• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2012 nyár

Közszolgálat

Hammer Ferenc:

Amiből nem engedhetünk, ami jó lenne és ami mindegy: a közmédia 2012-ben

„Egy közszolgálati médium legyen lojális a kormányhoz és tisztességes az ellenzékhez.”

Belénessy Csaba, MTI–vezérigazgató

„A hatóság elnöke rámutatott, hogy a magyar közmédiumok működésük során tiszteletben tartják az EBU alapszabálya által is megfogalmazott célokat: hozzájárulnak a szabad véleménynyilvánítás és információs szabadság megőrzéséhez; a kulturális sokszínűség fenntartásához; a társadalmi kohézió megerősítéséhez.”

NMHH

A közmédia mibenlétével, illetve normáival kapcsolatban sok félreértést okoz, hogy a mai problémákat a tegnap válaszaival kívánjuk orvosolni. Sokszor a közmédia intézményi szerkezetét, működését, illetve a közmédia tartalmait teszik mérlegre annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy jól vagy rosszul működik-e a közmédia. Ezek a faktorok jóllehet fontosak, de úgy vélem, immár következményei egy alapvetőbb meghatározottságnak, nevezetesen annak, hogy a meghatározott intézményrendszer működése és az általa előállított köztartalmak milyen tágabb politikai és szakmai erőtérben készülnek, és milyen víziók vezérlik a közönség mibenlétét illetően.

Gyerekkoromban volt közkeletű az a tréfa, hogy Nobel-díjas regényt egy majom is tud írni, minthogy a munka nem áll egyébből, mint hogy az ember megfelelő sorrendben üssön le billentyűket az írógépen. (Az írógép olyan analóg öszvér-szerkezet, amiben a billentyűzet és a nyomtató még nem vált ketté, hanem egybe volt építve.) Mint ahogy egy regény sem csak egy halom betű, éppúgy az angol gyep vagy a jó bor is egy folyamatnak tekinthető, és épp ilyen a közmédia is. Jó tucatnyi, egymástól eltérő közmédiarendszer tanulmányozása során világossá válhat, hogy egymásra semmilyen módon nem emlékeztető médiarendszerek tudnak jól működni, ha létezik egy politikai akarat és konszenzus a politikai elitben a dolog működtetésére (ami még akkor sem döccen meg végzetesen, ha külső okok miatt a közmédia rendszerét mindenképp át kell alakítani), és viszont: hiába is másolnak máshol bevált intézményeket vagy tartalmakat egy országban, ha azok a helyi politikai kultúra kontextusában nem működőképesek. Mint például a néhai médiakuratóriumi rendszer Magyarországon, amely az eredeti német minta szakmai és politikai függetlensége helyett nálunk kézivezérléses politikai irányítást jelentett, olykor jó adag dilettantizmussal. A közmédia-rendszer a maga összetettségében – ugyanakkor, amikor megmutatja, milyen önkorlátozásra képes a politikai osztály, milyen teljesítményt nyújt a médiaszakma, és milyen médiát tart el figyelmével a közönség – egy olyasféle antropológiai tapasztalattal is szolgálhat, mint a kandi kamera, amelyen át észrevétlenül figyelhetjük meg, hogyan cselekszenek mások, vagy a közlekedés az utakon, amely percről percre tudósít arról, hogy mit tartunk a szabályokról, a morálról és az ismeretleneknek kijáró bizalomról és tiszteletről. A közmédia bizony pontos lakmusza a kultúránknak és a politikánknak, sőt – attól tartok – ennél többről van szó: a médiarendszer és ezen belül a közmédia is olyan tükör, amelyben a társadalom saját maga ábrázatát fedezheti fel.

A címben felvetett sorrendet megfordítva, először sorra venném, hogy a közmédia ügyében mik a kevéssé lényeges dolgok, hogy azt ne mondjam, mi az, ami a dolgok jelenlegi állását tekintve tökmindegy. A jelenlegi közmédia működésében jelentkező problémák tükrében elenyésző szempont, hogy hány csatornán működik az, aminek nem úgy szabadna működnie, és hogy milyen technológiai-szervezeti-finanszírozási rendszerben működnek a közmédia vállalatai. A sokszínűség elve mentén lehetne vitatkozni arról, hogy a közszolgálati hírgyártásnak hány helyen kellene történnie párhuzamosan, ám ismét csak meggyőződésem, hogy a közmédia irányítása jelenlegi rendszerében édesmindegy, hogy egy vagy tizenegy hírgyárban állítják elő azt, ami manapság a közmédiában hírszolgáltatásnak számít. Más körülmények között arról is késhegyig menő vitákat lehetne folytatni, hogy milyen jellegű közpénzből éljen a közmédia. Ám azok a szempontok és megkülönböztetések, amelyek alapján adott körülmények között szerencsésebbnek tűnik közvetlenül a lakosságtól beszedett üzembentartási díj mondjuk egy költségvetési finanszírozásnál, teljesen lényegtelenek lesznek, ha szemügyre vesszük azt, hogy amúgy miként érvényesülnek a sokszínűség, a függetlenség és a pártatlanság elvei a közmédiában. A közmédia tartalmának a finanszírozáson keresztül történő, sokszoros áttételen keresztül megvalósuló befolyásolása ártatlan gyermekjáték ahhoz képest, ha a köztartalmak előállítói és felügyelői komolyan gondolják: a feladatuk a kormányzati/kormánypárti munka mediális támogatása. És végül, fájdalom, de a jelen körülmények között még az is mindegy, hogy mit ír a törvény a közmédia feladatairól, ha a felügyelő hatóság a jelen írás egyik mottójában foglaltakat írja a kendőzetlen kormánypropagandát és dominánsan jobboldali, sőt szélsőjobboldali kultúrpolitikát megvalósító közmédia – és egyben a saját– teljesítményéről.

Vannak olyan dolgok, amelyek a mai, lehetetlen helyzetben is talán megvalósíthatók lennének, bár gyökeres fordulatot nem hoznának a közmédia működésében. Fontos lenne, hogy – akármilyen áron is – a közmédia ne veszítse el véglegesen a nézőit, illetve használóit. Természetesen itt az „akármilyen áron” nem a büntető törvénykönyvben leírtak megszegését jelenti, hanem azt, hogy adott esetben (ha például a közszolgálatiság uniós versenyjogi megfontolásai úgyse esnek komolyan latba a hazai körülmények között) legalább szórakoztassák a nézőket jó minőségű hazai és külföldi tartalmakkal – és ha drága, az se baj, hisz ez még mindig erkölcsösebb, mint közpénzből dicsőíteni a pártállamot. Hasonlóképp, még a mai zord körülmények között is talán lehetne színvonalas gyerekcsatornát, tematikus kultúracsatornát vagy sportcsatornát csinálni, amennyiben azt képzett és kreatív szakemberek csinálnák és nem kultúrpolitikai kommisszárok.

A fentiek alapján így világosan látható, hogy a közszolgálattal kapcsolatos tennivalók az alapokkal kapcsolatosak, mint azt kiemeli az Európa Tanács 2012. május 11-ei keltezésű szakértői jelentése is, melynek fő pontjai a közmédia függetlenségének ügyét tárgyalják.¹ A szerkesztői, intézményi, illetve pénzügyi függetlenség ügye mellett minden más kérdés eltörpül a mai közmédia működését tekintve, és itt lehetne elvileg rövid úton nagy változásokat elérni. Emellett stratégiailag ugyanilyen fontos lenne a közmédia szakmai-technológiai modernizációja is, ami a holnapi közmédia szempontjából létfontosságú kérdés. Hozzátehetjük: egy független és korszerű közmédia talán mindenkiben, így a mindenkori kormány híveiben és tagjaiban is el tudja plántálni az elképzelést, miszerint a közmédia nem a kormányzat szócsöve.

És ezzel el is érkeztünk az álmok birodalmába, hiszen pont azért a függetlenség és a szakértelem területén láthatjuk a közmédia legsúlyosabb problémáit, mert a kormány szabályaival, közvetlen intézkedéseivel és (sokszor csak elképzelt) sugallataival szánt szándékkal hozott létre egy harmatos szakmai teljesítményt nyújtó, közpénzből működő pártszócsövet. És bármilyen hervasztóan is hangzik, a magyar közmédia teljesítménye, ha el is marad az uniós átlagtól, de például a lengyel, a cseh, a román, a macedón vagy az olasz közmédia közelmúltbéli cifrább időszakaihoz képest nem kirívóan rossz. Tágabb kontextusba helyezve úgy tűnik, hogy az uniós csatlakozási politikák részeként nagyjából 1995–2005 között szalonképessé tett nem-nyugati közmédiarendszerek az elmúlt évek során a szakmaiság és a függetlenség területén visszaestek, és tették mindezt úgy, hogy a közmédia ügyét nemzeti kompetenciának tekintő uniós intézmények és politikák nem tekintették fontosnak ezt az ügyet – mint arra Vincze Ildikó is utalt iménti előadásában –, amely tehetetlenség fő oka az olasz botrányos médiaügyekben megnyilvánuló brüsszeli teszetoszaság, illetve az ehhez fűződő rossz közérzet és lelkiismeret. A jelenlegi helyzet pedig nagyjából úgy fest, hogy a nyugat-európai és skandináviai médiarendszerek ma már teljesen már kérdésekkel és tennivalókkal szembesülnek, mint a sok helyen a nyolcvanas évek szintjére visszaeső új uniós társaik. Míg nálunk porolhatjuk le a polc tetejéről levett, húsz éve olvasott szólásszabadság-traktátusokat, addig boldogabb médiakultúrákban arról vitatkoznak, hogy a közmédia versenyjogi szempontból használhatja-e legmodernebb digitális technológiákat. Amikor nálunk még csak beszélnek arról, hogyan valósuljon meg a digitális közmédiában a keresztplatformon történő produkciós gyakorlat vagy a műfajközti új produkciók rendszere, addig az efféle kísérleteket másutt már meg is szüntették – példa erre a BBC 360 Degree Commissionje vagy a Channel 4 4iP Fundja.

Mindezekből következően itt és most más nemigen tűnik megvalósíthatónak, mint hogy arról beszéljünk, mit tehetünk kármentésként, és ha nincs komolyan vehető közmédia, akkor mi töltheti be a szerepét ma és holnap. Például a közmédia ügyének ma fontosabb kérdése, hogy Nádori Péter a Bors Online vezetője, mint az, hogy ki szerkeszti a magyar köztévé híradóját. A holnap fontos kérdése, hogy mi fog maradni a médiaszakma szakmai integritásából és szolidaritásából akkorra, amikor majd megint lehet normális közmédiát csinálni. Önmagában az sokatmondó és örömkeltő, hogy egy szakmai Facebook-csoport szervez szakmai-politikai eszmecserét a kérdésről. És bár a vasárnap délelőtti verőfénynél nincs pontosabb lakmusza a szakmai elkötelezettségnek, a jelenlévők száma – amit ötvenre becsülnék – nem tűnik soknak, míg a jelenlévők átlagéletkora – ami szintén ötven körül lehet – viszont elég magas. Ez a közmédia kérdésének realitása nálunk ma.