• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2012 tél

Életmód

Nagy Zsófia:

Jó élet és jó halál a magyarországi gyászjelentések tükrében

„Szabadok vagyunk… Szabadok!” – zokogja Linda friss özvegyként Arthur Miller Az ügynök halála című darabjának lezárásakor. A darabnak nincs harmadik felvonása, így csak sejthetjük, hogy a felszabadult özvegy a társadalmi konvencióknak megfelelően a közösségi gyász valamennyi kötelező stációját végigjárta, és valódi véleményét a gyászoló közösségnek nem kellett megismernie. Bár a halál az emberi élet kulcsmozzanata, a hozzá kapcsolódó közösségi gyásznak viszonylag kevés köze van az őszinteséghez és az igazmondáshoz.

Egy társadalom „jó életről” való gondolkodásmódjáról sokat elárul a halálhoz való viszonya, ahogyan halottait eltemeti, gyászolja, azokra emlékezik. Ennek egyik aspektusa a gyászjelentés műfaja, azaz a meghalás eseményéről tájékoztató – általában fizetett – hír egy-egy napilap állandó rovatában. Egy ilyen viszonylag egyszerűnek tűnő műfajon keresztül vizsgálható, mit tekintenek egy adott korban „jó halálnak”, azaz milyen idősen, milyen körülmények között való meghalás az akceptálható (szerettei körében, betegségét türelmesen viselve), illetve „rossz halálnak” (tragikusan fiatalon, váratlanul). Dekódolhatók a halállal kapcsolatos jellemző tabuk és eufemizmusok. Nem csak a halál konstruálása folyik a gyászjelentésekben, hanem az életé is (külön kérdés, hogy hogyan alakul a kettő aránya egy ilyen hírben): mit tekint egy adott társadalom eredményes életnek, milyen értékeit, eredményeit emelik ki a gyászolók az elhunytnak (akadémiai fokozat, mennyi időt dolgozott egy munkahelyen, díjak). Ezen belül is érdekes aspektus, hogy van-e különbség a férfiak és nők méltatása között akár minőségben, akár mennyiségben. A napilapokban megjelenő gyászjelentések nem azonosak az egyszerű gyászhír műfajával (amit akár lépcsőházban, akár hirdetőtáblán szokás elhelyezni), itthon jellemzően a valamilyen értelemben kiemelkedő életúttal rendelkező elhunytak rokonai használják a műfajt.

Bevezető

A gyász stilizált formái a kulturális emlékezet funkciói – élőkről legalább annyit mond, mint azokról, akiket elgyászolnak általuk. Az alábbi írás a magyar társadalom halálhoz és gyászhoz való viszonyának változásáról szeretne képet adni. Ennek a képnek a kialakításához a Népszabadságban megjelent gyászjelentésekből vett mintán végzett tartalomelemző kutatásom eredményeit használom fel. A halál nyilvános bejelentésének ez a formája olyan formális kereteket szab ki, amelyek változásán keresztül a halálhoz, a meghaláshoz, az elhunythoz való viszony közösségi normáit lehet tetten érni. Ehhez olyan kérdésekre kellett választ találni, hogy milyen társadalmi csoportok használják gyakrabban ezt az értesítési formát; változott-e a gyászjelentések terjedelme és tartalma az elmúlt ötven évben; van-e különbség a férfiak és a nők gyászjelentései között; kiket tekint a társadalom „jó betegnek”; a modern társadalom különbséget tesz-e a hirtelen és az elhúzódó betegséget követően bekövetkező halálesetek között; milyen eufémizmusok veszik körbe a meghalást; illetve hogyan juttatja kifejezésre a gyászoló család a gyásszal járó fájdalmat. A gyászjelentések ilyen jellegű vizsgálata nem előzmény nélküli, ezért eredményeim bemutatása előtt munkámat ebben a kutatástörténeti kontextusban szeretném elhelyezni.

Rövid kitérő a halálról

Szociológiai közhely, hogy a biológiai és a szociális halál időpontja és definíciója nem esik egybe. Orvosi közmegegyezés szerint a biológiai halál a magasabb agyi működés visszafordíthatatlan megszűnésével áll be.¹ Ezzel szemben a szociális halál tágabb értelemben akkor következik be, amikor az elhunyt megszűnik aktív ágens lenni környezete életében. Bár ennek a definíciónak az elemzés szempontjából érdekesebb aspektusa a biológiai halált követő időszak, kevésbé hangsúlyozott tény, hogy a szociális halál időben meg is előzheti a biológiai halált. Nagyon tág értelemben akár a nyugdíjba lépéstől is számíthatjuk a szociális halál időpontját, amitől kezdve a társadalom lépésről-lépésre szakítja meg a kapcsolatot a közösségből „kivonuló” idősekkel, a társadalmi tevékenység színtereiről szépen lassan kivezetve őket (Williams, 1990). Akárhogy is húzzuk meg a szociális halál határát, valószínűleg egyetérthetünk Mulkay meglátásával, aki szerint a szociális halál jelentős változásokon ment keresztül a 20. században, akár a környezet válaszát, akár a halál helyszínét, akár a halál természetét vesszük tekintetbe (Mulkay, 1993). Míg egy évszázaddal ezelőtt a halálozások döntő többsége otthon, azaz nem kórházban, viszonylag „gyorsan” (azaz az esetek túlnyomó többségében nem hosszan elhúzódó, krónikus betegségek következtében) következett be, a modern korban a meghalás aktusát jellemzően a halálra való hosszú készülődés előzi meg. Ezzel a halállal kapcsolatos diskurzus intenzívebbé válásának kellene együtt járnia. Ugyanakkor a meghalás helyszíne az otthon helyett egyre gyakrabban a kórház lett a 20. században; s bár vannak arra utaló jelek, hogy ez a trend megfordulni látszik (Center for Gerontology and Health Care Research, 2004), vannak, akik amellett érvelnek (Ariès, 1983), hogy a halál a kórházakba rejtve mintegy láthatatlanná válik a család, rokonok számára.

Érdekes párhuzam, hogy a modernitás változásai milyen hasonlóan érintették az emberi élet két kardinális pontját: a születést és a halált. Míg száz évvel ezelőtt a gyermekek jelentős része otthon született, ma a nyugati társadalmakban elenyésző a kórházon kívül szülő nők aránya. A szülésre való felkészülés, a terhesség időszaka, többek között a csecsemőhalandóság radikális csökkenésével, az egyén életében történő szülések számának csökkenésével, a terhesség medikalizálásával a szülő nő életének kitüntetett, privilegizált korszakává vált. Ahogyan a halál esetében is folyamatosak a modern törekvések a meghalásra való felkészülés kórházból való „kiszabadítására”, mondván, hogy egy kórház nem a megfelelő hely a meghalásra (lásd a hospice-mozgalmakat), hasonlóképpen már az 1970-es években megszülettek azok a társadalmi mozgalmak, amelyek a kórházon kívüli szülés lehetősége mellett bontottak zászlót.

A két fent említett versengő elképzelés – a halál láthatatlanná válása és a Walter (Walter, 1994) által bizarr módon a „halál újjáéledéseként” leírt folyamat – közötti igazságtételre most nincs mód, azonban jelen dolgozat – gyászjelentések elemzésével foglalkozó kutatásom alapján – hozzájárulhat ahhoz, hogy megértsük, felszabadultabbá válik-e a halálról való beszéd, avagy változatlan-e az eufemizmusok és tradicionális megfogalmazások uralma.

Privát és profanizált gyász

„Nem azért siratják el a halottat, mert félnek tőle, azért félnek tőle, mert siratják.”
(Durkheim: A vallási élet elemi formái)

Ha a gyász folyamatára rítusként tekintünk, figyelmünk szempontjából legfontosabb a klasszikus megközelítések közül a Durkheim által központba állított szent–profán dichotómia, amely a vallás alapjául is szolgál (Durkheim, 1912; magyarul 2004). A szent tárgyakat, szimbólumokat elkülönítjük a profántól, a két világ közti létélményt a rituálék teszik átjárhatóvá a közösség tagjai számára.² Ezek a rituálék Durkheim szerint megerősítik a csoportszolidaritás érzését, ebben a keretben tehát a temetési rítus egyrészt megkönnyíti a gyászolónak az alkalmazkodást a megváltozott körülményekhez, ugyanakkor azt is kifejezi, hogy a közösség értékei túlélik az egyes egyének halálát. A közösségi gyász így és ezért nem a lelki megrázkódtatás spontán kifejeződése, hanem a csoport által az egyénre rótt kötelesség.

Születés, ballagás, érettségi, diploma, házasság, az első gyerek születése, előléptetés, nyugdíjba vonulás, halál – ha a modern élet egyre nehezebben is írható le ezekkel a határvonalakkal, közülük némelyik megmásíthatatlan. A szakaszok által meghatározott egységek közti átmenetet rítusok biztosítják, vagy ahogy Arnold van Gennep írja korszakalkotó művében a 20. század elején:

„Valamennyi effajta egység olyan szertartásokkal jár együtt, amelyeknek mindig ugyanaz a céljuk: hogy meghatározott helyzetből egy másik, szintén pontosan meghatározott helyzetbe juttassák át az egyént” (van Gennep, 2007: 42).

A rítusok fogalmának segítségével van Gennep dinamikusan tudja vizsgálni ezeket a határátlépéseket, amelyek önmagukban külön kategóriákat alkotnak. Gennep szerint a rítusoknak három fő fázisa van: az elválasztó rítusok (az előző szakaszból való kivezetés rítusai), az átmeneti, várakozó rítusok, majd a befogadó rítusok. Értelemszerűen a temetésre-gyászra leginkább az elválasztó rítusok a jellemzőek. Mindennek a funkciója, hogy a liminális szakasz átsegíti az egyént a változáson, mintegy átmenetet biztosítva, miközben a közösségnek pontos szerepelvárásokat és koreográfiát ír elő (van Gennep, 2007: 48).³

Csakhogy akár Durkheim temetési rítusaira, a szent–profán átmenetre, akár van Gennep elválasztó rítusaira gondolunk, ezek az elméleti keretek akkor szolgálják a gyász megértését, ha a halál továbbra is szent, megkülönböztetett, tabukkal körülvett esemény. Márpedig a nyilvánosság átalakulásával, a nyugati társadalmak megváltozásával nehéz nem észrevenni, hogy megváltozott a halál közösségi kontextusa, így nyilvánvalóan megváltoztak a kapcsolódó rítusok és azok tartalmai is. A modern halálkép átalakulásáról és a média ebben játszott szerepéről bőséges nemzetközi és hazai irodalom áll rendelkezésre. Ezek elsősorban arra figyelmeztetnek, hogy a média csak egy a halálképünkre ható tényezők közül. Zana Ágnesnek ezzel a kérdéssel foglalkozó tanulmánya (Zana, 2008) még három fontos társadalmi folyamatot emel ki. Ezek közül az egyik a modern társadalmakban végbemenő szekularizáció, amelynek következményeként a halál egyre kevesebb ember számára jelent átmenetet egy transzcendens világ felé. Hasonló jelentőségűek Zana szerint azok a társadalmi-történelmi átalakulások, amelyek a modern Nyugatot megrázták: a hagyományos közösségek felbomlása, a migrációs hullámoknak köszönhetően az új szokások felvétele, régiek elhagyása. Zana szerint a 20. század traumái – a gazdasági világválság és a két világháború – olyan érzelmi sokkot jelentettek, amely – a bárkit utolérő erőszakos halál közvetlen megtapasztalásával – érzelmi fásultsághoz, tagadáshoz vezetett sokaknál. Végül, a harmadik a halálképre ható társadalmi folyamat az orvoslás modernkori átalakulása, amelynek fontosabb pontjait vázlatosan már ez az írás is érintette.

A Zana Ágnes által említett második szempontot, a 20. század traumáinak magyarázó erejét megkötésekkel érdemes csak elfogadnunk. Egy másik korszak, a 14. század nagy traumája, a pestisjárvány például éppen ellenkező folyamatot, a vallásosság megerősödését hozta magával, itt tehát érdemes különbséget tenni a Zana által említett három folyamat súlya között, melyek közül a modern kórház intézményének az ipari forradalmat követő megjelenése tűnik a legjelentősebbnek.

Ebben a kontextusban változik meg a halálkép a hétköznapi médiában és nyilvánosságban: a halál naturalisztikus és realisztikus ábrázolása egyaránt jellemző a fikciós és a hírműsorokra, amelyek egyszerre profanizálják a halált és – a gyakran brutális vizuális élmények hatására – távolítják el az élményt az egyéntől. Mindezen folyamatok következményeként a korábbi elméleti keretek is új értelmezést nyernek. A korábban „szent” halál profanizálódásával a közösségi gyász is „privatizálódik”: rítusai egyszerűsödnek, ceremóniái rövidülnek,⁴ szabályai felbomlanak. A modern halál magánügy, elszigetelt esemény, amely senki másra nem tartozik.⁵ Ez az elszigeteltség a témája Örkény István Rózsakiállítás című kisregényének is, amelynek főhőse ambiciózus fiatal rendező, aki három ember haldoklását szeretné bemutatni kameráján keresztül. A film engedélyezéséért írott levelében így fogalmaz a rendező:

„Őszerintük a halál nem téma, mert mindenki fél tőle; énszerintem viszont épp azért félünk tőle, mert sohasem beszélünk róla, tehát nem ismerjük. Amióta megcsappant a hívők száma, és elveszítettük a túlvilági lét vigaszát, tehetetlenül és tájékozatlanul gondolunk arra, amit nem védhetünk ki, mint valami iszonyatos borzalomra. Mire jó ez a hallgatás? Haszna semmi, kára annál nagyobb. A régmúltban ez másképpen volt. Nemcsak, mert mindenki reménykedhetett a föltámadásban, hanem azért is, mert az emberek jó része otthonában halt meg, hozzátartozói és barátai körében. Manapság azonban ez az aktus majdnem mindig kórházak falai közt zajlik le, legföljebb egy vadidegen orvos vagy ápolónő áll mellettünk elmúlásunk órájában. Ez ugyan objektíve (a beteg érdekét nézve) hasznosabb, de szubjektíve (a haldokló szempontjából) még elijesztőbb. Paradoxon, hogy épp a modern társadalomban vált mítikus fogalommá a halál, mely pedig az élet szerves része, szükségszerű befejezése, minden emberi munka, alkotás, haladás legfőbb serkentője.”

Örkény főhőse tökéletesen foglalja össze a halál körülményeinek átalakulásához kapcsolódó dilemmákat, a dokumentumfilm – Örkény korában még – groteszk ötlete pedig a regényben éppen hogy a régmúltba való visszatérést szolgálná: a gyász közösségi voltának erősítését.

Előzmények

„Ha egy ember születik, örvendünk. Ha megházasodik, ünneplünk.
Ha meghal, úgy teszünk, mintha mi sem történt volna.”
(Margaret Mead)

Knutson 1981-es tanulmányában a gyászjelentés-elemzés egy speciális formáját választotta, a New York Times 1884–1976 közötti számaiban kifejezetten a könyvtárosokra vonatkozó gyászjelentéseket kereste, így egy szakma történetéről és önképéről kapott egyedülálló képet (Knutson, 1981). Moses 1994-es kutatása férfiak és nők gyászjelentéseit hasonlította össze (Moses, 1994). Látni fogjuk, hogy a gyászjelentések elemzésekor a kutatók előszeretettel fordulnak a nem kérdése felé, ahol viszonylag könnyen feltárhatók és látványosak az eltérések. Bytheway és Johnson kutatási anyaga 1996-ban a Guardianban megjelent 86 gyászjelentést elemezte, kutatásukban arra jutottak, hogy a gyászjelentések alapvetően a férfiakra, azon belül is a férfiak aktív korú karrierjére fókuszáltak. Mindössze 16 női gyászjelentést találtak (Bytheway & Johnson, 1996). 2004-ben az imént már említett Moses Marellivel együtt jelentetett meg tanulmányt, amely módszertanában újdonságot is hozott: a szokásos tartalomelemzés mellett egy diagramot is felrajzoltak a gyászjelentések kapcsán, ezt a gráfot én is fogom használni később (Moses & Marelli, 2004). Végül a tanulmányok mellett három könyv is említést érdemel. Fowler Gyászjelentés mint kollektív emlékezet című könyve a gyászjelentéseket többek között Halbwachs és Bourdieu által meghatározott elméleti keretben helyezi el (Fowler, 2007). Janice Hume Gyászjelentések az amerikai kultúrában című műve elképesztő munka, 8000 gyászjelentést dolgoz fel 1818 és 1930 között, néhány megállapítására később kitérek (Hume, 2000). Végül Mushira Eid könyve, A gyászjelentések világa: a nemek kultúrákon és időn keresztül, egyiptomi, iráni és amerikai gyászjelentéseket hasonlít össze, a nők hátrányos megkülönböztetését keresve (Eid, 2005).

Társadalmi kontextus

A társadalmi kontextus, azaz az a környezet, amiben a gyász kultúrája alakult az elmúlt fél évszázadban, itt csak nagyon vázlatosan mutatható be. A vizsgált időszak első évében, 1961-ben, a második világháborút követő felszabadulás után másfél, az 1956-os forradalom után fél évtizeddel, és tágabb értelemben az 1960-as években a fiatal Kádár-rendszer társadalmi programja kevésbé a polgári struktúrák felszámolását, mint a szocialista kispolgárosodás körülményeinek megteremtését tűzte célul maga elé. Bár Valuch Tibor átfogó művében a konszolidáció korszakhatárát 1963-nál húzza meg, a társadalom depolitizálásának jelei már az 1960-as évek elejétől jelentkeznek (Valuch, 2005). Ez a depolitizálás azonban a hatalmi berendezkedés jellegéből adódóan csak viszonylagos lehetett. A társadalom önszerveződését, különösen a forradalom friss emlékezete miatt, potenciális veszélyforrásnak tekintette a hatalom, a magas fokú paternalizmus – különböző mértékben ugyan, de legalább – a rendszerváltásig igaz a vizsgált korszakban. Az egyház, amely társadalomszervező erőként kiemelt szereppel rendelkezne az értékközvetítésben – és nem mellesleg a gyász aktusainak is fontos szereplője – a második világháborút követően folyamatosan veszítette el jelentőségét. A gyászjelentések mintavételének harmadik keresztmetszeti pontjául 2011-et választottam. Mintegy húsz évvel a rendszerváltás után elmondható, hogy a nagyon alacsonyról induló jövedelmi és társadalmi különbségek jelentősen nőttek, a rendszerváltás folyamán a szimbolikus tőkék szerepe is erősödött (Valuch, 2005).

Ami a magyar társadalom demográfiai adatait illeti, a népesség természetes fogyása 1980-tól veszi kezdetét, de a halálozások száma az 1960-as évek közepétől folyamatosan nő, részben a népesség elöregedésével, részben az életviszonyok változásaival összefüggésben. Fontos látni, hogy a halálozási trendek jelentősen eltérnek a vizsgált időszakban Nyugat- és Kelet-Európában. Míg a nyugat-európai országokban az 1960-as évek közepétől az 1980-as évek végéig öt–hét évvel nőtt a születéskor várható élettartam, ugyanebben az időszakban Magyarországon ez a szám 0,2 év volt. Az ezt követő, a rendszerváltással járó folyamatok valamennyi kelet-európai országban mortalitási krízist okoztak, Magyarországon a születéskor várható élettartam 1992-ben és 1993-ban érte el a mélypontját (Bálint, 2007).

Az aktív korú férfi lakosság halálozásának ugrásszerű növekedése a vizsgált korszak kezdetén, az 1960-as évektől indul el. A nemzetközi trendeknek megfelelően az 1980-as évek végén, 1990-es évek elején a halálozásoknak már mintegy háromnegyede a hatvan évnél idősebb népességet érintette, amely a társadalom elöregedésének egyenes következménye. Az úgynevezett idő előtti elhalálozás, melyet a statisztika a 65 év alatti elhalálozásként tart számon, ennek következtében csökken, míg a természetes halálok aránya nő.

A gyászjelentések felülete: a Népszabadság

Korábbi piacvezető szerepe, és évtizedekre visszatekintő múltja tette evidens választássá a Népszabadságot az elemzés módszertanának kialakításakor. Ami azonban evidens, az korántsem optimális – nem alkalmas az írás például a falusi társadalom gyásszal kapcsolatos értékeinek és gyakorlatainak bemutatására, mert ezzel kapcsolatos gyászjelentéseket a Népszabadságban az egyik vizsgált korban sem találunk. Hogy ezeket a korlátokat jobban keretbe foglalhassuk, érdemes felidézni röviden a Népszabadság történetének fontosabb állomásait.

A Népszabadság elődje, a Szabad Nép folytatásaként jelent meg 1956. november 2-án, az újjáalakult állampárt, az MSZMP kiadásában, és egészen 1989-ig a párt központi napilapja maradt. Az ehhez kapcsolódó értékrendet 1994-ig viselte fejlécén, eddig jelent meg ugyanis „szocialista napilap” alcímmel. Az országos napilap példányszámának zuhanása jelentős a vizsgált időszakban. A hozzáférhető adatok szerint az induláskor félmillió példányszámban megjelenő lapot 1971-ben már 730 000-es (sőt vasárnaponként 810 000-es) példányszámban nyomtatták. Innentől azonban folyamatos térvesztésnek vagyunk a tanúi, a rendszerváltás környékére a példányszám 300 000-re csökken, a Népszabadság mai példányszáma 65 000, azaz kevesebb, mint tizede a negyven évvel ezelőttinek.⁶ Ez ugyanakkor – jóllehet, a Népszabadság valóban elvesztette korábbi pozícióját – természetesen nem jelenti a piaci részesedés tizedére esését, hiszen az elmúlt fél évszázadban jelentősen megváltoztak a magyarországi sajtó- és hírfogyasztási szokások. Ezeknek a változásoknak különös jelentősége van a vizsgált téma szempontjából, hiszen az egyes időpontok összehasonlíthatóságát is veszélyeztetheti, ha olyan felületeken keressük a gyász nyilvános gesztusait, amelyeket a gyászolók ma már nem használnak. Márpedig kétségtelen, hogy az egyik ilyen „kiürülő” felület a nyomtatott sajtó. Gereben Ferenc 2000-es kutatása szerint például 1985-höz képest az ezredfordulóra 87 százalékról 63 százalékra csökkent a napilapot olvasók aránya Magyarországon, ráadásul a napilappiac szerkezete is átalakult: a korábban homogén terület ugyanis mára három szektorra – az ingyenes, a közéleti és a bulvár napilapok piacára – bomlott fel, a változásoknak pedig a politikai-közéleti szektor vált az egyértelmű vesztesévé (Gereben, 2002).

Az információs társadalom és a gyász

A nyomtatott piac átalakulása mellett fontos változás az internetező hírfogyasztók és az őket kiszolgáló tartalmak megjelenése. Nincs itt tér a print és online sajtó érdemi összehasonlítására, de annyit érdemes látni, hogy bár az internet korántsem „falja fel” a papírt, a piackutatások tanúsága szerint a gyakori internetezők fele véli úgy, hogy kevesebbet olvas nyomtatott újságot az internethasználat következményeként (Kurucz, 2005). Az információs társadalom nem csak a nyomtatott sajtó helyzetére van hatással, hanem közvetlenül témánkhoz kapcsolódóan a gyász nyilvános megélésére, közösségi fórumaira is. Bár magyar kutatások a témában még nem állnak rendelkezésre, a nemzetközi szakirodalom egyetért abban, hogy az online gyászhírek nem egyszerűen a tradicionális gyászjelentések internetre „költözésével” egyenlők. Az interneten gyászolók és elhunytjaik demográfiai összetétele jelentősen eltér attól, amit a nyomtatott sajtóban hirdetők esetén látni fogunk – az online emlékezést fiatalabb korcsoport használja, a korai, gyakran nem természetes – de legfőképp a hozzátartozók számára megmagyarázhatatlan – halálok esetén. Míg a Népszabadság gyászjelentéseinek tartalomelemzése során például egyetlen esetben sem találkoztunk olyannal, hogy szülő gyászolta volna gyermekét, az internetes gyász fórumain többek között ilyen szülők gyűlnek össze (Chapple & Ziebland, 2011). Jelen elemzés szempontjából az információs társadalom és gyász kapcsolata tehát mellékszálnak tűnik ugyan, néhány jellegzetességét érdemes megemlíteni. A fent említett demográfiai eltérések mellett két ilyen pont: a gyászaktusok interaktív jellegének erősödése, formalitásának gyengülése és a gyász terápiás jellegének explicitté válása, ami az olvasó számára is szembetűnő. Ami az első szempontot illeti: a közösségi gyász folyamata, amely a halálesetről való tájékoztatással kezdődik, a gyásztáviratok, gyászjelentések, temetések és torok után azonban végül a magányos, kevésbé intenzív gyásszal végződik, feloldódik ezeken a felületeken. Az internetes gyászmunkára kevésbé jellemzőek a jól elkülönülő fázisok és ceremóniák, ahogyan nincsenek a gyásznak kiemelt szereplői sem – közös emlékezés van, amelybe mindenkinek joga van bekapcsolódni, saját gyászával hozzájárulni.⁷ Másodszor: úgy tűnik, az internet nem azzal kapcsolódik a gyász folyamatába, hogy korábban létező gyászesemények online változatai jelennének meg rajta, hanem egyfajta hiányt tölt be, egyrészt a gyors tájékoztatás lehetőségének megadásával, másrészt a gyász feldolgozásában adott közösségi segítséggel. Az online önsegítő csoportok betöltik azt a funkciót, amit a gyász szakaszainak ismertetésekor hiányoltunk: az egyén a formális rituálék után magára marad a traumával, és saját felelőssége, hogy testi-lelki egyensúlyát helyreállítsa. Ebben segíthetik az online gyász fórumai a hozzátartozókat.⁸

Módszertan

Az elemzés a Népszabadságban megjelent gyászjelentések tartalmát és felépítését hasonlítja össze a közelmúlt három korszakában: 1961, 1986 és 2011 júniusi lapszámainak vizsgálatával. A gyászjelentések nem azonosak a lap szerzői által írt nekrológokkal, sem a gyásztáviratokkal. Míg előbbiek manifeszt célja az elhunyt méltatása, utóbbiak a magánközlés kategóriájába esnek. A fizetett gyászjelentések annyiban hasonlítanak a nekrológokra, hogy a nyilvános közlés eszközei, és annyiban a gyásztáviratokra, hogy elsődleges – de nem egyetlen – céljuk a tájékoztatás.

A gyászjelentések sűrűsége a Népszabadságban a három korszakban igen eltérő, ez az oka annak, hogy az 1980-as években két hét időtartamára 61 darab, míg 2011-ben egy hónap időtartamára mindössze 39 darab jut. Az összehasonlíthatóság érdekében az 1986-os adatok egy rövidebb időszakra vonatkoznak. Az időtartamok és az elemzett gyászjelentések száma:

Mikor	Mennyi
1961. május 30. – 1961. július 7.	63 db.
1986. május 23. – 1986. június 5.	61 db.
2011. június 1. – 2011. június 30.	39 db.

A fent leírt lappiaci változások részben magyarázatot adnak erre a csökkenésre. Az olvasók mind a nyomtatott újságoktól, mind ezen belül a komoly újságírástól is elpártoltak. Ez a folyamat azonban az elemzés szempontjából egy komoly veszélyt is magában rejt: nem tudunk válaszolni arra a kérdésre, hogy ha az olvasótábor társadalmi összetétele megváltozott, milyen rétegek kerültek ki az olvasók, és így a gyászjelentéseket megjelentetők köréből. Ez pedig az elemzés belső konzisztenciájára is negatív hatással lehet.

Demográfia: Az értelmiségi férfiak országa

Kívánsága szerint az általa fogalmazott gyászjelentéssel adjuk tudtául mindenkinek, hogy Édesapánk, nagyapánk, dédapánk, D. L., nyelvész, a társadalom nyelviségének és a nyelviség társadalmának fáradhatatlan búvára, anyanyelvünk hűséges ápolója, 2011. június 6-án örök álomba szenderült. Az elhunytat családja saját halottjának tekinti. Szellemét életében átadta a magyar közösségnek, hamvait – rendelkezése szerint – nyilvános búcsúztatás nélkül adjuk vissza a magyar földnek. Kérjük, a kisebb-nagyobb közösségeket, esetleges (későbbi) megemlékezésük helyét és idejét előre jelezzék az alábbi elérhetőségek egyikén. Dr. D. P., 12XX Budapest, K. u. 1. vagy XXX@gmail.com. Legszűkebb családja (25 leszármazott és beszármazott). (2011. június 22. szerda)⁹

A nemzetközi elemzések elolvasása után a nők alulreprezentáltságára számítottam a magyar gyászjelentésekben is. Valóban: a 163 gyászjelentésből mindössze 55 darab szól nőkről, ami 33 százalékos arány. Az 1960-as években ugyanez az arány 30 százalék, a nyolcvanas és a 2010-es években 36–36 százalék, tehát jelentős változás ezen a téren nem történt.

Ami az elhunyt korát illeti, Magyarországon a születéskor várható élettartamnak körülbelül megfelelt a minta, a „tragikusan fiatal” kifejezéssel pedig egyszer sem találkoztam, és valóban egy-két kivételtől eltekintve nem volt fiatalon elhunyt.

A 163 gyászjelentésből 97 esetben találunk arra vonatkozó információt, mi volt az elhunyt foglalkozása. A 97 esetből egyébként 19 a nő és 78 a férfi, tehát a férfiak háromnegyedénél tüntetik fel a foglalkozást, a nők egyharmadánál. A nőket a közgondolkodás szerint sokkal praktikusabban le lehet írni férjezett nevükkel, becenevükkel, családi státuszukkal, mint munkahelyükkel, vagy nyilvános-társadalmi funkcióikkal.

A gyászjelentésekben feltüntetett foglalkozások alapján nem hogy a populációra nem következtethetünk, de még azt sem mondhatjuk, hogy a gyászjelentések alanyai jellemzően valamilyen státuszúak lennének, hiszen egyáltalán nem mindegy, hogy az a 66 ember, akinél nem volt foglalkozás feltüntetve, eltér-e a minta másik felétől. Az biztos, hogy a közép- és felsővezetők és értelmiségiek esetében szokás a foglalkozás feltüntetése, nem-értelmiségi foglalkozású mindössze hét ember volt a mintában (fodrász, eladó, két vendéglátó, pedikűrös, két technikus). A legtipikusabb szakmák az orvosok (11 fő), mérnökök (11 fő), tanárok (12 fő), jogászok (5 fő), művészek-újságírók (9 fő), ezredesek-alezredesek (10 fő).

Hogyan változtak a gyászjelentések az elmúlt ötven évben?

Az alábbi gyászjelentések közül az egyik 1961-ben, a másik ötven évvel később, 2011-ben született:

K. B. pedikűrös f. hó 2-án elhunyt, temetése f. hó 8-án fél 3-kor lesz a X. ker. Újköztemetőben.

A Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet Kft. és a Pécsi Milker Élelmiszer-tudományi Kft. mély megrendüléssel és fájdalommal tudatja mindazokkal, akik szerették és ismerték, hogy dr. S. B. c. egyetemi docens a Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet Kft. nyugalmazott tud. főosztályvezetője, részlegvezetője, majd a Pécsi Milker Kft. Élelmiszer-technológiai Intézetének igazgatója életének 65. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Személyében zseniális gondolkodót, a tejtudomány kiváló művelőjét, az egyetemi katedrák és szakmai konferenciák nagy tudású, megbecsült előadóját, számtalan szabadalom feltalálóját, megszámolatlan magyar és idegen nyelvű tudományos közlemény szerzőjét veszítettük el. Emberi kvalitásaiban nagyszerű, szerény, önzetlen ember volt, aki mindenkivel megtalálta az emberi hangot. Nagy tudása, embersége örökké hiányozni fog. Családja, barátai, munkatársai június 28-án a 14 órakor kezdődő gyászmise után vesznek Tőle végső búcsút a Pécsi Központi Temető kápolnájában. Emlékét tisztelettel és szeretettel megőrizzük. A Magyar Tejgazdasági Kísérleti Intézet Kft. és a Pécsi Milker Kft. munkatársai.

Számos dolog megkönnyíti annak eldöntését, hogy a második idézet az újabb, akár a cégnévre, vagy akár a vallásos temetésre gondolunk. De látjuk, hogy a gyászjelentések hossza és struktúrája is átalakul fél évszázad alatt. Míg 1961-ben egy gyászjelentés átlagos hossza 24 szó volt, 1986-ra ez a szám 37-re nőtt, 2011-ben pedig 49 szóra, azaz az 50 évvel ezelőtti kétszeresére. Megváltozik valamelyest a gyászjelentés funkciója is, és átalakul a gyászjelentés személyessége. Nézzük ezeket a változásokat közelebbről. Mi a közös például az alábbi két gyászjelentésben, melyek 1961-ből származnak?

Fájdalommal tudatom, hogy drága jó szeretett férjem R. Gy., az V. ker. Fodrász Ktsz. tagja hosszú szenvedés után 58 éves korában elhunyt. Temetése május hó 30-án, kedden délután fél 4 órakor lesz a Farkasréti temetőben. Minden külön értesítés helyett. Özv. R. Gy-né. (1961. május 30. kedd)

Drága jó anyánk, T. F-né rövid szenvedés után váratlanul elhunyt. Temetése folyó hó 31-én, du. fél 2-kor a Rákoskeresztúri temető halottasházában. A gyászoló család. (1961. május 31. szerda)

A zárójelben a megjelenés dátuma található, és láthatjuk, hogy a temetés és a gyászjelentés megjelenése ugyanarra a napra esik, tehát a közönség a reggeli újságból értesült az aznapi temetésről. Az 1960-as években számos technikai akadálya volt annak, ami ma bevett temetkezési gyakorlat, hogy a halál beállta és a temetés között akár két hét is eltelhessen. Az idő szűkössége viszont funkciót adott a gyászjelentésnek, értelmet a benne olyan gyakran megjelenő „Minden külön értesítés helyett” frázisnak. Itt az újságban megjelent hirdetés valóban pótolja a táviratot, temetési meghívót, telefont, így a gyászrovat valóban informálja az olvasót. Az 1960-as évek gyászjelentései ennek megfelelően a három korszakot összehasonlítva a legrövidebbek, és jóval kevésbé cizelláltak, mint a későbbi gyászjelentések. Az 1980-as években meglehetősen sok gyászjelentés jelent meg viszonylag rövid idő alatt: ez akár a Népszabadság, de a műfaj népszerűségének is betudható. A legszembetűnőbb változás a 25 évvel azt megelőző gyászjelentésekhez képest, hogy az elhunytak egynegyede a „vállalat saját halottja”, azaz elterjed, hogy a munkahely állja a temetés és temetési segély költségeit. Az első ránézésre meglepő fejleményt – az 1960-as évektől vártuk volna mindezt és nem a felbomló szocializmus éveiből – az elhunytak kora magyarázza, és az a körülmény, hogy az 1980-as évek – szemben az 1960-as évekkel – azon ritka időszakok közé tartozik a 20. században, amikor előfordulhatott az, hogy valaki évtizedekig ugyanazon a munkahelyen dolgozzon. Azt gondolhatnánk, hogy az aktív munkaviszonyban állók esetén jellemzőbb ez a forma, de az adatok ezt nem támasztják alá, a nyugdíjba vonult munkatársat ugyanolyan arányban nyilvánítják saját halottnak. Ennek további oka lehet a temetési költségek emelkedése és a hátramaradottak anyagi helyzete is. A saját halottá nyilvánítás gyakorlata nem tűnt ugyan teljesen el, de jelentősen csökkent.

A 2010-es évekre egyértelművé válik a trend: a gyászjelentések egyre személyesebbé és egyre hosszabbá válnak. A személyesség azt is jelenti, hogy a gyászjelentésben egyre többet tudhatunk meg már nem csak a halál, hanem az élet eseményeiről, lehetőség van grafika vagy fotó elhelyezésére, a Népszabadság maga pedig átalakította a gyászjelentések tipográfiáját, hogy így különböztesse meg őket a többi hirdetéstől. Megjelennek a vallásos utalások, amik érthető okokból a korábbi vizsgált időszakban hiányoztak a gyászjelentésekből.

Természetesen ezeken a változásokon túl a legérdekesebbek a tartalmi változások, ezeket a fentebb már említett diagram segítségével lehet a legegyszerűbben bemutatni. Elöljáróban legyen elég annyi, hogy a gráf egy tipikus gyászjelentés kötelező és opcionális elemeit vonultatja fel, logikus sorrendben, valahogy így:

1. ábra: A gyászjelentések struktúrája (Moses & Marelli, 2004: 126)

A bonyolultnak tűnő gráf egyes elemei a gyászjelentésekben található információra vonatkoznak. Ha tehát a végpontokat tekintjük, felbonthatóak a gyászjelentések az alábbi tipikus elemekre: név, kor, dátum, hely, hogy (hogyan halt meg az illető), ok, család, tulajdonság, karrier, eredmény (díjak, kitüntetések), hobbi (érdeklődés), származás, oktatás. Az alábbi táblázat azt mutatja be, hogy az egyes tipikus elemek a gyászjelentések hány százalékában tűnnek fel a vizsgált időszakokban: 1961-ben, 1986-ban és 2001-ben.

Látjuk először is, hogy bizonyos információelemek kötelezőek. Ilyen az elhunyt neve, a temetés bejelentése, és egyre inkább ilyenné válik a családra és az elhunyt munkájára való utalás. Hume szerint ezek a kötelező elemek keretezési (framing) kategóriákként szolgálnak, amelyek mind kulturális értékeket közvetítenek. A név és foglalkozás szerinte így a társadalmi befogadásról vagy kirekesztésről tájékoztat, a temetési bejelentés segítségével pedig a halállal kapcsolatos attitűdökre kapunk rálátást (Hume, 2000).

Nézzünk néhány dolgot, ami változott: egyre általánosabbá válik a korra és az elhalálozás dátumára való információ, miközben kezd kikopni a halál helyszínének megjelölése. A halál körülményeire vonatkozó leírások látszólagos eltűnése mögött valójában egy direktebbé válási folyamat húzódik. Míg a halál okáról korábban nem adtak információt, a körülményekből lehetett rájuk következtetni (hirtelen, váratlanul, csendben). Ugyanakkor egyre gyakoribb, hogy a halál okát, ha eufemisztikusan is, de jelzik a gyászjelentésekben, így nincs szükség a körülményes leírásra. A temetésre vonatkozó kérések Magyarországon nem kifejezetten jellemzőek. Az 1960-as években ezek a kérések mind a részvétlátogatások mellőzésére vonatkoznak, amelyek ebben a korban még szokásban voltak, a későbbi gyászjelentésekből ezek a kérések azért hiányoznak, mert a részvétlátogatás szokása is eltűnt a társadalomból. Az újabb kérések között már megjelent a virág helyett jótékony adomány kérésének egyébként nyugati divatja. Az egyén személyes tulajdonságairól viszonylag kevés gyászjelentés ír, ugyanakkor a díjakról, eredményekről való beszámolók száma nő. Ez utóbbi ugyanakkor azt is jelentheti, hogy megváltozik a gyászjelentések alanyainak társadalmi összetétele. A korai élettörténetre, illetve személyes érdeklődésre való utalások szinte teljesen hiányoznak a magyar gyászjelentésekből. A diagram mégis segítségünkre van abban, hogy megvizsgáljuk, eltolódik-e a gyászjelentések hangsúlya a halállal kapcsolatos adatok felől az élettel kapcsolatos adatok felé. Ha elfogadjuk a fa struktúráját, ahol a temetésre vonatkozó adatok a halállal kapcsolatos adatok közé sorolódnak, akkor azt látjuk, hogy 1961-ben a szövegek 27 százaléka vonatkozott átlagosan az elhunyt életére, ez az arány 1986-ban 31 százalék 2011-ben pedig 35 százalék volt, tehát lassú eltolódás megfigyelhető. Nemhogy szemérmesebbé válnának tehát a gyászjelentések, hanem egyre inkább mesélik el dióhéjban egy emberi élet történetét, ami korábban kevésbé volt jellemző.

Lalikánk, Petikénk, Józsikánk

Triviálisnak tűnne feltételezni, hogy az elhunyt nevével kapcsolatosan különösebb varianciára nincs lehetőség, hiszen sem a társadalom, sem az elhunyt családja nem tud tartalmat konstruálni az elhunyt nevének leírásával. Ez bizonyos értelemben tévedés, ráadásul újra a nemek közti kapcsolat kiegyenlítetlen voltáról árulkodik. Mit tudunk például meg az alábbi elhunyt életéről?

Gy. L-né elhunyt. Búcsúztatása a Farkasréti temetőben VI. 28-án (szerdán) 14 órakor lesz. Részvétlátogatások mellőzését kérjük. Minden külön értesítés helyett. (1961. június 28. szerda)

Semmit, de ami talán még megdöbbentőbb: az elhunyt leánykori nevét sem. A halál eseményének tagadása és elutasítása a fenti gyászjelentés minden mondatában egyértelmű: nem csak azt nem tudjuk meg, hogy ki halt meg, a halálesetről személyes tájékoztatást a környezet ne is reméljen, sőt: a részvétlátogatásokat is mellőzzék. A férj nevének használata egyébként viszonylag gyakori, a nők 30 százaléka nem adja meg a leánykori nevét az elolvasott gyászjelentésekben. Vannak persze a fentinél jóval érzelmesebb és kedvesebb gyászjelentések, sok családtag az elhunyt becenevét is belefogalmazza a gyászjelentésbe, ami mindenképp személyesebbé, ember-közelibbé teszi az egyébként formális struktúrát. A teljesség igénye nélkül: Lulukánk, Lili néni, Manyi nővér, Panni, Pamóka, Sári néni stb. Ennek praktikus oka a fenti jelenségben keresendő: a 20. század második felében az asszonynév használata volt elterjedt a hivatalos elnevezésekben, ezek alapján viszont nehezen volt beazonosítható az elhunyt. Ugyanakkor érdekes, hogy férfi becenevet egyáltalán nem találtam a mintában, miközben semmi okunk feltételezni, hogy a társadalomban ritkább lenne a férfiak becézése, mint a nőké. De hogy az elhunyt nyilvános „profiljába” beletartozik-e a családi név, azt másképp ítélik meg férfiak és nők esetében. A férfi tekintéllyel nehezen összeférhető becézés tökéletesen beleillik viszont a nőkről kialakított képbe, amely amúgy is hajlamos a családi szférára korlátozni a nő helyét.

A jó beteg

Fájó szívvel és mély megrendüléssel tudatom, hogy szeretett feleségem Sz. L-né H. M, „Manyi nővér” (Kisigmánd) nagy életakarattal és hosszú ideje türelemmel viselt betegség következtében május 23-án elhunyt. Temetése 1986. június 4-én 14 órakor lesz az Újpest, Megyeri úti temetőben. Gyászolják: férje, közeli rokonai és mindazok, akik tisztelték és szerették. (1986. május 30. péntek)

A halálra való felkészüléssel kapcsolatosan a gyászjelentések írói mindössze egy normát fogalmaztak meg, azt is kevesen, mindössze öten: a „türelemmel viselt betegség” olyan pozitív kvalitása az elhunytnak, amiről itt is érdemesnek tartják megemlékezni. Ezen túl más jelző nem fordul elő a szövegekben. Ahogy korábban már említettem, a gyászjelentésekben szereplő halálozások esetében az elhunytak viszonylag magas kort éltek meg, így a halál fogadására vonatkozó norma ebben a korban, a megadás, belenyugvás, elfogadás parancsát írja elő. Szerepelméleti megközelítésben vizsgálva a kérdést a szövegek egyfajta szocializációs funkciót is betöltenek arra vonatkozóan, milyen szerepelvárások kapcsolódnak a betegséghez. Talcott Parsons eredeti megközelítésében a beteg szerepe két jogosultságból és két elvárásból épül fel. A betegnek joga van időlegesen letenni többi szerepét és mentesülni a társadalmi elvárások alól betegsége idejére, illetve igényt tarthat ápolásra és gyógyításra. Emellett azonban kötelessége, hogy törekedjen a gyógyulásra és fogadja el az együttműködést az orvossal (Parsons, 1951). Ez a szerepelvárás azonban jelentősen módosul akkor, amikor gyógyíthatatlan betegségről beszélünk, hiszen a gyógyulásra való törekvést nem várhatják el a haldoklótól. Hogy pontosan milyen elvárás lép ennek a helyébe, az tabu a modern társadalomban, de a gyász-szövegek éppen ezért jelenthetnek orientációt, tölthetnek be szocializációs funkciót is: lehetővé teszik a mintakövetést az azokat olvasóknak. A türelem tehát ilyen szerepelvárás, és ez meg is jelenik a gyászjelentésekben.

Tragikus hirtelenséggel, vagy hosszas szenvedés után?

Elérkezett a búcsú ideje. Zs. J-né Sz. I. Jászai-díjas, érdemes és kiváló művész bábszínész életének 92. évében, 2011. június 11-én megfáradva, de mindenre emlékezve csendben eltávozott. Végső nyughelyére 2011. június 28-án, kedden 14 óra 15 perckor kísérjük a Farkasréti temetőben, a Makovecz-ravatalozóból. Gyászolja a család, barátok, kollégák, a Budapest Bábszínház társulata és mindazok, akik szerették őt és művészetét. (2011. június 25. szombat)

A 20. század technikai-gazdasági fejlődésének köszönhetően ma már az emberek többsége nem „gyors” hanem „lassú halállal” hal meg, azaz kevésbé valószínűek a hirtelen halált okozó betegségek és események, így a halálokok között első helyre kerülnek a krónikus betegségek. A „jó halál” tehát első ránézésre a modern közgondolkodásban az, amire fel lehet készülni, aminek során el lehet búcsúzni szeretteinktől, a „rossz halál” pedig a tragikusan hirtelen, ami felkészületlenül éri az embert. Körülbelül ugyanannyian használják a „tragikus hirtelenséggel”, illetve a „hirtelen” kifejezéseket a halál körülményeire, mint a „hosszú szenvedés után” „hosszas szenvedés után” kifejezéseket. Ugyanakkor a két viszony között van tartalmi különbség: a hosszú szenvedés után a halál lehet egyfajta megkönnyebbülés is, ami semmiképp sem igaz a hirtelen halálra.

Mindezeket a következtetéseket más kontextusba helyezi azonban az a 2008-as brit tanulmány, amelynek során előrehaladott szívbeteg idősekkel készítettek interjút. A megkérdezettek jelentős többsége, ha választása lehetne, a hirtelen halált preferálná, még amellett is, hogy sokan beismerték, hogy ez negatív hatással lenne családjukra és barátaikra (Gott et al., 2008). Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a társadalom elöregedése és a halálozási korstruktúra átalakulása miatt a gyászoló gyakran olyan házaspár özvegyen maradt tagja, aki maga is készül a halálra, a váratlan halállal kapcsolatos viszony sajátos fénybe kerül.

A H-betűs szó

Fájdalommal tudatjuk, hogy Dr. H. E-né szül. V. M. életének 88. évében, 2011. május 28-án csendben elaludt. Búcsúztatása 2011. június 15-én, 10 órakor lesz a Kozma utcai Új köztemetőben. (2011. június 8. szerda)

Ariès a modern, tehát szekuláris és demitologizált halált „láthatatlan halálnak” nevezi. „Nem veszünk tudomást annak a botránynak a létezéséről, amit nem tudunk megakadályozni: úgy teszünk, mintha nem létezne. Így aztán kegyetlenül arra kényszerítjük a gyászolókat, hogy hallgassanak. Súlyos csend veszi körbe a halál témáját” (Ariès, 1981: 106). A halál kifejezés tehát – egy-két kivételtől eltekintve – tabu a gyászjelentésekben, az azt helyettesítő eufemizmusok egyhangúsága megint csak a gyászjelentések standardizált voltára hívja fel a figyelmet (elhunyt, elhagyott bennünket, elaludt, elköltözött az élők sorából, itt hagyott bennünket, eltávozott közülünk, örök álomba szenderült, eltávozott).

Érdekesség, hogy a fenti kifejezések többsége a „halál mint utazás” metaforában helyezi el a meghalást, más részük pedig a „halál mint pihenés” metaforában. Az utazás metafora a halál tabujellegén enyhít: egy már rendelkezésre álló tudást és szimbólumrendszert használhatunk arra, hogy az ismeretlenről beszéljünk: az elhunyt az utazó, az utazásnak lehet vallásos tartalma is. A pihenés-metafora egyrészt egészen egyszerűen a halál letagadása: szerettünk nem meghalt, hanem alszik; másrészről pedig alkalmas arra, hogy megkönnyebbülést jelentsen rokonunknak (ezzel összefüggésben megfigyelésre érdemes, hogy kifejezetten öreg emberek gyászjelentéseiben szerepel a kifejezés).¹⁰

Összefoglalás

Az elemzés alátámasztotta azt a hipotézisemet, hogy a gyászjelentések alkalmasak arra, hogy képet kapjunk a társadalom halálhoz és gyászhoz való hozzáállásáról. A kutatás során körvonalazódott az a társadalmi csoport, akik ezt a formát használják: jellemzően a férfi és inkább értelmiségi elhunytak rokonai jelentettek meg gyászjelentést, az elhunytak kora megfelelt a magyar átlagnak.

Az elemzés rávilágított számos időbeli trendre is: megnőtt a gyászjelentések hossza, és átalakult funkciójuk is: az 1960-as években domináló tájékoztató jelleg után az ezredforduló utánra egyre jellemzőbbek a személyes méltatások.

A gyászjelentésnek a praktikus funkció kiürülésével számtalan funkciója marad a jövőben is. A magyar származású George Gerbner a középosztály Ki kicsodájának hívta a gyászjelentéseket, és valóban: maga a hirdetés az elhunyt és főleg családjának jutalma, ami nyilvános elismerést ad a jól leélt életért cserébe. Ugyanakkor a gyászjelentéseknek a nagyközönség számára is van funkciójuk, a haláltörténetek, ahogyan Hume is megfogalmazza, összekapcsolják a társadalmat, nem csak a közös tudás miatt, hanem a közös emlékezés, végső soron a kollektív emlékezet kialakítása miatt.

Az elemzés korlátai elsősorban a mintavételhez és a módszertanhoz kapcsolódnak. Bár a magyar gyászjelentésekkel kapcsolatban vonok le következtetéseket, mindezt egyetlen napilap, a Népszabadság vizsgálata alapján teszem. Ahogyan a módszertant tárgyalva erre már kitértem, ez a minta csak korlátozottan alkalmas ilyen konklúziók levonására, hiszen a napilapoknak karakteres arculatuk van, mely meghatározza a bennük megjelenő tartalmat, az olvasótábort is. Továbbá, mivel a Népszabadság országos napilap, egy regionális újság gyászjelentései valószínűleg módosítanák az elemzés következtetéseit is. Az elmúlt fél évszázadból három évszám egy-egy hónapjában vizsgáltam a megjelent gyászjelentéseket, és ez alapján tettem következtetéseket a gyásszal kapcsolatos trendekre. A 25 éves időintervallumok azonban, különös tekintettel a közben bekövetkezett rendszerváltásra, töréseket takarhatnak, amelyekről az elemzés alapján nincs képünk. A Népszabadság olvasótábora az eltelt időben folyamatosan csökkent, a lap népújságból rétegújsággá vált. Nem világos, hogy az olvasók társadalmi összetételének változása hogyan befolyásolta volna az elemzést és az összegyűjtött adatok értelmezését. Ennek a korlátnak a leküzdésére pontos képpel kellene rendelkezni arról, milyen társadalmi csoportok pártoltak el a Népszabadságtól, és hogy ez az elpártolás mit jelent valójában: megjelennek-e ezek az olvasók más – akár nyomtatott, akár online – lapok olvasói között, vagy az újságolvasási szokások megváltozása odavezetett-e, hogy bizonyos rétegek megszűntek hírfogyasztók lenni. Az alacsony elemszám további korlátot jelent: messzemenő következtetések egy jóval nagyobb minta alapján lehetnének levonhatók. Végül: a tartalomelemzés módszertana számos buktatót rejt. Kevéssé alkalmas például a látens tartalmak vizsgálatára, miközben az elemzés több pontján kísérletet tettem erre. Annak a veszélye, hogy a kutató interpretációi befolyásolják az eredményeket, ebben az esetben nem elhanyagolható, így az ezekre vonatkozó következtetések érvényessége mindenképpen korlátozott.

A felsorolt korlátok figyelembevételével együtt: a gyászjelentések gazdag információs forrásul szolgálhatnak, amelyek elemzése egy társadalom halállal kapcsolatos elképzelései mellett tágabb értelemben az életutak értékelésére, és ezeken keresztül társadalomtörténeti tanulságok levonására is alkalmas.

Irodalom

Ariès, Philippe (1983): The Hour of Our Death. New York: Knopf.

Bálint Lajos (2007): A területi halandósági különbségek alakulása Magyarországon 1980–2006. PhD-értekezés tézisei. Pécsi Tudományegyetem.

Bytheway, Bill & Johnson, Julia (1996): Valuing Lives? Obituaries and the Life Course (Research note). Mortality, 1, 219–234.

Douglas, Mary (2003): Rejtett jelentések. Budapest: Osiris Kiadó.

Center for Gerontology and Health Care Research (2004): Brown Medical School.

Chapple, Alison & Ziebland, Sue (2011): How the Internet is Changing the Experience of Bereavement by Suicide: A Qualitative Study in the UK. Health, 15, 2, 173–187.

Durkheim, Émile (2004): A vallási élet elemi formái. Budapest: L'Harmattan kiadó.

Eid, Mushira (2005): The World of Obituaries: Gender Across Cultures and Over Time. Detroit: Wayne State University Press.

Eliade, Mircea (1987): A szent és a profán: a vallási lényegről. Budapest: Európa Kiadó.

Fernández, Eliecer Crespo (2006): The Language of Death: Euphemism and Conceptual Metaphorization in Victorian Obituaries. SKY Journal of Linguistics, 19, 101–130.

Fowler, Bridget (2007): Obituary as Collective Memory. New York & Abingdon: Routledge.

van Gennep, Arnold (2007): Átmeneti rítusok. Budapest: L'Harmattan Kiadó.

Gereben Ferenc (2002): Olvasás- és könyvtárszociológiai vizsgálatok Magyarországon. In: Horváth Tibor & Papp István (szerk.) Könyvtárosok kézikönyve. Budapest: Osiris.

Gorer, Geoffrey (1965): Death, grief and mourning in contemporary Britain. London: Cresset Press.

Gott, Merryn & Small, Neil & Barnes, Sarah & Payne, Sheila & Seamark, David (2008): Older People's Views of a Good Death in Heart Failure: Implications for Palliative Care Provision. Social Science & Medicine, 67, 1113–1121.

Hume, Janice (2000): Obituaries in American Culture. Jackson: University Press of Mississippi.

Knutson, Gunnar S. (1981): Content Analysis of Obituaries of Prominent Librarians in the New York Times. Master's Thesis. The University of Chicago.

Kubler-Ross, Elisabeth (1970): On Death and Dying. London: Tavistock.

Kurucz Imre (2005): Magyar Internet Helyzetkép.

Moses, Rae (1994): Gendered Dying: The Obituaries of Women and Men. In: Bucholtz, Mary & Liang, A. C. & Sutton, Laurel A. & Hines, Caitlin (eds.): Cultural Performances. Proceedings of the Third Berkeley Women and Language Conference. Berkeley: University of California, 542–550 .

Moses, Rea & Marelli, Gianna D. (2003): Obituaries and the Discursive Construction of Dying and Living. Texas Linguistic Forum.

Mulkay, Michael (1993): Social Death in Britain. In David, Clark (ed.) The Sociology of Death. Oxford: Blackwell.

Parsons, Talcott (1951): The Social System. Glencoe, Illinois: The Free Press

Rifkin, Jeremy (1987): Time Wars: The Primary Conflict in Human History. New York: Henry Holt & Co.

Scambler, Graham (2003): Sociology as Applied to Medicine. London: Saunders Ltd.

Sudnow, David (1967): Passing On: the Social Organization of Dying. New York: Prentice Hall.

Valuch Tibor (2005): Magyarország társadalomtörténete a XX. század második felében. Budapest: Osiris Kiadó.

Walter, Tony (1994): The Revival of Death. London: Routledge.

Williams, Rory (1990): A protestant legacy: Attitudes to Death and Illness among Older Aberdonians. Oxford: Clarendon Press.

Zana Ágnes (2008): A halál és haldoklás a vizuális médiában. Hogyan alakul halálképünk a média hatására? Kharón Thanatológiai Szemle, 9, 3–4, 53–68.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum