• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2002 ősz

Erőszak

Szilády Szilvia – Baranyai Eszter:

A kiskorúak védelme és a televízió

A KISKORÚAK SZÁMÁRA ÁRTALMAS TELEVÍZIÓS TARTALMAK MEGÍTÉLÉSE A BUDAPESTI ÁLTALÁNOS ISKOLÁSOK SZÜLEINEK KÖRÉBEN

A kereskedelmi televíziózás magyarországi megjelenése óta folyamatosan napirenden van a gyermekek fejlődését károsan befolyásoló televíziós tartalmak problematikája. Számos szervezet tiltakozott a képernyőn tért hódító erőszak ellen. Az alábbi írás célja, hogy egy közönségmérés segítségével újabb adalékokkal szolgáljon a kérdés kutatóinak, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a törvényalkotók és a felügyelő szervek, illetve a műsorszolgáltatók részére további lényeges ismeretek álljanak rendelkezésre a jövőt érintő médiapolitikai döntéseik meghozatalánál.

A rendszerváltás óta gyökeres változások mentek végbe a magyarországi média és közönsége szerkezetében. Az 1996. évi I. törvény megszületése és a duális médiarendszer létrejötte után sokak számára igen hamar világossá vált, hogy a választék bővülése nem feltétlenül jár együtt a minőség javulásával. Az újonnan megjelenő kereskedelmi műsorszolgáltatók „családi műsorpolitikája” 1998 elejére már számos magyarországi társadalmi szervezet tiltakozását váltotta ki.¹ Azóta folyik a lehetséges szabályozási alternatívák tanulmányozása. Szakmai konferenciákat rendeztek, illetve számos, a hazai helyzetet feltáró kutatási eredmény is született (például Bíró 1998; László 1999). Ugyanakkor tudomásunk szerint máig nem került sor a témát érintő nézői vélemények felmérésére. Az alábbi tanulmány célja, hogy a közönség egy szegmensének véleményét feldolgozva újabb adalékokkal szolgáljon a kérdés kutatóinak, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a törvényalkotók és a felügyelő szervek, illetve a műsorszolgáltatók részére további lényeges ismeretek álljanak rendelkezésre a jövőt érintő médiapolitikai döntéseik meghozatalánál. Talán sikerül megszívlelnünk George Gerbner szavait, miszerint „itt az ideje annak, hogya polgárok részt vehessenek azokban a kulturális döntésekben, amelyek életüket és gyermekeik életét formálják” (Gerbner 2000: 98).

Tanulmányunk az Országos Rádió és Televízió Testület megbízásából2001-ben készült közvélemény-kutatás egy részét dolgozza fel. Tudomásunk szerint ez az 500 budapesti általános iskolás szüleinek megkérdezésén alapuló kutatás kísérelte meg először a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakkal kapcsolatos szülői vélemények feltérképezését. A teljes kutatás elsősorban három nagyobb témakört ölelt fel:

• Mennyire tartják fontosnak a budapesti szülők a kiskorúak védelmének problematikáját? Mennyire vannak tisztában az esetleges nemkívánatos hatásokkal, amelyeket a televízió a kiskorúakra gyakorol?
• Melyek azok a tartalmak, amelyeket a szülők többsége a leginkább károsnak, ártalmasnak ítél?
• Mennyire ismertek a kiskorúak védelmére vonatkozó jogszabályok, illetve azok az eszközök, amelyekkel a szülők kiszűrhetik a kiskorúak számára káros tartalmú műsorszámokat? Mennyire elégedettek a jelenlegi szabályozással? Milyen valós vagy vélt hiányok jelentkeznek e téren?

Nézői szokások és műsorkínálat-változás

A média gyermekekre gyakorolt szocializációs szerepe ma már elvitathatatlan. Különösen áll ez a televízióra, amely a családok otthoni szabadidős tevékenységei között mára egyértelműen uralkodó szerepet tölt be. Az az UNESCO megbízásából 1996-1997-ben készült kutatás, amelyben a világ 23 országából összesen több mint 5 000 12 éves gyermeket kérdeztek többek között tévénézési szokásairól, azt az eredményt hozta, hogy a gyermekek 91 százalékának található otthonában televíziókészülék, és legalább 50 százalékkal több időt töltenek a televízió előtt (átlagosan három órát), mint bármely más iskolán kívüli tevékenységgel, beleértve a rádióhallgatást, az olvasást vagy a házi feladat elkészítését. Az öt kontinens országait átfogó vizsgálat arra is rámutatott, hogy az olyan akcióhősöket, mint például a Terminátor, a világ gyermekeinek 88 százaléka ismeri, és az úgynevezett high aggression övezetekben élő gyermekek 51 százaléka, míg az úgynevezett law aggression területeken lakók 38 százaléka tekinti egyúttal példaképének is (Groebel 1998).

A média és különösen a televízió fokozott térnyerése az elmúlt évtizedekben a magyar népesség körében is világosan megfigyelhető jelenség. Bár a televíziózás már az 1980-as évek közepén is meghatározó helyet foglalt el az otthoni szabadidős tevékenységek között, az 1990-es évek végére a ráfordított idő növekedését tekintve szinte minden egyéb szabadidős tevékenységet maga mögé utasított. A felnőtt magyar népesség körében végzett 1986 és 1999 évi időmérleg-felvételek szerint a tévénézésre fordított idő több mint 50 százalékkal növekedett, ami azt jelenti, hogy az 1990-es évek végére napi átlagos ideje a férfiak körében 2 óra 40 perc, a nők körében alig valamivel kevesebb, 2 óra 32 perc volt (KSH 2000). Az AGB Hungary műszeres közönségmérésének 2001-es adatai azt mutatják, hogy napjainkban a felnőttek majdnem 4 és fél órát töltenek naponta a képernyő előtt (AGB Hírek 2002/1). A tévénézésre fordított idő ugrásszerű növekedésének hátterében egyrészt a kereső- és termelőmunkára fordított idő jelentős csökkenése áll, ami a gazdasági rendszer átalakulásával együtt járó munkanélküliségi ráta emelkedésének következménye, másrészt arra vezethető vissza, hogy a kereskedelmi műsorszolgáltatók megjelenésével a korábbi televíziós műsorkínálat radikális változásokon ment keresztül (Falussy 1997). Az ORTT és az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja vizsgálata szerint a műsorkínálat mennyisége az 1980-as évek közepétől az 1990-es évek végéig megsokszorozódott. Az egy hónap alatt sugárzott műsorok száma 855-ről (1985 március: MTV1, MTV2) 4644-re nőtt (2001 március: MTV1, MTV2, Duna TV, tv2, RTL Klub), az átlagos napi összes műsoridő 22-23 óráról több mint 93 órára emelkedett (Terestyéni 2001). Az átalakulás a műsorkínálat szerkezetét is érintette, a műsorfolyam egészét tekintve a kereskedelmi adók megjelenésével egyre nagyobb teret kaptak a kevésbé fajsúlyos, könnyű szórakozást szolgáló műsortípusok. Az 1986-os és 2001-es márciusi adatokat összehasonlítva megállapítható, hogy a vizsgált csatornákon² az egyes műsortípusok hosszát alapul véve a filmek és sorozatok aránya 13,9 százalékról 33,7 százalékra növekedett. Az esti főműsoridő műsorkínálatát tekintve pedig (a vizsgálat szerint ez a 19:01-23:00 közötti idősáv) a filmek és sorozatok aránya 3,6 százalékról (1986) 16,4 százalékra (2001), illetve 3,9 százalékról 13,1 százalékra emelkedett. A sorozatok és filmek műfaji-tartalmi típusait vizsgálva a 2001-es adatok szerint az erőszakos cselekményű produkciók (akciófilmek, krimik, horror, thriller, western, háborús filmek) a teljes film- és sorozatkínálat mintegy 19-20 százalékát teszik ki, azonban ezen típusok jelenléte a legnézettebb időszakokban már jóval magasabb. 2001-ben a legnézettebb időszakban sugárzott filmalkotások közel harmadát olyan műfaji-tartalmi típusok alkották, amelyeknek cselekményétől általában nem áll távol a naturalisztikusan ábrázolt erőszak.

Ugyancsak az ORTT megbízásából 1998 nyarán végzett tartalomelemzés szerint a nem-zenei-fikciós műsorszámok (filmek, sorozatok, rajz- és bábfilmek, színházi közvetítések) 65,9 százalékában, azaz közel kétharmadában legalább egyszer valamilyen formában előfordult erőszak (Szilády 1999). A legtöbb erőszak időarányosan (az agresszió időtartamát tekintve) a többnyire gyermekek által nézett animációs filmekben volt jelen, és az erőszakot tartalmazó műsorszámok 28,5 százaléka kifejezetten a gyermekeknek szólt. Ami a közszolgálati és a kereskedelmi csatornák műsorkínálatának összehasonlítását illeti, az is kiderült, hogy a vizsgált műsorszámokban előforduló erőszak mért idejének arányát tekintve egy hét alatt kétszer annyi erőszak fordult elő a kereskedelmi csatornákon, mint a közszolgálatiakon. Ez az arány a hétvégi műsorkínálatban már négy és félszer volt magasabb.

Az ORTT kizárólag a két országos kereskedelmi csatorna műsorkínálatára szorítkozó 2000-ben készült tartalomelemzése, amely a nyári és az őszi időszakban is vizsgálta a nem-zenei-fikciós műsorszámok erőszaktartalmát, arra az eredményre jutott, hogy a tv2 műsorszámainak 59 százalékában, az RTL Klub műsorszámainak pedig 69 százalékában fordul elő valamilyen formában erőszak. Mindkét csatornán az erőszakos cselekményt ábrázoló műsorszámok mindössze egynegyede volt figyelmeztető jelzéssel ellátva. A vizsgálat során „durva” erőszaknak minősített jeleneteket tartalmazó műsorszámok 56 (tv 2), illetve 41 százaléka (RTL Klub) került az egyezményes jelölés feltüntetésével adásba. Emellett a tv2 vizsgált műsorszámainak 23 százalékában volt jelen úgynevezett „lágy” szexuális tartalom, valamint 22 százalékában voltak trágár kifejezések hallhatók. Az RTL Klub nem-zenei-fikciós műsorkínálatában a szexuális képsorokat tartalmazó műsorszámok aránya 12 százalékos volt, trágár nyelvezet pedig 11 százalékukban fordult elő (ORTT 2001b).

Szabályozás

A magyar médiatörvény a kiskorúak szempontjából ártalmas tartalmakra vonatkozóan három rendelkezést tartalmaz. Ezek egyrészt az erőszakos magatartás követendő példaként való bemutatásának tilalmára, másrészt a kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas tartalmakra vonatkoznak.³

1999. március 15-tól az országos televíziók egyhangúlag elfogadott önkorlátozó intézkedésében a szabályozás egy új kezdeményezése tűnt fel a gyermek- és ifjúságvédelem terén. Eszerint a műsorszolgáltatók este nyolc óra előtt nem sugároznak életkori korlátozást igénylő filmeket, este nyolc után pedig az ilyen jellegűműsor számokat olyan jelzéssel látják el, mint:

kék ▲ – 14 éven aluliaknak nem ajánlott

piros ● – csak 18 éven felülieknek ajánlott

A műsorszolgáltató maga minősíti a műsorszámokat a két kategória szerint. A jelzést az adott műsorszám elején, valamint a megszakító reklámblokkok, illetve műsorelőzetesek után is megjelenteti. Ha a televízió bemondót alkalmaz, a figyelmet szóban is felhívja. Emellett a korhatár alá eső műsorszámoknál a megadott jelzést a műsorújságokban is feltüntetik.

A kiskorú védelme

Első lépésben arra a kérdésre kerestük a választ: mindenekelőtt kinek a feladata, hogy a gyermekeket a televízió okozta nemkívánatos hatásoktól megóvja? Tízből hat megkérdezett egyértelműen azon az állásponton volt, hogy elsősorban a szülő felelőssége arról gondoskodni, hogy gyermeke megfelelő műsorszámokat nézzen.

Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy a szülők többsége úgy véli, egyáltalán nincs szükség gyermekeket védő szabályok kialakítására, de sokak szerint a legszigorúbb törvényi előírások sem képesek a szülői odafigyelést helyettesíteni. Fele-fele arányban osztotta meg a feladatokat a szülők és a műsorszolgáltatók között további 36 százalékuk, és csupán négy százalékuk hárította a felelősséget magáról teljes mértékben a műsorszolgáltatóra.

Többek között a primer szülői felelősségre vonatkozó magyarázatot látszik alátámasztani az 1. táblázat, hiszen mindössze a szülők tíz százaléka gondolta úgy: a kiskorúak védelmében a televíziók műsorkínálatát nem fontos jogilag szabályozni. Ezzel szemben 37 százalékuk tartotta a jogi szabályozást nagyon fontosnak, további 46 százalék pedig fontosnak. A megkérdezettek hét százaléka nem kívánt vagy nem tudott a kérdésben állást foglalni. A két klasszikus médium – a televízió és a mozi – összehasonlítása során tíz százakkal voltak többen a tévé regulációja mellett, míg a szabályozás szükségességét elvetők tábora összességében közel fele akkora volt.

1. táblázat. Véleménye szerint fontos-e a kiskorúak védelmében a televíziók műsorkínálatát, valamint a mozikban bemutatott filmeket jogilag szabályozni? (%)

	Nagyon fontos	Fontos	Nem fontos	Nem tudom
Televízió esetében	37,3	45,9	10,2	6,7
Mozikban vetített film esetében	25,9	47,7	18,8	7,7

Hatból öt megkérdezett annak a véleményének adott hangot, hogy szükség van a televíziók műsorkínálatára vonatkozó szabályozásra. A mozik esetében ez az arány három a négyhez.

Az egyházi iskolában tanuló gyermekek szülei sokkal magasabb arányban gondolják azt, hogy a szabályozás mindkét médium esetében nagyon fontos, mint azok a szülők, akik gyermekeiket önkormányzati iskolákba járatják (lásd az 1. ábrát). Ez utóbbiak csoportjában az átlagnál valamivel magasabb arányban tartják szükségtelennek a televíziók szabályozását. Az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei közül mindenki számára fontos a szabályozás.

1. ábra. A jogi szabályozással kapcsolatos vélemények az iskolatípusok megoszlásában

A szabályozással kapcsolatban az egyik lényeges kérdés az, hogy a leginkább érintettek körében megvan-e a korlátozáshoz ajánlatos társadalmi konszenzus. A másik fontos tényező a szabályozás szükséges mértékéről alkotott álláspontok megismerése. Ennek megállapításához arról is megkérdeztük a mintában szereplőket, hogy „véleményük szerint hány éves korig fontos a kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás a televíziók, illetve a mozik esetében?”

A súlyozott alapmegoszlást vizsgálva mind a tévé, mind a mozi esetében a válaszok többsége a három hagyományos korhatár között oszlik meg (lásd a 2. ábrát). Ezen belül közel azonos azoknak a válaszoknak az aránya, amelyek a két klasszikus médium jogi szabályozásának szükséges felső korhatárára vonatkoznak. A megkérdezettek 31 százaléka a tévé műsorkínálatának szabályozását 14 éves korig tartja szükségesnek, a filmszínházakban bemutatott filmek esetében pedig ez az arány 28 százalékos. Valamivel magasabb arányban, 29-30 százaléknyian voltak azok, akik mindkét médiumra vonatkozóan a 16 éves felső korhatárt tartanák megfelelőnek. A tévé esetében a megkérdezettek 23 százaléka, a mozinál 26 százalékuka teljes nagykorúságig kiterjesztené a korlátozásokat. Ugyanakkor a válaszok megoszlását az iskolatípusok bontásában vizsgálva kitűnik, hogy az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei mind a televízió, mind a mozi esetében a szabályozás életkori kiterjesztését tekintve az átlaghoz képest jóval szigorúbb állásponton vannak. Minden második megkérdezett a 18 éves korhatárt vélte megfelelőnek, szemben az önkormányzati iskolákba járó gyermekek szüleivel, akik közül csupán minden ötödik, illetve negyedik volt ugyanezen a véleményen.

2. ábra. „Az Ön véleménye szerint hány éves korig fontos a kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás a televíziók, illetve a mozik esetében?”

Bár a szabályozás fontosságának megítélése kapcsán a megkérdezettek a két klasszikus médium közül a televízió szabályozásának némileg nagyobb fontosságot tulajdonítottak, nem mondható el ugyanez a szabályozás mértékéről. A továbbiakban kizárólag azon szülők korhatárra vonatkozó válaszait dolgoztuk fel, akik a szabályozást előzőleg nagyon fontosnak, illetve fontosnak ítélték. A 3. ábra – a „nem tudom” válaszok kizárásával – ezek megoszlását szemlélteti.

3. ábra. A kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás felső korhatára a televíziók, illetve a mozik esetében a jogi szabályozást nagyon fontosnak/fontosnak megítélők megoszlásában

Amint a 3. ábra is mutatja, a szülők véleménye a három tradicionális korosztály között ez esetben is erősen megoszlik. Csupán a televíziónál állapítható meg, hogy a szabályozást nagyon fontosnak tartó szülők magasabb arányban tartják a korlátozásokat egészen a teljes nagykorúságig szükségesnek. A mozik esetében ilyen összefüggés nem állapítható meg. Bár a mozikban bemutatott filmeknél valamivel többen gondolják úgy, hogy a szabályozás kapcsán kiszabható felső korhatárként a 18 év (34,7 %) lenne megfelelő – szemben a televízióknál adott válaszok arányával (29,1 %) –, a kapott értékek közötti differencia meglehetősen alacsony, alig haladja meg az öt százalékot. Ezzel szemben a televízióra és a mozira vonatkozó vélemények közötti átfedés – a kiskorúak védelmével kapcsolatos szabályozás felső életkori határát illetően – itt a legmagasabb: 95,4 százalékos.

A fenti eredményekből az állapítható meg, hogy a szülői vélekedéseket nem befolyásolja a recepció formája, a megkérdezettek általában nem tulajdonítanak a tévének a gyermekek szempontjából nagyobb potenciális veszélyt, mint a mozinak. Mivel a megkérdezett szülők nem tartják szükségesnek a két médium valamelyikének szigorúbb szabályozását, célszerűnek látszik a mozikban bemutatott filmek korhatári megállapításait, valamint ezek televíziós sugárzásával kapcsolatos törvényi korlátozásokat a nemzetközi tapasztalatokat és példákat⁴ is figyelembe véve valamiképp összehangolni.

Vélemények a jelzésekről

Több mint két évvel a jelzésrendszer bevezetése után a megkérdezett budapesti szülők 94 százaléka hallott a kék háromszögről, illetve a piros körről. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy bár a filmszínházakban vetített filmek esetében is jogszabály írja elő – mégpedig 1965 óta – a korhatárok megállapítását, a megkérdezettek csupán 67 százalékának volt erről tudomása. A válaszolók 82 százaléka – bevallása szerint – figyelembe is veszi a televíziós ajánlásokat.

Azok a megkérdezettek, akik már hallottak a bevezetett jelzésrendszerről, 46 százalékban teljes mértékben, illetve 45 százalékban részben értettek egyet azzal az állítással, amely szerint a televíziós műsoroknál az ajánlott korhatár feltüntetése helyes módszer annak megakadályozására, hogy a gyermekek a koruknak nem megfelelő témákkal találkozzanak. Kifejezett ellenvéleményének csupán nyolc százalékuk adott hangot, két százalékuk pedig nem tudott vagy nem akart válaszolni a kérdésre.

A megkérdezettek elenyésző kisebbségétől (3 %) eltekintve a módszer helyességét érintő kifogások nem azon az elvi megfontoláson alapultak, hogy az alapvető szabadságjogokat sértene, azaz nem áll összhangban a szabad véleménynyilvánítás, illetve az információs szabadság jogával. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezen állítás – a mintából adódóan – kizárólag a budapesti, (legalább egy) kiskorú gyermekkel rendelkező szülők véleményét tükrözi. A megkérdezettek 16 százaléka gondolta úgy, hogy az ajánlott korhatár kötelező feltüntetése nem tekinthető cenzúrának, és 74 százalékuk volt azon az állásponton, hogy a gyermekek védelme mindennél előbbre való. A határozatlanok aránya itt már jóval magasabb, nyolc százalékuk a „nem tudom” válaszlehetőséget jelölte meg.

A módszer megítélésével kapcsolatos bizonytalanságok lehetséges okainak feltárása érdekében arra kértük a mintában szereplőket, hogy indokolják meg, általában miért tartják hasznosnak vagy nem hasznosnak a korhatári ajánlásokat. Az ezzel kapcsolatos ellenvetések elsősorban egyrészt a módszer hatékonyságát, másrészt annak gyakorlati alkalmazását érintették. Bár a szülők döntő többsége (78 %) egyértelműen hasznosnak tartotta az ajánlásokat (mert „tájékoztat a műsor jellegéről, támpontot ad, figyelmeztet, hogy a műsor nem gyermeknek való, vagy felhívja a műsorszám durvaságára a figyelmet” stb.), négy százalékuk hasznosnak tartotta, de fenntartásokkal, mivel véleményük szerint a jelzés nem mindig fedi a valóságot, nem egyezik a szülő értékrendjével. Mindössze nyolc százalékot tett ki azok aránya, akik az ilyen típusú ajánlásokat egyáltalán nem ítélték hasznosnak. Ők főleg azzal érveltek, hogy a szülőnek kell ebben a kérdésben döntenie (4 %), nem megfelelő a korhatári ajánlás (1 %), nincs összhangban a szülő elveivel, illetve egyéb indokokat hoztak fel (2 %). A szülők tíz százaléka nem tudott a kérdésben véleményt nyilvánítani.

Azoknak a szülőknek, akik figyelembe veszik a korhatárra vonatkozó ajánlásokat, 22 százaléka számolt be arról, hogy voltak olyan tapasztalatai, amelyek szerint a jelölések csak jobban felkeltették a gyermek érdeklődését a korának nem megfelelő műsorok iránt. Ugyanakkor az ilyen megfigyelések a vizsgált mintában szignifikánsan nem befolyásolták a módszer megítélésével kapcsolatos véleményeket.

Annak ellenére, hogy a megkérdezett szülők 94 százaléka hallott már az országos televíziókban bevezetett jelzésrendszerről, a nyitott kérdésekre adott válaszaik alapján a kék háromszög pontos jelentését mindössze 62 százalékuk, a piros körét pedig 67 százalékuk ismerte. Mindkét jelzés jelentésével a megkérdezettek 60 százaléka volt tisztában. A szülők arra vonatkozó ismeretei, hogy a jelek milyen műsorszámokat jelölnek, valamelyest kedvezőbb képet mutattak: a megkérdezettek közel háromnegyedének volt tudomása arról, hogy filmeket, esetleg sorozatokat jelölnek. Ugyanakkor mindössze 15 százalékuk volt tisztában azzal, hogy dokumentumfilmeket is jelölhetnek, míg minden tizedik mintában szereplő szülő úgy tudta – tévesen -, hogy a minősítés a talk-show-kat és kabarékat, illetve a zenés szórakoztató műsorokat is érinti. A megkérdezett szülők tájékozottsága alapján a jelzések elsődleges forrásának a műsorújság számít (51 %), további 14 százalékuk az információ eredetének a tévé képernyőjét nevezte meg. Végül az ismeretek teljes feltérképezése végett azt is megkérdeztük, hogy ki végzi a műsorszámok minősítését. A válaszokból világosan kitűnt, hogy a megkérdezettek ismeretei ezen a téren a leghiányosabbak: alig több mint 20 százalékuk tudott a kérdésre helyes választ adni, s nevezte meg magát a műsorszolgáltatót.

A két éve bevezetett módszer gyakorlati alkalmazásának megítélése kapcsán arról kérdeztük a mintában szereplő szülőket, hogy tapasztalataik szerint milyen mértékben tartják megbízhatónak a kiskorúak számára nem megfelelő tartalmakra utaló jelzésrendszert. Az eredmények azt igazolták, hogy a megkérdezettek többsége nemcsak általában tartja hasznosnak, hanem többnyire elégedett is a médiumok minősítési gyakorlatával. A szülők azon csoportjának, amelyik bevallása szerint ismeri a jelöléseket, valamint a kérdésre határozott választ tudott adni (a „nem tudom” válaszok aránya 7,9 százalékos volt), egynegyede gondolta úgy, hogy szinte mindig ellátják jelzéssel azokat a műsorszámokat, amelyek a gyermekekre, illetve az ifjúságra ártalmasak lehetnek. Több mint a felük – ennél valamivel visszafogottabban – azon a véleményen volt, hogy az ilyen műsorszámoknál gyakran tüntetik fel a jelzéseket. Ennél jóval kevesebb, 23 százalékuk tapasztalta, hogy a minősítési gyakorlat nem mindig megbízható, mert a kiskorúakra ártalmas műsorszámokat a műsorszolgáltatók csak ritkán vagy szinte alig látják el jelzésekkel. Az iskolák szerinti bontásban a „szinte mindig” válaszok magasabb arányban fordultak elő az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél (25,3 %), míg az egyházi iskolákba járó gyermekek szüleinél az ilyen válaszok aránya az átlagosnál alacsonyabb volt (7,5 %, lásd a 2. táblázatot).

2. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint milyen gyakran látják el jelzéssel azokat a műsorokat, amelyek tartalma ártalmas lehet a gyermekekre és az ifjúságra? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

	Önkormányzati (n=229)	Alapítványi (n=21)	Egyházi (n=40)	Alapmegoszlás N=328
szinte mindig	25,3	19,0	7,5	24,5
gyakran	52,6	47,8	50,0	52,4
ritkán	18,8	28,6	32,5	19,7
szinte alig	3,1	4,8	10,0	3,4

A többség ugyancsak kedvezően ítélte meg a médiumok osztályozási gyakorlatát arra vonatkozóan, hogy a bizonyos korosztályonként megengedhető tartalmak köre milyen mértékben esik egybe a szülői elképzelésekkel. Bár a válaszok kiértékelésénél ismételten csak azon szülők csoportját vettük figyelembe, akik bevallásuk szerint ismerik a jelzéseket, a „nem tudom” válaszok aránya így is meglehetősen magas, 7,1 százalékos volt. Ezek kizárásával a válaszolók 79 százaléka vélte úgy, hogy a jelzésekkel ellátott műsorszámok szinte mindig, vagy legalábbis gyakran tükrözik az ajánlott korhatárt. Ezzel szemben 21 százalékuk annak a véleményének adott hangot, hogy a korhatári ajánlások csak ritkán, illetve szinte alig fedik a gyermek életkorának megfelelő tartalmakat. Akárcsak az előbbiekben, az iskolák szerinti bontásnál itt is megmutatkozott az egyházi iskolások szüleinek az átlagtól valamelyest eltérő véleménye, miután a klasszifikációs gyakorlat megbízhatatlanságára utaló „szinte alig” válaszok aránya a szülőknek e csoportjában az átlagnál magasabb volt (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelzéssel ellátott műsorok milyen gyakran tükrözik híven az ajánlott korhatárt? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

	Önkormányzati (n=229)	Alapítványi (n=21)	Egyházi (n=40)	Alapmegoszlás N=328
szinte mindig	21,2	22,7	10,0	20,9
gyakran	58,4	63,6	62,5	58,5
ritkán	25,6	13,6	15,0	15,7
szinte alig	4,8	0,0	12,5	4,9

Végül a jelzésrendszer gyakorlati megítélésére vonatkozó kérdésblokk harmadik kérdése az előző kérdést pontosította a tekintetben, hogy a korhatárt nem megfelelőnek tartók valójában milyen irányban észlelik az eltéréseket, azaz a műsorszámok minősítése szigorúbb vagy engedékenyebb, mint azt a szülő kiskorú gyermekével kapcsolatban maga megítélné. Azok a szülők, akik a jelzések jelentését bevallásuk szerint ismerik, és a kérdésre határozott választ tudtak adni (a „nem tudom” válaszok aránya 11,2 százalékos volt), jelentős többségben konzekvensek maradtak az előző válaszukhoz, a kék háromszöggel jelölt műsorok minősítését itt is többnyire megfelelőnek tartották. Ugyanakkor pontosan megfeleződött azon válaszok aránya, amelyek szerint a jelölések nem tükrözik az ajánlott korhatárt. A válaszadók 11 százaléka vélte tapasztalatai alapján úgy, hogy túlságosan szigorú a jelölés a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorszámok esetében, míg pontosan ugyanennyien az ellenkező állásponton voltak, szerintük tehát a minősítés gyakorlata túlságosan engedékeny.

Eltérések láthatók a válaszok iskolák szerinti bontásában is. Míg az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél megközelítőleg ugyanolyan arányban voltak azok, akik szigorúnak, illetve engedékenynek találták a minősítést, az alapítványi iskolások szüleinél ez az arány 1:2, az egyházi iskolások szüleinél pedig már 1:13 értéket vett fel. Azoknál a szülőknél, akik szerint a műsorszolgáltatói minősítés túlságosan engedékeny, magasabb arányban fordultak elő az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei, mint az önkormányzatiakéi (lásd a 4. táblázatot).

4. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelölt műsorok minősítése a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorok esetében: (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

	Önkormányzati (n=229)	Alapítványi (n=21)	Egyházi (n=40)	Alapmegoszlás N=328
Túlságosan szigorú	11,0	9,1	2,4	10,7
Többnyire megfelelő	79,5	72,7	65,9	78,5
Túlságosan engedékeny	9,6	18,2	31,7	10,8

Az eddig ismertetett adatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az országos médiumok két évvel ezelőtt bevezetett önkorlátozó intézkedését a megkérdezett szülők többsége (pontosan 91 százaléka, lásd az előző fejezetet) kedvezően értékeli. Az eredmények iskolatípusok szerinti megoszlásának vizsgálata arra is rámutatott, hogy az átlagosnál megbízhatatlanabbnak tartják a jelzéseket azok a szülők, akik gyermekeiket egyházi iskolába járatják.

A sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások

A televíziók önkorlátozó intézkedése szerint 20 óra előtt nem sugároznak életkori korlátozást igénylő műsorszámokat. Anélkül, hogy a szülők figyelmét a jelzések és a sugárzási időpontok korlátozásának összefüggésére felhívtuk volna, rákérdeztünk, hogy tapasztalataik alapján hétköznap, illetve hétvégén általában hány órától sugároz a televízió olyan műsorokat, amelyek tartalma a kiskorú gyermekek szempontjából kifogásolható.⁵ A szülők a válaszadás során a műsorajánlókat⁶ nem vehették figyelembe.

4. ábra. Tapasztalatai szerint általában hány órától sugároz a televízió olyan műsorokat, amelyek tartalma a kiskorú gyermekek szempontjából kifogásolható? (válaszok százalékos megoszlása, hétköznapjhétvége)

A szülők meglehetősen magas arányban nem tudtak vagy nem akartak a kérdésre válaszolni (lásd a 4. ábrát). Ezeket a válaszokat leszámítva a hétköznapra vonatkozóan 49 százalékuk állította, hogy 20 óra előtt is láthatóak olyan műsorszámok, amelyek a kiskorúak szempontjából kifogásolhatóak, a hétvégét tekintve pedig ez az arány 53 százalékos volt. Az eredmények nem igazolták vissza a 20 óra előtti időszakra vonatkozó műsorszolgáltatói önkorlátozás hatékonyságát. A szülőknek dönteniük kellett arról is, hogy megfelelőnek tartják-e a sugárzási időpontokat úgy a hétköznap, mint a hétvége vonatkozásában (lásd az 5. ábrát).

A válaszok alapján – a „nem tudom” válaszok ismételt kizárásával – a kiskorúak szempontjából kifogásolható tartalmak sugárzási idejének megválasztását a hétköznapokra vonatkozóan 37, a hétvégét tekintve 43 százalékuk találta túl korainak, illetve a megkérdezettek további 40-35 százaléka (hétköznap-hétvége) pedig csak részben megfelelőnek. Ezek az arányok egyértelműen arra engednek következtetni, hogy a szülők jelentős többsége a kiskorúak számára nem megfelelő tartalmak sugárzási időpontjának megválasztási gyakorlatával nem vagy csak részben elégedett. Határozottabban adtak ezen véleményüknek hangot az alsó tagozatos tanulók szülei: közülük minden második (51,5 %) tartotta a sugárzási időpontok megválasztását túl korainak, míg a hétköznapokat figyelve már csak a szülők 46 százaléka. A kiskorúak számára nem megfelelő tartalmak hétvégi és hétköznapi sugárzási időpontjainak megválasztásával a legkevésbé az egyházi iskolások szülei értettek egyet. Hétköznap 65 százalékuk, hétvégén pedig 67 százalékuk találta a kifogásolható tartalmak sugárzási idejét túl korainak. Az önkormányzati iskolákat látogató gyerekek szülei a sugárzási időpont tekintetében mind hétköznap, mind hétvégén az egyháziakénál valamelyest magasabb arányban ítélték részben megfelelőnek a műsorszolgáltatói gyakorlatot (hétköznap 40,5 %, hétvége 35,8 %).

5. ábra. Az Ön véleménye szerint a gyermekek szempontjából kifogásolható tartalmú műsorok sugárzási időpontjának megválasztása: (válaszok százalékos megoszlása, hétköznap/hétvége)

A sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások meghatározása azon a feltételen alapszik, hogy van egy olyan időpont, amelyen túl kiskorúak már nem látják vagy hallják az adott műsort. Ez az időpont azonban országonként nagyon különböző, mivel függ az ország hagyományaitól, a szokásoktól, de attól is, hány éves korban, hány órakor mennek aludni a gyerekek.

Ennek okán arra is válaszolniuk kellett a mintában szereplő szülőknek, hogy véleményük szerint mikortól lenne szabad a televíziónak olyan műsorokat sugároznia, amelyek tartalma feltehetőleg már ártalmas lehet a kiskorú gyermekre. Abból a nyilvánvaló körülményből kiindulva, hogya családok hétköznapi és hétvégi életvitele eltér, a hétvégén rendelkezésre álló több szabadidő pedig a tévénézésre fordított idő növekedésével jár együtt, a mintában szereplőket megkérdeztük úgy a hétköznapokra, mint a hétvégére vonatkozóan. A válaszok megoszlását a 6. ábra mutatja.

6. ábra. Az Ön véleménye szerint mikortól lenne szabad a televíziónak olyan műsorokat sugároznia, amelyek tartalma feltehetőleg már ártalmas lehet a kiskorú gyermekre nézve? (válaszok százalékos megoszlása, hétköznap/hétvége)

A kiskorúak számára ártalmas műsorszámok optimális időpontját illetően távolról sem egyöntetűek az álláspontok. Bár a megkérdezettek többsége, azaz tízből megközelítőleg négy szülő (38-41 %) mind hétköznapra, mind a hétvégére vonatkozóan a 22 órás kezdési időpontot tartotta megfelelőnek a kiskorúakra már feltehetőleg ártalmas műsorszámok sugárzására, igen jelentős részük (43-33 %) ennél korábbi időpontokat jelölt meg. Ugyanakkor mindössze 14, illetve 22 százalékuk elvárása igazolta vissza a törvényben rögzített 23 órát. Az ideális „vízválasztóra” vonatkozó álláspontok megosztottsága azzal magyarázható, hogy a gyermekek életkorából adódóan a szülők nyilvánvalóan különbözőképpen ítélik meg a kérdést. A hétköznapokra vonatkozó 20 órás kezdési időpontot megfelelőnek tartók csoportjában az alsó tagozatos gyermekkel rendelkező szülők aránya szignifikánsan magasabb volt a felsősök szüleinek arányánál. Ezzel szemben azok között, akik az ártalmas műsorszámok optimális sugárzási időpontjának a 23 órát tekintették, az alsó tagozatosok szüleinél magasabb számban voltak jelen a felső tagozatosok szülei mind a hétköznapok, mind a hétvége tekintetében. Miután a minta csupán a hat és 14 év közötti általános iskolások szüleinek megkérdezésére szorítkozott, valószínű, hogy az ennél idősebb gyermekek szüleinek válaszai a megfelelő sugárzási időpontok terén a fentiektől eltérő eredményeket mutattak volna. A kapott válaszok tükrében megállapítható, hogy a kiskorúak hatékony védelme a számukra feltehetően ártalmas tartalmakkal szemben differenciáltabb szabályozást igényel. Ha a műsorszolgáltató a sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások módszerét alkalmazza, úgy a lehetséges ártalom mértékének megfelelően több idősávot is meg kell különböztetnie.

Valamelyest eltérnek a vélemények a kezdési időpontra vonatkozóan a hétköznap és a hétvége között azáltal, hogy a hétvégén a 22 óra előtti időpontokat megjelölő válaszok aránya a hétköznapéhoz viszonyítva tíz százalékkal csökkent, míg a 23 órás kezdési időpontot megnevezők aránya hét százalékkal nőtt. Így hétvégén a kiskorúakra feltehetően ártalmas műsorszámok kezdési időpontja – amint a 6. ábrán is látható – valamelyest későbbre tolódik.⁷

Törvényi szabályozás

A kiskorúak védelmével kapcsolatos szülői vélemények utolsó kérdésblokkja a potenciálisan ártalmas műsorszámok sugárzásával kapcsolatos törvényi szabályozás ismeretére, valamint a jelenlegi szabályozás megítélésére vonatkozott. Mivel a médiatörvény vonatkozó rendelkezései a szakemberek számára is nehezen értelmezhetőek, a törvénnyel kapcsolatos tájékozottság egyetlen ismérveként a kiskorúak számára ártalmas tartalmak sugárzási időpontjának korlátozása jöhetett számításba.

Arra a kérdésre, van-e tudomása arról, hogy szabályozzák a televíziós műsorszolgáltatókat azzal kapcsolatban, mikortól sugározhatnak a kiskorú gyermekekre ártalmas műsorszámokat, a megkérdezettek 76 százaléka adott nemleges választ, illetve egyáltalán nem válaszolt. Ez az adat a szülők nagyarányú tájékozatlanságát mutatja. Még nagyobb szakadék tátong a jól informáltak és a téves információkkal rendelkezők között a sugárzási időpont pontos ismeretére vonatkozóan. Azok között, akik egyáltalán megjelöltek valamilyen időpontot az adásidő-korlátozással kapcsolatosan – a megkérdezettek csupán 18 százalékáról beszélhetünk – tízből nem egészen kettő tudott az időpontról helyes választ adni. Ez az arány pedig a mintában szereplők mindössze három százalékának felel meg. Kétszer ennyien vélték úgy, hogy a televíziók már 20 órától nem sugározhatnak kiskorúakra ártalmas műsorokat, és ugyanennyien voltak, akik a korlátozás kezdetét 22 órára tették.

Arra a kérdésre, hogy mennyire elégedettek a szülők a jelenlegi szabályozással, illetve szerintük milyen intézkedésekkel lehetne a gyermekvédelmi szempontokat a televíziós csatornák műsorkínálatában fokozottabban érvényesíteni, előre megadott lehetőségek közül választhattak a megkérdezettek. A 7. ábra azon szülők válaszainak megoszlását szemlélteti, akik bevallásuk szerint tudnak arról, hogy van erre vonatkozó törvényi szabályozás.

7. ábra. Vélemények arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedésekkel lehetne a gyermekvédelmi szempontokat a televíziós csatornák műsorkínálatában fokozottabban érvényesíteni a jelenlegi szabályozással kapcsolatos elégedettség tükrében (%)

A kapott válaszokat újrakódoltuk, majd az adatok jobb áttekinthetősége érdekében összevonás okat hajtottunk végre. Amint a 7. ábra is mutatja, a válaszolók nem egészen egy tizede nyilatkozott úgy, hogy nincs szükség olyan intézkedésekre, amelyek következtében a gyermekek érdekei a műsorkínálatban fokozottabban érvényesülnének. Elsöprő többségük azonban azon az állásponton volt, hogy kellenek bizonyos lépések, amelyek a jelenlegi helyzet javulását eredményeznék.

Ugyanakkor a lehetséges megoldások közül jóval nagyobb arányban szavaztak bizalmat a felülről jövő jogi lépéseknek, mint az alulról szerveződő civil kezdeményezéseknek.

Azok a szülők, akik úgy gondolták, hogy a jelenlegi szabályozással teljesen vagy részben elégedettek, de mégis szükségét érzik valamilyen célzott intézkedésnek és ők voltak a legnagyobb számban – többnyire a jog, a törvény eszközeivel kényszerítenék ki, hogy a gyermekvédelem szempontjaira a műsorszolgáltatók jobban tekintettel legyenek. Közöttük is valamivel többen voltak azok, akik a hatályban lévő szabályozás hatékonyabb betartásával, keményebb büntetésekkel vélik ezt megvalósítani, mint azok, akik szerint szigorúbb törvényi szabályozás szükségesek. Bár a jelenlegi szabályozással nem elégedettek közül a többség szintén jogi úton szerezne ennek érvényt, az elégedetlenek között mégis gyakoribb volt az olyan válaszok előfordulása, amelyek úgy ítélték meg, hogy a civil összefogás, a társadalmi szervezetek, illetve a szülők erőteljesebb fellépése inkább segíthet, mint azok körében, akik elégedettek a szabályozással.

Összegzés

Jelen kutatásunk Magyarországon – tudomásunk szerint – először kísérelte meg a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakkal kapcsolatos szülői vélemények feltérképezését. Eredményeink azt mutatják, hogy a budapesti általános iskolások szüleinek körében a műsorkínálatban bekövetkezett változások nyomán jelentősen felértékelődött a kiskorúak védelmének problematikája. A szülők döntő többsége tisztában van azzal, a televíziók műsorkínálatában előforduló erőszak, szexualitás, valamint trágár, durva beszéd a műsorszolgáltatók nézőkért folytatott kiélezett harcának a következménye azért, hogy a kínálatot minél izgalmasabbá, meghökkentőbbé tegyék. Ugyanakkor a kiskorúakra feltételezhetően káros befolyást gyakorló televíziós tartalmak közül egyértelműen az erőszakot ítélték a gyermekek szempontjából a leginkább ártalmasnak, sőt, a probléma nagysága kapcsán a többség annak a véleményének adott hangot, hogy az már társadalmi méreteket öltött. Kevésbé gondolták azt, hogy az erőszak hatása a társadalomban generalizáltan jelentkezik, sokkal inkább egyetértettek azzal, hogy az elsősorban a gyermekekre ártalmas. A lehetséges konkrét ártalmakkal összefüggésben a szülők körében az a leginkább elfogadott nézet (55 %), hogy az erőszak gyakori látványa az embereket arra tanítja: az erőszak a konfliktusok megoldásának elfogadható és hatékony eszköze. Ezzel szemben szinte elenyésző arányban (6 %) voltak azok, akik az erőszaknak pozitív hatást tulajdonítottak.

Bár a megkérdezetteknél a szülői kontrollt elősegítő eszközök megítélése egyértelműen pozitív attitűdökről árulkodott, a kiskorúak védelmére vonatkozó szabályozások ismertségében jelentős deficitet lehetett felfedezni. Nagyobb tájékozottságot mutattak az országos médiumok által bevezetett önkorlátozó intézkedéseket illetően, mint az a törvényi szabályozás kapcsán tapasztalható. Igaz, arról nem kérdeztük a szülőket, vajon tudják-e, a figyelmeztető jelzések használatát érintő panaszaikkal kihez fordulhatnak, de – mivel a minősítést végző kilétével csak kevesen vannak tisztában – valószínűleg a kérdés további hiányokat tárt volna fel.

A műsorszolgáltatók önszabályozásra irányuló törekvései mindenképpen dicséretesek, ugyanakkor hiányzik egy lényeges elem, mégpedig a kritikával élők visszajelzésének lehetősége, miután az önként vállalt korlátok betartását hatósági eszközzel nem lehet biztosítani. A műsorszolgáltató önszabályozásának természetesen helye van a médiaszabályozásban, de működése elsősorban a nyilvánosság kényszerítő erején múlik. Amíg a tévénézők nem kapnak kellő tájékoztatást és felvilágosítást a gyermekek és szülők érdekeit szolgáló jogi rendelkezésekről, illetve a különböző participációs lehetőségekről, továbbra is a felülről jövő jogi lépések jelentik a megoldást számukra.

Irodalom

AGB Hírek (2002/1) Nézők és a televízió.

Bíró Ildikó (1998) A médiaerőszak hatása és megítélése a gyermekek és fiatalok körében. Tárki.

Falussy Béla (1997) Média az idő mérlegén. Jel-kép, 3. sz.

Gerbner, George (2000) A média rejtett üzenete. Válogatott tanulmányok. Budapest: Osiris.

Groebel, Jo (1998) Young People's Perception of Violence on the Screen. A joint project of Unesco and the World Organisation of the Scout Movement.

KSH (2000) Időfelhasználás 1986 és 1999 őszén. (15 és 74 év közötti lakosság)

László Miklós (1999) Példa-kép: A tizenéves korosztály értékválasztásai és a média. Jel-Kép, 3. sz.

ORTT (200la) A műsorelőzetesekben tapasztalt brutalitás. www.ortt.hu

ORTT (200lb) Az erőszak prezentációja az RTL Klub és a TV2 nem zenés fikciós műsoraiban. www.ortt.hu

Szilády Szilvia (1998) Az erőszak és brutalitás jelenlétének vizsgálata a közszolgálati és kereskedelmi műsorszolgáltatók „nem-zenés-fikciós” műsorkínálatában. ORTT Kézirat. www.ortt.hu

Szilády Szilvia (1999) Erőszak és brutalitás a magyar televíziós műsorkínálatban. Jel-Kép, 3. sz.

Terestyéni Tamás (2000) A magyarországi országos televíziós műsorkínálat 1999-ben. Jel-Kép, 1. sz.

Terestyéni Tamás (2001) A magyarországi országos televíziós műsorkínálat 2000-ben. www.ortt.hu

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum