• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 nyár

Sorozatok

Kupi Krisztina:

Ambivalens narratívák a transzplantáció tárgyalásában

Szerveket követelő sebészek, transzplantációs listát manipuláló gyakornokok, a szervek betakarításának kendőzetlen képei jellemzik a Grace Klinika transzplantáció-narratíváit. Míg a sorozat a szervátültetést az esetek többségében inhumánus eljárásként ábrázolja, újrateremtve ez által a szervhiányért részben felelőssé tehető hiedelmek és mítoszok nagy részét, addig a szervre várakozók testi-lelki szenvedéseinek ábrázolásával felhívja a közönség figyelmét a szervhiányra és annak súlyos következményeire.

1. Bevezetés

A szervhiány valamennyi országban hatalmas problémát jelent. Felmérések bizonyítják, hogy a világ társadalmainak szervátültetéssel és szervdonációval kapcsolatos tudása hiányos, és sokan támaszkodnak a transzplantációt körülvevő, hiedelmeken és elszigetelt esetek valóságtartalmán alapuló mítoszokra, amikor a szervdonációval kapcsolatban állást foglalnak. A szervdonációt népszerűsítő kampányok látszólag pozitív hatást gyakorolnak a társadalom szervadományozással kapcsolatos attitűdjére, a donorok száma ennek ellenére nem mutat jelentős növekedést. Ennek oka az, hogy a társadalmi marketing jóval szűkebb közönséget képes elérni, mint a tömegmédia, amely mind infotainment műsorokban, mind prime time fikciókban előszeretettel tárgyalja a szervátültetés anomáliáit.

Írásom témája a Grace Klinika (Grey's Anatomy) című, Magyarországon is sugárzott prime time kórházsorozat szervátültetést tárgyaló narratíváinak elemző bemutatása. Ez a produkció egyrészt nagy nézettsége, másrészt a transzplantációt és a szervadományozást tárgyaló narratívák gyakorisága miatt érdemes arra, hogy központi szerepet kapjon a transzplantáció televíziós reprezentációjának elemzésében. Az elemzés célja annak feltárása, hogy a Grace Klinika szervátültetést tárgyaló narratívái milyen kapcsolatban állnak a társadalomban élő hiedelmekkel, a transzplantáció közkeletű értelmezéseivel, valamint a témához kapcsolódó etikai-filozófiai vitákkal.

2. A szervdonáció ügye és a prime time média

Harrison és kollégáinak kutatása szerint a hírműsorok a transzplantáció témájának bemutatásában a szenzációra helyezik a hangsúlyt, míg a szórakoztató sorozatok a közönség félelmeire és a társadalomban élő mítoszokra alapozzák a transzplantációval kapcsolatos cselekmények ábrázolását (Harrison et al., 2008). A közönség a televízióban ismételten szembesül a szervdonáció egy-egy kiemelten reprezentált aspektusával, amelyek általában a transzplantáció olyan anomáliái mint a szervkereskedelem, a korrupciós esetek vagy a normától eltérő orvosi viselkedések.

A társadalmi reprezentációk elmélete szerint egy kevéssé ismert témával kapcsolatban a közönség a médiából szerzett információkra támaszkodik, majd ezeket beszélgetések során másokkal is megosztja. A médiában ábrázolt transzplantációs anomáliáknak így születnek meg a társadalmi reprezentációi, amelyek képesek a társadalom attitűdjének befolyásolására (Harrison et al., 2008). A fikciós narratíváknak és a fikciós karakterek viselkedésének tehát valós hatása lehet, különösen akkor, ha a narratíva képes érzelmileg is bevonni a nézőt. A közönség nagyfokú érzelmi involválódását elsősorban a jó minőségű prime time fikciók képesek előidézni.

A Porter Novelli felmérésének (2000) adatai jól mutatják, hogy a prime time igazságügyi és kórházsorozatok hatást gyakorolnak a társadalom egészséggel kapcsolatos tudására: a megkérdezett, rendszeres sorozatnézők 52 százaléka gondolta úgy, hogy az ezekben ábrázolt egészségügyi információk pontosak és hitelesek voltak; 26 százalékuk számára ezek a sorozatok elsődleges, másodlagos vagy harmadlagos egészségügyi információforrások; 48 százalékuk számolt be valamilyen cselekedetről, amelynek megtételére a sorozatokban elhangzott egészségügyi információk sarkallták (Porter Novelli, 2001).

A transzplantáció és a szervadományozás témáját viszonylag gyakran ábrázoló tévésorozatok nagy részét a magyar kereskedelmi televíziók is sugározzák. A CSI, az NCIS, az Esküdt ellenségek, a Dr. Csont, a Gyilkos számok, a Született feleségek és a Will és Grace című sorozatok legalább egy alkalommal mutattak be szervdonációhoz vagy szervátültetéshez kapcsolódó főnarratívát. A Vészhelyzet 23, a Grace Klinika kilenc, a Doktor House négy ilyen központi narratívát mesélt el az elmúlt évadok során, a Donordoktor című sorozat pedig kizárólag transzplantációs esetekkel foglalkozik. A fenti sorozatok tipikus témái a szervkereskedelem, a korrupt orvosok, szervszerzés céljából elkövetett gyilkosságok és más olyan mítoszok, amelyeket a közönség részben vagy teljesen igaznak gondol.

3. A Grace Klinika

A Grace Klinikát 2005 márciusában kezdte vetíteni az amerikai ABC csatorna, a sorozat pedig nemsokára saját sávjának legnézettebb műsora lett. Bár nézettségi adatok alapján a sorozat második és harmadik szezonja tekinthető a legsikeresebbnek, 2011-ben az ABC csatorna már a hetedik évadot sugározza, továbbra is 12 millió körüli nézettséggel, Magyarországon pedig a hatodik évadot az RTL Klub.

A tipikus kórházi környezet és az orvosi zsargon valószerűvé teszi a Grace Klinikában ábrázolt fiktív világot, amelyben azonban az átlagosnál több a vonzó külsejű gyakornok és szakorvos, a technikai felszereltséget pedig valószínűleg megirigyelné egy átlagos amerikai kórház. A Grace Klinika képes nézőit érzelmileg bevonni a történetbe azáltal, hogy esendő, gyakran hibázó, tökéletlen karaktereket állít középpontba, akikkel azonosulni lehet. Az élet-halál helyzet okozta drámai feszültséget a szereplők magánéleti dilemmái oldják, míg az alapvetően melankolikus hangulatot a fekete humor töri meg. Julia Hallam szerint a Grace Klinika eszképista dráma, amely a kétezres évek végének depressziós közönségét a gazdasági világválság sújtotta valóság elől menekíti el.

3.1. Transzplantáció-narratívák és mítoszok a Grace Klinikában

A transzplantáció témáját tárgyaló médiaszövegek egy olyan szocio-kulturális környezetben születnek, amelyben ezt az egészségügyi témát hiedelmek és tévhitek veszik körül. Mivel a szervátültetés procedúrája és szabályai nem világosak a közönség előtt, a médiaszövegek és az azok által sugallt interpretációk a transzplantáció és a szervdonáció second hand valóságát konstruálják meg (Reese et al., 2003: 9).

Morgan és kollégái a mítoszok ismételt televíziós reprezentációival magyarázzák azokat az adatokat, amelyek szerint az amerikai társadalom 80-90 százaléka erősen támogatja a szervdonációt, de csak kevesebb, mint 30 százaléka szánja rá magát, hogy szervdonorrá váljon, és engedélyezze szerveinek felhasználását (Morgan et al., 2007).

A United Network For Organ Sharing és a TeamLife transzplantációs szervezetek internetes honlapjain megtalálható azoknak az elterjedt mítoszoknak a gyűjteménye, amelyeknek megcáfolását ezek a szervezetek a legfontosabbnak tartják.

A Grace Klinika első öt évadjának vizsgálata közben, amely összesen 102 részt foglal magába, 15 olyan epizódot találtam, amely a szervátültetés témáját közelíti meg valamilyen aspektusból. Ezen epizódok összesen 13 különálló narratívát mesélnek el, a második, illetve ötödik évadban ugyanis egyes narratívák több epizódon keresztül futnak. A 13 történetből kilenc tekinthető központi narratívának.

A Grace Klinika transzplantációs narratíváinak vizsgálatakor szembetűnő az átfedés a mítoszok és a televíziós szöveg tartalma között. A szervdonáció iránti attitűdre káros hatást gyakorló mítoszokat a fikció ismétlődően megjeleníti, ezáltal fenntartva és erősítve azokat. A mítoszok és a narratívák korrelációját az alábbiakban egy-egy példával illusztrálom.

3.1.1 A befogadó prioritása a donorral szemben

Ha egy betegről kiderül, hogy szervdonor, az orvosok nem tesznek meg mindent élete megmentéséért.
(UNOS.org)

A Winning a Battle, Losing a War című epizód második jelenetében hangzik el a hír, mely szerint szervdonor érkezik egy másik kórházból. A donor érkezéséig az osztályt vezető orvos többször hivatkozik az érkező szervekre: a betakarításhoz műtőt foglal, illetve „már foglalt” szervként utal az érkező donor májára. Az agyhalott donor megérkezésekor dr. George O'Malley gyakornok egy egyszerű reflexvizsgálat után megállapítja, hogy a beteg még reagál, „az agyidegek élnek”. A betakarító orvos szintén konstatálja, hogy a beteg reagál, majd elindul a műtőbe a szervek betakarítására, és közben közli: „Apró reakció, nem vették észre. Közeleg a halál, csak ki kell várnunk (…) mire a műtőbe érünk, meghal”. O'Malley bizonytalanul szól utána: „De most… most még nem halt meg”. O'Malley dr. Derek Shepherd idegsebészt hívja segítségül, akinek a megjelenésekor a másik sebész láthatóan meghunyászkodik és magyarázkodni kezd:

DR. SHEPHERD?: Dr. Derek Shepherd vagyok, a neurológia vezetője. Megnézhetem?

DR. ORSEN: Persze, megnézheti… Néha még megmozdul. Mindenképp megvárjuk, amíg ténylegesen meghal. Visszafordíthatatlan kómában van. Haines a Wilkensonban megvizsgálta.

DR. SHEPHERD: Ezt elnézte. Mit rontott még? A lánynak tumora van az agyidegén. Nem látok MRI-t. Vajon csináltak nála EEG-t?

DR. ORSEN: Hat betegünk vár három államban a nő szerveire!

DR. SHEPHERD: Biztos ők is szeretnék tudni, hogy akitől a szerveket kapják, tényleg agyhalott-e.

A nőről a vizsgálatok után kiderül, hogy az agya megmenthető. Ugyan egyik szereplő sem fogalmazza meg, a kódolt üzenet mégis az, hogy ha egy medikus – szinte véletlenül – nem veszi észre, hogy a beteg agyidegei épek, a nőt gyakorlatilag hagyják meghalni. A valóság reprezentációjában tehát feltételezhető, hogy a szervdonor esetében az orvosok nem végeztek elég vizsgálatot annak kiderítésére, hogy a beteg valóban menthetetlen-e. A betakarító sebész a fenti párbeszédben, és utána még egy alkalommal azoknak a számára hivatkozik, akik a nő szerveire várnak: a nő halálának tehát sürgősen be kell következnie ahhoz, hogy hat másik ember élhessen. A szervre várakozókra tehát, mint prioritást élvezőkre, hivatkozik a donorral szemben.

A mítosz csak részben igazolódik: a betakarításra készülő orvos egy másik kórházból jön, ahol inkompetens, lelkiismeretlen „dögkeselyűk” dolgoznak. A lelkiismeretes, kompetens orvosok viszont nem engedik, hogy egy beteget hagyjanak a szerveiért meghalni.

3.1.2. Egy korrupt transzplantációs rendszer

Az összes szervemet elveszik, még akkor is, ha csak a szemeimet adományoznám.
(transplant.org.au)

Morgan és kollégái, akik prime time sorozatokban vizsgáltak transzplantációs reprezentációkat, megállapították, hogy az orvosok dögkeselyűként való ábrázolása rendkívül gyakori a transzplantáció-narratívákban (Morgan et al, 2007). Betakarításra éhes orvosokkal a Grace Klinikában is találkozunk. Az All By Myself című epizódban egy 16 éves agyhalott lányt gyászolnak szülei, amikor dr. Dixon szívsebész engedélyeztetni akarja a lány szüleivel a szervdonációt. Dr. Dixon már a műtőben kifejezi a fölött érzett örömét, hogy a lány fiatal és tökéletes szervdonor lehet: „Csak tizenhat éves… Ez jó hír! Nagyszerű szervdonor lehet. Nagyszerű jelölt, nagyszerű szervek. Még fiatal.” Dr. Dixon teljes érzelemmentességgel közeledik a gyászoló családhoz, sőt még sürgeti is őket a döntéshozatalban:

A LÁNY TESTVÉRE: Felébredhet még, ugye? A kómából? Előfordulhat?

DR. DIXON: Nem ébred fel. Őszinte részvétem. A tesztek szerint bár testileg jól van, az agya halott. Már nem gondolkodik, nem érez, nem érzékel. Én dr. Dixon vagyok. Én takarítom be a nővéred szerveit, ha a szüleid beleegyeznek.

A LÁNY APJA: Kérem. Ő a mi kicsikénk. Több idő kell.

DR. DIXON: Őszinte részvétem, de a szervei fiatalok és erősek, sok életet menthetnek meg. (…) Őszinte részvétem, de a testvéred többé nem ébred fel. Az alapvető funkciók nem működnek. Az agya halott. A teste még él, de sajnos, sajnos ő már halott.

A LÁNY TESTVÉRE: Kifelé! Nem kapja meg! Nem veheti el tőle!

DR. GREY: Dr. Dixon, azt hiszem, megértették. Most jobb, ha elmegy, kérem.

DR. DIXON a lány testvéréhez: Megbántottalak, de kifutunk az időből.

Dr. Dixon karakterének ábrázolása tökéletesen alátámasztja azt a mítoszt, amely szerint az orvosok elsődleges célja a szervek betakarítása. A szemében a donor már nem emberi lény, hanem értékes szervek összessége. Szintén súlyos etikai problémát vet fel a szervdonáció kapcsán a családtagok bárminemű nyomás alá helyezése, illetve sürgetése.

Az első évad egyik epizódjában dr. Cristina Yang gyakornok egy agyhalott férfi özvegyétől kér engedélyt a szervek betakarítására, miközben a donor tíz év körüli kislánya is a szobában tartózkodik. A szerveket úgy sorolja fel, mintha egy bevásárló listáról lenne szó:

DR. YANG: Mrs. Davidson, a lapon az áll, hogy hozzájárul a férje főbb szerveinek átültetéséhez. Szív, tüdő, máj, vesék. (Mrs. Davidson aláírja a dokumentumokat.) Feltennék pár kérdést. Felajánlja a szemeit is?

MRS. DAVIDSON zavartan: Kellenek a szemei?

DR. YANG: A cornea-átültetés visszaadhatja mások látását.

MRS. DAVIDSON: Jól van, rendben.

DR. YANG: És a bőrét?

MRS. DAVIDSON: Mi?!

DR. YANG: Égési sérülteknek.

MRS. DAVIDSON: Maga lenyúzná a bőrét? És a temetése? Hogy nézik majd meg bőr nélkül az emberek a temetésen? Azt akarja, hogy a lányom bőr nélkül lássa a saját apját? A bőréről beszél!

A szervdonáció engedélyeztetésében tehát az orvos részéről sem az együttérzés, sem a kegyelet nem játszik szerepet. Csak az számít, hogy minél több szerv átültetésére szerezzen engedélyt. A szervdonáció inhumánus procedúraként jelenik meg, ahol a donor nem emberként, hanem mint szervek halmaza van jelen.

3.1.4. A donorszerv mint idegen anyag

A szerv befogadója örökli a donor tulajdonságait.
(transplant.org.au)

A szervátültetés pszichológiai, morális és kulturális kérdései nemcsak a társadalmat, hanem a különböző tudományágakat (pszichológia, szociálpszichológia, bioetika) is foglalkoztatják. Míg a mítosz az azzal kapcsolatos aggodalmat fejezi ki, hogy a szervek hordoznak-e bizonyos tulajdonságokat és személyiségjegyeket, a tudományos érdeklődés középpontjában inkább az áll, hogy vajon a testet ért drámai változások hogyan hatnak a transzplantáción átesett egyén identitására.

Kleiman és Leder fenomenológiai tanulmányában megállapítja, hogy a betegség állapota megváltoztatja a testtudatot (Kleinman, 1988: 28). A testet ilyenkor úgy tekintjük, mint egy másikat, egy idegent, amely az ént fenyegeti. Shildrick az új szervvel élő betegek beszámolói alapján megállapítja, hogy a betegeknek kezdetben csak a túlélés számít, a műtét után azonban szembesülnek azzal a kérdéssel, hogy mit is jelent számukra az a procedúra, amely mind szó szoros értelmében, mind szimbolikusan megtörte énjük integritását. A poszt-transzplantációs betegek rendszeres konzultációkon vesznek részt, az új szerv által a testbe beépült DNS-sel és a sokuk által érzett „hibrid-állapottal” kapcsolatos kérdéseikre azonban aligha kaphatnak választ: az orvostudomány ugyanis ezekkel kapcsolatban egyelőre nem foglalt egyértelműen állást (Shildrick, 2008).

A szívátültetés procedúrájakor a szervnek szükségképpen egy úgynevezett dobogó szívű halottól kell származnia: a donor élő testének egy darabját adományozza azért, hogy valaki más életben maradjon. Mindennek pszichológiai következménye lehet, hogy a szervbefogadó lelkiismeret-furdalást érez, amiért az életét megmentő szerv megszerzése egy másik ember halálához, szerveinek kimetszéséhez, tehát egyfajta kannibalizmushoz kapcsolódik (Bergman, 2008).

A szervátültetés és a szervadományozás fenti kérdései kapcsán meg kell említenünk az eljárások kulturális és spirituális kontextusának jelentőségét. Callender és kollégái szerint az eltérő vallási, morális és etikai hiedelmek magyarázatul szolgálnak azokra az eltérő viselkedésmintákra, amelyek a szervdonációval kapcsolatban globális szinten tapasztalhatók (Callender et al, 2008: 6).

A test és lélek, illetve az élet és halál határait feszegető kérdések, és azok kulturális-spirituális kontextusa determinálja a Grace Klinika egyik narratíváját: itt a szervátültetés procedúrája transzcendentális kérdéseket vet fel, amelyeket az egyik orvos karakterén keresztül a tudomány tényeivel állítanak szembe. A These Ties That Bind című epizódban egy navaho férfi érkezik a kórházba, aki hat évvel korábban úgynevezett piggyback transzplantáción esett át, amely során a saját szíve mellé donorszívet ültettek be, hogy az segítse a beteg szerv funkcionálását. A betegnek újabb transzplantációra lenne szüksége, ő azonban nem akar új donorszívet, mivel úgy érzi, hogy a beültetett szív kísérti őt. Azt kéri, vegyék ki a donorszívet újabb transzplantáció nélkül, majd a műtét után adják át neki, hogy egy kilencnapos rituálé keretében a törzs varázslója elégethesse a szervet, és így elűzze a szellemet. Az indián beteg kulturális hiedelmeit és szokásait a Grace Klinikában teljes mértékben tiszteletben tartják: egy orvos kivételével senki nem kérdőjelezi meg a betegnek a szellemmel kapcsolatos élményeit vagy kultúrájának hitét, amely szerint a lélek – tehát az én – bármely testrészben, szervben vagy tárgyban lakozhat.

A tudomány álláspontját dr. Dixon testesíti meg: ő az egyetlen orvos ebben a narratívában, aki a beteg hiedelmeit badarságnak tartja, és tudományos tényekkel érvel az újabb szervátültetés mellett: „Tudja, hogy az új szív nélkül rövid élete lesz, az is egy gépre kötve, mielőtt fájdalmas halált hal?” A donorszív eltávolításakor kiderül, hogy a beteg saját szíve a donorszív támogatása nélkül is ver, tehát egészséges. Dr. Dixon tudományon alapuló rendszere ebben a pillanatban összeomlik: „Nem igaz, ez nem lehet igaz… A szíve ver… a szíve ver…nem lenne szabad vernie, nem szabad!”

A tudomány és a hiedelmek ütköztetése adja tehát a narratíva keretét, az orvostudomány tényei és az azok alapján levont következtetések pedig itt alulmaradnak a hittel szemben. A beteg által tapasztalt hallucinációs jelenségekre egyébként semmilyen tudományos magyarázatot nem kapunk, a férfi szíve ráadásul magától meggyógyult, ami atipikus esetnek számít az orvostudomány szemében.

A preferált jelentés szerint tehát az idegen anyag megzavarja az én integritását, a tudomány pedig olykor olyan jelenségekkel találja szemben magát, amelyek ellentmondanak a korábbi tapasztalatoknak és tényeknek: ha pedig a tudomány nem képes minden, a világban észlelt jelenségre magyarázatot adni, az akár azt is jelentheti, hogy a donor lelke tovább él a szerv befogadójában. A mítosz tehát újrateremtődik a valóság reprezentációjában, életben tartva ezzel a valós szocio-kulturális környezet szervátültetéssel kapcsolatos – nem feltétlenül vallási vagy kulturális alapokon nyugvó – hiedelmeit.

3.1.5. A dobogó szívű agyhalott szervdonorok ábrázolása:

Emberi lény vagy alkatrészek forrása?

Az agyhalál állapotában élet és halál határai bizonytalanná válnak. A beteg szíve ver, a teste tehát életben van, az agya – tehát az énje – azonban halott. A halál ráadásul itt elválaszthatatlan a technológiától: a test halála ugyanis a lélegeztető gép kikapcsolásával egy időben következik be, tehát nem természet vezérelte folyamat. Egy agyhalott szervdonor esetében a családtagok nem lehetnek jelen a halál beálltának pillanatában, a testi halál ugyanis a szervek kiemelésekor – műtéti beavatkozás közben – történik meg. Az énjét elvesztett agyhalott beteg testi halálának folyamatát tehát a technológia és a sebész uralja.

Az agyhalott donor tudattalan elszenvedője szervei eltávolításának, vagy más szóval: betakarításának. Schweda és Schicktanz rámutat arra, hogy a szervek eltávolításának köznyelvi megnevezésére alkalmazott „harvesting (betakarítás) szó, illetve a donorszervekre használatos „spare parts kifejezés (lehetséges fordítása: pótalkatrész) hatással lehet arra, ahogyan a társadalom a szervátültetéshez viszonyul (Schweda és Schiktanz, 2009). A betakarítás kifejezés egy szántóföld képét idézi, míg a pótalkatrész kifejezés gépekre utal: ezek a nyelvi képek azt sugallják, hogy a donor kiaknázandó forrása olyan alkatrészeknek, amelyekre valaki másnak szüksége lehet. Ezek a kifejezések tehát egy inhumánus és haszonelvű procedúra képét erősítik.

A Grace Klinika nyolc olyan narratívája, amelyben agyhalott donor szerepel, kifejezetten hangsúlyozza az agyhalál állapotának, a testi halál beálltának és a szervbetakarítás procedúrájának inhumánus voltát. Ennek illusztrálásaként újra a Winning a Battle, Losing a War című epizódra hivatkozom, amelyben dr. Yang és dr. Stevens orvosi karrierjük során először kezelnek agyhalott beteget. A két orvos különbözőképpen közelít az agyhalál állapotához:

DR. STEVENS: 55 perce. Ha a következő öt órában sem reagál, csak lábunkat lógatva végignézzük, ahogy meghal?

DR. YANG: Ha nem reagál a vizsgálatokra, akkor gyakorlatilag már halott.

DR. STEVENS: Hivatalosan igen.

DR. YANG: Ténylegesen! Ténylegesen!

DR. STEVENS: Lélegzik. Ver a szíve.

DR. YANG: Nézd meg az EEG-t, nincs agyi aktivitás. Sose tudna beszélni, járni vagy gondolkodni. Nincs már benne élet. Légy orvos, Izzie!

Mivel a beteg az agyhalál állapotában került a kórházba, a férfit csak ágyban fekve, gépekre kötve látjuk. Sem a nevét, sem a korát nem tudjuk. Dr. Stevens kivételével senki nem tekint a betegre úgy, mint emberi lényre: „agyhalottként”, „potenciális májdonorként”, „majdnem halottként”, „szerencsétlen flótásként” utalnak rá az orvosok. A beteg óránkénti vizsgálata csak nyűg dr. Yang számára, aki az agyhalott beteg folyamatos felügyelete miatt lemarad néhány izgalmas esetről. „Bár meglátná már a fényt, hogy mással foglalkozhassak” – mondja dr. Yang a beteg ágya mellett. Az agyhalott betegre mint szervek forrására tekint, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva a beteg tragikus sorsát.

Dr. Stevens karaktere a humánus hozzáállást testesíti meg: „Nézd a cipőjét. Vadiúj. És valaki megvarrta az ingjén a szakadást. És van mágneskártyája. Tartozik valahová. Egy órája még kint járt. Élt.” Dr. Stevens részvétet tanúsít a beteg sorsa iránt, míg dr. Yang szerint elsősorban a férfi szerveiért kár. Az agyhalott férfit nemsokára már a műtőasztalon látjuk, míg a különböző kórházakból érkezett orvosok előkészülnek a szervek betakarítására:

DR. STEVENS: Én nem maradok. (…) Nem akarom nézni, ahogy szétszedik. Nézd a keselyűket! Már köröznek.

DR. YANG: Mindegyikük egy beteget képvisel, aki valahol élni fog.

A szervbetakarítás képeit látjuk. Öt orvos sorakozik a műtőasztal mellett. A szerveket egyenként emelik ki a beteg testéből, műanyag zacskóba, majd hűtőtáskába teszik. A következő pillanatban már azt látjuk, ahogyan a májat a szervbefogadó testébe helyezik. A következő kép ismét a donor műtőasztalát mutatja: a monitoron látszik, ahogy az életfunkciók megszűnnek. Sípoló hang jelzi a halált, amikor az utolsó szervet is kiemelik a testből. Az orvosok és a nővérek elhagyják a műtőt. A beteg mellett csak dr. Stevens marad, hogy a férfit „összevarrja a családjának”.

A donor állapotánál fogva passzív, kiszolgáltatott szereplő: teste alanya egy beavatkozásnak, amely során a testét az azt összetevő életfontosságú szervektől megfosztják. A betakarítás naturalista ábrázolása a procedúra inhumánus, haszonelvű voltát hangsúlyozza. A férfi itt elsősorban szervdonor, és csak másodsorban ember. A narratíva a sebészek eltérő viselkedésének bemutatásán keresztül az orvosok felelősségét is hangsúlyozza, akik megfelelő hozzáállással segíthetnek a donor emberi méltóságának megőrzésében.

3.1.6. A recipiensek ábrázolása: Várakozás az új szervre vagy várakozás a halálra?

A donorszervek hiánya miatt a transzplantációs listán lévő betegek 60 százaléka várhatóan nem kaphat új szervet, és a szervre való várakozás közben meghal. A UNOS adatai alapján Amerikában naponta körülbelül 110 beteg kerül a nemzeti várakozó listára, míg naponta 16 transzplantációs listán lévő beteg hal meg: körülbelül minden kilencvenedik percben egy várakozó. Sally Satel, a The New York Times veseátültetésen átesett publicistája éppen a tragikus adatok miatt nevezi a transzplantációs listát a „halál várólistájának”.

A Grace Klinika narratíváiban szereplő betegek nagy része új szervhez jut, a szervre várakozás reprezentációjában mégis a reménytelenség az uralkodó. A transzplantációs listára kerülés mind az orvosok, mind a betegek szemében új időszámítás kezdetét jelenti: a haldoklásét. Egyes narratívákban a remény – tehát az élet – feladásának lehetősége is megfogalmazódik.

A Winning a Battle, Losing a War című epizódban ábrázolt májbeteg férfi „már úgyis mindegy” hozzáállását jól tükrözi az első jelenet, amelyben a beteggel találkozunk. Először az őt körülvevő tárgyakat látjuk: bronzszobor, ezüst gyertyatartó, üzleti napilapok, egy csésze feketekávé, arany öngyújtó. A személyes tárgyak nemcsak a férfi státuszáról árulkodnak, hanem azt is érzékeltetik, hogy a beteg berendezkedett a kórházi szobájában, amely immár a második otthona. A férfi öngyújtójáért nyúl, és rágyújt egy cigarettára; élvezettel fújja ki a füstöt, amikor George O'Malley gyakornok belép a kórházi szobába. Amikor az orvos kitépi kezéből a cigarettát, és előadást tart neki arról, hogy a dohányzás megölheti, a férfi rezignáltan kijelenti: „Májrákban halok meg. A dohányzás csak felgyorsítja egy kicsit.” O'Malley vigasztalni próbálja:

DR. O'MALLEY: Az első a májátültetésre várók listáján. Van remény.

MR. MACKIE: Bogaram, a lista élén vagyok… fél éve. Nem vagyok élcsapatban. Kispadon ülök. Majd eladnak.

Mr. Mackie kórházban töltött napjain azzal szórakoztatja magát, hogy kezelőorvosával, dr. O'Malleyvel flörtöl, aki rendkívül kínosan érzi magát attól, hogy homoszexuálisnak nézik. Amikor O'Malley őszintén elmondja Mr. Mackie-nek, hogy nem vonzódik hozzá, mert férfi, a beteg közli:

„Sose néztem homokosnak. Beteg vagyok George, nem vak. []

A haldoklás mindenre feljogosít. Olyan gonosz lehetek, amilyen akarok, mégsem szólhat senki egy szót sem. Így hát flörtölök.”

Mr. Mackie egyáltalán nem számít arra, hogy szervet kap, így nem is számol azzal a lehetőséggel, hogy életben marad. A transzplantációs várólistán töltött időt a haldoklás időszakával azonosítja.

A Grace Klinika ötödik évadának három epizódja öleli fel egy májbeteg kisfiú történetét elmesélő narratívát. A tíz év körüli gyermek élete a fikción belüli szereplőkre fokozott érzelmi hatást gyakorol, és az emocionális hatás a nézőre is kiterjed: a gyermeket középpontba helyező narratíva alkalmas a néző érzelmi involválódásának előidézésére, ez pedig jelentős befolyást gyakorolhat a közönség transzplantációval és szervhiánnyal kapcsolatos tudására és attitűdjére. Jackson már tizenkét bélrezekción esett túl, mielőtt először találkozunk vele. Állapota megint romlik, amikor a Grace Klinikára kerül. A kisfiú szeretné aláíratni egyik orvosával egy hospice szolgálat papírját, amely halálos kórban szenvedő gyermekeknek teljesíti egy kívánságát. Dr. Karev nem írja alá a papírt: „Te nem haldokolsz, csak beteg vagy”. Később azonban kiderül: a kisfiú állapotán egy újabb bélrezekció már nem segít, így sürgősen bél- és májátültetésre van szüksége. Amikor a kisfiúnak bejelentik, hogy felkerül a transzplantációs listára, Jackson ismét a hospice szervezet papírjáért nyúl és átadja dr. Karevnek. Az orvos ezúttal már nem utasítja el a kisfiú kérését: „Lássuk, mi van itt! Az ejtőernyő jó móka, azt választanám.” Dr. Karev gesztusa azt sugallja, hogy a transzplantációs listára kerülés pillanata valóban a kisfiú haldoklásának kezdetét jelenti.

3.1.7. Állásfoglalás egy társadalmi-etikai vitában: Elpazarolt szervek?

A konszenzusos szakértői vélemény szerint a szervhiány csökkentésének egyetlen módja a társadalom szervdonáció iránti hajlandóságának növelése kommunikációs kampányok, információs kiadványok és iskolai programok segítségével. A kétezres években azonban egyes konkrét esetek kapcsán többször került az amerikai médiafigyelem középpontjába az a kérdés, hogy vajon megoldást jelentene-e a szervhiányra a kivégzés előtt álló rabok szervfelajánlásának engedélyezése azokban az államokban, ahol létezik halálbüntetés.

Az amerikai és a nemzetközi orvosi és etikai szervezetek alapvetően négy érvet hoznak fel a halálsoros rabok szervdonációja ellen: 1. Nem elfogadható, hogy orvosi hivatást végző személy legálisan végzett kivégzésen bármilyen szerepet vállaljon. A betakarítást mindenképpen orvosnak kellene végeznie, ez pedig az orvost közvetlenül a kivégző szerepébe kényszerítené. 2. Aggályos lenne, ha a halálbüntetést az igazságszolgáltatás mellett más célokra is fel lehetne használni. 3. A szervdonáció egyik alapfeltétele az önkéntesség és a szabadon hozott döntés. A halálsor nem nyújt megfelelő körülményeket a szabad, tudatos és megalapozott döntés meghozatalához. 4. A rabok szerveinek felhasználása elfogadottabbá tenné a halálbüntetés intézményét, a modern fejlett világ egyik legvitatottabb igazságszolgáltatási gyakorlatát.

A raboktól származó szervek felhasználását általában olyan utilitarista érvek támogatják, mint hogy egy kivégzett rab legalább nyolc életet menthetne meg, és hogy bizonyos donoroktól származó szervek felhasználásának tilalma gyakorlatilag egészséges szervek elpazarlását jelenti. Egyesek szerint a szervdonáció lehetővé tenné, hogy a halálra ítélt bűnözők visszafizessék tartozásukat a társadalomnak. A szervfelhasználás mellett érvelő bioetikai szakértők azonban mindannyian egyetértenek abban, hogy törvényi változások csak akkor történhetnének, ha a társadalomban konszenzusos vélemény alakulna ki a halálsoros szervdonációval kapcsolatban.

A Grace Klinika ötödik évadának két epizódja, a Sympathie for the Devil és a Stairway to Heaven, két, egybefonódó narratívát mesél el, amelyek egy drámai helyzeten keresztül vetik fel a rabok szervadományozásáról szóló szabályok újragondolását. Egy hat nő meggyilkolása miatt halálra ítélt rab agysérülés miatt kerül a Seattle Grace Klinikára, és mindent megtesz azért, hogy a halál a kórházban és ne a kivégzőosztag által érje. Eközben a kórházban ápolnak egy tízéves, évek óta súlyosan beteg kisfiút, aki máj- és bélátültetésre vár.

William, a rab felveti orvosának a szervadományozással kapcsolatos kívánságát: „Az én testem dugig van elsőrangú testrészekkel. Három nap és kiárusítás. Mindennek mennie kell. Na, hadd mentsek meg valakit, mielőtt elmegyek. Ez lenne a legkevesebb.” A kisfiú szintén orvosát kérdezgeti arról, miért nem kaphatja meg a „bácsi” szerveit, amikor ő azokat felajánlotta. Dr. Bailey bizonyos szabályok kötelező betartásával érvel. Később azonban, amikor a kisfiú állapota válságossá válik, dr. Bailey komolyan fontolóra veszi az előírások megszegését, hogy a kisfiú megkaphassa a rab szerveit: megpróbálja rávenni dr. Shepherd-öt, hogy a rabot ne műtse meg, ezzel pedig sodorja őt az agyhalál állapotába. Ha ugyanis a beteg a kórházban halna meg, és nem kivégzésen, akkor szervei donorként felhasználhatóak lennének.

DR. BAILEY: Dr. Shepherd, kérlek, tedd le a szikét. Ez az ember meg akar halni, és isten bocsássa meg, de hagynod kell. Öt nap múlva ez a férfi meghal, és akkor a szervei is vele együtt távoznak. Eltemetik a mélybe, és a testével együtt elrohadnak a földben. És ez bűn. Óriási bűn az élet ellen. Csak öt nap! Ennyi! Mindössze ennyit veszünk el tőle, és neki úgysem kell.

DR. SHEPHERD: Esküt tettünk Miranda.

DR. BAILEY: Én is tudom, esküt tettünk. De e percben ennek nincs értelme. Nincs semmi értelme, semmi…

A Grace Klinika fiktív szabályrendszere szerint a rab automatikusan donorrá válna a kórházban bekövetkező agyhalál esetén. A reprezentáció tehát nagymértékben leegyszerűsíti a kivégzés előtt álló rabok szervdonációjával kapcsolatos szabályok és etikai kérdések bonyolult rendszerét. A reprezentáció ebben az esetben egyáltalán nem törekszik a valószerűségre, ehelyett az érzelmeket helyezi előtérbe. A kisfiú élet-halál küzdelme és a rab felajánlása – aki ez által törleszteni akar elkövetett bűneiért – a néző érzelmeire hat, és nem etikai vagy morális kérdések átgondolására sarkallja. A heves érzelmektől és drámai feszültségtől terhes helyzetben a kivégzett rabok szerveinek felhasználását tiltó szabályt kifejezetten értelmetlennek ábrázolják. A kódolt üzenet szerint a kivégzett rabok szervei, amelyeket „elpazarolnak”, sok szenvedőt – köztük gyerekeket – menthetnének meg.

3.1.8. A transzplantáció mint a technológia csodája: Egy arcátültetés története a Grace Klinikában

Az orvostudomány számára a testbe való beavatkozás mindig is természetes eljárás volt. A legújabb technológiákkal felszerelt orvostudomány már nemcsak életmentő és egészségjavító, hanem komfortérzetet és önbizalmat növelő eljárások elvégzésére is alkalmassá vált. A sebészet által, amely közvetlen és azonnali változásokat képes előidézni a testben, a test és a technológia közötti tradicionális határok végérvényesen megszűnnek. A testen belüli, közvetlen transzformációs eljárások következtében létrejön a mesterséges test (Fortunati, 2003: 215).

A Google internetes keresőbe beírt „Grey's Anatomy” és „transplant” kifejezésekre kiadott első húsz-harminc találat között elsősorban olyan fórumokat és cikkeket találunk, amelyek egy, a sorozatban látott transzplantációs eljárás megvalósíthatóságát vitatják meg. „Kar-transzplantáció: tényleg meg tudják csinálni?”; „Fekális transzplantáció valóban létezik?”; „Ex vivo tüdőátültetés, ahogy a Grace Klinikában láttuk” stb. Ezekről az eljárásokról kiderül, hogy a valóságban is alkalmazott technológiák, amelyek a transzplantáció területén új áttörésnek számítanak.

A Grace Klinika tehát előszeretettel mutat be olyan transzplantációs eljárásokat, amelyek a legújabb technológiák felhasználásával végezhetőek el, és amelyekről az adott epizód bemutatása előtt nem sokkal még sebészeti áttörésekként számoltak be az újságok címoldalai. A Grace Klinikában bemutatott technológiák iránti érdeklődés azt mutatja, hogy a sorozat azok számára is tájékoztatást nyújt az orvostudomány legújabb fejlesztéseiről, akik alapvetően nem érdeklődnek ezek iránt.

A keresés eredményei alapján figyelemre méltó, hogy milyen sokan érdeklődnek a Grace Klinika ötödik évadában bemutatott arc-transzplantációs eljárás után. A narratívában egy baleset következtében roncsolódott arcú férfin végzik el a beavatkozást, akinek nincsen orra és szája. Az arc nélküli férfi és a transzplantációs eljárás ábrázolása naturalista, és számos sokkoló képi elemet tartalmaz. Az interneten talált blog bejegyzések és fórumok jelentős része ezeket a képi elemeket taglalja, amelyeket egyesek horrorisztikusnak neveznek. Mások a narratíva érzelmeikre gyakorolt hatását mesélik el: többen könnyfakasztónak és meghatónak találták a történetet. A nézők és rajongók harmadik csoportja pedig a döbbenetről számol be, amelyet a beavatkozás megvalósíthatósága váltott ki belőlük.

Az arc-transzplantációs műtét a Grace Klinikában ábrázolt fiktív világban is szenzációszámba megy. Rezidensek és gyakornokok „nagy napként” hivatkoznak az operáció napjára, dr. O'Malley pedig „az egyik legnagyobb műtétként” utal az arc-transzplantációs műtétre, amelyet orvos valaha láthat. Megtudjuk azt is, hogy az operációt vezető dr. Mark Sloan három éve tervezi a beavatkozást, dr. Grey pedig gyakornokaival osztja meg az információt, mely szerint ilyen műtétet eddig csak négyszer végeztek a világon. Az arc-transzplantáció tehát mind a valóságban, mind pedig a second hand valóságban ritka és bonyolult eljárás, amely nemcsak a laikus néző, hanem a sokat tapasztalt, fiktív orvosi karakterek számára is kuriózumnak számít.

A Grace Klinika arc-transzplantációt bemutató epizódja a szokásosnál jóval informatívabb. Szó esik a mélyreható pszichológiai tesztről, amelyen a műtét alanyának át kell esnie, illetve mindazokról az utólagos nehézségekről, amelyekkel a betegnek szembe kell majd néznie (pszichológiai problémák, fertőzésveszély, élethosszig tartó gyógyszerszedés stb.). A beavatkozás lépéseit is részletesen ismertetik, és az arc biológiai berendezéséről is információt kapunk.

A transzplantációval kapcsolatban általánosan felmerülő kérdés, amely szerint az egyes testrészek mennyire választhatóak el az egésztől – az éntől –, az arc esetében még markánsabban merül fel. Az arc az a testrész, amely az én elsődleges fizikai megtestesülése, mind az egyén, mind pedig mások számára. Az egyén arcával kapcsolatos birtoklásérzése is erősebb – az arc az én kizárólagos tulajdona –, mint egyes más testrészei kapcsán (Jopling, 2000:56). Az arc tehát kifejezetten szorosan kapcsolódik az énhez, így az éntől való elszakítása komoly határátlépésnek tekinthető. A narratívában szereplő férfira egy másik én fizikai megtestesülésének esszenciális darabját öltik rá. A donortestrészek betakarítása közben dr. Karev, dr. Webber és dr. Hunt arról beszélget, hogy ha az arcot egy másik én hordozza, az arc fizikailag sem marad ugyanaz.

DR. KAREV: Képzeljék el, a pasasnak családja van. Feleség, gyerek. Egy nap az utcán sétálva meglátják az arcát valaki más fején. Ijesztő, nem?

DR. WEBBER: Mr. Young nem lesz pont olyan, mint a donora. Két ember alap arcszerkezete nagyon eltérő lehet.

DR. HUNT: Plusz, egy ember egyénisége nem csak a csont és a bőr. Más a mimikája, a stílusa, a szeme. A donor családja nem fogja máson felismerni ezt az arcot.

A narratíva által kiváltott érzelmi hatás éppen az én és a fizikai megtestesülés szoros viszonyából fakad. Mr. Young arc hiányában a társadalom kivetettjének érzi magát: az internet az egyetlen interakciós felület, amelyen keresztül a külvilággal kapcsolatot tart. Orvosainak beszámol arról, hogy külseje mit vált ki környezetéből: „Az emberek nem néznek rám, a gyerekek sírnak, és a felnőttek elfordulnak.”

Az epizód mind a testrészek betakarítását, mind a transzplantációs operációt ábrázolja. Látjuk az arcot, ahogyan lefejtik a donorról, majd ahogyan a bőrt ráillesztik a beteg arcára. A képek kendőzetlenül ábrázolják az egész procedúrát. Mr. Young az epizód végén egy tükörben megtekintheti új arcát, miközben az interneten szerzett barátai veszik körül.
A férfi a transzplantációnak köszönhetően lehetőséget kap arra, hogy visszailleszkedjen a társas világba. Énje megtestesül.

A narratíva a technológia ünneplésének tekinthető. A valóban döbbenetes eljárás radikális változást hajtott végre az én fizikai megtestesülésének elsődleges területén. A test itt ábrázolt transzformációja ráadásul egy másik ember élő szöveteinek felhasználásával vált lehetővé. A narratíva megmutatja, hogy a technológia ily mértékű beavatkozásával hogyan jön létre a mesterséges test. Az eljárás itt nem életmentő, viszont a transzplantáció alanyának reprezentációja azt sugallja, hogy számára az arc-transzplantációs műtét ugyanúgy az újjászületés pillanata, mint az életfontosságú szervek befogadóinak.

4. Összegzés

Az általam vizsgált anyag alapján elmondható, hogy a transzplantációs rendszer korruptságát és az eljárás inhumánus voltát emlegető, félelmeken alapuló mítoszok a fikciós reprezentáció által újrateremtődnek: eloszlatásukra a Grace Klinika egyáltalán nem tesz kísérletet. A transzplantációs rendszernek kiszolgáltatott recipiensek testi és lelki szenvedésének ábrázolása azonban minden narratívában szerepet kap. A néző a betegekkel szinte kizárólag a várakozás időszakában találkozik: tanúja a várakozó fokozatos testi elgyengülésének, reményvesztettségének, a kockázatos beavatkozásoknak, amelyeken a betegnek át kell esnie, miközben az életmentő szerv megérkezésére nincs garancia. Mindezek a narratívák, különösen a gyermekek történetei, képesek elérni a közönség érzelmi bevonását és érzelmekkel telített, drámai helyzetek ábrázolásán keresztül szembesítik nézőt a szervhiány következményeivel.

A transzplantációs műtétek reprezentációja a Grace Klinikában szintén ambivalens. A szervbetakarítás naturalista képei azt sugallják, hogy a sebészet alkatrészekként tekint a szervekre, és hajlamos megfeledkezni arról, hogy a műtőasztalon emberi lények fekszenek. A műtétek narratív kontextusa azonban az orvostudomány csodájára helyezi a hangsúlyt, amely a modern technológiák segítségével képes a szerveket egyik testből a másikba átültetni, és ezzel életeket menteni. A szervbetakarítás képeinek kegyetlensége szemben áll a szervátültetés pillanatának szépségével, ez az ellentmondás pedig felhívja a figyelmet a transzplantációs eljárás komplexitására.

Összegzésül elmondható, hogy a Grace Klinika transzplantációt tárgyaló narratívái körbejárják a témához kapcsolódó mítoszokat, valamint az aktuális etikai és filozófiai vitákat, megteremtve ez által a szervátültetés és a szervadományozás komplex és egyedi reprezentációját: a transzplantációs eljárás eszerint csodálatra méltó technológia, amely sokakat szabadíthat meg a testi és pszichés szenvedéstől, az élet és halál felett döntő transzplantációs rendszer azonban tökéletlen, és figyelmen kívül hagyja a procedúrában a humán tényezőt.

Irodalom

Bergman, Anna (2008): Taboo Transgressions in Transplantation Medicine. Journal of American Physicians and Surgeons, 2. szám

Callender, Clive O. & Jolmikin, Micean & Miles, Patrice (2008): Cultural Differences is Living Organ Donation: A global perspective. In: Gruessner, Rainer W.G. & Benedetti, Enrico (eds): Living Donor Organ Transplantation. Columbus: McGraw-Hill Companies, 6-16.

Fortunati, Leopoldina (2003): Real People, Artificial Bodies. In: Fortunati, Leopoldina & Katz, James E. & Riccini, Raimonda (eds): Mediating the Human Body: Technology, Communication and Fashion. New Yersey: Lawrence Erlbaum Associates Publishers, 61-74.

Harrison, Tyler R. & Morgan, Susan E. & Chewning, Lisa. (2008): The Challenges of Social Marketing of Organ Donation: News and Entertainment Coverage of Transplantation and Donation. Health Marketing Quarterly, 1/2. sz.

Jopling, David A. (2000): Self-knowledge and the Self. New York: Routledge.

Kleinman, Arthur (1988): The Illness Narratieves: Suffering, Healing and the Human Condition. New York: Basic Books.

Morgan, Susan E. & Harrison, Tyler R. & Chewning, Lisa & Davis, LaShara & Dicorcia, Mark (2007): Entertainment (Mis)Education: The Framing of Organ Donation in Entertainment Television. Health Communication, 2. sz.

Porter Novelli Healthstyles Survey (2001): Prime Time Viewers and Health Information, 2001. http://www.cdc.gov/communication/surveys/surv2000.pdf (utolsó letöltés: 2011. 03. 12.).

Reese, Stephen D. & Gandy, Oscar H. & Grant, August E. (2003): Framing Public Life: Perspectives on Media and Our Understanding of the Social World. New Yersey: Lawrence Erlbaum Associates, Inc., Publishers.

Schweda, Mark & Schicktanz, Silke (2009): The Spare Parts Person? Conception of the Body and their Implications for Public Attitudes Towards Organ Donation and Organ Sale. Philosophy, Ethics and Humanities in Medicine, 4. sz.

Shildrick, Margrit (2008): Contesting Normative Embodiment: Some Reflections on the Psycho-social Significance of Heart Transplant Surgery. International Postgraduate Journal of Philosophy, 1. sz.

Elemzett anyag:

A Grace Klinika (Grey's Anatomy)

1–5. évad

ABC, 2005–2009.

Alkotó: Shonda Rhimes

Szereplők: Ellen Pompeo, Sandra Oh, Justin Chambers, Chandra Wilson, James Pickens Jr., Patrick Dempsey, Katherine Heigl, Eric Dane, T. R. Knight, Isaiah Washington

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum