Életmód

Nagy Zsófia:

Jó élet és jó halál a magyarországi gyászjelentések tükrében

„Szabadok vagyunk… Szabadok!” – zokogja Linda friss özvegyként Arthur Miller Az ügynök halála című darabjának lezárásakor. A darabnak nincs harmadik felvonása, így csak sejthetjük, hogy a felszabadult özvegy a társadalmi konvencióknak megfelelően a közösségi gyász valamennyi kötelező stációját végigjárta, és valódi véleményét a gyászoló közösségnek nem kellett megismernie. Bár a halál az emberi élet kulcsmozzanata, a hozzá kapcsolódó közösségi gyásznak viszonylag kevés köze van az őszinteséghez és az igazmondáshoz. Egy társadalom „jó életről” való gondolkodásmódjáról sokat elárul a halálhoz való viszonya, ahogyan halottait eltemeti, gyászolja, azokra emlékezik. Ennek egyik aspektusa a gyászjelentés műfaja, azaz a meghalás eseményéről tájékoztató – általában fizetett – hír egy-egy napilap állandó rovatában. Egy ilyen viszonylag egyszerűnek tűnő műfajon keresztül vizsgálható, mit tekintenek egy adott korban „jó halálnak”, azaz milyen idősen, milyen körülmények között való meghalás az akceptálható (szerettei körében, betegségét türelmesen viselve), illetve „rossz halálnak” (tragikusan fiatalon, váratlanul). Dekódolhatók a halállal kapcsolatos jellemző tabuk és eufemizmusok. Nem csak a halál konstruálása folyik a gyászjelentésekben, hanem az életé is (külön kérdés, hogy hogyan alakul a kettő aránya egy ilyen hírben): mit tekint egy adott társadalom eredményes életnek, milyen értékeit, eredményeit emelik ki a gyászolók az elhunytnak (akadémiai fokozat, mennyi időt dolgozott egy munkahelyen, díjak). Ezen belül is érdekes aspektus, hogy van-e különbség a férfiak és nők méltatása között akár minőségben, akár mennyiségben. A napilapokban megjelenő gyászjelentések nem azonosak az egyszerű gyászhír műfajával (amit akár lépcsőházban, akár hirdetőtáblán szokás elhelyezni), itthon jellemzően a valamilyen értelemben kiemelkedő életúttal rendelkező elhunytak rokonai használják a műfajt.

Buzás Andrea:

Az utolsó bejegyzés: gyászmunka és digitális hagyaték a közösségi médiában

Az internet mint új kommunikációs technológia megjelenése és a web 2.0 alkalmazások elterjedése óta a felhasználók tartalmak előállítóivá, „produserekké” (Bruns, 2009) is váltak. Mára a fejlett világ lakosságának nagy része rendelkezik bizonyos mértékű online jelenléttel, amelynek során rengeteg információt osztunk meg és hagyunk magunk után szándékosan vagy akaratlanul: ezek a digitális lábnyomaink. A szándékosan magunk után hagyott tartalmak többek között a közösségi hálókon található profilunk, blogjaink, kommentjeink, az általunk üzemeltetett honlapok, a videó- és képmegosztó oldalakra feltöltött tartalmak. Online énünk nem szűnik meg létezni halálunk pillanatában, és ha mi nem rendelkeztünk sorsáról, hozzátartozóink döntenek digitális hagyatékunk felett. Ma még nem mindennapi élmény felhasználóként találkozni halott ismerősöknek a közösségi hálókon tárolt profiljaival, képeivel, videóival, de feltételezhetjük, hogy az internetezők számának növekedése és a felhasználók öregedése ezt a jelenséget egyre megszokottabbá teheti. Kérdés, hogy ezt az újszerű szituációt a közösségi média használói és üzemeltetői hogyan tudják kezelni. Feltételezhetjük, hogy az online tér egyre nagyobb szerepet tölt be az úgynevezett gyászmunkában. Érdemes áttekinteni, hogy a közösségi média jelenleg milyen felületet kínál a veszteségek feldolgozásában, s hogy mindez milyen online gyászkultúra kialakulásához vezethet.

Murai András – Tóth Eszter Zsófia:

„Doktor úr kérem …”

Diskurzusok a szexualitásról az Ifjúsági Magazinban (1965-1989)

Az Ifjúsági Magazin közel 300 lapszámát végigkövetve kirajzolódik, hogyan érvényesült a szocialista rendszerben a nyilvános beszéd közvetett kontrollja - többek között - a szexualitásra vonatkozóan. Az IM két és fél évtizedes szocialista időszakbeli történetéből olyan jellemző témákat, műfajokat és módszereket emelünk ki, amelyek megmutatják, hogyan igyekezett a magazin befolyásolni a fiatalok értékítéletét és terelgetni szexuális magatartását. A lap írásai olyan hatalmi mechanizmust mutatnak, amely nem egyszerűen helyet adott, jogot biztosított a szexualitásról és a párkapcsolatokról való beszédnek, hanem előállította azt, miközben mindvégig megtartotta az arról folyó diskurzus kontrollját.

Császi Lajos:

Az egészségnevelés reprezentációja a médiában

Az alábbi tanulmányban a gyógyítás és a média állandóan változó történelmi és társadalmi kapcsolatának sajátosságait mutatom be. Írásom első részében azt a paradigmaváltást követem nyomon, amely az elmúlt évtizedekben kezdődött, és amely kezdi gyökeresen átalakítani a gyógyításról alkotott képünket. Dolgozatom második, hosszabb részében a szakirodalom segítségével azt tekintem át, hogy az egészségügyi felvilágosításban milyen trendek figyelhetők meg a betegség és az egészség mediatizált reprezentációinak társadalmi és kulturális konstrukciójában.