Film

Hlavacska András:

Drakula és a médiumok

Drakula médiumidegensége két kortárs vámpírfilm tükrében

Bram Stoker Drakula című regényében az 1890-es években modernnek számító médiumok szinte mindegyike megtalálható a fonográftól az írógépen át egészen a távíróig. Az 1980-as évek óta folyamatosan jelennek meg olyan elemzések, amelyek a regényben szereplő médiumokra, ezeknek a történetben betöltött funkcióira és szimbolikus jelentésükre fókuszálnak. Ezek az írások Drakula grófot általában atavisztikus, médiumidegen figuraként láttatják, és egyetértenek abban, hogy a modern médiumok jelentős mértékben hozzájárulnak a vámpír legyőzéséhez. E tanulmány azt vizsgálja, hogy a kortárs vámpírfilmek miként kapcsolódnak ebbe a diskurzusba. Első szakaszát ennek az örökségnek az áttekintése alkotja. Ezt követi két kortárs vámpírfilm, a Hétköznapi vámpírok (2014) és A vámpír árnyéka (2000) elemzése. E két film közös vonása, hogy a vámpírok médiumidegensége mellett a médiumok vámpírszerűségét is színre viszi. Az efféle paradoxitás Stoker írásában is megfigyelhető.

Biró Vivien:

A performansz vége?

Marina Abramovic performanszainak dokumentálása és popularizálása

Egy performanszról készített film (illetve egy rövid részlet) egy videomegosztó portálon közzétéve nagyon népszerű kulturális termékké válhat. De milyen új energiát hoz létre, mennyiben változtatja meg az életet? Hiszen a sokszorosítás által – például a filmes nézőpontok váltogatásával – csupán mesterséges aura áll elő, csak a kulturális hasznosítással és a piaci hozzáadott értékkel találkozunk, de nem az autentikus formával, amely révén a művészi eseménynek esélye lenne maximális intenzitással sugároznia a kivételes egyediséget. A filmmé változtatott performansz jól boldogul a művészeti szcénában és a szórakoztatóiparban, megtalálja a maga kulturális és gazdasági funkcióját. De van-e művészetként eleven funkciója? Írásomban ezekre a kérdésekre keresem a válaszokat, megvizsgálva Abramović performanszfilmkészítő tevékenységét a műfaj fogalmának változásán keresztül.

Széchenyi Ágnes:

Az elbeszéléstől a filmforgatókönyvig

Biró Lajos 1919 utáni filmes pályája

A tanulmány a Magyarországon íróként és újságíróként tevékenykedő Biró Lajos 1919 utáni, emigrációban töltött éveit mutatja be. Elsősorban a Korda Sándorral elért nagy nemzetközi sikerekhez vezető közös vállalkozásokat tárgyalja, illetve Biró filmkészítéshez vezető útját magyarázza. Másodsorban pedig Biró és Magyarország viszonyát tekinti át.

Lisányi Endre:

Médiumtudatos terápia

Zelig. Írta és rendezte: Woody Allen, 1983

Az áldokumentumok és a dokumentumok nem oltják ki egymást, hanem egymás mellett léteznek. Mindkettő annak a jelenünkön túlnyúló, kulturális térnek, az „emlékezet terének” (Todorov, 2003: 19), a részeleme, amelyben – többek között – önmagunk megfejtésére vállalkozhatunk. Ezt az együttlétezést különös módon áthangolhatja (modulálhatja) és fölhasználhatja a lélek tudattalan mélysége felé terjeszkedő film és fotográfia, ezért esetükben a fikció, a valóság és a dokumentumérték új megvilágításba kerülhet, használhatóságuk vagy haszontalanságuk átértelmeződhet. A világba vetett ember számára a fotó és a film nem véletlenül válik egyszerre narkotikummá, protézissé és – ritkább esetben – az önanalízis terápiás eszközévé. Az arányokon, az időzítésen és – mindezek előtt – a felhasználás célján múlik, hogy a gyógyterápia átfordul-e afféle hatalmi ellenterápiába, ami már nem a valóság megértését szolgálja, hanem segít életre kelteni és valóságként mozgatni fikciókat! A Zelig című film elemzésének hátterében, akarva-akaratlanul – mint képen a negatív forma – megjelenik ez utóbbi felhasználási lehetőség rajzolata.

Bártfai Andrea:

Az interaktív film

A film nézőjének sokáig nem volt lehetősége aktívan részt venni a mű cselekményében, beavatkozni a történetfolyamba, aktívan eljátszani a „mi lenne ha…„ gondolatával. A számítógép és az internet új lehetőséget kínál a film számára, ami az interaktív filmben testesül meg. Dolgozatom célja az interaktív film vizsgálata elméleti és gyakorlati szempontból.

Stőhr Lóránt:

Feltépett sebek

Önreflexivitás a kollektív traumák dokumentumfilmes feldolgozásában

A kortárs médiakultúra egyik fő témája a traumák kibeszélése és megmutatása. A katasztrófákról, háborús eseményekről, véres merényletekről szóló napi tévéhíradások, a szenzációhajhász hírmagazinok rövid dokumentumfilmjei és a személyes traumákat kiárusító kibeszélő show–k jelenítik meg a traumával való mindennapos találkozásaink leglátványosabb oldalát, ám a traumák mediális reprezentációi messze túllépnek a televízió műsorainak határain. Az 1. és 2. világháború, a holokauszt és a kambodzsai, boszniai, ruandai népirtások irodalmi, fényképészeti, filmes feldolgozásai, a történelmi traumákat átélt emberek különféle eszközökkel történő megszólaltatása áthatja a kortárs kultúrát. A modernitás traumái mára olyannyira meghatározzák életünket, hogy egy új interdiszciplináris tudományterület is született traumaelmélet néven. Messzire vezetne annak a kérdésnek megválaszolása, hogy miért vált a trauma kultúránk egyik központi témájává, ám hadd idézzem ezzel kapcsolatban röviden egy neves filmteoretikus, Thomas Elsaesser gondolatát. Elsaesser szerint az újfajta médiának és kommunikációs rendszereknek köszönhetően az egyén az önreprezentációit időben és térben töredezett képekben és elbeszélésekben éli meg, ami szükségszerűen vezet a kollektív történelem és személyes történelem traumaként való elképzeléséhez. A trauma tulajdonképpen a szubjektum mediális megteremtésének eszköze, vagyis a traumán keresztül próbálják az egyének vagy közösségek beírni magukat a médiaemlékezetbe.