• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 ősz

Kritika

Szajda Szilárd:

A nyelvtudomány, a médiatudomány és a történettudomány metszéspontjában

Jobst Ágnes: A nyelv kisajátítása. A második világháború utáni média elemzése szótárral és szövegmutatványokkal címu könyvérôl

Jobst Ágnes könyve (amely a szerző nyelvtudományi doktori értekezésének átdolgozott változata) azon a tézisen alapszik, hogy minden politikai hatalom a nyelv által tárja fel és fogalmazza meg a társadalmi konfliktusait, és ezért a modern társadalmakban rendkívül fontos a „nyelvi mechanizmus tartalma és szerkezete” feletti ellenőrzés (7. o.). Munkája célja éppen emiatt az, hogy „a 20. század második felének magyar történelmét meghatározó államszocializmus előkészítésének és berendezkedésének konkrét példáiból kiindulva tekintse át a hatalom diszkurzív megközelítésének lehetőségeit” (9. o.).

Az 1945 utáni magyar történelem értelmezésében valóban ígéretes lehet a parlamenti határozatok, párthatározatok, peranyagok, törvényszövegek, valamint az újságcikkek elemzése, ám természetesen e hatalmas anyagból valamilyen szempont alapján választani szükséges. Jobst Ágnes vezércikkeket választott elemzésre, mégpedig a „publicisztikának a társadalmi valóság újraalkotásában és elfogadásában játszott szerepe okán” (10. o.). Ezzel a kijelentésével éppen úgy egyetérthetünk, mint azzal, hogy a történettudományi forráselemzésben egyre nagyobb teret nyert a nyelvi dimenzió, mivel a társadalomtörténeti fogalmak „nem autonóm módon létező entitások, hiszen kialakulásuk diszkurzív folyamat eredménye” (10. o.). A szerző ennek a „nyelvi fordulatnak” a szellemében tesz kísérletet nyolc kordokumentum értékű sajtószöveg elemzésére, sajátosságaik szövegtani eszközökkel történő megragadására, a politikai intenció megismertetésére és a szövegek politikai-történelmi kontextusba helyezésére. Négy vezércikket elemez az 1946-os Szabad Népből, és négyet ugyanennek 1950-es és 1951-es számaiból. Itt három kérdés merülhet fel: elegendő-e nyolc cikket elemezni, azaz általános érvényű kijelentéseket tehetünk-e ezek alapján? Indokolható-e a két külön korszakból (tudniillik a koalíciós időszakból és a személyi diktatúra idejéből) való szövegek egységes szemléletű vizsgálata? És végül: helyes-e a cikkek kiválasztása, a „mintavétel”?

Az első kérdésre határozott igennel felelhetünk, és ezt mutatjuk be recenziónkban. A másodikra a szerző így felel: mivel a Szabad Nép

„egy egyeduralomra törő párt hivatalos orgánumaként jelenik meg, intézményi kötöttsége folytán nyelvhasználata már az 1940-es évek második felében előre vetítette az 50-es évek fordulójának közéleti nyelvét” (15. o.).

A mintavétellel kapcsolatos magyarázata azonban talán nem ennyire meggyőző. Elmondása szerint azért azt a négy, 1946 elején megjelent vezércikket vizsgálta meg, amelyiket, mert 1946 elején, a kommunista párt 1945-ös választási veresége után indult meg a hegemóniára törekvő MKP támadása a kisgazdák ellen (17. o.). Ez természetesen igaz is, de nem elegendő magyarázat. Pontosabban az időszak választását indokolhatják, de a négy cikkben „érintett” politikai események nem emelkednek ki jelentőségük miatt az időszak történései közül. Hasonló súlyú politikai eseményekre reagáló cikkek hetente jelentek meg a Szabad Népben.

A négy, 1946-os vezércikk a következő: A felelőtlen beszéd című a „jobboldali” kisgazda Sulyok Dezső parlamenti felszólalására reagált, a Döntést című a baloldali pártok tömegtüntetése után íródott, A kötelet! című a Páter Kis Szaléz-féle merényletet követően jelent meg, A vonjuk le a tanulságot című pedig a párizsi békével kapcsolatos írás. Jobst az 1950-ben íródott A központi vezetőség ülése és a Harcolj a békéért – jegyezz Békekölcsönt! című dolgozatok, valamint a Grősz-perről és az ítéletről szóló két 1951-es (A per tanulsága és a Békénk legelső ellensége) című írások elemzésével az egypártrendszer legitimizálódását vizsgálta (18. o.). (A cikkek a kötet függelékében megtalálhatók.)

A könyv A nyelvtudomány lehetőségei a médiaüzenetek elemzésében című fejezetében a sajtó kvalitatív és kvantitatív vizsgálatának rövid történetét, módszertanát és az ezekben rejtőző lehetőségeket mutatja be. A szerző kijelenti: mivel az 1980-as évektől a diskurzuselemzésben a tranzakcionális (információtovábbító) szerep elemzésén túl egyre nagyobb teret kapott az interakcionális (a kommunikációs partnerek kapcsolatát szabályzó) szerep, ezért vizsgálatában ő is nagy hangsúlyt fektet erre. Hangsúlyos továbbá a „szándéknyilvánítás” és „szándéktulajdonítás”, mivel

„a szöveg befogadója, esetünkben az újság olvasója a szöveg üzenetét keresi. A politikai töltetű vezércikkek esetében fokozottan érvényes, hogy a szöveg szemantikai jelentése és nyilatkozatértéke nem esik feltétlenül egybe” (21. o.).

A szerző kifejti, hogy vizsgálatát a kognitív elmélet jegyében folytatja, mivel az a nyelvi rendszert a megismerés szerves részeként kezeli – és a megismerés ma már elsősorban nem („közvetlen”) tapasztalat, hanem médiaüzenetek útján történik.

Jobst Ágnes először a retorikai elemzés lehetőségeit mutatja be a Döntést című vezércikk analizálásával. Rámutat arra, hogy a cikk felépítése megfelel a klasszikus szónoki beszéd hat, illetve mások szerint hét részből álló felépítésének. A cikk célja nem a saját értékek melletti meggyőzés, hanem a lebeszélés, és ezt az ellenfél bírálatával kívánja elérni. Az olvasó megtudhatja, hogy míg a sajtóretorikai iskola az újságszövegeket a tanácskozó beszédek körébe sorolja, és azon belül lehet egy szöveg lebeszélés, illetve rábeszélés, a vizsgált „szövegpéldány” a törvényszéki vádbeszéd elemeit is magában hordozza.

A szerző a médiaüzentek elemzésében fontos szerepet tulajdonít a metaforák használatának. Felidézi, hogy a szakirodalom a metaforát nemcsak díszítő elemként, hanem a fogalmi rendszert strukturáló eszközként is kezeli, és hogy a leggyakoribb metafora a politikával kapcsolatban a háború, a verseny és az üzlet. Az általa elemzett cikkekből hiányzik a verseny metaforája, ami nem meglepő, mivel a fordulat éveire a leginkább a „háború” használata a jellemző – hiszen a kommunisták nem egyenlő versenytársként tekintettek a rivális erőkre. Jobst itt a kognitív metaforaelméletre hivatkozik: „a legmélyebben gyökerező metaforák a legkedveltebbek és a leghatékonyabbak, ezért mentális feldolgozásuk sem igényel különösebb erőfeszítést” (29. o.). Ezek általában a közös emberi létélményekhez kapcsolódó szavak: élet, halál szerem, vadászat, háború.

A Szabad Nép írásaira 1946-ban is jellemző, hogy a harc metaforája használatával a politikától távol eső, mindennapi területeket is militarizál. Ezért olyan lexémákat alkalmaz, amelyek összefüggenek a harccal (ellenség, front, háborús uszítás, aknamunka, önvédelmi harc, megvédjük). A metaforák szerkezetének fontos összetevője a konkrét vagy szimbolikus tér feletti ellenőrzés megszerzése, amelyekről szólva támadó félként mindig a politikai ellenfelet azonosították, hogy az újságolvasó a védelmező, pozitív szereplőkkel érezzen közösséget.

Szintén a nyelvtudományi elemzési lehetőségek között mutatja be a névmáselemzést. Véleménye szerint a lap olvasóit bizonytalanság keríthette hatalmába, mert „nehéz eldönteni, vajon az üzenet címzettjének, netán a szöveg tárgyának tekintsük magunkat” (32. o.). Ez a „mi-csoportra” utaló nyelvi elemek sokrétű használata miatt érezhető, ami megzavarja az olvasót.

A szerző (az Önmegjelenítési stratégia című fejezetben) az MKP 1946-os és utódpártja, az MDP 1950–1951-es önreprezentációját vizsgálja. Eszerint a négy, 1946-os cikkben az önmegjelenítést szolgáló mi kategória használata csak 5 százalékban utalt a lap mögött álló pártra, 45 százalékban a baloldalra és 41 százalékban az ország egészére, a magyar társadalomra (38. o.). A kommunista pártnak a nem egyértelmű, azaz a többrétegű alanyhasználattal Jobst szerint a zavar előidézése volt célja, illetve az, hogy a párt törekvéseit nemzeti érdekként tüntesse fel, mégpedig a párt nemzeti arculatának kialakítása-erősítése érdekében. A szerző összehasonlítja más sajtóorgánumok (Kis Újság, Magyar Nemzet) gyakorlatát a Szabad Népével. Ebből kiderül, hogy a többes szám első személyű névmás ilyen gyakori és ravasz módon összetett használata egyedül a Szabad Népre volt jellemző.

A fordulat utáni vezércikkeknél, hasonlóan 1946-os szövegekhez, az országra vonatkozó utalások 69 százaléka messze felülmúlja a pártra vonatkozó 31 százalékot. Azt is kimutatja, hogy amíg mindkét időszakban az országra való utalás nagyrészt névszói elemekkel történik, addig 1950 után a pártra történő utalás nagyrészt igei elemekkel valósul meg (például: „továbbra is biztosan vigyük előre országunk, dolgozó népünk ügyét”). Ezzel az MKP-t, majd a Magyar Dolgozók Pártját a „cselekvő ágens szerepkörében jeleníti meg, az országot pedig passzív szerepkörbe szorítja” (46. o.). A szerző szerint az 1950-es években erre a társadalmi legitimáció hiánya miatt volt szükség, ami „arra kényszerítette a párt propagandistáit, hogy a nép érdekeire hivatkozva a társadalom egészéhez forduljanak” (46. o.).

Az Ellenségkép című fejezet célja, hogy

„a szövegtan eszközeinek felhasználásával tegye átláthatóvá azokat a nyelvi-fogalmi technikákat, amelyek az ellenség fogalmának mentális feldolgozását, a hozzá kapcsolódó szociális kogníciókat megalapozzák” (48. o.).

Jobst itt megjegyzi, hogy 1946-ban (az ellenség fogalmának kialakításakor) a mi és az ők kategóriájának használatával már egyértelművé tették az ellenség létezését, de még nem lelhetők fel olyan meghatározások, amelyek egyértelmű tartalmat adtak volna az ellenség fogalmának. Ehelyett körülírják azt, ezzel is előmozdítva a felkutatásukra tett erőfeszítéseket. Itt megjegyeznénk, hogy ismerve a kommunista párt taktikáját, helyzetét és a korabeli vezércikkek jelentős részét, ez ugyanúgy lehetett a figyelem felkeltésének, a feszültség fokozásának eszköze is, főleg ha politikai kampányhoz kapcsolódó sajtókampányként, tehát folyamatként közelítjük meg a vizsgálat tárgyát. Ugyanakkor teljesen egyet tudunk érteni a szerző megjegyzésével, hogy a népszerűtlen, választásokon vesztes MKP újabb népszerűségvesztés nélkül ekkor még nem támadhatta volna a kisgazdákat. Ez az oka annak, hogy egy sajátos tartalmi megoldást vezettek be: a vezércikkek fő témája a fasizmus maradványainak felszámolása volt, amit párosítottak a politikai ellenfelekkel való leszámolás szándékával.

Jobst Ágnes számba veszi azokat az eszközöket, amelyekkel a vezércikkek megpróbálják (ki)alakítani a politikai közösség ellenségképét: ilyen például a belső ellenség fogalma, amely áthidalja azt az „ellentmondást”, hogy az ellenség csak a határokon túlról érkezhet. A korabeli cikkek által sugallt ellenségkép jellemzője továbbá az erőszakos bűncselekményekkel kapcsolatos szavak használata (banda, terrorbanda, összeesküvés, szervezkedés). Ezt a kriminalizálást segítik olyan szavak is, amelyek erőszakos bűnözők eszközeire utalnak (géppisztoly, kézigránát). Az ellenségkép hitelességét erősíti a vezetők megnevezése és nevük pejoratív többes számú használata (például „Kis Szalézok”). A szerző rámutat: az ellenségképet általában fokozatosan fókuszálták az általánosságoktól (értve ez alatt mindenkit, aki nem osztja a cikkíró álláspontját, mondjuk a „demokrácia rosszindulatú bírálóit”) az egészen konkrét szereplőkig (például: a földalatti szervezkedést kisgazdák folytatják).

A szerző az 1946-os cikkek elemzése során külön is elemzi egy új, ellenséget jelölő fogalom, a reakció használatát:

„A latin eredetű reakció 'visszahatás, ellenhatás' értelemben eredetileg az élettan szókincséhez tartozott, mint tudományos szakszó, köznyelvi konnotációval nem rendelkezett. A mozgalmi zsargon a 'társadalmi haladásnak való ellenszegülés' jelentésben a munkásmozgalom irodalmából szovjet közvetítéssel vette át […] viszonylagos szemantikai üressége […] tette lehetővé, hogy vele, mint gyűjtőfogalommal az ellenséget összefoglaló módon nevezték meg. […Így a szó] az ellenség elleni harc egyik kulcsfogalmává nőtte ki magát” (54. o.).

Jobst Ágnes a cikkekből vett idézetekkel szemlélteti, hogy eme semleges lexéma negatív konnotációját miként építette ki a negatív szövegkörnyezet (főnévként: a reakció ügynöksége, az arcátlanul előretört reakció, a reakció gyűjtőpártja, a reakció és nagytőke hálója; jelzőként: a reakciós gentry, a reakciós jobbszárny, a reakciós jobboldal, a reakciós, sőt fasiszta közhangulat, a reakciós Horthy-ügynök). Bemutatja azt is, hogy a Döntést és A kötelet című cikkekben már kisgazda politikusokra (Saláta Kálmánra, Eckhardt Tiborra) vonatkoztatva használják a reakció fogalmát, szemben a korábbi gyakorlattal, amikor jobbára még „elvont politikai kategória” volt.

A szerző a korabeli ellenségkép-kreálás eszközei közül más újságírói-nyelvhasználatbeli eljárásokat, eszközöket is bemutat. A korszakra jellemző volt például az ellenfél „temporális relációba” helyezése. Ennek technikája a következő: a saját álláspontjukat a bűnös múlttal való radikális szembefordulásként fogalmazták meg, míg az attól eltérő elképzeléseket a múlthoz kötötték. Ez feloldhatta azt az ellentétet, amelyet esetleg az olvasó felfedezni vélt amiatt, hogy az ellenség nem országhatárokon kívül, hanem belül található. A múlt jelentette még a szenvedést, a háborút és mindent, ami rossz volt az emberek életében. Ehhez társultak a régmúltra vonatkozó jelzők: a kisgazdapártot mamutpártnak nevezték, Schlachta Margitot a „múlt szürke fátyolos kísértetének”. Jobst az ellenfél „temporális relációba” helyezését az egyik legveszélyesebb eszköznek tartja, mivel

„mindennapi tudásunk szerint a múltnak az a természete, hogy elmúlik, ebből következően nemcsak a szemben álló politikai nézetek elavultságát sugallja, ám egyben a velük való leszámolás természetes voltát implikálja” (58. o.).

A szerző ezeket a jelenségeket az 1950-es évek cikkeivel kapcsolatban is számba veszi. Leírja, hogy változatlanul érvényesült például az aszimmetrikus szerkesztésmód: ekkor a legveszélyesebb ellenségnek kikiáltott klérust szélsőségesen negatívan, a pártállamot ennek ellentétjeként szélsőségesen pozitívan jellemezték. A belső ellenzék kriminalizálásának tartalma viszont megváltozott, a belső szervezkedést felváltotta a külső, idegen érdekekért történő összeesküvés. (Például: „amerikai imperialisták legfontosabb ügynöksége Magyarországon […] s szorosan együttműködik az imperialisták egyéb ügynökségeivel, a jobboldali szociáldemokratákkal, a Tito-bandával is” – 67. o.). Az 1950-es években továbbra is használták a múlt–jelen-ellentétpárt, jellemzőek voltak a biológiai természetű hasonlatok, amelyek az állatvilágból érkeztek (például: „ellenség, mint sarokba szorított patkány”; a „méregfogától megfosztott kígyó”), és amelyek undort keltettek az emberekben. Jobst rámutat:

„Ennél is veszélyesebb következmény azonban, hogy szabad utat enged a vadászat gondolatkörének. A HARC helyébe lépő VADÁSZAT metafóráját a lexika szintjén a következő igék támogatják: kiűzés, kiirtás, ártalmatlanná tesz, kézre kerít, lecsap” (67. o.).

A vizsgált cikkekben az ellenség különféle kategóriái között kiemelt arányban szerepelt a „klerikális reakció, püspöki kar” (30 %), az „amerikai imperialisták” (29 %) és az „egykori fegyveres szervezetek tagjai” (15 %); a kisebb hányadon osztoztak a „kulákok”, a „Tito-banda”, a „nagybirtokosok”, a „nagytőkések”, a „jobboldali szociáldemokraták”, a „bércsalók”, valamint az „ingyenélők” (66. o.).

A szerző kitér arra is, hogy a korábban bemutatott eszközök nem mindig voltak elégségesek a közönség körében élő beidegződések megváltoztatásához, pontosabban ahhoz, hogy feloldják a kettős nyelvhasználat ellentétét: a hivatalos és a köznyelv között lévő feszültséget. A vizsgált cikkek szerint ezt úgy próbálták elérni, hogy a megfelelő szóösszetételek használatával a „helyes” értelmezésre irányították a figyelmet (például azt írták: valami „felhívja a figyelmünket arra”, a közönséget „fel kell világosítani”), illetve igékkel és főnevekkel kiemelték azt (például: hangsúlyoz, kiemel, aláhúz, illetve súlypont). Használták a „leleplezés” eszközét is, amelyet igen gyakran a „valójában” módosítószóval, vagy a „még akkor is igaz ez” kifejezéssel értek el. És az „értékelést” sem bízták az olvasóra, hanem a mutat, értékel, jelent igék segítségével levonták a „tanulságot”, hogy a közönségnek ne kelljen gondolkodással bíbelődnie (69. o.).

A kötet következő három fejezete már nem a Szabad Nép cikkeinek elemzésére szorítkozik, hanem a nyelvi szókészlet változásaival, a szavak jelentésének megváltozásával foglalkozik, illetve a társadalmi és épített környezetből adódó nyelvi változásokat veszi számba. Rámutat arra, hogy a nyelvtudomány szerint új lexémák akkor alakulnak ki, ha új tárgyak jelennek meg, új intézmények-szervezetek alakulnak, új eljárások honosodnak meg, új foglalkozások jönnek létre (72. o.). 1945 után minderről, sőt ennél jóval többről volt szó. Egy új rendszer kezdett kialakulni, majd ez az új rendszer fokozatosan átalakult egy másik rendszerré. Ezen a ponton annyi kritikával illethető a kötet, hogy a szókészleti változásokkal foglalkozó rész talán nem hangsúlyozza eléggé a kettős átalakulást (a politikai-társadalmi rendszerváltozásokat), ehelyett egyetlen folyamat részeként kezeli az 1945 és 1950 után történteket. Vagyis a korábbi fejezetektől eltérően már nem összetett (történelmi és nyelvi) folyamatként, hanem inkább csak nyelvi folyamatként vizsgálja a változásokat.

A stilisztikai változásokról szóló részekből kiderül, hogy ekkor terjedtek el a nyelvben az úgynevezett terpeszkedő igeneves szerkezetek (ilyen például az „elintézésre kerül” vagy a „megtárgyalásra kerül”). Ennek oka a nyilvános szereplésre felkészületlen közszereplők nagy száma, és az, hogy az alany elmaradása szövegtanilag felelősségelhárító mechanizmus. A szerző elemzi a neologizmusokat is: azokat, amelyek szóösszetétellel (élmunkás, termelőszövetkezet, munkaverseny, tapasztalatcsere, rohammunka, osztályidegen), szóképzéssel (például: traktoros, dolgozó) jöttek létre. Keletkeztek még új köznyelvi szavak szórövidítésekkel és összevonásokkal (ilyen volt többek között a téesz), a munkásmozgalmi rétegnyelvből átvett szavakból (agitátor, aktíva, szocializál stb.). A munkásmozgalmi rétegnyelv szívesen tett a köznyelv részévé katonai és sportrétegnyelvi elemeket is. A köznyelv részévé lettek a kommunista mozgalom idegen eredetű szavai is (például apparátus, agrár) vagy tükörfordítású szavak (erre példa az úttörő). Egyes szavaink a diktatúrának köszönhetően jelentésváltozáson is átmehettek. Átalakult a harmincas években a népi írók által meghonosított orosz eredetű kulák szó jelentése is, és gazdag paraszt jelentését kiterjesztve már egy egész életformát jelölt meg a későbbiekben. Így jöhetett létre a béke mint előtag felhasználásával egy olyan anakronisztikus fogalom, mint a békeharc.

A társadalmi és épített környezettel kapcsolatos nyelvi változásokkal foglalkozó fejezetből megtudhatjuk, hogy miként változtak a köszöntésre, a nyelvi tiszteletadásra használt szavak, miként változtak a helynevek, milyen intézményi névváltoztatások, új intézménynevek bevezetése formálta át nyelvünket. Ez a kötet utolsó érdemi fejezete – véleményünk szerint ugyanis a VIII. fejezetként kezelt A köznyelv politikai töltésű szavai és kifejezései a korabeli nyelvészeti szakirodalomban című rész inkább tekinthető függeléknek, a tanulmány jobb megértését segítő fogalomtárnak.

A kötettel szemben kevés kritika fogalmazható meg. Az egyik legfontosabb, hogy kissé „alulszerkesztett”, és ezért néha az az olvasó érzése, hogy inkább egy doktori értekezést olvas, mint egy kiforrott monográfiát. Ennél azonban lényegesebb, hogy Jobst Ágnes könyve az 1945 utáni magyar médiatörténelem új szemléletű megközelítése.
A kötet bizonyíték arra, hogy a történettudományban, a tömegmédia megjelenése utáni időszakra vonatkozóan, elsősorban interdiszciplináris módszerekkel lehet új eredményeket felmutatni. Hozzásegíthet ahhoz, hogy a „hivatalos” történettudomány is elfogadja: a 20. század második felétől a médiát elsőrendű történelmi forrásként kell kezelni, ám elemezéséhez megfelelő módszereket kell alkalmazni, azaz nem elegendő „csak úgy” olvasgatni. (Jobst Ágnes: A nyelv kisajátítása. A második világháború utáni média elemzése szótárral és szövegmutatványokkal. /Segédkönyvek a nyelvészet tanulmányozásához, 109./ Budapest: Tinta, 2010, 167 oldal, 2100 Ft.)