• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2001 ősz

Politika

Pippa Norris:

Angyali kör? A politikai kommunikáció hatása a poszt-indusztriális demokráciákra

A politikai kommunikáció hatása a posztindusztriális demokráciákra¹

Az utóbbi évtizedben egyre többen teszik a médiát felelőssé a közélettel szemben tanúsított állampolgári apátiáért, a közügyek hiányos ismeretéért, valamint a kormányokkal szemben tanúsított bizalmatlanságért. E nézet szerint a pártok politikai marketingjének professzionalizálódása, a spin doktorok, a művészi csomagolás és a közvélemény-kutatások szintén hozzájárulnak az emberek cinizmusához. De helyes-e ez az általánosan elfogadott nézet? Ez az írás, amely a politikai kommunikáció posztindusztriális társadalmakban betöltött szerepének módszeres vizsgálatán alapul, amellett érvel, hogy a média és a pártok politikai kommunikációja nem felelős az állampolgári közönyért. Az első rész összefoglalja a „média-kór” különböző elméleteit. A második rész megvizsgálja a híripar néhány különösen fontos trendjét, amely sokak szerint felelős a média gyenge teljesítményéért. A harmadik rész tanulmányozza a rendelkezésre álló bizonyítékokat arról, hogy a hírmédiára fordított figyelem milyen hatással van az állampolgári aktivitásra. A következtetés kifejti a tanulmány eredményeit magyarázó „angyali kör” elméletét. Ahelyett, hogy – tévesen – az üzenet hordozóját hibáztatná, az alábbi írás arra a következtetésre jut, hogy inkább a képviseleti kormányzás rendszereinek mélyén gyökerező hibákat kell megértenünk és kiigazítanunk.

Bevezetés

Az utóbbi években egyre mélyül a demokratikus intézmények ideálja és az érzékelhető teljesítményük közötti szakadék (Norris 1999; Pharr & Putnam 2000). A „demokrácia válságáról” – ugyan nincs szó, mégis sokan úgy vélik, hogy nincs minden rendben a politikai életben. Az Egyesült Államokban elsősorban a politikai intézményeket és vezetőket övező általános cinizmus kelt aggodalmat, amely kiegészül az állampolgári közöny és a félig üres szavazóurna rémképével (Nye et al. 1997, Ladd & Bowman 1998; Putnam 2000). Az általános nézet szerint az amerikai állampolgárok nem kapcsolódnak be a közéletbe; keveset tudnak róla, és még kevésbé érdekli őket, ezért inkább visszavonulnak a magánszférába. Hasonlóak az aggodalmak Európában is. A megfigyelők legitimációs válságot észlelnek abban, hogy az Európai Unió anélkül terjeszti ki hatalmát és hatáskörét, hogy az emberek részt vennének a politikai döntésekben (Hayward 1995; Andersen & Eliassen 1996). A kritikus állampolgárok számának növekedését többféleképpen lehet magyarázni; e magyarázatokat egy korábbi írásomban már tanulmányoztam (Norris 1999).

Az egyik legnépszerűbb magyarázat szerint az állampolgári közönyért a politikai kommunikáció okolható. A „média-kór” (media malaise) vagy „video-kór” (video malaise) politikatudományi irodalma az 1960-as években született, majd az 1970-es években, Watergate után, számos tudományos írás foglalkozott vele. Napjainkra – az 1990-es években megjelent könyvek áradatának hatására – széles körben osztott bölcsességgé vált az újságírás tömegkultúrájában és a politikában. A kritikusok kórusa az Egyesült Államokban hallatja a legerőteljesebben a hangját, de Európában is találkozhatunk hasonló nézetekkel. Azt állítják, hogy a média és a párt-kampányok széles körben alkalmazott eljárásai hátráltatják az állampolgárok politikai részvételét, vagyis a közügyekről való tájékozódásukat, a kormánnyal szembeni bizalmuk kialakulását, illetve a politikai aktivitásukat.² A média-kór elméletei két közös alapfeltevésből indulnak ki: (1) a politikai kommunikáció folyamata nagy hatással van az állampolgári aktivitásra; és (2) ez a hatás negatív irányú.

Ezekben az állításokban nincs semmi újdonság. A kritikusok már a 19. században, a napilapok széles körű elterjedésének idején attól tartottak, hogy a népszerű sajtó erkölcsi romláshoz vezet (Curran & Seaton 1991). Az 1890-es években a „szennylapok” (yellow press) okoztak aggodalmat azok körében, akik úgy látták: ezek az újságok veszélybe sodorhatják a közügyeket. Az 1920-as és 1930-as években a tömegpropaganda első elméletei azon a feltevésen alapultak, hogy a tekintélyelvű rezsimek a rádiós hírműsorok és a filmhíradók manipulálásával képesek becsapni és dróton rángatni az embereket (Lowery & DeFleur 1991). Az elmúlt évtizedekben számos „kereszteshadjárat” indult a média állítólagos kártékony befolyása ellen. A küzdelem hol a filmekben látható erőszak, a televíziós szenny, hol pedig a szórakoztató tévéműsorok állampolgári aktivitást kikezdő hatása, a dohányhirdetések veszélyei vagy éppen a popzene állítólag ártalmas hatásai ellen folyt (Starker 1991). Miközben a média-kór elmélete sok újdonsággal nem szolgál, a korábbiakhoz képest mégis különbséget jelent a körülötte kialakult általános ortodoxia. Először felvázolom a média-kór amerikai és európai változatát, leírásait, majd megvizsgálom az elmélet alátámasztására használt bizonyítékok egy részét.

A média-kór elméletei

A média-kór amerikai elméletei az 1960-as évek politikatudományi irodalmában jelentek meg. Kurt és Gladys Lang kapcsolták össze elsőként a tévéhíradókat az amerikai politikában általánosabban tapasztalható kiábrándultság érzésével. Szerintük a televíziós hírműsorok cinizmust keltenek az emberekben, mert túl nagy hangsúlyt fektetnek a politikai konfliktusokra, és keveset foglalkoznak a washingtoni politikacsinálás hétköznapi folyamataival. Ez a jelenség a szerzők szerint a „véletlen közönségre” van a legnagyobb hatással, vagyis azokra, akik azért találkoznak a politikával, mert épp a tévét nézik, amikor jön a híradó, de akiket egyébként nem különösebben érdekelnek a közügyek, illetve nem rendelkeznek jelentősebb előzetes tudással róluk (Lang & Lang 1966).³ A szerzőpáros akkoriban magára maradt nézeteivel, jórészt azért, mert a politikai kommunikációban uralkodó konszenzus a média közvéleményre gyakorolt minimális hatását hangsúlyozta.

Az elmélet az 1970-es évek közepén kezdett hódítani, mert elfogadható magyarázatot adott a Vietnam és Watergate után tapasztalható, a közügyektől való növekvő elidegenedésre. Elsőként Michael Robinson tette népszerűvé a video-kór fogalmát, amely az amerikai televíziós újságírást hozta összefüggésbe a politikai cinizmussal, a társadalmi bizalom hiányával, illetve a politika hatástalanságával. Robinson szerint minél többet nézi valaki az erősen negatív hangvételű, konfliktusokra épülő, intézményellenes témákat felvonultató televíziós hírműsorokat, annál inkább hajlik rá, hogy eltávolodjon a politikai élettől, frusztrált és cinikus legyen, kételkedjen önmagában, és rossz legyen a közérzete (Robinson 1976). E folyamat különösen választások idején válik kritikussá, amikor a nézőket kiábrándítja, hogy a média a politikusok „lóversenyét” hangsúlyozza a lényeges ügyekkel és kérdésekkel szemben; miközben túl sok elemzést közöl ahelyett, hogy a tényeket ismertetné, és a jelöltekről szóló „rossz hírek” dömpingjével árasztja el a közönséget (Robinson & Sheehan 1983). Az évek során sokan fogalmaztak meg hasonló állításokat (Becker et al. 1979; Becker & Whitney 1980; McLeod et al. 1977; Miller et al. 1979). A Trilaterális Bizottságnak⁴ készült, nagy hatású jelentésében Samuel Huntington azt állította, hogy a média sok posztindusztriális társadalomban aláássa a kormányok iránti tiszteletet, hozzájárulva ezzel a demokrácia Washington, Párizs és Tokió utcáin nyilvánvalóvá váló, növekvő „válságához” (Crozier et al. 1975).

Az 1990-es évek során a médiával szembeni időnként felmerülő panaszok valóságos áradattá váltak. Entman szerint a szabad sajtó teljesítménye messze elmarad az ideálistól, aminek következtében az amerikai publikum túl nagy része marad tájékozatlan és fordít hátat a politikának (Entman 1989). Neil Postman arról panaszkodik, hogy a földfelszínen sugárzó tévéhálózatok a kábeltévék által elcsábított nézők visszaszerzése érdekében bulvár-televíziózással helyettesítik a komoly politikai tudósításokat (Postman 1985). Roderick Hart szerint a televízió, miközben passzivitásra ösztönöz, a politikai részvétel illúzióját kelti, és így csábítja el Amerikát (Hart 1994 & 1996). Neil Gabler azt állítja, hogy a politikai folyamatokat immár show-businessként csomagolják (Gabler 1998).

Larry Sabato arra a veszélyre figyelmeztet, amelyet az okoz, hogy a falkában dolgozó újságírók végtelen étvágyát egyre nehezebb kielégíteni (Sabato 1988). Thomas Patterson szerint a sajtó alkalmatlan arra, hogy a választások „kapuőre” legyen, és nem tölti be a politikai rendszerben neki szánt szerepet (Patterson 1993 & 1996). Cappella és Jamieson azt hangsúlyozzák, hogy a politikai híreknél használt stratégiai magyarázó sémák, keretek a politika iránt cinikussá teszik az embereket (Capella & Jamieson 1996 & 1997). Dautrich és Hartley arra a következtetésre jut, hogy a média „cserbenhagyja az amerikai szavazókat” (Dautrich & Hartley é.n.). James Fallows amiatt aggódik, hogy a bulvárosodásnak köszönhetően a média figyelmének előterében immár a szenzációs, felszínes, populista témák állnak (Fallows 1996). Az egész „átverést” Schudson szerint a politikai kérdésekről folytatott részletes és érdemi vita sínyli meg a leginkább (Schudson 1995). Hachten arról panaszkodik, hogy a közügyekkel foglalkozó újságírás triviális és romlott lett (Hachten 1998). A szegény rokon szerepére ítéltetett, régóta alulfinanszírozott amerikai közszolgálati televízió képtelen ellensúlyozni a nézettségi mutatók bűvöletében élő nagy kereskedelmi tévéhálózatokat és kábeltévéket (Baker & Dessart 1998). A panaszok sora végtelen. A hírmédiát – elsősorban a televíziót – hibáztatják egy sor politikai problémáért. A kritikus hangok már rég nemcsak tudományos körökben hallhatóak: sok amerikai újságírónak is meggyőződése, hogy valami nagyon nincs rendben a szakmával;⁵ a Tom Rosensteil és Bill Kovach vezette aggódó újságírók bizottsága, a Committee of Concerned Journalists a szakma lehetséges reformjáról szervezett vitát (Kovach & Rosenstile 1999).

Európában is hasonló hangokat hallani, bár ezek a hangsúlyt a híripar és a párt-kampányok strukturális fejlődésének következményeire helyezik. Jay Blumler szerint Nyugat-Európa a „közéleti kommunikáció válságától” szenved (Blumler & Gurevitch 1995; Blumler 1990 & 1997). Sokan tartanak attól, hogy a kereskedelmi csatornák mind élesebb versenyre kényszerítik a közszolgálati adókat, ami aláássa a közmédia minőségét és sokszínűségét (Achille & Bueno 1994). Dahlgren szerint a közszolgálati televízió helyére kerülő kereskedelmi csatornák szegényesebbé tették a nyilvános szférát (Habermas 1984 & 1998; Dahlgren & Sparks 1995; Dahlgren 1995; Weymouth & Lamizet 1996).

Az 1980-as években Nyugat-Európa-szerte privatizációs hullám söpört végig az állami szektoron. Ugyanekkor az alternatív kereskedelmi csatornák megerősödése véget vetett a közszolgálati műsorszolgáltatás monopóliumának és megrendítette az állami forrásokból támogatott televíziózás mellett szóló érveket. Schulz szerint Németországban a közszolgálati műsorszolgáltatás hanyatlása és a politikai hírek szenzációsabb, negatívabb oldalát hangsúlyozó kereskedelmi csatornák megjelenése növelhette a közönség cinizmusát (Schulz 1997 & 1998). Kaase attól tart, hogy e fejleményeknek köszönhetően kialakulhatnak olyan közönség-rétegek, amelyeket az különbözteti meg egymástól, hogy mennyi politikai információ jut el hozzájuk, ez pedig tovább növelheti a társadalomban meglévő „tudás-szakadékot” (knowledge gap) (Kaase 2000).

A nyomtatott sajtó területén az ad okot általános aggodalomra, hogy az olvasókért folytatott egyre élesebb küzdelemben nagy nyomás nehezedik a hírközlés hagyományos normáira, ami bulvárosodáshoz (tabloidization) és a tájékoztató és szórakoztató tartalmak keveredéséhez (infotainment) vezet. Az 1890-es években a „szennylapok” rendszeresen foglalkoztak a híres és gazdag emberek erkölcsi botlásaival és szexuális hajlamaival. A szenzációhajhászás, a bűnesetek és botrányok tálalása az újságokban aligha újkeletű, és az unalmas politikai ügyek népszerű alternatíváját jelenti (Gabler 1998). Manapság azonban a korábbi évtizedeknél jóval többször fordul elő, hogy a címlapra rutinszerűen, naponta kerül a kormány botrányait taglaló írás – szóljon az akár a Nagy-Britanniában történő visszaélésekről, az olaszországi Tangentopoliról,⁶ a japán Sagawáról⁷ vagy az amerikai Lewinsky-afférről (Lull & Hinerman 1997). Az ilyen hírek állítólag kikezdik a társadalmi viszonyokat és a politikai tekintélyt alátámasztó bizalmat. A bulvárosodás talán előrehaladottabb Európában, mint az amerikai vagy a japán sajtóban. A The Sun vagy a Der Bild élen jár ebben, miközben mindkettőt több millióan olvassák. Ugyanakkor hasonló jelenségek figyelhetők meg a nézettségi mutatókat kergető amerikai helyi tévéhíradókban és a „mindent elmondunk, folyton beszélünk” filozófiájára épülő kábeltévés hírmagazinokban.

Sokan abban bíznak, hogy az internetet majd elkerülik ezek a gondok, mások viszont attól tartanak, hogy ez a médium csak felerősíti a politikai cinizmust. Owen és Davis arra a következtetésre jutott, hogy az internet ugyan új információ-forrásokkal szolgál a politika iránt érdeklődőknek, de – mivel nem mindenki férhet hozzá – jó okunk van kételkedni abban, hogy az új médium képes átalakítani a demokratikus részvételt (Owen & Davis 1998). Murdock és Golding szerint az internet egyszerűen újratermelheti, esetleg fel is erősítheti a hagyományos politikai részvételben meglévő társadalmi aránytalanságokat (Murdock & Golding 1989). Hill és Hughes úgy véli, hogy az internet nem változtatja meg az embereket, csupán lehetővé teszi számukra, hogy ugyanazokat a dolgokat másként is csinálhassák (Hill & Hughs 1998). Ráadásul az interneten gyorsan jelennek meg a hírek, ami alááshatja a régebbi médiumok újságírói normáit, ahhoz hasonlóan, ahogy a Drudge Report on-line hírfórum lekörözte a Newsweeket, amikor elsőként közölte a Lewinsky-sztorit. Az internet ugyanakkor olyan fórumot is kínál, amely aránytalanul felerősítheti a demokratikus politikai élet fősodrától igen messze eső hangokat, például a fehérek felsőbbrendűségét hirdető rasszistákét vagy a bombagyártó terroristákét.
Az elemzők egy másik, hasonló nézeteket valló csoportja szerint a politikai kommunikáció problémái elsősorban a professzionális marketing eljárásaira vezethetőek vissza. Sok országban megfigyelhető, látványos jelenség, hogy csökken a „premodern” kampány jelentősége, azaz egyre kevésbé fontos a helyi pártgyűlések szerepe, a szavazók ajtaján egyenként kopogtató kampányolás, illetve a szavazó és a jelölt közti közvetlen érintkezés. A „modern” kampány megjelenésére jellemző a politikai marketing technikáinak széleskörű alkalmazása (Swanson & Mancini 1996; Butler & Ranney 1992; Bowler & Farrell 1992). A stratégiai kommunikáció része a kampány „professzionalizálódásának”, amely során mind nagyobb szerep jut a PR, a hírkezelés, a reklám, a beszédírás és a piackutatás technikai szakértőinek (Norris et al. 1999; Norris 1997).

Sokak szerint a politikai marketing szerepének növekedése felel a politikai vezetőkkel és intézményekkel szembeni cinizmusért. Az aggodalmak középpontjában az a feltevés áll, hogy a spin doctorkodás, az értékesítés és meggyőzés technikái aláássák a politikai vezetők hitelét (Jones 1995, Rosenbaum 1997). Ha a politikában mindent úgy terveznek meg, hogy a lehető legszélesebb rétegnek tessék, akkor talán nehezebb megbízni az üzenetben vagy az üzenet küldőjében. Bár a közvélemény-kutatások Bob Franklinnek sem szolgáltatnak közvetlen bizonyítékokat, mégis ő kínálja a tézis legtisztább megfogalmazását, amikor elátkozza „a politika csomagolását” (Franklin 1994). Sokan mások is aggályaikat hangoztatják a brit, a német és a skandináv választási kampányok „amerikanizálódása” miatt, illetve azért azon hatás miatt, amelyet az amerikanizálódás gyakorolhat a politikai pártokba vetett bizalomra (Pfetsch 1996; Siune 1998; Brants & van Zoonen 1996; Negrine & Papathanassoloulos 1996). A pártok és jelöltek által használt „negatív”, vagy támadó hirdetések is aggasztóak, mert ez a gyakorlat passzivitásra késztetheti a választókat (Ansolabehere & Iyengar 1995; Kaid & Holtz-Bacha 1995; Jamieson 1984 & 1992; Johnson-Cartee & Copeland 1991).

összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a média-kór okairól eltérő módon vélekednek Amerikában és Európában.
A strukturális szempontok képviselői a posztindusztriális társadalmakat általában jellemző intézményes fejlődés szerepét hangsúlyozzák, így a híripart a bulvárosodás felé terelő gazdasági nyomást, a közszolgálati televíziózás térvesztését, illetve a széttöredezettebb, sokcsatornás televíziós környezet kialakulását.
A kulturális nézőpontból közelítők az amerikai újságírás történeti eseményeit hangsúlyozzák, jelesül a Vietnamot és Watergate-et követően kialakult, ellenségesebb hírkultúrát.

A kampány szerepét hangsúlyozók a politikai marketing előtérbe kerülésére, a spin doctorok, reklámszakemberek és közvélemény-kutatók mint kísérőjelenségek súlyának növekedésére hívják fel a figyelmet, és úgy vélik, mindezek csökkentik az állampolgárok és a képviselők közötti személyes kapcsolat. Ez a nézőpont több értelmezést foglal magában, a fontos különbségektől függetlenül azonban ezek az értelmezések abban mindenképp megegyeznek, hogy a politikával szemben érzett állampolgári kiábrándultságért legalább részben a politikai kommunikációt teszik felelőssé.

Természetesen vannak a szakirodalomban ellenvélemények is: a média-kór elméletének alátámasztására használt bizonyítékokat az utóbbi években egyre több szkeptikus elemző kérdőjelezi meg. Saját korábbi kutatásaimból például az derült ki, hogy – noha a tévénézés és az apátia egyes jelei közt valóban van kapcsolat – a média-kór elméletével szemben a hírmédiára fordított figyelem az állampolgári aktivitás pozitív mutatóival hozható összefüggésbe az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában és más országokban is (Norris 1996 & 1997 & 2000; Norris et al. 1999). Kenneth Newton kimutatta, hogy Nagy-Britanniában a politikai napilapok olvasása és sok tévéhíradó megnézése nagyobb politikai tudással, érdeklődéssel és a politika jobb megértésével jár együtt (Newton 1997 & 1999). Christina Holtz-Bacha hasonló eredményekre jutott a németországi hírmédiára fordított figyelem vizsgálatakor (Holtz-Bacha 1990). Curtice, Schmitt-Beck és Schrott szintén pozitív összefüggéseket találtak öt nemzetre kiterjedő, az 1990-es évek elején lezajlott választásokat vizsgáló kutatásukban (Curtice et al. 1998).⁸ Az amerikai országos választási tanulmányok, a National Election Studies (NES) legfrissebb, Stephen Earl Bennett és kollégái által készített felmérése szerint a politikába vetett bizalom szorosan összefügg a hírmédiába vetett bizalommal, és semmi sem utal arra, hogy a hírmédia használata kapcsolatban állna a politikai cinizmussal (Bennett et al. 1999).
Mindezidáig azonban az ellenvélemények csak néhány tudományos tanulmányban jelentek meg, ami azzal jár, hogy ezeket a hangokat teljesen elnyomja a modern újságírás állapotán kesergő nagy kórus. Mielőtt mindannyian beállunk a média-kór hívei közé, tegyük fel a kérdést: milyen kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá a feltételezést? Itt röviden ismertetek két olyan adatforrást, amely kétségbe vonja az alapkijelentések némelyikét: a háború utáni időszakban a hírmédia politikai tudósításaira kiható, nagyobb strukturális trendek aggregált mutatóit; illetve a közvélemény-kutatások azon adatait, amelyek az egyének hírmédiára fordított figyelmének hatását tárják fel.

A híripar trendjei

A média-kór mellett szóló bizonyítékok vizsgálatánál különbséget kell tennünk a politikai kommunikáció gyártása, tartalma és hatásai között. Miközben a gyártási folyamat kétségkívül átalakult az elmúlt ötven év során, nem egyértelmű, hogy a változás hogyan hatott a tartalomra, az pedig még kevésbé világos, hogy e változás milyen hatást gyakorolt a nagyközönségre.A híripar valóban megváltozott a háború utáni korszak jelentős technikai, gazdasági-társadalmi és politikai fejlődésének hatására. Az 1950-es évek óta a nyomtatott sajtóban nőtt a tulajdon koncentrációja, és csökkent a független lapok száma. A média-kórról szóló elméletekben megjelenik a posztindusztriális társadalmakban eladott lapok példányszámának csökkenése miatti félelem, ám ennek a félelemnek nincs valós alapja. A 2. ábrából kiderül, hogy a háború után nőtt a televíziónézéssel töltött órák száma, miközben az OECD országokban a lapeladási mutatók stabilak maradtak. Az 1980-as években a Nyugat-Európa nagyobb részében állami monopóliumot élvező közszolgálati televíziózást egyre erősebb versenyre kényszerítették a gyorsan szaporodó, új, földfelszíni sugárzású, kábeles, műholdas és digitális televíziócsatornák. Az 1990-es évek közepe óta az internetes robbanás fenyegeti a televízió pozícióját, elsősorban Észak-Amerikában és Skandináviában.

E fejlemények összességükben azt eredményezik, hogy az elérhető hírmédiumokban megtalálható formák, szintek és közönségek fragmentálódtak és változatossabbá váltak. A rendelkezésünkre álló összehasonlító adatokból öt folyamat rajzolódik ki. Ezek mind fontosak lehetnek a média-kór elméletének strukturális folyományaira nézve.
Először is nőtt az össz-hírfogyasztás. Az utóbbi három évtizedben szinte megkétszereződött azon európaiak aránya, akik napi rendszerességgel olvasnak hírlapot, miközben a tévéhíradót napi rendszerességgel nézők aránya az 1970-es mintegy 50 százalékról 1999-re közel 75 százalékra emelkedett. Az olyan társadalmi változások, mint az írni-olvasni tudók, a tehetősebbek és a szabadidővel rendelkezők arányának növekedése, valószínűleg hozzájárultak ezekhez a fejleményekhez.

Másodszor, az OECD államokban működő híriparok szerkezete nagymértékben különbözik egymástól, és az is tény, hogy sok társadalomban a tévé nem feltétlenül váltotta fel a napilapokat mint fontos hírforrásokat. Gyakran általánosítunk az amerikai szakirodalom alapján, de más posztindusztriális társadalmakkal összehasonlítva az Egyesült Államokban rendkívül kevés napilapot és tévéhíradót fogyasztanak. Az olyan országokban, mint Svédország, Ausztria és Németország, sokkal több újságot olvasnak az emberek. Finnországban, Hollandiában és – csekélyebb mértékben – Nagy-Britanniában mind napilapokból, mind tévéhíradókból többet fogyasztanak.

Továbbá változatosabbak lettek a hírek formái és megjelenésük fórumai. Az 1960-as években a nézők általában a megszokott esti fő-híradókból és közéleti műsorokból értesültek a hírekről. Ma ezeket kiegészítik a 24 órás hírcsatornák, a televíziós magazinműsorok és talk show-k. A rádiók óránként mondják be a legfontosabb híreket, és számtalan internetes hírforrás is működik. Az internet-hozzáférés sok posztindusztriális társadalomban ugrásszerűen nőtt. Az 1990-es évek végén az európaiak körülbelül ötöde, az amerikaiak és skandinávok nagyjából fele használta az internetet. Amerikában és Európában a hírek letöltése az internet használatának egyik legelterjedtebb formája. Ezek a fejlemények azt eredményezik, hogy az emberek a korábbiaknál könnyebben, szinte véletlenszerűen is találkozhatnak a hírekkel. Részben ennek köszönhetően az utóbbi évtizedekben a hírfogyasztó közönség több társadalmi réteget foglal magában, mint korábban – különösen a nyomtatott sajtó esetében. A standardizált koefficiensek eredményei azt mutatják, hogy az olvasói kör kibővült végzettség, nem és osztály szempontjából, miközben az olvasók korosztályi profilja nem változott.

Végül az új információs környezet nagyban bővítette a közügyekről való tájékozódás lehetőségeit a média különböző csatornáin, műsorain, megjelenési formáin és szintjein. Az 1970-es évek óta az OECD országok közszolgálati csatornáin megjelenő hír- és közéleti műsorok mennyisége több mint háromszorosára nőtt. Ebbe természetesen nem számolják bele az olyan új, kereskedelmi, 24 órában működő hírcsatornákat, mint a Sky vagy a CNN.

Kérdés, hogy a strukturális változások valóban rontottak-e a politikai újságírás hagyományos normáin. Sokan attól tartanak, hogy hosszú távon csökkenhet a „kemény” hírek, például a külpolitikáról, a belpolitikai ügyekről és a parlamenti vitákról szóló tudósítások súlya. Ezek helyét átveszik a „lebutított” hírek, amelyek inkább az információközlő szórakoztatás körébe tartoznak, és elsősorban a botrányokról, ismert személyiségekről és szexről szóló sztorikra koncentrálnak. A brit bulvárlapok, a német „boulevard” sajtó, valamint az amerikai helyi tévéhíradók sokban hasonlítanak egymásra. Annál azonban, hogy az 1980-as és 1990-es évek folyamatait a minőségi újságírás színvonalának feltartózhatatlan romlásaként értelmezzük, pontosabb, ha úgy fogalmazunk: a piac szintjei, formái és témái szerint sokszínűbbé vált. A puha hírek és az infotainment kétségkívül előretörtek a piac egyes szektoraiban, de közben a politikai eseményekre, a külpolitikára és a pénzügyi hírekre koncentráló minőségi újságírás könnyebben elérhetővé vált máshol. A C-Spanen sugárzott véget nem érő szenátusi viták ugyanúgy elérhetők, mint a „Jerry Springer Show” véget nem érő vitái a szexről és a magánkapcsolatokról. A Sunt ugyanazon az újságosstandon árulják, ahol az Economistot. A News.bbc.co.uk ugyanolyan könnyen hozzáférhető, mint az amszterdami pornográf oldalak.

A sokszínűbbé válás nem azt jelenti, hogy az egész társadalmat fokozatosan „elbutítják” a médiában tapasztalható folyamatok. Ha csak arra figyelünk, milyen túlzásokba esik a piac bulvár-része, mennyi szemetet hordanak össze az amerikai kábeltévés talk show-k a maguk végtelen okoskodásával vagy az amerikai helyi híradók véres sztorikon alapuló műsorpolitikájukkal (if it bleeds it leads), elkerülik a figyelmünket az olyan drámai változások, mint az a lehetőség, hogy élőben nézhessük a törvényhozási vitákat vagy a mozambiki árvízhez hasonló természeti katasztrófákat. Nem beszélve az önkormányzati szolgáltatásokról az interneten beszerezhető információkról. A sokszínűbbé válás magában rejt egy másik veszélyt is: az információáramlásból részesedők és az abból kimaradók közötti szakadék mélyülését. Viszont – amint láttuk – az utóbbi negyedszázad során a hírek közönsége nemcsak méretét tekintve nőt, de társadalmi összetétele is sokszínűbb lett.
A hír-kultúra más feltételezett hosszú távú változásait alátámasztó bizonyítékok továbbra sem meggyőzőek. Szisztematikusabb adatokra lenne szükségünk például annak megállapítására, hogy valóban több-e a politikusokat negatívan kezelő tudósítás a választások idején, vagy hogy tényleg ellenségesebbé vált-e a kapcsolat az újságírók és a kormányok között. A rendelkezésre álló tanulmányok azonban azt sugallják, hogy a politikai újságírás egyes országokban megfigyelt változásai nem a posztindusztriális társadalmakra általánosan jellemző folyamatokat példázzák, hanem sokszor erősen függenek az adott országra jellemző körülményektől (Esser é.n.). A huszonegy ország hír-kultúráját az újságírókkal készült kérdőíves felmérés alapján összehasonlító legátfogóbb kutatás például szinte semmilyen konszenzust nem talált a szakmai szerepek, etikai értékek és újságírói normák terén (Weaver 1998).⁹ Ez arra vall, hogy nincs szó az újságírás egyetlen domináns, az amerikai normákon alapuló modelljének kialakulásáról. Inkább jelentős változatosság tapasztalható világszerte. Ugyanígy – bár erre a kérdésre nem tudok részletesen kitérni írásomban – kétségtelen az is, hogy a politikai kampányokat átalakította a híripar sokszínűbbé válása, illetve a politikai marketing technikáinak széleskörű alkalmazása. Nem arról van szó, hogy a különböző országok egy-az-egyben importálták az amerikai kampányok gyakorlatát. Inkább az történik, hogy az Izraelhez, Argentínához vagy Nagy-Britanniához hasonló államok a jelek szerint nagyobb figyelmet fordítanak a formális visszajelző-mechanizmusokra, a közvélemény-kutatásokra és a fókuszcsoportokra, és egyre nagyobb szerepet tulajdonítanak a marketing és PR területéről érkező kampány-szakembereknek. Az összehasonlító felmérések azt mutatják, hogy a „bevásárló” modellben (shopping model) a pártok azokat a technikákat veszik át, amelyek saját környezetükhöz megfelelőnek tűnnek, de ezekkel csak kiegészítik a választási küzdelem régebbi formáit, nem vetik el azokat (Plassner et al. 1999). Még Amerikában is őrzik a szavazókkal fenntartott közvetlen érintkezés hagyományos formáit. Például New Hampshire-ben, ahol a weboldalakhoz hasonló újabb kampány-kommunikációs formák együtt élnek az érintkezés hagyományos formáival.

Ha az új technikák jobban kötik a pártokat és a választók számára fontos témákhoz, akkor – ahelyett, hogy kárhoztatnánk a „spin doctorkodás fekete művészetét” – a politikai kommunikáció professzionalizálódását felfoghatjuk úgy is, mint a demokratikus folyamat kiszélesítését. A legfontosabb kérdés nem a marketing-technika mint olyan mind gyakoribb alkalmazása, amit senki nem vitat, hanem az, hogy milyen hatással van mindez a politikusokra és a szavazókra.¹⁰

Az állampolgári aktivitásra gyakorolt hatás

Ezzel eljutottunk a vita központi kérdéséhez: van-e szilárd bizonyíték arra, hogy a politikai kommunikációban bekövetkezett változások szerepet játszottak az állampolgárok politikától való távolmaradásához? A média-kór elméletei azt állítják, hogy a médiában megjelenő hírek fogyasztása nem kedvez a politikai tanulásnak, kikezdi a politikai vezetőkbe és kormányokba vetett bizalmat, valamint akadályozza a politikai mozgósítást. Az elmélet hívei szerint mindez azt eredményezi, hogy az aktív demokratikus állampolgárság intézménye hanyatlásnak indult. E rövid írás keretei nem engedik meg, hogy a bizonyítékok széles körét tárgyaljam, de más munkáimban (Norris 2000) kimutattam, hogy egész sor európai és amerikai felmérés szolgál bizonyítékokkal a fenti állítások hitelességét megkérdőjelezők számára.

Az elemzés eredményei azt mutatják, hogy a média-kór hipotézisével ellentétben a hírmédia használata pozitívan viszonyul a politikai tudás, bizalom és mozgósítás mutatóinak egész sorához. Azok az emberek, akik több tévéhíradót néznek, több újságot olvasnak, szörfölnek a neten, illetve odafigyelnek a kampányokra, következetesen nagyobb tudással rendelkeznek, jobban bíznak a kormányukban és hajlamosabbak részt venni a politikában. Ez a kapcsolat szignifikáns marad még akkor is, ha egész sor kontroll változót vezetünk be a többváltozós regressziós modellekbe. Az eredmények megerősítik, hogy az újságokra, országos tévéhíradókra és az interneten megjelenő kampányhírekre fordított figyelem szignifikáns összefüggést mutat a kampány-aktivitással, még akkor is, ha bevezetik a társadalmi háttér kontroll változóját. Hasonlóan pozitív kapcsolatot mutat Európa és az Egyesült Államok az állampolgári tudás és a politikai bizalom többdimenziós indikátorának használatakor.¹¹

Egyáltalán nem beszélhetünk tehát amerikai sajátosságról, hiszen az összefüggés mind Európában, mind az Egyesült Államokban kimutatható. Az eltérő adathalmazokat, más országokat, az utóbbi fél évszázad különböző időszakaszait vizsgáló ismételt felmérések megerősítik a pozitív összefüggést, még akkor is, ha bevezetik a hírek közönségét jellemző tényezők, például az iskolai végzettség vagy az előzetes politikai érdeklődés kontroll változóit. A bizonyítékok azt sugallják, hogy az emberek nem egyszerű passzivitással reagálnak a nekik címzett politikai kommunikációra, mint valami naív „inger-reakció” modellben, hanem kritikusan és aktívan vizsgálják meg, vetik el, illetve értelmezik a rendelkezésre álló információkat. A magasabb iskolai végzettségű és közügyekben jártasabb emberek képesek felhasználni a hírforrások és párt-üzenetek összetettebb skáláját arra, hogy megtalálják a gyakorlati politikai választásokhoz szükséges információkat. A felmérések azt bizonyították, hogy Amerikában és Európában a hírekre fordított figyelem nem függ össze az állampolgári passzivitással.Következtetések: Angyali kör?

Miért kell pozitív összefüggést találnunk az állampolgári aktivitás és a hírmédiára fordított figyelem között? Három lehetséges válasz kínálkozik a kérdésre, amelyet itt nem lehet végleg lezárni. Az egyik értelmezés a szelekciós hatásokra épül. Eszerint természetes, hogy azok, akik eleve (bármilyen okból) a leginkább hajlamosak a politikai részvételre, nagyobb érdeklődést mutatnak a hírekben közvetített közügyek iránt. Ezért az ok-okozati összefüggés egyirányú lehet, a már meglévő attitűdöktől vezethet a médiában megjelenő hírek felhasználásához. Ez a nézet összeegyeztethető a médiahasználat és élményszerzés-modell (uses and gratifications) irodalmával, amely szerint a médiafogyasztási szokások a közönség előzetesen meglévő hajlamait tükrözik: a focit szerető emberek a sporteredményeket keresik, a wall streeti befektetők a gazdasági oldalakra lapoznak, míg azok, akiket érdekel a politika, a kormányról és politikájáról szóló szerkesztőségi cikkeket, publicisztikákat fogják elolvasni (Blumler & Katz 1974). Ha azonban egy tisztán egyirányú szelekciós hatást feltételezünk, abból az is következne, hogy hiába fordítunk ismételten figyelmet a közügyekről szóló hírekre, semmit nem tanulunk róluk. Márpedig ez eleve értelmetlen gondolat.

A másik értelmezés a média hatását tételezi fel. Eszerint a közügyek (bármilyen okból történő) követése a sajtóban vagy a televízióban várhatóan fokozza érdeklődésünket és tudásunkat a kormányról és a politikáról. Márpedig ez elősegíti a politikai részvételt. Minél többet olvasunk vagy látunk, annál többet tanulunk. A hírfogyasztási szokásokat sok tényező befolyásolhatja: a szabadidős szokások, a műsorok időpontja. Például az emberek megnézhetik a híradót azért, mert az egy népszerű vígjáték-sorozat után következik, vagy meghallgathatják a híreket, mert a rádióadók két zeneszám közé ékelik be a hírperceket, vagy elolvashatják a politikai tudósításokat, mert előfizetnek egy újságra. Ez a nézet szintén egyirányú ok-okozati összefüggést feltételez, csak ebben az esetben a már meglévő hírfogyasztási szokásokból kiindulva jutunk el a politikai attitűdökig.
Mindkét nézet logikus értelmezést kínálhat a megállapított összefüggésekhez. Mindkettő lehet igaz. Senki nem tudja megállapítani az ok-okozatiság irányát az egy adott időpontban végzett keresztmetszeti közvéleménykutatásokból.

Ésszerűbb és meggyőzőbb megoldásnak tűnik azonban, ha kétirányú, interaktív folyamatot, vagyis egy angyali kört tételezünk fel. Hosszú távon, a családi vagy munkahelyi szocializációs folyamathoz hasonló ismétlődő hatások alatt valóban létrejöhet egy olyan „angyali kör”, amelyben a média hírei és a pártok kampányai aktivitásra ösztönzik az embereket. Azok figyelnek oda a legjobban a politikai hírekre, akiket a legjobban érdekel a téma, és akik a legtöbbet tudnak róla. A közügyekről (a jelöltek és pártok politikai álláspontjairól, az ország előtt álló társadalmi és gazdasági problémák súlyosságáról) való komolyabb tájékozódás csökkenti a további állampolgári aktivitás korlátait. Ebben az értelmezésben tehát a megerősítés a demokratikus részvételnek kedvező irányba tereli a dolgokat.
Ugyanakkor a médiának jóval kevésbé áll hatalmában megerősíteni a közönyösök passzivitását. Ez annak tulajdonítható, hogy – mivel bárki könnyen hozzáférhet a jelenleg elérhető számtalan tájékozódási alternatívához és legalább minimális mértékben érdeklődik a politika iránt – amikor ez a csoport találkozik a politikáról és közügyekről szóló hírekkel, tagjainak habitusa azt valószínűsíti, hogy inkább átlapozzák a politikai oldalakat, kikapcsolják a tévét, vagy másik weboldalt keresnek maguknak. Ha a közönyös állampolgárok mégis megnézik a híreket, valószínűleg kevésbé fognak odafigyelni rájuk. Ha pedig mégis odafigyelnek, nagyobb a valószínűsége annak, hogy nem bíznak a médiában mint információ-forrásban. Ha valaki ismételten figyelmen kívül hagyja a politikai üzeneteket, akkor mintegy beoltja magát a lehetséges hatásuk ellen. Ezt az elméletet nem lehet meggyőzően bizonyítani a rendelkezésre álló keresztmetszeti közvélemény-kutatási adatokkal, mint ahogy a média-kór elméletei sem igazolhatóak ugyanezen adatokkal, de hihető és összefüggő magyarázatot ad a tanulmányom tárgyául választott kérdések egy részére.

A média-kórról szóló állítások módszertanilag hibás alapokra épülnek, ezért a legjobb esetben nem bizonyítottak, a legrosszabb esetben hamisak. Ezért túl gyakran hibáztatjuk az üzenet hordozóját a politikai élet mélyebben gyökerező bajaiért. Pedig fontos lenne tisztában lenni ezekkel a kérdésekkel, és nemcsak azért, mert a tudásunk bővítésének érdekében meg kell értenünk az állampolgári közönyösség valódi okait, hanem azért is, mert a helyes diagnózisból sok fontos következtetést vonhatunk le, amikor a politikai megoldásokat keressük. Különösen fontos mindez a fiatal demokráciákban, amelyek a diktatúra utáni átmenet részeként próbálják megerősíteni a szabad sajtó intézményét. Az üzenet hordozójának hibáztatása mélyen konzervatív stratégiának bizonyulhat, és megakadályozhatja a hatékony intézményi reformokat, különösen azokban a kultúrákban, amelyekben fontosnak tartják, hogy a sajtót ne az állam szabályozza.
Írásom nem azt állítja, hogy minden a lehető legnagyobb rendben van a lehetséges politikai világok legjobbikában. Ha nem is működésképtelenek, de a képviseleti demokrácia alapintézményei tele vannak mélyen gyökerező hibákkal; nem szeretnék panglossi nézetet képviselni. Érvelésem lényege, hogy sok hiba vezethető vissza mélyen rejlő szerkezeti okokra, legyen szó akár a dollár-áradatról és az életképes harmadik pártok hiányáról az amerikai választásokon, akár a korrupció és visszaélések tengeréről Oroszországban, akár az átláthatóság és számonkérhetőség hiányáról Brüsszelben. Ha felhagynánk végre a média és a politikai újságírás hibáztatásával és magukra a problémákra figyelnénk, talán könnyebben találnánk hatásos megoldásokat.

Irodalom

Achille, Y. & Bueno, J. I. (1994): Les televisions publiques en quête d’avenir. Grenoble: Presses Universitaires.
Ansolabehere, Stephen & Iyengar, Shanto (1995): Going Negative: How Political Advertisments Shrink and Polarize the Electorate. New York: Free Press.
Baker, William F. & Dessart, George (1998): Down the Tube. New York: Basic Books.
Becker, Lee & Whitney, Charles D. (1980): „Effects of Media Dependencies: Audience Assessment of Government.” Communication Research. 7(1): 95–120.
Becker, Lee & Sobowale, Idowu A. & Casey, William Jr.: „Newspaper and Television Dependencies (1979): Effects on Evaluations of Public Officials.” Journal of Broadcasting. 23(4): 465–75.
Bennett, Stephen Earl & Rhine, Staci L. & Flickinger, Richard S. & Bennett, Linda L.M. (1999): „Videomalaise Revisited: Reconsidering the relation between the public’s view of the media and trust in government.” The Harvard International Journal of Press/Politics 4(4): 8–23.
Blumler, Jay G. & Katz, Elihu (eds., 1974): The Uses of Mass Communications: Current Perspectives on Gratifications Research. Beverly Hills, CA: Sage.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1995): The Crisis of Public Communication. London: Longman.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1999): „Elections, the Media and the Modern Publicity Process.” In Ferguson, M. (ed.): Public Communication: The New Imperatives. London: Sage.
Blumler G., Jay & Gurevitch, Michael (1997): „Origins of the Crisis of Communication for Citizenship.” Political Communication. 14(4): 395–404.
Bowler, Shaun & Farrell, David (1992): Electoral Strategies and Political Marketing. New York: St. Martin’s Press.
Butler, David & Ranney, Austin (1992): Electioneering. Oxford: Clarendon Press.
Cappella, Joseph N. & Jamieson, Kathleen H. (1996): „News Frames, Political Cynicism and Media Cynicism.” In Kathleen Hall Jamieson. (ed., 1997): The Media and Politics, The Annals of the American Academy of Political and Social Science. Volume 546; Spiral of Cynicism: The Press and the Public Good. New York: Oxford University Press.
Cass, Frank & Andersen Svein S. & Eliassen, Kjell A. (1996): The European Union: How Democratic is It? London: Sage.
Crozier, Michael & Huntington, Samuel P. & Watanuki, Joji (1975): The Crisis of Democracy. New York: New York University Press.
Curran, James & Seaton, Jean (1991): Power Without Responsibility. The Press and Broadcasting in Britain. London: Routledge.
Curtice, John & Shmitt-Beck, Rudiger & Schrott, Peter (1998): „Do the Media Matter?” Paper presented at the Annual Meeting of the Mid-West Political Science Association, Chicago.
Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (1995): Communication and Citizenship. London: Routledge.
Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (1995): Television and the Public Sphere. London: Sage.
Dautrich, Kenneth & Hartley Thomas H. (é.n.): How the News Media Fail American Voters: Causes, Consequences and Remedies. New York: Columbia University Press.
Entman, Entman (1989): Democracy without Citizens: Media and the Decay of American Politics. Oxford: Oxford University Press.
Esser, Frank (é.n.): „Tabloidization of News: A Comparative Analysis of Anglo-American and German Press Journalism.” European Journal of Communication. 14(3): 291–324.
Fallows, James (1996): Breaking the News. New York: Pantheon Books.
Franklin, Bob (1994): Packaging Politics. London: Edward Arnold.
Gabler, Neil (1998): Life the Movie. New York: Alfred A. Knopf.
Habermas, Jürgen (1984): The Theory of Communicative Action. London: Heinemann.
Habermas, Jürgen (1998): The Structural Transformation of the Public Sphere. Cambridge, MA: MIT Press.
Hachten, William A. (1998): The Troubles of Journalism. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum.
Hall Jamieson (1996): The Annals of the American Academy of Political and Social Science. Volume 546.
Hart, Roderick (1994): Seducing America. New York & Oxford University Press;
Hart, Roderick (1996): „Easy Citizenship: Television’s Curious Legacy.” In Jamieson, Kathleen Hall (ed.): The Media and Politics. The Annals of the American Academy of Political and Social Science. Volume 546.
Hayward, Jack (1995): The Crisis of Representation in Europe. London: Frank Cass.
Hill, Kevin A. & Hughes, John E. Hughes (1998): Cyberpolitics. New York: Rowman and Littlefield.
Holtz-Bacha, Christina (1990): „Videomalaise Revisited: Media Exposure and Political Alienation in West Germany.” European Journal of Communication. 5: 73–85.
Jamieson, Kathleen H. (1992): Dirty Politics. Oxford: Oxford University Press.
Jamieson, Kathleen H. (1984): Packaging the Presidency: A History and Criticism of Presidential Advertising. New York: Oxford University Press.
Jones, Nicholas (1995): Soundbites and Spin Doctors. London: Cassell.
Johnson-Cartee, Karen S. & Copeland, Gary A. (1991): Negative Political Advertising: Coming of Age. Hillsdale, NJ: Erlbaum.
Kaase, Max (2000): „Germany.” In Gunther, Richard & Mughan, Anthony (eds.): Democracy and the Media: A Comparative Perspective, New York: Cambridge University Press.
Kovach, Bill & Rosenstiel, Tom (1999): Warp Speed. New York: The Century Foundation Press.
Lang, Kurt & Lang, Gladys (1966): „The Mass Media and Voting.” In Berelson, Bernard & M, Janowitz (eds.): Reader in Public Opinion and Communication. New York Free Press.
Ladd, Everett Carl & Bowman, Karlyn H. (1998): What’s Wrong? A Survey of American Satisfaction and Complaint. Washington, DC: AEI Press.
Lee Kaid, Lynda & Holtz-Bacha, Christina (1995): Political Advertising in Western Democracies. Thousand Oaks, CA: Sage.
Lowery, Shearon A. &. DeFleur, Melvin L. (1995): Milestones in Mass Communication Research. New York: Longman.
Lull, James & Hinerman, Stephen (1997): Media Scandals. Oxford: Polity Press.
McLeod, Jack & Brown, Jane D. & Becker, Lee B. & Ziemke Dean A. (1977): „Decline and fall at the White House: A Longitudinal Analysis of Communication Effects.” Communication Research. 4:3–22.
Miller, Arthur & Goldenberg, Edie H. & Erbring, Lutz (1979): ‘Set-type Politics: The Impact of Newspapers on Public Confidence.’ American Political Science Review. 73: 67–84.
Murdock, Graham & Golding, Peter (1989): „Information Poverty and Political Inequality: Citizenship in the Age of Privatised Communications.” Journal of Communication. 39: 180–193.
Negrine, Ralph & Papathanassoloulos, Stylianos (1996): „The Americanization’ of Political Communication: A Critique.” The Harvard International Journal of Press/Politics. 1(2): 45–62.
Newton, Kenneth (1997): „Politics and the News Media: Mobilisation or Videomalaise?” In Jowell, Roger & Curitce, John & Park, Alison & Thomson, Katarina & Brook, Lindsay (eds.): British Social Attitudes: the 14th Report, 1997/8, Aldershot: Ashgate.
Newton, Kenneth (1999): „Mass Media Effects: Mobilization or Media Malaise?” British Journal of Political Science. 29: 577–599.
Norris, Pippa (1996): „Does Television Erode Social Capital? A Reply to Putnam.” P.S.: Political Science and Politics XXIX (3).
Norris, Pippa (1997): Electoral Change since 1945. Oxford: Blackwell.
Norris, Pippa (1997): „Political Communications.” In Dunleavy, Patrick & Gamble, Andrew & Holliday, Ian & Peele, Gillian (eds.): Developments in British Politics 5. Basingtoke: Macmillan.
Norris, Pippa (ed., 1999) Critical Citizens: Global Support for Democratic Governance. Oxford: Oxford University Press.
Pippa Norris (2000): „Television and Civic Malaise.” In Susan J. Pharr & Robert D. Putnam (eds.): What’s Troubling the Trilateral Democracies. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Norris, Pippa & Curitce, John & Sanders, David & Scammell, Margaret & Semetko, Holli (ed., 1999): On Message. London: Sage.
Nye, Joseph Jr; Zelikow, Philip; King, David (1997): Why People Don’t Trust Government. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Owen, Diane & Davis, Richard (1998): New Media and American Politics. New York & Oxford University Press.
Patterson, Thomas E. (1993): Out of Order. New York. Vintage.
Patterson, Thomas E. (1996): „Bad News, Bad Governance.” In Kathleen Hall Jamieson (ed.): The Media and Politics. The Annals of the American Academy of Political and Social Science. Volume 546.
Pfetsch, Barbara (1996): „Convergence through privatization? Changing Media Environments and Televised politics in Germany.” European Journal of Communication. 8(3): 425–50.
Pharr, Susan J. & Putnam Robert D. (eds., 2000): Disaffected Democrats: What’s Troubling the Trilateral Countries. Princeton, NJ: Princeton University Press.
Plassner, Fritz & Scheucher, Christian & Senft, Christian (1999): „Is There a European Style of Political Marketing?” In Bruce I. Newman (ed.): The Handbook of Political Marketing. Thousand Oaks, CA: Sage.
Postman, Neil (1985): Entertaining Ourselves to Death. New York Viking.
Putnam, Robert (1995): „Tuning In, Tuning Out: The Strange Disappearance of Social Capital in America”. PS: Political Science and Politics. 28. December, 664–83.
Putnam, Robert D. (2000): Bowling Alone. New York: Simon & Schuster.
Robinson, Michael (1976): „Public Affairs Television and the Growth of Political Malaise: The Case of ‘the Selling of the President’.” American Political Science Review. 70(3): 409–32. 425.
Robinson, Michael J. & Sheehan, Margaret A. (1983): Over the Wire and on TV: CBS and UPI in Campaign ’80. New York: Russell Sage Foundation.
Rosenbaum, Martin (1997): From Soapbox to Soundbite: Party Political Campaigning since 1945. London: Macmillan.
Sabato, Sabato (1988): Feeding Frenzy: How Attack Journalism has Transformed American Politics. New York: Free Press.
Siune, Karen (1998): „Is Broadcasting Policy Becoming Redundant?” In K. Brants, J. Hermes & Lizbet van Zoonen (eds.): The Media in Question. London: Sage.
Schudson, Michael (1995): The Power of News. Cambridge, MA: Harvard University Press.
Schulz, Winfried (1997): „Changes of Mass Media and the Public Sphere.” Javnost – The Public. 4(2): 57–90.
Starker, Steven (1991): Evil Empires: Crusading Against the Mass Media. London: Transaction.
Striking the Balance. Audience Interests, Business Pressures and Journalists’ Values (1999). Washington, DC: The Pew Research Center for the People & the Press.
Swanson, David & Mancini, Paolo (1996): Politics, Media and Modern Democracy. New York: Praeger.
Weaver, David H. (1998): The Global Journalist: News People Around the World. Cresskill, NJ: Hampton Press. 466–7.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1996): Markets and Myths: Forces for Change in European Media. London: Longman.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1998): „Media Change and the Political Effects of Television: Americanization of the Political Culture?” Communications. 23(4):527–543.
Weymouth, Tony & Lamizet, Bernard (1999): Striking the Balance: Audience Interests, Business Pressures and Journalists’ Values. Washington, DC: The Pew Research Center for the People & the Press.