Médiakutató 2000 ősz

Térkép

Magyari Tivadar:

A romániai magyar média

Bevezetés

Az alábbi írás a romániai magyar sajtó helyzetét járja körül. Felidézi az erdélyi magyar újságírás intézményes és tudati sajátosságait, és konkrét példák révén értelmezi ezeket. Foglalkozik a médiapolitikai helyzettel, az újságírók szakmai felfogásával, valamint a domináns diskurzus sajátosságaival.
A tanulmány empirikus, főleg résztvevő megfigyelési és interjús kutatásokra épül.


„Magyar és román szempontból viszonylag csendes nap volt Sydneyben, pontszerző helyezéseken kívül ezúttal nem jött össze dobogó”
(Részlet a kolozsvári Szabadság című lapból, 2000. szeptemberében)

A romániai magyarság

A romániai magyarság médiája több tekintetben eltér a mindenkori kisebbségi médiától. Kiadványai nem csupán mellékletek a többség lapjaiban, műsorai nem csupán ablakok a többség médiájában, mint számos más kisebbség esetében. A romániai magyarság médiájának egyediségét az alábbi tényezők magyarázzák:

1. A romániai magyarság viszonylag nagy létszámú kisebbség¹.
2. A romániai magyarság történelmi (nem bevándorló) közösség.
3. Teljes társadalomként jelenik meg, vagyis rétegzett.
4. Létszámához képest viszonylag nagy területen él, s a regionális különbségek folytán médiarendszere is alrendszerekre oszlik.
5. Az erdélyi magyar számos romániai vagy külföldi etnikai kisebbségtől eltérően nem alkalomszerűen, kivételes kontextusban (például hagyományidéző ünnepeken) éli meg etnikai identitását, hanem folyamatosan, a mindennapokban. Más, erőteljesen asszimilálódott vagy viszonylag csekély lélekszámú kisebbségek a romániai magyarságtól eltérően a mindennapokban tömegkommunikáció-fogyasztásuk során a többségi nyelvet használják, a nekik szánt, anyanyelvükön (vagy már nem is anyanyelvükön) szóló médiának pedig csak hagyományápoló, identitás-felidéző szerepe van, és ezt a szerepet alkalomszerűen tölti be².

A romániai magyar nyelvű lapok és műsorok

A közszolgálati státusú Román Rádió, illetve Román Televízió magyar nyelvű adásain kívül a romániai magyarság önálló intézményi háttérrel rendelkező és aránylag sokszínű sajtóval rendelkezik.

A Román Televízió bukaresti és kolozsvári magyar szerkesztősége készít magyar nyelvű műsort, illetve újabban a temesvári területi stúdió is sugároz ilyet. Ezek a magyar szerkesztőségek viszonylag önállók. Az elmúlt tíz évben főleg az adásidő csökkentése ellen kellett küzdeniük; ilyenkor rendszeresen igényelték a magyar politikusok (vagyis az RMDSZ) és a magyar nyelvű sajtó fellépését, nyomását. A Román Rádió központi (bukaresti) stúdiójának napi egy órás műsorán kívül a kolozsvári, a marosvásárhelyi és a temesvári regionális stúdió is szolgáltat magyar nyelvű műsort napi négy órában. Helyileg ezek a leghallgatottabb rádióműsorok a romániai magyarok körében, összerdélyi viszonylatban viszont a Magyar Rádió Kossuth csatornája³.

Ezeken kívül – a romániai audiovizuális törvény kínálta lehetőségeket kihasználva – több magyar nyelvű műsort sugárzó, helyi magánrádió és -televízió működik, főleg azokban a városokban, ahol nagyrészt magyarok laknak: Székelyudvarhelyen, Csíkszeredán, Sepsiszentgyörgyön, Gyergyószentmiklóson, Kézdivásárhelyen, Marosvásárhelyen és más településeken. Ezek többnyire kábeltelevíziók, napi 4-8 órás műsorral. Rendszerint reggeli és délutáni-esti műsoruk van. Székelyudvarhelyen például, ahol a közel 40 ezer fős lakosság 98 százaléka magyar, két, egész nap sugárzó kereskedelmi rádió működik: a Prima Rádió és a Digitál Rádió. Egy ideig két televízióállomása is volt a városnak, a két konkurens cég egyesülése óta azonban csak egy van. Egyébként össszerdélyi viszonylatban a Duna Televízió nézettsége a legnagyobb, bár ez is régiónként és társadalmi csoportonként változik (Magyari & Veres 1998:11-15).

A romániai magyar sajtótermékek java része magánvállalkozás. A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének 1999-es nyilvántartása szerint 65 sajtókiadvány jelenik meg, ezek között egyaránt találunk napilapot, hetilapot, havi lapot és más időszaki kiadványt (Ágoston & Ambrus 1999:56-60), de egy részük – mintegy 12-15 lap – egészen kis terjedelmű, egyszerű kivitelezésű, kisebb helyi közösségnek szóló és voltaképpen amatőr kiadvány.

A legjobb, legstabilabb piacuk a helyi (regionális) napilapoknak van. Ezek az 1989. előtti megyei magyar „pártlapok” utódai (aminek azonban nincs hatása a tartalmukra). 1990-től a volt megyei pártlapok szerkesztőségi közösségei önállósodtak; az átmenet voltaképpen zökkenőmentes volt, s e a lapok megjelenése évtizedek óta folyamatos. Kivételnek számítanak azok a megyék, amelyekben alacsony a magyar lakosság létszáma, itt ezeket a kiadványokat megszűnés fenyegette, és több közülük hetilappá alakult (mint például az aradi Jelen). E napilapok javarésze nyereséges vállalkozás, de ez általában nem jelent többet, mint viszonylag zökkenőmentes, folyamatos újratermelést és minimális fejlesztést. E hagyományos szóhasználatban „megyei napilapoknak” nevezett, viszonylag kis terjedelmű és formátumú hírlapok rendszerint 8-12, esetleg 16 oldalasok. Egy-egy régióban (vagy megyében) praktikusan monopolhelyzetben vannak, földrajzi piacaik nem fedik egymást, így nem versenyeznek. Ilyen helyi napilap a Bihari Napló Nagyváradon, a Hargita Népe Csíkszeredában, a Háromszék Sepsiszentgyörgyön, a Szabadság Kolozsváron, a Szatmári Friss Újság Szatmárnémetiben és a Népújság Marosvásárhelyen. Hetente kétszer jelenik meg az Udvarhelyi Híradó Székelyudvarhelyen; ez is helyi lap. S ennek a városnak még van egy helyi hetilapja: az Udvarhelyszék.

Ezeken kívül egész Erdély területén terjesztik, ezért „országos napilapnak” tekintik a Romániai Magyar Szót, amelynek Bukarestben van a szerkesztősége és kiadóvállalata, illetve az 1999. őszén, főleg magyarországi tőkebefektetés révén megjelent Krónikát, amelyet Kolozsváron szerkesztenek és adnak ki. Az erdélyi magyar helyi napilapok példányszáma változó és függ az adott régió magyar lakosságának létszámától: így egyes lapok esetében 4-7, mások esetében 10-20, de akár 25 ezer példány között mozog – saját becsléseink vagy személyes információink szerint⁴.

Heti kiadvány például a Brassói Lapok, az Erdélyi Napló, az Európai Idő. A legfontosabb gazdasági-pénzügyi folyóirat a Pulzus. A szépirodalmi és irodalomkritikai lapok közé tartozik a Helikon, a Látó, részben a Korunk és A Hét. Mezőgazdasági folyóirat az Erdélyi Gazda. Gyereklap a Napsugár, a Szemfüles, a Cimbora, illetve ifjúsági, didaktikai célzatú rejtvénymagazin a Diákabrak.
Ezek mellett valamennyi történelmi egyház és számos civil szervezet is kiad magyar nyelvű időszaki kiadványokat. Például a Kolozsvári Magyar Diákszövetség két hetilapot is működtet: az egyik a Szabadság heti melléklete, a Campus, a másik a Perspektíva. A civil szervezetek rendszeresen megjelenő kiadványainak száma félszáz körül mozog, de ezeket nem soroljuk a tulajdonképpeni mintegy 60 sajtókiadvány közé (Magyari 1996a:107).

Médiapolitika

Összevetve a Kárpát-medence más országaiban élő magyar kisebbségek helyzetével azt mondhatjuk, hogy a romániai magyar média függ a legkevésbé a többségi nemzet államának pénzügyi juttatásaitól. Az állami (központi) finanszírozás kapcsán ritkán jelennek meg azok az általános politikai, médiapolitikai, diskurzusbeli és jogi kérdések, amelyek például Szlovákiában vagy Jugoszláviában felmerülnek a magyar sajtó kapcsán. Így például ritkábban fogalmazódik meg a kisebbségi nyilvánosságban az a követelés, hogy román állami támogatásban részesüljenek az amúgy nagyrészt magánvállalkozásként működő sajtótermékek – bár többször felmerült már az a gondolat, hogy a sajtót és különösen a kisebbségi sajtót az államnak támogatnia kellene.

Az állami támogatást főleg azoknak a termékeknek az esetében várják el, amelyek valamilyen módon az elitkultúrát szolgálják (vagyis többnyire szépirodalommal és irodalomkritikával foglalkoznak), és amelyek eddig is részesültek állami – pontosabban művelődésügyi minisztériumi – támogatásban. A kisebbségi elit politikai diskurzusában nem jelenik meg például az, hogy az állami támogatás veszélyt jelenthet, mert együtt járhat valamiféle központi ellenőrzéssel. A politikai diskurzus erről szóló része eleve olyan „csendestársként” képzeli el a román államot, amely fizet, alanyi jogon járó erőforrásokat juttat, de nem avatkozik a sajtó dolgaiba. A konkrét alkufolyamatban egyébként a felek (a többségi román politika és a kisebbségi érdekvédelmi szervezetek) a maguk érdeke szerint gondolkodnak a kérdésről: a mindenkori többségi román hatalom a maga részéről ezzel is „oldja” vagy „kezeli” a „kisebbségi kérdést”, diplomáciai „jópontokat” szerez; a kisebbségi elit képviselői pedig úgy tekintik, hogy alanyi jogon jár számukra a magyar sajtó támogatása.

A támogatás egyébként a mintegy 60 sajtókiadványból hármat-négyet érint – például a Művelődést, a Korunkat vagy A Hét című lapot –, és ezek is csak néhány száz, legfeljebb egy-két ezer példányban jelennek meg. Az állami támogatás akadozó és esetleges. 2000. őszén a romániai választási kampány során ismét többen fogalmazták meg azt az igényt, hogy a támogatások jobbak, biztosabbak legyenek.

A központi, a többségi román etnikumot reprezentáló intézményekkel való alku tárgyai főleg a közszolgálati televízió és rádió magyar nyelvű műsorai. A magyar fél főleg a műsoridővel vagy az erőforrásokkal elégedetlen. A magyar műsorok szerkesztőségeinek helyzetét meghatározza a közszolgálati intézmény mindenkori speciális jogi, gazdasági és szervezési helyzete is.

A helyi magyar kereskedelmi rádiók és televíziók is függenek az Országos Audiovizuális Tanács (a magyarországi ORTT romániai megfelelője) döntéseitől – ez a függés azonban nem jelent akkora kiszolgáltatottságot, mint a gazdasági függőség, és sokkal jobb alkupozíciókkal járhat. A közvetlenül gazdasági természetű függőség részleges és esetleges: a kis példányszámú, értelmiségiek által használt folyóiratoknak juttatott támogatás léte is inkább a mindenkori költségvetési helyzet függvénye, mint valamilyen tudatos központi médiapolitikáé. A mindenkori román hatalom már 1989. előtt is gyakran hivatkozott a magyar sajtókiadványokra, műsorokra, amikor amellett érvelt diplomáciai körökben, hogy a kisebbségi magyar kultúrának jó körülményei és lehetőségei vannak Romániában.

A magyar médiaszereplők a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) révén vesznek részt a különböző összromániai szakmai érdekvédelmi tevékenységekben. 1997-ben például a MÚRE elnökét is meghallgatta a román parlament művelődésügyi és tömegkommunikációs bizottsága a parlament elé kerülő sajtótörvény-tervezettel kapcsolatban. A többi meghallgatott romániai újságíró-szervezet közül kettő támogatta, hogy legyen a sajtót szabályozó törvény Romániában, kettő pedig ellenezte azt. A MÚRE – az ötödik szervezet – szintén ellenezte, s így a „mérleg nyelvének” szerepét töltötte be. A törvénytervezetet (s annak gondolatát, hogy a sajtót szabályozni kell) ezért végül elutasították.

A médiaszereplők és a politikusok sajátos elvárásokat fogalmaznak meg a magyarországi médiapolitikával szemben is. Ezek közül leggyakrabban Boros Zoltán (a bukaresti magyar műsor főszerkesztője, a MÚRE audiovizuális sajtóért felelős alelnöke) ötlete kerül terítékre. Eszerint az összes kárpát-medencei magyar nyelvű televíziónak (és külön a rádióknak) valamiféle integrációját kellene létrehozni, megszüntetve a mostani atomizáltságot. Az elképzelés konkrét kidolgozására (elemzés, hatásvizsgálat, tételes indoklás, konkrét lépések megfogalmazása stb.) még nem került sor.

A romániai magyar sajtó magyarországi támogatása a következő pontokban vázolható:

• az Illyés Közalapítvány révén nyújtott támogatás (ennek értéke az elmúlt években mintegy 25 millió forint körül mozgott);
• a Határon Túli Magyarok Hivatalának támogatása;
• a Magyar Újságírók Országos Szövetségének és a Magyar Újságírók Közösségének erkölcsi és szakmai támogatása a MÚRE-nak;
• a Duna Televízió, a Magyar Televízió, a Magyar Rádió és számos magyarországi lap támogatása, amely főleg abban áll, hogy közlik a határon túli magyar televíziósok (illetve rádiósok, újságírók) alkotásait, ottani tudósítókat foglalkoztatnak, és ezáltal hozzájárulnak szakmai fejlődésükhöz;
• négy erdélyi magyar napilap, illetve a helyi rádiók hírszerkesztői térítésmentesen jutnak hozzá a Magyar Távirati Iroda műholdas szolgáltatásaihoz.

Szakmai tudat

A romániai magyar újságíró a legtöbb szempontból hasonlít a „mindenkori” újságíróhoz, azaz vallja az objektivitás szükségességét, ragaszkodik a politikai függetlenséghez és a sajtószabadság érvényesüléséhez. Megkülönbözteti azonban tőle (1) aprofesszionalizmusa, (2) literaturizáltsága és (3) akommercializmusa, illetve (4) a követett médiadiskurzus néhány sajátossága. Az első három fogalmat ebben a részben, a negyediket külön részben fejtjük ki.

Az aprofesszionalizmus fogalma arra utal, hogy a romániai magyar sajtóban számos, máshol hatékonynak vagy értékesnek elfogadott szakmai követelményt nem ismernek vagy nem tartanak fontosnak, illetve helyettük sajátos követelményeket fogalmaznak meg. Sajátos szakmai eljárásrendszer és értékrend alakul ki, tehát tulajdonképpen alternatív professzionalizmus érvényesül (ezért szólunk inkább aprofesszionalizmusról, és nem nonprofesszionalizmusról). Ez a beállítódás egyaránt jellemző a fogalmazásra, a laptördelésre, az interjúzásra, a tudósításra, a hírszelekcióra, sőt, megjelenik az újságíróképzésben is. Gyakori, hogy a romániai magyar sajtótartalmak nem követik azokat a megszokott eljárási módokat, amelyek máshol alapvetőek és rutinjellegűek – ilyen például a hír elkülönítése a kommentártól, az érzelmi túlfűtöttség mellőzése, a távolságtartás, a hírszelekció rutinjai (vö. McQuail 1994:213-220). A kisebbségi sajtók működtetésében mindenhol inkább előfordulhat az amatőrizmus, mert a kisebbségi közösségek rendszerint kis létszámúak, szórványszerűek, nem jelentenek különösebb potenciális reklámközönséget, és így a sajtótevékenység alkalomszerű, mellékes, önkéntes, „mozgalmi” jellegű. A romániai magyar sajtó esetében viszont a bevezetőben tárgyalt körülmények folytán a médiának nemcsak hagyományápoló, identitás-őrző szerepe van, illetve ez a szerep nem alkalomszerű, hanem mindennapos, és az itteni sajtó intézményességében, piaci viszonyaiban hasonlít a „nem kisebbségi” sajtókhoz. Ilyen körülmények között a kisebbségi sajtó amatőrizmusát a megszokottnál komplexebb tényezők között kell vizsgálni.

A romániai magyar sajtóban a téma- és hírszelekció során gyakori, hogy az újságíró nem azt választja ki, ami kivételes, a megszokott folyamatokat megszakítja, amint az általában a hír- és témaszelekcióban szokás, hanem a köznapi, a megszokott mederben zajló dolgokat. Gyakori jegye ez egyébként a különböző kisebbségi médiumoknak: a választott téma ugyan „mindennapi” (nincs benne semmi különös, semmi új), de attól tűnik kivételesnek, hogy nem „akármilyen” mindennapokról szól, hanem a „kisebbségi ember” mindennapjairól (mert a kisebbségi közösség tagja eleve kivételes lenne azáltal, hogy a „többségitől” eltérő). Csakhogy ezek a mindennapok nem keltenek figyelmet, érdeklődést. Ezeket a mindennapi dolgokat az emberek közvetlenül tapasztalják, vagy legalábbis maguktól is el tudják képzelni reálisan, ezért nem folyamodnak a sajtóhoz mint közvetítőhöz. Konkrét példa az ilyen témaszelekcióra: interjú egy falusi idős emberrel egy székelyföldi faluban, az egyik magyar tévéadásban. A riporter ilyesmit kérdez: „Összetartanak-e az emberek a faluban?” Az interjúalany a kérdés általánosságához illő választ ad, amelynek a lényege, hogy igen, az emberek „általában” összetartanak. Ezután azt is megkérdi a riporter, hogy előfordul-e széthúzás, viszály, és a válaszból kiderül, hogy az is előfordul, s az interjúalany – mintha megérezné, hogy többet és konkrétabbat kellene erről mondani – hozzáteszi, hogy néha a legények összeverekednek „virtuskodásból”.

Az aprofesszionalizmushoz kapcsolódó tények és okok feltárása külön tanulmányt igényelne. Ez viszont nehéz feladat, mert érzékeny téma: a romániai magyar újságírók vezető-hangadó személyiségei vagy elégedettek ezzel a médiával, vagy más és más ténnyel elégedetlenek. Az aprofesszionális, amatőr médiatevékenységre számos példát találni, de bizonyára sok szakmai vitát szülne bármilyen sajtóbeli cselekvés besorolása a professzionális vagy nem professzionális tevékenységek körébe. Jellemző, hogy ritkán folyik ilyen vita. Szűk körben előfordul, hogy a szerkesztőségek vezetői panaszkodnak munkatársaik (beosztottjaik) szakmai felkészületlenségére. Mégsem áll módjukban elbocsátani őket, mert ennek lélektani, erkölcsi terheit nem vállalják.5

Ugyanakkor a romániai magyar újságírást nemcsak a szakmai követelmények fel nem ismerése vagy elrelativizálása jellemzi: találunk olyan újságírókat, akiknek munkáját külföldön is elismerik. Jellemző például, hogy – amint említettük – egyes sikeres operatőröket, filmkészítőket, tudósítókat a magyarországi sajtó is munkáltat, díjaz. (Ők jellemzően a komplexebb technikai eszközöket – számítógépet, professzionális videokamerát, stúdió-felszereléseket – igénylő munkákat végzők közül emelkednek ki. Valószínű, hogy e tevékenységek „egzaktabb” tudásra épülnek, ezeket nehéz elrelativizálni).

Az újságírók szakmai képzését és rekrutációját az elemzők gyengének, de legalábbis jellegzetesen aprofesszionálisnak tartják. Romániában kisebb tanfolyamokat nem számítva két intézet foglalkozik magyar újságírók képzésével. Az egyiknek a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem ad otthont, és négyéves, egyetemi fokú képzést nyújt. A másik Nagyváradon van, s egy magánintézet, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete működteti Ady Endre Sajtókollégium néven: ez egyéves, tandíjas képzést nyújt, lehetővé téve a közvetlen szakmai gyakorlatot a helyi sajtóban, és magyarországi szakembereket is bevon az oktatásba. A kolozsvári tudományegyetemen 1993. óta a tanárhiány, a korszerű egyetemi tapasztalat hiánya, a szakmai relativizmus terhe határozta meg újságíróképzést. Az 1997. és 1999. között végzett újságírás-szakos hallgatók feszültségekről számoltak be, hiányosságokról, egyetemi szintet nyilvánvalóan el nem érő tanári teljesítményről, meghirdetett és elmaradt tantárgyakról, a gyakorlati képzés esetlegességeiről, valamint jellegzetes tanári pótcselekvésekről azoknak az oktatóknak a részéről, akik nem tudták az óráikat szakmai információkkal kitölteni.

A viszonylagos szakmai hátrányok ellensúlyozásának tekinthető néhány olyan továbbképzési forma, amelyet főleg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete szervezett. Ilyen volt az audiovizuális továbbképző tanfolyam 1994-ben, az olvasószerkesztők szakmai találkozója 1997-ben, az újságíró-egyesület fotószakosztályának szakmai találkozói, a tördelőszerkesztők találkozója 1998-ban, vagy a szakosodást igénylő témákkal – például gazdasággal, turizmussal – foglalkozó újságírók találkozói, táborozásai. A MÚRE lehetővé tette, hogy az újságírók a megszokott napi rutinjuktól eltérő szakmai munkában vegyenek részt, például földrajzi-néprajzi tájegységenként szervezett riportíró-táborokban. Az ilyenkor készülő faluriportokat kötetbe gyűjtik és kiadják.

A literaturizáltság abban mutatkozik meg, hogy a domináns (azaz: illendő, tekintélyes) felfogás szerint majdnem mindenféle újságírásnak (de főleg a „fontos” újságírásnak) a szépirodalom vonzáskörébe kellene tartoznia – s ez már hagyomány volna, tehát „a világ legtermészetesebb dolga” lenne a romániai magyar sajtóban. Ez a felfogás a politikai hírlapírástól a sportújságírásig, a tömegközönségnek szóló magazinok szerkesztésétől a reklámújság szerkesztéséig mindenre kiterjed. Márpedig a szépirodalmi tevékenységhez kapcsolódó lapszerkesztés (az irodalmi lap szerkesztése) jellegzetesen más természetű, mint a hírlapírás, televíziózás, köztájékoztatás. Nos, a tradicionálisan erős irodalmári befolyás ezt a különbséget elmossa. A literátori körök befolyása olykor jellegzetesen nem pragmatikus, a piaci viszonyokat alulbecsülő, a kulturális rétegződést fel nem ismerő „médiapolitikát” eredményez. Az irodalmári jelenlét, a magaskulturális tradíció érvényesülése a sajtóban önmagában nem rossz, de a sajtó többi részében sokszor terméketlen. Van a romániai magyar elit-diskurzusnak egy nagyon gyakran, nagy érzelmi és elégedettségi töltettel használt közhely-kifejezése: a „műhely”. Egy-egy szerkesztőség körül megannyi szolíd kis teremben „Valóságos Műhelyek” (így illik említeni!) működnek. A kifejezés az irodalmi önképzőkörök, alkotóközösségek háza tájáról ered az erősen literátori befolyás alatt álló romániai magyar újságírói szakmai tudatban. A „műhely” bármit jelenthet, és szakterületeken felüli érvényessége van: innen is ered közhely-természete. A konkrétumnak az a hiánya, amely általában a közhelyeket jellemzi, illetve az az elégedettségi töltet, amelyet hordoz, távol (vagy a periférián) tartja a pragmatikus médiagazdasági, médiaszakmai kérdéseket, olykor helyettesíti vagy elrelativizálja azokat. A már elemzett aprofesszionalizmus részben erre az elitizmusra vezethető vissza.

A modern elitek jellemzője mindenhol, hogy esetükben kevés vagy esetleges az, amit „tömegempátiának” is szoktunk nevezni: az elitnek az a készsége, hogy realisztikusan fogja fel, hogyan viszonyul, él, gondolkodik a társadalomnak az eliten kívüli része, a tömeg, a „nép”. A romániai magyar elitnek (politikai, irodalmi, általában értelmiségi, sőt médiaszereplői elitnek) szembetűnően csekély a „tömegempátiája”. Ez az elit (és a rá figyelő, rá hivatkozó magyarországi elit is) e nagy lélekszámú kisebbségi közösséget hajlamos nem társadalomnak tekinteni, hanem valamilyen elit kulturális kollektívumnak – ám a kultúráról alkotott elképzelése a magaskultúráról (a művelt rétegek kultúrájáról) szól, hiszen ő maga ebben mozog. Így ebben a szemléletben a romániai magyarok talán több mint másfélmilliós közössége a magasan művelt vagy legalábbis könnyen művelhető és művelendő emberek közösségeként jelenik meg, amely tömegesen (tízezres nagyságrendben) olvassa a bevett szépirodalmi alkotásokat, érti meg a bonyolult politikai fejtegetéseket. E tévedésnek nemcsak elit-lélektani, elit-szociológiai alapja van, hanem történelmi háttere is. Ennek a háttérnek két elemét említhetjük. Az egyik a két világháború közötti időszakhoz kapcsolódik. A másik a kommunizmus idejéhez.

A két világháború között a szépirodalom, a politika és a sajtó sajátos körülmények között fonódott össze az erdélyi magyar kultúrában. Jelenleg a romániai magyar újságírás szakmai hangadói számára kivételes értéket jelent a két világháború közötti irodalmi élet, az ehhez kapcsolódó szerkesztői, lapkiadói munka mintája (lásd még Magyari 1996b:45-46). Erre utal a különböző megemlékező rendezvények és kiadványok sokasága, valamint az a nézet, hogy a hajdani újságírás ismerete (voltaképpen sokszor irodalmi publicisztika, irodalomkritika, irodalmi levelezés, esszéírás) alapvető része volna a mostani újságírójelöltek szakmai képzésének. Újságírás-szakos egyetemi hallgatók arról számoltak be, hogy a „Modern információgyűjtő módszerek” című tantárgy keretében „irodalmi nagyjainkra” szoktak emlékezni, miközben a párhuzamos román tancsoportok ugyanebben a tantárgyban internetezni tanulnak.

A másik történelmi elem az, hogy a kommunizmus idején sokáig a magyar sajtótermékek létét (hasonlóan a magyar nyelvű színházakéhoz) csak részben veszélyeztette a hatalom, miközben például a magyar nyelvű oktatás szükségét tagadta, és végül sok iskolát meg is szüntetett. Természetesen teljes körben ellenőrizte a kiadványokat, olyannyira, hogy 1989. őszén már a legártatlanabbnak vélt dolgokat sem merték megírni az akkori újságírók. Viszont – amint már említettük – a hivatalos román propaganda azzal dicsekedet, hogy működik magyar nyelvű sajtó, és sokszor erre mutatott, cáfolandó, hogy beolvasztási politikát folytat. Akkoriban lehetett, sőt kellett is a magyar kiadványoknak előfizetőket toborozni vállalatoknál, iskoláknál, és az akkori pártállami gazdálkodás jegyében olcsón kínálni a sajtótermékeket – s ezzel nagyobb példányszámot értek el, mint amilyenre természetes módon juthatnak az elitkultúrai kiadványok. Ugyanakkor a magyar lakosság létszáma is magasabb volt. Az akkori példányszámokhoz képest valóban alacsonyak a mostaniak, de az akkoriakat mesterségesen érték el. (Távolról hasonlóan működik ma az egyik egyház egyik kiadványa.

Egy vezető beosztású szerkesztő közlése szerint is a lap majdnem kizárólagosan elméleti, teológiai fejtegetéseket tartalmaz, amit még a laikus értelmiség is nehezen érthet meg. Mégis nagy számban kel el a mindössze négy osztályt végzett, másféle tudással boldoguló emberek körében. Kiderült, hogy a templomban a lelkészek hirdetik a lapot, és a hívek az egyházhoz való hűség okán rendszeresen megvásárolják a templomból kijövet, az ára pedig különben sem magas.)

A magyar közösség társadalomként nyilvánul meg abban az értelemben is, hogy gazdaságilag és kulturálisan rétegzett, így – bizonyos szempontból – „elitje” és „tömege” is van. Létezik tehát egy majdnem kizárólag népi, illetve tömegkultúra, amely valóban „tömeges” méretű. Az elitista szemlélet – és számos újságíró ezen alapuló szakmai tudata és „közönségérzéke” – azonban ritkán fedezi fel ezeket a tényeket.

Az elitizmus egyik következménye, hogy a romániai magyar sajtó viszonylag kevésbé tölt be szórakoztató funkciót. Ez azt is jelenti, hogy csekély mértékben ér el egyes, jelentős létszámú közönségrészeket. A tömegközönség jelenlétére több piaci adat utal. Ilyen például a magazinsajtó iránti kereslet. Az Európai Idő című (a sajtó hangadói körében vitatott esztétikai kivitelezésű, hírmagazin-szerű) lap egy időben sikeres kiadvány volt, csúcsidőszakában 25 ezer példányban kelt el (Horváth 1997); a Magyarországról importált Nők Lapja pedig vezeti a népszerűségi listát. Saját szórakoztató sajtó híján a romániai magyar a román nyelvű vagy a magyarországi magyar sajtóhoz fordul. Azok piaci rést töltenek be. Az akommerciális, sőt aprofesszionális beállítódásra jellemző az a gesztus, amellyel a romániai magyar sajtó hangadói a MÚRE több értekezletén szorgalmazták, hogy „valakik” (kik?) korlátozzák (hogyan?) a magyarországi magazinsajtó behozatalát. Jelenleg bárhol, ahol Erdélyben magyarok laknak, kaphatók a sikeres magyarországi magazinok, különösen a nőknek szóló újságok, mint az említett Nők Lapja, a Tina vagy a Kiskegyed, sőt az olyan, Romániában drágának számító lapok is, mint a Burda, az Otthon, a Lakáskultúra vagy egyes számítástechnikai kiadványok. Hasonló a helyzet a televíziózás területén: a székelyföldi városokban helyi kábeltelevíziósok személyes közlése szerint a magyarországi kereskedelmi TV3 nézettsége meghaladta a régiónak célzott Duna Televízió nézettségét; a román kereskedelmi csatorna, a PRO TV műsorát többen nézik a kolozsvári magyarok közül napi rendszerességgel, mint a közszolgálati magyar Duna Televíziót (Magyari 2000).

A probléma voltaképpen az elitkultúra és a tömegkultúra egymáshoz való arányában rejlik, azaz a szórakozás versus művelődés és tájékozódás problémájában. (A kereskedelmi tévék piacnyerése Erdélyben is kényes téma volt, s e sorok írója is tapasztalta azt a kételkedést és ellenérzést, amellyel ezeket az adatokat fogadták a közszolgálatiságban érdekeltek.) 2000. áprilisában kormányzati égisz alatt „Magyarság a médiában” címmel vitafórumot rendeztek Budapesten, ahol politikai áttörésnek számított az, hogy a magyar kormány külügyi államtitkára kimondta: a határon túli magyaroknak célzott médiában az anyanyelvi szórakoztatás irányában is nyitni kell, különben – és ezt már e sorok szerzője teszi hozzá – a határon túli magyarság már nem az anyanyelvét fogja használni, amikor szórakoztató médiatartalmat keres. A tömegkultúra iránti igény szociológiai tényként való elfogadása újítana a romániai magyar (és az anyaországi) kisebbségpolitikán, legalábbis annak médiapolitikai részén: a tömegkultúra igényesebb médiatartalmai (vetélkedők, sport, szappanoperák stb.) magyar nyelven kerülnének a romániai magyar „tömeg” elé. Bár a „magaskultúra” elítéli és a kultúrpolitika nem támogatja az ilyen médiatartalmakat, ezek mégis magyar nyelvűek volnának, és az anyanyelvet művelnék.

Az akommercializmus, az üzleti szellem hiánya nagyrészt az előbbiekben tárgyalt elimizmushoz kapcsolódik. Az üzleti beállítódáson a médiaintézmény (piac)gazdasági szereplőként való felfogását értjük, az ennek megfelelő döntéshozatalt, szerkesztési koncepciót, marketing-stratégiát, és nem feltétlenül azt, amit okkal vagy ok nélkül pejoratív értelemben „kommersznek” bélyegeznek. A romániai magyar sajtóban kevés az üzleti szellem, a vállalkozószellem, a profitorientáltság: a modern racionalitás. Ez alól persze vannak kivételek: ilyenek azok a székelyföldi televíziózáshoz kötődő vállalkozások, amelyek üzleti szemlélet nélkül megszűnnének, és törvényszerűen üzleti szellemű a külföldi befektetők jelenléte miatt az egyik „országos” (összerdélyi terjesztésű) magyar napilap is. Jellemző, hogy éppen a gazdaságilag jól érvényesülő magazin-jellegű kiadványokra vagy műsorokra nincs vállalkozó. Magyarországi média-szakos egyetemi oktatók hitetlenkedve tapasztalták kolozsvári látogatásukkor, hogy a helyiek, a fiatalabb sajtószereplők ebben nem látnak „üzleti fantáziát”, miközben a néhány százas példányszámú elitkultúrai kiadványokat dicshimnuszokkal zengik körül, mint az „igazi” zsurnalizmus példáit.

Ez a beállítódás visszaköszön a sajtóintézmények szociológiai jegyeiben is. Egy tipikus sajtóvállalkozás a megfigyelő számára nem annyira gazdasági vállalat képét nyújtja, mint egy agitatív civil szervezetét. Ez pedig olyan, mintha része volna annak a három-négyszáz civil szervezetnek, amely így vagy úgy a magyar kisebbségi érdekeket képviseli és védi. A szerkesztőségek vezetői mintha egyfajta alapítványt vagy nonprofit szervezetet menedzselnének (és ezt sok esetben sikeresen teszik); a magyar sajtó működtetése az elsődleges, a gazdasági szempontok ennek alárendeltek – legalábbis a retorika szintjén. A főszerkesztők hatalma gyakran korlátozott, előfordul, hogy a beosztottak választanak maguk közül főszerkesztőt. Említettük, hogy egyes vezető beosztású szerkesztőknek nem áll módjukban (nem tudják vagy éppen nem is akarják) fegyelmezni vagy elbocsátani beosztottjaikat.

A civil szervezeteket idéző magatartás azt is jelenti, hogy – retorikájuk szerint – az újságírók a kisebbségi közösség szolgálatának tekintik munkájukat, anyaországi támogatást igényelnek, valamint az RMDSZ támogatását kérik (politikai támogatásában részesülnek is). Az újságírók és a kisebbségi politikusok közötti intézményes határ elmosódott. RMDSZ-politikus, sőt magyarországi diplomata is bizalmasan beszél „mikrofonon kívül” a romániai magyar újságírónak, és számíthat arra, hogy amiről azt kéri, ne írják meg, azt nem is írják meg – a kivételek ritkák. Ez a helyzet változott ugyan valamit az utóbbi években, amióta a romániai magyar politizáló közvélemény megoszlik az RMDSZ politikájának megítélésében. Viszont továbbra is az a gyakorlat, hogy ha politikai nézetkülönbségek vannak, az újságírók rendszerint megvárják, amíg kialakulnak és világosan elkülönülnek a szekértáborok, és csak ekkor nyúlnak a témához (vö. Horváth 1996:39-43; Magyari 1996b:43-47).

Ebben a civil szervezeti éthoszban gyakori, hogy a különböző szövegekben keveredik a politikusi, az újságírói és a közemberi szerep, jóllehet e szereplők helyzete a közéletben nyilvánvalóan különböző. Az egyik helyi magyar politikai napilap tudósítója például elment a megyei RMDSZ-szervezet egyik fontos gyűlésére, amelyen egy vezető RMDSZ-politikus felszólalásában bírálta a szerinte rossz irányt követő lapot. Az újságíró a másnapi lapban „tudósításának” legnagyobb részében ezzel az RMDSZ-politikussal polemizált, támadott, ellenérvelt, ítélt. De hozhatunk más példát is a különböző szerepek keveredésére: az RMDSZ-en belüli két politikai irányzat (az ellenzékiség hívei és a kormány-részvétel hívei) közül inkább az egyik hangadójává vált egy helyi magyar napilap. Közelebbről megvizsgálva kiderült, hogy ez inkább spontán, esetleges, mintsem tudatosan vállalt beállítódás, és azzal áll összefüggésben, hogy a lap szerkesztőin, az újságírókon kívül mások is (voltaképpen az olvasók) fő helyen, gyakorlatilag majdnem szabadon, kevés átszerkesztéssel írhatnak bármit, és cikkeik az újságírókéi mellett jelennek meg. Ezek a cikkek pedig nagyrészt olyanoktól származtak, akik az egyik politikai irányzatot támogatták, a másikat támadták.

Az akommerciális magatartásnak kedvez, hogy a piac nem szankcionálja az amatőr köztájékoztatást: a modern, a tömeg-szintű köztájékoztatás megjelenése óta csak ilyen típusú sajtója volt a romániai magyarságnak, erre szocializálódott (s csak kevesek számára meghökkentő, hogy a reggeli lapban az újságíró úgy tudósít az előző napi RMDSZ-gyűlésről, hogy visszafelesel az egyik ottani felszólalónak). Ugyanakkor a regionális napilapok olvasása stabil része egyes rétegek életmódjának, s ráadásul ezek a lapok a maguk nemében és régiójában monopolhelyzetben vannak, az olvasóknak nincs más választásuk.

A civil szervezetként menedzselt szerkesztőség ilyen éthoszban különösen érzékeny a külső nyomásra. Annak ellenére, hogy voltaképpen tőkés vállalkozásról van szó, gyakori, hogy a romániai magyar lapok menedzselése során a gazdasági racionalitást normatív meggondolásokkal (a közösség domináns politikai, érzelmi, szemléleti jegyeivel) vetik össze. Az egyik szerkesztőségben például hosszan gondolkodtak azon: közöljék-e azt a reklámot, amelynek alkotója ragaszkodott ahhoz, hogy a reklám tárgyához csatolt jelmondat románul jelenjék meg, vagy azon, hogy a közismert „Plussz” vitamin-tabletta reklámjában a termék neve megjelenhet-e kettős vagy hármas „sz”-szel, tehát helytelenül. Kérdés volt az is, hogy betegyék-e a lapba a szextelefonként ismert szolgáltatás reklámját: a kiadóvállalat előnyös juttatásokban részesült volna a telefonvállalattól, ám egy pap kifogásolta a hirdetést.
Ennek a viszonyulásnak – legalábbis egy bizonyos médiapolitikai szempontból – előnye, hogy gyakran egy spontán, esetleges, de a piaci szempontok egyeduralmát el nem ismerő „közszolgálatiságot” eredményez a romániai magyar sajtóban. Valóban: a médiaszereplők és az értelmiségi elit körében tapasztalható közhangulat inkább a konzervatív (értsd: elitista, akommerciális, globalizáció-ellenes) médiapolitikának kedvez.

A médiadiskurzus jellegzetességei

A romániai magyar sajtóban uralkodó médiadiskurzus két legfontosabb sajátossága az „igenlő” diskurzus és a kisebbségi neurózis.
A „igenlő” diskurzus fogalma voltaképpen arra utal, hogy a romániai magyar sajtó a kisebbségi közéletet lényegében egyféle, homogén diskurzussal – monopol diskurzussal – közelíti meg, és ennek a diskurzusnak egyik fő jegye a magyar közélet „egészének igenlése” – ezt nevezi a csíkszeredai társadalomkutató, Bíró A. Zoltán „affirmatív” diskurzusnak (Bíró 1995:37-39).

Az egyes tekintélyes személyekkel (szervezetekkel) kapcsolatos kritika tehát hiányzik, s a romániai magyar közbeszéd nem annyira véleményütközések, viták, a politikai pluralizmus jegyében él, hanem inkább az általános igenlés jegyében. Ez az „igenlői” viszonyulás összefügg azzal is, hogy a történelmi körülmények és maga a kisebbségi helyzet folytán a romániai magyar közösség látszólag teljesítményelvűen, de végső soron tekintélyelvűen legitimálja vezetőit, személyiségeit, véleményirányítóit, képviselőit⁶.

A tekintélyes személyek (szervezetek stb.) visszahatnak a sajtóra, sőt véleményirányítóként annak piaci helyzetét is befolyásolhatják. Az az aggodalom például, hogy a papot zavarja a szextelefonról szóló reklám, nem teljesen alaptalan a piaci viszonyokra érzékeny napilap esetében: az egyház (vagy más tekintély) hatékony ellenreklámmal veszélyeztetheti a lapot. Ehhez kapcsolódva a tekintélyelvűség különleges esetére adunk további példát a következőkben. Ez a példa alkalmas a tekintélyelvűség (meg az akommercializmus, literaturizáltság stb.) és a racionális gazdálkodási magatartás közti kontraszt szemléltetésére is. A Krónika című napilap jórészt magyarországi tőkebefektetéssel jött létre, és az akommerciális romániai magyar sajtóhoz képest szokatlan nyugati menedzselési módszerekkel jelentkezett (a munkatársak szigorú megválasztása és szankcionálása, beleértve a gyors elbocsátást, gyors főszerkesztőcserét, a fegyelmet, a racionális munkamegosztás stb.). Viszont a lap megjelenését az értelmiségi elit egy részében nagy várakozás előzte meg, és egyes személyiségek saját ötletük megvalósítását látták benne (okkal, mert valóban létezett ilyen ötlet). A Krónika menedzsmentje vélhetőleg felismerte, hogy a lap körül kialakuló közhangulat (értsd: reklám) szempontjából is jó hatású, ha létrehoz egy erdélyi magyar tekintélyekből álló „szerkesztőtanácsot”, s ezzel a lapalapítás ötletgazdáira is támaszkodhat. A tanácsnak konzultatív, de voltaképpen szimbolikus szerepe volt; a jellegzetes romániai magyar „sajtótudat” és a racionális gazdálkodási tudat szimbiózis-kísérletét jelentette. Viszont az üzleti alapon álló, tömegtájékoztatást célzó hírlapkiadásból hamarosan kilépett az elitkultúrában gondolkodó és akommerciális beállítódást képviselő tanács összes tagja.

A kisebbségi neurózis fogalma azzal kapcsolatos, hogy a sajtó dramatizálja a kisebbségi létet, fokozza az etnikai viszonyok problémás voltának érzetét, azt a hétköznapi élet egyik fő problémájaként tematizálja. (A kisebbségi lét persze valóban nem problémamentes, ám a hétköznapok jóval összetettebbek.) Ez nem volna tipikus, ha a romániai magyar sajtó néhány kisebbségi kiadványban, illetve csekély adásidőben jelenne meg, és a „röpirat” vagy „memorandum” jelleget tűzné ki célul, mozgósító szándékkal. A romániai magyar sajtótermékek deklarált célja azonban az, hogy a sajtó valamennyi funkcióját ellássák, azaz igazi politikai napilapok legyenek kül- és belpolitikai hírekkel, sportoldalakkal, reklámokkal, apróhirdetésekkel, tévéműsor-melléklettel.

A kisebbségi érdekvédelem okán vállalt feladat olykor maga is árt a professzionalizmusnak, de legtöbbször csak egy jellegzetes színezetet ad: mozgósító-propagandisztikus jellegű, a nyugat-európai értelemben vett pártsajtóra emlékeztet. Emellett a romániai magyar sajtó nem nacionalista vagy xenofób, vagyis nem fordul elő a román nemzetet vagy kultúrát egészében lekicsinylő, lekezelő, elítélő szöveg – habár ez a sajtó néha magyar felsőbbrendűségi érzetet sugall, az összmagyar közbeszédhez hasonlóan. Ezért e sajtó jellemzésére inkább a kisebbségi neurózis fogalma, mintsem a kisebbségi nacionalizmus fogalma alkalmas.
Ezzel kapcsolatban álljon itt két típuspélda. Az egyik a kisebbségi neurózisnak a témaszelekcióra, a figyelemterelésre, a fókuszolásra gyakorolt jellegzetes hatását illusztrálja. A másik arról szól, hogy a kisebbségi diskurzusban kialakult retorikának bármit alárendelhetnek a médiaszereplők, még a nyilvánvaló tudományos megállapításokat is.

2000. szeptemberében egy magyar újságíró, az egyik helyi napilap munkatársa tudósítani indult a városban és környékén zajló nagyszabású nemzetközi hadgyakorlatról. Míg a többi (román) helyi újság több-kevesebb részletet közölt a gyakorlatról, a magyar lap tudósítója írása terjedelmének 22 százalékát arra a részletre fordította, hogy a helyszínen jelen volt az egyik nacionalista román civil szervezet mintegy hét-nyolc civil tagja is. (Mint kiderült, háborús veteránok és kísérőik voltak, akiket Romániában mindenféle katonai rendezvényre meghívnak.) A szóban forgó tudósításezen kívül voltaképpen egyetlen további részletet közöl: azt, hogy a sajtóval való kapcsolatot rosszul szervezték meg. Példánk azt illusztrálja, hogy a kisebbségi neurózis egy bizonyos irányban fókuszálja a figyelmet.
Másik példánk arról szól, hogy gyakran még a tudományos érvek is alárendelődnek a kisebbségi neurózis reflexeinek. Egy újságíró arról vitatkozott egy geológussal, hogy puha-e vagy kemény a Kolozsvár felett emelkedő Feleki-domb kőzete. Az újságíró azt állította, hogy a domb kemény kőzetű, míg a szakember – geológia szakos egyetemi tanár – azt mondta, hogy a használatos szakmai kritériumok szerint viszonylag puha kőzetű a Feleki-domb. Ekkor a lap helyt adott az újságíró viszontválaszának, ő ugyanis továbbra is úgy vélte, hogy a domb kemény kőzetből áll. Mi a tétje ennek a vitának, amelyben nem lehet a szakértőé az utolsó szó? A szélsőjobboldali, nacionalista, és főleg magyarellenes megnyilvánulásairól ismert Gheorghe Funar polgármester választási kampányában azt ígérte, hogy alagutat fúrat a Feleki-dombba, és így lerövidíti a városba dél felől érkező utat, elejét véve a súlyos közlekedési baleseteknek, amelyeket a meredek lejtő okoz⁷. Az újságírónak az az információ kedvezett volna, ha kemény a Felek kőzete, ugyanis akkor nevetségessé lehetett volna tenni Funárt, aki alagutat akart fúrni ebbe a dombba. Funárt nevetségessé tenni a magyar sajtóban „nemzetpolitikai érdek”, s ennek alárendelődik bármi – ezért volt bosszantó a geológus pontosítása. Összefoglalás

A romániai magyar tömegkommunikáció egyszerre mutatja a kisebbségi média jegyeit és a viszonylag nagy, rétegzett közösségek médiájának sajátosságait. A médiaszereplők szakmai tudatát, médiapolitikai gondolkodását erősen meghatározzák a romániai magyar diskurzus domináns alaptételei: a hetven-nyolcvanéves hagyományok továbbőrzése és a kisebbségi jogvédelem, jogféltés. Ez gyakran olyannyira kitölti a szakmai tudat „terét”, hogy a pragmatikus szakmabeli, médiagazdasági szempontok másodlagossá válnak, relativizálódnak.

A sajtótevékenység ellentmondásos: a külföldön is becsült teljesítmény mellett mindennapos az elfogult, érzelgős, közhelyes, sablonos témakezelés. A sajtó sokszor mozgósító-propagandisztikus jellegű, a kisebbségi közéletet egészében „igenlő”, viszont teljes skálájú, napi rendszerességű tájékoztatást nyújt: másfél millió embert célozva szól bel- és külpolitikáról, gazdaságról, irodalomról és művészetekről, oktatásról, tudományról, egészségügyről, életmódról, sportról és időjárásról.

Források

Ágoston Hugó, Ambrus Attila (szerk., 1999): A Magyar Újságírók Romániai Egyesületének évkönyve. Marosvásárhely: MÚRE
Bíró A. Zoltán (1995): Változás és/vagy stabilitás. A romániai magyar társadalom szerkezetének és működésének fontosabb komponenseiről. In: Változásban? Tanulmányok a romániai magyar társadalomról. Csíkszereda: Pro-Print Kiadó, Helyzet könyvek.
Horváth Anikó (1997): A romániai magyar szórakoztató sajtó. Szakdolgozat, kézirat. Kolozsvár: Babes-Bolyai Tudományegyetem, Újságírói Szak.
Horváth István (1996): Önkorlátozó sajtónyilvánosság. Korunk 1. szám.
Magyari Tivadar (1996a): Civil média. Korunk 1. szám.
Magyari Tivadar (1996b) A sajtó önállóságának kérdése a romániai magyar köztájékoztatás esetében. Korunk 1. szám.
Magyari Tivadar (1998): A Román Rádió területi magyar műsorainak közönsége. Kutatásjelentés. Marosvásárhely: Magyar Újságírók Romániai Egyesülete. Belső kiadvány.
Magyari Tivadar (2000): A kolozsvári Szabadság közönsége. Kutatásjelentés (készült kérdőíves audienciakutatás záródokumentumaként a Szabadság kiadója számára). Kolozsvár: Szabadság
Magyari Tivadar & Veres Valér (1998): A Duna Televízió erdélyi közönsége. Audienciaelemzés kérdőíves kutatás alapján. Budapest: Hungária Televízió Közalapítvány.
McQuail, Denis (1994): Mass Communication Theory: An Introduction. London, Newbury Park: SAGE Publications.
Riggins, Stephen Harold (1992): Ethnic Minority Media: An international perspective. London, Newbury Park: SAGE Publications.

Lábjegyzetek

1

A romániai hivatalos népszámlálási adatok, illetve a szokványos demográfiai számítások szerint 1992-ben 1 620 000 magyar élt itt, számuk 2000. január 1-én 1 527 700 volt. Ez utóbbi létszám a romániai összlakosság 6,8 százalékát jelenti. Románia kisebbségeinek együttes aránya 10,2 százalék. Viszonylag nagyobb kisebbség a romáké, 426 000 fő (1,9 százalék), mintegy 100-100 ezer fővel vannak jelen a lipovánok és oroszok, a németek és szászok pedig 85 000-en vannak.

2

A világ kisebbségi sajtóiról átfogó, lexikonszerű információt S.T. Riggins (1992) kötetében olvashatunk.

3

1998-as adatok szerint az erdélyi magyar lakosság mintegy 40–46 százaléka változó időtartamban hallgatja a Kossuth Rádió műsorait. A sorban a Román Rádió marosvásárhelyi magyar műsora (Marosvásárhelyi Stúdió) következik, mintegy 34–40 százalékkal. Kizárólag a Kossuth Rádiót viszont ennek a populációnak csak 2-3 százaléka hallgatja (Magyari 1998:24-25).

4

A példányszámokat nehéz követni vagy publikálni, mert a romániai magyar lapkiadók nem vesznek részt semmilyen auditálási rendszerben; a példányszám presztízskérdés és üzleti titok.

5

A munkatársak szakmai okokból való elbocsátásának gyakorlata egyetlen főszerkesztő nevéhez fűződik az erdélyi magyar sajtóban. Gyakoribb az, hogy a főszerkesztők vagy rovatvezetők elkeseredetten panaszkodnak beosztottjaikra a médiakutatónak, de nem jutnak el a szankcionálásig.

6

Számos személy (politikus, irodalmár, egyházi személy), esetleg szervezet, lapcím kivételes tiszteletnek örvend a közbeszédben, s így a médiában is. A média különböző szaktekintélyeket, esetleg erkölcsi tekintélyeket emleget, idéz, szólaltat meg, és kinyilatkoztatja ezek érdemeit; kijelenti, hogy ezek „közismert”, „elismert” szakemberek. Ezek mindegyikének státusa (megítélése) látszólag teljesítményeken nyugszik (emlegetik szakmájukat, tudományos címeiket, beosztásukat stb.). Ez a tisztelet tehát deklaráltan valamilyen szakmai vagy erkölcsi érdemnek szól, de közelebbről vizsgálva látható, hogy rendszerint megelőlegezett tisztelet, s független lehet az illető személy, szervezet, kiadó stb. tényleges szakmai, erkölcsi érdemeitől. Bármelyik esetben valós teljesítményekről is szó lehet, viszont ez a közbeszéd az érdemeket kritika és elemzés nélkül eleve adottnak tekinti, „biankóban megelőlegezi”, s utóbb sem vizsgálja felül. Ezzel tekintélyt nyújt az adott személyeknek (szervezeteknek stb.), és státusuk alapja ettől fogva ugyan látszólag teljesítményelvű, de végső soron tekintélyelvű – bármikor függetlenedhet a tényleges szaktudástól. A magyarországi média és (köz)politikai elit is rendszerint adottként fogadja el ezeket az érdemeket és tekintélyeket, és nagyrészt e tekintélyelvűség jegyében, a kiemelt személyek csoportjain keresztül kapcsolódik a romániai magyar társadalomhoz; rájuk alapoz, rájuk hivatkozik, őket támogatja. Ez tovább erősíti az egyes tekintélyeket, és azok, akik az anyaországi erőforrások közelébe kerülnek, további hatalmi pozíciókhoz, személyes megbecsüléshez jutnak, s ragaszkodnak ezekhez. A látszólagos és relativizált teljesítményelvűség mint a romániai magyar értelmiségi-közéleti elit rekrutációjának alapjegye az egyik lehetséges magyarázata a szakmai relativizmusnak és aprofesszionalizmusnak – nemcsak a média esetében.

7

A terv végül soha nem került napirendre.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok