A Ludas Matyi karikatúrái az 1950-es években
A sajtó – lenini meghatározása szerint – kollektív agitátor. A diktatúrában a média nem működhet független, tényszerűen beszámoló, kritikus intézményként: alapvető feladata, hogy kiszolgálja az uralmon lévők érdekeit. Az 1950-es évek Magyarországán ez egyet jelentett a párt politikájának népszerűsítésével, illetve a rendszer ellenségei elleni fellépéssel. Ahhoz, hogy mindez gördülékenyen működjön, többdimenziós ellenőrző mechanizmusra volt szükség. A sajtóellenőrzés közvetlenül a párthoz tartozott: a sajtótermékek tartalmának szabályozására különböző módszerek álltak rendelkezésre a lapok utasításokkal való ellátásától a pártközpontból érkező közvetlen telefon-utasításokon át az utólagos kiértékelések és felelősségre vonások rendszeréig. Meglehetősen groteszk helyzetet teremtett, hogy a humorlapként „is” funkcionáló Ludas Matyi kénytelen volt ugyanezen keretek között működni.
A Magyar Dolgozók Pártja 1950-es évekbeli álláspontja szerint „Az agitációnak egy éles fegyvere a humor és szatíra”. Részletesebben ezt így fejtették ki: „kevés olyan művészeti ág van, amely a széles néprétegekben oly eleven érdeklődést keltene, mint a karikatúra. A karikatúra a maga speciális rajzos, szemléltető, ábrázoló módszerével szórakoztatva nevel, tanít, tettre buzdít, megvilágít olyan, eddig még nem értett összefüggéseket is, melyre sokszor a tudomány, az irodalom sem képes. Ebben áll igen fontos társadalmi szerepe.” 1 A karikatúrának tehát az 1950-es évek Magyarországán politikusnak és harcosan időszerűnek kellett lennie, el kellett fordulnia a „polgári” karikatúra rajzos vicc-jellegű „öncélúságától”, hogy a szocializmus építésének és az ellenség leleplezésének eszközévé váljon.
Az MDP számára a karikatúra azért volt olyan fontos, mert e műfaj kitűnően alkalmas a tekintély, a hatalom kigúnyolására, ami komoly veszélyt jelenthet. Ráadásul a karikatúra, a humor népszerű műfaj volt: a Ludas Matyi több százezres példányszámot ért el (az 1951-ig meghagyott Szabad Száj pedig 60–65 ezrest). Ez tette – a párt szerint – igazán alkalmassá az agitációs munka végrehajtására: „A Ludas Matyi feladata, hogy azok számára is érthetően és szemléletesen írjon, akik politikával nem foglalkoznak, akik más újságot nemigen olvasnak, akik általában nem jártasak a kül- és belpolitikai kérdésekben. A szatíra, kifigurázás, leleplezés eszközével magyarázza meg nekik – sőt bizonyos fokig ismertesse is velük a fontos eseményeket: az ellenséges tábor terveit, válságait, belső ellentmondásait, erkölcstelenségét, hanyatlását és aljasságát.” 2
E tanulmányban a magyarországi karikatúrairodalom 1949 és 1956 közti szakaszát vizsgálom, három nagyobb témakörben. Elsőként azt tekintem át, miként birkózott meg a Ludas Matyi a rátestált feladatokkal. A második részben bemutatom, hogy milyen kép tárul az olvasó elé a korabeli lapok karikatúráit böngészve, majd megpróbálok jellemzést adni a rajzok jellegzetes figuráiról és stílusjegyeiről. Elsősorban a Ludas Matyit vizsgáltam, ám az összehasonlítás érdekében szerepeltetem a Szabad Nép, a Népszava és a Szabad Föld lapszámaiból nyerhető adatokat is. A karikatúrák körét tematikusan szűkítettem, így a gazdasági élettel és a mindennapok gazdaságával összefüggésbe hozható rajzokat emeltem ki, majd kiválasztottam egy évet (1953), és az ebben az évfolyamban szereplő ábrázolásokat az alábbi szempontok alapján osztályoztam:
Annak érdekében, hogy e sajátos eszköz helye a párt propagandájában és a sajtóéletben érzékelhetőbbé váljon, az így nyert információk mellett feltüntetem az 1958-as évfolyam adatait is. Írásomat egy rövid „kitekintéssel” zárom: bemutatom, hogy a vizsgált lapok karikatúráinak hatása miként jelentkezett a munkahelyeken – az üzemi lapokban, az üzemi faliújságokon.
A Ludas Matyi és a pártirányítás
A Ludas Matyi ugyanúgy megkapta az aktuális agitációs feladatokat, kampánytémákat, mint más lapok, és azokat sajátos eszközeivel kellett végrehajtania. Mindez állandó konfliktusforrást jelentett a párt megfelelő szervei és a lap szerkesztői, dolgozói között. Az újság főszerkesztője, Gádor Béla, helyzetét a következőképpen látta: „Sokszor felmerült vitás kérdés az: vajon a Ludas Matyinak mint speciális, szatirikus hetilapnak feladatkörébe tartoznak-e kivétel nélkül a közvetlen napi agitáció feladatai, illetve: hogyan lehetne ezeket a legjobban megoldani, vagyis úgy, hogy ezek a lap profiljából »ne lógjanak kiŤ, tehát valóban agitáljanak. Itt olyan agitációs feladatokra gondolunk, amelyek jellegüknél fogva humoros vagy szatirikus feldolgozásra nem alkalmasak. Például: évfordulók és jubileumok megünneplése, versenymozgalmak megindítása, kongresszusok, ünnepélyes demonstrációk, stb. A Ludas Matyi eddig ezeket a feladatokat ünnepélyes, úgynevezett pathetikus rajzokkal kísérelte meg megoldani, amelyek között azonban igen kevés volt sikerültnek mondható…” 3
Ezzel szemben a lap bírálói úgy vélték, hogy „a Ludas Matyi szerkesztői nincsenek tisztában a karikatúra jelentőségével, melyet ők mindenáron tréfás képekké akarnak leszűkíteni.” 4 Hiányolták a jó, hatásos címlaprajzokat, melyeknek feladatuk lett volna „átfogó, mély, hatásos, sokszor heroikusan potetikus [sic!] lelkesítőt adni”, illetve kifogásolták a szerkesztőbizottság, valamint az írók és karikaturisták bizonyos körének azon nézeteit, miszerint az igazi humor és szatíra apolitikus, időtálló. 5
A párt álláspontja az 1950-es évek közepén némiképp megváltozott. Egy 1955 júliusából származó feljegyzésben például már az szerepel: „Nem kell félni attól, hogy a lapban apolitikus humor is legyen, de módjával, szellemesen, ötletesen kell megoldani, amit a rajzok nem mindig mutatnak. Az ilyen apolitikus humor is előbbre viszi a dolgokat, az elmaradottabb rétegeknél ezzel is lehet agitálni.” A feljegyzés lényegében elismeri a Ludas harcát a régi világ maradványai ellen, és javasolja, hogy annak „ne legyen e tekintetben megkötöttsége”. 6 Ugyanakkor e változás viszonylagosságát jelzi az a következő évben megfogalmazott bátortalan javaslat, melyben a szerkesztők azt kérelmezik: „építésünk eredményeiről is legyen szabad csak olyan területen kifejtenünk agitációt, ahol maga a jelenség színességénél és érdekességénél fogva derűs, humoros ábrázolásra alkalmas.” 7
Az ellentéteket gerjeszthette továbbá, hogy a Ludas Matyi minden „igyekezete” ellenére is „polgári, kávéházi maradványként” élt tovább az 1950-es években: karikaturistáinak, szerzőinek egy csoportja külföldről érkezett haza a háború után, berlini, párizsi és más nagyobb lapoknál is dolgozott már, a fiatalabb munkatársak jelentős része pedig hozzájuk próbált kapcsolódni. 8 Visszatérő panaszként szerepelt a munkatársak alacsony politikai képzettsége, városias szemlélete, illetve a szerkesztőség rossz szociális összetétele: „a munkatársak többsége származásánál, kapcsolatainál fogva elsősorban a főváros polgári és kispolgári rétegeihez kapcsolódik, azok életét, problémáit ismeri, és csak kötelezően foglalkozik a munkásosztály és a parasztság […] kérdéseivel is.” 9
A szerkesztőséget „általánosságban” (hibás vagy hiányos ábrázolásmód, nem megfelelő stílus kapcsán) és konkrét esetekben (egy-egy rajz, írás hangvétele, képi megformálása miatt) egyaránt gyakran érte bírálat. Az ellenőrzés általában a legapróbb részletekig hatolt, a munkatársakat rendszeresen önkritikára kényszeríttették, illetve ezen felül az Agitációs és Propaganda Osztály rendre a politikai feladatok jobb teljesítését szolgáló javaslatokkal állt elő. (A Szabad Nép és a Népszava karikatúráiról készített pártértékelés viszont még a Ludast ért bírálatokon is túlment, amikor politikai rajzaikat ötletben és kivitelben kezdetlegesnek bélyegezte. Az 1951-es bírálat a Szabad Népről megállapította, hogy „a rajzok úgy mondanivalójukban, mint kivitelben nem méltók a párt vezető lapjához”.) 10
Az MDP illetékesei a „javulást” elsősorban a Ludas Matyinál folyó munka tudatosabbá, tervszerűbbé tételétől várták. Előirányozták, hogy a főbb cikkeket, rajzokat „általában előre meg kell tervezni, legalábbis a lap 60–70%-áig”, és azt, hogy a szerkesztőbizottság hosszabb, két-három hónapos tervet készítsen. A szerzők alacsony politikai képzettsége miatt (ezt általános újságírói hiányosságnak tartották) biztosítani javasolták, hogy „a szerkesztőség munkatársai rendszeres politikai tájékoztatást kapjanak, értesülve legyenek a politikai helyzetről, az irányelvekről, kampányokról, hogy ahhoz igazíthassák saját munkatervüket”. Mindezzel azt kívánták megakadályozni, hogy a hetilap kibújjon a Központi Vezetőség határozataiból eredő feladatok alól: „a lap tartalmát ne a szerkesztőségben ötöljék ki, hanem a politikai feladatoknak és a követelményeknek megfelelően az életből merítsék” – fogalmaztak a bírálók. 11 Ennek érdekében a szovjet szatirikus lap, a Krokodil stílusát és megoldásait ajánlották követendő példaként, valamint új, elsősorban címlap- és portrérajzolók kinevelését, illetve a tehetséges gyárifaliújság-rajzolók fokozatos bevonását, a lap munkásrajzolók előtti megnyitását tartották szükségesnek. 12
A számtalan kritika és utasítás között dicséretekkel is találkozhatunk. Ezek elismerik a Ludas Matyi fejlődését, a rátestált feladatok teljesítésére irányuló erőfeszítéseket. Egy 1954-ből származó értékelésben olvashatjuk a következőket: „A karikatúra sokkal több tud lenni, mint szóvicchez kötött nevettető rajz, melyet a szöveg közé iktatnak, hogy tarkítsa, díszítse a lapot. A magyar karikatúrában ez a kérdés elvben és gyakorlatban is részben eldőlt, hiszen a széles dolgozó tömegek számára készül a Ludas Matyi, amelynek rajzai a jellemrajztól a patetikus rajzon és a szatirikus rajzon át a derűs mindennapi események ötletes nevelő rajzáig változatos skáláját adja az értékes nevelő rajzoknak. Ezek a rajzok és írások közvetve a párt politikájának megvalósítását segítik.” 13
A karikatúrákból kiolvasható kép
Az 1949 és 1956 közötti karikatúrák egyik sajátossága a rajzok modalitásában 14 érhető tetten (lásd az 1. táblázatot). A legtöbb rajz 1953-ban bíráló jellegű volt: 58,4 százalékuk foglalkozott valamilyen káros jelenséggel. Ez az arány a Szabad Földben magasabb (89,2%), a Szabad Népben alacsonyabb (21,7%) volt.
A bírálatok magas aránya természetesnek mondható, hiszen tréfát elsősorban valami fogyatékosságból, negatív jelenségből lehet csinálni – miként azt az MDP Agitációs és Propaganda Osztályán is látták („A Ludas Matyi szatirikus lap lévén elsősorban a hibákkal foglalkozik.”). 15 Az újságnak azonban egyensúlyoznia kellett. Mert az „önbírálat a szocializmus viszonyai között a társadalmi fejlődés egyik hajtóereje” volt ugyan, ám kimondatott az is, hogy „szatíránknak szeretnie kell vívmányainkat, és nem lehet ellenzéki, nem gúnyolódhat eredményeink felett”. 16 Ez óvatosságra intette a szerkesztőket, a karikaturistákat. 17
1. táblázat. A gazdasági karikatúrák megoszlása modalitásuk
szerint (%)
Év/újság | Ellenpropaganda | Propaganda | Bírálat | Semleges |
---|---|---|---|---|
1953 | 21.4 | 19.6 | 58.4 | 0.6 |
Ludas Matyi | 20.6 | 20.8 | 57.9 | 0.7 |
Szabad Nép | 78.3 | -- | 21.7 | -- |
Népszava | 8.3 | 33.3 | 58.3 | -- |
Szabad Föld | 2.7 | 8.1 | 89.2 | -- |
1958 | 12.2 | 9.9 | 69.7 | 8.2 |
Ludas Matyi | 9.2 | 8.9 | 71.3 | 10.5 |
Népszabadság | 9.6 | 13.6 | 73.6 | 3.2 |
Népszava | 20.8 | 5.7 | 67.0 | 6.6 |
Szabad Föld | 20.9 | 16.3 | 53.5 | 9.3 |
Ám az, hogy a propagandisztikus rajzok aránya magas volt, nem erre a teherre, hanem elsősorban a párt által előírt agitációs feladatokra vezethető vissza. Az ellenpropaganda, melynek módszere elsősorban a „leleplezés” volt, a gazdasági tematikájú rajzok több mint egyötödét jellemezte, ami majdnem kétszerese az 1958-as és négyszerese az 1963-as értékeknek. E propagandisztikus, nemegyszer ízléstelen rajzok célpontja a Nyugat, az imperializmus, a tőkés kizsákmányolás és a háborús érdekeltség, illetve (belső ellenségként) a kulákság. Ha csak a gazdasági tematikájú rajzokat nézzük, azt látjuk, hogy a Ludas Matyiban 1953-ban a külső ellenségről majdnem 100 karikatúrát közöltek, ez 12–13 százalék körül van, míg a kulákokról a rajzok 3,4 százaléka szólt. A Magyar Újságírók Országos Szövetségének bírálata mégis kiemelte, hogy a Ludas Matyi „nem meríti ki azt a lehetőséget, amit a szatíra jelent, nem tudja eléggé felkelteni a gyűlöletet az ellenséggel szemben”. A dokumentum készítői szerint ugyanis a legfontosabb a belső és külső ellenséggel szembeni harc, és csak ezt követheti a szocialista építés fogyatékosságainak bírálata. 18
A pozitív propaganda majdnem 20 százalékos mértéke szintén jóval meghaladja a későbbi arányokat (1958: 9,9%, 1963: 4%). E csoportot jórészt három altéma alkotta: a munkaversenyre buzdító, sztahanovistákat ábrázoló rajzok (52 rajz; az 1953-ban megjelent rajzok 7,8%-a), a beadást propagáló karikatúrák (25; 3,7%), valamint az általános propagandát közvetítő rajzok változatos csoportja (48; 7,2%). Ezek a muszáj-anyagok váltották ki talán a legtöbb ellentétet a szerkesztőség és a párt szervei között, hiszen ezek voltak a humorlap jellegétől leginkább elütő ábrázolások, amelyeket inkább a plakát, semmint a karikatúra műfajába sorolhatnánk. Ezzel szemben a semleges, egyszerűen a valóságot, az élet apró dolgait, ismert jelenségeit különösebb bíráló vagy agitatív szándék nélkül feldolgozó karikatúrák 1953-ra eltűntek a lapból: mindössze négy ilyen jellegű rajzot találtam.
Az 1950-es évek karikatúrái jellegzetes arányokban foglalkoztak az egyes főtémákkal (lásd a 2. táblázatot): kiugróan magas, 30 százalék feletti az ipar (38,2%) és a mezőgazdaság (30,3%) szerepeltetése. Az erőltetett ipari fejlesztés időszakában az előbbi adat nem lehet meglepő, míg a téeszesítés, a beadás, a kulákok elleni harc kiemelt agitációs feladat volt, így a „vidéki élet” ábrázolását elvárták a Ludastól, amely igyekezett „is minél nagyobb számban mezőgazdasággal foglalkozó írásokat és rajzokat közölni”. 19 Az egyes lapokat vizsgálva szembeötlő, hogy a szakszervezeti lapként megjelentetett Népszava milyen magas (66,7%-os) arányban dolgozott fel ipari témákat, igaz, nagyon kevés (12) karikatúra közül, míg a dolgozó parasztság lapja, a párt által kiadott Szabad Föld az ipart háttérbe szorítva (10,8%) elsősorban a vidékkel foglalkozott (48,6%).
2. táblázat. A főtémák megoszlása (%)
Újság | Ipar | Mezőgazd. | Szolgált. | Ált. gazd. | Magánélet | Nyugat |
---|---|---|---|---|---|---|
1953 | 38.2 | 30.3 | 12.1 | 1.9 | 0.3 | 17.2 |
Ludas Matyi | 40.1 | 30.9 | 10.9 | 2 | 0.2 | 15.9 |
Szabad Nép | 17.4 | --- | 4.3 | --- | --- | 78.3 |
Népszava | 66.7 | --- | 8.3 | 8.3 | 8.3 | 8.3 |
Szabad Föld | 10.8 | 4 | 8.6 | 37.8 | --- | 2.7 |
1958 | 25.4 | 9.1 | 29.2 | 16.5 | 8.9 | 11 |
Ludas Matyi | 31.5 | 8.3 | 26 | 15.1 | 9.4 | 9.6 |
Népszabadság | 15.6 | 0.8 | 43 | 19.5 | 11.7 | 9.4 |
Népszava | 23.4 | 1.9 | 31.8 | 21.5 | 6.5 | 15 |
Szabad Föld | 4.7 | 58.1 | 9.3 | 7 | 2.3 | 18.6 |
Kiemelkedő arányban jelentek meg az ellenséggel (a Nyugattal) foglalkozó, annak törekvéseit, válságait bemutató karikatúrák. (Bár arányuk 1958-ra jelentősen csökkent, de így is meghaladta a 10 százalékot. Öt évvel később, 1963-ban azonban ez az érték 5,5 százalékos volt.) Teljesen hiányoztak viszont az 1950-es évek első felének újságaiból a magánéletben játszódó és a gazdaságot általánosságban ábrázoló rajzok. Előbbiek 0,3 százalékos, utóbbiak 1,9 százalékos részesedése elhanyagolható. A magánélet nyilván megjelent más, nem gazdasági témájú karikatúrákban, és a hétköznapok embere sokszor feltűnik a szolgáltatásokkal foglalkozó rajzokon, de ezek az arányok jól mutatják, hogy az egyes ember csak dolgozó, a szocializmust építő személyként volt fontos. Ezt támasztja alá a szolgáltatásokat, a „fogyasztó polgárt” megelevenítő karikatúrák viszonylagos ritkasága (12,1 %). 20
Az egyes rajzok konkrét témaválasztását (a „kistémák” megoszlását) figyelembe véve pontosabb képet kapunk a korszak jellemző problémáiról és feladatairól. Az utóbbiak elsősorban a propagandisztikus ábrázolásokban lelhetők fel, míg az előbbiek, ha óvatos formában is, de jelen voltak a bírálatokban.
A 3. táblázatból kiolvasható, hogy 1953-ban a tíz leggyakoribb téma közül három volt „örök”: a munkamorál, a minőség és a hiánycikkek. Ezek közül az egyértelműen bíráló jellegű témák közül is kiemelkedik a dolgozók munkamoráljának ostorozása, a lazsáló, késő, selejtgyártó munkások, a hanyag, nemtörődöm parasztok, a rossz igazgatók és tanácselnökök ábrázolása. A minőséget, illetve a hiánycikkek létét bíráló karikatúrák 7,5 százalékos és 5,7 százalékos arányban jelentek meg. Meg kell azonban jegyezni, hogy nem minden ilyen jellegű rajz volt bíráló, sőt voltak köztük kifejezetten propagandisztikus jellegűek is, mint például a boltból az utcára kifeszített, jól nyújtható rétestészta, vagy a fogyasztói igényeket szolgáló, új, kétliteres zománckanna ábrázolása. Politikai célzatú a Minőség és Mennyiség párharcát ábrázoló karikatúra, amelyen a két alak végül kibékül, jelezve, hogy mindkettőjükre szükség van (Ludas Matyi, 1953. 3., 33., 27. sz.). Nagy számban fordultak elő a munkaversenyeket népszerűsítő (7,8%), a beadást propagáló (3,7%) és a kulákokat megbélyegző (3,4%) karikatúrák. Felajánlást tevő, tervét túlteljesítő munkás szinte minden számban szerepelt, mert a szerzők minden munkaversenyről kénytelenek voltak beszámolni, lett légyen az választási, április 4-i munkaverseny, Loy- vagy melegcsákány-mozgalom, illetve sztálini őrség. A táblázatban szereplő témákon kívül magas arányban jelent meg a háborút gerjesztő tőkések (2,8%), a nyugati kizsákmányolás (2,1%), a basáskodó, illetve kritikát nem tűrő vezetők (1,9–1,9%), az elfektetett újítások (1,8%), valamint a terebélyesedő bürokrácia (1,5%) ábrázolása.
3. táblázat. A kistémák előfordulása a négy újságban
Rangsor. 1953 | Kistéma | Szám | Százalék | Rangsor. 1958 |
---|---|---|---|---|
1. | Munkamorál | 154.0 | 23.0 | 1. |
2. | Munkaverseny | 52.0 | 7.8 | 49. |
3. | Imperializmus | 51.0 | 7.6 | 4. |
4. | Minőség | 50.0 | 7.5 | 2. |
5. | Eredmények | 48.0 | 7.2 | 10. |
6. | Hiánycikk | 38.0 | 5.7 | 3. |
7. | Pazarlás | 31.0 | 4.6 | 4. |
8. | Beadás | 25.0 | 3.7 | 49. |
9. | Szervezés | 24.0 | 3.6 | 14. |
10. | Kulák | 23.0 | 3.4 | 49. |
Érdekes prioritásokat olvashatunk ki a bíráltak megoszlását mutató 4. táblázatból. 21 A bíráltak 83,2 százaléka munkát végző szerepében jelent meg, és az esetek 15,1 százalékában nem egyes személyt vagy intézményt ért bírálat. Az 1950-es évek kritikái ugyanis kifejezetten konkrétak, személyeket céloztak meg, mivel a szerkesztők úgy vélték, hogy „azok a témák illenek legjobban a Ludas Matyi profiljába, amelyeknél a közvetlen emberi magatartásban megmutatkozó hibákon keresztül tudunk rámutatni fontos gazdasági és politikai problémákra.” 22 A konkrét személyek és intézmények bírálata – miként az Gádor Béla leveléből is kiderül – természetesen konfliktusokat eredményezett: „Állandóan visszatérő probléma az úgynevezett nem konkrét bírálat kérdése is. A szatíra, a vicc természeténél fogva veszít az értékéből, ha bizonyos megszorításokat vagyunk kénytelenek alkalmazni. Márpedig ezt tesszük, amikor kritikát tartalmazó rajzaink címénél, vagy aláírásánál gépiesen ismételjük az ilyen magyarázatokat: »Van ez így néhol…Ť, »Aminek nem szabadna lennie…Ť Az említett óvatosság azért vált ilyen rendszeressé, mert a bírálatban érintett intézmények – szerintünk – helytelen érzékenységgel reagáltak a kritikára.” 23 E problémák ellenére később nem tapasztalható gyakorisággal illettek megnevezett személyeket, intézményeket bírálattal, például a begyűjtésbeli elmaradás, a lehanyatló versenymozgalom vagy az exportterv elégtelen teljesítése kapcsán. A másik oldalon pedig az elismerés is konkrét formában jelent meg.
4. táblázat. A bíráltak megoszlása 1953-ban (%)
Újság | Vezető | K.vezető | Dolgozó | Munkás | Paraszt | Maszek | Polgár | n. a. |
---|---|---|---|---|---|---|---|---|
Összesen | 26.8 | 15.4 | 10.5 | 17.4 | 13.1 | 1.1 | 0.6 | 15.1 |
Ludas Matyi | 27.2 | 16.3 | 10.5 | 18.2 | 13.1 | 0.6 | 0.6 | 13.4 |
Szabad Nép | 25.0 | 25.0 | 25.0 | -- | -- | -- | -- | 25.0 |
Népszava | -- | -- | 16.7 | 66.7 | -- | -- | -- | 16.7 |
Szabad Föld | 28.6 | 7.1 | 7.1 | -- | 17.9 | 7.1 | -- | 32.1 |
A bíráltak kapcsán két megjegyzést kell tenni. Egyrészt azt, hogy a téeszeken kívüli paraszt minden esetben kulákként, azaz ellenségként szerepelt, az ellenséggel szemben pedig nem a nevelő célzatú bírálat, hanem a leleplező propaganda volt használatos. Másrészt azt, hogy a vezetőket (igazgatók, téesz-elnökök) bíráló karikatúrák magas (26,8%-os) aránya azt mutatja: a magas beosztású, nyilván párttag gazdasági vezetők egyáltalán nem voltak védve a támadásoktól, mi több, munkastílusuk, bürokratikusságuk, szervezési hibáik, nepotizmusuk rendre kritika tárgya lett.
A bírálók megoszlásából kevesebb következtetést vonhatunk le. A bírálatok sokszor nem személyektől származnak, hanem 42,7 százalékban a képen ábrázolt cselekményből, valamiféle asszociációból következnek. Nagyon gyakran munkások (11,4%), illetve parasztok (6%) „kritizálnak” – előbbiek legtöbbször egymást vagy középvezetőiket –, ezzel szemben a vezetők, a középvezetők, a fehérgalléros dolgozók ritkán „szólnak” visszásságokról. A stílus szempontjából is jelentős a bírálatot mondó állatok (7,7%) és gyerekek szerepeltetése (ehhez hozzávehetjük a gyerekek szájába adott agitatív üzeneteket is). A hétköznapi életüket élő emberek által mondott kritika előfordulási aránya ugyan 8,3 százalékos, ám az „általuk” kifogásolt jelenségek egy része szintén a munkával, a termeléssel függ össze (több karikatúrán a dolgozók mellett elhaladó emberek mondanak ítéletet). Tehát e szempont alapján szintén a termelés világának a karikatúrák területén is jelentkező elsőbbségét figyelhetjük meg.
Ezt a megállapítást támasztják alá a karikatúrák helyszíneinek változásai. A háttér kiválasztása, megrajzolása sem volt közömbös a párt sajtóval foglalkozó szervei számára. Úgy ítélték meg, hogy a rajzoknak jobban ki kellene használniuk a színhelyek ábrázolásában rejlő meggyőzőerőt: „sokszor szükséges, hogy a rajzhoz megfelelő környezet ábrázolásával kihangsúlyozzuk a mondanivalót. Ez feltétlenül hat a nézők érzelmeire. A környezet és emberábrázoló rajz alapja a jó grafikának, az illusztrációnak, a plakátnak, így a karikatúrának is. A Ludas Matyinál van bizonyos tendencia, mely a rajzokat kiszárítja, desztillálja.” 24
A leggyakrabban előforduló helyszínek egyértelműen a munka világának épületei, helyiségi voltak. Az üzemben játszódott a karikatúra-történetek 26,6 százaléka, amihez a gyár környéki (3,8%), valamint az építkezéseken zajló (3%) rajzokat akár hozzá is adhatjuk. Ezek az egyértelműen iparhoz kötődő terek adták a képek hátterének egyharmadát. További egyértelmű munkaterület az iroda (16,8%) és az értekezletek helyszíne (1,6%). Az erdőt, mezőt (is) ábrázoló 10,8 százaléknyi karikatúra majdnem teljes egészében a mezőgazdasági munkákkal foglalkozott.
Bár az otthon, a lakás, illetve a nagyvárosi utca általában a magánélet helyszíne, közvetve vagy közvetlenül ezekben az esetekben is megjelenhet például az ipar, a szolgáltatások ábrázolása (púpos parketta, kőkemény kenyér, nem kapható szódásszifon vagy az útépítéstől feldúlt körút). E rajzok aránya 1953-ban 20 százalék volt: ezek kicsit több mint 55,5 százalékában az utca, 44,5 százalékában az otthon volt a helyszín. Ráadásul számos falun játszódó, beadással, kulákokkal foglalkozó rajz hátteréül az utca, a falu főtere, a szekérút szolgált, ami megnövelte az „utcai” karikatúrák számát.
A karikatúrák figurái
A korszak Ludas Matyiait lapozgatva a leginkább szembetűnő talán az, hogy vicclap voltára csak szerkezete utal: megtalálhatók benne a hosszabb-rövidebb lélegzetű írások, karcolatok, van levelezési rovata, illetve rendkívül fontos kötőanyaga a karikatúra. Sajátossága a rovatrendszer, az, hogy az egyes szerzők, karikaturisták bizonyos témakörre szakosodtak, amelyeknek általában stabil helyük volt a lapban: ilyen volt például az üzemi humor, a mezőgazdasági rovat, a külpolitikai, illetve a kulturális oldal. Ezen kívül rendszeresen készültek rajzos tudósítások egy-egy üzem, termelőszövetkezet életéről. Ami mindezekben a közös, az a humor, a jóízű, nevettető rajzok hiánya. Az MDP illetékes osztályától e tekintetben meglehetősen ellentmondásos instrukciók és figyelmeztetések érkeztek. Egyrészről felhánytorgatták a szerzőknek, hogy „kevés a lapban a humor […] keveset nevettet, nem a tömegeket érdeklő dolgokról ír”, hozzátéve, hogy „nehéz ezt bizonyítani,” tekintetbe véve, hogy a lap milyen hatalmas példányszámban fogy. 25 Ugyanez a bírálat 1954-ben is megállta a helyét: „Alapvető hiba a Ludas Matyi munkájában, hogy rajzainak, karikatúráinak ereje gyenge. Ritkán lehet igazán nevetni rajzain.” Másrészt folytonosan felléptek számos tréfás alkotás ellen – a „polgári ízlés maradványainak” bélyegezve azokat. Különösen a politikai tartalmú rajzok esetében kifogásolták, hogy a „lap munkatársainak az a törekvése, hogy a rajz mulatságos legyen […] gyengíti a mondanivalót”. 26 Visszatérő motívum az öncélú, ízléstelen tréfálkozást felváltó, (az ellenségekkel szemben) gyilkos szatíra és a nevelő célzatú humor követelése.
A lap másik sajátossága az állandó figurák alkalmazása. Ez a korábbi magyar karikatúrától sem volt idegen, ott viszont ezek a figurák elsősorban egy-egy bemondással vétették észre magukat, a lényeg a mondanivaló aktualitása volt. Az 1950-es évek első felének figurái azonban egy-egy csoport megjelenítői, akiket a karikatúrista rendre megdorgál vagy leleplez: nem alanyai tehát a rajznak, hanem tárgyai. E figurák beszélő nevet is viseltek, jellemük egy-egy vonását kiemelve. A legfontosabb alakok (1953-ban is) a következők voltak:
Lógós Lali, a rossz munkaerő (bizonyos képeken Lazsa Kázmér), akinek az órája reggel késik, este siet. Lali (vagy Kázmér) selejtet gyárt, munkatársai neki függőágyat tákolnak, sérti Kovács Pali munkaversenyre kihívó viselkedése; az ütemes termelés lába fenéken billenti. Azonban mégsem reménytelen eset, az őt ábrázoló karikatúrák nevelő célzatúak: az anyagilag is pórul járó Lali ugyanis egy rajzon észbe kap, hajtani kezd, és megveheti magának a vágyott motorkerékpárt (Ludas Matyi, 1953: 22., 25., 30., 36., 52., 33. sz.).
Öntelt Ödön, a rossz igazgató, aki olykor munkásként is megjelenik. Lámpabúra fejű, beképzelt alak, aki nem törődik dolgozóival, hónapokig a műhely felé se néz, ám szobája egész kis birodalom, miközben dolgozói zsúfolt helyiségekben nyomorognak (Ludas Matyi, 1953: 51., 40., 37. sz.).
Zsíros gazda, Hájas gazda és feleségeik, a kulákok. Ahol tehetik, bomlasztják a falu életét, akadályozzák a termelőszövetkezet virágzó működését, munkáját. Befurakodnak a téeszcsékbe, tanácsházákra, hogy belülről rombolják azokat, de idejében leleplezik őket, és repülnek a téeszből. Rendre a rosszat várják, fagykárt jövendölnek, a meghiúsíthatatlan sikerek felett keseregnek – ezért ábrázolják őket varjú, illetve bagoly oldalán. Legnagyobb bűneik közé tartozik a beadás szándékos megkerülése: a kotlóstyúkként megjelenő Zsírosné a tojás, ura a gabona beadását szabotálja, vetőmagot rejteget, és vágási engedély hiányában „nyolclábú sertést” hizlal (Ludas Matyi, 1953: 13., 42., 16., 27., 15., 4. sz.). Zsíros gazda kövér, harcsabajszú, pipázó és legfőképpen visszataszító. (Itt említem a falusi papot, aki mindig ájtatos, alattomos és potrohos. Egyik ábrázolásán a kulákkal karöltve ringatja el a téesz éberségét, másikon pedig a tojásokat beadni igyekvő asszonyt próbálja meg letéríteni a jó útról.)
Reakczy Jóska, a régi „feudális” rendszer képviselője (hasonló alak volt korábban Csaba és Huba). 1953 folyamán csak egyszer jelent meg, mint aki a Fagynak telefonál a meghiúsult fagykár ügyében.
Ötletes Ödön, a pozitív figura. 1953-ban egyetlenegyszer bukkant fel: a boltban a pult mögé lesve meggátolta, hogy a közértes átverje.
A legtöbb karakter azonban név nélkül jelent meg, általában egyes foglalkozási csoportokat képviselt.
A munkás. A rossz munkás ugyan sok esetben nem névvel szerepel, ám főbb vonásai azonosak Lógós Laliéival. A jó munkás lényegében a sztahanovista, a túlteljesítő, a szakkönyveken élő, a lelkes, munkaversenyeken a százalékokat hajszoló alak. A törődő, 624 százalékot teljesítő sztahanovista a 120 százalékot teljesítőknek gratulál. Megjelenik az irodába helyezett sztahanovista is, aki a szobája ajtaját bezárva kezd egy kis gyalulásba. Köztes, de pozitív szereplő a jó munkás, aki aggódik a rossz szervezés okozta termeléskiesés miatt. E figuráknak azonban nincs nevük, néhol Kovács Pistiként, Paliként szerepelnek, és visszatérő arcvonásaik sincsenek (például 1953: 3., 8., 15., 16., 17., 21., 26., 43., 51. sz.). Ezt több ízben fel is rótták a Ludas Matyinak: „A Ludas Matyiban nincs következetesen kialakítva a lap hősének: a magyar és nemzetközi munkásnak hősies, harcos, optimista alakja. Ezt csak a szocialista realizmus alkotó módján és nem üres, plakátszerű dekoratív stilizálással, torzítással teremthetjük meg. A munkások önmagukat szimpatikusnak akarják látni. A tüntető munkástömegek: eleven lendületes tömegek legyenek, nem fababák…” 27
A vezető. Ő, akár gyárigazgató, akár téeszelnök, szinte mindig mint a már bemutatott Öntelt Ödön szerepel: leggyakrabban felrótt tulajdonsága, hogy nem tűri a jogos kritikát. Ezen felül sokuk semmittevő, nemtörődöm, a dolgozókkal rosszul bánik, kiskirályként viselkedik, az irányítása alá tartozó üzemet, bányát, földeket csak hírből ismeri. Az egyetlen kivételt 1953-ban egy példázat jellegű rajz jelenti: ez jó és rossz halászként ábrázolja a jó és a rossz igazgatót. Ugyanannál a stégnél halászva az előbbi kosara halakkal van tele, az utóbbié üres. A rossz halász panaszára helyet cserélnek, mire a halak is „átvándorolnak” a jó halász oldalára.
A paraszt. Bár sem a jó paraszt, sem a rossz paraszt nem karakteres figurája a rajzoknak, mindkettő többször előfordul különböző helyzetekben. Ők kivétel nélkül szövetkezeti parasztok, így az összkép inkább pozitív: erős, munkáját örömmel végző, becsületesen beadó, mi több: a beadási versenyben élen végző földművesek. Akad köztük vidám fiatal és sokat látott öreg – mint az az idős parasztember, aki vén fejjel érte meg, hogy asztalán nagy halom pénz álljon. (Az anyagi érdekeltségre való apellálás visszatérő motívum, a beadási és téeszagitációs feladatok része volt. A rajzokon a paraszt inkább hallgat a sok kövér zsákra, mint a kulákra.) Nem hiányoznak a didaktikus rajzok sem: Kati néni figyelmeztet, hogy a beadás teljesítése örvendetesebb, mint az esetleges büntetés elengedése, az ifjú paraszt pedig a kapálás jótékony hatásáról beszél. Szovjet mintára átvett hős a traktoristanő.
A rossz paraszt elsősorban munkakerülő, lazsáló, aki szájtátva fekszik a mezőn és a sült galambra vár. Az öreg parasztok negatív tulajdonsága a maradiság. Maradi János nem akar eltérni az ősök módszerétől, pedig azzal a nagyapja is csak filléreket keresett a kuláknál. Egyesek a kulákokkal cimborálnak, amitől egyenes út vezet a beadás kijátszásáig (pontosabban a kísérletéig).
Bár a mezőgazdasággal foglalkozó rajzok nagy arányban jelentek meg, ezek mindvégig csak keresték a helyüket a Ludas Matyiban, nehezen illeszkedtek be a nagyvárosi humorlap világába. A párt nem véletlenül követelt „erélyes fordulatot” a „paraszt emberábrázolás módszerében”, kiemelve, hogy „a mezőgazdasági munkás és munkásnő pozitív alakját meg kell alkotni”. 28
A karikatúrák stílusa
A karikatúrák stílusára, ábrázolásmódjára jellemző az 1953-as év első címlapja: az érkező újévet megzavarja az a sztahanovista, aki már az 1954. évi tervét teljesíti. A munka és a munkaverseny 1953-ban végig jellemző jegy maradt: írott táblák, tárgyak és állatok 17,1 százalékos gyakorisággal közvetítettek ezzel kapcsolatos bírálatot. A gépsor szerszámgépei szemrehányóan keresztbe tett lábbal ülnek egy padon, mivel unnak a művezető miatt „állni”. Ugyanez jelen van a fentihez hasonló propagandisztikus rajzokban is: a gyár büszkén állítja, hogy a békekölcsön-jegyzés valódi győztese ő maga; a versenytábláról továbbáll a teknősbéka, mivel abban az üzemben már nincs rá szükség; a frissen rakott téglák pedig a jó meleg maltertakaróról áradoznak.
Az állat- és növényábrázolás (nem meglepő módon) különösen a mezőgazdasági rajzoknál gyakori. A félszemű kalász a késlekedő aratók miatti szemveszteségén siránkozik; a tehén és a tyúkanyó együttes erővel állja útját a parasztasszonynak, aki piacra vinné a tejet és a tojást ahelyett, hogy beadná, míg a hóember morgolódva szedi fel a répát, amit a téesztagok elmulasztottak. Az állatok agitálnak is a karikatúrákon: a silózás több mint fél tucat képen téma, a tehén hol a mezőn siránkozik, hol az ablakon behajolva korhol, máshol pedig a gazdával egyezkedik (a siló felépítése fejében növelné tejhozamát). Sőt a teljesítés, a munkaverseny szelleme az állatokra is átterjed: az ovisokat ellágyulva nézegető tehenek mellékesen tejhozamnövelő versenyre hívják ki egymást, pipike pedig a legfrissebb tojásával rohan a beadni készülő gazdaasszony után. Az állatok, növények kiállása világos üzenet – nemcsak az emberek többsége, hanem az egész természet is a szocialista célkitűzések megvalósítása mellett áll, így egyrészt ezek nem hiúsulhatnak meg, másrészt nincs értelme az ellenszegülésnek (Krelasek 1985: 265–292). Feltűnően abszurd a szereplő gyerekek ábrázolásának módja is: az állatkertet járó kisgyermek a hörcsögről a vállalati importhalmozókra asszociál, a földrajzból felelő pedig a szénbányászat év eleji lemaradását, de a határozat szellemében való munkával történő terv teljesítését visszhangozza.
A mezőgazdasági karikatúrák sajátossága a kalendárium-jelleg. Sajátos figurája ennek Tavasz Tündér a „Ki korán vet bőven arat” című képen, ahol a téesz központjában kopogtat: „Múlt héten még csak telefonáltam, de most már küszöbön állok. Azonnal vessék el a tavaszi búzát, elvtársak, ha azt akarják, hogy bő termésük legyen!” – figyelmeztet. Jelentek meg aratásra, őszi munkákra, répaszedésre mozgósító rajzok is, nemegyszer korholó formában. A munkák mellett viszont rendre meghirdették az eredményeket is: láthatjuk zsák-dobogón a begyűjtési verseny győztesét vagy a célszalagot áttörő rekordtermést.
Visszatérő módszer volt az, hogy a háború előtti kapitalista és a szocialista állapotok közötti különbségeket mutatták be, így próbálva bizonyítani a szocializmus felsőbbrendűségét. Néhány példa: a szakmunkást 1933-ban azért hívták fel az irodába, hogy kirúgják, 1953-ban 280 százalékos teljesítményéért akarták kitüntetni; 1933-ban a mérnök a Horthy Miklós úton volt kénytelen havat lapátolni, 20 évre rá sztahanovistaként irányítja a gyárépítést a Felszabadulás útján; 1933-ban a falvakra sötét éjjel borult, míg 1953-ban az utcák ki vannak világítva, és mozi, kultúrház várja a falusiakat.
Gyakori megoldás volt egy-egy hír megrajzolása. Ezekben az esetekben közölték az idézetet egy gyár exportlemaradásáról, egy-egy termék minőségjavulásáról stb. Különös formája volt ennek, amikor egy pártvezető, legtöbbször Rákosi Mátyás kijelentéseit rajzolták meg a karikaturisták, mint például azt, hogy a kulákok szarvát le kell törni. Ugyanakkor e politikusok lerajzolva nem jelentek meg, pedig ez korábban, még a pártegyesülés utáni egy-két évben is szokásban volt. A változást nem a Ludas Matyi szerkesztői kezdeményezték: „A Ludas Matyi első évfolyamaiban vezető államférfiakat és általánosan ismert személyeket is ábrázoltunk karikatúrában. Javaslatunk: fokozatosan ismét bevezethetnők az ismert személyiségek karikatúráinak közlését az időszerű események kapcsán.” 29
Szerepelhettek viszont nyugati politikusok a lapban. A legtöbbször Eisenhowert, Trumant, Adenauert és Titót támadták. Eisenhowert a dollár ügynökeként tüntették föl: teli pénzeszsákkal koronázzák, ágyúcső-nadrágba öltöztetik. Máshol dollárcsonttal idomítja európai ebeit. Truman a képeken az amerikai gazdaság autóját útszéli fának vezeti, a munkanélküliség ellen pedig hangzatos nyilatkozatai ellenére semmit sem tesz. Az Adenauerhez kötött állandó áthallás a nemzetiszocializmussal való cimborálása volt: szobájába Hitler-képet rajzoltak, nácik társaságában ábrázolták, amint összeesküvést sző (és természetesen a német adófizetőket fosztogatja). Titót legtöbbször egyenruhás, kitüntetésekkel teleaggatott köpcös alakként mutatták, aki egy lépést se tud tenni nyugati „szövetségesei” nélkül: még a toalett előtt is Washingtontól kér tanácsot. Megjelent „láncos kutyaként”, aki egyszerre két gazdának (a dollárnak és a fontnak) is képes szolgálni. E karikatúrák esetében azonban állandó problémát jelentett, hogy „politikai hatásukat vesztik azáltal, hogy sematikussá válnak, típusviccekké degradálódnak”. 30
A Nyugat azonban nem mindig vezetőin keresztül jelent meg: Uncle Sam az USA-t, John Bull Nagy-Britanniát, a hájas, bibircsókos vén kofa, Vilhelmina az NSZK-t személyesítette meg. A karikatúrák a „kapitalisták” közötti ellentéteket is feszegették: a „Kapitalista dzsungel” című rajzon cilinderes, ágyékkötős ősemberek bunkóznak halálra együtt egy mamutot (maximális profit), ám közben egymást is aprítják. A Nyugatot szimbolizáló jellegzetes figura volt továbbá a tőkés: rendszerint fekete szmokingot és cilindert, ritkábban kalapot visel, kövér, fehér inggel takart hasa kabátja alól kikandikál; sokszor kopasz és elmaradhatatlan a szájában a szivar. A tőkés legtöbbször fegyvergyáros, a háborút igenlő, azon meggazdagodó gazember. Rabszolgahajcsárként űzi az amerikai népet a „félelem nélküli élet” szakadékába, illetve fasisztaként is megjelenik, ha német. A párt értékelése szerint azonban ez olykor kevésnek bizonyult: „Az ellenség: az imperialista Tőke és képviselő és lakájai túl kedélyesek, mindenki bácsi!” 31
A tőke mellett az egyházakat is támadták a rajzok: az egyik egy amerikai püspököt jelenít meg, aki a fegyvergyári részvények árfolyamnyeresége felett örvendezik, egy másikon Uncle Sam tölti fel a lemondásról prédikáló XII. Pius perselyét.
A Nyugatról szóló karikatúrák másik fő csoportja a tőkések által sanyargatott, éhező népet helyezi a középpontba. Találkozunk rajzolt csirkecombbal „jóllakó” osztrák családdal vagy a költségvetést görnyedő hátán hordozó polgárral. Ezek az alakok szánalmat keltőek, nem szimpátiát ébresztenek, csak részvétet. Pozitív figura viszont az amerikai munkás, aki csodálkozva olvassa az újságban a szovjetunióbeli dolgozó nép vagyonáról szóló írást, illetve a hatalmas, tudatos, a tőkések számára fenyegető munkás, aki például felelősségre vonja a hidegháborús hűtőben kuporgó tőkést.
A Ludas Matyik
A kisebb üzemi lapok példaképüknek a Ludas Matyit tekintették, gyakran még a figurát is átvették: így teremtette meg a Chinoin a maga Ludas Matyiját, a Kőbányai Zománc Zománc Matyit, az Ikarus Hüvelyk Matyit, a Keltex Cséve Matyit. Más helyeken saját eredeti figurákat hívtak életre: a MÁVAG-nál a Lantost, a Kistextnél Bök Jóskát, a Kábelgyárban Kábel Bercit.
Ám karikatúrával, illetve szemléltető agitációval a „befogadók” nemcsak az országos és az üzemi lapokban, hanem munkahelyükön a plakátokon és a faliújságokon is találkoztak. A Szabad Nép cikkírója szerint „az új érzések, melyek munkásainkat, munkásnőinket munkájukhoz, munkatársaikhoz, vezetőikhez fűzik – kifejezésre jutnak abban a jó kedélyben, humorban, egészséges tréfálkozásban is, amely minden üzemünkben megtalálható. Szó sincs arról, hogy üzemeinkben nem akad bosszúság, idegeskedés, kapkodás – ilyen is van bőven. De sokszor a hibák ellenszerét is éppen abban találják meg, hogy nevetségessé teszik őket.” 32
Az MDP illetékesei tehát ezzel a területtel is sokat törődtek: dicsérték, de ha kellett, kritizálták az üzemekben folytatott agitációt. Szóvá tették például, ha a dicsőségtáblán „nem volt semmi, csak egy meztelen nőt festettek rá”, mert „az lebecsülése a szemléltető agitációnak”. Örömmel konstatálták viszont, ha a munkások „karikatúrákon gúnyolják ki azokat, többek között Lakatos Albert köszörűst, akinek a volt tőkések gratulálnak a kiemelkedő selejtért.” 33
Az üzemi karikatúrák nevelő célzatúak voltak, egyik legfőbb erényüknek a gyorsaságot tartották: „Ha bárhol hanyagságot, rendetlenséget fedez fel, ebédszünetben már összedugja a fejét a rajzoló brigád […] Még az ebédlőben elkészítik a vázlatot, megbeszélik a rövid csattanós feliratot. Egy-két órán belül már ott van a karikatúra az illetékes üzemrész faliújságán közszemlére állítva a hiba elkövetőjét.” 34
Alkalmazásuk (és „sikerük”) másik oka a közvetlen érintettség volt: hiába voltak jobbak, szebben kivitelezettek a Ludas Matyi üzemi rajzai, azok mégiscsak általános jellegűek maradtak, míg az üzemi karikatúrákon a dolgozók magukra és egymásra ismerhettek. Ez az agitációs módszer minden bizonnyal nem volt hatástalan, bár nem teljesen úgy, ahogy az az alábbi példából kiderülhetett az 1950-es évek olvasói számára. Történt, hogy Szenes művezető elvtárs „elment Jencsel Jánoshoz és kitört belőle a jogos felháborodás. Jencsel elvtárs csendesen hallgatta, de közben fürgén szaladt a ceruzája a rajzlapon. Tíz perc múlva már a központi faliújság díszhelyén függött a rajz. Látható amint az óriás termetű Vermesné lehengerli szóáradatával apró termetű művezetőjét: »Mit magyaráz, hiszen csak 38 percet késtem!Ť Aznap délben Vermesné be se ment a közös ebédlőbe, hanem munkahelyén gondolkodott mindazon, amire a karikatúra figyelmeztetett. A karikatúra megjelenése óta egyszer sem késett el a munkájából…” 35
Irodalom
Kresalek G. (1985) Humor és politikum. A Ludas Matyi 1948-as és 1953-as évfolyamainak elemzése. Budapest Főváros Levéltára Közleményei, 84. Budapest: Budapest Főváros Levéltára.
Takács R. (2001) A gazdasági élet parabolája: propaganda és karikatúra, 1953–1988. Kézirat
2024
Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)