyan módon, hogy az erdélyi gróf pártonkívüliként vezetné a listát, míg mögé a NEP helyi exponensei kerülnének. Bethlen kész volt elfogadni az ajánlatot azzal az igen fontos feltétellel, hogy ne legyenek olyan jelölttársai, akik részt vettek a Vásáry elleni küzdelemben (Veress, 1999: 130). Vayék azonban ragaszkodtak Kolosváry-Borcsához, ami egyértelműen az ajánlat álságos voltát mutatta. Annál is inkább, mivel a NEP – előre láthatóan – csak egy mandátumra számíthatott, amit Bethlen listavezetése esetén ő kapott volna. Annak tehát, hogy kik szerepelnek a többi helyen, a képviselőség szempontjából érdemi jelentősége nem volt. Ilyen körülmények között Bethlen természetesen visszautasította a lehetőséget, mire a kormánypárt gyorsan megtalálta Bethlen utódját az országos politikában ugyancsak komoly ismertséggel rendelkező, és persze református Lázár Andor igazságügy-miniszter személyében. Lázár ezt utóbb azzal magyarázta, hogy „a kormánypártnak igen fontos volt, hogy Debrecen városa minisztert kapjon képviselőjelöltül” (Lázár, 1995: 228). Így a NEP helyi listáján Lázár került az élre, őt követte Kolosváry-Borcsa, majd egy ismert helyi gazda, Balogh István.

A többi pártnál jóval simábban történt a jelöltállítás. A szociáldemokraták ismert vezetőikkel – első helyre a város régi képviselője, Györki Imre került, míg őt Kéthly Anna követte – kezdték meg a küzdelmet. A Független Kisgazdapárt listájának az élén Eckhardt Tibor állt, de köztudott volt, hogy nem fogja megtartani az esetleges mandátumot, hanem átadja a második helyen álló – helyi szinten jelentős tapasztalatokkal rendelkező – Hegymegi Kiss Pálnak. Új politikai erőként jelent viszont meg a politikai életben a Magyar Nemzetiszocialista Párt (Püski, 2005: 157–168). A gróf Festetics Sándor dunántúli nagybirtokos vezette szerveződés megnyerte a maga számára ifj. Balogh Istvánt, aki a városban komoly ismertséggel és népszerűséggel bírt (a kormánypárti és a nyilas listán szereplő Balogh István értelemszerűen két különböző személy).

Összesen tehát négy párt, illetve irányzat kezdte meg a küzdelmet a szavazókért. Mindegyik csoportosulás jelöltjei rendszeresen tartottak gyűléseket, amelyek csúcspontját hagyományosan az Arany Bikában megtartott választási nagygyűlés jelentette. Érdekes egyébként, hogy a más vonatkozásban mondhatni agresszívan agilis helyi közigazgatás kevéssé korlátozta az ellenzéki pártok tevékenységét. Sajátos színfoltot jelentett, hogy az MSZDP és a kormánypárt nagygyűlését az Arany Bikában ugyanon a napon tartották. (A szociáldemokratákét március 17-én délelőtt, a NEP-ét pedig délután.) Azzal persze mindenki tisztában volt, hogy a választókkal való személyes kapcsolattartáson túl az eredmény szempontjából a sajtóháttérnek is nagy jelentősége lesz. A NEP legfontosabb bázisát természetesen a Hajdúföld jelentette. A szerep, amelyet a lap betöltött, az alkalmazott eszközök számos tekintetben rokoníthatók az 1926. évi kampányban részt vevő kormánypárti újságokéival. Korábban Bethlen István, most Lázár Andor személye állt a középpontban, noha a Debreczeni Független Újság több ízben felvetette, hogy az igazságügy-miniszter nem tartja meg a debreceni mandátumát, így a NEP-re szavazók a helyi fajvédő csoportot segítik győzelemhez. Kormánypárti körökben azonban kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy Lázár nem mond le Kolosváry-Borcsa javára, így utóbbinak nem volt értelme saját magát előtérbe helyezni a lapjában.

A Hajdúföld írásai – bevált módszer szerint – végig nagy magabiztosságot sugároztak. A mozgósító erőt fokozandó a kampányban részt vett Mecsér András, a Mezőgazdasági Kamara elnöke és különösen Vay László főispán (utóbbi írásai többször is megjelentek a lapban). Bár előzetesen és nem alaptalanul voltak bizonyos feltételezések a NEP és a Független Kisgazdapárt (FKGP) közötti valamiféle együttműködésről (Sipos, 1999: 168), a debreceni események nem utaltak erre. Kormánypárti részről több ízben is kifejtették, hogy a másik három irányzatot egyértelműen ellenfélként kezelik. Vay szerint a szociáldemokrácia baloldali szélsőség, amelytől „világnézeti szakadék” választja el őket; az „idegenből importált jelszavakkal” operáló Festetics-féle nyilasok jelentik az ellenkező végletet, a középen állók – azaz a kisgazdák – pedig nem elvek, hanem személyek érvényesülését szolgálják. Mecsér még egyértelműbben kijelentette, hogy a reformpolitika keresztülviteléhez nincs szükség a Kisgazdapártra.³⁶ Bár a Hajdúföld időnként próbálta átvenni a gömbösista stílust – március 19-én például olyan mondat jelent meg a lapban, miszerint „Debrecen társadalmának legszélesebb rétegei tettek ismételten hitet a Vezér lobogója mellett”³⁷ – a városi erőviszonyok bizonyos visszafogottságra intettek. A helyi vezetés megosztottsága, a korábbi harcok következményeként Lázár távolról sem részesült olyan egységesen lelkes fogadtatásban a városvezetés részéről, mint korábban Bethlen. Vásáryék és Baltazárék távol tartották magukat a kormánypárt kampányától, és jellemző módon az igazságügy-minisztert Debrecenbe érkezésekor a város részéről Zöld József főjegyző fogadta.³⁸ Ilyen körülmények között célszerűnek tűnt a lap irányítóinak a Vásáry-csoporttal folytatott küzdelmet félretenni és némi visszafogottságot tanúsítani, annál is inkább, mivel remélni lehetett, hogy a konzervatív szavazók egy része – jobb híján – a NEP jelöltjeit fogja támogatni. Részben Lázár egyéniségével, részben ezzel a szituációval magyarázható az is, hogy a miniszter mérsékelt hangnemű és konzervatív színezetű programbeszédet mondott. Mindenekelőtt a nemzetvédelem, az országépítés fontosságára, valamint az ősi alkotmány értékeire helyezte a hangsúlyt.³⁹

A kormányzat a kampány idejére tovább tudta erősíteni sajtóbázisát. Konzervatív-liberális szellemisége, valamint a várospolitikai küzdelmekben elfoglalt pozíciója a Debreczent egyértelműen szembefordította a kormányzat helyi exponenseivel, és személy szerint Kolosváry-Borcsával. A lap még 1935. február 19-én is (egy városi közgyűlési eset kapcsán) úgy fogalmazott, hogy „egy kis szélsőjobboldali csoportosulás ráült a város nyakára, a maga igájába hajtotta a Nemzeti Egység Pártját”.⁴⁰ Mindennek következtében a Debreczen egyre erősebb hatósági nyomás alá került – így például Vay László pénzügyi revizorokat küldött a vállalatra. Szigethy végül megegyezett a főispánnal, hogy a választások idején támogatni fogja a kormánypártot.⁴¹ Az újság így a kampányban kormánytámogató pozíciót foglalt el: részletesen ismertette a NEP helyi rendezvényeit, megjelentette Vay Lázár Andor támogatására felszólító felhívását stb.⁴² Ezzel együtt távolról sem volt olyan egysíkúan és elfogultan kormánypárti, mint a Hajdúföld: a visszafogottabb stílus mellett igyekezett teret adni az ellenzéki pártoknak is, elsősorban a kisgazdáknak.

A helyi közvélemény előzetesen arra számított, hogy Lázárék legnagyobb vetélytársa a Független Kisgazdapárt, pontosabban Hegymegi Kiss Pál lesz. Az előkészületek valóban igen lendületesnek tűntek. A pártok közül ők tartották meg a legkorábban – március 15-én – az Arany Bika szállóban a választási nagygyűlésüket, amelyen számos vezetőjük (például Eckhardt és Tildy Zoltán) és több értelmiségi támogatójuk (mindenekelőtt Móricz Zsigmond) is részt vett.⁴³ Ehhez képest óriási meglepetést okozott, hogy a kisgazdák nem tudták megszerezni az induláshoz szükséges kellő számú ajánlást, és így március végén kiestek a további küzdelmekből. A nem várt kudarc magyarázata elsősorban a helyi közigazgatási hatóságok inkorrekt magatartásában kereshető, ugyanakkor számos jel mutatott arra, hogy egyébként is komoly gondok voltak a párt körül. Annak ellenére, hogy a várospolitikai küzdelmekben Hegymegi kiállt Vásáryék mellett, a város bethlenista-konzervatív csoportjainak támogatását csak korlátozott mértékben tudta elnyerni.

További érzékeny pontot jelentett a megfelelő sajtóbázis hiánya. Elvileg számítani lehetett volna a Debreczeni Független Újság támogatására, mint ahogyan az korábban történt. A támogatás azonban hiányzott, sőt a lap időnként látványosan szembefordult a kisgazdákkal. Az első pillantásra meglepő jelenség mögött számos tényező húzódott meg. A viszony minden bizonnyal az évtized elején kezdett elmérgesedni, amikor Hegymegi (amint már szó volt róla) saját, ugyancsak ellenzéki beállítottságú lap indításával kísérletezett. A kapcsolatot tovább rontotta, hogy a Debrecz-eni Független Újság felelős szerkesztője, Thury Levente maga is közéleti-politikai ambíciókat dédelgetett, amihez azonban Hegymegitől nem kapott segítséget.⁴⁴ Ugyanebbe az irányba fejtette ki befolyását Juhász Nagy Sándor, a hajdani októbrista politikus is, akinek ekkoriban volt bizonyos hatása az újság vezetésére. A személyi problémákon túl a hagyományosan baloldali ellenzéki irányultságú lap láthatóan nehezményezte Eckhardt Tibor Gömbös Gyula miniszterelnökkel folytatott együttműködését. A Debreczeni Független Újság egy ízben nyíltan utalt rá, hogy nem lát érdemi különbséget Eckhardtnak a debreceni kampány során, illetve még fajvédő korában kifejtett nézetei között.⁴⁵ Az FKGP helyzete egyébként valóban sajátos volt, ami elbizonytalanította a szavazópolgárok egy részét is. Miközben ugyanis a kisgazda vezér igyekezett mérsékelt hangon szólni a kormányról, Gömbös ezt láthatóan nem tolerálta. Ráadásul Hegymegi helyi szinten ettől egyértelműen eltérő, markáns ellenzéki pozíciót foglalt el. A történet utójátékaként a Kisgazdapárt április 1-jei értekezlete külön kitért az ügyre, és a kudarcért részben az újságot hibáztatta, míg Thuryék a kampány szervezési hiányosságait olvasták Hegymegiék szemére (Veress, 1999: 131).⁴⁶

A Kisgazdapárt végül azzal fejezte be a választási küzdelmeket, hogy felhívta támogatóit: szavazzanak lelkiismeretük szerint, de a kormánypártra semmiképp.⁴⁷ A Debreczeni Független Újság pedig visszafogottan ugyan, de az MSZDP mellett állt ki, s ennek megfelelően rendszeresen és részletesen tudósított a szociáldemokrata kampányrendezvényekről.

A nemzetiszocialista irányzat alapvetően a gyűlésekre, a körzetek bejárására, azaz a választók közvetlen megnyerésére helyezte a hangsúlyt – és nem véletlenül. Miután a nagy debreceni lapok egyike sem támogatta őket, saját kiadványaik pedig egyelőre nem voltak, így érdemi sajtóháttér nélkül vettek részt a küzdelemben. Festeticsék később több lap megjelentetésével is próbálkoztak. A Nemzeti Híradó 1936 novemberétől, a Riadó 1935 októberétől jelent meg (Korompayné, 1973: 222, 249). Ezek azonban csak ritkán, illetve rendszertelenül megjelenő sajtótermékek voltak, igen szűk társadalmi ismertséggel, és érdemben nem tudtak hozzájárulni az irányzat megerősödéséhez a városban.

A Debrecenben 1935. április 3–4-én lebonyolított választásokon az induló pártok megosztoztak a megszerezhető három mandátumon, bár szavazatokban jelentős különbség mutatkozott közöttük. A legtöbb (közel 12 000) voksot a NEP kapta, amivel a helyi vezetők láthatóan elégedettek voltak (Hubai, 2001: II. k., 109). A szociáldemokraták a mintegy 7600 támogatóval messze elmaradtak tőlük, de a komoly pártszervezési és személyi gondok közepette ezt sikernek lehetett elkönyvelni (Tóth, 1982: 178–182). A nemzetiszocialisták viszont több mint 11 000 voksukkal kimagaslóan jó eredményt értek el. A párt a tradíciók és a sajtóháttér hiányát, valamint a gyenge szervezettségét harsány és radikális propagandával igyekezett ellensúlyozni (Gárdonyi, 2002: 89–90), amire láthatóan fogékonyak voltak az alsóbb társadalmi rétegek. A lapok nem is mulasztottak el rámutatni arra, hogy a szélsőjobb a külterületi körzetekben bizonyult a legnépszerűbbnek.⁴⁸ A sikerben persze néhány egyéb tényező is szerepet játszott. Ifj. Balogh István személyében is sok támogatót hozott, és a propagandát részben arra lehetett építeni, hogy Festetics várható lemondása után ő kapja a debreceni mandátumot, így a nemzetiszocialisták lesznek az egyedüliek, akik gazdát juttatnak be a parlamentbe (Gárdonyi, 2002: 90). A kisgazdapárti szavazók egy része pedig ugyancsak rájuk adta le a voksát (Tokody, 1986: 258).

A történetnek ezzel nem lett vége, ugyanis az FKGP utóbb – eljárásbeli szabálytalanságokra hivatkozva – fellebbezést nyújtott be. A Közigazgatási Bíróság 1935 szeptemberében helyt adott a panasznak és az eredményt megsemmisítette (Ruszoly, 1980: 444–446). Az új választásokra októberben került sor némileg megváltozott körülmények között. Összesen öt párt (NEP, FKGP, MSZDP, Kossuth-párt, Magyar Nemzetiszocialista Párt) szerezte meg a szükséges számú ajánlást és szállt versenybe a képviselői helyekért, jórészt a már ismert személyekkel. A pártok közül egyedül a kisgazdáknál merültek fel bizonyos problémák. Konzervatív körök már korábban is hangot adtak azon véleményüknek, hogy Hegymegi Kiss személye nem igazán alkalmas arra, hogy Debrecenben sikerre vezesse a pártot, és célszerű lenne, ha a konzervatív tábor saját jelöltekkel is fellépne a küzdelemben. A felkért személyek – Bethlen István és Vásáry István – azonban visszautasították a jelöltséget. Utóbbi egyértelműen meg is fogalmazta, hogy az FKGP a történtek után biztosan nem fogja ejteni Hegymegit, a kisgazdák támogatása nélkül pedig semmi esélye sem lenne egy bethlenista jelöltnek (Veress, 1999: 132). Vásáry pontos helyzetértékelését mutatja, hogy belőle utóbb, 1939-ben mégis országgyűlési képviselő lett, a Független Kisgazdapárt színeiben.

Az októberi választási küzdelmekben a sajtó szerepe, pozíciója sokban hasonlított a kora tavaszihoz, mint ahogyan a pártok sem álltak elő nagyobb újdonsággal. A jelöltek szempontjából kisebb horderejű változásnak tekinthető, hogy Kolosváry-Borcsa időközben a miniszterelnökség sajtóosztályának vezetője lett és debreceni érdekeltségeit feladta. A NEP jelöltlistáján a helyét Újhelyi Sándor MÁV üzletigazgató foglalta el, ami arra utalt, hogy a kormányzat még hangsúlyosabban kíván építeni a közalkalmazottak szavazataira.⁴⁹ A Hajdúföld élére átmenetileg a lap egyik belső munkatársa, Marschalkó Lajos került, majd az év végétől Benyovszky Pál foglalta el a felelős szerkesztői posztot, és a Hajdúföld vezetése mellett a Debreceni Újságíró Club elnök posztját is megkapta (Csobán, 1940. 326). Benyovszky jó nevű és sikeres újságíró volt – a rivális Debreczennél. Első pillantásra meglepőnek tűnhet, hogy egy, a politikával addig nem foglalkozó személy került ilyen pozícióba, ráadásul egy alapvetően más szellemiséget képviselő laptól. A Hajdúföld helyzetében, politikai kötődéseiben azonban nem következett be érdemi módosulás, a debreceni újságírásban pedig többé-kevésbé elfogadott dolognak számítottak az ilyen jellegű váltások. Elég csak arra utalni, hogy Szigethy Gyula és Pálfy József a Tiszántúli Hírlaptól kerültek a Debreczen élére, a későbbi baloldali értelmiségi, Sarkadi Imre pedig évekig a Hajdúföld munkatársa volt.

A választások szempontjából sokkal nagyobb horderejű változásnak tekinthető a Kossuth-párt megjelenése. A Nagy Vince és Rupert Rezső vezette csoportosulásnak az adott bizonyos súlyt, hogy a Debreczeni Független Újság teljes mellszélességgel mögéjük állt, sőt Thury Levente képviselőjelöltséget is vállalt: ő került a párt listájának a harmadik helyére.⁵⁰ Annak a ténynek, hogy a lap változatlanul elhatárolódott a Független Kisgazdapárttól, már csak személyi okai lehettek, hiszen Eckhardték politizálásában a tavaszi választásokat követően egyértelmű fordulat állt be és immár világos, markáns ellenzéki irányvonalat követtek. A Kossuth-párt indulása viszont annak a veszélyét vetette fel, hogy az ellenzéki-baloldali szavazatok megoszlanak, ami a nemzetiszocialistáknak fog kedvezni. Vélhetően ezzel is számot vetett a liberális-demokrata irányzat tekintélyes vezetője, Rassay Károly, amikor levelében Hegymegi támogatására szólította fel a baloldali érzelmű debreceni szavazókat. (Mellesleg túltéve magát azon, hogy Hegymegi 1926-ban még az ő pártja színeiben lett képviselő.)

A választási eredmény lényegében igazolta az előzetes várakozásokat. A kormánypárt nagy erőket felvonultató, lendületes agitációja (még Gömbös miniszterelnök is elment Debrecenbe Lázár mellett kampányolni),⁵¹ az országosan korábban elért siker most helyi szinten is meghozta gyümölcsét: Lázár Andorék nagyjából hasonló eredményt értek el, mint tavasszal. A szociáldemokrata szavazók száma jelentősen csökkent ugyan, de egy mandátumot így is sikerült megszerezni. A Kisgazdapárt kicsivel több mint 4000, a Kossuth-párt pedig 2000 voksot kapott (Hubai, 2001: II. k., 113). Bekövetkezett az, amire számítani lehetett, az erők megosztása következtében egyikük sem szerzett képviselői helyet. Thury Levente és a Debreczeni Független Újság öngyilkos taktikájának köszönhetően ifj. Balogh került be a parlamentbe. A szélsőjobb ugyanis csak 5985 szavazatot kapott, ami valamivel kevesebb volt, mint a kisgazdáké és a Kossuth-párté együttvéve. Egyébként Festeticsék tavaszhoz képest látványosan gyengébb eredménye megerősítette azt a feltételezést, hogy annak idején átmenetileg számos kisgazdapárti is mögöttük sorakozott fel.

*

Bár a Festetics-féle nemzetiszocialista irányzat nem tudta hosszabb távon stabilizálni a helyzetét sem Debrecenben (Gárdonyi, 2002: 98.), sem országosan, a politikai erőviszonyok mégis számottevő mértékben átrendeződtek, aminek részeként a baloldali csoportok visszaszorulása és a szélsőjobb megerősödése következett be. Ennek hatása alól a helyi sajtó sem tudta kivonni magát. A Debreczeni Független Újság előbb a Kisgazdapárthoz, majd, 1937-ben a Márciusi Fronthoz közeledett.⁵² A lap helyzete az 1930-as évek végétől egyre nehezebbé vált, amin a többszöri címmódosítás és szerkezetátalakítás sem segített. 1941-ben meg is szűnt, egy évvel később pedig az utódlap beolvadt a Hajdúföldbe (Korompayné, 1973: 279, 282). Az addig politikai értelemben hárompólusú debreceni sajtó kettőre szűkült, és a nem kormánypárti olvasók számára a Debreczen maradt az egyetlen politikai lap 1944-ig. A német megszállást követően, májusban a közigazgatási hatóságok betiltották⁵³ és így a nácibarát Hajdúföld a háború végére versenytárs nélkül maradt.

Irodalom

Csobán Endre (szerk.) (1940): Debrecen, 1940. Debrecen szabad királyi város és Hajdú vármegye.

Tokody Gyula (szerk.) (1986): Debrecen története 1919–1944. 4. k. Debrecen: Debrecen Megyei Városi Tanács Művelődési Osztálya.

Gárdonyi Sándor (2002): Nyilas mozgalmak Debrecenben, 1933–1939. Debreceni Szemle, 2002/1. 79–99.

Hubai László (2001): Magyarország XX. századi választási atlasza 1920–2000. 1–3. k., Budapest: Napvilág.

Nemes Dezső & Karsai Elek (szerk.) (1959): Iratok az ellenforradalom történetéhez. Az ellenforradalmi rendszer gazdasági helyzete és politikája Magyarországon, 1924–1927. 3. k. Budapest, Kossuth.

Kerepeszki Róbert (2009): A Turul Szövetség országos és debreceni szervezete (1919–1945). PhD-értekezés, Debreceni Egyetem Történelmi Intézetének Könyvtára.

Korompayné Szalacsi Rácz Mária (1973): Hajdú-Bihar megye sajtóbibliográfiája 1843–1970. Debrecen, Kossuth Lajos Tudományegyetem.

Lázár Andor (1995): Visszaemlékezéseim. Budapest: Ráday Gyűjtemény.

Molnár Kálmán (1929): Magyarország közjoga. Budapest: k. n.

Püski Levente (2005): Festetics Sándor, a „nyilas gróf” politikai pályája. In: Velkey Ferenc (szerk.): Történeti tanulmányok, XIII. Debrecen, Debreceni Egyetem Történelmi Intézete, 157–168.

Romsics Ignác (1991): Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest: Magyarságkutató Intézet.

Ruszoly József (1980): A választási bíráskodás Magyarországon 1848–1948. Budapest: Közgazdasági és Jogi.

Sipos Balázs (2004): A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapírók a Horthy-korszak első felében. Budapest: Napvilág.

Sipos Balázs (2006): Az újságíró-társadalom 1890 és 1945 között. In: Kövér György (szerk.): Zsombékok. Középosztály és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Budapest: Századvég.

Sipos Péter (1999): Őrségváltás szavazócédulákkal – 1935. In: Földes György & Hubai László (szerk.): Parlamenti választások Magyarországon 1920–1998. Budapest: Napvilág.

Tóth Gábor (1982): Ellenzéki politikai mozgalmak a Tiszántúlon a 30-as években. Budapest: Akadémiai.

Veress Géza (1999): Vásáry István politikai pályája. Debrecen: Csokonai.