• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2012 tavasz

Kritika

Guld Ádám:

Beszéljük ki a kibeszélő műsorokat!

Magyarországon a média aktuális jelenségei körül zajló viták sokszor hangosabbnak tűnhetnek, mint korábban bármikor. Ezekből a vitákból is érzékelhető, hogy olyan társadalmi környezetben élünk, ahol a médiát tartják az egyik legbefolyásosabb intézménynek. Az említett diskurzusoknak – nem meglepő módon – gyakori témájuk a kereskedelmi média. Dinamikusan változó világában egymás után tűnnek fel újabb és újabb műfajok, amelyek tömegek figyelmét képesek megragadni, miközben jelentős mértékben megosztják a közvéleményt a tekintetben, hogy milyen kulturális folyamatokat indíthatnak be. E komplex folyamatok pontosabb megértésében nyújthat páratlan segítséget Császi Lajos A mindennapi élet tabloidizációja a populáris médiában – A Mónika-jelenség kulturális szociológiai vizsgálata címmel megjelent kötete, amely az elmúlt évek egyik legvitatottabb műsorának kulturális szociológiai olvasatán keresztül mutat rá lényeges összefüggésekre.

„Miért kell tanulmányozni a talkshow-kat?” – teszi fel a kérdést Császi Lajos most megjelent könyvének bevezető fejezetében. S valóban, azok számára, akik esetleg kevéssé ismerik a szerző korábbi írásait, talán nem árt magyarázatot adni arra, miért kell egy társadalomtudósnak olyan műsorról írnia, amelyet az értelmiségi közbeszéd fősodra az „értéktelennel” és a „közönségessel” hoz összefüggésbe (7. o.). Nyilvánvaló, hogy a kereskedelmi csatornák megjelenése óta eltelt időszakban kevés médiaprodukció váltott ki akkora érdeklődést és olyan szélsőséges reakciókat, mint a talkshow. A talkshow közel tíz éves magyarországi pályafutása során az egyik legnézettebb televíziós műfajjá vált, kulturális szempontból pedig az egyik legártalmasabb programnak kiáltották ki, nem csupán a konzervatív értelmiségiek, hanem sok esetben a közvélemény is. Ezzel egy időben a nézettségi adatok szerint e műsorok nap mint nap nézők millióinak tekintetét szegezték a televíziókészülékek képernyőire, kibékíthetetlen ellentétet szítva a kulturális elit elképzelései és a közönség választása, vagyis a „magaskultúra” képviselői és a popkultúra fogyasztói között.

Császi Lajos legújabb könyve több szempontból igyekszik bemutatni e konfliktus természetét, miközben – a szerző saját megfogalmazása szerint is – több csoporttal kíván vitába szállni. Így kritikát fogalmaz meg azokkal szemben, akik egyfajta elitista kulturális pozícióból tekintenek a média tabloidizációjára, és a média, valamint a kultúra demokratizációját elutasítják egy „magasabb rendű” kulturális eszmény nevében. Ugyancsak vitázik a szerző azokkal a nézőpontokkal, amelyek szerint a médiának a politikai életet kell szolgálnia. Császi ezen kívül elutasítja azoknak a médiamunkásoknak a gyakorlatát is, akik kizárólag a hírkészítés riporteri nézőpontjából közelítik meg ugyanazokat a témákat, amelyekről a beszélgetős showműsorok is szólnak. Előbbiek a szerző szerint szintén azok közé tartoznak, akik elfogadhatatlannak tartják azt a szubjektív vallomásokon alapuló stílust, amely leginkább a kötetlen baráti csevegés és a hétköznapi pletykák világát idézi, és amely a későmodern televíziózás egyik legjellemzőbb sajátossága (19. o.). Ezzel szemben Császi egészen pontos képet fest leendő olvasóiról is, amikor kifejti:

„Azoknak írtam ezt a könyvet, akik kulturális, ideológiai vagy szakmai elfogultságoktól függetlenül, nyitottan és kíváncsian nézik a mai magyar média változásait, és akik szeretnének többet megtudni és megérteni nem csak a talkshow-ról, de a kulturális nyilvánosság hazai és világméretű átalakulásáról is. Azoknak, akiket érdekelnek a műfaj kevéssé ismert történeti előzményei, figyelmen kívül hagyott esztétikai jellegzetességei, népszerűségének okai és a bennük megjelenő morális diskurzusok újszerűsége” (20. o.).

A könyv – szerkezetét tekintve – három tematikus egységre osztható. A Média és kultúra című részben öt különböző alfejezetben mutatja be a szerző a média tabloidizációjának jelenségét, valamint ezen keresztül a társadalmi nyilvánosság szerkezetének átalakulását. A média tabloidizációja című első rész a tabloidok és a populáris nyilvánosság nálunk kevéssé ismert irodalmát dolgozza fel olyan szerzők munkáin keresztül, mint Kevin Glynn, Michael Schudson, Jostein Gripsrud, Ien Ang vagy John Hartley. A fejezetben bemutatja a tabloid szó etimológiáját, valamit a kifejezéshez kapcsolódó értelmezési lehetőségek átalakulását. Emellett megemlíti a bulvárműfaj főbb karakterisztikus jegyeit, a tabloid újságírás és a konvencionális újságírás eltérő jellemzőit, továbbá a „populáris kultúráról” vagy „kulturmocsokról” kialakult értelmiségi vita eltérő nézőpontjait (32. o.). A Nyilvánosság átalakulása a neo- és hypermédiában című alfejezetben a szerző a nyilvánosság fejlődését a média evolúciójának egyes lépcsőfokaival veti össze, részletesen bemutatva azt a folyamatot, ahogyan a „paleotelevíziótól” a „neotelevízión” át eljutunk a kortárs „hypertelevízió” korszakába. A fejezetben a tabloidnyilvánosság természetéről kialakult vita két ellentétes megközelítését ismerheti meg az olvasó; Habermas értelmezését, miszerint a bulvár a nyilvánosság beszűküléseként fogható fel, valamit azokét a szerzőkét (John Fiske, Kevin Glynn, Michael Warner stb.), akik a tabloidokban egy újfajta, szélesebb nyilvánosság megjelenését vélik felfedezni, ahol jellemzően olyan perifériális helyzetben lévő társadalmi csoportok kapnak szót, amelyek korábban kiszorultak a média világából (36. o.). A Médiakutatás a kulturális fordulat után című fejezet a médiakutatásban a kulturális fordulatot követő hangsúlyeltolódásokra hívja fel figyelmünket, amelynek következtében a populáris műfajok is egyre nagyobb hangsúllyal jelennek meg a tudományos érdeklődés fókuszában. A szövegből pontos képet alkothatunk a média modern, posztmodern és későmodern elméleteiről is, ami nagyban hozzájárulhat ahhoz, hogy a kortárs média sajátosságait is jobban értsük. Császi ez utóbbival összefüggésben megfogalmazza, hogy a médiában a hétköznapi életet átszövő populáris diskurzusok válnak dominánssá a közéleti kérdésekkel szemben, egyre népszerűbbek a talkshow-k, a reality-műfajok, a pletykaműsorok, és a befogadókat egyre inkább a személyes preferenciák irányítják. A szerző végül A televíziós talkshow története és műfaji sajátosságai, illetve A talkshow-műfaj társadalomelméleti kontextusban című fejezetek segítségével viszi közelebb az olvasót az értekezés fő problémájához, és alkotja meg az előzőekben vázolt fogalmi háttér, valamint a kutatás tárgyának fúzióját. Az írás ennek megfelelően megidézi a talksow legnevesebb külföldi és hazai sztárjait, Phil Donahue-tól Oprah Winfreyig, Vitray Tamástól Jakupcsek Gabrielláig. Itt a szerző pontosan végigköveti azokat a műfaji változásokat is, amelyeken a beszélgető műsorok az utóbbi évtizedekben átestek.

A Mónika Show kulturális szociológiája című rész egyértelműen a kötet leghangsúlyosabb tematikus egysége, amelyben Császi rendszerezi és kiegészíti azokat az írásait, amelyek különböző folyóiratokban és kötetekben jelentek meg az elmúlt közel tíz év során.¹ Az itt olvasható tanulmányok elsősorban empirikus kutatásból származó eredményeket mutatnak be, amelyek változatos módszerekkel (gyártásszociológia, médiaszövegek „közeli olvasata”, internetes vitafórumok elemzése, fókuszcsoportos interjúk) közelítik meg a vizsgálat tárgyát, miközben egy jelentős kulturális hatással bíró műsor története bontakozik ki, keletkezésének pillanatától a műsorról való lekerülése napjáig. A média hazai tabloidizációja: a Mónika Show és A Mónika Show gyártásának szociológiája című szövegek a műsor kialakulásának körülményeivel, annak hazai sajátosságaival foglalkoznak, miközben az adások felvételével, a dramaturgiával, a témaválasztással, a szereplőkkel, a közönséggel és a műsorvezetővel, vagyis a gyártással kapcsolatos kulisszatitkokkal is megismerkedhetünk. Módszertani szempontból is modellértékű munka A Mónika Show szövegeinek „közeli olvasata” című műfaji- és narratívaelemzést bemutató fejezet, amelyben a műsorban feldolgozott történetek mélyebb jelentésstruktúráinak kibontásához a Claude Levi-Strauss és Vladimir Propp által kidolgozott elméleti apparátust mozgósítja a szerző. A magánélet tematizálhatóságának megítélése a Mónika Show-ban című fejezet már elsősorban a befogadói oldal vizsgálatával foglalkozik, amelynek segítségével egy a műsor nézettségét mérő reprezentatív mintán végzett kérdőíves vizsgálatba pillanthat be az olvasó. A befogadói oldal vizsgálatának tematikáját folytatják az Internetes vitafórumok a Mónika Show-ról és A Mónika Show fókuszcsoportos vizsgálata: a nézői típusok című fejezetek is. Ezek a szövegek a közönségkutatás egyik legújabb és egy másik, ma már klasszikusnak számító eszközével próbálnak még pontosabb képet adni arról a folyamatról, hogy a nézők aktív befogadóként miként és milyen jelentéskonstrukciókat hoznak létre a műsorban bemutatott témákkal kapcsolatban. A „Segítség, a gyerekem pedofil áldozata lett” és az Epilógus: A Mónika Show véget ér című fejezetek már a műsor lezárásának irányába mutató ORTT-döntések, illetve a produkcióban rejlő lehetőségek kifulladásának problémáival foglalkoznak. Itt a szerző által megfogalmazott egyik legfontosabb gondolat szerint, amely egyben a program körül kialakult kulturális viták természetének lényegére is rámutat, a Mónika Show egyoldalú hatósági megítélése és morális démonizálása nemcsak a populáris média vaskos félreértését jelenti, hanem potenciálisan a televízió politikai cenzúrájának veszélyét is magában hordozza:

„Pragmatikusan mérlegelve a társadalom normatív rendjének indirekt monitorozása és korszerűsítése szempontjából a veszélye sokkal kisebb, a haszna pedig jóval nagyobb a mindennapi emberi konfliktusokat nyilvánosan kibeszélő talkshow-knak, mint a buldózertaktikát használó ízléskritikának és hatósági tiltásnak” (253. o.).

A kötet utolsó fejezete Kitekintés címmel foglalkozik a hypermédia legdominánsabb műfajának, a valóságtelevíziózásnak a társadalmi szerepével a későmodernitásban. Itt a szerző a műfaj hazánkban még kevéssé ismert fejleményeit vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a poszt-jóléti társadalmakban az állam háttérbehúzódásával támadó űrt a valóságtelevíziózás segíthet kitölteni. Ennek Nyugat-Európában és az Amerikai Egyesült Államokban már most is központi eleme a karitatív tevékenység, mivel a valóságtelevíziózás ott már átvállalt több, korábban a közszolgálatiságban domináns funkciót. Császi kiemeli, hogy:

„A hypermédia nem csak a hírekben, a közéleti tudósításokban és a demokrácia régi rítusaiban (a vitában, a szavazásban) lát el közszolgálati feladatot, hanem azokban az akciókban is, amelyek a magánvállalkozást, a személyes felelősséget, az empátiát, a szolidaritást, az egyéneket erősítik meg. Az új ezekben a feladatokban az, hogy nincs elválasztva bennük a szórakoztatás, a társadalmi gondoskodás és a piac egymástól. A hypermédia nemcsak »emeletet épít« a politikai közélet alá, de össze is köti azt a gazdaság vitalitásával és a társadalom önszerveződésével” (278. o.).

A kötet kapcsán mindössze néhány apróbb kritikát fogalmazhatok meg. Ezek között említeném azokat a szerkesztési bizonytalanságokat, amelyek abból adódnak, hogy a kötetben szereplő szövegek korábbi, önálló tanulmányok anyagát képezik. Így bár az írás összességében koherens képet nyújt, bizonyos fejezetek között mégis logikai döccenőkre futhatunk. A másik észrevételem inkább tartalmi jellegű, s ez a Mónika Show-ban megjelenő romatematikával hozható összefüggésbe, illetve azzal, ahogyan a kötet tulajdonképpen átsiklik a téma felett. Természetesen sohasem szerencsés egy szerzőn számon kérni a vizsgált jelenség értelmezési lehetőségeinek teljes spektrumát, ugyanakkor ebben az esetben a műsorról kialakult diskurzusban – bármilyen intencióval közelítünk is ahhoz – kikerülhetetlen problémának tartom a kisebbségek médiareprezentációjának kérdését. Meglátásom szerint ennek alaposabb vizsgálata a média és a nyilvánosság átalakulásának hazai specifikumairól is pontosabb képet adhatna.²

A fentiekből összességében kiderül, hogy Császi Lajos elsősorban olyan olvasóknak szánja a szöveget, akik előítéletektől mentesen követik a magyar média változásait, és akik jobban szeretnék érteni nemcsak a talkshow-kat, hanem a kulturális nyilvánosság átalakulását is. A vállalkozás jelentőségét mutatja az is, hogy a talkshow társadalomtudományi szakirodalma szinte kizárólag angol nyelvű, és néhány kivétellel kevés magyar cikket találhatunk a témáról – ezek jelentős része pedig éppen jelen könyv szerzőjének tollából származik. Ugyanakkor fontos megjegyezni azt, hogy Császi nem egyszerűen közvetíteni akarja az angol nyelvű irodalmat, hanem lehetőség szerint megtalálni azokat a párhuzamokat is, amelyek az eredeti szövegek és a magyar viszonyok között fedezhetők fel. A szerző tehát nemcsak a műfaj hazai ismertetésére törekszik, hanem a nemzetközi összehasonlításon keresztül arra is, hogy talkshow külföldi irodalmát magyar szemmel tekintse át, és az itthoni tapasztalatokat nemzetközi kontextusban helyezze el. A kötet olvasása közben feltáruló gazdag kulturális jelentéshálókat látva kiderülhet, hogy a talkshow sok tekintetben mellőzött és lenézett műfajnak számít hazánkban, akár a nézők, akár a közfelfogásban betöltött kulturális jelentősége, akár a tudományos érdeklődés szempontjából közelítünk a jelenséghez. Császi Lajos könyvéből azonban az is érthetővé válik, hogy sok mindent kell még megtanulnunk az ilyen jellegű műsorok funkciójáról, helyzetéről, működéséről, társadalmi és kulturális szerepéről. Így a most megjelenő könyv nemcsak a populáris alkotásokkal foglalkozó szakértők számára lehet hasznos, hanem a médiával foglalkozó egyéb szakemberek, oktatók, kutatók és - nem utolsó sorban - a műfaj vagy általánosságban a média iránt érdeklődő diákok számára is. Tovább emeli a kötet értékét, hogy az itt tárgyalt szövegek jelentős részéről most olvashatunk először magyar nyelven, ily módon az írás hiánypótló szerepet is betölthet a témával kapcsolatos könyvek piacán. (Gondolat Kiadó, 2011, 292 oldal, 2790 Ft)