• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 tavasz

Kritika

Polyák Gábor:

Média-jog-tudomány

Ilosvai Gábor, Jany János, Bölcskei János: Médiajogi kézikönyv I-II.

Egyre több olyan tanulmány, monográfia, kézikönyv jelenik meg, amely témáját a „médiajog” területéről meríti, és ezzel párhuzamosan egyre több szakember vallja magát „médiajogásznak”. Mit jelent, szükséges-e és egyáltalán létezik-e „médiajog”? A folyamat értelmezhető divatjelenségként, mégis alapvető feltétele annak, hogy a médiaviszonyok alakítása politikai kérdésből végre szakmai kérdéssé váljon. Ahogyan a médiát érintő jogalkotást megkésettség jellemzi – a rádiózásról és televíziózásról szóló törvényre 1995 decemberéig kellett várni, ráadásul az alapjául szolgálótechnológia-társadalmi kiindulópontok már az elfogadás pillanatában meghaladottak voltak –, úgy a „médiajog-tudomány” is csak lassan ébredezik. A tudományos megközelítés létjogosultságát igazolják többek között a hatályos jogszabályokkal kapcsolatban szinte naponta felmerülő nehézségek, valamint a technológiai fejlődéssel és a nemzetközi jogalkotással való harmonizáció szükségessége.¹

Médiajog csak olyan politikai és jogi viszonyok között létezhet, amelyek megteremtik a véleménynyilvánítás és a sajtó szabadságának garanciáit. Ezért annak ellenére, hogy számos jogszabály vonatkozott már a kilencvenes évek előtt is a médiára (például a sajtótörvény, a Polgári törvénykönyvnek a személyhez fűződő jogok védelmét szabályozó része, számos büntetőjogi tényállás), a sajtó és a jog viszonya csak a kilencvenes évektől foglalkoztatja az újságírókat és a jogászokat, sőt az egyes szabályokat egyetlen jogterületté, médiajoggá összefogni csak a kilencvenes évek második felében sikerült. A médiajog áttekintésében és rendszerezésében jelentős lépés volt Székely László 1997-ben megjelent, Magyar sajtójog című könyve, amely a MÚOSZ Bálint György Újságíró-iskolájának tankönyveként szolgál. Az elektronikus média szabályozásának részletes és rendszeres elemzését adja Cseh Gabriella és Sükösd Miklós Médiajog és médiapolitika Magyarországon 1.: Médiajog (Új Mandátum Könyvkiadó, 1999) című munkája. E könyvek összehasonlítási alapul szolgálhatnak a témával foglalkozó későbbi művek vizsgálatához.

A médiajoggal foglalkozó könyvek közül a legfrissebb az Osiris Kiadó gondozásában 2000-ben megjelent Médiajogi kézikönyv I-II. A könyv szerkesztője Jany János, szerzői Ilosvai Gábor, Jany János és Bölcskei János. A kézikönyv második kötete egy jogszabálygyűjtemény, amely a médiát érintő fontosabb jogszabályok és alkotmánybírósági határozatok válogatását tartalmazza. Az első kötet e jogszabályok ismertetése, elemzése.

Az eddig megjelent médiajogi könyvek közös sajátossága, hogy elsősorban nem jogászoknak, hanem újságíróknak és a médiával foglalkozó más szakembereknek szólnak. Ez meghatározza hangvételüket és módszereiket: a szabályok érthető ismertetésére törekszenek, amivel nemigen fér össze a mélyebb jogi elemzés. Ebbe a sorba illeszkedik a Médiajogi kézikönyv is, amelynek célját a szerzők a következőkben határozták meg: „Elsősorban újságíróknak, riportereknek szántuk segédeszközként e kézikönyvet, de reményeink szerint felhasználható lesz majd az oktatás terén is” (8. old.). A könyv ennek megfelelően a hatályos jogszabályoknak a politikai vonatkozásoktól elzárkózó „átfogó, deteljesen objektív”, ezzel együtt tudatosan „nem a kritikai elemző” megközelítésére, hanem „a tárgyszerű” leírására (8. old.) törekszik. A könyvvel kapcsolatban megfogalmazható minden kritikának figyelemmel kell lennie ezekre a kifejezetten vállalt célkitűzésekre és határokra.

A médiajoggal foglalkozó szerzők első nehézségét a tárgy körülhatárolása jelenti, mivel „a klasszikus jogági felosztást alapul véve olyan, hogy »médiajog« tulajdonképpen nem is létezik” (7. old.). Egy médiajogi kézikönyv ezért mindazokkal a jogi kérdésekkel foglalkozhat, amelyek a média területét érintik.² A médiajog a hagyományos jogágakon (alkotmány jog, közigazgatási jog – polgári jog – büntetőjog) átnyúló jogterület, amelyet a szabályozás tárgya foglal rendszerbe. Magában foglal egyrészt olyan szabályokat, amelyek médiumtól függetlenül a nyilvános kommunikáció minden formájára vonatkoznak (például személyiségvédelem, közösségek védelme), másrészt olyanokat, amelyek csak meghatározott médiumokkal kapcsolatban felmerülő sajátos kérdéseket szabályoznak (például a sajtóról, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény rendelkezései). Mivel a terület nagyon széles, a szerzők fontos feladata a hangsúlyok elhelyezése. Az egyes témák kiválasztásában elsődleges szempont lehet a megcélzott olvasóközönség igénye. Ennek legjobb példája az újságírói gyakorlatban naponta felmerülő problémákra válaszokat adó Magyar sajtójog, amely például alapvető munkajogi ismeretekkel is szolgál. A Cseh-Sükösd szerzőpáros könyve célkitűzéseinek megfelelően nem foglalkozik például a személyiségvédelemmel, de a rádiót és televíziót érintő jogforrások igen széles körét dolgozza fel (ORTT határozatok, panaszbizottsági döntések stb.).

A szerzők szándéka szerint a Kézikönyv gyakorlat-orientált, az egyes témák súlyozása azonban nem mindig követi e szándékot. Összesen huszonhét oldal foglalkozik a gyakorlatban leggyakrabban felmerülő magánjogi és büntetőjogi kérdésekkel, és az itt tárgyalt szabályok kiválasztása sem következetes. Az a megoldás még indokolható, hogy a személyhez fűződő jogok polgári jogi garanciái körében a könyv az általános szabályok mellett csak a jóhírnév és a becsület, valamint a képmás és a hangfelvétel védelmével foglalkozik, bár ezek mellett az újságírók találkozhatnak például a magántitkot-levéltitkot, a névjogot érintő esetekkel is. A közösség elleni izgatás és a hozzá kapcsolódó tényállások kirekesztése a médiát érintő büntetőjogi szabályok közül azonban – figyelemmel a nyilvánosság jelenlegi állapotára is – már teljesen önkényesnek tűnik. Vitatható a szerzői jog igen részletes ismertetésének szükségessége is. Igaz az, hogy „a szerzői jog bizonyos fokú ismerete ma már nélkülözhetetlen a médiumokkal foglalkozó szakemberek számára” (47. old.), de a szerzői jogi elméletek bemutatása, az új szerzői jogi törvény folyamatos összevetése a korábbi szabályozással, valamint egyes részletkérdések alapos elemzése – főleg a polgári jogi és büntetőjogi részekhez viszonyítva – eltúlzottnak tűnik. A könyv külön fejezetekben tárgyalja a sajtóról szóló 1986. évi II. törvény, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény rendelkezéseit. A szerzők érdeme, hogy nem feledkeztek meg a bűnügyi és igazságszolgáltatási tájékoztatást szabályozó rendeletről – Székely László könyve ezt a gyakorlati szempontból jelentős jogszabályt nem ismerteti. Mivel a hírügynökségekkel kapcsolatban jogi elemzés eddig nem jelent meg, mindenképpen helyeselhető az azokra vonatkozó szabályok egy fejezetnyi, történeti áttekintést is adó elemzése. A globalizálódó médiarendszerben egyre nagyobb jelentősége van a nemzetközi jogi szabályozásnak, ezért feltétlenül helye van a rövid nemzetközi kitekintésnek. Ez sem találta meg azonban a legcélszerűbb arányokat, nagyobb része – a magyar szabályozásba is beépített, a gyakorlat számára kisebb jelentőségű – szerzői jogi kérdésekkel foglalkozik. Az európai uniós jogharmonizáció inkább az EU audiovizuális politikájának bővebb ismertetését indokolta volna.

A médiajog tárgyának meghatározása szükségessé teszi a jogforrások és az ismeretek rendszerezését. A legegyszerűbb – például Székely László által is alkalmazott – rendszerezés a hagyományos jogági tagozódást követi. Jogászok számára a legkézenfekvőbb megoldás az egyes kódexek sajtót is érintő rendelkezéseinek kigyűjtése, ami azonban nem felel meg az újságírók igényeinek: egy rágalmazó kijelentésnek például nemcsak büntetőjogi, hanem polgári jogi következményei is vannak, a képmással való visszaélés gyakran vet fel adatvédelmi kérdéseket is. Ahogyan a médiajog egészét, úgy egyes részkérdéseit is a tárgy azonossága, és nem a szabályozás formális elemei tartják össze. A Kézikönyv nem állít fel az egyes jogszabályokon keresztülnyúló tartalmi alapú rendszert: az egyes fejezetek egymással összefüggőnek ítélt jogszabályokat tárgyalnak. A „Klasszikus szabályok” című fejezet ismerteti a magyar jogforrási rendszert, a sajtószabadság alkotmányjogi alapjait, néhány polgári jogi és büntetőjogi szabályt, valamint a szerzői jogi kérdéseket. E szabályok a könyv szerint inkább azért klasszikusok, mert könnyen beilleszthetők a klasszikus jogági tagozódásba, és a szerzők nem azt hangsúlyozzák, hogy ezek a nyilvános kommunikáció minden formájára érvényes, legáltalánosabb szabályok. Vitathatatlan, hogy e szabályok között vannak anyagi és eljárási jogszabályok (11. old.), de az újságírói gyakorlat számára inkább zavaró a jogelméleti alapokhoz való ragaszkodás: a sajtó-helyreigazítás több törvénybe „szétszedett” szabályait éppen az egységes tárgyalás tette volna átláthatóvá. A klasszikus szabályok között feltétlenül ismertetni kellett volna a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényt. Az adatvédelem a személyiségvédelem igen jelentős és önállósult területe, az információszabadság pedig a sajtószabadsággal és az újságírói gyakorlattal szoros összefüggésben álló intézmény. E szabályok ismerete a médiával foglalkozó szakemberek számára ma már nélkülözhetetlen.

A klasszikus szabályok ismertetése a jogszabályok világos, közérthető kommentárja, amely a szabályok elemzéséhez feldolgozza a vonatkozó bírói gyakorlatot is. A sajtószabadság alkotmányos kérdései körében valószínűleg indokolt lett volna az ismertetettnél több alkotmánybírósági döntés felidézése, mivel a sajtószabadság tartalma ezekben körvonalazódik. Feltétlenül szükséges lett volna az elektronikus média szabályozásának kereteit kijelölő (37/1992. (VI. 10.)) AB határozat rövid ismertetése. Közelebb kerülhetne a jogszabály az újságíróhoz, ha a szerzők a bírósági határozatokból nemcsak az elvi jelentőségű megállapításokat, hanem röviden magát az esetet is ismertetnék. Emódszer alkalmazása teszi Székely László könyvét érdekes és tanulható könyvvé. A szerzői jogi részt a konkrét ügyek teljes hiánya teszi az újságírók számára még nehezebben megfoghatóvá.

Amennyiben a Kézikönyv következetesen alkalmazná, elfogadható lenne az a rendszerezés, amely a nyilvános kommunikáció minden formájára vonatkozó általános szabályok után az annál szűkebb körű, sajtó közvetítette kommunikáció általános szabályait tárgyalja, eljutva végül a nyomtatott, illetve az elektronikus médiára vonatkozó speciális szabályokig. Hibás azonban az a megoldás, amely a sajtótörvény rendelkezéseit „Az írott sajtóra vonatkozó jogi szabályozás” fejezetcím alatt tárgyalja.³ A nyomtatott és az elektronikus sajtó szabályozása valóban különböző, az eltérő jellemzők – hozzáférhetőség, befogadás stb. – a beavatkozás eltérő terjedelmét indokolják. A legfontosabb különbség, hogy míg a nyomtatott sajtóban elvileg külső beavatkozás nélkül megjelenhet az összes társadalmilag releváns vélemény, addig az elektronikus médiára vonatkozóan -legalábbis a frekvenciakincs szűkösségére épülő médiarendszerben – az államnak többlet-beavatkozással kell biztosítania a bemutatott vélemények sokszínűségét.⁴ A különbség azonban nem egyszerűsíthető le a sajtótörvény, illetve a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény szembeállítására. Nem igaz, hogy a sajtótörvény kizárólag a nyomtatott sajtóra vonatkozó rendelkezéseket tartalmaz: a sajtó fogalmán az időszaki lapon kívül a rádió- és televízió-műsorszolgáltatókat és a hírügynökségeket is érti (Stv. 20. § a) pont). Annak ellenére tehát, hogy „a hatályos sajtótörvény érdemi rendelkezéseket csak az időszaki lap alapítója és kiadója vonatkozásában tartalmaz”, rendelkezései jelentős részének (például az alapelvek, a felvilágosítási kötelezettség, az újságíró jogállása) hatálya a sajtó egészére kiterjed.⁵ A Kézikönyv a nyomtatott sajtóra vonatkozó szabályok között tárgyalja még a bűnügyi és igazságszolgáltatási tájékoztatást szabályozó rendeletet, amely azonban szintén a média egészét érinti.

A sajtótörvény ismertetésében mindenképpen indokolt lett volna a kritikusabb elemzés. A törvény legtöbb eleme elavult, későbbi jogszabályokban korszerűbben rendezett, és ezért a gyakorlatban alig alkalmazott. A felvilágosítási kötelezettség például a közérdekű adatok nyilvánosságára vonatkozó szabályok mellett teljesen fölösleges, a sajtószabadság általános korlátjaként megjelenő „közerkölcs” létogosultsága vitatható.

„Az elektronikus média” című fejezet a rádiózásról és televíziózásról szóló törvény rendelkezéseit ismerteti. Ahogyan a Médiajog mutatja, ez a téma önmagában kitölt egy kézikönyvet. Ahhoz, hogy a törvény negyven oldalban ismertethető legyen, meg kell találni a gyakorlati szempontból lényeges pontjait. A fejezet elsősorban a tartalomszabályozással („Az általános alapelvek és szabályok”) és a törvény által létrehozott szervezetek (Országos Rádió és Televízió Testület, közszolgálati médiumok intézményrendszere) szabályozásával foglalkozik, érthetően ismerteti a műsorszolgáltatási jogosultsággal kapcsolatos bonyolult szabályokat (például pályáztatás, szankciók). A Kézikönyv szerzői a törvény szerkezetét követték, ami nem feltétlenül jelenti a legáttekinthetőbb megoldást – a közszolgálatiságot például a törvénytől eltérően célszerűbb a tartalmi és szervezeti szabályok egységeként elemezni. A reklám-szabályozás ismertetésével kapcsolatban a fejezet nemcsak a rádiózásról és televíziózásról, hanem a gazdasági reklámtevékenységről szóló törvény rendelkezéseit is bemutatja. Hiányolom az Országos Rádió és Televízió Testület és a Panaszbizottság egyes döntéseinek ismertetését, amelyek a törvény tényleges megvalósulását mutatnák be. A fejezet érdeme ugyanakkor a Testület országgyűlési beszámolóinak többszöri hivatkozása. A törvény alkalmazása során felmerült, nagy visszhangot kiváltó nehézségek közül a szerzők említik az „Írisz-pert” és a „csonka kuratóriumok” ügyét is – e törvénnyel kapcsolatban is helye van a kritikus megközelítésnek.

A médiajogi szabályok rendszerezése a médiarendszerek jelenlegi fejlődésében alapvetően az infrastruktúra-szabályozás és a tartalomszabályozás elválasztásával végezhető el. Az első csoportban tárgyalhatók többek között a sajtó szervezeti kérdései, a műsorszolgáltatási jogosultság elosztásának szabályai (infrastruktúra-hozzáférés) és a műsorterjesztés – médiajogi és távközlési jogi – szabályozása. A tartalomszabályozás körében helye van a hagyományos magánjogi és büntetőjogi rendelkezések ismertetésének, a médium-specifikus szabályoknak (például kiegyensúlyozottság, fiatalok védelme) és az új médiumok szabályozási módszerei (önszabályozás, technikai szabályozás) ismertetésének.

A könyvben nincs irodalomjegyzék, pedig egy kézikönyvnek feladata lehet a további ismeretek megszerzésének elősegítése. A tartalom mellett az áttekinthető, tagolt, könnyű eligazodást segítő forma is hozzájárulhat a kézikönyv használhatóságához – ám a tipográfia sajnos nem mindig felel meg az elvárásoknak, az összefüggő szövegben kevés a kiemelés, tagolás. Összességében az az érzésem, hogy a kézikönyvnek szánt I. kötet keveset tesz hozzá a jogszabályokat összegyűjtő II. kötethez. Az egyes témák kiválasztása és feldolgozása nem mindig követi a szerzők célkitűzését, azt, hogy a naponta felmerülő konkrét problémákhoz hatékony és érthető kapaszkodókat adjanak a médiával foglalkozó szakemberek kezébe. (Ilosvai Gábor, Jany János, Bölcskei János: Médiajogi kézikönyv I-II, Osiris, 2000, 2800 Ft)