• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 tavasz

Történelem

Csík Tamás:

A koalíciós kormány hatalomra kerülése és a Nemzeti Munkapárt létrejötte (1906-1910) a Budapesti Hírlap és Az Újság valóságkonstrukciójában

A tanulmány kezdőpontja a dualizmus korának ama „pillanata”, amikor a választásokon az ellenzéki pártok koalíciója kivételes módon legyőzte az évtizedek óta kormányzó Szabadelvű Pártot, amely 1906-ban meg is szűnt. Végpontja pedig utóbbi „tulajdonképpeni” újjáalakulása. Az elemzés azokat az újságírói módszereket mutatja be, amelyekkel a korabeli médiumok igyekeztek saját olvasótáborukban egységes véleményt kialakítani a politikai élet meghatározó történéseivel kapcsolatban. Az írás célja annak érzékeltetése, hogy miként próbált a Budapesti Hírlap és Az Újság egy sajátos valóságképet konstruálni.

Előzmények

Az 1906 áprilisában hatalomra kerülő koalíciós pártok (a Függetlenségi és 48-as Párt, az Alkotmánypárt és a Katolikus Néppárt) politikáját koordináló vezérlő bizottság 1904. február 19-én alakult meg. Ez összefogást teremtett a nagyon is különféle politikai irányt képviselő, de a Szabadelvű Párttal szemben ellenzékben lévő erők között. Ennek közvetlen oka az ezt megelőző napon történt úgynevezett zsebkendőszavazás volt, amikor a kormánypárt az ellenzék heves tiltakozása és obstrukciója közepette új és a korábbinál szigorúbb házszabályt szavazott meg. A meglehetősen furcsa körülmények között elfogadott új házszabály azonban nemcsak összefogást teremtett az ellenzéki pártok között, hanem a Szabadelvű Párt bomlását is felgyorsította: a honatyák viszonylag nagy számban léptek ki a pártból.

Az 1905 elején tartott választásokon az 1875 óta hatalmon lévő párt vereséget szenvedett, viszont a győztes koalíció sem kerülhetett hatalomra, mivel a közös hadsereget érintő és gazdasági jellegű követelései miatt Ferenc József nem volt hajlandó a hatalomhoz engedni őket. Így rövid ideig Tisza István ügyvezető miniszterelnökként maradt a kormány élén. Ez év nyarán az uralkodó bizalmi emberei közül Fejérváry Géza bárót, a magyar darabont testőrség kapitányát jelölte ki kormányfőnek. Az egyik párthoz sem kötődő kormánytól a parlament ellenzéki többsége azonnal megvonta a bizalmat, így a következő 10 hónap a parlamenti ülések sorozatos elnapolásáról, illetve a törvényhatóságok központi akarattal szembeni ellenállásáról szólt. A krízishelyzet miatt már a katonai megoldás is felmerült Bécsben, de 1906. április 8-án a szövetkezett ellenzéki pártoknak sikerült megállapodniuk az uralkodóval a kormányra kerülés feltételeiről. Ennek értelmében Wekerle Sándor alakíthatott kormányt. Egészen pontosan az új választásokig egy átmeneti kormány jött létre, amelynek három, 1867-es alapon álló miniszter is a tagja lett. Az úgynevezett áprilisi paktum részeként a parlament megszavazta a költségvetést és az újonctartalékot, valamint bevezette volna az általános választójogot. Ezek egészültek ki a végleges megállapodásban a következő feltételekkel: a koalíció lemond katonai követeléseiről; a külkereskedelmi szerződéseket törvénybe iktatja; továbbá a korábbi Tisza- és Fejérváry-kormány tagjait nem vonja felelősségre.

Az 1906-os választásokon diadalmaskodó koalíció pár év alatt széthullott a pártok között lévő számos nézeteltérés, társadalmi bázisuk különbözősége és azok eltérő érdekei miatt. Az 1909-es év folyamán az önálló nemzeti bank kérdése a legnagyobb koalíciós pártban is szakadáshoz vezetett: a Függetlenségi és 48-as Párt egy Justh Gyula és egy Kossuth Ferenc által vezetett részre szakadt. Ráadásul az áprilisi paktum megkötései miatt alig különbözött a koalíciós kormány programja a korábbi Szabadelvű Pártétól.

A működésképtelenné vált koalíciós kormányt 1910. január 17-én egy olyan váltotta fel, amelynek ismét csak nem kellett megmérettetnie magát választáson. Ráadásul Khuen-Héderváry Károly miniszterelnök és miniszterei igen távol álltak a koalíciós pártoktól, inkább a volt Szabadelvű Párthoz, illetve annak „utódszervezetéhez”, a Nemzeti Társaskörhöz kötődtek. Egy kormánypárt nélküli kormányról volt tehát szó, amely egy ellenzéki többségű, de összefogni képtelen parlamenttel állt szemben.

A Budapesti Hírlap és Tisza István

Az 1881-ben alapított Budapesti Hírlap végig szemben állt Tisza Kálmán rendszerével, és az új század első éveiben Tisza Istvánnal is. A lap mégsem kötelezte el magát egyértelműen sem az akkori, sem a későbbi ellenzék mellett.
A tulajdonos lapszerkesztő, Rákosi Jenő visszaemlékezése szerint, egyértelműen az 1867-ben megkötött kiegyezést támogatta, de szót emelt a közös hadsereg magyar jellegének erősítése, a nagyobb gazdasági és általában a nagyobb nemzeti önállóság mellett. Mindezt a következő – bár túlságosan is általános – mondatban foglalta össze emlékirataiban: „mindennek pártolása és támogatása, ami a magyarság ügyét szolgálja az élet bármely mezején vagy vonatkozásában” (Rákosi, 1927: II. 109). Éppen emiatt tűnhetett meglepőnek, hogy a lap harminc évvel később, az 1910-es évek első felében, hirtelen irányváltással Tisza Istvánt kezdte támogatni. Számunkra pontosan ez adja a Budapesti Hírlap érdekességét. Érzékeltetendő a váltás mértékét, itt elég csak arra utalni, hogy Rákosi 1905 januárjában még azt írta: Tisza Istvánra „nincs szüksége a magyar közéletnek” (Rákosi, 1927: II. 148). Rákosi utóbb egyrészt az általános választójog követelésével (amit Tiszához hasonlóan elutasított), másrészt az ellenzéki pártok ismét obstrukcióba kezdő politikájával indokolta elfordulását a korábban támogatott pártoktól, és lett Tisza híve (Schiller, 1933: 167; Rákosi, 1927: II. 165).

Ezt követően igen szoros kapcsolatba kerültek. „Nem egyszer láttam őket baráti körben karonfogva sétálni” – írta Rákosi Jenőre emlékező művében a kortárs Sülle Antal (Sülle, 1930: 148). E szoros kapcsolatot bizonyítja az a tény is, hogy amikor a Budapesti Hírlap 1916-ban súlyos pénzügyi zavarba került, akkor Tisza István mentette meg a lapot az eladástól – azért, „hogy Rákosi Jenő megőrizhesse teljes újságírói függetlenségét” (Schiller, 1933: 72). Nemcsak mások visszaemlékezései, hanem a laptulajdonos publikációi is megerősítik, hogy ebben az időszakban személyes, szoros baráti szálak fűzték a századelő nagy hatalmú miniszterelnökéhez. Rákosi Tisza halála után „silány fatolvajoknak” nevezte Tisza gyilkosait, akik „kilopták a magyarság erdejének legsudarabb fáját” (Schiller, 1933: 141). Magántitkára memoárja szerint egy ízben azt mondta: „mindenkor büszkén fogok rá gondolni, hogy az utolsó esztendőkben Tiszának és rendszerének némi fölemlítésre méltó szolgálatot tehettem” (Schiller, 1933: 167).

Némi ellentmondás van ugyanakkor a visszaemlékezések és az egykorú Rákosi-publicisztikák között. Amennyiben ugyanis valóban az általános választójog elleni harc miatt kezdte Rákosi Jenő támogatni Tiszát és politikáját, akkor a koalíciós kormány kinevezését közvetlenül megelőző „áprilisi paktum” megkötése, illetve a feltételek nyilvánosságra hozatala után a Budapesti Hírlapnak politikai irányvonalát meg kellett volna változtatnia, hiszen az új választójogi törvény meghozatala része volt a megegyezésnek. Amennyiben viszont a koalíciós kormány bukása után újrakezdődő obstrukciók miatt történt meg a fordulat, akkor ez csak 1911-ben lehetett, amikor újra – és immár sokadszor – a véderővita volt soron.

Az Újság. Kinek a lapja?

Az Újság igen közel állt Tisza Istvánhoz és köréhez, viszont mégsem mondható, hogy a Szabadelvű Párt, majd a Nemzeti Munkapárt lapja lett volna. Ezt a funkciót hagyományosan a Nemzet és a Magyar Hírlap látta el. De akkor mi szükség volt ezen orgánum megalapítására?

Az Újság 1903. december 16-án megjelent első számában ismert nevekkel találkozhatunk. Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferenc mellett többek között Kenedi Géza és Kozma Andor tűntek fel: előbbi korábban a Pesti Hírlap munkatársa, 1910-től a Nemzeti Munkapárt képviselője; utóbbi író, emellett a Budapesti Hírlap, a Pesti Hírlap és a Nemzet munkatársa, 1910-től szintén munkapárti honatya. Az első felelős szerkesztő, Gajári Ödön, már jóval 1903 előtt bekapcsolódott a politikai életbe mint a Szabadelvű Párt képviselője, újságírói pályáját is kormánypárti lapoknál kezdte és a Nemzet szerkesztője volt.

A legelső szám „Az olvasóhoz” című programadó cikkében így írtak a szerkesztők az új lapról: „politikai irányát röviden ez a név fejezi ki: Deák Ferencz”. Ebből is látható volt, hogy egy 1867-es alapon álló lapot tart kezében az olvasó, amely „minden irányban szabadelvű”. Egyszerre tartották fontosnak a „magyar állami fennség teljességét”, valamint, hogy „minden ízében nemzeti szellemű lapot” kívánnak indítani. (Ez az önleírás válasz volt a függetlenségi párti orgánumok vádjára, tudniillik hogy a Szabadelvű Párt negligálja a nemzet jogos követeléseit, politikája Bécs irányába túlságosan is engedékeny.) Ugyanakkor kijelentették: „Az Újság kormánytól és minden párttól független”.¹

A lap politikai irányvonalának meghatározásához talán még közelebb visz, hogy a lapalapítás ötlete vélhetőleg a Széll Kálmán vezette kormány idejében merült föl. A nagy taktikusként ismert miniszterelnöknek az ellenzék irányába gyakorolt kompromisszumos politikája sokaknak nem tetszett a kormánypártból, így Tisza Istvánnak sem, aki mindig az ellenzéki pártokkal szembeni határozottabb fellépés híve volt. Ráadásul a Széll-kormány utolsó periódusában már a kompromisszumos politika sem működött. Ekkoriban távozott Gajári Ödön a Nemzettől. Végül: visszaemlékezésében az újságíró Róna Lajos is Tisza Istvánt és körét jelölte meg a lap mögött álló személyként-csoportként (Róna, 1930: II. 413).

A koalíciós kormány hatalomra kerülése a Budapesti Hírlapban

Az 1905–1906-os politikai válságnak a Budapesti Hírlap – hasonlóan sok más laphoz – külön rovatot szentelt, és a legtöbb vezércikk témáját is ez a konfliktus adta. Továbbá külön rovatot kaptak az ország településein kibontakozó ellenállási mozgalmak. A „Nemzeti ellenállás” című rovat léte és elnevezése egyfajta viszonyt is kifejezett az eseményekkel: látható, hogy ebben az időszakban a szövetkezett ellenzéki pártokat támogatta a lap. Mégsem nyilatkozott fenntartások nélkül az ellenzéki tömörülés politikájáról, hiszen egy helyütt például úgy fogalmazott: „hogy a nemzet mai kábultsága meddig fog tartani, az a koalíciótól is függ, hiszen ő vitte bele a nemzetet mostani kábultságába”.²

Mindezek, az alkalmanként megnyilvánuló, kritikus hangok viszont nem állíthatók párhuzamba azokkal a cikkekkel, amelyekben a Fejérváry-kormány került terítékre:

„Ez a kormány békés jelszavakkal jött s a legvadabb háborút csinálja; ideiglenesnek, átmenetinek és imparlamentárisnak indult, aztán állandónak készült, többséget óhajtott szerezni; majd újra ideiglenessé vált, hogy végül nyílt önkényuralom alapján állandósítsa hatalmát”.³

A darabont-kormányt valóban ideiglenes kormányként nevezték ki, és valóban a parlamenten kívüli erőkből választották minisztereit és magát a kormányfőt is. Az idézet szerzője utal a Fejérváry-kormány pártszervezési kísérleteire (a rövid ideig létező Haladó Pártra), majd a kormányfő lemondására, valamint újbóli kinevezésére, megerősítésére is. Ekkor a Bécsből származó értesülések szerint nem tűnt valószínűnek, hogy az uralkodó még április 11. előtt (ez lett volna erre a végső határidő) új választásokat ír ki, tehát a kormány továbbra is hatalmon maradt volna, és ezzel betetőzte volna alkotmányellenes működését.

A „BH” (ahogy kortársai nevezték a Budapesti Hírlapot) szemében azonban a legfőbb gonoszt nem is a kormány jelentette, hanem azok az erők, amelyek mögötte álltak, és amelyek nem a Lajtán túl voltak találhatók, hanem idehaza. Konkrétan Tisza Istvánra és ekkor még létező pártjára kell itt gondolni, ugyanis az újság értelmezése szerint Tisza tanácsára nem tartottak új választásokat Magyarországon. Azaz a Budapesti Hírlap szerint ő állt az önkényuralom felé tartó kormány mögött, ő segítette tanácsaival. Ráadásul: „irtózatos mértéke a politikai önzésnek az, amelyet Tisza tanúsított az egész válság alatt”.⁴ Minden rossz elképzelhető róla, hiszen „Tisza István ha nem harcol, akkor is harcol, még pedig a nemzet ellen, mert magatartása a nemzeti küzdelmet gyengíti, s már ezzel is a támadók erejét gyarapítja”.⁵

Ugyanezt állította a lapban az Alkotmánypárt vezetője, Andrássy Gyula. Természetesen a darabont-kormányt is élesen kritizálta, de az össztűz a Szabadelvű Pártra zúdult. Andrássy szerint a korábbi kormány azért vonult vissza, mert másként esélye sem lett volna, hogy bármiféle politikai befolyást gyakoroljon, így azonban a háttérből segíti-befolyásolja az alkotmányellenes kormányt. Azaz a kormány csak akkor fog lemondani, ha magának Tiszának a kormánya állhat majd a helyére.⁶

Talán ennyiből is látszik, hogy a BH Tisza-képe klasszikus ellenségkonstrukció. Szabó Márton definíciója szerint a politikai ellenség mindig az egész társadalom ellensége is, mert egyetemes értékekkel fordul szembe. Mindez természetesen csak egy szélsőségesen polarizált világképben valósítható meg, ezért ebben a diskurzusban a világot a Jó és a Gonosz szüntelen harca alakítja (Szabó, 2006: 85–94). A diabolizált Tisza ellenpontja pedig ifj. Andrássy Gyula Alkotmánypártja lett. Utóbbi alapja az volt, hogy Andrássy Gyula pártja és Rákosi Jenő lapja egyaránt elfogadta az 1867-es kiegyezést, illetve mind a kettő a Szabadelvű Párt ellenzéke volt. Emiatt a különféle pártkörökből érkező hírek között mindig első vagy második helyen szerepeltek az Andrássy pártjától érkezett tudósítások. Ellenben a bomlás utolsó fázisába került Szabadelvű Pártról szóló beszámolók rendszerint mindig a rovat második felében kaptak helyet.

A több hónapos válságot feloldó megállapodásról az első hírek április 5-én jelentek meg a Budapesti Hírlapban. Ekkor azonban még csak a Függetlenségi és 48-as Pártot kereste meg a kormány az ajánlattal. A lap emiatt csak taktikai fogást sejtett a háttérben – a szövetkezett pártok megosztásának szándékát: „józanul nem lehet csak arra a gyanúra rájönnünk, hogy ez a kísérlet nem békekísérlet, hanem az utolsó próba az utolsó órában a koalíció szétugrasztására”.⁷

Ugyanebben a számban szó esett a választójogi reformról, abban a formában, ahogy a későbbi megállapodásba is bekerült (általános választójog bevezetése és új választások). A lap erre a tényre nem reagált, a hangsúlyt a hatalmon lévők taktikázására helyezte.

A következő számból kiderült, hogy Kossuth Ferenc csak akkor hajlandó tárgyalni a kormánnyal, ha az összes szövetkezett, ekkor még ellenzékben lévő pártot bevonják a megbeszélésbe. Az ajánlatot ebben a formában már elfogadták, és a pártok vezérei reménykedve utazhattak Bécsbe. A hírek szerint a kormány fő feladata a választási reform végrehajtása lett volna – a Budapesti Hírlap azonban ekkor sem reagált a hírre. Ellenben azt hangsúlyozták:

„haladók [Haladó Párt] körében nagy a rémület az egész országban, a hová az erőszak szele sodorta őket. Nagy baj van: közeleg a béke veszedelme.”⁸ A megegyezés közeledtével a lap irányítói felismerték, hogy az ellenzéki pártoknak fel kell adniuk programjuk legproblematikusabb részeit (a katonai követeléseket). Erre utal az a megjegyzés is, hogy korábban a passzív ellenállás eredményre vezethetett, de egy modern állam esetében megakasztja az ország működését. Mindebből következik, hogy az ellenzéki pártoknak nem lehet a szemükre vetni, ha feladják elveiket, hiszen az ország érdeke ezt kívánja. Egy látszólag csak formai változás is történt ekkor a lapnál: április 10-étől a vidéki tudósításokat a „Rend a törvényhatóságokban” rovatcím alatt közölték.

Érdemes itt visszaemlékeznünk Rákosi Jenő utólagos magyarázatára, amely szerint 1910 után az obstrukció miatt fordult szembe a későbbi ellenzékkel. A Budapesti Hírlap ugyanis 1906-ban még másként ítélte meg az obstruálás szerepét. Ezt írták ugyanis: „amikor azonban az obstrukció győzött az ügy szentségével, a hatalom pedig a törvénytelenség terére lépett a nemzeti jogok letiprására: minden erőnket és fegyverünket a nemzeti ellenállás rendelkezésére bocsátottuk”.⁹ Ha ehhez hozzávesszük az 1906-os paktum választójogra vonatkozó részét, akkor látszik, hogy Rákosi Jenő ekkor még mást gondolt a választójog kiterjesztéséről és az ellenzék parlamenti eszközeiről.

Az Újság a koalíciós pártok kormányra kerüléséről

Az Újság meglehetősen nagy gondban volt ugyanebben az időszakban: Tiszát támogató lap volt, miközben a Tisza által kezdetben a háttérből segített Fejérváry-kormány alig rendelkezett támogatottsággal, és a politikai élet jelentősebb szereplői sem vállalták nyíltan a mellette való kiállást. Értelemszerűen a parlamenten kívüli kormány nyílt támadása sem jöhetett szóba. A szerkesztők fontosnak tartották megerősíteni az olvasókat abban, hogy mint eddig is, „az alkotmányos intézmények mellett való hazafias kitartást hirdetjük”. Egyfajta tartózkodás jelent meg, amikor a lap ismét csak igyekezett valamiféle középutat megtalálni a zavaros, számára kedvezőtlen helyzetben: „semmit föladni abból, a mi a nemzet igaza. Semmit jogosnak elismerni, a mi törvénytelen. Sem szóval, sem tettel. De semmit elkövetni az ellen, a mi vagy a ki a nemzet alkotmánya békés visszaszerzésére akarja vezetni.” Mivel a Fejérváry-kabinethez való viszonyulás – mint írtam – szintén nagyon kényes kérdés volt, a lap megpróbált balanszírozni: „mi számolunk azzal a ténnyel, hogy parlament és parlamentarizmus híján az országnak most természetesen csak királyi kormánya lehet [...ám] ez a kormány törvénytelen […], de kötelességét teljesíti”.¹⁰ Az Újság tehát részben hasonló véleményt formált a Fejérváry-kormányról, mint a Budapesti Hírlap – viszont Rákosi Jenő lapja hangsúlyosan szólt a kormány pártalapítási kísérleteiről, az önálló program összeállításáról is, ami egy átmeneti kormánynak nem lett volna kötelessége. Az Újság azonban érthető módon hallgatott ezekről a tényekről. Annál is inkább, mivel maga Tisza István még ennél is tovább ment egy Gajári Ödönhöz írt levélben. „Törvényes kormánnyal állunk szemben” – állította –, mert

„ a törvényes értelemben felelős kormány az, mely a korona összes rendeleteit ellenjegyzi, a végrehajtó hatalom összes tényeiért az országgyűlésnek felelős, ezekért a képviselőház által vád alá helyezhető s a főrendiház által megalakított bíróság által elmarasztalható” (Tisza, 1905: 12).

Innen nézve nem is meglepő, hogy nem a Fejérváry-kormány és még kevésbé Tisza István és köre volt a Rovás (a vezércikk elnevezése Az Újságban) fő témája. Sokkal többet foglalkoztak az ellenzéki pártokkal, mégpedig igen kritikus hangnemben. Azt mindig elismerték, hogy a darabont-kormány tevékenysége káros a nemzetre nézve, de úgy vélték, hogy „a bűnben, melyet a nemzet ellen elkövetnek”, éppen úgy részes az ellenzéki koalíció, „s a felelősségben, mely belőle hárul, csak tessék a kormánnyal osztozkodni”.¹¹ Azaz a lapban a kormányt nem minősítették törvénytelennek – de ilyesféle utalásokat tettek. Nem fordultak szembe vele nyíltan – sőt az ellenzék támadása révén, indirekt módon támogatták.

Arra is magyarázatot kerestek, hogy miként történhetett meg az ellenzéki pártok szövetségének 1905-ös győzelme.
A „nemzet akaratát” természetesen nem negligálhatták, és a tudatlanságára, szellemi éretlenségére sem hivatkozhattak. A problémát a politikai életben ismert módszerrel oldották meg – arra hivatkoztak, hogy a választókat félrevezették: „a nemzet nem tudta, hogy választottai túlmennek akaratán és viszályba viszik őt alkotmányos királyával”.¹² Vagy másutt:„ezt a programot ők [az ellenzéki pártok] állították össze, nem a nemzet. Ők tukmálták a nemzetre, nem a nemzet rájuk.”
A demagógia volt az eszköz ehhez a jól kitervelt politikához, amelynek a végső célja az volt, hogy bármi áron kormányra juttassa az ellenzéket. A lap ezért követelte, hogy „adják vissza az országnak a tulajdon szemével való látás képességét, melyet hazafias terrorizmusukkal elvettek tőle és minden rendbe térül”.¹³ (Mint látható, itt már a bajok egyedüli oka az ellenzék demagóg politikája.) Ami pedig az uralkodó szerepét illeti, őt „gonosz tanácsadóitól” óvták.¹⁴

Az április elején kötött megállapodást örömmel fogadta a lap, noha az egyben a koalíciós ellenzék sikerét is jelentette. Az ország érdekében állónak gondolták ugyanis, hogy helyreálljon a rend.¹⁵ Tehát hasonlóképpen vélekedtek a javaslatról, mint a Budapesti Hírlap, viszont úgy vélték: a taktikázás veszélye sokkal inkább a koalíciós pártok részéről állt fenn. Az, hogy a Függetlenségi és 48-as Pártot keresték meg az ajánlattal, csak pozitívum a lap szerint, hiszen maga az ellenzéki koalíció nem volt egységes, így egyöntetű álláspontot sem tudott volna kialakítani ebben a kérdésben.

Az áprilisi paktumról szóló hírek megjelenése után egyfajta kincstári optimizmus jellemezte Az Újságot, ellenben lényegesen több volt a kétkedő hang itt, mint a Budapesti Hírlapnál. Amit Rákosi Jenő lapja nem hangoztatott, azt Az Újság megtette: „megmentették a parlamentarizmust és ím látják, hogy nem volt szükség azt válságba dönteni”.¹⁶ Az új miniszterelnököt, Wekerle Sándort mint volt szabadelvű kormányfőt, „liberális, sőt demokrata érzületű, kipróbált államférfinak” mutatták, akinek „a legfőbb dolog a béke”.¹⁷ Más helyütt meg arról írtak, hogy vajon miként fogják majd a „zoltánokat”, azaz a függetlenségi képviselőket rendre inteni a pártok vezérei, amikor követelni kezdik az eredeti program szerinti politizálást. Ennek kapcsán némi káröröm figyelhető meg Az Újság cikkében: amikor majd őket győzködik programjuk lehetetlenségéről, „mi nagy örömmel fogunk Kossuth, Apponyi és Andrássy parlamenti beszédeiben találkozni a saját argumentumainkkal”.¹⁸

Az újabb, 1906-os választások közeledtével ismét nehéz helyzetbe került a lap, hiszen nem volt nehéz megjósolni a koalíció győzelmét. Tisza Istvánt, pártját és lapját, Az Újságot olyan mértékű támadások érték, hogy erre reagálni kellett. A Budapesti Hírlapban Mikszáth Kálmánt is elővették az egyik vezércikkben, és semmilyen etikai szabályt nem tisztelő intrikusnak mutatták:

„ országos és pártbeli nagy és kövér pozícióját azokkal a cikkekkel szerezte meg, a melyek A Tisztelt Házból címen az olvasót a Háznak és pártköröknek és pártvacsoráknak minden zugában, a legfélreesőbb helyeken meghurcolta és állandóan intimitásokat hordott a piacra”.¹⁹

Mikszáth erre válaszul leszögezte, hogy, mint bárki más, ő is barátaival vacsorázik. Már pedig ő barátainak tekinti azokat, akikkel a Szabadelvű Párt rendezvényein találkozni szokott, de „a miniszteri előszobákban nem hencsergek, a hol viszont én láthatnám a koalíciós urakat” – vágott vissza.²⁰ Az „előszobázás” valóságos szitokszó volt ekkor: a miniszterek előszobájában várakozók ugyanis a korabeli ábrázolásokban mind valamit akartak, mégpedig leginkább tisztséget, zsírosabb állást, megrendelést vállalatuknak. Ezzel a neves író visszájára fordította azt az érvelést, amivel őt és Tisza Istvánt is támadta a Budapesti Hírlap.

A Szabadelvű Párt feloszlásának magyarázatával, okainak elsorolásával adós maradt a lap, ám a véget (tudniillik a párt „kimúlását”) heroikusnak mutatta. „Ne fáradjanak dicső Antoniusok, Brutus a kardjába dőlt” – búcsúzott.²¹ Másrészt a megmaradt párttagok viselkedését példaértékűnek állította be: a „mamelukok” vezérüket nem csak a győzelem felé vezető úton követik, de hűségesen a bukásba is – írták. (A korábbi ellenzék által a kormánypárti képviselőkre használt, nem éppen hízelgő elnevezés így új értelmet kapott a cikkben.) Eközben persze a lap szemérmesen hallgatott a kilépőkről, akik szinte azonnal átáramlottak a hatalomra került pártokba (elsősorban Andrássy pártjába).

A Nemzeti Munkapárt megalakulása és a Budapesti Hírlap

Az 1906 és 1910 közötti koalíciós kormányzás – elsősorban annak kudarcai miatt – átmeneti jelensége volt a dualizmus időszakának. A Budapesti Hírlap oldalain is egyre erőteljesebb lett a koalíciós kormány kritikája, de azt is hangsúlyozták, hogy „pusztán a volt szabadelvű pártra támaszkodva és a letűnt és elavult rendszer felélesztésével a munkát a siker reményével elvégezni nem lehet”.²² E kijelentés fényében érdekes, hogy miként reagáltak a következő kormánypárt névválasztására. A Budapesti Hírlap már a Nemzeti Munkapárt elnevezést is támadta, „mert a vak is látja, hogy nincs itt sem nemzeti, sem munka-, sem másféle párt, hanem van Tisza-párt”.²³ Ez az 1906-ból ismert ellenségkép: Tisza annyira jelentős és meghatározó személyisége a pártnak, hogy maga a kormány hozzá képest csak alárendelt szereplő: mint a Fejérváry-kabinet idején, megint őt támadták a leginkább, nem pedig a döntési helyzetben lévő kormányt.

A február 18-án – többek között – a szétesőben lévő Alkotmánypártból kilépő tagokkal megerősített új kormánypárt hamar népszerű lett a máshol már kevés lehetőséget látó politikusok számára. Ez megerősítette a „BH” ellenségképét, és ennek megfelelően azt állította, hogy a Nemzeti Munkapártban „a tagok alig ismerik egymást”, „Tisza István uralkodik” és „ő a párt”. A józanabb választópolgárok nem is jelentek meg az alakuló gyűlésen: „a miniszterelnök beszéde; Tisza István megszólalása és riadója, s mind ettől a főváros utcája és társadalma hidegen maradt, objektív nézőnek sem áll oda”.²⁴ A megvető közömbösség mellett megjelent a rezignáció is. Négy évvel korábban országos méretű ellenállási mozgalom bontakozott ki a Fejérváry-kormánnyal szemben, 1910-ben mindez elmaradt, az ország lakossága keserű belenyugvással vette tudomásul, hogy „az erő Bécsben van”.²⁵

A Budapesti Hírlap úgy látta, hogy az új pártalakulat viszont minden bizonnyal nem fog sokáig együtt maradni, mivel „az egyéni ambíciók kérdése még inkább zülleszti a pártot”. Jelen esetben a Tisza István és Khuen-Héderváry Károly közötti rövid ideig tartó konfliktusra utalt a lap – de érdemes megfigyelni, hogy mennyire hasonlóan ábrázolta Az Újság az 1906-ban hatalomra jutó koalíciós kormány helyzetét. Akkor a koalícióban nem volt egységes politikai irányvonal: a konzervatív Néppárttól kezdve az 1867-es alapon álló Alkotmánypárton keresztül a Függetlenségi és 48-as Pártig széles volt a paletta, és – amint Az Újság akkor jövendölte – csak idő kérdése volt a szövetség szétesése. 1910-ben sok tekintetben hasonló volt a helyzet: a Nemzeti Munkapárt politikustömegeit a volt koalíciós pártokból átáramló elvtelen, hatalomra éhes figurák adják – érvelt a Budapesti Hírlap. Erre maguk a párt vezetői is építettek, hiszen már maga a név és a program is olyan szemléletet tükrözött, amely a kellően általános és semmitmondó megfogalmazás miatt alkalmas volt arra, hogy a politikai életből bárhonnan érkezőket összefogja.²⁶

Az ország 1910-es állapota semmiben sem különbözött az 1906-os helyzettől, vallotta a „BH”, és ebben a helyzetben nem látott okot az optimizmusra: nincs olyan politikai erő az országban, amely hatalomra kerülhetne egy, az 1906-os „paktumhoz” hasonló megegyezéssel. „Ebbe a sötét állapotba az országot a koalíció döntötte és a régi Szabadelvű Párt” – foglalta össze a helyzetet a Budapesti Hírlap.²⁷ A koalíciós kormány folyamatos belső konfliktusaival, a szabadelvű politikusok intrikával és a szövetkezett pártok szétverését célzó taktikával közösen idézték elő ezt a helyzetet. A kritika alól csak az Alkotmánypárt mentesült: „az olyan tisztult politika számára, a minőt Andrássy gróf és az Alkotmánypárt képviselt, nincs meg a kellő megértés sem lent, sem fönn”.²⁸ A bukásában felmagasztosult párt tehát ismét a saját korán és annak romlott erkölcsein, politikai intrikáin egyedül felülemelkedni képes hős szerepét játszotta a Budapesti Hírlapban. A lap megható cikkben búcsúztatta a feloszlás előtti napon az általa favorizált politikai alakulást: „két malomkő közé került búzaszemként” írtak róla. (A két malomkő közül az egyik természetesen a kormány és a mögötte álló erők, a másik pedig magának a koalíciónak a politikája.) „…mint oldott kéve hull szét a koalíció egészében és részben, míg Héderváry marokszedői erősen dolgoznak”²⁹ – fogalmazott az újság, utalva arra, hogy a párt volt tagjai szinte azonnal a hatalom felé, az alakulás küszöbén álló Nemzeti Munkapártba kezdtek áramlani. A magyarázattal viszont adós maradt a lap, még pedig azzal kapcsolatban, hogy az általa magasztalt párt tagsága miért áramlott – általuk szintén megvetett módon – a hatalmat megragadni készülő pártba.³⁰

Rákosi Jenő újságja a koalíciós pártok közül a legnagyobbról szólva így írt: „a 48-as jelszónak varázsa csak akkor törhető meg, ha a hatvanhetes alap becsületesen, minden hátsó gondolat és visszacsinálási törekvés nélkül hajtatik végre”. A lap továbbra is elutasította a függetlenségi politikát, és nem adta fel azokat az elveket, amiket az induláskor, 1881-ben lefektetett. Úgy vélte, „A függetlenségi és 48-as jelző mindenkinél csak reklám-célokat szolgál és kortesszolgálatot teljesít”.³¹

A lap számára a legfőbb gonosz továbbra is Tisza István maradt. Természetesen kellett egy ellenpont is, és ezt találták meg ifj. Andrássy Gyulában, illetve széthulló pártjában: a mitikus hőssé váló politikus és annak pártja elbukott ugyan a gonosz elleni harcban, de bukásuk felemelő volt. Megállapítható, hogy a Budapesti Hírlap ekkor sem adott fel semmit eredeti programjából, nem fordult a Függetlenségi és 48-as Párt felé, hiszen egy 1867-es alapon politizáló koalíciós párté volt minden szimpátiája.

A Nemzeti Munkapárt megalakulása és Az Újság

Az 1910-es politikai helyzet – gondolhatnánk – lényegesen kedvezőbb lehetett Az Újság számára, mint az 1906-os. Ez annyiban valóban igaz volt, hogy egy olyan politikai erő került hatalomra ebben az évben, amely jelentős mértékben bírta a lap támogatását. Viszont ha azt a tényt tekintjük, hogy 1910 első hónapjaiban ismét olyan kormánya volt az országnak, amely nem győztes választás után került hatalomra, hanem – törvényes jogával élve – az uralkodó nevezte ki, akkor megint csak problémásnak kell látnunk Az Újság kormányhoz fűződő viszonyát. Egyrészt a Khuen-Héderváry Károly vezette kabinet igen közel állt Az Újság mögött álló politikusi körökhöz. Tisza István nézetei közel álltak a kormányfőéhez. Ők, mint a Nemzeti Társaskör két, leginkább meghatározó tagja, az 1906 és 1909 közötti időszakban is összetartottak. Másrészt, bár az 1910-es kormány már távolról sem volt annyira népszerűtlen, mint az 1906-os Fejérváry-kabinet, de legitimitása a fentiek miatt mégiscsak megkérdőjelezhető volt, amit mindenképpen figyelembe kellett vennie a lapnak.

Az Újság szerkesztői nehezen tagadhatták volna a párhuzamot a darabont-kormány és Khuen-Héderváry között, de látni vélték a különbséget is: „nem a cselekedetei tették ezt a kormányt darabonttá, hanem a gyűlölködő indulat, mellyel cselekedeteit fogadták”.³² Azaz a kormányt rosszindulat veszi körül, pedig semmi olyan lépést nem tett, amely a darabont-kormányra emlékeztetne, ellenben „a koalíciós hősök felelősségéből megint egy darabot vett a nyakába Héderváry gróf csonka kormánya”. Ugyanakkor bírálták, amiért – úgymond – nem szakított a koalíciós kormány politikájával. „Hűtlenek lennénk missziónkhoz […], ha azt, a mit a nemzet kárának ismertünk fel, most már a hasznának néznők, csak azért, mert mások más alapon, becsületesebb szándékkal, de ugyanazzal az aggasztó végzetességgel tovább fejlesztik.” Ezek után természetesen senki részéről nem érhette már az a vád a lapot, hogy a nemzet bizalmának elnyerése nélkül hatalomra került kormányt támogatná. A helyzetért azonban alapvetően a koalíciós kormány vezető politikusait okolta leginkább, mert a hatalom megszerzésének, megtartásának rendelték alá a politikájukat. Ezt nevezte a lap „a vezérek problémájának”, amelyet így határozott meg: „Az ország nagyon jól el tudja magát nélkülök is képzelni, de ők nem tudják az országot maguk nélkül elképzelni”. Míg tehát 1905-ben Tisza István félreállt és nem gátolta a kibontakozást, addig erre a koalíció vezérei nem hajlandók, mert az ehhez szükséges morális nagyság hiányzik belőlük: ahhoz ugyanis, „hogy valaki elvei kedvéért generálisból közkatonává legyen, a puritán nagyság heroizmusa kell”, illetve a „legszigorúbb hazafiasság” és „egy semmi hívságtól el nem fátyolozott, éles és bátor szem”.³³ Az Újság egy követendő példát állított ezzel a „koalíciós hősök elé”, akikben a fenti nemes tulajdonságok a lap szerint minden bizonnyal nem voltak meg. Könnyű ráismerni Tisza Istvánra, mint aki mindezekkel rendelkezik. Az Újság továbbá azért is elmarasztalta a koalíciót, mert „a nagy alkotó, szabadelvű irányt, mely tulajdonképpen 1791 óta, tehát több, mint száz esztendeje éltette a magyar nemzet alkotmányát és állami intézményeit, 1905-ben a koalíció fellépése brutálisan megszakította”. Mindezek után az új kormánypártnak talán a „régi szabadelvűpárt becsületes nevét” kellett volna felvennie, hiszen egyértelműen annak hagyományait folytatja. „Viszont a nemzeti munka olyan szép és általános valami, hogy nincs a ki ebbe bele ne mehetne, akármi is a meggyőződése vagy iránya” – írta Az Újság, szöges ellentétben a Budapesti Hírlappal. Gajári Ödön lapja szerint bárki elfogadhatta a párt nevét, aki a nemzetért akar munkálkodni. A kritikusok csak hátráltatják a nemzetért végzendő munkát, ami pedig igencsak szükségessé vált, hiszen a koalíciós kormány alig pár éves ténykedésével romba döntötte az országot. A Munkára fel! című vezércikk tanulsága viszont egyértelmű: „csakugyan jobb, mint a koalíció, mert ha még kétséges is, hogy valóban a nemzeti munka pártja lesz, de az kétségtelen, hogy emez a nemzeti herék pártja volt”.³⁴

A kötelező szolid kritika a kormányt illette (amelyben Tisza István nem volt tag), a kötelező szkepszis a Nemzeti Munkapártot (amelynek viszont egyik vezető politikusa volt). Az Újság is aggódott az új kormánypárt gyorsan szaporodó tagsága miatt. A máshonnan a hatalom közelébe áramló tömegtől féltették a politikai alakulást, de „tábora napról-napra szaporodik, s kit nem vonz hozzá a benne való bizalom, azt hozzászegődteti a koalícziós gondolkodástól való csömörletes undor”.³⁵ Az Újság nézete szerint az ország valójában nem a kilátástalan harctól csömörlött meg Béccsel szemben, hanem a koalíció politikájától.

A lap tehát hőst faragott Tisza Istvánból, ahogy a Budapesti Hírlap Andrássyból. Viszont a kormány megítélése nem lehetett egyértelműen pozitív, hiszen legitimitása kérdéses volt, ellenben ezt a kis „szépséghibát” azzal a rombolással állították szembe, amit a koalíciós politika végzett a korábbi néhány évben.

Összefoglalás: a médiumok valóságformálása

Nicolas Luhmann A tömegmédia valósága című műve szerint a média „külön valóságot” formál azáltal, hogy bizonyos szempontok alapján szelektál a napi hírek között, és azokat saját logikájának megfelelő formában és sorrendben közli. E szempontok a következők: 1. a közölt információnak mindig újnak kell lennie, ezáltal egyfajta megszakítottságot idéz elő az események néha egyhangú sorában. 2. Mindig előnyben részesülnek a konfliktusok, amelyeknek győztesei egy ideig titokban maradnak, így megint csak egyfajta feszültséget keltenek az olvasóban. 3. Fontos szerepet kapnak a mennyiségek, amivel az objektivitás érzetét is keltik, hiszen egy mérhető mennyiséggel nem lehet vitázni, nem lehet kétségbe vonni (legfeljebb azokat a szempontokat, amelyek alapján erre az eredményre jutottak). 4. Egy helyi, a befogadókat közelebbről érintő, konfliktus hírértéke mindig nagyobb, és ezért mindig kiemelt helyen közlik őket. 5. A normasértések szintén lényeges szerepet játszanak, főként, ha erkölcsi értékek is kötődnek hozzájuk. Ezek az értékek talán nem annyira nyilvánvalók, de azáltal, hogy a médium folyamatosan megerősíti a befogadókat abban, hogy az ezektől való eltérés súlyos morális megítélés alá esik, bennük is erősödik ezeknek értéke. 6. A cselekvő szempontjai legalább ennyire fontosak, különösen akkor, ha a normasértés okaira keressük a választ. Előfordulhat, hogy a cselekvő – gyakran igen összetett – indítékaira akarunk rávilágítani, és ezzel akár védelmet is „találhat” a normaszegő. 7. Az ideiglenesen aktualitásukat vesztett események utóbb könnyen visszanyerhetik hírértéküket, amikor egy olyan történéssel kerülünk szembe, amely összehasonlítható a korábbival. 8. Fontos az egyes emberek, politikusok, közéleti szereplők véleménye, mert ezzel sajátos szempontok kapnak szerepet. Másrészt – Luhmann szavaival – „a világ mintegy utólag telik meg lármával: kezdeményezésekkel, kommentárokkal, bírálatokkal”. 9. Mindezeket a szempontokat erősíti az a munka, amit maga a médium végez az események megfelelő elrendezésével, közlési sorrendjével (Luhmann, 2008: 35–51).

Érdemes ezekből a szempontokból is megvizsgálni a Budapesti Hírlap és Az Újság valóságképét. Miként is alakította ki a saját valóságát a két orgánum?

A bemutatott események majd' minden nap címlapon szerepeltek és a vezércikk témáját is adták. Először 1906. április 5-én láttak napvilágot a lapokban a várható megállapodással kapcsolatos hírek, bár ekkor még mindkét újság inkább kétségeinek adott hangot, hiszen nem az volt az első eset, amikor a hónapok óta húzódó politikai konfliktus megoldására esély kínálkozott, és ez a fordulat is csak egy újabb taktikai fogásnak tűnt. Viszont az ezt megelőző napokban – miután kiderült, hogy valószínűleg nem lesz választás április 11-éig, és így a válság még mélyebb pontjára jut az ország – más események kerültek a címlapra. Így a Budapesti Hírlap Tisza István és Fejérváry Géza személyes viszonyát boncolgatta, és Mikszáth Kálmánt (mint az egyik rivális lap neves szerzőjét) igyekezett gátlástalan intrikusnak beállítani.

A mennyiségi mutatók is szerepet kaptak: „a Szabadelvű Párt harmincéves garázdálkodása és az alkotmányellenes kormány kilenc hónapi garázdálkodása” – írta a Budapesti Hírlap.³⁶ A mondat igen hatásos kifejezése annak a rombolásnak, ami oda juttatta az országot, ahol 1906 áprilisában volt. A „harmincéves garázdálkodás” mindenképpen több, mint a „kilenc hónapi” – és ez érzékeltette is, hogy ugyan a Fejérváry-kormány megítélése negatív, de az ekkor feloszló Szabadelvű Párté sokkal rosszabb. Természetesen így érthetőbb már az is, hogy a 360+9 hónapnyi romboláshoz képest az ekkor még ellenzékben lévő koalíciós pártok – időnként elismerten káros – tevékenysége miért tűnt jelentéktelennek.

Ezzel a beállítással rokon Az Újság vélekedése az évekig kormányon volt koalíció tevékenységéről 1910-ben: eszerint mindössze négyévnyi működés is elég volt ahhoz, hogy ismét egy súlyos politikai konfliktust kelljen az országnak átélnie. Az egyik oldalon egy nagy szám, a másikon egy kisebb. Az egyik a rombolás folyamatosságát emelte ki, a másik viszont annak mértékét, és azt, hogy a szövetkezett erők rövid idő alatt is képesek voltak a szakadékba taszítani az országot.

Az erkölcsi ítélettel sújtott normaszegések ugyan sokszor megjelentek a lapokban, de nem tömeges mértékben. Mindennapi témaként erkölcsi súlyuk is csökkent volna, így a normasértés sem minősült volna annyira súlyosnak. Egy mindennapi dolognak minősített normaszegés és erkölcsi elmarasztalás egy idő után közhelyesnek, banalitásnak tűnt volna, a nagy szavak súlya elveszett volna. Viszont akár Tisza István az egyik lapban, akár maga a koalíció egésze a másikban, a legteljesebb mértékben érdemesnek bizonyult a legsúlyosabb erkölcsi elmarasztalásra, ezáltal egy negatív szélsőséget is teremtve. Egy negatív szélsőséget, amellyel szemben egy pozitív erkölcsi példát is lehetett állítani: Andrássy Gyulát (a Budapesti Hírlapban) és Tisza Istvánt (Az Újságban). Az erkölcsi példamutatás legmagasabb szintje és a legsötétebb bűnök közötti széles területen „elfértek” a kormányok (amelyek legitimitása 1906 áprilisa előtt és 1910-ben is megkérdőjelezhető volt). A két „szélsőség” példáján keresztül könnyen irányt lehetett mutatni a politikai élet zátonyai között.

Az egyes emberi cselekvések magyarázata főként akkor jelenhetett volna meg, amikor egy-egy olyan kifogásolható mozzanat tűnt fel a politikai életben, amely kényelmetlenné vált az adott lap számára. A legsúlyosabb helyzetben Az Újság volt ebből a szempontból 1906-ban. Nem kívánta kritizálni a rendkívül népszerűtlen Tisza Istvánt, így inkább kerülte a személyét, és próbálta a felelősséget a másik oldalra helyezni. 1910-ben viszont ismét előkerülhetett személye, amikor Andrássy Gyula ténykedésével vetette össze a lap Tisza István korábbi viselkedését. Az Újság az Alkotmánypárt szétesése és a négy évvel korábbi politikai földcsuszamlás közben megszűnő Szabadelvű Párt között találta meg a párhuzamot. A Budapesti Hírlap sem maradt adós a korábbi események felemlegetésével, viszont Rákosi Jenő lapja sokkal inkább a Nemzeti Munkapárt és a korábbi koalíciós kormány mögötti pártszövetség politikai sokszínűsége (ami részben a bukásuknak is oka volt) között talált párhuzamot. Az új pártba áramló politikustömegek előre jelezték már a politikai alakulás sorsát Rákosi lapja szerint, amely sors hasonlítani fog a koalícióéhoz. A politikai elvtelenség, a bárkit befogadó (már a párt neve is ezt sugallta) program is ebbe az irányba mutatott, ami támadási pont lehetett a Budapesti Hírlapnak.

Az események szereplőinek kommentárjai, a beszédek, sőt a politikai vezetők által írt vezércikkek is segítettek a valóság formálásában. Így írhatott vezércikket Andrássy Gyula a Budapesti Hírlapban, és így közölhette Tisza István és Mikszáth Kálmán levelét Az Újság, amikor a személyüket ért támadásra válaszoltak. A politikai, pártéletről szóló beszámolók is hemzsegtek a beszédektől, nyilatkozatoktól. A beszámolók soha nem voltak azonosak a vezércikkel, amely elismerten egy szubjektív műfaj (szemben az előbbivel). A második-harmadik oldalon közölt beszámolók mindig objektivitásra törekedtek, így mindennapi jelenség volt a pártkonferenciákon, jelentősebb események alkalmával tartott beszédek közlése.

Mindkét lap saját szempontjainak megfelelően helyezte el a híreket, tudósításokat. Az első oldal természetesen a vezércikké volt, a következő oldalon a belpolitikai tudósítások szerepeltek. Viszont az egyes pártkörökből érkező hírek közül Az Újság esetében a Szabadelvű Párt igen előkelő (első vagy második) helyen szerepelt 1906-ban, 1910-ben pedig a Nemzeti Társaskörből, majd párttá alakulása után a Nemzeti Munkapártból érkező információk kerültek az első helyek egyikére. A Budapesti Hírlap esetében az általuk leginkább favorizált párt, az Alkotmánypárt szerepelt az első helyen a tudósítások között. E mellett érdemes felhívni a figyelmet az egyes rovatok címére is. A Budapesti Hírlapnál az 1906. április 8. előtt a törvényhatóságoktól érkező tudósítások A nemzeti ellenállás című rovatban jelentek meg. Ez az áprilisi megállapodás megkötése után szinte azonnal megváltozott: az új rovatcím Rend a törvényhatóságokban lett. Már a címadás is megerősít bennünket abban, hogy a kialakult politikai konfliktusnak egyetlenegy oka volt: nem az(ok) a párt(ok) kerültek kormányra, amelyek a legutóbbi választásokon győztek. Bárki, aki ezt a helyzetet erősítette politikájával, egyben a nemzet ellenfele is volt, mivel ellenük irányult az ellenállás.

Luhmann szempontjai közül az aktuális hírértékkel bíró információ; a normaszegések; a már aktualitását vesztett, de azt valamilyen okból visszanyerő információ közlése az, ami leginkább jellemzi az általunk vizsgált lapokat. Pontosabban főként ez a három szempont az, amelyek alkalmazásával a két orgánum sajátos valóságformálását elemezhetjük.

Irodalom

Luhmann, Nikolas (2008): A tömegmédia valósága. Budapest: Gondolat.

Rákosi Jenő (1926): Emlékezések 1848–1926. III. Budapest: Franklin Társulat.

Süle Antal (szerk.) (1930): Rákosi Jenő élete és művei. Budapest: Fővárosi Könyvkiadó.

Róna Lajos (1930): Harminc év az újságíró-pályán békében, háborúban, forradalomban. II. Budapest: kiadó nélkül.

Schiller József (1933): Rákosi Jenő. Egy magántitkár feljegyzései. Budapest: Káldor Könyvkiadó Vállalat.

Szabó Márton (2006): A politikai idegen. A politika diszkurzív szereplőinek elméleti elemzése. Budapest: L. Hartmann.

Tisza István (1905): A helyzetről. Budapest: Az Újság saját kiadványa.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum