• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 ősz

Jog

Dezséri Kálmán:

A magyar médiatörvény a médiáról szóló európai vitákban

Egy negatív szimbólum kialakulásának folyamatáról

A magyar médiatörvényt már sokan és sok szempontból elemezték és értékelték az elmúlt közel egy év során.* Ennek ellenére vannak még olyan szempontok és tényezők is, amelyekről mindeddig nem vagy alig esett szó. Egyes kérdések és események, valamint ezek következményei csak most értékelhetőek, mivel ma már jobban láthatók és megfogalmazhatók. Az elmúlt pár évtizedben, de különösen az 1990-es évek közepétől olyan méretű technikai fejlődés zajlott le a média területén, amely mostanra alapvetően megváltoztatta a szektor működési formáit és lehetőségeit. Az új működési körülmények elkerülhetetlenül új szabályozást igényelnek. Európában a helyzet felemás, mivel egyre növekvő a politikai és a szakmai igény közös szabályozásra, de – mivel a médiapolitika nem tartozik a közösségi politikák körébe – eltérő politikai mozgások is tapasztalhatóak az Európai Bizottság és az Európai Parlament tevékenységében. A cikk ebben az összefüggésben is értékeli a magyar médiatörvényt.

Technikai forradalom a médiában és a médiaszabályozás

Döntően az információs és kommunikációs technika igen jelentős fejlődése következtében a médiaszektor úgy műszaki, mint tartalmi szempontból nagyon gyors változásokon ment keresztül az elmúlt néhány évtized során, és ezek a folyamatok – jelenleg még talán nem is teljesen előre látható irányokban – folytatódnak is. Ezeknek a változásoknak a jelentősége talán legjobban a 19. századi ipari forradaloméhoz hasonlítható, s valószínűleg meg is haladja majd azt.

A legfontosabbak közé tartozik, hogy visszaszorulnak a hagyományos nyomtatott sajtótermékek, s helyettük egyre nagyobb súlyt kapnak az interneten elérhető híroldalak. Bár a hagyományos nyomtatott kiadványok legtöbbjének mára már internetes kiadása is van, az úgynevezett pureplayerek, azaz csak online kiadású híroldalak fejlődése és piaci térhódítása szinte töretlen. Az interneten keresztül hatalmas információmennyiség válik elérhetővé, visszakereshetővé és sokszorosíthatóvá. Az elektronikus médiában gyors ütemben szűnik meg a lineáris kapcsolat dominanciája a műsort szóró és a műsort fogó között (azaz véget ér az a korszak, amikor a műsor csak a műsorszórással egy időben fogható), s nyernek egyre nagyobb teret a bármikor lehívható programok. A műszaki fejlődés eredményeinek hatására a nemzeti határok elveszítik jelentőségüket a média működése és az általa közvetített információk tekintetében. Globális méretű társadalmi kapcsolati hálók alakulnak ki. Mára döntően megszűnt az a korábbi helyzet, amikor a hírek és az információk csak újságírók és szerkesztők közvetítésén, illetve bizonyos politikai szervezetek ellenőrzésén és befolyásolási lehetőségén át jutottak el a felhasználókhoz. Jelentősen megnőtt az úgynevezett civil újságírók, hírforrások és a bloggerek szerepe. Ezek a lehetőségek látható módon már most sokkal nagyobb hatással vannak a politikai események alakulására, mint korábban – ezt az arab országokban 2011 tavaszán és nyarán lezajlott folyamatok is mutatják. A változásoknak ez a sora még bőven folytatható lenne.

A globalizáció körülményei közepette ezek az új fejlődési trendek és változások az országok igen széles köre számára elkerülhetetlenül új és közös szabályozást, azaz új törvényeket, a médiaszektor résztvevői által elfogadott íratlan szabályokat, valamint az önszabályozás új eszközeit igénylik már most, és még inkább a jövőben. A globalizáció korában egy-egy ország nem vezethet be saját új szabályokat és törvényeket anélkül, hogy ne merüljön fel annak a veszélye, hogy ellentmondásba kerül más országok szabályaival, illetve, hogy bizonyos referenciát, példát, azaz benchmarkingot jelentsen mások számára. Ez utóbbi akkor lehet különösen veszélyes, ha ez a példa nem progresszív jellegű, s nem a médiának újraszabályozott feltételek közötti működését szolgálja, hanem sokkal inkább annak ellenőrzését célozza meg. Az új magyar médiatörvény konzervatív jellege – amelyet a törvény egyik megfogalmazója, Koltay András több vitafórumon is elismert – miatt sajnos sok tekintetben ez utóbbi kategóriába tartozik. Így döntően e jellemzője miatt érte számottevő nemzetközi kritika és heves bírálat.

Különböző helyekről különböző bírálatok hangzottak el: szakmai, jogvédő és újságíró szervezetek mellett politikusok is hangot adtak véleményüknek. A nemzetközi szervezetek közül az Európai Parlament, az EBESZ, az Európa Tanács és az ENSZ is foglalkozott ezzel a kérdéssel.¹ Ezek a nemzetközi szervezeteknek más-más a jogi alapjuk a belföldi jogszabályok – így a magyar médiatörvény – értékelésére, és ennek megfelelően a törvényt különböző szempontokból vizsgálták.

Korlátozott lehetőségek az EU számára – az Európai Bizottság és az Európai Parlament szerepe

A nemzetközi szervezetek közül a legkevésbé az EU tudott foglalkozni a döntően a médiafüggetlenség korlátozását elítélő és a média pluralizmusának biztosítását számon kérő kritikákkal, mivel ehhez hiányzott a jogi alapja. A média ügye ugyanis nem közösségi politika, s néhány általános elv megfogalmazásán túl az EU Szerződése² nem foglalkozik a médiával, s így az Európai Bizottságnak igen korlátozott lehetősége van bármilyen állásfoglalásra és számonkérésre. Elsősorban a nemzeti hatóságoknak, beleértve a bíróságokat is, kell biztosítaniuk az egyes tagországokban a média szabadságát és pluralizmusát. Az EU számára a korlátozott jogi alapot elsősorban az AVMS (Audiovizuális médiaszolgáltatások) irányelv, az Európai Unió működéséről szóló szerződésnek a letelepedés és a szolgáltatásnyújtás szabadságát kimondó rendelkezései (49., illetve 56. cikk), valamint a szerződés részeként az Alapvető Jogok Kartája jelenti (11 cikk).³

Az AVMS irányelvet az Európai Parlament és a Tanács 2007-ben fogadta el, s 2010-re kellett a tagországoknak nemzeti jogrendszerükbe átültetniük. Így az Európai Bizottság mindegyik tagország esetében ellenőrzi, hogy a nemzeti médiatörvényeket az irányelvnek megfelelően módosították-e. Ez az irányelv egyébként saját jogi alapját a szerződés egységes belső piacra és a versenypolitikára vonatkozó részeire vezeti vissza. Az, hogy a magyar médiatörvény ekkora nemzetközi figyelmet kapott és ekkora politikai vitát keltett, egyebek között annak is volt köszönhető, hogy nemcsak egyszerű törvénymódosításra, hanem egyben új törvény megalkotására került sor. Habár néhány más ország is ezt a megoldást választotta⁴, a magyar törvény szellemében konzervatívabb, mint a többi ország újonnan megalkotott törvénye.

A másik jogforrás, amire az Európai Bizottság támaszkodhat az értékelésben, az Alapvető Jogok Kartája. Ennek érvényességét viszont a szerződés 6. cikke azzal szűkíti, hogy az csak az EU intézményeire és az általuk alkotott jogra érvényes. Azaz, mivel az EU-nak nincs kimondott kompetenciája a média függetlensége, szabadsága és pluralizmusa⁵ számos kérdésében, így az Alapvető Jogok Kartájának érvényessége sem terjedhet ki ezekre a területekre.

A bírálók, akik általában nem voltak tisztában ezekkel a jogi részletekkel, az Európai Bizottságtól várták a magyar médiatörvény alapos elemzését és részletes megítélését. Mivel ez várakozásaikhoz képest jelentősen szűk körű volt, és a kritizált pontok köre (az ismert négy pont: a kiegyensúlyozott tájékoztatás, a származási ország elve, a médiaszolgáltatás nyilvántartásba vétele, a sértő médiatartalom)⁶ lényegében elmaradt attól, amit reméltek, a bizottság lépései komoly csalódást jelentettek számukra. A magyar kormányzat pedig – a kezdeti elutasító álláspontjának megváltoztatása után – alapvetően arra erősített rá, hogy szintén az EU-tól várta a törvény értékelését, mert valószínűleg felismerte, hogy azokra a pontokra, amelyeket a legélesebben kritizáltak mind a magyar, mind a külföldi bírálók, az Európai Bizottságtól nem fog értékelés érkezni.

A magyar kormányzat számítása, úgy tűnik, bevált. Az Európai Bizottságnak a korlátozott jogkörből fakadó korlátozott körű bírálata akaratlanul is mintegy legalizálta a törvénynek azokat a pontjait is, amelyeket más fórumokon a legélesebben bíráltak, de amelyekkel az EU értékelése nem foglalkozhatott. Ezt nagyon jól tükrözi az, hogy az Európai Bizottság a magyar médiatörvény vizsgálatakor mindössze 15 cikket vizsgált a 230 cikket tartalmazó törvényből⁷ és nyolcat a 25 cikket tartalmazó médiaalkotmányból,⁸ nem pedig az egész joganyagot. Ezért valótlanok és félrevezetők azok a legfelsőbb magyar politikai vezetők által is hangoztatott állítások, hogy az Európai Bizottság négy pontot tartalmazó bírálatát követő törvénymódosítás eredményeként az egész törvény „EU-konform”, azaz európai színvonalúvá vált, és „ha valakinek még mindig problémája lenne, az forduljon az EU-hoz”.⁹ Egy ilyen helyzet sajnálatos módon az Európai Bizottság politikai hitelének csökkenését eredményezi.

Részletekbe menő és további alaposabb jogszabályelemzés még azt is kimutathatja, hogy a magyar médiatörvény nemcsak az AVMS-irányelv pontjait érinti, hanem más telekommunikációval foglalkozó irányelvekét is.¹⁰ Továbbá az AVMS-irányelv minden tagország jogrendjébe való átültetésének vizsgálata – így a magyar eset sem – még nem zárult le teljesen. Ennek következtében még felmerülhetnek kifogások az Európai Bizottság részéről – mint pl. az Európai Bizottság 2011. szeptember 1-i újabb levele –, s így további törvénymódosítási igények sem zárhatóak ki.¹¹

Annak ellenére, hogy az EU joghatósága nem terjed ki olyan területekre, amelyeket az Európa Tanács, az EBESZ, az ENSZ és más nemzetközi szakmai és politikai szervezetek a bírálataikban érintettek, s utóbbi szervezetek eszközei gyengébbek, mint azok, amelyek az EU rendelkezésére állnak (például az Európai Bíróság ítélete), a magyar kormányzatnak nem lenne szabad teljesen semmibe vennie ezeknek a szervezeteknek az álláspontját és bírálatát. Téves az a politika, amely figyelmen kívül hagyja az ilyen kritikákat azon az alapon, hogy azokat az Európai Bizottság bírálata nem tartalmazza. A bizottság a kérdéseknek csak egy szűkebb körére vonatkozóan mondhatott véleményt, mivel a joghatósága korlátozott. A többi nemzetközi szervezet bírálatai ugyanis olyan elvek megvalósítását kérik számon, amelyeket Magyarország vagy az ezekhez a szervezetekhez való csatlakozásakor, vagy pedig a későbbi döntéshozatalok résztvevőjeként elfogadott. Az ilyen elvek érvényesítésében való visszalépés Magyarország politikai hitelességének gyengülését eredményezi már rövidtávon is.

Az EU részéről az európai jog alapján elmondható értékelése és az esetleg ténylegesen domináló politikai véleménye közötti különbséget az Európai Bizottság és az Európai Parlament állásfoglalásai közötti különbségek is érzékeltethetik. Ezt tükrözi az Európai Parlament 2011. március 11-ei határozata¹² és a bizottságnak az arra adott válasza is. Az Európai Parlament határozata az AVMS-irányelvre, az e-kereskedelem (2000/31/EC) irányelvre, valamint két – a magyar parlament által még nem átültetett – keretdöntésre (2008/913/JHA a rasszizmusról és idegengyűlöletről, valamint a 2008/919/JHA a terrorizmus elleni harcról) hivatkozik. A bizottság állásfoglalása szerint viszont a februárban kért négy módosításon túl nincs már jogi lehetősége további olyan törvénymódosításokat előírni, amelyeket az Európai Parlament még szeretne.

Tény, hogy az Európai Parlament médiapolitikai kérdésekben sokkal nyíltabban, radikálisabban és átfogóbban fejtette ki a véleményét az elmúlt évtizedek során, mint az Európai Bizottság. Ennek alapvető oka az, hogy míg az Európai Parlament lényegében szabadon fejtheti ki véleményét politikai kérdésekben, addig az Európai Bizottságot a véleménynyilvánításában korlátozza az a jogkör, amit az uniós jog biztosít a számára.

Az Európai Parlament európai médiapolitikát akar

Az Európai Parlament már több évtizede igen erőteljesen szorgalmazza, hogy a bizottság tegyen javaslatokat olyan közösségi, illetve uniós jogszabályokra, amelyek a médiaszabadság és -pluralizmus kérdéseit európai szinten szabályozzák. A bizottság ezeknek a kéréseknek jogi alap híján általában nem tudott eleget tenni, de lehetőségeinek megfelelően igyekezett a médiaszabadságot és -pluralizmust támogatni. Ennek egyik eleme volt, hogy 2008-ban egy olyan tanulmányt készíttetett a bizottság, amely létrehozott egy indikátorrendszert annak mérésére, hogy az egyes országokban milyen a médiapluralizmus helyzete. Ennek az összesen 150 indikátorból álló elemzési rendszernek az alkalmazásával bárki által vizsgálhatóvá válik a médiaszabályozás számos eleme, a médiajogi rendszerek működése, az elektronikus és hagyományos médiatermékek (műsorok, illetve kiadványok) teljesítménye, eredményei, struktúrája, az újságírók foglalkoztatási jellemzői, a fogyasztók (olvasók, hallgatók, illetve nézők) struktúrája, a tulajdonosi koncentráció mértéke, a szerkesztői függetlenség kérdése és még számos egyéb szempont.¹³ A komoly mennyiségű statisztikai adatot igénylő elemzési rendszer lehetővé teszi az egyes médiapiacok jellemzői alakulásának értékelését, illetve az egyes országok médiavilágának összehasonlítását más országokéval. Az Európai Parlamentben mostanra megerősödtek azok a törekvések, hogy ezt az indikátorrendszert valamelyik intézmény hivatalból működtesse, és ennek alapján értékelje az egyes tagországok médiájának helyzetét és médiapolitikáját.

Az Európai Parlament már jó ideje erőteljesen szorgalmazza egy európai szintű nyilvános szféra kialakítását. Ez a politikai cél összhangban áll a Lisszaboni Szerződés elképzeléseivel. A legfontosabb dokumentuma a 2010 szeptemberében elfogadott Lokkegaard jelentés.¹⁴ Ez a jelentés azt a politikai igényt és célkitűzést tartalmazza, hogy a nemzeti nyilvános szférák váljanak európaivá azáltal, hogy az európai kérdések, s ezeken belül az egyes tagországokkal kapcsolatos kérdések is egyre nagyobb súlyt kapjanak a nemzeti politikai szférában és médiában. Azaz az európai nyilvános szféra a nemzeti határokon átlépő, európai közönségnek szóló vitákra vonatkozik. Részben ez a politikai cél is az alapja annak, hogy a magyar médiatörvény kapcsán is sokan véleményt nyilvánítottak. Természetesen ennek a célnak a megvalósulása nem történhet meg bizonyos alapvető elvek európai és nemzeti szintű érvényesülése és erősítése nélkül. Ilyenek egyebek között a média szabadsága, a szerkesztői függetlenség, egyes közszolgálati műsorok autonómiájának uniós és nemzeti szintű tiszteletben tartása. Ezen a ponton jelentkeznek aztán azok a politikai törekvések, amelyek nemcsak a nemzeti szabályozások értékelését végzik el, hanem közösségi, azaz európai szintű szabályok kialakítását is célul tűzik ki. Egy európai szintű nyilvános tér kialakítása ugyanis nem történhet meg bizonyos mértékű közösségi szabályok alkalmazása nélkül.

Az Európai Parlament médiapolitikai törekvéseit a tagországok médiavilágában előforduló kedvezőtlen fejlemények és más események időről időre erőteljesen befolyásolták, és lépésekre ösztönözték. Lényeges dolog viszont az, hogy míg a média függetlenségére és a pluralizmusra vonatkozó elveket tekintve az Európai Parlamentben általában pártokon átnyúló egyetértés van, addig a médiának az egy-egy tagországban meglévő helyzetének és a kormányzat médiapolitikájának értékelése esetén igen erőteljesen érvényesül a pártpolitikai érdek is. A saját pártcsaládhoz tartozó kormányok politikáját az európai parlamenti képviselők csak sokkal mérsékeltebben hajlandók bírálni.

A magyar médiatörvény európai kontextusban

Az elvek és a gyakorlat közötti különbség, illetve a jogi lehetőségek korlátozottsága és az ambiciózus politikai célok közötti folyamatos őrlődés nagyon jól kitapintható az Európai Parlament esetében. Ebben egyfajta áttörést jelenthetett volna az a 2009-ben lezajlott vita és európai parlamenti határozati javaslat, amely az olaszországi médiahelyzetet, a Berlusconi-féle médiabirodalom politikai szerepvállalását szándékozott elítélni.¹⁵ A bírálók viszonylagos megosztottsága és a kezdetben az általuk benyújtott, egymással rivalizáló határozati javaslatok eredménye az lett, hogy a vita végén kialakított közös határozati javaslat nem kapta meg a többséget, azaz csak néhány szavazaton¹⁵ múlott egy elítélő állásfoglalás elfogadása. Ez viszonylag komoly politikai kudarc volt a médiafüggetlenség és pluralizmus európai szintű szabályozásának hívei számára.

Jó egy évvel az olaszországi médiahelyzet kritikus értékelésére tett kísérlet kudarcát követően a magyar médiatörvényt ért komoly bírálatok szinte tálcán kínálták a lehetőséget arra, hogy megtörténjen az az áttörés, ami az eddig csak tagországi szinten kezelt médiapolitikát – legalábbis egyes kérdések körében – európai szintre tudja emelni. A széleskörű európai bírálat, a közös európai elvek számonkérése, s ennek megfelelő törvénymódosítás elérése komoly lépést jelenthet az európai szintű médiapolitika és -szabályozás megvalósítása irányába. A különböző folyamatok alapján kialakult helyzetet a magyar médiapolitikát alakítók, s az új médiatörvényt megalkotók láthatóan egyáltalán nem ismerték, nem értették, s emiatt a bekövetkezett fejleményeket nem is látták előre. Mindenek előtt a törvény tartalmát tekintve nem sikerült az – egyébként is nagyon nehéz – feladatot úgy megoldani, hogy a jelentős változások folyamatában lévő médiaszektor szabályozása igazán európai szintű és előremutató legyen. A tartalmi problémákon túl, a médiaszabályozási kérdések körül kialakult vitákra a magyar fél nem reagált elég jól, nem volt kielégítő a kommunikáció, a következményekkel nem tudott előre megfelelően számolni, és nem tudta a lépéseit jól időzíteni.

A magyar médiatörvénnyel kapcsolatos vita különlegességét szemlélteti az a tény is, hogy az elítélő európai parlamenti határozatra úgy került sor 2011. március 10-én, hogy az Európai Parlament konzervatív pártcsaládja, az Európai Néppárt, amelybe a Fidesz is tartozik, kezdeti véleményét, amellyel a magyar kormányzatot és a törvényt támogatta, fokozatosan feladta, s a végén még a saját határozati javaslatát is visszavonta. Ez részben azt jelentette, hogy a konzervatív képviselők sem tudták teljes mértékben támogatni a magyar médiatörvényt, sőt voltak olyanok is, akik az elítélő határozati javaslatot is megszavazták.

A vitatott kérdések egyik legfontosabbja a médiahatóság függetlensége. Ez olyan pont, ahol az EU-nak korlátozott lehetőségei vannak a teljesítés számonkérésére, ugyanis az AVMS-irányelv végső szövege az Európai Parlament és a Tanács közötti kompromisszum olyan eredménye lett 2007-ben, amely inkább elvként fogalmazza meg a függetlenséget, s nem követelményként. A 30. cikk a „független médiahatóságok együttműködését” említi, de ugyanakkor nem határozza meg, hogy melyek egy médiafelügyelet függetlenségének a kritériumai. A tagországok médiapiacai méretük, struktúrájuk, múltjuk és a nyelvek miatt nem egységesek, s emiatt a felügyeleti struktúráik is különböznek. A jogi és az adminisztratív hagyományok is a különböző jellegű felügyeleti modellek működésének jogosultságát indokolják. Emiatt jelenleg nincs lehetőség arra, hogy egy bizonyos felügyeleti modellt minden tagország számára elő lehessen írni.

Az Európai Bizottság mindezek miatt nem tudja számon kérni a tagországoktól a függetlenség teljesítését. Ugyanakkor, részben más jogi alapon (koppenhágai kritérium) ¹⁶, megszabja a csatlakozási tárgyalást folytató vagy ezt majd elkezdeni akaró országok számára, hogy a médiafelügyelet független legyen. Ezeknek az országoknak az esetében (például Törökország, a nyugat-balkáni államok) többször megtörtént, hogy a médiatörvényeket ilyen szempontból is módosítani kellett. Így igen valószínű, hogy a magyar médiatörvénynek a felügyeletre vonatkozó része nem lenne elfogadható, ha most kerülne sor Magyarország csatlakozási tárgyalásaira. Azaz, az Európai Bizottság a tagjelölt országoktól számon kérheti az Európa Tanács által elfogadott joganyag teljesítését, de a tagországokkal kapcsolatban ezt már nem teheti meg. Ez utóbbi esetben ez a feladat teljes mértékben az Európa Tanácsra (egy, az Európai Uniótól független, kormányközi szervezetre) hárul. A tagországokra és a csatlakozni kívánó államokra vonatkozó, s az utóbbiak szempontjából szigorúbb kettős mérce nem ismeretlen gyakorlat a kelet-közép-európai országok csatlakozási tárgyalásainak részleteit ismerve.

A médiatörvénnyel kapcsolatos magyar és külföldi kritikákat és az Európai Bizottság által előírt, s februárban elvégzett törvénymódosítást¹⁷ tekintve, további tanulságok is leszűrhetőek. A problémák egyik eredője, hogy azon személyek között, akikhez a médiatörvény megalkotása és parlamenti elfogadása elsősorban köthető, vannak olyanok, akik valójában inkább elméleti szakemberek, vannak, akik egyáltalán nem értenek a médiához, és vannak olyanok is, akik nem eléggé járatosak a média világában. Talán az egyik legnagyobb baj az, hogy az eddigi tapasztalatok szerint egyikük sem járatos a médiával kapcsolatos európai politikai összefüggések felismerésében. Ezt a hiányt részben vagy teljesen kompenzálhatták volna a különböző szakmai viták, a tárcaközi egyeztetések és az Európai Bizottság tisztviselőivel való előzetes – és nem utólagos – egyeztetések.

Az önálló képviselői indítvány formájában benyújtott törvényjavaslat minden egyeztetést kikerült, s ennek következménye lett az, hogy a törvényben megmaradt azoknak a hiányosságoknak és problémás pontoknak a jelentős része, amelyekre a későbbi bel- és külföldi kritikák, valamint az Európai Bizottság által kért törvénymódosítás is vonatkozott. Ez az eset is alátámasztja, hogy jelentős szabályozási változások bevezetése esetén nem megfelelő jogalkotási eszköz az önálló képviselői indítvány formájában benyújtott törvényjavaslat, ahogyan ez egyébként a Fideszen belül is megosztottságot keltett.¹⁸

A magyar médiatörvény hatása

A magyar médiatörvény körüli nemzetközi vitának vannak bizonyos, távolabbra mutató hatásai is. Az Európai Parlamentnek a magyar médiatörvényt elítélő március 10-ei határozata sok szempontból mozgásba hozta a médiakérdésekkel foglalkozó európai politikai folyamatokat. Ez a határozat válaszadásra és bizonyos lépések megtételére késztette a Európai Bizottságot, új alapot adott az Európai Parlamentnek a további lépései számára, valamint tovább aktivizálta a többi nemzetközi szervezetet (például az ENSZ, az Európa Tanács, az EBESZ) és egyéb szakmai szervezeteket is (például az Újságírók Európai Szövetségét), s már nemcsak a magyar törvény ügyében.

Neelie Kroes, az Európai Bizottság alelnöke már több fórumon – így az Európai Parlamentben is – kifejtette, hogy két szakértői csoport összehívását tervezi. Az egyik szakértői csoport a média jövőjével, a függetlenség és a pluralizmus kérdéseivel fog foglalkozni. Feladata lesz, hogy javaslatokat tegyen európai szintű szabályozások kérdésében. A másik szakértői csoport munkája fórumjellegű lesz, és szélesebb körű konzultációk révén is olyan kérdésekre keres majd válaszokat, hogy a hírközlési média, amely az internet elterjedésével gyökeres változásokon megy keresztül, milyen új feltételek közepette lesz képes fennmaradni és megfelelően működni. A média megfelelő működése ugyanis alapvető fontosságú a demokratikus közélet szempontjából. A két szakértői csoport tanácsainak a jó közpolitika szerepének megerősítését kell szolgálniuk. Ez a folyamat nem lesz gyors, de az mindenesetre tény, hogy a magyar médiatörvénnyel kapcsolatos viták bizonyos fokú lendületet adtak a már korábban is meglévő olyan törekvéseknek, amelyek a médiaszabályozás bizonyos területein európai szintű előrelépést szeretnének elérni. S már most tudomásul kell vennünk, hogy a jövőbeli dokumentumokban és vitákban a magyar médiatörvény hosszú ideig, s a leggyakrabban egyfajta negatív referenciapont és hivatkozási alap lesz.

Hivatkozások

Európai Parlament Kulturális és Oktatási Bizottság (2010): Jelentés az újságírásról és az új médiáról – az európai nyilvános szféra kialakítása (előadó: Morten Løkkegaard) (2010. 07. 02.).

Európai Parlament Közös állásfoglalásra irányuló indítvány (2009): Az Európai Parlament állásfoglalása az információszabadság olaszországi és európai unióbeli helyzetéről (2009. 10. 9.).

Európai Parlament Közös állásfoglalásra irányuló indítvány (2011): A magyar médiatörvényről (2011. 02. 14.)

Európai Bizottság DG INFSO (2009): Independent study on indicators for media pluralism in the member states – towards a risk based approach.