Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2002 ősz

Erőszak

Szilády SzilviaBaranyai Eszter:

A kiskorúak védelme és a televízió

A KISKORÚAK SZÁMÁRA ÁRTALMAS TELEVÍZIÓS TARTALMAK MEGÍTÉLÉSE A BUDAPESTI ÁLTALÁNOS ISKOLÁSOK SZÜLEINEK KÖRÉBEN

A kereskedelmi televíziózás magyarországi megjelenése óta folyamatosan napirenden van a gyermekek fejlődését károsan befolyásoló televíziós tartalmak problematikája. Számos szervezet tiltakozott a képernyőn tért hódító erőszak ellen. Az alábbi írás célja, hogy egy közönségmérés segítségével újabb adalékokkal szolgáljon a kérdés kutatóinak, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a törvényalkotók és a felügyelő szervek, illetve a műsorszolgáltatók részére további lényeges ismeretek álljanak rendelkezésre a jövőt érintő médiapolitikai döntéseik meghozatalánál.

A rendszerváltás óta gyökeres változások mentek végbe a magyarországi média és közönsége szerkezetében. Az 1996. évi I. törvény megszületése és a duális médiarendszer létrejötte után sokak számára igen hamar világossá vált, hogy a választék bővülése nem feltétlenül jár együtt a minőség javulásával. Az újonnan megjelenő kereskedelmi műsorszolgáltatók „családi műsorpolitikája” 1998 elejére már számos magyarországi társadalmi szervezet tiltakozását váltotta ki.1 Azóta folyik a lehetséges szabályozási alternatívák tanulmányozása. Szakmai konferenciákat rendeztek, illetve számos, a hazai helyzetet feltáró kutatási eredmény is született (például Bíró 1998; László 1999). Ugyanakkor tudomásunk szerint máig nem került sor a témát érintő nézői vélemények felmérésére. Az alábbi tanulmány célja, hogy a közönség egy szegmensének véleményét feldolgozva újabb adalékokkal szolgáljon a kérdés kutatóinak, és hozzájáruljon ahhoz, hogy a törvényalkotók és a felügyelő szervek, illetve a műsorszolgáltatók részére további lényeges ismeretek álljanak rendelkezésre a jövőt érintő médiapolitikai döntéseik meghozatalánál. Talán sikerül megszívlelnünk George Gerbner szavait, miszerint „itt az ideje annak, hogya polgárok részt vehessenek azokban a kulturális döntésekben, amelyek életüket és gyermekeik életét formálják” (Gerbner 2000: 98).

Tanulmányunk az Országos Rádió és Televízió Testület megbízásából2001-ben készült közvélemény-kutatás egy részét dolgozza fel. Tudomásunk szerint ez az 500 budapesti általános iskolás szüleinek megkérdezésén alapuló kutatás kísérelte meg először a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakkal kapcsolatos szülői vélemények feltérképezését. A teljes kutatás elsősorban három nagyobb témakört ölelt fel:

Nézői szokások és műsorkínálat-változás

A média gyermekekre gyakorolt szocializációs szerepe ma már elvitathatatlan. Különösen áll ez a televízióra, amely a családok otthoni szabadidős tevékenységei között mára egyértelműen uralkodó szerepet tölt be. Az az UNESCO megbízásából 1996-1997-ben készült kutatás, amelyben a világ 23 országából összesen több mint 5 000 12 éves gyermeket kérdeztek többek között tévénézési szokásairól, azt az eredményt hozta, hogy a gyermekek 91 százalékának található otthonában televíziókészülék, és legalább 50 százalékkal több időt töltenek a televízió előtt (átlagosan három órát), mint bármely más iskolán kívüli tevékenységgel, beleértve a rádióhallgatást, az olvasást vagy a házi feladat elkészítését. Az öt kontinens országait átfogó vizsgálat arra is rámutatott, hogy az olyan akcióhősöket, mint például a Terminátor, a világ gyermekeinek 88 százaléka ismeri, és az úgynevezett high aggression övezetekben élő gyermekek 51 százaléka, míg az úgynevezett law aggression területeken lakók 38 százaléka tekinti egyúttal példaképének is (Groebel 1998).

A média és különösen a televízió fokozott térnyerése az elmúlt évtizedekben a magyar népesség körében is világosan megfigyelhető jelenség. Bár a televíziózás már az 1980-as évek közepén is meghatározó helyet foglalt el az otthoni szabadidős tevékenységek között, az 1990-es évek végére a ráfordított idő növekedését tekintve szinte minden egyéb szabadidős tevékenységet maga mögé utasított. A felnőtt magyar népesség körében végzett 1986 és 1999 évi időmérleg-felvételek szerint a tévénézésre fordított idő több mint 50 százalékkal növekedett, ami azt jelenti, hogy az 1990-es évek végére napi átlagos ideje a férfiak körében 2 óra 40 perc, a nők körében alig valamivel kevesebb, 2 óra 32 perc volt (KSH 2000). Az AGB Hungary műszeres közönségmérésének 2001-es adatai azt mutatják, hogy napjainkban a felnőttek majdnem 4 és fél órát töltenek naponta a képernyő előtt (AGB Hírek 2002/1). A tévénézésre fordított idő ugrásszerű növekedésének hátterében egyrészt a kereső- és termelőmunkára fordított idő jelentős csökkenése áll, ami a gazdasági rendszer átalakulásával együtt járó munkanélküliségi ráta emelkedésének következménye, másrészt arra vezethető vissza, hogy a kereskedelmi műsorszolgáltatók megjelenésével a korábbi televíziós műsorkínálat radikális változásokon ment keresztül (Falussy 1997). Az ORTT és az MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoportja vizsgálata szerint a műsorkínálat mennyisége az 1980-as évek közepétől az 1990-es évek végéig megsokszorozódott. Az egy hónap alatt sugárzott műsorok száma 855-ről (1985 március: MTV1, MTV2) 4644-re nőtt (2001 március: MTV1, MTV2, Duna TV, tv2, RTL Klub), az átlagos napi összes műsoridő 22-23 óráról több mint 93 órára emelkedett (Terestyéni 2001). Az átalakulás a műsorkínálat szerkezetét is érintette, a műsorfolyam egészét tekintve a kereskedelmi adók megjelenésével egyre nagyobb teret kaptak a kevésbé fajsúlyos, könnyű szórakozást szolgáló műsortípusok. Az 1986-os és 2001-es márciusi adatokat összehasonlítva megállapítható, hogy a vizsgált csatornákon2 az egyes műsortípusok hosszát alapul véve a filmek és sorozatok aránya 13,9 százalékról 33,7 százalékra növekedett. Az esti főműsoridő műsorkínálatát tekintve pedig (a vizsgálat szerint ez a 19:01-23:00 közötti idősáv) a filmek és sorozatok aránya 3,6 százalékról (1986) 16,4 százalékra (2001), illetve 3,9 százalékról 13,1 százalékra emelkedett. A sorozatok és filmek műfaji-tartalmi típusait vizsgálva a 2001-es adatok szerint az erőszakos cselekményű produkciók (akciófilmek, krimik, horror, thriller, western, háborús filmek) a teljes film- és sorozatkínálat mintegy 19-20 százalékát teszik ki, azonban ezen típusok jelenléte a legnézettebb időszakokban már jóval magasabb. 2001-ben a legnézettebb időszakban sugárzott filmalkotások közel harmadát olyan műfaji-tartalmi típusok alkották, amelyeknek cselekményétől általában nem áll távol a naturalisztikusan ábrázolt erőszak.

Ugyancsak az ORTT megbízásából 1998 nyarán végzett tartalomelemzés szerint a nem-zenei-fikciós műsorszámok (filmek, sorozatok, rajz- és bábfilmek, színházi közvetítések) 65,9 százalékában, azaz közel kétharmadában legalább egyszer valamilyen formában előfordult erőszak (Szilády 1999). A legtöbb erőszak időarányosan (az agresszió időtartamát tekintve) a többnyire gyermekek által nézett animációs filmekben volt jelen, és az erőszakot tartalmazó műsorszámok 28,5 százaléka kifejezetten a gyermekeknek szólt. Ami a közszolgálati és a kereskedelmi csatornák műsorkínálatának összehasonlítását illeti, az is kiderült, hogy a vizsgált műsorszámokban előforduló erőszak mért idejének arányát tekintve egy hét alatt kétszer annyi erőszak fordult elő a kereskedelmi csatornákon, mint a közszolgálatiakon. Ez az arány a hétvégi műsorkínálatban már négy és félszer volt magasabb.

Az ORTT kizárólag a két országos kereskedelmi csatorna műsorkínálatára szorítkozó 2000-ben készült tartalomelemzése, amely a nyári és az őszi időszakban is vizsgálta a nem-zenei-fikciós műsorszámok erőszaktartalmát, arra az eredményre jutott, hogy a tv2 műsorszámainak 59 százalékában, az RTL Klub műsorszámainak pedig 69 százalékában fordul elő valamilyen formában erőszak. Mindkét csatornán az erőszakos cselekményt ábrázoló műsorszámok mindössze egynegyede volt figyelmeztető jelzéssel ellátva. A vizsgálat során „durva” erőszaknak minősített jeleneteket tartalmazó műsorszámok 56 (tv 2), illetve 41 százaléka (RTL Klub) került az egyezményes jelölés feltüntetésével adásba. Emellett a tv2 vizsgált műsorszámainak 23 százalékában volt jelen úgynevezett „lágy” szexuális tartalom, valamint 22 százalékában voltak trágár kifejezések hallhatók. Az RTL Klub nem-zenei-fikciós műsorkínálatában a szexuális képsorokat tartalmazó műsorszámok aránya 12 százalékos volt, trágár nyelvezet pedig 11 százalékukban fordult elő (ORTT 2001b).

Szabályozás

A magyar médiatörvény a kiskorúak szempontjából ártalmas tartalmakra vonatkozóan három rendelkezést tartalmaz. Ezek egyrészt az erőszakos magatartás követendő példaként való bemutatásának tilalmára, másrészt a kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas tartalmakra vonatkoznak.3

1999. március 15-tól az országos televíziók egyhangúlag elfogadott önkorlátozó intézkedésében a szabályozás egy új kezdeményezése tűnt fel a gyermek- és ifjúságvédelem terén. Eszerint a műsorszolgáltatók este nyolc óra előtt nem sugároznak életkori korlátozást igénylő filmeket, este nyolc után pedig az ilyen jellegűműsor számokat olyan jelzéssel látják el, mint:

kék ▲ – 14 éven aluliaknak nem ajánlott

piros ● – csak 18 éven felülieknek ajánlott

A műsorszolgáltató maga minősíti a műsorszámokat a két kategória szerint. A jelzést az adott műsorszám elején, valamint a megszakító reklámblokkok, illetve műsorelőzetesek után is megjelenteti. Ha a televízió bemondót alkalmaz, a figyelmet szóban is felhívja. Emellett a korhatár alá eső műsorszámoknál a megadott jelzést a műsorújságokban is feltüntetik.

A kiskorú védelme

Első lépésben arra a kérdésre kerestük a választ: mindenekelőtt kinek a feladata, hogy a gyermekeket a televízió okozta nemkívánatos hatásoktól megóvja? Tízből hat megkérdezett egyértelműen azon az állásponton volt, hogy elsősorban a szülő felelőssége arról gondoskodni, hogy gyermeke megfelelő műsorszámokat nézzen.

Természetesen ez még nem jelenti azt, hogy a szülők többsége úgy véli, egyáltalán nincs szükség gyermekeket védő szabályok kialakítására, de sokak szerint a legszigorúbb törvényi előírások sem képesek a szülői odafigyelést helyettesíteni. Fele-fele arányban osztotta meg a feladatokat a szülők és a műsorszolgáltatók között további 36 százalékuk, és csupán négy százalékuk hárította a felelősséget magáról teljes mértékben a műsorszolgáltatóra.

Többek között a primer szülői felelősségre vonatkozó magyarázatot látszik alátámasztani az 1. táblázat, hiszen mindössze a szülők tíz százaléka gondolta úgy: a kiskorúak védelmében a televíziók műsorkínálatát nem fontos jogilag szabályozni. Ezzel szemben 37 százalékuk tartotta a jogi szabályozást nagyon fontosnak, további 46 százalék pedig fontosnak. A megkérdezettek hét százaléka nem kívánt vagy nem tudott a kérdésben állást foglalni. A két klasszikus médium – a televízió és a mozi – összehasonlítása során tíz százakkal voltak többen a tévé regulációja mellett, míg a szabályozás szükségességét elvetők tábora összességében közel fele akkora volt.

1. táblázat. Véleménye szerint fontos-e a kiskorúak védelmében a televíziók műsorkínálatát, valamint a mozikban bemutatott filmeket jogilag szabályozni? (%)

  Nagyon
fontos
Fontos Nem
fontos
Nem
tudom
Televízió esetében 37,3 45,9 10,2 6,7
Mozikban vetített film esetében 25,9 47,7 18,8 7,7

Hatból öt megkérdezett annak a véleményének adott hangot, hogy szükség van a televíziók műsorkínálatára vonatkozó szabályozásra. A mozik esetében ez az arány három a négyhez.

Az egyházi iskolában tanuló gyermekek szülei sokkal magasabb arányban gondolják azt, hogy a szabályozás mindkét médium esetében nagyon fontos, mint azok a szülők, akik gyermekeiket önkormányzati iskolákba járatják (lásd az 1. ábrát). Ez utóbbiak csoportjában az átlagnál valamivel magasabb arányban tartják szükségtelennek a televíziók szabályozását. Az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei közül mindenki számára fontos a szabályozás.

1. ábra. A jogi szabályozással kapcsolatos vélemények az iskolatípusok megoszlásában

A szabályozással kapcsolatban az egyik lényeges kérdés az, hogy a leginkább érintettek körében megvan-e a korlátozáshoz ajánlatos társadalmi konszenzus. A másik fontos tényező a szabályozás szükséges mértékéről alkotott álláspontok megismerése. Ennek megállapításához arról is megkérdeztük a mintában szereplőket, hogy „véleményük szerint hány éves korig fontos a kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás a televíziók, illetve a mozik esetében?”

A súlyozott alapmegoszlást vizsgálva mind a tévé, mind a mozi esetében a válaszok többsége a három hagyományos korhatár között oszlik meg (lásd a 2. ábrát). Ezen belül közel azonos azoknak a válaszoknak az aránya, amelyek a két klasszikus médium jogi szabályozásának szükséges felső korhatárára vonatkoznak. A megkérdezettek 31 százaléka a tévé műsorkínálatának szabályozását 14 éves korig tartja szükségesnek, a filmszínházakban bemutatott filmek esetében pedig ez az arány 28 százalékos. Valamivel magasabb arányban, 29-30 százaléknyian voltak azok, akik mindkét médiumra vonatkozóan a 16 éves felső korhatárt tartanák megfelelőnek. A tévé esetében a megkérdezettek 23 százaléka, a mozinál 26 százalékuka teljes nagykorúságig kiterjesztené a korlátozásokat. Ugyanakkor a válaszok megoszlását az iskolatípusok bontásában vizsgálva kitűnik, hogy az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei mind a televízió, mind a mozi esetében a szabályozás életkori kiterjesztését tekintve az átlaghoz képest jóval szigorúbb állásponton vannak. Minden második megkérdezett a 18 éves korhatárt vélte megfelelőnek, szemben az önkormányzati iskolákba járó gyermekek szüleivel, akik közül csupán minden ötödik, illetve negyedik volt ugyanezen a véleményen.

2. ábra. „Az Ön véleménye szerint hány éves korig fontos a kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás a televíziók, illetve a mozik esetében?”

Bár a szabályozás fontosságának megítélése kapcsán a megkérdezettek a két klasszikus médium közül a televízió szabályozásának némileg nagyobb fontosságot tulajdonítottak, nem mondható el ugyanez a szabályozás mértékéről. A továbbiakban kizárólag azon szülők korhatárra vonatkozó válaszait dolgoztuk fel, akik a szabályozást előzőleg nagyon fontosnak, illetve fontosnak ítélték. A 3. ábra – a „nem tudom” válaszok kizárásával – ezek megoszlását szemlélteti.

3. ábra. A kiskorúak védelmével kapcsolatos jogi szabályozás felső korhatára a televíziók, illetve a mozik esetében a jogi szabályozást nagyon fontosnak/fontosnak megítélők megoszlásában

Amint a 3. ábra is mutatja, a szülők véleménye a három tradicionális korosztály között ez esetben is erősen megoszlik. Csupán a televíziónál állapítható meg, hogy a szabályozást nagyon fontosnak tartó szülők magasabb arányban tartják a korlátozásokat egészen a teljes nagykorúságig szükségesnek. A mozik esetében ilyen összefüggés nem állapítható meg. Bár a mozikban bemutatott filmeknél valamivel többen gondolják úgy, hogy a szabályozás kapcsán kiszabható felső korhatárként a 18 év (34,7 %) lenne megfelelő – szemben a televízióknál adott válaszok arányával (29,1 %) –, a kapott értékek közötti differencia meglehetősen alacsony, alig haladja meg az öt százalékot. Ezzel szemben a televízióra és a mozira vonatkozó vélemények közötti átfedés – a kiskorúak védelmével kapcsolatos szabályozás felső életkori határát illetően – itt a legmagasabb: 95,4 százalékos.

A fenti eredményekből az állapítható meg, hogy a szülői vélekedéseket nem befolyásolja a recepció formája, a megkérdezettek általában nem tulajdonítanak a tévének a gyermekek szempontjából nagyobb potenciális veszélyt, mint a mozinak. Mivel a megkérdezett szülők nem tartják szükségesnek a két médium valamelyikének szigorúbb szabályozását, célszerűnek látszik a mozikban bemutatott filmek korhatári megállapításait, valamint ezek televíziós sugárzásával kapcsolatos törvényi korlátozásokat a nemzetközi tapasztalatokat és példákat4 is figyelembe véve valamiképp összehangolni.

Vélemények a jelzésekről

Több mint két évvel a jelzésrendszer bevezetése után a megkérdezett budapesti szülők 94 százaléka hallott a kék háromszögről, illetve a piros körről. Az összehasonlítás kedvéért érdemes megjegyezni, hogy bár a filmszínházakban vetített filmek esetében is jogszabály írja elő – mégpedig 1965 óta – a korhatárok megállapítását, a megkérdezettek csupán 67 százalékának volt erről tudomása. A válaszolók 82 százaléka – bevallása szerint – figyelembe is veszi a televíziós ajánlásokat.

Azok a megkérdezettek, akik már hallottak a bevezetett jelzésrendszerről, 46 százalékban teljes mértékben, illetve 45 százalékban részben értettek egyet azzal az állítással, amely szerint a televíziós műsoroknál az ajánlott korhatár feltüntetése helyes módszer annak megakadályozására, hogy a gyermekek a koruknak nem megfelelő témákkal találkozzanak. Kifejezett ellenvéleményének csupán nyolc százalékuk adott hangot, két százalékuk pedig nem tudott vagy nem akart válaszolni a kérdésre.

A megkérdezettek elenyésző kisebbségétől (3 %) eltekintve a módszer helyességét érintő kifogások nem azon az elvi megfontoláson alapultak, hogy az alapvető szabadságjogokat sértene, azaz nem áll összhangban a szabad véleménynyilvánítás, illetve az információs szabadság jogával. Ugyanakkor fontos hangsúlyozni, hogy ezen állítás – a mintából adódóan – kizárólag a budapesti, (legalább egy) kiskorú gyermekkel rendelkező szülők véleményét tükrözi. A megkérdezettek 16 százaléka gondolta úgy, hogy az ajánlott korhatár kötelező feltüntetése nem tekinthető cenzúrának, és 74 százalékuk volt azon az állásponton, hogy a gyermekek védelme mindennél előbbre való. A határozatlanok aránya itt már jóval magasabb, nyolc százalékuk a „nem tudom” válaszlehetőséget jelölte meg.

A módszer megítélésével kapcsolatos bizonytalanságok lehetséges okainak feltárása érdekében arra kértük a mintában szereplőket, hogy indokolják meg, általában miért tartják hasznosnak vagy nem hasznosnak a korhatári ajánlásokat. Az ezzel kapcsolatos ellenvetések elsősorban egyrészt a módszer hatékonyságát, másrészt annak gyakorlati alkalmazását érintették. Bár a szülők döntő többsége (78 %) egyértelműen hasznosnak tartotta az ajánlásokat (mert „tájékoztat a műsor jellegéről, támpontot ad, figyelmeztet, hogy a műsor nem gyermeknek való, vagy felhívja a műsorszám durvaságára a figyelmet” stb.), négy százalékuk hasznosnak tartotta, de fenntartásokkal, mivel véleményük szerint a jelzés nem mindig fedi a valóságot, nem egyezik a szülő értékrendjével. Mindössze nyolc százalékot tett ki azok aránya, akik az ilyen típusú ajánlásokat egyáltalán nem ítélték hasznosnak. Ők főleg azzal érveltek, hogy a szülőnek kell ebben a kérdésben döntenie (4 %), nem megfelelő a korhatári ajánlás (1 %), nincs összhangban a szülő elveivel, illetve egyéb indokokat hoztak fel (2 %). A szülők tíz százaléka nem tudott a kérdésben véleményt nyilvánítani.

Azoknak a szülőknek, akik figyelembe veszik a korhatárra vonatkozó ajánlásokat, 22 százaléka számolt be arról, hogy voltak olyan tapasztalatai, amelyek szerint a jelölések csak jobban felkeltették a gyermek érdeklődését a korának nem megfelelő műsorok iránt. Ugyanakkor az ilyen megfigyelések a vizsgált mintában szignifikánsan nem befolyásolták a módszer megítélésével kapcsolatos véleményeket.

Annak ellenére, hogy a megkérdezett szülők 94 százaléka hallott már az országos televíziókban bevezetett jelzésrendszerről, a nyitott kérdésekre adott válaszaik alapján a kék háromszög pontos jelentését mindössze 62 százalékuk, a piros körét pedig 67 százalékuk ismerte. Mindkét jelzés jelentésével a megkérdezettek 60 százaléka volt tisztában. A szülők arra vonatkozó ismeretei, hogy a jelek milyen műsorszámokat jelölnek, valamelyest kedvezőbb képet mutattak: a megkérdezettek közel háromnegyedének volt tudomása arról, hogy filmeket, esetleg sorozatokat jelölnek. Ugyanakkor mindössze 15 százalékuk volt tisztában azzal, hogy dokumentumfilmeket is jelölhetnek, míg minden tizedik mintában szereplő szülő úgy tudta – tévesen -, hogy a minősítés a talk-show-kat és kabarékat, illetve a zenés szórakoztató műsorokat is érinti. A megkérdezett szülők tájékozottsága alapján a jelzések elsődleges forrásának a műsorújság számít (51 %), további 14 százalékuk az információ eredetének a tévé képernyőjét nevezte meg. Végül az ismeretek teljes feltérképezése végett azt is megkérdeztük, hogy ki végzi a műsorszámok minősítését. A válaszokból világosan kitűnt, hogy a megkérdezettek ismeretei ezen a téren a leghiányosabbak: alig több mint 20 százalékuk tudott a kérdésre helyes választ adni, s nevezte meg magát a műsorszolgáltatót.

A két éve bevezetett módszer gyakorlati alkalmazásának megítélése kapcsán arról kérdeztük a mintában szereplő szülőket, hogy tapasztalataik szerint milyen mértékben tartják megbízhatónak a kiskorúak számára nem megfelelő tartalmakra utaló jelzésrendszert. Az eredmények azt igazolták, hogy a megkérdezettek többsége nemcsak általában tartja hasznosnak, hanem többnyire elégedett is a médiumok minősítési gyakorlatával. A szülők azon csoportjának, amelyik bevallása szerint ismeri a jelöléseket, valamint a kérdésre határozott választ tudott adni (a „nem tudom” válaszok aránya 7,9 százalékos volt), egynegyede gondolta úgy, hogy szinte mindig ellátják jelzéssel azokat a műsorszámokat, amelyek a gyermekekre, illetve az ifjúságra ártalmasak lehetnek. Több mint a felük – ennél valamivel visszafogottabban – azon a véleményen volt, hogy az ilyen műsorszámoknál gyakran tüntetik fel a jelzéseket. Ennél jóval kevesebb, 23 százalékuk tapasztalta, hogy a minősítési gyakorlat nem mindig megbízható, mert a kiskorúakra ártalmas műsorszámokat a műsorszolgáltatók csak ritkán vagy szinte alig látják el jelzésekkel. Az iskolák szerinti bontásban a „szinte mindig” válaszok magasabb arányban fordultak elő az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél (25,3 %), míg az egyházi iskolákba járó gyermekek szüleinél az ilyen válaszok aránya az átlagosnál alacsonyabb volt (7,5 %, lásd a 2. táblázatot).

2. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint milyen gyakran látják el jelzéssel azokat a műsorokat, amelyek tartalma ártalmas lehet a gyermekekre és az ifjúságra? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

  Önkormányzati
(n=229)
Alapítványi
(n=21)
Egyházi
(n=40)
Alapmegoszlás
N=328
szinte mindig 25,3 19,0 7,5 24,5
gyakran 52,6 47,8 50,0 52,4
ritkán 18,8 28,6 32,5 19,7
szinte alig 3,1 4,8 10,0 3,4

A többség ugyancsak kedvezően ítélte meg a médiumok osztályozási gyakorlatát arra vonatkozóan, hogy a bizonyos korosztályonként megengedhető tartalmak köre milyen mértékben esik egybe a szülői elképzelésekkel. Bár a válaszok kiértékelésénél ismételten csak azon szülők csoportját vettük figyelembe, akik bevallásuk szerint ismerik a jelzéseket, a „nem tudom” válaszok aránya így is meglehetősen magas, 7,1 százalékos volt. Ezek kizárásával a válaszolók 79 százaléka vélte úgy, hogy a jelzésekkel ellátott műsorszámok szinte mindig, vagy legalábbis gyakran tükrözik az ajánlott korhatárt. Ezzel szemben 21 százalékuk annak a véleményének adott hangot, hogy a korhatári ajánlások csak ritkán, illetve szinte alig fedik a gyermek életkorának megfelelő tartalmakat. Akárcsak az előbbiekben, az iskolák szerinti bontásnál itt is megmutatkozott az egyházi iskolások szüleinek az átlagtól valamelyest eltérő véleménye, miután a klasszifikációs gyakorlat megbízhatatlanságára utaló „szinte alig” válaszok aránya a szülőknek e csoportjában az átlagnál magasabb volt (lásd a 3. táblázatot).

3. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelzéssel ellátott műsorok milyen gyakran tükrözik híven az ajánlott korhatárt? (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

  Önkormányzati
(n=229)
Alapítványi
(n=21)
Egyházi
(n=40)
Alapmegoszlás
N=328
szinte mindig 21,2 22,7 10,0 20,9
gyakran 58,4 63,6 62,5 58,5
ritkán 25,6 13,6 15,0 15,7
szinte alig 4,8 0,0 12,5 4,9

Végül a jelzésrendszer gyakorlati megítélésére vonatkozó kérdésblokk harmadik kérdése az előző kérdést pontosította a tekintetben, hogy a korhatárt nem megfelelőnek tartók valójában milyen irányban észlelik az eltéréseket, azaz a műsorszámok minősítése szigorúbb vagy engedékenyebb, mint azt a szülő kiskorú gyermekével kapcsolatban maga megítélné. Azok a szülők, akik a jelzések jelentését bevallásuk szerint ismerik, és a kérdésre határozott választ tudtak adni (a „nem tudom” válaszok aránya 11,2 százalékos volt), jelentős többségben konzekvensek maradtak az előző válaszukhoz, a kék háromszöggel jelölt műsorok minősítését itt is többnyire megfelelőnek tartották. Ugyanakkor pontosan megfeleződött azon válaszok aránya, amelyek szerint a jelölések nem tükrözik az ajánlott korhatárt. A válaszadók 11 százaléka vélte tapasztalatai alapján úgy, hogy túlságosan szigorú a jelölés a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorszámok esetében, míg pontosan ugyanennyien az ellenkező állásponton voltak, szerintük tehát a minősítés gyakorlata túlságosan engedékeny.

Eltérések láthatók a válaszok iskolák szerinti bontásában is. Míg az önkormányzati iskolákban tanuló gyermekek szüleinél megközelítőleg ugyanolyan arányban voltak azok, akik szigorúnak, illetve engedékenynek találták a minősítést, az alapítványi iskolások szüleinél ez az arány 1:2, az egyházi iskolások szüleinél pedig már 1:13 értéket vett fel. Azoknál a szülőknél, akik szerint a műsorszolgáltatói minősítés túlságosan engedékeny, magasabb arányban fordultak elő az egyházi iskolákban tanuló gyermekek szülei, mint az önkormányzatiakéi (lásd a 4. táblázatot).

4. táblázat. Az Ön tapasztalatai szerint a jelölt műsorok minősítése a 14 éven aluliaknak nem ajánlott műsorok esetében: (százalékos megoszlás a „nem tudom” válaszok kizárásával)

  Önkormányzati
(n=229)
Alapítványi
(n=21)
Egyházi
(n=40)
Alapmegoszlás
N=328
Túlságosan szigorú 11,0 9,1 2,4 10,7
Többnyire megfelelő 79,5 72,7 65,9 78,5
Túlságosan engedékeny 9,6 18,2 31,7 10,8

Az eddig ismertetett adatok alapján azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az országos médiumok két évvel ezelőtt bevezetett önkorlátozó intézkedését a megkérdezett szülők többsége (pontosan 91 százaléka, lásd az előző fejezetet) kedvezően értékeli. Az eredmények iskolatípusok szerinti megoszlásának vizsgálata arra is rámutatott, hogy az átlagosnál megbízhatatlanabbnak tartják a jelzéseket azok a szülők, akik gyermekeiket egyházi iskolába járatják.

A sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások

A televíziók önkorlátozó intézkedése szerint 20 óra előtt nem sugároznak életkori korlátozást igénylő műsorszámokat. Anélkül, hogy a szülők figyelmét a jelzések és a sugárzási időpontok korlátozásának összefüggésére felhívtuk volna, rákérdeztünk, hogy tapasztalataik alapján hétköznap, illetve hétvégén általában hány órától sugároz a televízió olyan műsorokat, amelyek tartalma a kiskorú gyermekek szempontjából kifogásolható.5 A szülők a válaszadás során a műsorajánlókat6 nem vehették figyelembe.

4. ábra. Tapasztalatai szerint általában hány órától sugároz a televízió olyan műsorokat, amelyek tartalma a kiskorú gyermekek szempontjából kifogásolható? (válaszok százalékos megoszlása, hétköznapjhétvége)

A szülők meglehetősen magas arányban nem tudtak vagy nem akartak a kérdésre válaszolni (lásd a 4. ábrát). Ezeket a válaszokat leszámítva a hétköznapra vonatkozóan 49 százalékuk állította, hogy 20 óra előtt is láthatóak olyan műsorszámok, amelyek a kiskorúak szempontjából kifogásolhatóak, a hétvégét tekintve pedig ez az arány 53 százalékos volt. Az eredmények nem igazolták vissza a 20 óra előtti időszakra vonatkozó műsorszolgáltatói önkorlátozás hatékonyságát. A szülőknek dönteniük kellett arról is, hogy megfelelőnek tartják-e a sugárzási időpontokat úgy a hétköznap, mint a hétvége vonatkozásában (lásd az 5. ábrát).

A válaszok alapján – a „nem tudom” válaszok ismételt kizárásával – a kiskorúak szempontjából kifogásolható tartalmak sugárzási idejének megválasztását a hétköznapokra vonatkozóan 37, a hétvégét tekintve 43 százalékuk találta túl korainak, illetve a megkérdezettek további 40-35 százaléka (hétköznap-hétvége) pedig csak részben megfelelőnek. Ezek az arányok egyértelműen arra engednek következtetni, hogy a szülők jelentős többsége a kiskorúak számára nem megfelelő tartalmak sugárzási időpontjának megválasztási gyakorlatával nem vagy csak részben elégedett. Határozottabban adtak ezen véleményüknek hangot az alsó tagozatos tanulók szülei: közülük minden második (51,5 %) tartotta a sugárzási időpontok megválasztását túl korainak, míg a hétköznapokat figyelve már csak a szülők 46 százaléka. A kiskorúak számára nem megfelelő tartalmak hétvégi és hétköznapi sugárzási időpontjainak megválasztásával a legkevésbé az egyházi iskolások szülei értettek egyet. Hétköznap 65 százalékuk, hétvégén pedig 67 százalékuk találta a kifogásolható tartalmak sugárzási idejét túl korainak. Az önkormányzati iskolákat látogató gyerekek szülei a sugárzási időpont tekintetében mind hétköznap, mind hétvégén az egyháziakénál valamelyest magasabb arányban ítélték részben megfelelőnek a műsorszolgáltatói gyakorlatot (hétköznap 40,5 %, hétvége 35,8 %).

5. ábra. Az Ön véleménye szerint a gyermekek szempontjából kifogásolható tartalmú műsorok sugárzási időpontjának megválasztása: (válaszok százalékos megoszlása, hétköznap/hétvége)

A sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások meghatározása azon a feltételen alapszik, hogy van egy olyan időpont, amelyen túl kiskorúak már nem látják vagy hallják az adott műsort. Ez az időpont azonban országonként nagyon különböző, mivel függ az ország hagyományaitól, a szokásoktól, de attól is, hány éves korban, hány órakor mennek aludni a gyerekek.

Ennek okán arra is válaszolniuk kellett a mintában szereplő szülőknek, hogy véleményük szerint mikortól lenne szabad a televíziónak olyan műsorokat sugároznia, amelyek tartalma feltehetőleg már ártalmas lehet a kiskorú gyermekre. Abból a nyilvánvaló körülményből kiindulva, hogya családok hétköznapi és hétvégi életvitele eltér, a hétvégén rendelkezésre álló több szabadidő pedig a tévénézésre fordított idő növekedésével jár együtt, a mintában szereplőket megkérdeztük úgy a hétköznapokra, mint a hétvégére vonatkozóan. A válaszok megoszlását a 6. ábra mutatja.

6. ábra. Az Ön véleménye szerint mikortól lenne szabad a televíziónak olyan műsorokat sugároznia, amelyek tartalma feltehetőleg már ártalmas lehet a kiskorú gyermekre nézve? (válaszok százalékos megoszlása, hétköznap/hétvége)

A kiskorúak számára ártalmas műsorszámok optimális időpontját illetően távolról sem egyöntetűek az álláspontok. Bár a megkérdezettek többsége, azaz tízből megközelítőleg négy szülő (38-41 %) mind hétköznapra, mind a hétvégére vonatkozóan a 22 órás kezdési időpontot tartotta megfelelőnek a kiskorúakra már feltehetőleg ártalmas műsorszámok sugárzására, igen jelentős részük (43-33 %) ennél korábbi időpontokat jelölt meg. Ugyanakkor mindössze 14, illetve 22 százalékuk elvárása igazolta vissza a törvényben rögzített 23 órát. Az ideális „vízválasztóra” vonatkozó álláspontok megosztottsága azzal magyarázható, hogy a gyermekek életkorából adódóan a szülők nyilvánvalóan különbözőképpen ítélik meg a kérdést. A hétköznapokra vonatkozó 20 órás kezdési időpontot megfelelőnek tartók csoportjában az alsó tagozatos gyermekkel rendelkező szülők aránya szignifikánsan magasabb volt a felsősök szüleinek arányánál. Ezzel szemben azok között, akik az ártalmas műsorszámok optimális sugárzási időpontjának a 23 órát tekintették, az alsó tagozatosok szüleinél magasabb számban voltak jelen a felső tagozatosok szülei mind a hétköznapok, mind a hétvége tekintetében. Miután a minta csupán a hat és 14 év közötti általános iskolások szüleinek megkérdezésére szorítkozott, valószínű, hogy az ennél idősebb gyermekek szüleinek válaszai a megfelelő sugárzási időpontok terén a fentiektől eltérő eredményeket mutattak volna. A kapott válaszok tükrében megállapítható, hogy a kiskorúak hatékony védelme a számukra feltehetően ártalmas tartalmakkal szemben differenciáltabb szabályozást igényel. Ha a műsorszolgáltató a sugárzási időponton alapuló tartalmi korlátozások módszerét alkalmazza, úgy a lehetséges ártalom mértékének megfelelően több idősávot is meg kell különböztetnie.

Valamelyest eltérnek a vélemények a kezdési időpontra vonatkozóan a hétköznap és a hétvége között azáltal, hogy a hétvégén a 22 óra előtti időpontokat megjelölő válaszok aránya a hétköznapéhoz viszonyítva tíz százalékkal csökkent, míg a 23 órás kezdési időpontot megnevezők aránya hét százalékkal nőtt. Így hétvégén a kiskorúakra feltehetően ártalmas műsorszámok kezdési időpontja – amint a 6. ábrán is látható – valamelyest későbbre tolódik.7

Törvényi szabályozás

A kiskorúak védelmével kapcsolatos szülői vélemények utolsó kérdésblokkja a potenciálisan ártalmas műsorszámok sugárzásával kapcsolatos törvényi szabályozás ismeretére, valamint a jelenlegi szabályozás megítélésére vonatkozott. Mivel a médiatörvény vonatkozó rendelkezései a szakemberek számára is nehezen értelmezhetőek, a törvénnyel kapcsolatos tájékozottság egyetlen ismérveként a kiskorúak számára ártalmas tartalmak sugárzási időpontjának korlátozása jöhetett számításba.

Arra a kérdésre, van-e tudomása arról, hogy szabályozzák a televíziós műsorszolgáltatókat azzal kapcsolatban, mikortól sugározhatnak a kiskorú gyermekekre ártalmas műsorszámokat, a megkérdezettek 76 százaléka adott nemleges választ, illetve egyáltalán nem válaszolt. Ez az adat a szülők nagyarányú tájékozatlanságát mutatja. Még nagyobb szakadék tátong a jól informáltak és a téves információkkal rendelkezők között a sugárzási időpont pontos ismeretére vonatkozóan. Azok között, akik egyáltalán megjelöltek valamilyen időpontot az adásidő-korlátozással kapcsolatosan – a megkérdezettek csupán 18 százalékáról beszélhetünk – tízből nem egészen kettő tudott az időpontról helyes választ adni. Ez az arány pedig a mintában szereplők mindössze három százalékának felel meg. Kétszer ennyien vélték úgy, hogy a televíziók már 20 órától nem sugározhatnak kiskorúakra ártalmas műsorokat, és ugyanennyien voltak, akik a korlátozás kezdetét 22 órára tették.

Arra a kérdésre, hogy mennyire elégedettek a szülők a jelenlegi szabályozással, illetve szerintük milyen intézkedésekkel lehetne a gyermekvédelmi szempontokat a televíziós csatornák műsorkínálatában fokozottabban érvényesíteni, előre megadott lehetőségek közül választhattak a megkérdezettek. A 7. ábra azon szülők válaszainak megoszlását szemlélteti, akik bevallásuk szerint tudnak arról, hogy van erre vonatkozó törvényi szabályozás.

7. ábra. Vélemények arra vonatkozóan, hogy milyen intézkedésekkel lehetne a gyermekvédelmi szempontokat a televíziós csatornák műsorkínálatában fokozottabban érvényesíteni a jelenlegi szabályozással kapcsolatos elégedettség tükrében (%)

A kapott válaszokat újrakódoltuk, majd az adatok jobb áttekinthetősége érdekében összevonás okat hajtottunk végre. Amint a 7. ábra is mutatja, a válaszolók nem egészen egy tizede nyilatkozott úgy, hogy nincs szükség olyan intézkedésekre, amelyek következtében a gyermekek érdekei a műsorkínálatban fokozottabban érvényesülnének. Elsöprő többségük azonban azon az állásponton volt, hogy kellenek bizonyos lépések, amelyek a jelenlegi helyzet javulását eredményeznék.

Ugyanakkor a lehetséges megoldások közül jóval nagyobb arányban szavaztak bizalmat a felülről jövő jogi lépéseknek, mint az alulról szerveződő civil kezdeményezéseknek.

Azok a szülők, akik úgy gondolták, hogy a jelenlegi szabályozással teljesen vagy részben elégedettek, de mégis szükségét érzik valamilyen célzott intézkedésnek és ők voltak a legnagyobb számban – többnyire a jog, a törvény eszközeivel kényszerítenék ki, hogy a gyermekvédelem szempontjaira a műsorszolgáltatók jobban tekintettel legyenek. Közöttük is valamivel többen voltak azok, akik a hatályban lévő szabályozás hatékonyabb betartásával, keményebb büntetésekkel vélik ezt megvalósítani, mint azok, akik szerint szigorúbb törvényi szabályozás szükségesek. Bár a jelenlegi szabályozással nem elégedettek közül a többség szintén jogi úton szerezne ennek érvényt, az elégedetlenek között mégis gyakoribb volt az olyan válaszok előfordulása, amelyek úgy ítélték meg, hogy a civil összefogás, a társadalmi szervezetek, illetve a szülők erőteljesebb fellépése inkább segíthet, mint azok körében, akik elégedettek a szabályozással.

Összegzés

Jelen kutatásunk Magyarországon – tudomásunk szerint – először kísérelte meg a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakkal kapcsolatos szülői vélemények feltérképezését. Eredményeink azt mutatják, hogy a budapesti általános iskolások szüleinek körében a műsorkínálatban bekövetkezett változások nyomán jelentősen felértékelődött a kiskorúak védelmének problematikája. A szülők döntő többsége tisztában van azzal, a televíziók műsorkínálatában előforduló erőszak, szexualitás, valamint trágár, durva beszéd a műsorszolgáltatók nézőkért folytatott kiélezett harcának a következménye azért, hogy a kínálatot minél izgalmasabbá, meghökkentőbbé tegyék. Ugyanakkor a kiskorúakra feltételezhetően káros befolyást gyakorló televíziós tartalmak közül egyértelműen az erőszakot ítélték a gyermekek szempontjából a leginkább ártalmasnak, sőt, a probléma nagysága kapcsán a többség annak a véleményének adott hangot, hogy az már társadalmi méreteket öltött. Kevésbé gondolták azt, hogy az erőszak hatása a társadalomban generalizáltan jelentkezik, sokkal inkább egyetértettek azzal, hogy az elsősorban a gyermekekre ártalmas. A lehetséges konkrét ártalmakkal összefüggésben a szülők körében az a leginkább elfogadott nézet (55 %), hogy az erőszak gyakori látványa az embereket arra tanítja: az erőszak a konfliktusok megoldásának elfogadható és hatékony eszköze. Ezzel szemben szinte elenyésző arányban (6 %) voltak azok, akik az erőszaknak pozitív hatást tulajdonítottak.

Bár a megkérdezetteknél a szülői kontrollt elősegítő eszközök megítélése egyértelműen pozitív attitűdökről árulkodott, a kiskorúak védelmére vonatkozó szabályozások ismertségében jelentős deficitet lehetett felfedezni. Nagyobb tájékozottságot mutattak az országos médiumok által bevezetett önkorlátozó intézkedéseket illetően, mint az a törvényi szabályozás kapcsán tapasztalható. Igaz, arról nem kérdeztük a szülőket, vajon tudják-e, a figyelmeztető jelzések használatát érintő panaszaikkal kihez fordulhatnak, de – mivel a minősítést végző kilétével csak kevesen vannak tisztában – valószínűleg a kérdés további hiányokat tárt volna fel.

A műsorszolgáltatók önszabályozásra irányuló törekvései mindenképpen dicséretesek, ugyanakkor hiányzik egy lényeges elem, mégpedig a kritikával élők visszajelzésének lehetősége, miután az önként vállalt korlátok betartását hatósági eszközzel nem lehet biztosítani. A műsorszolgáltató önszabályozásának természetesen helye van a médiaszabályozásban, de működése elsősorban a nyilvánosság kényszerítő erején múlik. Amíg a tévénézők nem kapnak kellő tájékoztatást és felvilágosítást a gyermekek és szülők érdekeit szolgáló jogi rendelkezésekről, illetve a különböző participációs lehetőségekről, továbbra is a felülről jövő jogi lépések jelentik a megoldást számukra.

Irodalom

AGB Hírek (2002/1) Nézők és a televízió.

Bíró Ildikó (1998) A médiaerőszak hatása és megítélése a gyermekek és fiatalok körében. Tárki.

Falussy Béla (1997) Média az idő mérlegén. Jel-kép, 3. sz.

Gerbner, George (2000) A média rejtett üzenete. Válogatott tanulmányok. Budapest: Osiris.

Groebel, Jo (1998) Young People's Perception of Violence on the Screen. A joint project of Unesco and the World Organisation of the Scout Movement.

KSH (2000) Időfelhasználás 1986 és 1999 őszén. (15 és 74 év közötti lakosság)

László Miklós (1999) Példa-kép: A tizenéves korosztály értékválasztásai és a média. Jel-Kép, 3. sz.

ORTT (200la) A műsorelőzetesekben tapasztalt brutalitás. www.ortt.hu

ORTT (200lb) Az erőszak prezentációja az RTL Klub és a TV2 nem zenés fikciós műsoraiban. www.ortt.hu

Szilády Szilvia (1998) Az erőszak és brutalitás jelenlétének vizsgálata a közszolgálati és kereskedelmi műsorszolgáltatók „nem-zenés-fikciós” műsorkínálatában. ORTT Kézirat. www.ortt.hu

Szilády Szilvia (1999) Erőszak és brutalitás a magyar televíziós műsorkínálatban. Jel-Kép, 3. sz.

Terestyéni Tamás (2000) A magyarországi országos televíziós műsorkínálat 1999-ben. Jel-Kép, 1. sz.

Terestyéni Tamás (2001) A magyarországi országos televíziós műsorkínálat 2000-ben. www.ortt.hu

Lábjegyzetek

1
Ilyen volt például a Magyar Gyermekbarát Mozgalom által meghirdetett „Gyilkosság nélküli képernyőt” kampány, amely számos követőre talált.
2
MTVl, MTV2, Duna TV, tv2, RTL Klub, TV3.
3
1996. évi 1. törvény 5. § (3) Nem szabad kiskorúaknak szánt műsorszámban erőszakos magatartást követendő példaként megjelenítő képeket vagy hangokat közzétenni. (4) A kiskorúak személyiségfejlődésére ártalmas, így különösen az erőszak öncélú alkalmazását magatartási mintaként bemutató, illetőleg a szexualitást öncélúan ábrázoló műsorszámot csak 23.00 és 5.00 óra között lehet közzétenni. Közzététel előtt erre a közönség figyelmét fel kell hívni. (5) A kiskorúak személyiségfejlődésére súlyosan ártalmas műsorszám közzététele tilos.
4
Franciaországban és Németországban például a mozikban az előzetesen kiszabott korhatárok szerint törvény rögzíti a legkorábbi sugárzási időpontokat.
5
A televíziók hétköznapi és hétvégi műsorkínálatának különbségeire az ORTT megbízásából készült korábbi tartalomelemzések hívták fel a figyelmet, amelyek az országos kereskedelmi csatornákon sugárzott nem-zenei-fikciós műsorszámok erőszaktartalmát vizsgálták (Szi1ády 1998).
6
Korábbi vizsgálatok mutatják, hogy a műsorelőzetesek magas arányban tartalmaznak erőszakos jeleneteket. Ezt támasztja alá az ORTT negyedéves jelentése is, amely szerint a műsorajánlók 43 százaléka tartalmazott erőszakot (ORTT 200la).
7
A szülők válaszaiban megfogalmazódó elvárás, miszerint indokolt a hét egyes napjai között különbséget tenni, találkozik a nemzetközi gyermek- és ifjúságvédelemi gyakorlattal. A francia „signaletique” például a bizonyos korhatárral ellátott műsorszámok kapcsán más szabályokat alkalmaz azokra a napokra (többek között péntekre, szombatra, az ünnepnapokat megelőző estére, valamint az iskolai szünnapokra), amikor a gyermekek feltehetően később mennek aludni.
Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink