• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 nyár

Új média

„...egyszerűen nagyságrendi, és nem lényegi változásról beszélhetünk”

Brad King 2011. május 11-én tartott előadást a Budapesti Gazdasági Főiskolán, „Hogyan alkalmazhatók a legmodernebb digitális technikák és a közösségi média az üzleti életben?” címmel. Az előadás után a Médiakutató nevében Bajomi-Lázár Péter kérdezte az új technológiák hatásáról.

Médiakutató: A tömegmédia története egyben a média lehetséges hatásaitól való aggodalom története is – a könyvnyomtatástól kezdve a rádión és a televízión át az új médiáig. Lát-e lényeges különbséget a mai világhálót, illetve a régi médiát övező pesszimista diskurzus természete között?

Brad King: Részben hasonlítanak egymásra. Vegyük például az 1970-es években megjelent Dungeons and Dragons játékot. Akkor az emberek – mármint a szülők – attól féltek, hogy a játék ördögimádókká zülleszti a gyerekeket. Egyrészt a játék tartalma, másrészt egy új jelenség, az interaktivitás miatt aggódtak. A játék lényegéhez tartozott, hogy sok ember összejön, és beszélget egymással: közös, kollektív történet jött létre, nem pedig egyszerűen arról volt szó, hogy a résztvevők kölcsönösen reagálnak arra, amit a másik mond. Az interaktivitás különbözik a rádió, a televízió egyirányú közlésmódjától.

Bizonyos értelemben ugyanakkor az aggodalom forrása azonos. Természetünknél, evolúciós okoknál fogva idegenkedünk a változástól, kerüljük az életünket felbolygató újdonságokat. Az új környezetben megjelenő interaktivitás azért problematikusabb, mert míg például a televízió esetében felnőttként jobban meg tudom érteni a változás természetét – ábrák és képek hozzáadásáról van szó –, aztán amikor hirtelen megjelenik a számítógép, a felnőttek nem szükségszerűen értik, hogy az mit is jelent. A gyerekek pedig otthonosan kezelik a számítógépet, és olyan interaktív élményekben van részük, amelyeket szülőként nem látunk és nem is értünk – ez táplálja félelmeinket, ezért mondjuk, hogy ez biztosan rossz. Ezek a félelmek természetesek, hiszen ilyenek a jó szülők.

Médiakutató: Az új technológiával és felhasználási lehetőségeivel kapcsolatos tudás hiányáról beszélhetünk?

King: Ez nem különbözik attól, mint amikor egy gyerek elcsatangol a bevásárlóközpontban vagy az utcán, és rögtön aggódni kezdünk; azt gondoljuk, ez baj, hiszen nem tudjuk, mi van a gyerekkel. A különbség abban áll, hogy míg az utcán a szülő képes tájékozódni és a gyerek után menni, az online történéseket nem érti, és tehetetlennek érzi magát. Ezt az akadályt felismerve jutottam oda, hogy a családban, az üzleti életben és általában is akkor oldódnak az ilyen irányú félelmek, ha az emberek megtanulják kezelni ezeket az eszközöket. Ha megérted, hogy az eszköz „hogyan csinálja”, könnyebben kezeled azt, „amit csinál”.

Vegyük például az 1950-es években népszerűvé vált képregény-kultúrát övező vitákat az Egyesült Államokban. Hasonlóak voltak az érvek: a képregény rombolja a bizalmat és a szülői tekintélyt, a képek stílusa érzéketlenné teszi, traumatizálja a kölyköket. Vagy vegyük az 1920-as években népszerűvé váló flippergépeket kísérő félelmeket. Ha nem mondanám meg, melyik évben járunk, nem biztos, hogy meg tudná mondani, mikor is zajlott a vita. Hasonló dolgok miatt aggódtak az emberek, mint a mi időnkben, és az érvek is hasonlóak voltak.

Médiakutató: Az előadásában azt is említette, hogy a közösségi média nem valami új dolog, már régóta velünk él. Lát valami lényegi különbséget például a közösségi rádiók, illetve a Facebook-jellegű közösségi médiumok között?

King: Gyakran keveredem vitába – persze csak intellektuális értelemben – arról, hogy mi különbözteti meg az internetet, ezt a digitális, állandóan bekapcsolt állapotban lévő (always-on) hálózatot a fizikai világtól. Ha megpróbáljuk körülírni, miben áll a hálózat, érvelésem így szól: a hálózat valós idejű és földrajzilag nem helyhez kötött. Azaz lehet úgy barátom Afrikában, hogy sosem találkoztunk, a való világban azonban nem lehet személyes találkozások nélkül megismerni valakit. Kivéve – mint arra szerzőtársam rámutatott –, ha lánclevelezéssel szétküldök akár száz levelet, és elkezdek barátkozni. Ez a levelezés is aszinkron és nem helyhez kötött, a visszajelzés viszont valamennyi időt igénybe vesz. Ha az egyetlen különbség abban áll, hogy a digitális hálózaton keresztül a levélváltás felgyorsul, egyszerűen nagyságrendi, és nem lényegi változásról beszélhetünk csak. Így elkezdhetjük az új jelenségre is alkalmazni az 1970-es években megfogalmazott és a mai előadásban is megemlített társadalmi/közösségi-hálózat elméleteket, és azt találjuk, hogy azok majdnem pontosan megfeleltethetőek a mai online társadalmi hálózatokra is. Ha így állnak a dolgok, és a régebbi elméletek magyarázzák az új jelenségeket is, elvethetjük azt az elképzelésünket, hogy az új jelenséget lényegi újdonságnak tartsuk pusztán amiatt, mert az nagyon gyorsan tört felszínre, és nagyon gyorsan terjedt el – miközben nagyságrendi skálán mérhető változásról van csak szó. De azt gondoljuk, valami egészen új dolog jött létre, mert az egész olyan hirtelen zajlott le.

Médiakutató: Előadásában azzal is érvelt, komoly üzleti érdekek játszottak szerepet abban, hogy az új média ilyen nagy szerephez jusson. Az ön által említett példa a levélküldésről eszembe juttatja azt a régi történetet, amikor a cári Oroszországban 18 hónapig ment egy levél Szibériából Szentpétervárra, majd további 18 hónap kellett ahhoz, hogy a válasz megérkezzen, így egy levélváltás akár három évig is eltartott. Mit mondana a kommunikáció ilyen irányú felgyorsulásáról? Ezt sem tekinthetjük minőségi változásnak?

King: Nemrégiben moderáltam egy beszélgetést, amelyen tunéziai, líbiai és egyiptomi hallgatók vettek részt. Az egyiptomi diák egyike volt azoknak a kormányellenes polgároknak, akik egy Facebook-csoportot – privát csoportot – hoztak létre. Amikor a Közel-Keleten és Észak-Afrikában a tüntetéshullám első jelei mutatkoztak, az egyiptomi tüntetések voltak a legszervezettebbek, mert már azelőtt megszerveződtek az emberek, mielőtt a tüntetések lezajlottak volna. Több tüntető csoport állt már készenlétben, tömegeket lehetett mozgósítani. Az emberek nem tudták, hogy mi fog történni, csak annyit, hogy ők is ott akarnak lenni. Ezt nem lehetett volna elérni, ha egy levél és a válasz három évig kering, mielőtt megérkezik; úgy nem lehetett volna ötezer embert mozgósítani.

Médiakutató: Valami hasonló dolog történt 1968-ban a párizsi utcákon, mikor a periférikus rádiók mobilizálták a tüntetőket. Vagy – talán erről nem tud – 1990-ben Magyarországon a taxisofőrök sztrájkot szerveztek, az egész országban lezárták az utakat, megakadályozva a közlekedést, és mindezt azért tehették meg, mert volt saját kommunikációs rendszerük, a CB-rádió.

King: Ezek a kommunikációs formák mind hálózati technológiák. A CB-rádió is hálózati technológia. Bizonyos értelemben a levél is hálózati technológia: ott van a posta, amely szétterjeszti a leveleket, és ha van egy úttorlasz, kikerüli és eljuttatja a levelet címzetthez – ez bizony nem különbözik egy csomagkapcsoló csomópont-hálózattól. Tehát minél mélyebbre, messzebbre haladunk visszafelé, úgy okoskodhatunk: ha ezt az új jelenséget szociális, közösségi médiának hívjuk, minek nevezzük a postahivatalt, amelynek az a feladata, hogy amilyen hatékony módon csak lehet, a csomagok megérkezzenek rendeltetési helyükre, hogy a csomagokban rejlő információk végül is eljussanak az emberekhez?

Médiakutató: Az új technológia tehát megdönti McLuhan klasszikus érvelését, miszerint a technológia jelentős hatással bír a kommunikáció minőségére?

King: Minél többet értek meg ezekből a folyamatokból, annál kevésbé gondolom, hogy valami új dolog történik, habár ezek a dolgok gyorsabban zajlanak le, mint régebben. Más dolgokat viszont felforgatnak. A hierarchikus struktúrákban, ha a főnököd négy szinttel volt feljebb, mint te, nem volt igazán olyan út, amelyen keresztül kommunikálni tudtál volna vele. Ma küldhetek neki e-mailt, és elvárhatom, hogy válaszoljon is rá – ez a hierarchia a hálózat összekapcsolt természetéből fakadóan ilyen. Nem tudom, a postahivatalban máshogy működnek-e a dolgok vagy sem, de úgy tűnik, bármi is legyen az oka, a dolgok fizikai természetéből fakadóan is hierarchia jön létre. Vegyünk egy dokumentumot, amely több linket is magában foglal. Ebben az esetben azt mondhatjuk, hogy több dokumentum létezik egyszerre. A dokumentum fogalmát ilyenkor nem tudjuk „egyszerű papírdarabként” meghatározni.

Médiakutató: A hír minősége – beleértve a hírgyártást (a hírszelekciót, a hírek keretezését, a hírek nyelvezetét és struktúráját) és a hírfogyasztást – megváltoztatta az új média a húsz évvel ezelőtti helyzethez képest, amikor a nyomtatott sajtóból, rádióból és televízióból kaptuk a híreket?

King: Attól függ, honnan nézzük. Ha egy kis, helyi, közösségi újságot veszünk (ahonnan jövök, ott sok ilyen kis újság működik), a gyártás száz éve szinte nem változott – persze ma már nem egyenként szedik a nyomtatáshoz a betűket. A közösségi rádiók is hasonlóképpen működnek, mint a mozgalom hajnalán, de ha a protool-keverőket, a podcasting-sugárzást nézzük, amely ugyancsak a közösségi rádiózás egy formája, már másnak tűnik és hangzik az egész: a gyártás megváltozott, a műsorszórás pedig nincs speciális helyhez kötve. A közösségi média is megváltozott, legalábbis ami a hírek keretezését és napirendjét illeti, mert ma már sokkal szélesebb látókörben zajlanak az események. Például a Twitteren találtam irániakat, és láttam, ahogy a megmozdulások szervezésében segítenek. Természetesen ellenőriztük ezeket a híreket több forrás segítségével, néztük a Twittert, kerestünk, átrágtuk magunkat az információkon, és ellenőriztük azok tartalmát. Újságíróként régebben nem tudtam volna mindezt megtenni, ha nem állnak rendelkezésemre a megfelelő eszközök és hálózatok.

Médiakutató: Ha egyre több ember gyakorolhat befolyást azzal, hogy részt vesz a hírnapirend, a hírsorrend kialakításában, abból az is következik, hogy egyre nagyobb esélyük van a hírfolyamba való beleszólásra azoknak is, akik áleseményeket állítanak elő, manipulálva a hivatásos újságírókat.

King: Teljesen egyetértek.

Médiakutató: Mindebből következően azonban újabb lényegi fordulat következhet be a hírtörténelemben. Legutóbb a televíziózás megjelenésekor lehettünk tanúi az álesemények megszaporodásának, az 1950-es és az 1960-as években.

King: A kérdés megint az, változásról beszélünk-e, vagy csak a nagyságrendi skálán történt elmozdulás. A másik kérdés, amivel állandóan szembesülök, a következő: látjuk, hogy az idők kezdete óta a hazugság mindig együtt járt a médiával; könnyebb-e most hazudni, több ember teheti-e meg, hogy hazudjon, mint régebben? Igen. Máshogyan hazudnak? Nem. Több ember hazudik, ez pedig megnehezíti és egyben fontosabbá teszi a riporter dolgát.

Változik a világ, legalábbis az Egyesült Államokban, ahol az eszményi riporter szerepe szerint semleges pozíciót foglal el a két, egymással szemben álló oldal között. Ebben a világban fel lehetett tételezni, hogy mindkét oldal a legtöbb esetben valósághű, racionális érvekkel operál. Ebben ma már nem lehetünk biztosak. Beszéltünk áleseményekről, manipulációról. Ma az újságíró egyik legfontosabb feladata ragaszkodni a valósághoz, védeni az igazságot. Nem a nagybetűs Igazságról beszélek, miszerint ez vagy az helyes-e vagy sem, hanem arról, hogy mutassuk be: íme, itt van ötven vélemény, de ezek alapján, íme, az a két oldal, amely számít – és nem foglakozunk a többivel. A többi persze szintén ott van a világhálón, de ha mindegyiken végig akarod rágni magad, és ki akarod mazsolázni, ellenőrizni akarod a tényeket, lehetetlen dologra vállalkozol.

Médiakutató: Ez abból a szempontból tipikusan amerikai megközelítés, hogy felteszi, két nagy álláspont van, ami viszont a kétpártrendszerek sajátja. Mi a helyzet az európai többpártrendszerekkel?

King: Ha mondjuk öt oldal van, újságíróként az a dolgom, hogy megnézzem mind az öt érvet, ám az egyikhez csak például ötszázalékos relevanciát társítsak az egészhez képest, és nem juttatom egyenlő mértékben érvényre az érveket. Az a feladatom, hogy kontextusban vizsgáljam a dolgokat és kontextusban találjam meg az értelmüket. Rengeteg az információ, és egy újságíró azt nézi, hova illeszkednek ezek az információk. Az újságírónak nemcsak hírgondnokként, hanem magyarázóként is szerepet kell vállalnia. És itt van az igazi érték, amit az újságíró létrehoz. Biztosan hallotta már, amikor az emberek arról panaszkodnak, nem tudják már, hogy mit higgyenek el…

Médiakutató: Ugyanakkor a szemünk láttára zajlik egy olyan folyamat, amelyben a hivatásos és a civil újságírás hasonulni kezd egymáshoz, és még nem látjuk, hova vezet ez.

King: Az új dolgok ritkán veszik át más dolgok helyét. A televízió nem vette át a rádió helyét. Nem hiszem, hogy az újságíró szerepe megszűnik, a hírügynökségeknek viszont valószínűleg más lesz a szerepük. Egyre több nem ellenőrzött hír válik elérhetővé az egyre szélesebb körben használt médiumok segítségével, és a hivatásos újságíróknak valószínűleg nehezebb lesz ugyanakkora hallgatósághoz eljuttatniuk híreiket, mint korábban. De ez megint csak nagyságrendi kérdés. Sokszor mondják, hogy a mérettel együtt jár a változás. Én személy szerint egyre kevésbé gondolom ezt. Inkább úgy fogalmaznék: a torta változik, abban az értelemben, hogy ki mekkora szeletet kap belőle.