• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 ősz

Kisebbségek

Margit Patrícia:

A nők reprezentációja

FÉRFIURALMI JELENTÉSEK KÖRFORGÁSA A NAPILAPOKBAN

A tömegkommunikáció a nemi identitás alakításának egyik fontos területe, mivel a különböző érdekcsoportok definíciói, ideológiái itt ütköznek össze. Empirikus, tartalom-elemzésből és mélyinterjúkból álló kutatásomban arra a kérdésre kerestem választ, hogy a nemzetközi állapothoz képest milyen nőkkel kapcsolatos jelentések cirkulálnak a magyar napilapokban és milyen a nők reprezentációja a sajtóban. Számtalan tényező függvénye a nők nyilvánosság előtti megjelenítése, amelyek között az előítélet, a munkahelyi diszkrimináció, a szexuális zaklatás, a feminizmus, a saját helyzetük észlelése, és az erre adott reakcióik egyaránt meghatározóak.¹

1. Bevezetés

A második világháború utáni Nagy-Britanniából származó kritikai kultúrakutatás (cultural studies) elméletei a szöveg tartalmának klasszikus elemzésén (reprezentáció) túl a szöveg előállítási folyamata (kódolás) és a befogadás közti hármas viszonyrendszer szisztematikus feltérképezéhez nyújtanak támpontot. Kiindulóelméletként Stuart Hall kultúra-körforgás (circuit of culture) modelljét használtam. A hagyományos tartalomelemzés mellett kutatásomban a kódolás folyamatát is vizsgáltam: a nők megjelenítésévei kapcsolatos újságírói gyakorlatot, „gyártási folyamatot”, a szabályozást és az újságírók-szerkesztők nemi identitását. Emellett elemeztem a dekódolásnak a nők médiahasználati szokásaiban megnyilvánuló módozatait is. Természetesen az olvasók interpretációi, a nők nemi identitása is visszahat arra, hogy milyen domináns ideológiákat sugallhatnak a „nőkérdésekkel” kapcsolatban a napilapok, ezért tanulmányoztam az újságolvasói szokásokat is, mint a szervezett érdekképviseletekkel nem rendelkező nők indirekt visszajelzéseit. A három terület: a nők médiabeli reprezentációja, médiahasználata és a médiában megjelenő szövegek előállítása szoros kölcsönhatásban áll egymással.

A kritikai kultúrakutatók (Hall 1990; Fiske 1987; Modey 1992) mellett Habermas (1993: 304) is hangsúlyozza a kommunikációs áramlatok, ezeken belül a tömegkommunikáció mint definíciós küzdőtér jelentőségét. A társadalmi változások, a „korszellem trendváltásai” ugyanis itt vívhatóak ki a leginkább. Az 1970-es évek feminista mozgalmainak egyik fontos eredménye az új szavak (szexizmus), új megnevezések (Ms. a Miss és a Mrs. helyett) és új kifejezések (szexuális zaklatás) bevezetése, illetve a régiek átfogalmazása (housewife-ból homemaker, Franciaországban a President-ből Madame le President) volt. Ekkor emelték be a nőket érintő privát ügyeket (például a nőkkel és gyermekekkel kapcsolatos erőszakot) a nyilvánosságba. A nyugati feministák erőteljesen támaszkodtak a médiára, amely minden szenzációhajhász és időnként nőellenes vonása mellett is nagy publicitást biztosított a feminizmussal kapcsolatos ügyeknek, és így végső soron előrelendítette a mozgalmat. A nyugati média az 1970-es évek óta fokozatosan átalakult: egyre több női téma jelenik meg, a nőket egyre érzékenyebben ábrázolja, és egyre több újságírónő kerül döntéshozó pozícióba. A helyzet persze korántsem ideális. Tény azonban, hogy Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban már felismerték: a nők fontos olvasói csoportot alkotnak. Intő jel, hogy a maszkulin politikai és közéleti napilapok olvasótábora folyamatosan csökken, míg a női magazinoké ezzel párhuzamosan nő. A jelenségnek sokféle magyarázata lehetséges, mégis fontosnak tartom kiemelni közülük azt a feminista interpretációt, amely szerint a napilapok azért veszítenek női olvasótáborukból, mert a nők nem tartják elégségesnek a róluk és hozzájuk szóló, az őket célzó cikkek mennyiségét. Ezt az magyarázatot figyelembe véve a nyugati média – a legfontosabb olvasók, a nők piaci igényeihez alkalmazkodva – az 1980-as évek óta egyre nagyobb mértékben segíti elő a női témák integrálását és a szexizmusmentes diskurzus megszilárdítását.

Ugyan a magyarországi felmérések szerint nyugat-európai társaikhoz képest a magyar nők több napilapot olvasnak, a magyarországi média eddig még nem reagált megfelelően az új piaci igényekre, a női közönség jelenlétére.² A szocializmus totalitárius, patriarchális rendszere, a nők túlterheltsége, a szexista gondolkodásmód és a civil szféra gyengesége miatt mind a mai napig elmaradt a „feminista fordulat”. Közismert tény, hogy a média többnyire a domináns ideológiát (ez esetben a férfiuralmat) közvetíti, és a hagyományos szerepek, a normák megőrzését segíti elő (Angelusz 1983). A reformot szemléletváltással kellene kezdeni, hiszen a reprezentáció hatalom, ezért a tradicionális identitások újradefiniálásának a sajtó az egyik legfontosabb terepe. A tömegkommunikációban újkeletű diskurzusnak számító feminizmus hozzájárulhatna az alternatív női életformák megteremtéséhez.

2. Kulturális körforgás: férfi-dominanciájú médiaüzenetek kialakulása és fennmaradása

A magyar napilapok tartalomelemzése során és a Mediawatch³ hazánkra vonatkozó adatai alapján megállapítottam, hogy a nők reprezentációja sematikus és hátrányos: professzionális szerepben, „komoly ügyekben” ritkán juthatnak szóhoz, inkább passzív áldozatként vagy férfiak hozzátartozóiként említik, fotózzák és idézik őket, míg az úgynevezett női témák csak elvétve fordulnak elő.⁴ A következőkben arra teszek kísérletet, hogy hat hipotézisemet ellenőrizzem azzal kapcsolatban, miért alakulhatott ki és maradhatott fenn a nemileg egyenlőtlen reprezentáció, a férfiuralmi jelentések körforgása a magyar napilapokban.

Kutatásomhoz Stuart Hall kultúra-körforgás modelljét használtam, amelynek legfőbb szemiotikai alapvetése, hogy egy szöveg többféleképpen kódolható és dekódolható, és ezek a folyamatok ideológiafüggők. Az alapos megértéshez nemcsak a reprezentációt, hanem annak előállítását és az üzenetek fennmaradását is tüzetesen meg kell vizsgálni. Hall a jelentések előállításának öt fázisát különbözteti meg: identitás (identity), reprezentáció (representation), szabályozás (regulation), gyártás (production) és fogyasztás (consumption). Azt állítja, hogy az öt fázis kölcsönhatásban áll egymással, és a kulturális jelentések ezen komplex folyamat eredményeként jönnek létre (lásd az alábbi ábrát). .

3. Módszertan

Hipotéziseim ellenőrzésére 2001 tavaszán 11 standardizált kérdésekből álló mélyinterjút készítettem, emellett korábbi kutatások eredményeit is felhasználtam.⁵ Az volt a célom, hogy interjúalanyaim különböző pozíciójú és eltérő gondolkodásmódú újságírók legyenek: öt vezető funkciót betöltő – köztük egy főszerkesztő – és hat beosztott újságírót kérdeztem meg. A jelenlegi és korábbi munkahelyeiken szerzett élményeikről egyaránt beszámoltak, így az interjúk a Népszabadságban, a Magyar Hírlapban, a Magyar Nemzetben, a Népszavában és a Világgazdaságban tapasztalható helyzetet tükrözik.⁶ A fentiek mellett elemzésemhez felhasználtam az 1995. és a 2000. évi nemzetközi Mediawatch felmérést, Monique Trancarttal⁷ készített interjúmat, Vásárhelyi Mária kutatásait, valamint a Szonda Ipsos és a GfK Hungária adatait.

4.1. Reprezentáció: a napilapok a valóság tükörképei

Első hipotézisem szerint a nők azért alulreprezentáltak a médiában, mert nincsenek döntéshozó pozíciókban. Ez a feltevés azon az elterjedt közvélekedésen alapul, hogy a nők a társadalmi hierarchia alacsonyabb szintjén állnak, alacsony presztizsű funkciókat töltenek be, ezért megszólaltatásuk nem lehet egy napilap feladata. Ez a vélekedés hamis: 1998-ban a parlamentben a női képviselők aránya elérte a kilenc százalékot, és az igazságügyminisztérium élén is nő állt. A politika „szürke eminenciási” – miniszterhelyettesi, állam titkári és főosztályvezetői – tisztségeiben összesen hét százalékos a nők aránya (MONEE 1999).⁸ Ugyanekkor a Népszabadságban közölt írásokban női politikusok csak elenyészően ritkán fordultak elő, az egyetlen kivétel a miniszterasszony, Dávid Ibolya. A MONEE Projekt adatai szerint a gazdasági szféra vezető posztjainak 33 százalékát nők foglalják el, ezzel szemben a Népszabadság „Piac-Gazdaság” rovatában említett nők aránya a 11 százalékot sem éri el. A napilap tehát sem a politikai, sem a gazdasági döntéshozókat nem reprezentálja a valóságnak megfelelően: a nők jelentős hátrányban vannak a féfiakkal szemben. A „Sport” rovatban még ennél is kedvezőtlenebbek az eredmények: kilenc megemlített férfi mellett mindössze egyetlen nő szerepel. Ráadásul, ha interjút készítenek, az újságírók női sportolók szavait egyáltalán nem idézik. A „Kultúra” rovatban sem jobb a helyzet, mindössze 12 százalékos a nők részvételi aránya. Az ismert művészek és színészek között szintén felülreprezentáltak a férfiak, pedig a valóságban ezeken a pályákon a nemek megoszlása kiegyenlített. Természetesen nem várható el, hogy a média teljes egészében tükrözze a valós társadalmi helyzetet, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül a jelentős torzításokat.

A nők nemzetközi reprezentációját vizsgáló Mediawatch adatai szerint más országokban a nők helyzete kedvezőbb, mint hazánkban, de korántsem ideális. Ha a nők egyáltalán felbukkannak, akkor háztartásbeliként, tanulóként, nyugdíjasként vagy munkanélküliként szerepelnek a médiában. A sajtóban említett művészek és hírességek csupán 29 százaléka nő (a sportolók 19, a szakértelmiségiek 18, a kormányszóvivők kilenc és a politikusok hét százaléka).

A mélyinterjúkból az derült ki, hogy a korrekt reprezentáció jelentéséről a szerkesztők és az újságírónők véleménye alapjaiban tér el. Míg a szerkesztők előszeretettel utaltak arra, hogy a média valósághű képet fest az amúgy is alulreprezentált nőkről, addig az újságírónőkről kiderült, hogy gyakran szándékosan torzítanak a férfiak javára. Úgy vélik ugyanis, hogya férfiakat hitelesebb hírforrásnak tekintik az olvasók. (Ennek a vélekedésnek a hátterére a későbbiekben még részletesen kitérek.) Az újságírók csupán az alulreprezentáltság egyik, és nem kizárólagos okaként említik azt, hogy kevés olyan nő van a társadalomban, aki komoly teljesítményt tud felmutatni.

4.2. A feminizmus hiánya

Vajon okolható-e a feminista mozgalom gyengesége és a nők tradicionális nemi identitás a a médiában tapasztalható alulreprezentáltságért? Ennek a problémakörnek több összetevője van. Egyrészt azt kell megvizsgálnunk, érdeklik-e egyáltalán az újságírónőket a női témák. Azt is fel kell vetnünk, van-e olyan újságíró, aki hajlandó a „gyártásra”, azaz hajlandó feminista, de legalábbis női témájú cikkeket írni. És végül: van-e olyan munkatársa a sajtónak, aki adott esetben szót emel a szexista nyelvezettel, a nők inkorrekt reprezentációjávai szemben? Ez utóbbi kérdésfelvetést az a tény ís indokolttá teszi, hogy szemben a nyugat-európai országok többségével, a magyar nők jogait nem védik erős, jól felépített szervezetek, másképpen fogalmazva nincs erős feminista „lobby” az országban.

Az első, habermasi küzdőtéren, az államapparátus szintjén (Habermas 1993: 304) a politikai elitek hoznak döntéseket, ám Magyarországon az 1990-es évek közepéig egyik kormánypárt sem rendelkezett erős nőpolitikai programmal. A 2002-es választásokon az SZDSZ és az MSZP határozott javaslattal jelentkezett, amelynek része volt a nők tisztségviselését segítő kvóta-rendszer bevezetése. Mint említettem, a parlamenti képviselőnők aránya 1998 és 2002 között, illetve az utolsó országgyűlési választások óta is csupán kilenc százalékos (a KSH adatai alapján), ugyanakkor az is igaz, hogy a jelenlegi kormányban három női miniszter van, míg korábban csak egy posztot töltött be nő.

A kedvezőtlen helyzet egyik oka, hogy Közép-Kelet-Európában hazánkban és Lengyelországban a leggyengébb a feminista mozgalom; kevés, egymással is civakodó szervezet működik, tagságuk mindössze néhány száz fő. Habermas a legfontosabb küzdőtérnek a kommunikációs áramlatok szintjét tartja, ahol a definíciókért harcolnak a különböző társadalmi csoportok.⁹ Ebből következően a média kitüntetetten fontos játéktér. A nemzetközi összehasonlító elemzésekből (Mediawatch 1995) egyértelműen látszik, hogy a világ különböző országaiban a sajtó csak ritkán foglalkozik feminista és általában olyan, kimondottan nőket érintő témákkal, mint például a nők egészsége, a gyermeknevelés vagy a nők munkaerőpiaci helyzete. A rendszerváltás óta a Nők Lapja korábbi egyeduralma megszűnt, számos más női lap került a piacra. Ezek a folyóiratok a nőket elsősorban hagyományos szerepeikben ábrázolják, tehát tradicionális képet sugallnak, mégis nagyon népszerűek, az olvasottságuk kiugróan magas. Ugyanakkor a nőket érintő kérdések alapos és színvonalas elemzése szinte teljesen hiányzik a magyarországi médiából. Ez azért káros, mert a feminista vélemények téves percipiálásához, az Allport által a pluralizmus ignoranciájaként definiált jelenséghez, a saját véleményalulbecsléséhez vezet. A „hallgatás spirálja” elbátortalaníthatja azokat az olvasókat és újságírókat a nőkkel kapcsolatos témák felvállalásában, akik egyébként nyitottak lennének ezek iránt. Az egyik vezető napilap újságírónője az interjú során megdöbbentő vallomással állt elő:

„Félek nő-témákról írni. Félek »kiállítani« magamat. Jobb szeretném, ha találnék egy pasit, és vele közösen írnánk meg a cikket. Mostanában már egyáltalán nem írok a nőkérdéssel kapcsolatos témákról.”

A napilapoknál kemény harcokat vívnak újságírók és a férfiszerkesztők a megjelenés előtt álló cikkek kapcsán. A megkérdezettek többségének ambivalens a viszonya a feminizmushoz, ugyanakkor érzik kommunikátori felelősségüket. Alkalmanként a szerkesztők és az újságírónők próbálnak nőkkel kapcsolatos témákat „becsempészni” a lapokba, de – politikai irányultságtól függetlenül – a szerkesztők elutasítják a feminista próbálkozásokat.

„Három-négy dolgot szoktak mondani: nincs hírértéke, túl gyakran szerepel ez a téma – akkor is ezt mondják, ha az ember már nem is tudja felidézni, hogy mióta nem írt róla [...] Ma az, hogy Torgyán Attila merre fingott, nagyobb hírértékkel bír, mint az, hogy három roma nőt agyonvertek.”

Az újságírónők kísérleteit ordítozásig fajuló definíciós harcok kísérik. Ha feminista témákról van szó, a szerkesztőségek valóságos küzdőtérré alakulnak át:

„Ha az egyik lapvezető azt mondja, hogy ez ostobaság, akkor, mivel magasabb rangjelzése van, ő dönti el a kérdést.”

Az abortusz-kérdésről és a nők elleni erőszakról szinte lehetetlen írni, ugyanakkor kisebb ellenállást tapasztalnak az újságírók, ha a nőkről mint pozitív példaképekről szeretnének portrét készíteni. Ez a tematika kiskapunak bizonyul, amelyen keresztül az alternatív véleményáramlatok is bekerülhetnek a napilapos diskurzusba, mert a sikeres nőt a szerkesztők – mint különlegességet – érdekesnek tartják. A sajtó munkatársai két szempontból is hasznosnak látják a pozitív példák felvonultatását. Egyrészt ezek a cikkek hozzájárulnak a nők önbizalomszintjének növeléséhez, másrészt viszont arra is módot adnak, hogy a kifejezetten nőket érintő témák bekerüljenek a köztudatba.

„Most még csak mint egy kis perverziót, különlegességet mutatják be a sikeres nőket. Én mellette vagyok a női siker-sztoriknak [...] Volt is már rá példa, hogy ilyet kértek, mondom, úgy, mintha mutogatnának egy lila elefántot.”

Ráadásul az újságírónők túlnyomó többsége sem hisz abban, hogy a magyar nők igényelnék a feminista jellegű cikkeket. Vagy azért, mert úgy vélik, hogya nők egyáltalán nem olvasnak napilapokat (sic!), vagy pedig azért, mert szerintük a nők többségét egyáltalán nem érdekli a feminizmus. Mások személyes kudarcaikból okulva és főként az óriási szerkesztőségi nyomásra álltak el feminista hangvételű dolgozatok közlésétől. Emellett van még egy szempont, amelyet figyelembe kell vennünk: Magyarországon gyakorlatilag teljes mértékben hiányzik a „nők közötti szolidaritás”. Ez társul a kapcsolatháló hiányával, így – ha nagy nehézségek árán mégis megharcolnak egy feminista témájú írás megjelentetéséért –, a szerzőkhöz nem érkeznek pozitív visszajelzések sem az olvasóktól, sem a kollégáktól. Míg a legtöbb külföldi napilapban ugyan csak elvétve, de mégis megjelennek feminista cikkek, egyetlen magyar újság sem vállalja fel az ilyen jellegű szövegek publikálását.¹⁰

A nyomtatott sajtó mellett – amint Angelusz Róbert kutatásaiból is kiderül – az elektronikus média tovább gyengíti a feminista tematika megjelenítését. A televízió a közvélemény részét alkotó véleményáramlatok percepcióját befolyásolja, s ezen keresztül hat a hallgatás spiráljának „kedvező” irányban történő érvényesülésére. Ezért a tévé által preferált nézetek elterjedtebbnek, a kevésbé hangsúlyosak pedig ritkábbnak látszanak, mint tényleges előfordulásuk (Angelusz 1996: 69).

Az újságírónők hallgatása tehát az egész újságíró-társadalomra visszahat, a nyilvánosságon keresztül pedig a teljes lakosságra. A feminizmust felvállaló politikusok és feminista mozgalom híján a szerkesztőségek nőtagjai magányosan és elszigetelten vívják harcaikat – általában férfiszerkesztők ellen. Akik szeretnék a hangjukat hallatni, nem kapnak külső megerősítést, egyedül maradnak, és egyre inkább elcsendesednek. El Yamani szerint a médiában cirkulált jelentések kiválthatják ugyan a Stuart Hall által ellenzékinek nevezett olvasatokat, de ezek megakadnak az egyének szintjén.¹¹ A tömegkommunikáció egyirányúsága és persze a feminista mozgalom hiánya miatt az ellenzéki vélemények nem válhatnak tömegessé.

A nőkkel kapcsolatos társadalmi konszenzus mindaddig hamis, amíg magukat a nőket kiszorítják a vitából (El Yamani 1998). Identitásukat és preferenciáikat a személyközi szinten vívott, magányos csatákon túl médiahasználati szokásaikkal jelezhetik.

4.3 Fogyasztás és identitás: a nók médiahasználati szokásai

A közvélekedés szerint – s ezt a nézetet olyan neves kritikai kultúrakutatók is osztják, mint John Fiske, Liesbet van Zoonen, David Morley – a nők csupán szappanoperákat néznek, és női magazinokat olvasnak. Ha ez az elképzelés megfelelne a valóságnak, ignoranciájuknak köszönhetően a nők saját magukat rekesztenék ki a „komoly” nyilvánosságból. A GfK Hungária-Szonda Ipsos 1998-ban és 2001-ben készített országos kutatásából és a Mediawatch eredményeiből is egyértelműen látszik: a nők mennyiségileg több és tematikájában többféle sajtóterméket olvasnak, mint a férfiak. A magyar újságolvasók 53 százaléka nő, akiknek a többsége napilapokat, kulturális és politikai hetilapokat és női magazinokat egyaránt olvas. Magyarországon a női lapok példányszáma a legnagyobb: a hetilapok közül a Kiskegyed és a Nők Lapja vezeti a listát. A napilapok népszerűsége jelentősen elmarad a női lapoké mögött: míg a legkedveltebb napilapnak számító Népszabadságot csupán 839 ezren olvasták 1998 második félévében, addig a Kiskegyedet több, mint kétszer annyian: 1795000 olvasója volt. Megdöbbentő adat! De a fentiek fényében az sem kevésbé meglepő, hogy hazánk négy legnépszerűbb napilapját közel ugyanannyi nő olvassa, mint férfi. Figyelemre méltó adalék továbbá, hogy a bulvárlapok esetében (Blikk, Mai Nap) sincs számottevő eltérés a nemek között. Hamis tehát az a vélekedés, amely szerint a nők a szenzációhajhász sajtót előnyben részesítenék a „komoly” lapokkal szemben. A Népszabadság és a Népszava olvasóinak 46 százaléka, a Blikk olvasóinak 47 százaléka, a Mai Nap olvasóinak pedig pontosan a fele nő. Mindezt még kiegészíthetjük azzal, hogy magasabb a nők aránya a regionális politikai és a gazdasági napilapokat olvasók között.

Nincs jelentős eltérés az újságolvasó férfiak és nők között a politikai érdeklődés szempontjából sem; a férfiak 55 százalékát, a nőknek pedig 45 százalékát foglalkoztatják politikai kérdések. Érdemes összehasonlítani a Népszabadság és Nők Lapja olvasói által kedvelt témákat: míg a legnagyobb napilapot olvasók 56 százaléka állítja, hogy érdekli a politika, addig a Nők Lapja olvasóinak 46 százaléka mondja ugyanezt magáról. A Napi Gazdaságot ugyanannyi nő, mint férfi, a Világgazdaság című gazdasági napilapot pedig többségükben nők olvassák, akiknek közel háromnegyede kedveli a kül- és belpolitikai híreket is. A Világgazdaság olvasóinak több mint kétharmada rendszeresen olvas női magazinokat is. A legtöbben a Nők Lapját (39 %) kedvelik, ezt követi a Kiskegyed (25 %), a Meglepetés (12 %) és a Cosmopolitan (12 %). Az adatok alapján kirajzolódik egyfajta médiahasználati minta: az újságolvasó nők többsége napilapot és női magazint egyaránt a kezébe vesz. Ez azonban a férfiakra is áll, hiszen az úgynevezett női újságok olvasóinak egyharmada férfi. Megdőlt tehát az a hipotézis, amely szerint azért születik kevés „női témájú” és nők által írott, vagy női szempontokat megjelenítő cikk, mert a nők mint olvasók elhanyagolhatók volnának, akiknek a piaci igényeivel nem érdemes törtődni.

A napilapok többnyire maszkulin szubjektumpozíciót¹² kínálnak az olvasó nőknek¹³ és sztereotipikusan, férfi szemszögből ábrázolják őket. A női magazinok és a napilapok egyaránt túlbecsülik a nemi szerepekről hagyományos nézeteket valló olvasókör nagyságát. Az egyént háziasszony ként pozícionálják, holott a sajtófogyasztó nőknek csak kevesebb, mint egyharmada fogadja el ezt tradicionális felfogást. Az is igaz, hogy nehéz az ideális szubjektumpozíció megtalálása, mert a nők nem tekinthetők egységes csoportnak. Erre a felismerésre reflektál az Ang-Hermes szerzőpáros monográfiája, amelyben a kutatók a nők mint „nem” megfoghatatlanságának problémáját boncolgatták (Ang & Hermes 1991). A „nem” többjelentésű: amellett, hogy biológiai adottság, társadalmi konstrukció is, azaz gender; nem velünk született, hanem a szocializáció terméke. A külföldi újságok szerkesztőinek egy része már felismerte a nők mint társadalmi csoport rétegzettségét, és ebből következően a tematika modernizációjának igényét is. Rájöttek arra, hogy egyre több az olyan emancipált nő, aki sem a háziasszony szubjektumpozíciót kínáló hagyományos női magazinokat, sem a férfi szempontokat előnyben részesítő napi- vagy politikai hetilapokat nem fogadja el. A Newsweekre előfizetőnőknek bizonyos végzettség, jövedelem és lakóhely alapján automatikusan a Women's Editiont küldik, amelybe a marketingesek külön hirdetéseket, a szerkesztők pedig egy-két nőkkel kapcsolatos cikket is beépítenek.

4.4. Gyártás: a nők félnek a közszerepléstől?

Angelusz Róbert úgy véli, hogy a nyilatkozási hajlandóság általában azért alacsonyabb a nőknél, mert később kapcsolódtak be a nyilvánosságba és a közéletbe, mint a férfiak, ráadásul akkor is csak korlátozottan: ezért szokatlanabb számukra a közéleti szereplés. A hagyományos felfogás szerint a nők idegenkednek a politikától, ez azonban csak az idősebbekre áll: a fiatalok szívesen szerepelnek. Angelusz a férfiak és a nők nyilatkozási hajlandóságában adódó különbségeket részben a „kettős etikettre”, azaz az eltérő szerepelvárásokra vezeti vissza. Egyes újságírók tapasztalatai megerősítik ugyan ezt a hipotézist, de a médiaszerepléstől való félelmet más okokkal magyarázzák: elsősorban a nőkkel szemben támasztott túlzott elvárásokkal.

„A nők óvatosabban nyilatkoznak, mint a férfiak, a pasik többet bevállalnak [...] Nem annyira régóta vannak női vezetők, az újdonságérzés miatt bizonyítási kényszerük van.”

„A nőket olyan sokan támadják, hogy önvisszafogó metódust választanak.”

Ugyanakkor a legtöbb újságírónő vagy nem vett észre eltérést a férfiak és a nők nyilatkozási hajlandóságában, vagy azt állítja, hogy tapasztalatai szerint a nők szívesebben adnak interjút, mert így lehetőséget kapnak szakértelmük bizonyítására. Angelusz kutatási eredményei alapján azt mondhatjuk, hogy a fiatal korosztályhoz tartozók gyakrabban vállalnak közszereplést: a 30 évesnél fiatalabb nők nagyobb arányban nyilatkoznának a sajtónak, mint a 45 év fölötti férfiak. Ennek ellenére a Népszabadságban éppen ez a fiatal és emancipált csoport jut a legkevésbé szóhoz. A nemzetközi Mediawatch adatok is alátámasztják, hogy a 35 év alatti nőknek nyílik a legkisebb esélyük a médiaszereplésre. Angelusz a legelutasítóbb magatartást a 60 év fölötti nőknél találta. Konzervativizmusuk azonban nemcsak a kettős etikettből vezethető le, hanem az a tény is táplálja, hogy az idősebb korosztály tagjait szokták a legnegatívabb szerepekben, áldozatként és név nélkül szerepeltetni az újságok. Az inkompetencia érzése és a megszégyenüléstől való félelem pedig azt eredményezi, hogy a nőknek ez a csoportja jobbára tartózkodik a nyilvános szerepléstől (Angelusz 1996: 101).

4.5. Gyártás és szabályozás: üvegplafon és üvegfal a szerkesztőségben

A Mediawatch felmérése szerint az újságírók 43 százaléka nő, ha azonban Indiát nem számítjuk – ahol ez az arány 71 százalékos – akkor azt találjuk, hogy a sajtó munkatársainak valamivel több, mint egyharmada, 36 százaléka nő. Hazánkban hasonló eredményeket kapunk: a magyarországi újságírók között 31 százalékos a nők aránya. Ezt még ki kell egészítenünk azzal, hogy a többi értelmiségi pályával ellentétben 1981 óta folyamatosan emelkedik a pályaelhagyó nők száma (Vásárhelyi 1999). A napilapoknál szintén kisebbségben vannak a nők, és különösen kevesen töltenek be közülük vezető pozíciót. Tulajdonosként, rovatszerkesztőként csupán elvétve bukkannak fel; egyedül a Magyar Hírlapnak van női főszerkesztője. Vásárhelyi Mária 1999-ben készült reprezentatív felmérése szerint a médiában a nők nemcsak számarányuknál fogva, de egyéb mutatók mentén is jelentős hátrányokat szenvednek. Lényegesen nehezebben építhetik a karrierjüket, lassabban juthatnak előre a ranglétrán, és rosszabbak a kereseti lehetőségeik, mint az azonos pozíciókat elfoglaló férfi kollégáiknak. Az általam készített interjúk alapján ehhez még azt is hozzáfűzhetjük, hogy maguk az újságírónők is ambivalensen gondolkodnak a szexista megkülönböztetésről. Érzékelik ugyan a nők számára kedvezőtlen munkahelyi hierarchiát, de az esetek többségében ők is osztják a nőkkel kapcsolatos negatív sztereotípiákat. Átveszik a férfiak szempontjait, és úgy vélik, hogy a nők alkalmatlanok a vezetésre, mert nincsenek ambícióik, nem elég tehetségesek, nem elég magabiztosak, nem elég intelligensek, nem elég gyorsak, és hajlamosak a hisztériára. Mások „személyes tapasztalataik” alapján a férfiakhoz hasonlóan úgy vélik, hogy egy nőből csak akkor lehet vezető, ha valaki – például egy szerető- egyengeti az útját.

„A mítoszok része, hogy az újságírónők „úgy” szerzik az információt, és hogy „úgy” jutnak előre a ranglétrán [...] Velem egyszer közölte az egyik kollégám: „x-ke, amiért téged nem basz meg senki, azért maradsz meg egy ilyen kis újságírónak.”

Az újságírónők tehát nem az „üvegplafon” jelenséget, hanem elsősorban önmagukat okolják azért, hogy nem válhatnak szerkesztőkké. Foglyai annak a helyzetnek, amelyről a francia szociológus, Pierre Bourdieu beszél. Bourdieu szerint a társadalmilag konstruált negatív előítélet azért olyan hatékony, mert

„saját maga hozza létre önmaga megerősítését, ez az előítélet holmi önbeteljesítő jóslat módjára működik, mégpedig az amor fati közvetítésével. Emez készteti arra az áldozatokat, hogy teljesen annak a sorsnak szánják és szenteljék magukat, amelynek társadalmilag mindenképpen szánva vannak.” (Bourdieu 1994: 14).

„Ez egy rothadt, büdös, férfiközpontú társadalom, amely szarik bele a nőkbe [...] Egy nőnek egyébként egy picikét többet kell dolgoznia azon, hogy sikeres lehessen, hogy leküzdje a sztereotípiákat, hogy egy nő, ha menstruál, nem tud teljesíteni, vagy azért hisztizik egy szerkesztő, mert nem lett megdugva. Nem azért, mert esetleg rossz az írás.”

„Ha valaki fiatal és nő [...] abszolút lebeesülik, abszolút nem veszik komolyan, nem kezelik értékként, nem várnak el tőle semmi érdekes dolgot, nem várnak el tőle minőségi teljesítményt. És közben kialakul egy ellenállás is, mert ha azután mégis teljesít valamit, akkor azt meg furesállják.”

Az interiorizált előítéleteken kívül persze vannak gyakorlati szempontok is, amelyek lehetetlenné teszik a nők számára a vezető funkciók betöltését. A 10-12 órás munkanapok mellett nehezen oldható meg a hagyományos női és a munkahelyi feladatok összeegyeztetése. Sokak karrierje a GYES idején megtörik, mert évekre kiesnek a versenyből. Valójában csak azok a nők érhetnek el sikereket – újságíróként és később vezetőként –, akik egyáltalán nem vállalnak gyereket vagy nagyon támogató párkapcsolatban élnek. Ezzel maguk a nők is tisztában vannak. A vezető pozíciókat elfoglaló újságírónők empatikusabbak és szolidárisabbak női beosztottjaikkal, mint a férfiak. A strukturális megoldás természetesen nem a ritkán tapasztalt és eseti megértés, hanem például a részmunkaidős foglalkoztatás lehetne. A hagyományos társadalmi elvárások sem kedveznek a karrier orientált nőknek: a gyermektelenek is magánéleti nehézségekkel szembesülnek azért, mert nem tudnak megfelelni férjük vagy barátjuk elvárásainak.

„Tudják, hogy fiatal nő vagyok, és most már inkább közel harminchoz, ezért én azt hiszem, hogy beleszámítják, hogy én már nem sokáig fogok itt dolgozni [...] Ha hagyományosabb szerepekben gondolkodunk, a lány dolga, hogy otthon legyen időben, és legyen kaja, és a gyerekek rendben legyenek, a férje meg hazajöhet este 10-kor, mert újságíró és sokat dolgozik. Egy nőnél nem így működik.”

„Zömmel nincs férjük az újságírónőknek, sikítva menekülnek tőlük.”

A tradicionális szerepelvárásokból adódó konfliktusokon kívül további érveket is felvonultatnak amellett, hogy a vezető pozíció nem nőknek való. Az egyik gyakran hangoztatott ellenvetés szerint a férfi többségű szerkesztőségek vagy rovatok irányítása veszélyezteti egy asszony „nőiességét”. Viselkedésében óhatatlanul férfivá válik, mert csak így tudja megőrizni a tekintélyét. Ebből persze újabb konfliktusok következnek: ha azt szeretné, hogy munkatársai komolyan vegyék, egy szerkesztő nem engedheti meg magának a nőies stilust. A fiúsitás során viszont elveszíti nőiességét, s ebből magánéleti válság és identitászavar származik. A vezető újságírónak választania kell: vagy főnök, vagy nő lesz, a kettő gyakorlatilag öszszeegyeztethetetlen. További nehézségeket okoz, hogy kolléganői körében sem tapasztalhat nagyobb szolidaritást az irányító pozícióban lévő nő: ha „tipikus nőként” viselkedik, kicsúfolják, ha pedig „férfias”, akkor deviánsnak címkézik. Összességében úgy tűnik, egy nőtől sokkal többet várnak el, mint egy férfivezetőtől: egy szerkesztőnő legyen ápolt, mintafeleség és minta-családanya, de egyben legyen férfias, kemény, határozott és munkamániás is.

„Csak indokolt esetben »hisztériázok« – és itt direkt mondtam most gunyorosan, idézőjelben a hisztériázást –, és betartom, amit mondok. Ha ezek maszkulin tulajdonságok, akkor azt gondolom, hogy ezek el vannak tőlem várva, de ezeket én is elvárom magamtól [...] Próbálok direkt arra figyelni, hogy kedves legyek, és csak indokolt esetben vagyok szigorú vagy kritikus.”

„Azt gondolom, hogy az embernek gyakran keményebbnek kell mutatkoznia, mint amilyen ahhoz, hogy valójában elfogadják, és így is sokkal nehezebben fogadják el, mint egy férfit [...] És hát azt érzem, hogy egy pillanatra sem szabad lazítani, mert abban a pillanatban megkérdőjeleződik a vezetői aikalmasságod, míg egy férfi esetében sokkal elnézőbbek.”

A szerepkonfliktusokból származó frusztrációt tovább erősítheti, hogy gyakran sehogy sem jó, amit egy nő tesz: a szerkesztőnők beszámoltak arról, hogy épp azok a kollégáik vetették a szemükre keménységüket, akik korábban hiányolták azt. Munkájuk, a kollégáikkal való viszonyuk görcsössé válik, és fennáll az elszigetelődés lehetősége.

„Jelent egyfajta távolságtartást a munkatársaktól, tehát sokkal nehezebb az embernek baráti kapcsolatokat kialakítania a munkahelyén [..,] Akkor fogadják el vezetőként, hogy ha nem nőként tekintenek rá.”

Ha mindezek ellenére mégis főnök lesz egy nő, akkor még mindig szembesülnie kell azzal, hogy működési területe a stratégiailag jelentéktelenebb témákra korlátozódik. A napilapok újságírónői a feminin, úgynevezett lágy hírek (soft news, Van Zoonen 1994) tematikára szakosodnak. Ez az „üvegfal” tovább nehezíti a nők szerkesztőségekben való érdekérvényesítését. A jelenség azonban korántsem magyar sajátosság! Az 1995-ös Mediawatch kutatás eredményei szerint a külföldi sajtóban publikált kulturális és tudományos témájú írások kétharmadának nők a szerzői. Emellett nagyon sok újságírónő foglalkozik tipikusan női ügyekkel, lágy hírekkel, azaz szociális, emberjogi, környezetvédelmi, illetve vallási kérdésekkel. A napilapok számára igazán fontos „maszkulin” témák, a kül- és belpolitika, a gazdaság és a nemzetvédelem, másképpen mondva a kemény hírek (hard news) egyértelműen férfi territóriumot jelentenek, amelyre nők csak ritkán nyernek bebocsátást.

Az interjúk szerint a hazai újságírónők többsége nem érzékeli a üvegfalat, és egybehangzóan úgy véli: nyitott a pálya, mindenki azzal foglalkozik, amivel akar. Elvileg. A sztereotípia azonban önbeteljesítő jóslattá válik: a szerkesztők nagy előszeretettel azokat a területeket osztják az újságírónőkre, amelyekről úgy vélik, hogy a női olvasók számára vonzóak.

„Az emberek fejében annyira élnek ezek a sztereotípiák: a nő az a szociálisan érzékeny, a kedves, a meleg. És a nők belesimulnak ebbe a szerepbe: ez egy társasjáték.”

„Ha lenne szakmai konszenzus arról, hogy egy újságírónak mi a feladata, akkor nem lenne ez a férfi-női felosztás sem: akkor az egészségügyről sem gondolnák, hogy ez egy amolyan „női terület”, mert ott is hihetetlenül komoly pénzek és ütközetek dúlnak.”

Az újságírói munka során gyűjtött tapasztalatok is hozzájárulnak a női újságírók „témaválasztásához”. A férfiak uralta területeken, a politikában, a gazdaságban vagy például a bűnügyekben egyszerűen komolyabban veszik a férfiakat. Sőt, akadnak olyanok is, akik szélsőségesen szexista hangvételt is megengednek maguknak, ha újságírónő készít velük interjút. Az anyaggyűjtéshez nélkülözhetetlen az informális kapcsolathálózat kiépítése. Itt – és ez különösen áll a fent említett maszkulin területekre – szintén könnyebb helyzetben vannak a férfiak.

„Ha egy gyakornok, tejfölös szájú, 17-18 éves fotósfiúval megyek a világvégére riportot csinálni, mindig vele állnak szóba. Azt hiszik, hogy én csak kávét főzni jöttem vele.”

„Közölte, hogy ő azt sohasem szokta megnézni, hogy ki ír egy cikket, de azt nem is gondolta volna, hogy ezt a cikket nő írhatta. És miért, kérdeztem? Hát, mert olyan jó volt.”

Az anyaggyűjtés során a férfiak által dominált területeken működő újságírónőket gyakran zaklatják; ez mind a személyes találkozásokra, mind a telefonos interjúkra igaz. Ha női hangot hallanak a nőkkel kapcsolatban előítéletes riportalanyok, azonnal bizalmaskodni kezdenek. Az újságírónők többféle módon reagálnak a helyzetre, de abban megegyezik a véleményük, hogy zaklatás esetén minden nő zavarba jön, és óhatatlanul kizökken a normális munkavégzésből. Mivel akaratukon kívül elsősorban nőként, és nem újságíróként szerepelnek, szakmai kompetenciájuk megkérdőjeleződik.

„Tudom, hogy a nőiségem veszély. Ezért aszexuálisan megyek interjúzni: öreges kiskosztümben. Ennek ellenére a férfi interjúalanyok természetesnek veszik, hogy a nőket sértegethetik. Egy háttérbeszélgetés során az Emberjogi Bizottság egyik tagja, aki egyébként evangélikus lelkész, azt mondta nekem: »Jajj, cicu-micukám!« Amikor kikértem magamnak ezt a stílust, kiröhögött és így folytatta: »Jajj, csak nem feminista maga cuncimókus, cicabogár«, és még egy tucatnyi hasonló szexista kifejezést zúdított a fejemre. Úgy éreztem, mintha leöntöttek volna egy vödör szarral. Bejelentettem, hogy elmegyek, erre azt mondta gyerekesen gügyögve: »Nehogy már megsértődjön«.”

Ilyen esetekben, amikor az újságírónők hozzáértése kérdésessé válik, tehetetlenségből származó frusztrációt élnek át, ugyanis nem léphetnek ki a helyzetből: el kell végezniük a munkájukat. Ennek azonban elengedhetetlen feltétele, hogy jó kapcsolatban maradjanak az információforrással („meg van kötve a kezem”). Bár az interjúk során többen említették, hogy szívesen távoznának („becsapnám az ajtót”, „rácsapnám az ajtót”), ezt azonban nem tehették meg, tehát finomabb módszerekhez folyamodtak. Hirtelen keménységséget mutattak, és a következő alkalommal konzervatívabban öltöztek, óvatosabbak és előítéletesebbek lettek a férfiakkal szemben. Az is előfordult, hogy elfogadták a játékszabályokat: „humorral” kezelték a helyzetet, illetve a sztereotípiák beteljesítésévei próbáltak megfelelni a férfiak elvárásainak.

A rutinos újságírónők különféle trükköket alkalmaznak, például visszaélnek a sztereotípiák megerősítésének erejével, a sztereotípiákra „rájátszva” olyan információkat húznak ki az interjúalanyokból, amelyeket egyébként nem volt szándékukban elmondani. Bourdieu szerint

„a férfiak által lenézett, vagy nagyvonalúan elnézett magatartásformákban a nők csak azt a nőképet valósítják meg, amelyet a férfi-szemlélettől kaptak” (Bourdieu 1994).

Nagyra kerekített szemekkel, sűrűn pislogva adják az ártatlant, és hosszasan beszéltetik a férfiakat, akik ettől persze „nyeregben” érzik magukat. Időnként az újságírónő – elterelő hadműveletként – szándékosan butaságokat kérdez, és ezzel „beszélteti” a riportalanyt. Ez tipikusan női stratégiának számít, a férfi újságírók sohasem élnek vele: újságíró szerzőpárosoknál előfordul, hogya jó rendőr-rossz rendőr párost alakítják, ahol is a nő önként vállalja a butuska szerepet. Ez a fajta „Cosmo-öntudatosság” semmiképpen sem tesz jót a nők általános megítélésének, annak ellenére, hogy a cikk, a végtermék adott esetben igen jól sikerülhet. A szelektív percepció során ugyanis az interjú alanyok nem feltétlenül látnak kapcsolatot a színvonalas írás és annak készítője között.

„Többféle szerepem van: az okos nő, a butácska, a hivatalos, a rámenős, a romantikus, azaz kicsit hülye picsa – egy pillanat alatt felmérem, hogy milyen hangot kell megütnöm. Ilyenkor a mozdulataikon látom, hogy megnyílnak: ha szavakban nem is, de magukról többet elárulnak. Ha buta nőként átverem az okos férfit, akkor nem érdekel a továbbiakban a dolog. A nőkkel szemben a stratégiám más: pont olyan vagyok, mint te.”

A feminista beállítottságú újságírók nem élnek ezekkel a „hagyományos női technikákkal”. Válaszuk a férfias viselkedés, a keménység, esetleg a túlkompenzálás. Szakmai sikerességük vagy újságjuk népszerűsége is védheti a nőket. A tényfeltáró riportírás területén manapság a férfiak mellett nagyon tehetséges nők dolgoznak, és gyakran sokkal több energiát fektetnek egy-egy anyag elkészítésébe, mint férfi kollégáik.

Az üvegplafon és az üvegfal a nők érdekérvényesítő-készségét a kódolandó, domináns üzenetekért folytatott definíciós harcokban gyakran visszaszorítja. A karrierépítésben tapasztalt nehézségek, a női újságírók száműzése a soft news területre, illetve a szexista retorika is hozzájárul ahhoz, hogy a nők nem tudnak sikeresen lobbizni a női témák megjelenítéséért és nemük valósághűbb reprezentációjáért.

4.6. A szerkesztőség férfiuralmi terület

Az újságírás hagyományosan férfi dominanciájú szakmának számít, a férfiak vannak többségben, és ők foglalják el a legmeghatározóbb pozíciók at. A munkahelyi légkört tehát elsősorban a férfiak alakítják, és a beilleszkedésre vágyó nőket „fiúsítják”. Ez azt jelenti, hogy az újságírónők is átveszik a férfias viselkedést, öltözködést, gondolkodást. Emellett toleránsabbá válnak a szexista viselkedéssel szemben is, mert a nőiességükkel konfliktusban álló szerepre szocializálódnak. Az előzőekben láthattuk, hogy a nők többsége kevesebb önbizalommal rendelkezik, mint férfikollégái, mert interiorizálja a nőkkel kapcsolatos előítéletes attitűdöket. Ilyen munkahelyi környezetben a nők nem mernek feminista, de még csak nőkkel kapcsolatos témákkal sem előrukkolni, és ha ezt mégis megteszik, elutasításban lesz részük. A férfiuralmi szerkesztési elvekből ered az is, hogy a nőkről szóló cikkek és a nőkkel készített interjúk nem kapnak súlyt a lapokban. Ezért most kizárólag az újságírónőkkel készített interjúimra hagyatkozom: a női témák feldolgozása hagyományosan az újságírónőkhöz, és nem a férfiakhoz kapcsolódik. A fenti hipotézis mentén magyarázhatóvá válik az a nemzetközi Mediawatch-kutatásban kimutatott tendencia, amely szerint az újságírónők sem idéznek vagy említenek nagyobb arányban nőket, mint férfi kollégáik.

Beszélgetéseink során az újságíró- és szerkesztőnők – kevés kivételtől eltekintve – beszámoltak arról, hogy nemcsak interjúalanyaik, hanem a kollégáik szexuális zaklatásait is el kell szenvedniük.¹⁴ A férfiak kifejezetten jópofának tartják az ilyesfajta viselkedést, és nincsenek tekintettel a következményekre.

„Zaklatott egy gusztustalan, öreg szerkesztő, aki külföldi tudósítói állást kapott, mikor a lapnál gyakornokként dolgoztam [...] Felajánlotta nekem, hogy lehetnék én a házvezetőnője, és a velem közel egyidős lányát is nevelhetném. Néha küldhetnék a lap egyik mellékletének egy-egy cikket az ottani szépségkirálynő-választásokról vagy valami ilyesmiről. Nem vagyok egy ideges típus, de a mindennapos zaklatásoktól remegtem [...] nem tudtam dolgozni miatta [...] A szerkesztőségben egyszerűen nem tudod a kollégáknak elmagyarázni, hogy valami baj van a felfogásukkal.”

„Ez egy főleg fiú társaság itt fönn, s amint mondani szokták, fiúsítottak. Ez nálunk nem úgy működik, hogy ezt én zokon venném, hanem vannak célzások, vannak utalgatások, de ezt nem nevezném zaklatásnak semmiféleképpen.”

A nők többsége eltűri a zaklatást, ami sokszor nem bántó szándékú, de mégis megalázó. Előfordul, hogy a szerkesztők „cica”, „bébi” vagy „szép magyar asszony” megszólítással illetik munkatársaikat. Ez a fajta bensőséges, ám lekezelő, degradáló személyeskedés természetesen zavarja az újságírónőket, de nem vesznek tudomást róla, esetleg humoros hangnemben válaszolnak. Mindenesetre bármit elkövetnek annak érdekében, hogy elkerüljék a konfliktusokat.

„Na most, amikor xy szerkesztő azzal jön be a szobámba, hogy »Cica«, na most ettől egyszerűen kihányok az ablakon [...] Szóval én tudom, hogy Amerikában egy ilyenért felfüggesztenék, meg elküldenék […] Nekem azért magasabb a tűrésküszöböm, mert nem kezelem ezt sértésként, hanem lepereg.”

„A rádióban együtt dolgoztam x-el [...] mindig azzal jött, hogy »így bébi, meg úgy bébi« [...] Mondtam neki, hogy én nem vagyok bébi, erre ő: »dehogynem, csak nem tudsz róla«.”

A szexuális zaklatás az újságíró-társadalomban ugyanúgy előfordul, mint más közösségekben. Sokan képtelenek elintézni a dolgot egy vállrándítással. A zaklatás következtében ugyanis csorbul a tekintélyük, és ennek következtében csökken a teljesítményük. Áttételesen tehát a zaklató nemcsak kolléganójét, hanem az egész céget megkárosítja. A Munka törvénykönyvének 5. paragrafusa egyébként tiltja a munkahelyi diszkriminációt, a 102. és 103. paragrafus pedig a munkáltatóra bízza a biztonságos és egészséges munkahelyi környezet megteremtését. A törvény értelmében a zaklatót akár el is lehet bocsátani munkahelyéről. Ezzel a lehetőséggel azonban az újságírónók nem számolnak, nem indítanak eljárást az őket megsértőkkel szemben. Passzívan reagálnak, megváltoztathatatlannak tekintik a játékszabályokat, és megpróbálnak alkalmazkodni a „férfiuralomhoz”. A fiúsítás egyik óriási hátulütője éppen az, hogya nők egyre toleránsabban kezelik a férfidominanciát. Sokan cinkosokká válnak, interiorizálják a nőellenes, nőgyűlölő, vagy egyszerűen a nőket lenéző attitúdöket: aki „egy a fiúk közül”, nem lesz szolidáris nótársaival.

„Női témákkal kapcsolatos cikkek csak elvétve fordulnak elő a lapban. Ez gázos, de én sem írtam még ilyeneket, és nem is tartom magam alkalmasnak erre, mert előítéletes vagyok a nőkkel.”

„A lapnál van egy szerkesztő nő: őt nem is nevezném igazán nőnek, mert súlyos személyiségzavarokkal küzd. Ő egy beteg ember, a nemi identitása abszolút nincs rendben.”

„Szerk. x-ben volt egy ilyen vonás, tehát ő kifejezetten törekedett arra, hogy női beosztottai is legyenek. Én nem.”

A munkahelyi légkör által teremtett férfiuralmi értékek elsajátítása miatt az újságírónók sem választanak gyakrabban női interjú alanyokat, mint férfi kollégáik (Mediawatch 1995). Ugyanakkor a női témák, a női sorsok foglalkoztatják őket. A fiúsítás tehát ambivalens viszonyulást eredményez: az újságírók nőként egy kicsit lebecsülik önmagukat és munkatársnóiket, de néhányan, ha nem is idéznek nőket nagyobb arányban, mint férfiakat, fontosnak tartják, hogy női témákról is írjanak. Az újságírónók kivétel nélkül arról számoltak be, hogy nagy nehézségekbe ütközött ezeknek a cikkeknek a publikálása, azonban ezt nehéz tetten érni. Apró jelek sorozatából következtettek arra, hogy nem veszik jó néven a szerkesztők, ha ilyen témákkal foglalkoznak. Angelusz szerint az izolálódás tól való félelem igazi átütő erővel csak a közmegítélések és a társadalmi konszenzusok megsértése esetén működik: nyilvánvaló, hogy egy szerkesztőségben a közmegegyezés cseppet sem a feminista értékek figyelembevételével jött létre. A szerkesztők, kollégák negatív visszajelzései vagy hallgatása miatt megszűnik az a lehetőség, hogya kommunikátor – ha akar – az észlelt reakciók hatására korrekcióval éljen. Ez, a „közönség láthatatlanságából” származó magány növeli bizonytalanságát, a nyilvános szereplés kockázatát (Angelusz 1996).

A nőkkel kapcsolatos témájú, illetve feminista cikkeket tehát a férfi újságírók többsége vagy „közröhej” tárgyává teszi, kapásból hazugságnak nevezi, vagy néma tüntetéssei fogadja. A szerzőket pedig egyöntetűen feministáknak bélyegzik, még akkor is, ha nem politikai indíttatásból, hanem egyszerű érdeklődésből foglakoznak az adott témával.

„Egy szimpatikus, rendszeres telefonáló feminista fiú kivételével az úgynevezett „liberális hallgatók” csupa disznóságokat vágtak a fejemhez: »Nem vagy megbaszva?« – kérdezték rendszeresen [...] A kollégáim kicsit távolságtartóak voltak velem: azt gondolták, hogy gázos vagyok, amiért feminista műsort készítek.”

Természetesen senki sem szereti, ha kiröhögik, ha üvöltöznek vele, vagy ha hazugsággal vádolják. A nőkkel foglalkozó írások publikációja azonban egyértelműen ilyesfajta reakciókat vált ki a férfi kollégákból. Agresszívakká válnak, amivel a nőkben növelik az inkompetencia érzését és a megszégyenüléstől való félelmet.

„A nők elleni erőszakról írtam 95-ben. A szerkesztővel késhegyig, üvöltözésig fajuló vitát folytattunk, azt mondta, hogy nem igazat írok! Olyan nincs, hogy egy nő évekig eltűrje azt, hogy a férje évekig verje, meg-megalázza, meg-megerőszakolja [...] Három-négy dolgot szoktak mondani: nincs hírértéke, túl gyakran szerepel ez a téma – akkor is ezt mondják, ha az ember már nem is tudja felidézni, hogy mióta nem írt róla – a legcsúnyább pedig, hogy biztos irígykedsz. Hozzá is vágtam a hamutartót.”

„Volt olyan, hogy a házasságon belüli nemi erőszakról írtam cikket: ez közröhej tárgya volt.”

Azt, hogy ezek a témák mennyire mellékesek, jól mutatja, hogy vagy egyáltalán nem jelenhetnek meg a róluk írott beszámolók (mondván, hogy „hülyeségek” vagy „hazugságok”), vagy akkor kerülhetnek csak be a lapba, ha nincs elég anyag, és röviden, 15 soros, úgynevezett mínuszos hírként vagy marginális helyen kapnak teret. A nők tehát többnyire alulmaradnak a szerkesztőkkel vívott párviadalban.

Annak ellenére, hogy elsősorban a vezető pozícióban lévő nőket „fiúsítják” a szerkesztőségekben, ők mégsem azonosulnak a férfias gondolkodásmóddal. A Magyar Hírlapban két újságírónő foglalkozik rendszeresen női témákkal, egyikük a MÚOSZ Nőtagozatának titkára. Az újságnak ugyan nincs kidolgozott koncepciója a női tematikára vonatkozóan, de alkalmanként mégis publikálnak ilyen cikkeket. Elgondolkodtató a főszerkesztő asszony szóhasználata, amikor azt mondja: „időnként elő kell vennünk a témát”, „két ilyen újságíró [...] talán elég is”. Érzékeli ugyan, hogy a nőkkel kapcsolatos problémák sokakat foglalkoztatnak, mégis inkább „szükséges rossznak”, kötelezettségnek tekinti a híradást. Az interjúkból az is kiderült, hogy míg a Világgazdaságban fontosnak tartják ezt a témát, a Népszaváról és a Népszabadságról ez nem mondható el.

5. Összegzés

A nők médiareprezentációja torzít, nem a valós társadalmi helyzetet tükrözi. A mélyinterjúk arról tanúskodnak, hogy az újságíró- és szerkesztőnők többsége ambivalens módon gondolkodik a feminizmusról. Az újságírónők egy csoportja munkája során azonosul a „szőke nő” sztereotípiával, és hozzászokik ahhoz, hogya szerkesztőségben férfi kollégái nem veszik komolyan, nem várnak tőle kiugró teljesítményt, és gyakran verbális an is zaklatják. Ugyanakkor a szerkesztőnők többsége férfiasan viselkedik és öltözik, alkalmazkodik a szerkesztőségek férfiuralmi környezetéhez. Az újságírónőkben nem tudatosul, hogy mennyire rossz a helyzetük a férfiakéhoz képest, nem szolidárisak egymással, és nem értékelik kolléganőik teljesítményét. Ugyanakkor nincs elég önbizalmuk, elvárásaik saját magukkal szemben is alacsonyabbak, mint férfi munkatársaikkal szemben. Ennek ellenére a legtöbb szerkesztőségben dolgozó nő számára fontosak a nőkkel kapcsolatos kérdések, és szeretnének a nők számára is elfogadható, női szempontú és nőkről szóló cikkeket publikálni. A szerkesztőségek férfi uralmi környezete és az üvegplafon azonban azt eredményezi, hogy a jelentések kódolása során vívott csatákat a nők többnyire elveszítik.

A nők médiahasználati szokásai jelzésértékűek: a sztereotípiákkal ellentétben a nőket ugyanúgy foglalkoztatják politikai és gazdasági kérdések, mint a férfiakat. Bourdieu úgy véli: amint a társadalom legfontosabb „játékaiban” általában, a nők a nyilvánosságban is hozzászoktak ahhoz, hogy főként passzív nézőként vehetnek részt benne. Nem ők játszanak és nem ők írják a szabályokat, csupán a lelátóról figyelik a játékosokat. A napilapok egyre csökkenő olvasóközönsége a női magazinok növekvő olvasottságával szemben tehát azt is jelezheti, hogy egyre többen döntenek úgy: egyáltalán nem érdeklik őket a férfiak „játékai”, és azokat a női lapokat választják inkább, amelyekben végre róluk van szó.

A magyarországi napilapok és női magazinok szerkesztőinek is fel kell ismerniük: a rendszerváltás óta egy új nőgeneráció vált komoly piaci szereplővé. Ez a generáció egyre kevésbé tolerálja a férfi szempontrendszerű jelentések körforgását és a nők alulreprezentáltságát a médiában. A napilapok olvasottságának zuhanórepülése talán megállítható, ha a francia Marie-Claire magazinhoz, vagy a Newsweek Women's Edition-höz hasonlóan végre hazánkban is figyelembe veszik az olvasónők különböző csoportjainak gyorsan változó és sokrétű igényeit.

Felhasznált irodalom

Ang, Ien & Hermes, Joke (1991) Gender and/in Media Consumption. In: J. Curran & M. Gurevitch (eds.) Mass Media and Society. London: Edward Arnold.

Angelusz Róbert (1983) Kommunikáló társadalom. Budapest: Ferenczy.

Angelusz Róbert (1996) Optikai csalódások. Budapest: Pesty Szalon.

Bourdieu, Pierre (1994) Férfiuralom. Replika, október, 7-54.

El Yamani, Miriam (1998) Médias et feminismes. Minoritaires sans paroles. Paris-Montréal: L'Harmattan.

Fiske, John (1987) Television culture. London: Routledge.

GfK Hungária – Szonda Ipsos (1998 II. félév) Országos médiafogyasztás kutatás: médiafogyasztási szokások; uő. (2001) Merre halad a nyomtatott sajtó kutatás? Budapest.

Habermas, Jürgen (1993) Further reflections on the public sphere. In: Calhoun, Craig (ed.) Habermas and the Public Sphere. Cambridge, Massachussets & London: MIT Press. Habermas, Jürgen (1994) Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz. Hall, Stuart, ed. (1997) Representations: Cultural Representations and Signifying Practices. London:Sage.

KARÁT Koalíció: Szabó Erzsébet Mária és Bíró Ildikó (1999) Az ENSZ Nők Helyzetéve Foglalkozó Bizottsága 43. Ülésszakára készült jelentés. Budapest: Főnix Újrakezdő Nők Egyesülete.

MONEE Projekt (1999) Nők a rendszerváltásban. Regionális monitoring jelentés No. 6. UNESCO.

Morley, David (1980) The Nationwide Audience. London: BFI

Morley, David (1992) Television, audiences and cultural studies. London: Routledge.

Trancart, Monique (1998) Femmes absentes de l'information: état des lieux, pratiques journalistiques.Paris: diplomamunka, Université Panthéon – Assas.

Van Zoonen, Liesbet (1994) Feminist media studies. London and Thousand Oaks, CA: Sage.

Van Zoonen, Liesbet (1998) One of the girls? The changing gender of journalism. In: Carter, Branston, Allan (eds.) News, gender, power. London and New York: Routledge.

Vásárhelyi Mária (1999) Újságírók, sajtómunkások, napszámosok. Budapest: Új Mandátum.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum