• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2011 tél

Jog

Lampé Ágnes:

Médiaszabályozás: pró és kontra. Simon Éva, Széky János, Hanák András, Polyák Gábor, Koltay András, Nyakas Levente és Lapsánszky András a 2010‐es médiatörvény‐csomagról

A 2010-es médiatörvény-csomag számos elemző, politikus és civil szervezet bírálatát váltotta ki; a kritikákról lapunk 2011. tavaszi és őszi számában közöltünk összeállítást.¹ Ezúttal a jogszabálycsomag bírálói mellett annak támogatói is megszólalnak. Simon Évát, Széky Jánost, Hanák Andrást, Polyák Gábort, Koltay Andrást, Nyakas Leventét és Lapsánszky Andrást a Médiakutató nevében Lampé Ágnes kérdezte.² Az összeállítás megjelenését az NMHH támogatta. A vitát a szerkesztőbizottság nem tekinti lezártnak, továbbra is várjuk a hozzászólásokat.

„…az államnak világnézetileg semlegesnek kell maradnia”

Az új médiatörvény elhibázott, paternalista szemlélete a médiafogyasztókat igyekszik megvédeni a médiától. Elavult abban a tekintetben is, hogy nem veszi figyelembe a jelenlegi médiapiaci helyzetet. Simon Éva, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) ügyvivője, médiajogász.

Médiakutató: Van cenzúra Magyarországon?

Simon Éva: Ez a felvetés így túl általános. Attól függ, milyen cenzúráról beszélünk. A kérdés két módon kerülhet elő: állami-hatósági vagy tulajdonosi oldalról. Az utóbbi biztosan létezik, méghozzá öncenzúra formájában. Hátrányos a szólásszabadságra, amikor szerkesztők, főszerkesztők, tulajdonosok bizonyos cikkeket gazdasági, politikai következményektől tartva nem engednek megjelenni.

Médiakutató: Ez az új médiatörvény előtt is így volt.

Simon: Igaz. De hogy az új médiaszabályozás erősítette ezt a hatást, azt még jogászként is valószínűsítem. Abban pedig biztos vagyok, hogy a súlyos szankciók, a kilátásba helyezett akár kétszázmilliós bírság miatt a tulajdonosok betartatják a törvény betűjét, kétség esetén pedig inkább az öncenzúra mellett döntenek. A sajtószabadságról és a médiatartalmak alapvető szabályairól szóló törvény (Smtv. vagy Médiaalkotmány) olyan tisztázatlan előírásokat támaszt, mint a közerkölcs követelménye vagy az egyházakkal szembeni gyűlöletkeltés tilalma. Márpedig ha ezek nem világosak, a szankciók elkerülése öncenzúrához vezet.

Médiakutató: És az állami cenzúra?

Simon: Klasszikus értelemben nem létezik, hisz előzetesen nem szűrik a tartalmakat. A 2011. január elsején hatályba lépett, a médiaszolgáltatásokról és a tömegkommunikációról szóló törvény (Mttv.) óta a Médiatanács a Médiaalkotmányra hivatkozva többször marasztalt el televíziókat. Sajnos az, hogy egyes eljárásokat miért szüntettek meg, míg más esetekben miért marasztaltak el, nem derül ki a Médiahatóság honlapjáról, ahol szó szerinti jegyzőkönyv nem található. Csak a döntések érhetők el, a viták indoklása, az érvek nem ismerhetők meg. Lehetetlen tehát arra válaszolni, hogy a hatóság hogyan értelmezi a szigorú szabályokat.

Médiakutató: A törvényt támogató szakemberek épp azért utasítják el még a cenzúra gondolatát is, mert állítják: nincs rá példa.

Simon: A TASZ-nál a törvénytervezet benyújtásától kezdve öncenzúráról beszéltünk, én pedig jogászként nem ülök bent egyetlen szerkesztőségben sem. A hozzánk forduló újságírók, szerkesztők panaszkodnak: tulajdonosi oldalról érzékelnek nyomást azon a téren, hogy bizonyos témákat érintsenek-e vagy sem. Az új médiatörvény tisztázatlan fogalmai miatt az újságíró nem tudja, mikor fut bele olyan helyzetbe, amiért eljárás indulhat. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint a hatóság az eddigi esetek döntő többségét egyhangúlag utasította el vagy egyhangúlag szabott ki bírságot. De az okokról, az érvekről nem lehet információt szerezni.

Médiakutató: A közerkölcs és a gyűlöletkeltő beszéd tartalmi megítélése – önök szerint – szubjektív fogalmakon alapul, a testület ily módon saját belátása szerint dönthet.

Simon: Minden olyan esetben, amikor a szólásszabadságot korlátozzák, két előkérdést kell tisztázni. Az egyik: mi indokolja a szabályozás megalkotását, hisz minden, a szólásszabadságot érintő előírás korlátozást jelent. Ez szükségességi kérdés: demokráciában kell-e az adott korlátozás. A másik, hogy a szabályozás alkotmányosan igazolható-e. A pedofil tartalom tiltása például igen, az új médiaszabályok nagy része viszont nem felel meg e kettős kritériumrendszernek. Súlyos probléma az is, hogy a törvény egységes médiarendszert feltételez, és figyelmen kívül hagyja az eltérő médiatípusokat. Pedig amilyen tartalomszabályozás indokolt a köztelevíziónál, az nem indokolt egy honlap esetén. A nem tisztázott közerkölcs megsértésére hivatkozva csak világnézetileg elkötelezetten lehet szankcionálni a médiát.

Médiakutató: A közerkölcs védelmének indokát a bulvár- és a kereskedelmi médiumok túlkapásai jelentik, amelyek – állítják a törvény védelmezői – negatívan hatnak a fiatalkorúak fejlődésére.

Simon: A médiatörvénynek két fő hibája van: egyrészt paternalista attitűddel a médiafogyasztókat igyekszik megvédeni a médiától, ahelyett, hogy annak szabadságát biztosítaná. A jogalkotó nem eszközt ad a fogyasztó kezébe, hogy kiválassza a neki vagy a gyerekének nem tetsző tartalmakat, hanem előre meghatározza számára, mit nem akar, vagy nem akarhat nézni. Az államnak világnézetileg semlegesnek kell maradnia, hiszen egy gyerekre nézve mást tartanak károsnak egy ateista vagy egy katolikus családban. Ebbe az állam nem szólhat bele, és nem döntheti el, mi káros, mi nem. A fogyasztóra kell bíznia, mit nem akar beengedni a nappalijába, és ehhez legfeljebb technikai lehetőségeket kell kínálnia: set-top boxot, programozható, jelszóval működtethető tévét vagy más technikai eszközöket.

Médiakutató: Nincs is szükség törvényi szabályozásra?

Simon: Egyetlen médiapiaci kutatás és hatástanulmány sem készült arról, hogy a médiapiaci helyzet milyen szabályozást kíván. A törvény elavult szemlélete jelentős visszalépés. A nemzetközi kritikák az ENSZ-től az Európa Tanácson át a nagy nemzetközi szervezetekig erősen kifogásolják, hogy dereguláció helyett az eddigi szigorú tévés és rádiós szabályokat kiterjesztették a nyomtatott és az internetes sajtóra.

Médiakutató: A közszolgálat esetében sokan épp szigorúbb szabályozásért kiáltanak.

Simon: Ezen a területen a jelenleginél jóval konkrétabb, egzaktabb, sőt néha szigorúbb szabályozás kellene. Leginkább a finanszírozásban. Súlyos hiba, hogy 64 milliárdot átadnak ahelyett, hogy feladatorientált költségvetés készülne, és az országgyűléstől, a pártoktól, a kormánytól független közszolgálati média működne.

Médiakutató: Az Mttv. 6. paragrafusa szerint: „A közszolgálati médiaszolgáltatás érdekeit különös súllyal kell figyelembe venni e törvény alkalmazásakor.”

Simon: Ennek a paragrafusnak nincs normatív tartalma, így nincs értelme ilyen szabályt alkotni. Még a szakasz első mondata sem igaz: „A közszolgálati médiaszolgáltatás a demokratikus társadalmi rend megfelelő működésének elengedhetetlenül szükséges feltétele.” Az Egyesült Államokban nincs európai közszolgálati médiarendszer, mégis demokratikus az ország. Arról nem is beszélve, hogy ha ez így van, egy frekvenciapályáztatásnál mindig a közszolgálat nyerne? A törvény szemléletmódja elhibázott. A nyomtatott sajtóban, az interneten az általános polgári, büntetőjogi szabályoknál több nem kell. Indokolatlan a regisztráció is. A frekvenciaszűkösség érve is egyre gyengébb, a lineáris szolgáltatások, a tévék és a rádió esetén a tömeghatás elve tévedés. Kutatások igazolják, hogy az emberek percepcióját legfeljebb megerősíti a televízió és a rádió, de alapvetően nem befolyásolja. Valaki azért néz ATV-t vagy HírTV-t, mert az egyik vagy a másik szemléletmódja megerősíti az addigra már kialakult véleményében, és nem fordítva. A család, az iskola, a barátok, tehát a közvetlen környezet sokkal inkább befolyásol, mint a média. Ebből pedig az következik: teljesen elhibázott ötlet a médiától megvédeni az embereket. Piaci szabályokra, a monopóliumok megakadályozására hozott intézkedésekre van szükség, tartalomszabályozásra nincs. A kivétel valóban a közszolgálat, mert az állami forrásokból üzemel.

Médiakutató: Kinek jöhet jól a szigorúbb szabályozás?

Simon: Ha minden médiatípusnak egyazon feltételnek kell megfelelnie, az legfeljebb azoknak jó, akiknek eddig is be kellett tartaniuk a szigorúbb előírásokat: az Smtv. szabályainak zöme korábban is vonatkozott a tévékre és a rádiókra. Attól, hogy kiterjesztették a nyomtatott sajtóra, az internetre és a lekérhető szolgáltatásokra, ez utóbbiak versenyhátrányba kerülnek. A törvény a kiegyensúlyozottságot nemcsak a közszolgálattól, hanem a hírműsorral rendelkező lineáris szolgáltatóktól is megköveteli. A minap Rákay Kálmán az origónak azt nyilatkozta: ők patikamérlegen mérik a kiegyensúlyozottságot. Egyharmad kormány, egyharmad kormánypárt, egyharmad ellenzék. Ez a követelmény azonban percekben nem mérhető, ez a hozzáállás a fogalom teljes félreértése. A törvénnyel mintha kiszakadtunk volna abból az Európából, aminek meg kell felelnünk.

Médiakutató: A törvény védelmezői szerint annak minden betűje megfelel más uniós tagállamok médiaszabályozásának.

Simon: Törvényünk még a strasbourgi minimumnak sem felel meg. Amint az a közszolgálaton látszik, az állam oly módon avatkozott be a médiarendszerbe, ami rendkívül egyoldalúvá tette, sőt a pártatlanság is sokszor megkérdőjelezhető. A legrosszabb rendszerben is lehet független személyiséget megválasztani, ami nemcsak a törvényen, hanem rajta is múlik. A jogszabályból viszont a függetlenség minimális követelménye is hiányzik.
A demokrácia nem arról szól, hogy a médiahatóságot és annak elnökét a munkáltatói jogoktól a rendeletalkotáson át a titkosításig mindenre feljogosítják, majd bízunk abban, hogy nem él ezekkel a lehetőségekkel. A demokrácia alapvetően a bizalmatlanságról szól, ezért megfelelő fékeket és ellensúlyokat építenek a rendszerbe, amelyek most teljesen hiányoznak: a Médiatanács tagjainak kilenc évre való megválasztásától az elnök miniszterelnöki jelölésén és az újraválaszthatóságon keresztül a közszolgálati vezetők kinevezéséig.

Egy másik példa: hosszan vitatkoztak arról, legyen-e halasztó hatálya a bírósági felülvizsgálatnak a Médiatanács döntéseire. Végül a törvényt úgy fogadták el, hogy legyen. Aztán hirtelen 2011. augusztus 3-ától módosult új szabályok szerint még sincs. Megjegyzem, a csapnivaló kodifikátori munka következtében elfogadása óta már nyolcszor módosították a médiatörvényt.

Médiakutató: Az újságírói objektív felelősség kérdése kimaradt a törvényből. Vajon miért?

Simon: Nem tudom. A jogalkotó olyan égetően szükséges szabályozással – mint az objektív felelősség vagy a közhatalom-gyakorlók bírálhatósága – nem foglalkozott, miközben rengeteg sajtóetikai kérdést jogszabályi szintre emelt, és ezekhez bizonytalan szabályokat alkotott. Ilyen a már említett közerkölcs, a sokoldalúság, a tárgyilagosság követelménye és az öncélúság tilalma.

Médiakutató: A két országos kereskedelmi televízió vezetője rendkívül pozitívan nyilatkozott a törvényről. Jelezték, hogy őket bevonták az előkészületekbe, ráadásul új reklámozási, szponzorálási lehetőségek nyíltak meg előttük.

Simon: Az nagyon jó, ha a két országos kereskedelmi csatornát vagy más iparági szereplőt bevontak az egyeztetésekbe. Az audiovizuális médiaszolgáltatásokról szóló irányelv megteremti a reklámszabályok liberalizációját, és bár ebben a termékelhelyezés tilos, mégis lehetnek kivételek. A magyar jogalkotó élt is a lehetőséggel. Pozitív lépés, hogy a tévékre nem erőltetnek szigorú reklámszabályokat.

Korábban sokat kritizáltuk azt is, hogy az országos kereskedelmi csatornáknak nem lehetnek tematikus adóik. Jó, hogy ez a versenykorlátozó szabály is megszűnt. Más versenykorlátozó szabályok viszont kimaradtak. A rossz rendszer végső vesztese a fogyasztó és az újságíró. Lehet, hogy az RTL Klub és a TV2 nyer, de az újságíró már nem.

Médiakutató: A forrásvédelem és az oknyomozó újságírás esetében történt pozitív előrelépés.

Simon: Történt volna. Még az ezekre vonatkozó szabályozásnál is sikerült úgy megfogalmazni a törvényt, hogy a végén rosszabb lett. A forrásvédelem elhibázott, nem felel meg sem az Európa Tanács Miniszteri Bizottság ajánlásának, sem a strasbourgi gyakorlatnak. Nem biztosítja a védelmet az újságírók és forrásaik számára. A törvény logikája szerint ugyanis a forrásvédelem a kivétel, annak felfedése a főszabály. Ráadásul az oknyomozó újságíró védelménél azt sem tudni, mi számít közérdekű információnak, márpedig csak ebben az esetben illeti meg védelem az újságírót. De ilyen a nyilatkozat visszavonására vonatkozó szabály is, ami nem felel meg a normavilágosság követelményének.

Médiakutató: Az utóbbira vonatkozó szabályok alig változtak a korábbi sajtótörvényhez képest.³

Simon: Az interjúalany kérésére meg kell neki mutatni a szöveget megjelenés előtt – eddig valóban ugyanaz. De az már új, hogy a „helyi, országos, európai eseményekkel összefüggésben tett nyilatkozatot nem lehet visszavonni”. Mindebből az következhet, hogy más esetekben akkor is visszavonható az interjú, ha azt az újságíró hűen adta vissza. Még ha a törvény meg is akarta oldani az eddigi rendkívül problémás helyzetet, zavaros szabályozást vezetett be. A törvényalkotó ugyanis azzal foglalkozott, milyen kötelezettségeket telepítsen a sajtóra és hogyan védje meg a fogyasztót a médiától, miközben a rossz bírói gyakorlatot korrigálhatta volna. A visszavonósdival ugyanis súlyos problémák vannak, és az egész helyreigazítás-témakörrel kezdeni kellett volna valamit. Az első verzióban még szerepelt a vélemény-helyreigazítás, ami szerencsére végül nem került a normaszövegbe. Végül egy teljesen abszurd előírás jött létre, az Mttv. 181. paragrafus 5. szakasza. Ebben az szerepel: ha a televízió, a rádió valakinek az álláspontját nem jeleníti meg, és ezzel csorbul a kiegyensúlyozottság, az illető kérheti, a hatóság pedig kötelezheti a médiaszolgáltatót a meg nem jelenített álláspont közzétételére.

Médiakutató: A TASZ a médiatörvényről szóló kiadványában azt írja: „Az Smtv. 17. paragrafusa tiltja a gyűlöletbeszédet és a kirekesztést. Ez a szabály nem azonos a büntető- és polgári jogból már ismert tiltásokkal, a gyűlöletbeszéd büntetőjogi tiltásával vagy a polgári jogból ismert személyiségi jogok megsértésével. Az Smtv. a szabad beszéd és a tiltott beszéd közötti eddigi határvonalat helyezi át, újabb szólásokat tesz szankcionálhatóvá.” Többféle gyűlöletbeszéd lenne?

Simon: A büntető törvénykönyvi szabályokat nem lehet duplikálni a médiaszabályozásban. A médiatörvény ezzel a gyűlölködő beszéd egy alacsonyabb szintű, alkotmányosan pedig eddig védett formáját korlátozza és szankcionálja. A hatósági gyakorlat eddig nem ismert. Ez a szakasz biztosan nem állná ki az alkotmányossági próbát, erről azonban – legalábbis a TASZ beadványa alapján – az Alkotmánybíróság valószínűleg már nem fog dönteni.

Médiakutató: Mit tart arról, hogy az országgyűlést még mindig belső, zárt láncú tévéhálózatról közvetítik?⁴

Simon: Ebben a tekintetben egyre rosszabb a helyzet. A Szili Katalin házelnök által még 2005-ben hozott elnöki határozat kezdte kitiltani az újságírókat, amit utóbb egy alkotmánybírósági határozat sem minősített alkotmányellenes korlátozásnak. Kövér László házelnök ehhez képest további, a sajtót korlátozó intézkedéseket hozott: sorban állás, csak a karzatról lehet tudósítani, bizonyos helyekről kitiltják az újságírókat, akik néhány folyosóra be sem mehetnek. Sőt van olyan, aki be sem jut a Parlamentbe. A közvetítési rend is egyértelműen csorbítja a sajtó szabadságát.
A közpénzből működő országgyűlés munkájáról való tudósítás nem történhet úgy, hogy a képviselők összeülnek az üres teremben, és a kamera úgy veszi őket, mintha sokan lennének. Nagy-Britanniában például zárt láncú rendszer működik, de minden szeglet be van kamerázva, és a néző dönti el, melyik felvételt nézi.

Médiakutató: A képviselői indoklás szerint a sajtó a bulvárra vadászik, ezért kell megregulázni az újságírókat.

Simon: A képviselő speciális helyzetben lévő személy. Nemcsak közpénzt kap fizetésként, hanem a köz érdekében tevékenykedik. Erre esküdött fel. Ezen kívül mentelmi joggal és számos egyéb kiváltsággal bír. Ezért kell vagyonnyilatkozatot leadnia, és ezért kell átláthatónak lennie – akkor is, amikor a teremben ül. Nem a vécébe megy utána az újságíró. Azt pedig, ha a munkahelyén eszik, pornóoldalakat néz, telefonál vagy alszik – mivel mindezt a mi felhatalmazásunk alapján, a mi pénzünkön teszi – a médiafogyasztóknak joguk van megismerni. Úgy vélem, hogy az új szabályozás az Európai Emberi Jogok Európai Egyezményébe ütközik.

„Magyarországon mindent feloldanak a jogban”

Az új törvény létrejöttét támogatói azzal indokolták, hogy a közelmúltig még mindig a kádári szabályozás volt érvényben. Csakhogy – szól a kritika – a korszerű passzusok hajszálpontosan az 1990 előtti ideológiát vették át. A jogszabály az újságírókkal nem foglalkozik, csak médiatartalom-szolgáltatók és cégek léteznek számára. Széky János médiaszakértő és újságíró.

Médiakutató: Szükség volt új médiatörvényre?

Széky János: Természetesen. Még Amerikában is szabályozzák az audiovizuális médiát, más kérdés, hogy ott tartalmi kérdésekbe nem szólnak bele, a piac elvégzi a nagy médiacégek cenzúráját. A CBS, mondjuk, nem engedheti meg magának, hogy bizonyos színvonalon alul és bizonyos hangnemen túl végezze a munkáját. Az Európai Unióban is léteznek az audiovizuális médiaszolgáltatásról szóló irányelvek, amelyekhez Magyarországnak alkalmazkodnia kell. Hivatalosan főleg ez indokolta az új törvény megalkotását.

Médiakutató: És alkalmazkodunk?

Széky: A magyar médiatörvény egy döntő ponton érthetetlen módon átlépi az európai liberális tűréshatárt: egyetlen közös törvényben szabályozza az írott sajtót (legyen az akár nyomtatott, akár online) és az audiovizuális médiát. Ilyen hozzánk földrajzilag legközelebb Oroszországban létezik, ahol Jelcin alatt alkottak általános sajtó- és médiatörvényt, de még az is méltányosabb az újságírókkal, mint a magyar. A mi médiatörvényünk (Mttv.) legelső paragrafusának legelső mondata így szól: „A törvény hatálya kiterjed a Magyar Köztársaságban letelepedett média-tartalomszolgáltató által nyújtott médiaszolgáltatásra és kiadott sajtótermékre.” Ez máris cáfolja azt a kormányzati állítást, hogy a törvény minden mondata megtalálható valamilyen másik európai törvényben. Az összevonás céljára kellett kitalálni a „médiatartalom-szolgáltató” egyedien magyar fogalmát. Angolul is létezik media content, amit szolgáltatnak, csak ebbe gyakorlatilag soha nem értik bele a nyomtatott papírsajtót. Az élő szaknyelvben általában az online médiára gondolnak, némi multimédia-hangsúllyal, ahol a tisztán írott online sajtó is határeset. Szóval, ha angolra fordítják a magyar szöveget, és media content providert írnak, akkor ez a fogalom a maga közegében egyáltalán nem azonos azzal, amiről a magyar jogszabály szól.

Médiakutató: Sok az átfedés a műfajok között, technikailag is új dimenziók nyíltak. Szakértők szerint a jövő az egységesülésé.

Széky: A törvény filozófiája rossz, két szemlélet keveredik benne. Az audiovizuális média szabályozásában mindig is létezett cenzúra, hisz a frekvenciák száma véges, egy hullámhosszon, egy országban két rádió nem működhet.

A frekvenciák szabályozása, elosztása, ellenőrzése állami monopólium. A szabályozás pedig a filmek regulázásából ered, amiket még a legnyitottabb demokráciákban is keményen szűrnek: a kiskorúak védelme, a politikai tartalmú szabályok, a gyűlöletbeszéd tilalma mind a film szó szerinti cenzúrázásából ered. Ez ellen sehol senkinek nincs kifogása, hiszen figyelembe vették, hogy ez másik műfaj. A sajtó szabályozása viszont demokráciákban egészen más attitűdöt kíván.

Médiakutató: A törvény szerzői nyilván tisztában vannak ezzel.

Széky: A törvényjavaslat általános indokolását filológiailag kimutathatóan Koltay András, a Médiatanács tagja írta.
A szöveg eredetiben a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szakfolyóiratában jelent meg, Koltaynak a European Media Law című ezernégyszáz oldalas műről írt recenziójából vettek át hosszú szakaszokat szó szerint. A mögöttes politikai gondolatmenet pedig ugyanaz, mint ami a korábbi ötpárti médiatörvény-tervezetben szerepelt, ami pedig Szalai Annamária és Jánosi György tárgyalásainak eredménye. A mechanizmus lényege, hogy minél homályosabban és általánosabban határozzák meg a szankcionálás feltételeit, és azok körét minél szélesebben terjesszék ki, valamint, hogy legyen egy minisztériumszerű médiahatóság, irdatlan széleskörű jogkörrel, és maga dönthesse el, kit büntet meg és kit nem.

Médiakutató: Az új törvényben megvalósult hát Szalai és Jánosi álma?

Széky: Igen. Az 1996-os médiatörvény is egy bűnrossz kompromisszum eredménye. Persze lehetett volna farigcsálni vagy liberális szellemű új törvényt hozni, de nem ezt tették. Helyette az 1986-os Berecz-féle sajtótörvényt és ezt a korábbi tervezetet kombinálták az internet kihívásainak megfelelően. Jánosi és Szalai gyakorlatilag titkos megbeszéléseket folytattak, nem tudni, milyen mandátum alapján. Ebben a népfrontos szellemben Sarkady Ildikó – Gyurcsány Ferenc egykori médiapolitikai főtanácsadója – 2007-es koncepciójából is számos elemet átvettek. Sarkady tervezetében bukkant fel először „a meghatározó véleményformáló erejű médiaszolgáltató” kifejezés. Ez önmagában ártatlan, de az alku előrehaladtával egyre bővült azoknak a köre, akikre alkalmazható. Eredetileg a közszolgálati és a legnagyobb kereskedelmi médiumokra vonatkozott, aztán szépen szállították le a határt, hogy ki számít „meghatározónak”, és kire vonatkoznak szigorúbb szabályok. Az új médiatörvényben pedig már úgy kellett kiimádkozni az eleve kicsi online rádiókat és televíziókat ebből a kategóriából.

Médiakutató: A két, országos kereskedelmi rádió frekvenciapályázata,⁵ Fellegi Tamás médiamogul miniszteri kinevezése, a Polyák Gábor tervezett ORTT-s jelölése körüli politikai huzavona, majd a szocialisták kihátrálása vagy épp a digitális átállás elhalasztása is azt jelzi: a médiatörvény körül komoly politikai háttéralkuk köttettek.

Széky: Amikre a szocialisták végül ráfáztak. Igaz, sosem volt szívügyük a sajtószabadság. Kedvenc példám a Médiaalkotmány 10. paragrafusa: „Mindenkinek joga van arra, hogy megfelelően tájékoztassák a helyi, országos és európai közélet ügyeiről…”

Médiakutató: Mi ezzel a baj?

Széky: Csak annyi, hogy a világ és Amerika kimaradt. Folytatom: „...valamint a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró eseményekről. A médiarendszer egészének feladata a hiteles, gyors, pontos tájékoztatás ezen ügyekről és eseményekről.” A hiteles–gyors–pontos-szentháromság a régi médiatörvényből került be, oda az 1986-os Berecz-féle sajtótörvényből, oda pedig az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának irányelveiből. Mi szükség erre? Aki nem gyors, meghal a piacon. Ha a pontosságot elő lehetne írni, a fél magyar sajtót be kéne tiltani. A hiteles pedig abban különbözik a pontostól, hogy az MSZMP KB APO szóhasználatában az ideológiailag megfelelőt jelentette. Az új törvény támogatói azzal indokolták művüket, hogy le kell cserélni a kádári passzusokat, miközben hajszálpontosan azok ideológiai lényegét vették át.

Médiakutató: Az Mttv. 136. paragrafusa szerint van „audiovizuális politikáért felelős miniszterünk”. Ki ő?

Széky: Talán Fellegi Tamás miniszter úr.

Médiakutató: Rengeteg jogosultsága van. Hét évre ő szerződik a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alappal, felel az elektronikus hírközlésért, az audiovizuális politikáért, az informatikáért, sorolhatnám.

Széky: Az normális, hogy a technikai részért durván szólva a postaügyi miniszter felel, ez mindenhol így működik. Más kérdés, hogy mellé felállítottak egy cenzúraügyi minisztériumot. Lesznek összezördülések az ügyben: végül kinél lesz a pénz, ki felel a beruházásokért?

Médiakutató: Az elfogadható, hogy a miniszter a kinevezése előtti utolsó pillanatig médiaportfoliót épít?

Széky: Én azt furcsállom, hogy ezt mások is teljesen természetesnek vették. A média elvileg tartozhatna a gazdasági minisztériumhoz is. Hogy ebbe mennyire játszottak bele a kormányon lévő politikai elit érdekei, azt csak sejteni lehet.

Médiakutató: A törvénybe bekerült a sokszínűség követelménye, a pluralizmusé viszont kimaradt. Vajon miért?

Széky: A „pluralizmus” kifejezés leváltása a „sokszínűséggel” nem a Fidesz bűne. Még egy korábbi szocialista kormány idején kezdték az európai dokumentumokban lévő pluralism szót sokszínűségnek fordítani. Amellett a pluralizmus fogalma és értéke valóban nincs benne a magyar politikai kultúrában. Amikor pedig sokszínűséget mondanak, lényegében kiegyensúlyozottságot értenek rajta, ami megint egészen más. „Legyen egy kicsi ebből is, meg abból is.” Az uniós dokumentumban van szó balanced coverage-ről, azaz kiegyensúlyozott tájékoztatásról, de ez konkrét témákra vonatkozik. Az pedig, hogy az egész média kiegyensúlyozott legyen, és minden vélemény megfelelő arányban jelenjen meg: magyar mánia. Lehetetlen számon kérni.

Médiakutató: A Republikon Intézet felmérése szerint az MTV hírműsoraiban 73 százalékos a kormánypárti túlsúly. Egy bejelentés nyomán a Médiatanács felszólította a csatornát, hogy ettől a jövőben tartózkodjon. A törvény 186. paragrafusának 1. bekezdése szerint akkor jár ilyen büntetés, ha „...a jogsértés csekély súlyú, és ismételtség nem állapítható meg”.

Széky: Százalékokkal nem lehet méricskélni. Másrészt az, hogy ki milyen arányban szólal meg, önmagában nem jelent semmit. Lehet egy műsor úgy is kiegyensúlyozatlan, ha 50–50 százalék az arány. Az ellenzéki vélemény pedig akár nevetséges hülyeségként is tálalható. Modellként a BBC-t emlegetik, csakhogy az köztudomásúan balra dől. Margaret Thatcher annak idején hörgött azon, a köztévé hogyan bánik vele. Kíváncsi leszek, mikor fog a magyar kormány a közszolgálati média ellenzékisége miatt hörögni.

Médiakutató: Ön azt írta, hogy mivel a törvény szerint az újságíró „munkaviszonyban vagy más, munkavégzésre irányuló jogviszonyban álló személy”, nem létezik újságíró Magyarországon. Nem túlzás ez?

Széky: Egyáltalán nem. A minap az Andrássy Egyetemen tartott beszélgetésen osztrák doktoranduszok is megjegyezték: lehet, hogy a Médiatanács tagjai – annak ellenére, hogy egytől egyig a Fidesz javasolta őket – mind kitűnő emberek, de Szalai Annamáriát leszámítva kivétel nélkül jogászok. Ez tényleg aránytalan. Kérdés, miért nem tudnak olyan médiaszakembert, írót vagy újságírót találni, aki ugyanolyan joggal szólhatna bele a magyar média ügyeibe, mint egy ügyvéd, aki azon alapon került be a Médiatanácsba, hogy az ügyfelei között médiacégek is voltak. Magyarországon mindent feloldanak a jogban. A Médiaalkotmányban szerepel, milyen jogai vannak a rendkívül körülményesen körülírt újságírószerű lénynek, de amúgy a törvény nem törődik vele, nem is létezik a számára. Inkább médiatartalom-szolgáltatókkal és cégekkel foglalkozik. Ők a törvény alanyai. Az újságíró csak úgy jön a képbe, mint egy vállalkozás alkalmazottja. Ez a gazdasági szemlélet nyomja rá a bélyegét a törvényre, aminek így édeskevés köze van a sajtószabadsághoz. A jó sajtótörvények nem arról szólnak, hogy a sajtónak mit kell és mit tilos tennie, hanem hogy a szabadságát milyen eszközökkel védheti meg. A mi törvényünk azzal, hogy összecsapja a sajtót az audiovizuális médiával, egyúttal cenzúra alá is rendeli. És ezen nem sokat segít, ha Médiatanács vagy az NMHH tagjai emberileg tisztességesek és mértéktartóak.

Médiakutató: Mire szolgál a bevezetett bírságolási rendszer?

Széky: A médiatörvény körüli botrány a sajtó cenzúrázásának szándékából és az újságírók semmibe vételéből ered. A tiltakozás azzal kezdődött, hogy az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs és a Népszava tiltakozásként üres címlappal jelent meg. Ez messze mögötte maradt annak, amit hasonló helyzetben például a szlovák lapok szolidaritásból tettek. Ott mindegyik újság üres címlappal jelent meg. Nálunk a tiltakozás fő oka a Médiaalkotmány 17. paragrafusa volt, illetve annak eredeti változata, amit aztán az Európai Bizottság hatására megváltoztattak. Induláskor teljesen szubjektív alapon szabad kezet adott a Hatóságnak a büntetésre, ha gyűlöletkeltésre vagy kirekesztésre alkalmas szöveget fedezne fel. A politika képtelen felfogni, hogy ez az egész újságírókról szól. A tiltakozást is ők csinálták.
A politika úgy képzeli, hogy a magyar liberális buzgoncok riasztották a nyugati politikusokat, azok meg leszóltak az ottani újságoknak, hogy balhézzanak. Ezzel szemben az történt, hogy a magyar újságírók egy része és az itt dolgozó tudósítók kapták fel a fejüket. Utóbbiak világlapoknak dolgoznak, és megírták a botrányt.

Médiakutató: A büntetési rendszer és összegek megmaradtak.

Széky: Meggyőződésem, hogy ez alapvetően a bulvár megfékezését szolgálja. Ezt igazolja például, hogy a hatóság horribilis bírságokat szabott ki az RTL Klubra. De az továbbra is érthetetlen, hogy az írott sajtót miért kellett ebbe belevonni. Hogy tud olyan szemétséget írni, amiért huszonöt milliót kellene fizetnie? Miközben a tevékenységét amúgy is kemény polgári jogi szabályok korlátozzák, bizonyos területeken egyenesen bénítják.

Médiakutató: Az Mttv. 156. paragrafusának 5. bekezdése szerint: „Az eljárási bírság kiszabása során a Hatóság mérlegeli különösen a jogsértő előző évben elért nettó árbevételét és a jogsértés ismételtségét.”

Széky: Annyira azért nem büntetik meg, amennyi pénze nincsen. Kösz szépen.

Médiakutató: A 6. paragrafus szerint: „A közszolgálati médiaszolgáltatás érdekeit különös súllyal kell figyelembe venni e törvény alkalmazásakor.” Ha a médiarendszert egészében szemléli, miért e „kivételezés”?

Széky: Ez valóban ellentmondás, és az egész törvény hibás filozófiájára mutat rá. A „médiarendszer egésze” egy nem létező valami, nem lehet akarata, és általános öntudata sincs. Így az is értelmezhetetlen, hogy a média egészének vannak feladatai és felelőssége a közösséggel szemben. Miféle feladatom van nekem vagy a Fürge ujjaknak? Megjegyzem, a közszolgálat valóban elláthatna bizonyos közfunkciókat, ha már évtizedekig öntötték bele a közpénzt.

Médiakutató: Melyek ezek?

Széky: Alapszinten szolgáltasson híreket, közvetítsen igazi politikai vitákat, ismertessen meg különböző álláspontokat. A baj ott kezdődik, amikor ezt a média egészétől várják el.

Médiakutató: Idézek a 96. paragrafusból: közszolgálati kódexben egyebek mellett szabályozni lehet „...a pártoktól, politikai szervezetekről való függetlenség alapvető elveit”.

Széky: Egyfelől: a médiumok nem függetlenek. Másfelől: a pártoktól való függetlenség nem jogi szabályozás kérdése. Megint mindent paragrafusokkal akarnak megoldani, amit lehetetlen. Szerencsés országokban a sajtó húz ehhez vagy ahhoz a párthoz, de olyan nincs, hogy befekszik neki. A normalizálódás felé nem az vezet, hogy előírok és tiltok, hanem az, hogy a függetlenséget és az eladhatóságot szolgáló gazdasági környezetet teremtek. Ehhez képest a magyarországi médiaszerkezet megőrizte az 1990 előtti mechanizmusokat, és bizony mégiscsak politikai pártok alakították ki. Úgy valóban nehéz függetlennek lenni, hogy az illetékes miniszterjelölt egy nappal azelőtt adja el tulajdonrészét a magáncégben, hogy ugyanez a cég bejelenti igényét a legnagyobb magyar médiaszolgáltató tetemes tulajdoni hányadára. Lehet függetlennek nevezni, csak nehéz.

Médiakutató: Az értelmező rendelkezések 27. pontja szerint a közérdekű közlemény „...ellenszolgáltatás nélkül közzétételre kerülő, állami vagy önkormányzati feladatot ellátó szervezettől, illetve személytől származó tájékoztatás, amely valamely konkrét közérdekű információt közvetít a nézők vagy a hallgatók figyelmének felkeltése céljából, és nem minősül politikai reklámnak”. Az m1-en társadalmi célú közleményként fut Orbán Viktor szereplésével egy spot, amely a devizahitelesek megmentéséről szól, „Magyarország kormányának megbízásából”.

Széky: A jelenlegi kormányzat szemében nincsenek az egységes nemzeti érdektől elkülöníthető politikai érdekek. Ha ez nemzeti ügy, akkor nem politikai kérdés. Ahol azt állítják, hogy a sajtónak az emberek érdekében kell hírt adnia, ott kijelenthető, hogy a kormány nem politikai szerv.

Médiakutató: És az országgyűlés? Ott továbbra is a Parlament saját, zárt láncú rendszere közvetít, más televízió nem forgathat az ülésteremben. Az ok: nehogy bulvártémává váljék némelyik képviselő, ha teszem azt, falatozik plenáris alatt.

Széky: A képviselőkre nézve az evésnél sokkal derogálóbb az, amikor hallani a frakciószolga rikkantását, hogy igen vagy nem, s ennek értelmében szavaz több tucat képviselő. Ez a magyar demokrácia használhatatlanságát mutatja. A politikai elit rettentően vigyáz a tekintélyére, és mindent elkövet annak érdekében, nehogy belelássunk a kártyáiba. Úgy képzeli, van valahol egy nép, amit tájékoztatni kell, ami majd úgy érzi, a kellő mennyiségű információ ismeretében részt vesz a demokráciában. A kettő között ott a média az RTL Klubtól az Élet és Irodalomig, aminek az a dolga, hogy politikai elit körében felvetődő elképzeléseket hűségesen közvetítse a népnek. Csakhogy ez semmi egyéb, mint a kádári tájékoztatáspolitika. Ugyanazok a reflexek. Ráadásul a politikusok privát szférájának megvédésének ürügyén a tényleges tájékoztatást is gátolják. Az emberek nagyon meglepődnének, ha meglátnák, milyen alacsony színvonalú az, amit egy átlagképviselő művel: vezényszóra nyomja a gombot, sokszor fogalma sincs, miről van szó, nem vesz részt semmilyen műhelymunkában. Ha Magyarországon volna sajtó, ezt a lakosság szájába rágnák. De így ebből nem lesz működő – hogy ezt a divatjamúlt szót használjam – köztársaság.

„…a fenyegetettség önmagában is öncenzúrához vezet”

Az elektronikus média tartalomszabályozásában ugyanúgy visszavonulót kellene fújni, mint a gyűlöletbeszéd vagy a méltóságon esett sérelem esetén, hiszen rágalmazási és személyiségjogi problémáknál most is erős a törvényi védelem. Hanák András médiajogász.

Médiakutató: Ma csak regisztrálást követően indítható hírportál. Jó ez így?

Hanák András: Nem. Ráadásul mindenkire vonatkozik az előírás: az állandóan működő lineáris médiaszolgáltatóra éppúgy, mint egy nyomtatott sajtótermékre. A törvény elfogadása után nem egy témakörben süketek párbeszéde zajlott az Európai Bizottság és a kormány között. Nem értem, hogy a nyomtatott média és az internet esetében miért kell a regisztrációnak megelőznie a munka megindulását.

Médiakutató: A törvény a médiarendszer egészében gondolkozik.

Hanák: Bolond ötlet, hogy a modern blogtól az internetes műfajokon és a nyomtatott sajtón át a rádiókig és a televíziókig a komplett médiát egyetlen hatóság alá rendelik, és egységesen, egy törvényben kezelik. Nem sikerült kinyomoznom, honnan ered az elképzelés, bár tartok tőle, nem eredeti az ötlet. Már a Gyurcsány- és Bajnai-kormány idején felvetődött ez a népfrontos médiatörvény-koncepció, amiben akkor egyik politikai erő sem látott komoly kivetnivalót, pedig az, hogy a frekvenciaelosztással és a digitális átállással kapcsolatban egyezségre jussanak, nem indokolta ezt az elképzelést. Az EU elektronikus médiáról szóló rendeletében a sajtó egyáltalán nem szerepel – őrült ötlet kiterjeszteni rá a médiatörvényt.

Médiakutató: Európában máshol van hasonló rendszer?

Hanák: Alig. Például Németországban nincs állami sajtófelügyelet, ahogy egységes törvény sincs. Szövetségi szinten működik a Polgári és a Büntető Törvénykönyv, ebben találhatók a rágalmazás szabályai is. A médiaszabályok csak állami szinten léteznek, ott is főként tévékre és rádiókra vonatkoznak. Egységes médiarendszer-szemlélet a briteknél sincs.

De visszatérve Magyarországra: ezzel a mindent lefedő és szabályozó törvénnyel egyidejűleg létrejött egy általános médiafelügyeleti hatóság, amely bírságot is kiszabhat, s amelynek ráadásul gyakorlatilag egyetlen frakció jogosult kinevezni a tagjait – e szempontból mindegy, pártkatonák-e az illetők. Nem meglepő, hogy még a visszafogott elemzők is ugrottak a konstrukcióra.

Médiakutató: Ahogy a regisztrációra is, miközben a legtöbb országban ez bevett gyakorlat.

Hanák: Amit a hírportálok és a blogok többsége tudomásul is vett. Bár az okok továbbra sem világosak. Ha az a cél, hogy egy médium megtalálható legyen, lehessen tudni, ki a főszerkesztő, vagy ha bárkit személységjogi sérelem ér, tudja, hova forduljon, ahhoz nem ilyen regisztráció kell. A céginformáció ma mindenki számára online elérhető. Persze tudom, hogy nem erre szolgál, mégis ez a gyanús és elavult rutin csak arra jó, hogy lecsukható legyen a főszerkesztő. Miközben a lapok impresszumából minden adat kiolvasható. Arról nem is beszélve, hogy a hatóság ebben a tekintetben fapados módszerekkel dolgozik, komoly elektronikus keresést nehezen lehet végezni a rendszerükben. Érthetetlen, hogy a modern médiát felügyelő hivatal miért hanyagolja el ezt a területet, miközben nyilván lenne rá pénze, lehetősége.

Médiakutató: A kuruc.info közéleti személyiségek telefonszámait hozta nyilvánosságra, valamint emberi méltóságot igencsak sértő kijelentéseket tett. Sokáig azt sem lehetett tudni, ki működteti a lapot, csak az volt világos, hogy a szerver külföldön található.

Hanák: A nyomozó hatóságoknak van lehetőségük nyomozni. Ha tényleg akarták volna, könnyűszerrel megtalálhatták volna a működtetőt.

Médiakutató: A sértettek közül többen nem tudtak hová fordulni személyiségjogi sérelmeik miatt.

Hanák: A kormány a brüsszeli kifogások nyomán visszakozott a sértő és a gyűlöletbeszéd-tartalom szankcionálhatósága ügyében – ebben is lehetett volna hasonlóan lépni. Egy tisztességes portál úgyis megadja az adatait. Lehetne az a szabály, hogy az információkat fel kell tüntetni az internetes oldalon, és csak ennek elmulasztása lehetne szankcionálható.

Médiakutató: Mi a helyzet egy rendszeresen megjelenő, híreket és elemzéseket is közlő magánbloggal?

Hanák: Nem egyértelmű, hogyan kezelendő. Brüsszel sem volt biztos abban, hogy a törvény egységesen vonatkozik-e a médiaszolgáltatásokra. És ha már itt tartunk: vajon milyen megítélés alá esik egy internetes oldal akár hat-nyolcperces videoriportja? Nem tudni, hogy a hatóság elektronikus hírszolgáltatásnak tekinti, lineárisnak vagy lekérhetőnek?

Médiakutató: Mi az ideális megoldás?

Hanák: Az, hogy az elektronikus média tartalomszabályozásában is ugyanúgy visszavonulót fújnak, mint a gyűlöletbeszéd vagy a méltóságon esett sérelem esetén. Az ORTT, majd az Alkotmánybíróság is úgy vélte: a szólásszabadság szabályai mások az elektronikus média esetében, egyebek között annak kommunikációs hatása miatt. Ez a felfogás álláspontom szerint nem meggyőző. Tehát, bármennyire is furcsán hangzik, vissza kellene vonni a gyűlöletbeszéd és a méltóság megsértésére vonatkozó szabályokat az elektronikus médiából, megtartva persze a fiatalkorúak védelmére vonatkozó előírást.

Médiakutató: Pedig éppen a gyűlöletbeszéd és az uszítás esetében igyekeznek még inkább kontrollálni a médiát.

Hanák: Büntetőjogi ügyekben, rágalmazás és személyiségjogi sérelmek esetén erős törvényi védelem létezik – még Németországban sincs hasonló. Persze bonyolítja a helyzetet, ha az uszító beszédről jóhiszeműen tudósít a sajtó. Hiszen – ha a jogsértést a kommunikátor követi el – kérdés, mi a sajtó felelőssége és kötelessége.

Médiakutató: Ön szerint mi?

Hanák: Ma mind a személyiségjogi sérelem, mind a helyreigazítás esetén a sajtó akkor is felelős, ha hírt ad egy eseményről. Még abban az esetben is, ha nem maga hozta létre a tartalmat, hanem csak közvetíti. Pedig, ha valósághűen tudósít, ha nem avatkozik az eseményekbe és nem torzít, nem kellene felelősnek kikiáltani. Ilyen esetekben az Európai Emberi Jogi Bíróság is hozott döntéseket. A tényszerű és tárgyszerű tudósítás, amely nem öncélúan mutatja be az uszító, rágalmazó tartalmat, nem marasztalható el. Ez a tényállás egyébként bekerült abba a Polgári Törvénykönyvbe, ami végül nem lépett hatályba. Pedig annak érvényesülése a gyakorlatban komoly előrelépés lett volna. A helyreigazítási szabályok pedig most átkerültek a Médiaalkotmány 12. paragrafusába, méghozzá úgy, hogy a médiaszolgáltató az üzenet közvetítője, ezért felel a tartalomért, annak ellenére, hogy azt nem ő hozza létre.

Médiakutató: Változott volna az objektív felelősség eddigi szemlélete?

Hanák: Annyiban módosult volna, hogy ha a nyilvánosság számára elérhető eseményről történik a tudósítás, ha a szöveg közel szó szerinti, a képi anyag teljes, akkor a sajtó mentességet élvez a felelősség alól. Ismétlem, ez a megoldás nem lépett hatályba. Ami a hétteret illeti: emlékezetes, hogy Schmidt Mária sok éve beperelte a Magyar Hírlapot. Méghozzá azért, mert az újság korrektül megírta, Vásárhelyi Mária miket mondott róla egy nyilvános eseményen. Én ebben a tekintetben egyetértek Koltay Andrással, ha ő valóban azt gondolja, hogy nem a hír hozóját kell lelőni.

Médiakutató: Az interjú bonyolultabb eset. A nyilatkozó kérésére a szöveget el kell neki küldeni jóváhagyásra.

Hanák: Alapvető sajtóetikai szabály, hogy a saját döntés alapján adott nyilatkozatot a megjelenés előtt meg kell mutatni a nyilatkozónak. A szöveg nem közölhető, ha a sajtó vagy a médiaszolgáltató érdemben változtatott rajta, és ez sérelmes a nyilatkozó számára.

Médiakutató: E joggal visszaélve sokan visszavonják vagy teljesen átírják a nyilatkozatot.

Hanák: Valóban nehéz ügy. Hadd említsek egy másik példát. Ma már sokan úgy adnak interjút, hogy előre kikötik: az csak szó szerint közölhető, abban semmilyen változtatást nem fogadnak el. Nagyképű hozzáállás. E szempontból a törvény érdemi változtatást szeretne. Persze nehéz eldönteni, mi sérelmes a nyilatkozó számára, de azért ebben a tekintetben mégiscsak objektív a mérce. Az okos sajtó jobbára méltányolja a nyilatkozó személy akaratát. Ha pedig nagy konfliktus robban ki, igenis van kapaszkodó a törvényben.

Médiakutató: Az Sttv. 15. paragrafusának 3. szakasza azt írja: „A nyilatkozat közzétételéhez történt hozzájárulás a médiatartalom-szolgáltató [...] visszaélése esetén jogkövetkezmény nélkül visszavonható, amennyiben (a) azt a nyilatkozó nem a helyi, országos vagy európai közélet eseményével összefüggésben tette, (b) az nem a Magyar Köztársaság polgárai és a magyar nemzet tagjai számára jelentőséggel bíró valamely eseménnyel kapcsolatos, vagy (c) a visszavonásra irányuló nyilatkozatot nem hivatalos vagy közfeladatot ellátó személy, vagy politikai közszereplő közmegbízatása ellátásával összefüggésben tette, feltéve, hogy a visszavonás a közzétételt megelőzően kellő időben történik, és így nem okoz a médiatartalom-szolgáltató számára aránytalan sérelmet. Az e jogot korlátozó szerződéses kikötés semmis.” Ez lenne a kapaszkodó?

Hanák: Ma egyes közszereplők külön indoklás nélkül visszavonhatják a nem közügyben tett nyilatkozatukat. Ám ha jelentős eseménnyel kapcsolatban mondták el véleményüket, nem visszakozhatnak. Magyarul: ha egy közszereplő demonstrációról beszél egy újságírónak, mondanivalója a törvény intenciója szerint leadható.

Médiakutató: Ha interjú készül egy vezető politikussal, mondjuk Lázár Jánossal, teszem azt, a törvényalkotásról, azt nem vonhatja vissza?

Hanák: Ma, ha Lázár János átírja a szöveg egy részét, szinte az összes újság elfogadja ezt. De előfordult az is, hogy egy közszereplő – bár az újságíró négy-ötezer karakteres választ kért tőle – harmincöt-negyvenezerben válaszolt neki, és közölte, csak változtatás nélkül járul hozzá a közléshez, miközben ismerte az újság terjedelmi korlátait. A lap persze nem hozta le az írást, az illető erre feltette a szöveget a Facebookra az újságíró hozzájárulása nélkül, azzal a megjegyzéssel, hogy a lap visszautasította a tartalom közlését, és hogy ezt teszik a sajtószabadsággal. De ez extrém eset, a sajtóetikai szabályok zömében orvosolják ezeket a kérdéseket.

Médiakutató: A törvényben komoly szankciórendszer szerepel a sajtó és az elektronikus médiumok számára. Indokolt ekkora arzenál?

Hanák: Az eredeti törvényszöveg valóban nehezen volt átlátható. Hiszen médiaszabályozásra vonatkozó szabály, amelynek megszegése kiválthatja a bírságot, szinte bármi lehet, ami a hatóság által azonnal büntethető. Lehet, hogy Koltay András az angol büntetési és bírósági felügyeleti rendszerre gondolt, de hogy ez a magyar törvénytervezetben nem volt hihető, és hogy erre az ellenzők joggal kapták fel a fejüket, az biztos – miközben az NMHH szóvivője azzal büszkélkedett, hogy a módosítás után a kiegyensúlyozottság hiánya miatt nem lehet bírságot kiszabni szankcióként. Ez elvileg talán így van, de elképzelhető olyan szituáció, akár lakossági bejelentés alapján, hogy a médiabiztos az eljárás közben talál büntethető tartalmat vagy eljárást. És akkor a kiegyensúlyozottság hiányának mégiscsak lehetnek anyagi konzekvenciái. Amellett helyreigazításra is kötelezhető a sajtó, ami – felfogásom szerint – szintén büntetés, mivel az komoly beavatkozás a szerkesztői szabadságba.

A kiegyensúlyozottság egyébként is abszurd követelmény, legfeljebb a közszolgálatban kérhető számon, ott viszont alaposan és körültekintően. A magyar közszolgálatban persze nem erről van szó; hisz a felmérésekből is kiviláglik: eszükben sincs betartani.

Médiakutató: A többmilliós bírságoknak komoly visszatartó erejük lehet.

Hanák: A szabálysértésnek rendkívül súlyosnak, ismétlődőnek kell lennie egy huszonöt milliós bírsághoz – de senki nem lát bele a Médiatanács tagjainak fejébe. Sőt, gyanítom, az, hogy homályban hagyták, ki és miért büntethető, azt jelzi, szeretnék megregulázni a sajtót. A második világháború után terjedt el az elv, miszerint a szólás- és a sajtószabadság különösen kiemelt emberi jog. A büntetést, a szankciót pedig nem kell megvárni, a fenyegetettség önmagában is olyan hatást vált ki a sajtóban, ami öncenzúrához, elrettentő vagy fagyasztó hatáshoz vezet.

Médiakutató: A rendszer pártatlanságát és elfogulatlanságát nem biztosítja, hogy a Médiatanács határozatai bírói fórum előtt felülvizsgálhatók?

Hanák: Gyenge érv, hisz úgysem így történik. A bíróság csak korlátozottan vizsgálhatja felül a határozatokat, ténykérdésekbe nem mehet bele, és egy sor egyéb aspektus sincs tisztázva. Aggodalomra ad okot, ahogy a halasztó hatályra vonatkozó kérdést lezárták. A szakasz last minute módosítása Balsai István nevéhez fűződik, hihetetlen sarlatánság és rosszindulat keveréke volt. A bíróságnak e szerint harminc napon belül döntenie kell a felülvizsgálat tárgyában. Ez esetben igazán bekerülhetett volna a törvénybe, hogy „erre a kis időre” nem kell büntetést fizetni. Ha csak harminc napról van szó, a törvényalkotó lehetett volna sokkal nagyvonalúbb. Hiszen korábban pont az volt az érv, hogy komoly sérelem esetén a médium jogászai évekig húzzák az ügyeket, és évek múltán fizetni pedig már eső után köpönyeg.

Médiakutató: A forrásvédelemmel kapcsolatban viszont előrelépés történt.

Hanák: Egy előre, kettő hátra, vagy legalábbis: sasszé. Kétségtelen, hogy csak akkor lehet megtagadni a forrás kiadását, ha komoly közérdek fűződik hozzá – amit nehéz meghatározni. Tartok tőle, hogy egy magyar bíró másként értelmezné a komoly közérdeket, mint például egy német bíró. Ha nemzetbiztonsági vagy bűnügyi következményei lehetnek, és a hatóság más ésszerű módon nem kerülhet közel az információhoz, az újságírónak ki kell adnia a forrását. De a hatóság ez utóbbit bármikor állíthatja. És akkor újra az intézményi problémához érünk vissza: kérdés, mindez a rendőrség vagy az ügyészség hatásköre-e.

Engedjen meg egy külföldi példát, ami ma európai precedens. A Sanoma egyik autósmagazinja, a holland Uitgevers B.V. 2009-ben kapott információt arról, hogy illegális, tiltott autóversenyeken milyen visszaélések történnek, majd ezekről cikket közölt. Amikor a rendőrség kiszállt hozzájuk, nem fedték fel az informátoruk kilétét. Hollandiában veszítettek, majd első fokon Strasbourgban az Európai Bíróság Kistanácsa előtt is. De 2010-ben a Nagytanács alapos mérlegelés után úgy döntött: a holland eljárás sérti a sajtó- és a szólásszabadságot, ugyanis nincs biztosíték az informátor biztonságának megőrzésére. Hollandiát elmarasztalták. De említhetném Judy Millert, a New York Times újságíróját is, aki egy ügy során visszatartotta az információt, azt a bíróság számára sem volt hajlandó kiadni, és vállalva az ezért járó büntetést, majdnem egy hónapot ült fogházban.

Médiakutató: Ez nálunk elképzelhetetlen?

Hanák: Az intézményi háttér iránt nincs bizodalmam. Mert ha a procedúra titoktartási része megoldott lenne, nem lenne gond, ha az újságírónak kötelező lenne kiadnia az informátorát. Ehelyett a rendőrség és az ügyészség emberei nap mint nap szivárogtatnak ki információkat a sajtónak. Ahol ilyen az intézményi háttér, ott a forrásvédelem sem fog működni. Hisz aki maga ad ki adatokat, az nehezen kérheti számon a védelmet.

„A médiatörvény a jogállamiság lebontásának első eleme”

A törvény pályáztatási szabályai azt sugallják: eredetileg nem úgy készült, hogy az NMHH-hoz hasonló, fideszes delegáltakkal feltöltött gigaintézmény jöjjön létre. Sokkal inkább arra kódolták, hogy ellenzékiek is ülnek majd a Médiatanácsban. Polyák Gábor médiajogász.

Médiakutató: Koltay András szűk egy éve az ön nyílt levelére válaszolva azt kérdezte öntől: „Komolyan azt gondolod, hogy a demokratikus közvélemény szétverésére szövetkeztünk a Reviczky utcában?” Nos, még mindig komolyan gondolja?

Polyák Gábor: Nem hiszem, hogy Koltay András bárkivel is arra szövetkezett, hogy szétverjen valamit, amit ő is értékesnek tart. De abban nem vagyok biztos, hogy helyesen mérte fel, „szövetségeseivel” szemben képes lesz-e ellensúlyt képezni a döntéseknél, és ehhez milyen kompromisszumokat kell kötnie. Az viszont a mai napig meggyőződésem, hogy a szabályozás és az azt körülvevő alkotmányozási demokrácia értelmezési környezete nem tartja tiszteletben, amit Koltay András esetleg követendőnek gondol. A médiatörvény a jogállamiság lebontásának első és látványos eleme.

Médiakutató: Volt cenzúra, büntetés, szerkesztőség-bezárás a törvény elfogadása óta?

Polyák: Borzasztó, hány helyről hallom ezt a kérdést, csak kijelentő módban: alaptalan a hiszti, nem történt semmi. De ez nem igaz. Hibát követünk el, ha csak a hatóság tevékenységét nézzük. Igaz, hogy nem foglaltak le szerkesztőségi szervereket. De a törvény felkínálja a lehetőséget. Ha nem élnek vele, miért került bele? Automatikus igazodás kezdődött, aminek látványos jele, hogy az online szabályozás hatályba lépésekor, legalábbis időlegesen, eltűntek a kommentek. Megszűnt a „Bátor vagyok, próbáljatok megfogni!”-mentalitás, jött helyette az „Inkább barátkozzunk!”-hozzáállás. Így nincs kockázat. És még törvényre sincs szükség, csak érezni kell, kihez illik igazodni. A törvény ebben a szemléletben csupán egy látványos elem, amiben brutális eszközök is szerepelnek.

Médiakutató: Az elektronikus média némely műsora ad okot a szigorra.

Polyák: Persze, ki vitatkozna a Való Világ és más hasonló produkciók szankcionálásával? Az igazán súlyos az, ahogyan a hatóság beleszól a médiapiac működésébe – ez elsősorban a piacra lépési, pályáztatási eljárásokban érhető tetten. Meglepően magas arányban nyernek frekvenciát a jobboldalhoz közel áll rádiók. A Lánchíd Rádió például csak ott nem győz, ahol nem pályázik.

Médiakutató: Büntetést kapott már az Echo TV és az RTL Klub is.

Polyák: A piac átalakítása hosszú távon érdekes. Hogy a helyi rádiós piacon a Lánchíd Rádió és a Katolikus Rádió szól-e, a hallgatói közösség számára a következő tíz évben sokkal fontosabb kérdés, mint az Echo TV egyszeri megbüntetése. Ráadásul elkerülhetetlen, hisz ott szakmailag olyan minősíthetetlen műsorgyártás zajlik, hogy ha bejelentés érkezik, büntetni kell, nincs mese. Hovatovább ez az Echo TV karaktere, még örül is, ha büntetve érezheti magát.

Médiakutató: Annak idején az ORTT nem tudta megregulázni a kereskedelmi tévéket. Sőt megalakulásakor a mostanihoz hasonló kritikákat lehetett hallani túlhatalmi törekvéseiről.

Polyák: A szankciórendszert tekintve az ORTT valóban kiszámíthatatlan volt, viszont – a mostani vádakkal ellentétben – jogilag nagyon is volt súlya a véleményének. Ha valakinek kétszer írásbeli figyelmeztetést adott, aminek feltételeit ráadásul a törvény nem tisztázta, az a médium megszűnt létezni. Nem mellesleg ez vezetett oda, hogy Magyarországon kevesebb, mint tíz televízió hajlandó működni. Kiürült a televíziós piac. Nem arról volt szó, hogy a hatóság erőtlen és képtelen szankciót alkalmazni, hanem egész egyszerűen nem volt kivel szemben alkalmazni.
A végén a TV2 és az RTL Klub maradt, mert a szerződésük ide köti őket. Egyelőre.

Médiakutató: Az ORTT-t a politika uralta, ahogy sokak szerint most az NMHH-t is. Úgy tudni: a médiatörvény-koncepció a korábbi ötpárti, Szalai Annamária–Jánosi György-féle háttéralku továbbélése, amiből a választások után a szocialisták, pechjükre, kiszorultak.

Polyák: Én ezzel nem értek egyet. Néhány, kevéssé meghatározó elemben köszön vissza az ötpárti javaslat. Az fel sem vetődött, hogy a teljes távközlés, a média irányítása, a frekvenciagazdálkodás és a kapcsolódó jogalkotás egyetlen kézbe kerül. Ez az ötlet Szalai Annamáriáé. Ekkora monstrumhatóság példátlan és nonszensz.

Médiakutató: Ettől még lehetett az ötpárti koncepció az eredeti elképzelés, amiből – ahogy említettem – utóbb, a választási vereségük nyomán kimaradtak a szocialisták.

Polyák: Először az MSZP hátrálgatott ki a megállapodásból, később úgy tűnt, a Fidesznek sincs rá szüksége. Ha az MSZP pusztán a saját politikai érdekeit nézte volna, keresztülviszi a paktumot, hisz ezzel „rendszerben maradhatott volna”. Az ötpárti koncepció lényegében azt tartalmazta, hogy minden marad a régiben. Innen nézve persze már tudjuk, hogy az ORTT iszonyú rossz működésének azért akadt pozitívuma is.

Médiakutató: Mégis, micsoda?

Polyák: Együttműködésre kényszerítette az amúgy politikailag motivált szereplőket. Mutasson nekem akár csak egyetlen olyan pályázatot, ahol ne állapodtak volna meg. Ennek persze sokszor nagy ára volt.

Médiakutató: Egy nekem, egy neked alapon.

Polyák: És most hogy van? Egy nekem, egy nekem.

Médiakutató: Tehát a rendszer változatlan, csak épp az egyik szereplő kiszorult az osztozkodásból.

Polyák: Az ORTT működése nem azért volt borzalmas, mert minden párt delegálta saját embereit. Hanem, mert – tisztelet a kivételeknek – rengeteg olyan tag került a testületbe, aki 12 éve alatt még a médiatörvényt sem olvasta végig, hanem kizárólag gazdasági és politikai érdekei motiválták. Nem az alapkoncepcióval volt baj – annál jobbat még nem találtak ki. És legalább politikai értelemben reprezentatív szervezetről volt szó. Most viszont egyetlen párt delegál, és ebben a totálisan zárt rendszerben nem tudni, a döntés előkészítése során milyen szempontokat vesznek figyelembe. Ha lenne minimum egy ellenzéki, legalább kiabálna a simliknél. A törvény pályáztatási szabályai pedig egyértelműen azt sugallják, még a jogszabály elfogadásakor sem az volt a terv, hogy fideszes delegáltakkal teletűzdelt monolit intézmény jöjjön létre.

Médiakutató: Mire alapozza ezt?

Polyák: Az eljárási szabályokban számos kiskapu található. Nyilván azért, hogy ha a fideszes többségnek nem tetszene egy eljárás, ki tudjon lépni. Magyarul: a törvény arra van kódolva, hogy a Médiatanácsnak vannak ellenzéki tagjai.

Médiakutató: Megnevezne egy konkrét kiskaput?

Polyák: Bármely pályázat felfüggeszthető, ha „...a Médiatanács mérlegelése szerinti médiapolitikai szempontok [...] a pályázati eljárás lefolytatásával nem biztosíthatóak” (Mttv. 61. § (c)). Értsd: ha egy pályázatra jobboldali és baloldali személy is jelentkezik, és úgy tűnik, az utóbbi lesz a befutó, a jobboldali többség lefújhatja az egészet. Erre a kitételre jelenleg semmi szükség. Most eljárási finomkodás nélkül zajlik a piac saját képre formálása.

Médiakutató: Amihez szofisztikált, kifinomult eszközök kellenének.

Polyák: Amelyek rendelkezésre állnak, és nagyon is működnek. Hogy például a Klubrádió üzletileg képtelen talpra állni, az azért is van, mert teljesen eszement, a piaci logikát nélkülöző rendszer működik a médiafinanszírozás terén. Korábban ők kapták a Szerencsejáték Zrt. hirdetési pénzeinek nagy részét, most az egészet a Class FM kapja. Ez az országos kereskedelmi rádió az Infocenter-birodalmon keresztül történetesen összefonódik a Heti Válasszal és a Lánchíd Rádióval. A Class FM természetesen nem azért kellett a Fidesznek, hogy Orbán Viktor ott olvassa fel heti gondolatait – arra ott a Kossuth rádió –, hanem arra, hogy rajta keresztül finanszírozzák a jobbos médiabirodalmat. Közben egy másik Fidesz-közeli cég megvette a Metropolt, ami hatalmas manipulációs potenciál. Szintén a piaci folyamatokba való durva beavatkozás az Axel Springer–Ringier-fúzió megfúrása is, ami jelentősen rontotta a Népszabadság pozícióját. Ráadásul úgy, hogy az új médiatörvényben az szerepel: a Médiatanács akár visszamenőleg is beleszólhat a GVH konkrét döntéseibe, ha a határozata folyamatban lévő ügyet érint. A törvény elfogadásakor pedig egyetlen ilyen típusú ügy volt folyamatban: az Axel Springer–Ringier-egyesülés.

Médiakutató: A két, országos kereskedelmi tévé vezérigazgatója rendkívül pozitívan nyilatkozott a törvényről, mondván, rengeteg új reklámozási, szponzorációs és termékelhelyezési lehetőséget kaptak, ezért előre láthatóan maradnak Magyarországon.

Polyák: Ha e két szereplő bármelyike távozna a magyar piacról, hihetetlen egyensúlytalanság alakulna ki. Ha pedig mindkettő lelép, jogi értelemben megszűnik a magyar médiapiac, nem lenne kit szabályozni. Az itt maradásnak ára van, ezért jár a jelentős gazdasági mozgástér. A termékelhelyezés és a több reklámidő amúgy az Európai Unió irányelvei alapján került a törvénybe. És hogy a magyar menedzsment mit nyilatkozik, az legföljebb a saját vágyairól ad képet, hisz számukra csatornájuk megmaradása egzisztenciális kérdés. Az, hogy a tulajdonosok amúgy hogy ítélik meg a helyzetet, teljesen más kérdés.

Médiakutató: A digitális átállás 2014-re halasztása sokak szerint a két nagy kereskedelmi tévé érdeke, hisz így továbbra is ingyen érik el a nézőket.

Polyák: Pedig az átállás 2012 végén megvalósul, ugyanis közben újra módosították a törvényt. A 2014-es halasztás eredetileg amúgy nem szerepelt a médiatörvényben, az egyik utolsó módosító indítványként került bele. Maguk a kormánypárti képviselők is több fórumon panaszkodtak, hogy esélyük sincs átlátni, miről szavaznak. A hosszabbítás elvileg mindenkinek jó volt a piacon, hisz az Antenna Hungária addig is duplán kapja a műsorszórási díjat, az RTL Klub és TV2 pedig egyeduralkodók maradnak a földfelszíni sugárzású piacon. Majd ezt a dátumot hirtelen mégis 2012 végére módosították.

Médiakutató: Mi változott időközben?

Polyák: Valószínűleg kiderült, hogy rosszul mérték fel az erőviszonyokat. Az Antenna Hungária így évekig bizonytalanságban marad, és nem tudja, milyen üzleti modellben tervezhet hosszú távon. A két, országos kereskedelmi csatorna számára pedig nem tényező az analóg piacon maradt közönség, amely a költségekhez képest nem hoz elég reklámbevételt. Játszadoznak a dátumokkal. Ami világosan mutatja, mit értünk ma jogalkotáson.

Médiakutató: A törvény alapkoncepciójába bekerült a társadalmi felelősség teóriája, amely szerint az állam dolga meghatározni, hogy a közönség mit nézhet és mit hallgathat.

Polyák: Ezt diktálja a törvényalkotó mentalitása. Miközben a közönség nem ilyen. Ha van hová, elkapcsol – lásd a közszolgálat vesszőfutását. Ráadásul a két nagy kereskedelmi tévé és a hatóság közötti kölcsönös függőség önmagában is gátat szab a hatóság népnevelő szándékainak. Ezért el sem juthatunk ahhoz a jogilag egyébként levezethető következtetéshez, hogy a valóság-show mint műfaj, Magyarországon nem létezhet. A menedzsmentnek ezek után kevés érve maradna az országban maradás mellett.

A mai médiarendszer a tiltások és a szankciók helyett másféle médiapolitikai eszközöket igényel. Botorság arról beszélni, hogy meg kell teremteni a sokszínűséget és a pluralizmust. Mi az, ami nem elérhető? A médiatudatosság előmozdítása kellene, hogy az oktatáson és a médiahatóság által koordinált más állami tevékenységen keresztül a fő irány legyen. De például azzal kapcsolatban, hogy mindez az új alaptantervben milyen súllyal szerepel majd, pesszimista vagyok.

Médiakutató: A pluralizmust és a kiegyensúlyozottságot az EU irányelvei is előírják.

Polyák: Veszélyes bent ragadni a médiaszabályozás harmincéves alapvetéseiben. A közösséget védő média és a plurális médiarendszer toposza a nyolcvanas évektől jelen van Nyugat-Európában. Amúgy ma is érvényes, csak egészen mást jelent, mint annak idején.

Médiakutató: Ön szerint a Koltay András által emlegetett „haldokló emberek képével díszített címlapok” jelensége ellen sem kell fellépnie a hatóságnak?

Polyák: Tényleg nem helyes ilyet tenni. De ez nem szabályozási, hanem morális kérdés mindenütt a világon – lásd a Murdoch-sztorit. Hogy egy elrabolt kislány telefonüzeneteit meghamisítják, az médiajogi szankciók nélkül is kegyeletsértés és bűncselekmény. Ha ezek után újabb szabályokkal tenyerelnek bele a médiába, az amúgy tisztességesen dolgozó újságírók azt érzik, megint szűkült a mozgástér.

Médiakutató: Az új társszabályozási rendszert éppen azzal a céllal hozták létre, hogy az ehhez hasonló ügyekben ne az állam, hanem az önszabályozó testület döntsön. Átadták a terepet.

Polyák: Bár tagja vagyok a társszabályozó szervezetnek, mégis kritikusan viszonyulok hozzá. Az állam a legkényesebb kérdések végrehajtását és bizonyos szankcióalkalmazási jogköröket kiprivatizált az ágazat szereplőire. Ez nem klasszikus önszabályozás, hanem úgynevezett társszabályozás. Leírja a törvény, mit kell betartani, és ezek felügyeletét nem a hatóságra, hanem az érintettekre bízza.

Médiakutató: A tartalomba a Médiatanács nem szól bele, csak az eljárási szabályokat felügyeli.

Polyák: A kódex kis kiegészítéssel a törvényt veszi át. Igaz, a hatóság alapesetben nem szól bele a tartalomba, de fellebbezések útján el lehet hozzá jutni, így felülmérlegelhet. A társszabályozásnak akkor van értelme, ha a kódexek részletesen szabályozzák a törvény által absztrakt szinten megfogalmazott előírásokat. Jogalkalmazói szinten nincs helye olyan értelmezhetetlen fogalmaknak, mint az emberi méltóság vagy az alkotmányos rend. Az újságíró nem tudja, mihez igazodjon. A kódexben ezeket a fogalmakat ki kellett volna fejteni. A piaci szereplők megpróbálhatták volna körülírni például azt, mit jelent a gyűlöletkeltés, hogy az újságíró is értse.

Médiakutató: A szervezet az állam feladatait veszi át, amit az cserében finanszíroz.

Polyák: A médiaszabályozás nem egyszerű közigazgatás. Semmi köze más igazgatási területekhez, mivel a véleményszabadság alapjogát érinti. Persze nem a jogalkotó dolga felmérni, mi jön ki abból, ha pénzt fogadok el a hatóságtól azért, hogy az engem terhelő szabályokat magamra nézve végrehajtsam. Tegyük helyre: az önszabályozó testület nem egyszerűen állami feladatot lát el, hanem saját érdekei szerint kiveszi az állam kezéből a szabályozás lehetőségét. Mellesleg az államnak nem feladata hatósági eszközökkel felügyelni a nyomtatott és az online médiát.

Médiakutató: A törvény egységes rendszernek tekinti a médiát, amibe a nyomtatott és az online épp úgy beletartozik, mint az audiovizuális sajtó. Ezért kerültek közös törvénybe.

Polyák: Az EU-irányelv szerint valóban konvergencia zajlik, ezt az audiovizuális tartalmakban implementálnunk kellett. Ebbe az internetes mozgóképek is beletartoznak, lekérhető tartalomként. De ebből nem következik a teljes médiarendszer lerohanása. Eddig sem volt olyan törvény, ami a nyomtatott és az online médiát médiajogi és médiahatósági eszközökkel fenyegette volna. És okozott ez bárkinek problémát? Hány sajtó-helyreigazítási és személyiségjogi per zajlott? Az újságírók biztos nem érezték szabályozatlannak a helyzetet. Magyarországon még ötlet szintjén sem merült fel soha, hogy a nyomtatott és az online médiát médiajogi szankciókkal, külön bírsággal fenyegessék.
A blogok szabályozása körül zajló vita nekem azt bizonyítja, hogy amit nem lehet szabályozni, azt nem kell szabályozni.

Médiakutató: A szankció és a szabályozási rendszer differenciált.

Polyák: Ez nem válasz. Ha gond volt egy újsággal, helyreigazítást lehetett kérni, vagy az ügyész eljárást indított. Bármi megoldatlan maradt? Most nem ezek helyett, hanem ezek tetejébe jön a Médiahatóság meglehetősen bizonytalan tartalmú felügyeleti joga.

Médiakutató: A parlamenti közvetítéseknél viszont maradt a zárt láncú rendszer, amit korábban többen sajtószabadság-ellenesnek tituláltak.

Polyák: A korábbi médiatörvénybe kétharmaddal, Fidesz–MSZP-konszenzussal került ez a passzus. Ez fényesen bizonyítja, hogy egyik nagy párt sem érti a nyilvánosság jelentőségét. Érjük be azzal, amit ők helyesnek tartanak átadni nekünk. Azóta ráadásul további szigorítások sújtják a parlamenti újságírókat. És vissza is kanyarodunk az első kérdéshez: a demokratikus közvélemény szétveréséhez. Milyen ország az, ahol vita lehet abból, hogy egy fotós lefényképezi Orbán Viktor szövegét? Mit gondol az a politikus, aki azt hangoztatja, hogy az újságírók zavarják a parlamenti ülést, ezért kis kucniba rekeszti őket? Milyen demokratikus közvéleményről beszélgetünk?

„A kérdést kizárólag a sajtó erkölcseire bízni azt jelentené, hogy lemondunk ezen alapértékek védelméről”

A sajtószabadságnak ésszerű és elfogadható korlátai vannak. E tekintetben már-már világnézeti különbség alakult ki a médiajogászok között. Pedig csak arról van szó, hogy „játékszabályokat” kell felállítani a demokratikus nyilvánosság számára. Koltay András, a Médiatanács tagja.

Médiakutató: Értékelje, kérem, a törvény megszületése óta eltelt időt.

Koltay András: Pozitívum, hogy intenzív vita indult a médiaszabályozásról. Ellenben csalódás, hogy e viták legtöbbször tíz hónap után sem érik el a kellő mélységet, és egyes megnyilvánulásokban még mindig a majd' egyéves retorika uralkodik. Az eddig eltelt idő azt igazolja, megalapozatlanok voltak a jogszabály hatályba lépését kísérő félelmek és pánikreakciók. Persze ez a néhány hónap nem adott választ valamennyi jogalkalmazási kérdésre, hiszen csak évek alatt csontosodhat meg egy ilyen átfogó ágazati átalakítás. De az talán bebizonyosodott, hogy a „goebbelsi médiapolitikáról”, hatalomgyakorlásról szóló vádaknak nincs valóságalapjuk.

Médiakutató: A Médiatanács tagjainak kilencéves mandátuma, kizárólag kormánypárti jelölése, elnökének miniszterelnöki kinevezése nagyon is valóságos. Ilyen„felhatalmazással” bármilyen, akár „goebbelsi” médiapolitika is könnyedén folytatható.

Koltay: A legtöbb európai országban a hatóság függetlenségét jóval kevesebb törvényi garancia igyekszik előmozdítani.
A legtöbb helyen a kormány vagy az illetékes miniszter kinevezi a jelöltjeit, és kész. Ehhez képest a parlamenti választás jelentős legitimációt ad nekünk. A tevékenységünk pedig meglehetősen szoros tartalmi és eljárási keretek közé van szorítva. Hogyan tudnánk önkényesen eljárni, ha sohasem mi mondjuk ki a végső szót, és bármely döntésünket megváltoztathatja a bíróság?

Médiakutató: Ha a brutális bírságokat és egyéb szankciókat – az ön által adott eddigi indoklás szerint – a Médiatanács nem is kívánja alkalmazni, akkor miért kerültek be ezek a lehetőségek a törvénybe?

Koltay: Ez a „van rajta sapka, nincs rajta sapka” esete. Ha alkalmaznánk, az a baj, ha nem, akkor meg az. A szabályozás léte és annak ismerete feltehetően arra készteti a sajtótermékeket, hogy tevékenységüket megpróbálják törvényes keretek közé szorítani. Ha egy cselekedetet tilt a Büntető Törvénykönyv, nyilván jobban meggondolom, megteszem-e. A tilalmakat felállító jogszabályok elsődleges célja a jogsértések megelőzése. Ez nem közvetett vagy öncenzúra, csak meg kell nézni, milyen szabályok vonatkoznak a sajtóra, mi a céljuk, és hogyan értelmezi ezeket a Médiatanács. A törvényben meghatározott hatósági eszközök a közigazgatási jogban elfogadottakhoz képest egyáltalán nem brutálisak.

Médiakutató: Említette, hogy a szabályozás körüli vita még mindig felszínes. Az is lényegtelennek számít, hogy a törvény miért tekinti egységesnek a médiarendszert, és miért szankcionálja a nyomtatott sajtót, valamint az internetet? Hiszen az eddigi vitás ügyeket rendezni lehetett a bíróságokon.

Koltay: Nem értek egyet azzal, hogy a médiaszabályozás megnöveli az eljárások számát, pusztán azzal, hogy a polgári és a büntetőjog mellé ugyanazon tényállások miatt közigazgatási eljárást is lehetővé tesz. Nincsenek átfedések, vagy csak minimálisak. Az új szabályozás tényállásai kevés kivétellel eddig is benne voltak a médiatörvényben; ezeket az Alkotmánybíróság sorra alkotmányosnak minősítette. A Büntető Törvénykönyv például tiltja a közösség elleni izgatást, azaz a gyűlöletre uszítást. Szabó Albert 1998-as esete óta ez ügyben senkit nem ítéltek el jogerősen. Normális helyzet ez? Még kiforrott demokráciában is valószínűtlen, hogy tizenhárom év alatt senki ne kövessen el ilyen bűncselekményt. A médiaszabályozás 1996 óta enyhébb mércét határoz meg a gyűlöletbeszédre vonatkozóan, és tiltja a közösségekkel szembeni gyűlöletkeltést és a kirekesztést. A médiában közzétett gyűlöletbeszédet minden európai országban tiltják. Ha bárki tud a tiltás mellett szóló érveknél erősebb érvet hozni arra, ezt miért ne tegyük, meghajlok előtte. A szabály létén vagy nemlétén túli kérdés, hogy a gyűlöletbeszédet milyen mértékben kell tiltani, de e tekintetben a magyar szabályozás nem tekinthető túlzottan korlátozónak.

Médiakutató: Az emberi méltóság védelme például a Polgári Törvénykönyvben is szerepel.

Koltay: Ez igaz. Még sincs olyan bírósági döntés, ami a médiával szemben az emberi méltóság mint személyiségi jog sérelmét állapította volna meg. Ez így „holt betű”. De említhetném a magánszféra megsértését is, ami ugyanúgy nem szerepel sem a Polgári, sem a Büntető Törvénykönyvben, miként az alkotmányos rend sérelme sem.

Médiakutató: Úgy érti, volt egy jogi hiátus, amelyben olyan jogsértéseket lehetett elkövetni, amelyeket sem a bíróság, sem a korábbi szabályozás nem vett figyelembe? Ezért kerültek ezek az új médiatörvénybe?

Koltay: A sajtószabadság sehol sem azt jelenti, hogy a médiának mindent szabad, pusztán azért, mert közérdekű tevékenységet lát el, és akit jogaiban sért, az ezt igenis tűrje el, maradjon jogi eszköz nélkül, mert a közérdek megelőzi az ő személyes érdekét. Én abban a sajtószabadságban hiszek, ami felállít bizonyos, jó esetben általánosan elfogadható – az európai civilizáció alapvetéseit tiszteletben tartó – „játékszabályokat” a demokratikus nyilvánosság számára. Az emberi méltóság, a magánélet, a közösségek gyűlölettel szembeni védelme vagy a gyermekek védelme mind ilyen. E kérdések körüli vita szinte már világnézeti kérdés a médiajogászok között. Lehet állítani és érvekkel alátámasztani, hogy e szabályoknak nincs létjogosultságuk, de el kell fogadni az ellentétes, a szabályokat támogató álláspont legitimitását is.

Médiakutató: Sokak szerint ezek csak gumiszabályok.

Koltay: Ezek kiérlelt, régóta létező, a magyar alkotmányosság számára ismerős kategóriák. Két példa: az egyik bulvárlap 2004. január 27-ei címlapján egy futballista haláltusája volt látható. Ez szembemegy az alapvető emberi, erkölcsi normákkal, megengedhetetlen. Igaz, a hozzátartozók a kegyeleti jog megsértése miatt perelhettek volna, de kinek van kedve ehhez ilyenkor? Egy másik, 2010-es címlapon láncfűrészes családi mészárlás áldozatainak fotói szerepeltek; az arcokat úgy takarták ki, hogy azért felismerhetőek maradjanak. A gyilkos apával még ennyit sem tettek meg, mondván, neki nincsenek személyiségi jogai. Ezután láncfűrészt „photoshopoltak” az egyik megölt kisgyermek nyakához. És a sor folytatható. Megjegyzem: egyik eset sem a politikai sajtót érintő ügy.

Médiakutató: Ilyen esetben a Médiatanács fellépne?

Koltay: Nincs ugyan „lapolvasó osztályunk”, de a hatóság hivatalból eljárást indíthat. Ezt eddig nem tettük meg.

Médiakutató: Ha tegnap jelent volna meg a láncfűrészes címlap, mit tenne a hatóság?

Koltay: Nem lenne akadálya az eljárásnak.

Médiakutató: Polyák Gábor szerint az ilyesmi erkölcsi kérdés, amit jogszabállyal lehetetlen befolyásolni – ahogy erre a Murdoch-ügy is rávilágított.

Koltay: Az erkölcsi normarend valóban megelőzi a jogot, és tágabb érvényű is annál. De hogy utóbbi alkalmatlan lenne a társadalmi viselkedés befolyásolására, nagyon merész állítás. Miért tiltja akkor a Büntető Törvénykönyv az adócsalást, ha tudjuk, tízezrével ügyeskednek a magyarok, és igazából nem tekintik megbocsáthatatlan vétségnek az ilyesmit?

Médiakutató: Az elkövetőt az adócsalásért megbüntethetik. Ahogy a fotó esetében a kiadót kegyeletsértés miatt.

Koltay: Az említett esetekben a rokonok döntése, hogy halottaik védelmében fellépnek-e és követelnek-e kártérítést vagy sem. Más kérdés, hogy a médiaszabályozás megpróbálja-e védeni az európai társadalom alapértékeit, és kívánja-e befolyásolni a demokratikus nyilvánosságot oly módon, hogy ezeket a megnyilvánulásokat kitiltja onnan. A két érdek tehát alapvetően eltér. A kérdést kizárólag a sajtó erkölcseire bízni azt jelentené, hogy lemondunk ezen alapértékek védelméről. Az említett Murdoch-botrány kitörése előtt az Egyesült Királyságban sem volt törvényi sajtószabályozás, most a miniszterelnök és minden vezető politikus bírságot kivetni képes felügyelő szervért kiált. A nyáron Londonból hívtak a jogszabály-módosítás előkészítésével megbízott tanácsadó irodától, hogy érdeklődjenek a magyar médiaszabályozás iránt. Az eset épp azt bizonyította, hogy az Egyesült Királyságban működő, a szó nemes értelmében vett nagyvonalú liberalizmus által képviselt értékek felmorzsolódhatnak a profitért és a piaci előnyökért vívott küzdelemben.

Médiakutató: Az említett magyar esetekben vethetők ki az akár több tízmilliós bírságok?

Koltay: Ezek olyan súlyos jogsértések, ahol a bírságot elképzelhetőnek tartom, de természetesen csak a fokozatosság elvének figyelembe vétele mellett.

Médiakutató: Mindez a társszabályozás keretében nem az önszabályozó testületek feladata?

Koltay: Ha az érintett kiadó a társszabályozás hatálya alatt áll, valóban elsősorban az övék, bár ott nincs lehetőség bírság kiszabására. Amúgy azzal egyetértek, hogy nem feltétlenül a bírság a legcélravezetőbb szankció. Ha a társszabályozó szervezet elmarasztalja a kiadót, és arra kötelezi, hogy az eredeti megjelenéssel azonos terjedelemben kérjen bocsánatot az elhunyt rokonaitól, az többet ér, mint egy milliós bírság. A közönség ugyanis így értesül arról, hogy olyasmi történt, ami szembemegy az európai alapértékekkel és a demokratikus nyilvánosság eszméjével.

Médiakutató: A televíziók és a rádiók miért maradtak ki a társszabályozásból?

Koltay: A tévé és a rádió Európában sehol sem esik ön- vagy társszabályozás hatálya alá. E tekintetben tradicionális, a két médiumot kiemelten kezelő megközelítés uralkodik a kontinensen.

Médiakutató: Európában az is tradíció, hogy nincs egységes médiaszabályozás.

Koltay: Nálunk sincs. A sajtóra öt-hat tartalmi kötelezettség vonatkozik, plusz a regisztráció, semmi több. Egyébként számos „egységes” sajtótörvény létezik Európa-szerte, amely kötelezi valamennyi médiumot.

Médiakutató: Akkor miért került minden közös szabályozás alá?

Koltay: Két törvény van: egy általános, keretjellegű, részben deklaratív, részben konkrét kötelezettségeket telepítő vagy jogosultságokat biztosító szabályokkal; a Médiaalkotmány nem differenciál a médiumok között, ilyen értelemben valóban egységes szemléletű. A szabályozás nagyobb részét kitevő, az Mttv. viszont eltérő szabályozási szinteket határoz meg.

Médiakutató: A „médiarendszer egésze” – ez a kifejezés szerepel benne.

Koltay: Annyiban igaz, hogy a médiarendszer minden szereplőjének tartózkodnia kell a gyűlöletbeszédtől és tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot. Ebben nem látok problémát.

Médiakutató: Az internetes mozgókép hová tartozik?

Koltay: Az Európai Unió 2007-ben fogadott el irányelvet, ami alapján a lekérhető médiaszolgáltatás platformtól függetlenül szabályozás alá esik, ideértve az interneten közzétett tartalmakat is. A magyar törvény is így rendelkezik, ellenkező esetben megsértenénk az uniós jogrendet. Természetesen igaz, hogy a magyar szabályozás az irányelvi kötelezettségeken kívül egyéb normákat is előír, illetve egyéb szolgáltatásokra is vonatkozik, ami a tagállam döntési kompetenciájába tartozó kérdés. Hogy az internetes mozgókép hova tartozik, attól függ, milyen módon és környezetben jelenik meg. Ha nem sajtótermékben vagy médiaszolgáltatásban, nem tartozik a törvény hatálya alá. Ilyenek a céges honlapokon megjelenő kisfilmek. De lehet lekérhető médiaszolgáltatás is, és egy sajtótermék szöveges tartalmának olyan szoros kísérője is, amelyik nem tekinthető önálló szolgáltatásnak.

Médiakutató: És ha valaki a blogjában tesz közzé mozgóképet?

Koltay: A blog önálló problematika. A médiaszabályozásnak alapvetően nincs vele dolga. De a „blog” elég képlékeny fogalom, és előfordult már a világban, hogy médiaszolgáltatást vagy sajtóterméket kínált, csak máshogy nevezte magát. Ha valaki nyereség érdekében, anyagi kockázatot vállalva üzleti tevékenységet folytat, azzal megvalósul a sajtótermék definíciójában szereplő egyik kritérium.

Médiakutató: Az új törvény a társadalmi felelősség elve alapján kívánja meghatározni, a közönség mit olvashat és mit nem. Ez elfogadható egy demokráciában?

Koltay: Sajtótörvény eddig is létezett, igaz, ügyetlen, rossz és alkalmazhatatlan volt. Senki nem gondolhatja, hogy a sajtó azért maradt az 1986-os szabályozás hatálya alatt, mert a jogalkotó alapos megfontolás után ezt vélte helyesnek. Ha 1990 után egy törvény lefektette volna az alapokat, amit az új szabályozás esetleg csak korszerűsít, valószínűleg megelőzhető lett volna ez a súlyos kritika. Sajnos nem lett új sajtótörvény, de csak azért, mert az MDF–SZDSZ-paktum e tárgykört is kétharmadossá tette.

Médiakutató: Senki nem vonta kétségbe az új törvény szükségességét. Amúgy ki találta ki a koncepciót? És kik írták a médiatörvényt? Ön köztük volt?

Koltay: Azt miért nem kérdezik meg soha, hogy ki írta az új PSZÁF- vagy az új honvédelmi törvényt? Én amúgy 2010. október 11-éig külső szakértőként, előkészítő anyagokkal, ötletekkel vettem részt a munkában, majd a Médiatanács tagjává való választásom után a hatóság képviseletében tettem észrevételeket.

Médiakutató: Az objektív felelősség kérdésével miért nem foglalkozik a törvény?

Koltay: Mert az a személyiségi jogvédelem területén található, a Polgári és a Büntető Törvénykönyvben szerepel, ahonnan a médiaszabályozás nem szakíthatta ki.

Médiakutató: A médiatanácsi gyakorlat ugyanúgy betölthette volna azt a hézagot, amit egyebek mellett az emberi méltóság megsértése vonatkozásában említett.

Koltay: A médiaszabályozás és a médiahatóság nem alkalmas arra, hogy személyiségi jogsértések esetén járjon el. Az egyéni jogsérelmek orvoslása a polgári és a büntetőjogra tartozik, a médiaszabályozás pedig nem az egyén érdekét, hanem a közérdeket védi. Tehát a médiahatóság eljárása lényegében független attól, hogy történt-e egyéni jogsérelem, mi mindenkor csak a közérdek sérelmét vizsgálhatjuk. Ezen értelmezés az ORTT utolsó éveiben kezdett gyökeret verni a hatóságon belül. A médiaszabályozás területén egyedül a sajtó-helyreigazításnál jöhetne szóba, ha a mástól származó (híresztelt) információ hamisnak bizonyul. De a sajtó-helyreigazítás intézményével szerintem összefér az objektív felelősség. Azért, mert a helyreigazítás nemcsak arra való, hogy a sérült jó hírnevet helyreállítsa, hanem arra is, hogy a közönség tudja, milyen hamis állításokat tettek közzé a médiában. Ez elsősorban a tájékoztatáshoz fűződő közérdeket védő, és csak másodsorban a személyiségi jogot óvó szabály, és ez indokolta a médiaszabályozásba való visszakerülését. De azzal elvben egyetértek, hogy amennyiben egy újságíró hűen, pontosan közöl egy sajtótájékoztatón elhangzó szöveget vagy egy interjút, ne lehessen súlyos kártérítésre kötelezni őt. A bírósági gyakorlat amúgy az elmúlt tíz évben jelentősen fellazította az objektív felelősség szabályát.

Médiakutató: Az interjú visszaküldése tekintetében mit jelent az Smtv. 15. paragrafusának 3. bekezdése, miszerint: „a helyi, országos, vagy európai közélet eseményeivel összefüggésben” tett nyilatkozatot nem lehet visszavonni? Más esetben, ha amúgy korrekt a cikk, visszavonható?

Koltay: Nem. Csak abban az esetben, ha a média részéről történt visszaélés. Ez a szabály a közélettel foglalkozó sajtó korábbi helyzetén javít. Ugyanakkor megpróbálja kezelni azt az – elsősorban a kereskedelmi tévék által előidézett – állapotot is, amikor a valóság- és a kibeszélő show-k szereplőivel szerződésben aláíratták: nem tilthatják le a számukra sérelmes tartalmak közzétételét. Majd ezután különböző trükkökkel átverték, sokszor megalázó helyzetbe hozták őket. Az új szabályozás szerint ez tilos.

Médiakutató: És a kiegyensúlyozottság megvalósítható? Sokak szerint rég túlhaladott kívánalom.

Koltay: A kiegyensúlyozottság kötelezettsége 1996 óta szerepel a törvényben, az új szabályozás sokat enyhített rajta, ezért igaztalan a régi-új jogszabályt brutálisan korlátozónak minősíteni. Hasonló vagy azonos szabály az uniós országok döntő részében is létezik, mások mellett a németeknél, a franciáknál, az olaszoknál, a briteknél. A sokszor követendő példaként állított 2003-as brit médiatörvényben a „megfelelő pártatlanság” kifejezés szerepel. Idén sok kiegyensúlyozottsággal kapcsolatos hatósági döntésünk született, gyakorlatunk korrekt, alapos, tisztességes.

Médiakutató: Polyák Gábor szerint a mai médiarendszer más médiapolitikai eszközöket igényel, mint a pluralizmus, a kiegyensúlyozottság és a sokszínűség, hisz – ez utóbbi tekintetében – minden rendelkezésre áll.

Koltay: A médiapluralizmus az egész – közös és állami – európai médiaszabályozás alapja, ezen elv kiiktatása lényegében felszámolná a ma ismert valamennyi szabályozást, valamint annak lassan száz évre visszanyúló filozófiai és kulturális alapjait, és szembemenne a közös európai jogrenddel is; e felvetés számomra ezért nehezen fogadható el. A piac önszabályozása, mint a jogi szabályozás alternatívájaként megjelenő egyfajta normarend, papíron szépen mutat, és számomra is vonzó. Nem nehéz eljutni odáig, hogy például a kiegyensúlyozottság előírása értelmetlen, mert A, B és C véleménye így is, úgy is elérhető az interneten vagy a sajtóban. Csak éppen azt hagyja e felfogás figyelmen kívül, hogy a magyar társadalom döntő többsége a mai napig elsősorban tévézik és rádiózik. Nem feltétlenül a harminc alattiak médiafogyasztási szokásaiból kell kiindulni, a társadalomban ugyanis még mindig a hagyományos szokások uralkodnak. A tévéhíradók szinte egy időben kezdődnek, de ha nem így lenne, ésszerűen akkor sem várható el senkitől, hogy megnézzen többet is közülük, elolvasson több politikai napilapot, majd elkezdjen gondolkodni, hol lehet az igazság?

Médiakutató: Egy adott műsoron belül kell kiegyensúlyozottnak lenni?

Koltay: Az esti híradó esetében igen, más közéleti tájékoztató műsorszámokban pedig azok sorozatában. Úgy, ahogy az Alkotmánybíróság ezt 2007-ben megkövetelte.

Médiakutató: Jogi szabályozás nem alakíthat ki sokszínű médiapiacot.

Koltay: A piaci önszabályozás teóriája nem veszi figyelembe, hogy a sok szereplő önmagában nem vezet sokszínű tartalomkínálathoz. A tévés és rádiós piaci szereplők legtöbbje – anyagi lehetőségeitől függően – hasonló tartalommal, ugyanannak a 18–49 éves korosztálynak a kegyeiért küzd. Ez lenne a magától megvalósuló sokszínűség? Persze ezt szabályozással nehéz befolyásolni, a magyar törvény is csak igen enyhe kísérletet tesz erre. A megfelelő válasz a közszolgálati média megerősödése lenne. De ennek ellenére sem értek egyet azzal, hogy sok piaci szereplő önmagában sokszínű tartalomhoz vezet, vagy, hogy az internet megoldja ezt a kérdést. Az internetes tartalmak döntő részét ugyanazok a nagy multinacionális médiavállalkozások uralják, amelyek a filmek, a tévék és a kiadók piacát. Az állítólag forradalmak kirobbantására is képes Facebook vagy YouTube azonnal töröl egy tartalmat, ha felmerül, bárki érdekét sértheti. Ez nem cenzúra?

Médiakutató: Egyes vélemények szerint a médiahatóság úgy avatkozik a piaci folyamatokba, hogy – miközben Fidesz-közeli cégek vásárolják fel a médiumokat – megakadályozza az Axel Springer–Ringier-fúziót.⁶

Koltay: A rendszerváltás környékének egyik nagy botránya volt a hazai sajtópiac külföldi kézbe adása, amikor valamennyi megyei lapot, a nagyobb országos napi- és hetilapokat külföldi vállalkozások vették meg. A döntés közvetve jórészt ennek a következménye. A fúzió ügyében hosszú, adatokkal zsúfolt médiatanácsi határozat született. Ha az összefonódást engedélyeztük volna, súlyos véleménykoncentráció alakult volna ki számos megye közéletilap-piacán. Lehet azzal válaszolni, hogy a tévé és az internet ezt kiegyensúlyozta volna. De a lapok olvasóinak zöme nem megy fel utána az internetre is, a tévék pedig nem váltják ki a politikai újságokat.

Médiakutató: Fidesz-közeli cégek pedig sorra vásárolják föl a médiapiac bástyáit. Hamarosan talán a TV2-t is.

Koltay: A hatóságnak ezzel nincs dolga. Amúgy érdekesnek találom, hogy annak idején, amikor az úgynevezett baloldal felülreprezentált volt a médiatulajdonlás tekintetében, ezt a vádat a mai kritikusok szinte nagyúri gőggel utasították vissza. Most, hogy az úgynevezett jobboldalhoz kötődő vállalkozások is tulajdont szereztek, hirtelen fontossá vált a „médiaegyensúly” korábban megmosolygott eszméje. A tulajdoni koncentrációt egy bizonyos mértéken túl egyébként a törvény tiltja. Amúgy ez a felvetés éppen a korábbi érvelésnek mond ellent: ha a médiavilág magától, evidens módon sokszínű, ezért nincs szükség a törvényi beavatkozásra, akkor miért baj, hogy bárki tulajdont szerezhet?

„Ez csupán jogtechnikai kérdés”

A Médiaalkotmány valamennyi szolgáltató számára általános és minimumszabályokat állít fel.
A médiatörvényben szereplő szabályok viszont csak a televízióra, a rádióra és a lekérhető videoszolgáltatásokra vonatkoznak. Nyakas Levente, az NMHH Médiatanács Médiatudományi Intézetének vezetője.

Médiakutató: Miért került közös törvény hatálya alá az elektronikus, az internetes és a nyomtatott sajtó? Sokak szerint semmi szükség nem volt rá.

Nyakas Levente: Külön kell választani két kérdést, amely gyakran összemosódik. Az egyik: mely tevékenységek tartoznak a törvény hatálya alá? A másik: a jogszabály hogyan szabályozza ezeket? Bizonyos szempontból igaz az állítás, miszerint az elektronikus, az internetes médiumok és a nyomtatott sajtó szabályozása közös törvénybe került. Másrészt viszont differenciált, a különböző szolgáltatásokra különböző és eltérő részletességű normák vonatkoznak.

Médiakutató: Mindez nem indokolja, miért szuszakoltak közös törvénybe eltérő médiumokat.

Nyakas: Az Európai Unióban lejátszódott szabályozási folyamat közelebb vihet a megoldáshoz. Ott eleinte csak a televíziós tevékenységet szabályozták, 2007-től már az internetes szolgáltatások egy részét is. Ez jelentős fordulat volt a médiaszabályozásban, ami az infokommunikációs konvergencia eredménye. Az EU a változást a közös piaccal, azon belül is a versenysemlegesség elvével magyarázta. Azaz: míg egyes tevékenységeket kötnek szabályozási terhek, kötelezettségek és társadalmi és fogyasztóvédelmi normák, addig a másik, vele versengő szolgáltatást nem. Miközben ez utóbbi ugyanúgy kihasítja részét a közös reklámpiacból.

Médiakutató: Mindez a lekérhető tartalmakra vonatkozik, az írott sajtóra nem. Utóbbit az EU-ban tőlünk eltérően szabályozzák.

Nyakas: A törvény alapgondolata szerint, ha különböző szolgáltatások – köztük a sajtó és az internetes portálok – részesednek a reklám- és a médiapiacból, akkor a többiekkel azonos alapkötelezettségeknek kell megfelelniük. Az írott és elektronikus sajtónak öt-hat ilyennek. Ezek hasonló tevékenységek, csak eltérő típusú szolgáltatásokkal érik el ugyanazt a közönséget. Ez az oka, hogy a törvény átvette az uniós irányelv médiaszolgáltatás-fogalmának feltételrendszerét és tette valamennyi médiatevékenység alapjává.

Médiakutató: Azok a szabályok, amelyek a televízió esetén relevánsak, a sajtónál nem indokoltak.

Nyakas: Ez igaz. De ezt az új médiaszabályozás nem is állítja. Viszont ha egy portálon gyűlölködöm, a mondanivalómat pedig videókkal „támasztom alá”, az mennyiben más, mint ha egy televíziós csatornán teszem ugyanezt? A törvény kiindulópontja az, mivel ugyanazon a piacon működnek, ugyanazoknak a minimumszabályoknak kell vonatkoznia rájuk is. Ráadásul ugyanabban a társadalmi vitatérben élnek, hasonló közpolitikai kérdéseket dolgoznak föl.

Médiakutató: Európában nem létezik a mienkhez hasonló egységes törvényi szabályozás.

Nyakas: Ez csupán jogtechnikai kérdés. Magyarországon korábban a sajtótörvény szabályozta a nyomtatott sajtót. Vita volt arról, hogy a sajtótörvény alapján az internetes sajtótermékeket regisztrálni kell-e vagy sem. Ha a régi sajtótörvényt szigorúan vesszük, nem kellett, ám a bírósági gyakorlat 2009-ben kiterjesztette a regisztráció kötelezettségét az internetes sajtótermékekre is. Ez a gyakorlat kerülhetett be a médiatörvénybe. Megjegyzem: a szabályozástól függetlenül a gyakorlatban maguktól regisztráltak az internetes sajtótermékek, és ebből semmilyen probléma nem származott.

Médiakutató: Nyugat-Európában szigorú szabályok vonatkoznak a televíziókra és a rádiókra, és jóval lazábbak az internetre, valamint a nyomtatott sajtóra.

Nyakas: Nálunk is.

Médiakutató: Egy printtermék akár huszonötmilliós bírságot is kaphat. Ez lenne a laza?

Nyakas: A szankciórendszer differenciált. Az internetes szolgáltatások közül például csak a meghatározó relevanciával bíró szolgáltatások kerültek szabályozás alá, rájuk megint más szankció vonatkozik. A törvény logikája szerint ugyanis egy hírportálon található videotartalom hasonló szolgáltatás, mint a televízió. Így is márkázzák a mozgóképeket: van szerkesztőjük, riporterük, vágójuk.

Médiakutató: A hetilapoknak és a napilapoknak viszont nincs.

Nyakas: A játékszabályok számukra is azonosak. A Médiaalkotmány általános és minimumszabályokat állít fel, amelyek valamennyi szolgáltatásra vonatkoznak. A másik törvényben szereplő szabályok viszont csak a televízióra, a rádióra és a lekérhető videoszolgáltatásokra vonatkoznak, a sajtóra csak a teljesen általános alapelvek.

Médiakutató: Egyesek szerint nem lett volna szabad paternalista szemléletet vinni a törvénybe, hiszen a néző felnőtt, képes eldönteni, mit akar nézni és mit nem. Inkább set-top boxszal vagy jelszóval védett televíziókészülékekkel kellett volna alkalmazni.

Nyakas: A kiskorúak védelme esetében a televízióknál valóban adottak az előminősítést jelző kategóriák, de a lekérhető tartalmaknál és bizonyos feltételek mellett a televíziónál előtérbe kerülnek a médiatudatosságra építő technikai eszközök. Igaz, ennek részletes kibontása csupán ajánlás szintjén jelent meg, miután az iparági szereplőkkel nyilvánosan a hatóság egyeztetett.

Médiakutató: Újra kérdezem: miért nincs egyetlen olyan európai ország, amelyik közös törvényben, ilyen szemlélet mentén szabályozná a médiát?

Nyakas: Előfordulhat, hogy ebben tényleg egyedül vagyunk. Lehetett volna közös törvényben szabályozni a lekérhető és a televíziós szolgáltatásokat, a sajtótörvényt pedig kibővíteni az internetes sajtótermékek regisztrációjával. De a szabályozás tekintetében ennek nincs jelentősége. Akkor meg miért lenne szükség két törvényre? Ez csupán jogtechnikai kérdés.

Médiakutató: A szankciók és a hatalmas bírságok miatt a sajtó – sokak szerint – nem kockáztat, inkább öncenzúrázza magát.

Nyakas: A tartalomszolgáltatóknak és a sajtótermékeknek néhány társadalmi normának kell megfelelniük, mint az emberi méltóság és emberi jogok, az alkotmányos rend és a magánszféra megsértésének tilalma, a gyűlöletbeszéd tilalma, a kiskorúakra és a reklámokra vonatkozó minimumrendelkezések. A törvény az alkalmazható szankciók és azok maximuma, sőt a médiatípusokon belül is differenciál. Így a maximális bírságösszegek kivételesen extrém helyzetben fordulhatnak elő. A végső szót pedig a bíróság mondja ki. A korábbi médiatörvény születésekor, 1996-ban, a mostanihoz hasonló hangokat lehetett hallani az ORTT túlhatalmáról. A testület által kiszabott vagyoni szankciónak hányszor volt visszatartó ereje? Mennyi idő alatt hajtották végre ezeket a szankciókat? Ezekkel talán kalkuláltak is a médiumok. Fel lehet tenni a kérdést: hatékonyak voltak-e az ORTT szankciói? Talán kimondható, hogy nem igazán. Főleg ahhoz képest, milyen félelmeket vizionáltak az akkori törvény születésekor. Ahhoz képest a jelenlegi jogszabályban szerepelnek a szankciók alkalmazásának feltételei.

Médiakutató: A „meghatározó véleménybefolyásoló képességgel rendelkező médium” kifejezés Sarkady Ildikótól, Gyurcsány Ferenc egykori médiapolitikai főtanácsadójától származik.

Nyakas: Az idézett kifejezés komoly szabályozáselméleti alappal bír. A digitális környezet és a technológiasemleges megközelítés hívta életre. Az analóg világban a vételkörzet nagyságához mérték a pluralizmus miatt kialakítandó normákat: ha nagyobb volt, több kötelezettség terhelte a műsorszolgáltatót, például hírműsort kellett adnia. Ezt az ideát fordították át a digitális világ nyelvére.

Médiakutató: A hiteles, gyors és pontos alapelv is a régi médiatörvényből került át. Széky János szerint „az 1986-os Berecz-féle sajtótörvényből, oda pedig az MSZMP KB Agitációs és Propaganda Osztályának irányelveiből”.

Nyakas: A hiteles, gyors, pontos és kiegyensúlyozott tájékoztatás alapelve Nyugat-Európában az 1945–1990 közötti időszakban vált általános normává, de a közszolgálati ethoszt megkérdőjelező kereskedelmi médiumok megjelenésével meggyengült a belé vetett bizalom. A német alkotmánybíróság védelmébe vette az elképzelést azzal, hogy kimondta: a kereskedelmi televízióknak is részt kell venniük a társadalmi vitában. Ami a kiegyensúlyozottságot illeti: a jelenlegi médiatörvényben kizárólag a lineáris tartalomszolgáltatókra – a rádiókra és a televíziókra – vonatkozik ez az elv. Sőt a törvény az alkalmazhatóság körét tovább szűkítette „a tájékoztatási tevékenységet végző” lineáris médiaszolgáltatásokra.

Médiakutató: Az mit jelent?

Nyakas: Olyan rádiókra és televíziókra vonatkozik, amelyek hírműsort vagy politikai tájékoztató műsort szolgáltatnak.

Médiakutató: Szinte teljesen leomlottak a nyomtatott és az elektronikus médiumok közötti kereszttulajdonlás korlátai, ami további médiabirodalmak létrejöttét eredményezheti. Erre viszont nincs külföldi példa, és a korábbi szabályozás is korlátozta ezeket.

Nyakas: A digitalizáció elsősorban vertikális koncentrációt eredményezett. A távközlési cégek már nemcsak a távközlési szolgáltatásokra alapoznak, hanem például tulajdonrészt vásárolnak televíziós vállalkozásokban vagy internetes portálokban. A piac átstrukturálódott. A dilemma az, hogy ennek az átrendeződésnek mennyire engedjünk teret? Van olyan megközelítés – Gálik Mihály sokszor idézi –, amely szerint korántsem biztos, hogy a koncentráció befolyásolja a pluralizmus minőségét. Az ezzel ellentétes elgondolás abból indul ki, hogy ha egy vállalkozás tulajdonrészhez jut különböző médiumokban, az lesz az érdeke, hogy az egyszeri ráfordítással készült tartalmat minél többször, és minél több médiumában hasznosíthassa. Mindez hathat a pluralizmus minőségére, a források sokszínűségére, de akár az alkalmazott újságírók számára is.

Médiakutató: Ez kiadói gondolkodás. A valóság az íróasztal meg a téma mellől egészen más. De maradjunk a szabályozásnál! A már említett digitális átállás eredeti, 2011. december végi dátumát – uniós verdikt ellenére – három évvel elhalasztották.⁷ Miért?

Nyakas: Az említett határidő csupán ajánlásként jelent meg az Európai Bizottság 2005-ös közleményében. Azt célozta, hogy Európa versenyelőnyt szerezhessem az egységes lekapcsolási határidőből és a felszabaduló analóg frekvenciák hasznosításából. A törvény szerint az átállás legkorábbi időpontja 2012, legkésőbbi 2014 vége. Az átállásban a mobilszolgáltatók is érdekeltek, mert műsorszórásra alkalmas prémiumfrekvenciákhoz szeretnének jutni, hiszen a televíziózásra használt frekvenciák nagyon jó minőségűek. Az átállásból egész Európa húz hasznot, hisz felszabadulnak a frekvenciák, és a mobilszolgáltatók bárhol a kontinensen képesek lesznek szolgáltatni.

Médiakutató: A két országos kereskedelmi televízió műsorszolgáltatási engedélye 2012 júliusában lejár, amit az ORTT egyik döntésével meghosszabbított. Így analóg szolgáltatásukkal sok nézőt sokáig még ingyen érnek el.

Nyakas: Ezzel valóban rögzítették analóg piaci helyzetüket. Bár az korántsem biztos, hogy egy analóg frekvenciának ugyanolyan értéke van ma, mint 1997-ben. Magyarország nagy részét már nemcsak analóg frekvencián, hanem vezetékes hálózaton is elérik.

Médiakutató: Vidéken kevésbé.

Nyakas: Az állam célja, hogy kivegye részét a digitális átállásból. A tájékozódáshoz való jog pedig valamennyi állampolgárnak jár, ezért kell, hogy a minimális szolgáltatásokhoz továbbra is mindenki hozzáférjen.

Médiakutató: Az objektív felelősség enyhítése kimaradt a törvényből. Miért?

Nyakas: Az azt enyhítő Polgári Törvénykönyv-módosítást visszavonták. A jelenlegi médiatörvény nem foglalkozik a kérdéssel. Nem is tehetné, hisz személyiségvédelmi szabályozást nem vehet át a Polgári vagy a Büntető Törvénykönyvből. A Polgári Törvénykönyv és a médiaszabályozás viszonyában annyi változott, hogy a helyreigazítás a médiajogi eszközök közé került, így az bármely, a törvény hatálya alá tartozó médiummal szemben kérhető. A forrásvédelem viszont a korábbihoz képest részletesebb szabályozást kapott.

Médiakutató: Akkor talán meg tudja mondani, az informátor kiadásának szempontjából mi számít nemzetbiztonsági érdeknek.

Nyakas: Nem az én tisztem megítélni. Viszont érdeklődéssel szemlélem, miként zárul Bodoky Tamás magyar WikiLeaks-ként elhíresült esete. Ő ugyanis a nyomozóhatóság eljárása elleni panaszát jórészt a Médiaalkotmány 6. paragrafusára hivatkozva alapozta. Az 1986-os sajtótörvény alapján ezt nem tehette volna meg.

„A médiatörvény sokkal jobban korlátozza a Médiatanács döntési hatáskörét, mint bármilyen más közigazgatás-jogi törvény”

A Médiatanács a társszabályozás során nem szól bele az önszabályozó szervezetek tartalmi döntéseibe, csak az eljárási procedúrát határozza meg. Cél: a visszaélések megakadályozása. Lapsánszky András, az NMHH jogi igazgatója, közigazgatási jogász.

Médiakutató: Ön írta a Médiatörvény társszabályozásra vonatkozó részét?

Lapsánszky András: Nem. Az elképzelés sem tőlem származik. Hosszú alkotási folyamat zajlott, amelyben a hatóság a szokásos egyeztetési folyamat keretében a szakmai tapasztalatokat és a jogalkalmazási gyakorlatot csatornázta be a törvénybe, ugyanúgy, mint bármilyen más jogszabály előkészítése során.

Médiakutató: Ön- vagy társszabályozás történik?

Lapsánszky: Lényegtelen az elnevezés, hiszen a tartalmon, vagyis a törvény szövegén van a hangsúly.

Médiakutató: Szóval?

Lapsánszky: Ha mégis választani kell, a törvénybe foglalt rendszer társszabályozásnak minősül. Az önszabályozás azt jelentené, nincs semmilyen jogi kötöttség, és nincs jogszabály sem, amely meghatározza az alapvetéseket.

Médiakutató: Nem mindegy, mi a címke. Az önszabályozás esetén a sajtóra bíznák a vitás ügyek rendezését – ahogy például Németországban ez a Sajtótanács feladata. Ám Magyarországon a társszabályozás keretein belül végül a Médiatanács hoz döntéseket.

Lapsánszky: Köznapi értelemben valóban van különbség a két megoldás között. De míg az önszabályozás egy ágazatban „organikus”, hatékonysága esetén szükségtelenné teheti a jogi szabályozást és a hatósági beavatkozás egy részét, addig nálunk a sajtó területén ezek a folyamatok nem indultak el. Az új médiatörvény alapján viszont a média társszabályozás útján felügyelheti önmagát. A Médiatanács nem fogja a rendszer kezét, és nem ő mondja ki a végső szót.

Médiakutató: Jogsértés esetén, ha az önszabályozó testületnél nem oldódik meg egy vitás ügy, a Médiatanácsé a döntés.

Lapsánszky: Nagyon szűk körben. Abban igaza van, hogy jogi szempontból társszabályozásról van szó. De a németeknél sincs színtiszta önszabályozás, az állam ott sem dobja a lovak közé a gyeplőt. A kérdés inkább az, a jogalkalmazást mennyire hagyja az önszabályozó szervezetekre az állam. Ezért mondom: egyfelől ön-, másfelől társszabályozás.
A Médiaalkotmány meghatározza a sajtó jogait és kötelezettségeit, például az emberi méltóság védelme tekintetében önszabályozó szerepet definiál. Az eljárásjogban viszont társszabályozó. Ott sem azért, mert beleszól a döntések tartalmába, hanem magát az eljárási procedúrát határozza meg, hogy megelőzze a visszaéléseket. Ha ezt a szerepet teljesen kiadná a kezéből az állam, az eljárás komolytalanná válhatna. Ha a törvény nem határozna meg például döntési határidőt, azt az önszabályozó testület állapítaná meg a belső szabályzatában – ám ez nem lenne kötelező érvényű.

Médiakutató: Akkor mégiscsak sajátos végrehajtó szerep hárul az önszabályozó szervezetekre, hiszen a Médiatanács felülbírálhatja a döntéseit, jelentésre kötelezheti.

Lapsánszky: A törvény – miközben átad bizonyos jogokat ezeknek a szervezeteknek – a visszaéléseket elkerülendő, alapvető közigazgatási eljárási garanciákat épít be a médiatörvénybe. Ez minden jogállamban alap, de nem tartalmi kérdésekre vonatkozik, azokra nincs hatással. Ha az állam egy törvény által szabályozott közfeladatot teljes egészében, garancia nélkül adna át az önszabályozó szervezeteknek, az súlyosan alkotmányellenes helyzeteket okozhatna. A társszabályozás pedig elment a közigazgatási és az alkotmányjogi lehetőségek határáig.

Médiakutató: Megegyezés és közigazgatási szerződés is csak akkor születhet, ha a Médiatanács rábólint.

Lapsánszky: Idézem az Mttv. 197. paragrafusának 2. bekezdését: „...a Médiatanács az önszabályozó szervezet tagjaival szemben akkor járhat el, ha az önszabályozó szervezet eljárása nem felel meg a jogszabálynak vagy nem felel meg a közigazgatási szerződés rendelkezéseinek.” Ez nagyon szűk mozgástér. Ugyanez a rendszer működik az orvosi, az ügyvédi, a gyógyszerész- és az építészkamarában, a köztestületi szerveknél, a helyi önkormányzatoknál, az egyetemi autonómiában. Ezeket senki nem kritizálja. Vajon miért? A Polgári Törvénykönyv alapján 1993 óta így működik ez Magyarországon, ahogy a világon mindenhol máshol. Amikor az állam decentralizál egy közfeladatot, ugyanazt a rendszert építi fel, mint az említett köztestületek. Tartalmi kérdésekben autonómiát biztosít, a jogszerűségi szempontok viszont az állam törvényességi felügyelete alatt maradnak. Emellett, ha a kötelezettnek nem tetszik a döntés, megfellebbezheti az önszabályozó testület második fórumán, és csak akkor fordulhat a Médiatanácshoz, ha ott sem jut eredményre.

Médiakutató: A Médiatanács pedig dönt, ami viszont kötelező érvényű.

Lapsánszky: Igen, mert onnantól kezdve – az önszabályozó szervezet eljárásától függetlenül – saját hatáskörében és hatóságként jár el. Ráadásul csak törvényességi felügyeleti alapon, és akkor lép, ha a kötelezett felkeresi őt. Ekkor megvizsgálja és megállapítja, jogszerű volt-e a döntés, megfelelt-e a közigazgatási szerződés rendelkezéseinek. De hadd ismételjem: a tartalomba nem szól bele. A 199. paragrafus 1. bekezdése szerint a Médiatanács nem semmisítheti meg az önszabályozó testület döntését. Ehelyett maga indít hatósági eljárást, saját felelősségére és saját jogalkalmazási körében. Az eljárás így utóbb bíróságra vihető, ahol felülbírálhatják a Médiatanács döntését.

Médiakutató: Majtényi László reménytelennek látja „a törvény által létrehozott térben” a valódi társszabályozást, szerinte csupán magukra vállalták a piaci szereplők a „törvény végrehajtásának terhét”.

Lapsánszky: Ha 2011. január 1-je előtt a sajtó területén működött volna hatékony önszabályozás, annak eredményei ugyanúgy becsatornázódtak volna a médiaigazgatás keretébe. Az új rendszer értelme az, hogy az önszabályozó testület eljárása nem hatósági, hanem belső, önszabályozási típusú, amely az eljárási folyamatban megelőzi a Médiatanácsot. A törvény csak jogállami garanciákat tesz az eljárásba – például azt, hogy hány nap az ügyintézési határidő –, de a tartalomra nincs befolyása, azt a testület maga alakítja ki. Ez egyáltalán nem alá-fölérendelt viszony.

Médiakutató: A törvényben a társszabályozás eredetileg a médiaszolgáltatókra, a kiegészítő médiaszolgáltatást nyújtókra, a sajtótermékek kiadóira, a műsorterjesztőkre és a közvetítő szolgáltatásokra vonatkozott volna, de végül – a 192. paragrafus szerint – csupán három területre terjed ki: a nyomtatott és az internetes sajtóra, valamint a lekérhető műsorszolgáltatókra. Miért maradtak ki a televíziók és a rádiók?

Lapsánszky: Komoly közpolitikai kérdés, meddig terjed az állam mozgástere. De nem jogtudományi vita tárgya, hogy a közhatalom hol húzza meg saját határait. Ebben minden ország gyakorlata más és más. A válasz amúgy valószínűleg e médiumok közönségre gyakorolt hatásaiban keresendő.

Médiakutató: A törvényben végig a „médiarendszer egésze” szerepel, itt viszont nem egységes a szemlélet.

Lapsánszky: A törvény differenciál az egyes médiumtípusok között. A társszabályozási rendszer attól még lehet egységes, hogy a tévék és a rádiók kimaradtak belőle.

Médiakutató: A közszolgálat miért nem került bele?

Lapsánszky: Sok szemponttól függ, hogy az állam mely területeket bíz az önszabályozó testületekre. A közérdek határozza meg, hol húzzuk meg a kiszervezés határait. A közszolgálat olyan sajátos közfeladatokat lát el és olyan tartalmakat nyújt, amelyek nem alkalmasak arra, hogy a vonatkozó szabályozás társ- vagy önszabályozás keretében érvényesüljön.

Médiakutató: Az interneten megjelenő mozgókép hová tartozik?

Lapsánszky: Az más téma. Értelmezni kell, hogy a konkrét tartalom hatósági jogalkalmazási szempontból minek minősül: lekérhető audiovizuális médiaszolgáltatásnak vagy sajtótermék részének. Amúgy az Mttv. szerint mindkettő a társszabályozás keretében érintett.

Médiakutató: Polyák Gábor szerint az önszabályozó szervezet a Médiatanácsot megelőzve jár el, bírságot és minden egyéb szankciót viszont csak a hatóság hozhat.

Lapsánszky: Az Mttv. szerint az önszabályozó szervezet eljárása után a Médiatanács ugyanabban az ügyben már nem léphet, kizárólag az önszabályozó testület alkalmazhat szankciót, a vonatkozó törvényességi felügyelet esetét kivéve, amelyben már más, hatósági hatáskör keretében történik a jogalkalmazás. Egy közigazgatási szerződés pedig nem írhatja felül a törvények kereteit. Ahogy az ügyvédi kamara etikai kódexe sem írhatja felül az ügyvédi törvényt. Ez közjogi evidencia. Épp az adja az etikai kódexek rugalmasságát, hogy a törvény csak keretet szab meg, a lényeget a részletekben és a közigazgatási szerződésben találni. Az alkotmányban szereplő egymondatos emberi méltóságnak is több ezer oldalas alkotmánybírósági értelmezése van világszerte.

Médiakutató: A Médiatanács fizet a vele együttműködő önszabályozó szervezeteknek. Többek szerint a testület így – politikai és anyagi értelemben is – elveszíti függetlenségét a Médiatanáccsal szemben.

Lapsánszky: Minden szabályozás pozitívan és negatívan is megközelíthető. Az ön által említett egyértelműen az utóbbi. A közigazgatási szerződések egyértelműen kimondják: az anyagi támogatás semmilyen formában sem vezethet tartalmi vagy bármilyen más függőséghez. Ennek garanciáját az Mttv. mellett a közigazgatási szerződés is biztosítja. Ha egy szervezet közfeladatokat lát el és pluszterheket vállal, az állam ezek költségeit finanszírozza. Minden ágazatban így van.

Médiakutató: Ki dönti el, hogy ki és mennyi pénzt kap?

Lapsánszky: Az anyagi támogatás egyrészt normatív, másrészt egyedi eljárásonkénti összegekből tevődik össze, tehát az ügyek számától függ. A szakmai szervezetnek a Médiatanács a pénzt évente egy alkalommal utalja, számításának alapja a szervezet által a tárgyfélévben lefolytatott eljárások száma.

Médiakutató: Miközben a sajtó számára szankciórendszer működik – nagy összegű bírságokkal.

Lapsánszky: Hadd hangsúlyozzam: a rendszer több hónapos működése alatt egyetlen sajtótermék sem kapott bírságot. Ráadásul a bírság – mint a jogszabályok érvényesítésének alapvető eszköze – a közigazgatási jog egyik ágában sem szokott kritika tárgya lenni. Először a média vonatkozásában találkoztam ilyesmivel.

Médiakutató: A média tömeget ér el, befolyásoló hatása jelentősebb, mint egy iskolatámogatási kérdés az önkormányzatnál.

Lapsánszky: Ez igaz. De a médiatörvényeknek a világ minden országában van közigazgatási jogi részük. Ez meghatároz bizonyos szabályokat, amelyek nem öncélúak. Ha nincs szankció, nincs törvénytisztelet. Az összes közigazgatási ágazat többféle szankciótípussal operál, de a központi elem a bírság. Visszatartó ereje és alkalmazásának fontossága az Európai Unióban is egyértelmű. Hisz a médiában is léteznek óriási piaci szereplők.

Médiakutató: A törvény sokak szerint gumiparagrafusokban határozza meg, mit és miért büntet. A bírságplafon pedig óriási.

Lapsánszky: Mint minden más jogszabályban, a médiatörvényben is érvényesül a mérlegelési jogkört biztosító szabályozás. Az egyértelműség és a világosság mellett pedig a jogi normákkal szembeni alapvető követelmény az absztrakt és kellően általános normatartalom is. Az adó- vagy bármilyen más hatóság is százezer forinttól több milliárdig bírságolhat – igazodva a jogsértő vagyonához, személyéhez, a jogsértés súlyához. Egyetlen ország törvényében sincs mérlegelés nélküli bírság. Sorolja fel a törvény háromszáz oldalon keresztül, hogy ha ilyen a jogsértés, akkor ötven forint, ha olyan, akkor meg ötszázmillió a bírság? E tételes, merev szabályozási módszer alkalmazhatatlanná tenné a jogszabályokat, és számos esetben nagyobb, méltánytalanabb lenne a büntetés, mint a jogsértés súlya.
A médiatörvény közigazgatás-jogilag haladó szellemű. Sokkal jobban korlátozza a Médiatanács döntési hatáskörét, mint bármilyen más közigazgatás-jogi törvény, amelyben sokszor csak annyi szerepel, hogy x millióig terjedhet a büntetés, és kész. A médiatörvény magába építi az e körben nagyjából öt éve zajló EU-s és magyarországi jogtudományi kutatások eredményeit is.

Médiakutató: A mostanáig kiszabott bírságokat „szellősen” indokolták, bár a Médiatanács rendre egyhangúlag döntött. Nem tudható, miért ennyi vagy annyi a bírság.

Lapsánszky: A Médiatanács határozatai alapos és részletes indoklást tartalmaznak az általános közigazgatási eljárási törvény által megkövetelt ténybeli és jogi indokok tekintetében is, amelyek sokkal részletesebbek, mint a korábbi ORTT-határozatok. Az indokolásnak muszáj benne lennie a határozatban, hiszen törvény írja elő. Mérlegelési szempontrendszert kell felállítani, ha ez elmarad, a bíróság megsemmisíti a határozatot. A részletes indoklást körültekintően kell megalkotni, amihez az ügyfélnek alanyi joga van. Hozzáteszem: minden közigazgatási ágazatra érvényes egy kerettörvény, ami a Legfelsőbb Bíróság joggyakorlatát foglalja össze. Így kialakult az a jogelv, hogy a bíróság mikor fogadja el a közigazgatási mérlegelési jogkörben hozott döntést jogszerűnek, alkotmányosnak, az ügyfél szempontjából megfelelőnek. A metódus a Médiatanácsra is vonatkozik.

Médiakutató: A mérlegelési szempontrendszert a Médiatanács tagjai határozzák meg?

Lapsánszky: Igen. Feltárják a tényállást, valamennyi fontos és releváns iratot és tényt, okszerűen levezetik a mérlegelés tárgyát, és az egész szempontrendszert a határozat indoklásába foglalják. Azt pedig a bíróság vizsgálhatja, hogy a döntés jogszerű-e. A médiára is vonatkoznak bizonyos jogszabályi kötelezettségek, amelyek hatósági döntések útján érvényesülnek. A törvény ebben a tekintetben részletes és garanciális eljárási szabályokkal védi az ügyfelek jogait.

Médiakutató: A tartalomra bőven akad szabályozás, elég csak a kötelező műsorkvótákat említeni.

Lapsánszky: A törvényben a szabad véleménynyilvánítás keretében meghatározott jogok és kötelezettségek nem azt jelentik, hogy nem lehet szabadon közölni valamit, hanem azt, hogy ha közlöd, bizonyos szabályoknak meg kell megfelelned. Hogy világos legyen: a médiatörvény mögöttes eljárási szabályait a közigazgatás hatósági és általános szabályairól szóló törvény tartalmazza. Megalkotásának célja épp az volt, hogy megvédje a jogalanyokat az állami szervek túlkapásaitól. Ha nem lenne ilyen, az egyik kérelem bekerülne a fiókba, a másik két nap alatt elintéződne. Szabályozott keretbe helyezi, hogy a Médiatanács miként járhat el a jogalanyokkal szemben. A kvótaszabály amúgy EU-s gyökerű.

Médiakutató: A regisztrációra is ezért volt szükség?

Lapsánszky: Minden ágazatban kell regisztrálni. Az igazgatás nem működhet anélkül, hogy ne tudja, kivel áll szemben. TAJ-számunk, személyiigazolvány-számunk is van. A legtöbb európai országban létezik ilyen, ez nem akadálya a sajtószabadságnak. Sőt, igazgatási szempontból a korábbi szabályozás szigorúbb volt.

Médiakutató: Az impresszumban minden adat szerepel.

Lapsánszky: A nyilvántartásnak pont az a lényege, hogy az impresszumnak is benne kell lennie, mert sokszor nem tartalmaz minden releváns adatot. A szabály különben a kiadókat is védi, mert így a már bejelentettel azonos vagy ahhoz hasonló címen újabb lap nem indítható.

Médiakutató: És ha nem lelnek rá egy internetes kiadóra, mert például külföldön működik a szervere? Ahogy a kuruc.info esetében történt.

Lapsánszky: Az már egyedi jogalkalmazás kérdése, de az új médiatörvény ezt az esetkört is szabályozza.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum