Médiakutató 2003 nyár
Politika
Az objektivitás-doktrína nyomában
A politikai újságírás normái az Egyesült Államokban
A pártállam összeomlása és a rendszerváltás után Magyarországon legalább négy újságírói irányzat működött egymás mellett. A szovjet, az európai, az angolszász iskola, valamint a bulvárújságírás iskolája egymással össze nem egyeztethető szakmai normákat követett, ami alaposan megosztotta a magyar újságíró-társadalmat. Az évtized végén és a következő évtized elején elfogadott szakmai-etikai kódexek azonban már arra utalnak: az újságírók körében konszenzus van születőben arról, hogy az angolszász hagyomány felel meg a legjobban a többpárti demokrácia követelményeinek. Az alábbi írás az amerikai politikai újságírás történetének felidézésével e hagyomány sajátosságait igyekszik feltárni. Azt vizsgálja, hogyan felel meg az angolszász iskola által hangsúlyozott objektivitás követelménye a sajtóval szemben támasztott jogos társadalmi elvárásoknak.1
1. Négy újságírói iskola Magyarországon
Az egypártrendszer bukása véget vetett a magyar újságírók politikai alárendeltségének. Az immár szabad újságíróknak új, a többpárti demokratikus társadalmi berendezkedésnek megfelelő szakmai-etikai normákat kellett alkotniuk. A szakma megújításáról folyó vita azonban alaposan megosztotta a magyar újságíró-társadalmat.2 Az 1990-es években és az ezredfordulón legalább négy, egymással össze nem egyeztethető újságírói hagyomány működött egymás mellett.
Egyrészt a politikai változások dacára az elmúlt évtizedben is akadtak olyan újságírók, akik az egykori lenini útmutatást3 követve nem a tények tárgyilagos bemutatására vállalkoztak, hanem a kormányzat eszméit népszerűsítették. Egyenlőségjelet tettek a kormány java és az általános közjó közé,4 és néha kimondva is megkérdőjelezték a kormányétól eltérő vélemények és általában a sajtószabadság létjogosultságát.5 A szovjet iskola (vö. Hřyer & Epp 1995) továbbélésérol tanúskodnak a szakmai nyilatkozatok mellett azok a kvalitatív és kvantitatív vizsgálatok is, amelyek kimutatták, hogy az elmúlt évtizedben a közszolgálati médiumok – különösen a Magyar Televízió – hírműsorai kisebb-nagyobb mértékben a mindenkori kormányzatot, valamint annak eszméit és politikáját propagálták (Argejó et al. 1994; Beck [1994] 1998, [1996] 1998; Terestyéni [1994] 1998; Gayer et al. 1997; Mádl & Szabó 1996a, 1999b, 2000, 2001; Baranyai & Plauschin 2001; Nyilas 2000; Tóka & Popescu 2002).
Másrészt a rendszerváltással egy időben feléledt az a hagyomány is, amelynek gyökerei az államszocializmus előtti időkbe nyúlnak vissza, és amely szintén nem a tények tárgyilagos bemutatását, hanem különböző eszmék, ügyek, pártok elkötelezett képviseletét tartja a sajtó és a média feladatának. E hagyomány képviselői egyenlőségjelet tesznek az általuk képviselt eszme, ügy vagy párt java és az általános közjó közé, de a más vélemények vitatása mellett általában nem kérdőjelezik meg azt, hogy egy többpárti demokráciában létjogosultsága van a vélemények sokszínűségének és általában a sajtószabadságnak. A régi Magyarországon – különösen 1945 és 1948 között – is bevett, de általában európai iskolának nevezett hagyomány (vö. Hřyer 2001; Gross 2002: 93–94)6 feltámadásáról tanúskodik például a pártsajtó megjelenése.7 Erről árulkodik azoknak a lapoknak és műsoroknak a megjelenése is, amelyek szervezetileg vagy személyileg nem kötődnek egyetlen párthoz sem, mégis a politikai spektrum egy-egy irányzatának vállalt képviselői.8
Harmadrészt az 1990-es évek második felében Magyarországon is tért hódítottak azok a hagyományok, amelyeket a tények tárgyilagos bemutatására és/vagy a belső pluralizmusra való törekvés jellemez. A szakmai diskurzusban az újságírás angolszász iskolájával azonosított normák (vö. Kunczik 2001) növekvő hatását jelzi például a párhuzamosan több, különböző világnézetű publicistát foglalkoztató megyei napilapok hírkommentálási gyakorlata (Zöldi 1999). E hagyományok hatása érhető tetten egyes országos napilapok azon – gyakran törzsközönségük heves ellenállásába ütköző – törekvésén is, hogy a politikai jobb- és a baloldallal szimpatizáló szerzők írásait egyaránt közöljék.9
Az angolszász iskolának Magyarországon kevés történelmi előzménye van. Bár a 20. század elején már voltak olyan lapok, amelyek a tényközpontú, angol és amerikai mintákat követő újságírást tekintették példának, e hagyomány marginális maradt. Az, hogy az 1990-es években mégis tért hódított hazánkban, minden bizonnyal a tömegkommunikáció globalizációjának tudható be. Az elmúlt évtizedben a műholdas hírcsatornák – különösen a CNN International és a BBC World Service – a hírügynökségekkel egyenrangú vagy azoknál is fontosabb hírforrásokká váltak,10 a tudósításaikat átvevő hazai orgánumok pedig sokszor automatikusan követik azt a módot, ahogyan az angolszász hírtelevíziók csomagolják jelentéseiket. A privatizáció során a magyar sajtó és média egy része a belpolitikai érdekcsoportoktól független multinacionális beruházócsoportok tulajdonába került. És az angolszász iskola térhódításának kedveztek az állami szubvenciók megszűnésével kibontakozó, nyugati mintára szerveződő piac törvényei is, mert a politikai kérdésekben állást foglaló lapok és médiumok azt kockáztatják, hogy elveszítik más nézeteket valló közönségüket (lásd még Bajomi-Lázár 2002a).11
Negyedrészt pedig a rendszerváltás utáni évek Magyarországán ismét megjelent a bulvárújságírás, amelynek a második világháború előtt voltak előzményei, de amely az államszocializmus évtizedeiben – a „szocialista bulvárlap”, a budapesti Esti Hírlap kivételével – gyakorlatilag ismeretlen volt (lásd még Gulyás 2000). Jellemző képviselői a bulvárnapilapok és a kereskedelmi tévék, rádiók hírműsorai, amelyek politikai témákról csak korlátozott terjedelemben és jobbára nyílt állásfoglalás nélkül számolnak be, s tudósításaik a szenzációkra, botrányokra fókuszálnak. Tevékenységük központjában nem a valóság feltárása, hanem a politikai és más témák személyiség- és eseményközpontú bemutatása áll. A bulvárújságírás eredete földrajzilag-politikailag nehezen behatárolható. A szenzáció-tematika időtlen és globális jelenség.12 Mindamellett a mai Magyarországon ismert bulvárújságírás főként az amerikai kereskedelmi rádiók és televíziók, illetve a brit bulvárlapok gyakorlatát – illetve ezek gyakorlatának Nyugat-Európában fellelhető, némileg europaizált változatát – követi.
Az újságíró-társadalom megosztottsága végigkísérte az 1990-es éveket, de az évtized végén a két nagy újságíró-szövetség már párbeszédre törekedett,13 és a négy legnagyobb szakmai szervezet – a MÚOSZ, a MÚK, a Katolikus Újságírók Szövetsége és a Sajtószakszervezet – közös szakmai-etikai kódexet fogadott el. A kódex 5. paragrafusa megfogalmazza a tények tárgyilagos bemutatásán alapuló újságírás normáját: „a) Az újságírói munkában következetesen és világosan el kell választani egymástól a hírt és a véleményt. Közös etikai alapelvünk: A hír szent, a vélemény szabad! b) A hír tényeket, adatokat közöl, valóságtartalma a tényeken alapul és bárki által ellenőrizhető.”14 A közös kódex – amely a brit Guardian volt főszerkesztőjének emblematikus szlogenjét idézi15 – arról tanúskodik, hogy a magyar újságírók körében konszenzus van születőben, amely az angolszász hagyománnyal azonosított normákat kívánja átültetni a hazai gyakorlatba. E törekvést tükrözik más, az ezredforduló táján megalkotott szakmai-etikai kódexek, például a Visegrádi Alapelvek és az online tartalomszolgáltatók etikai normái is.16 Az újságíró-társadalomnak az angolszász minta meghonosítására tett erőfeszítése tükröződik a 2001-ben létrehozott Soma Alapítvány tevékenységében is: a szervezet minden évben díjat ad át a legjobb fiatal tényfeltáró újságírónak.
Hasonló szakmai elvek tükröződnek az 1995 végén elfogadott és 1996 elején kihirdetett médiatörvényben is, amely szerint „[a] közérdeklődésre számot tartó hazai és külföldi eseményekről, vitatott kérdésekről a tájékoztatásnak sokoldalúnak, tényszerűnek, időszerűnek, tárgyilagosnak és kiegyensúlyozottnak kell lennie. A műsorszolgáltatásban közzétett műsorszámok összessége, illetőleg ezek bármely tartalom vagy műfaj szerinti csoportja nem állhat párt vagy politikai mozgalom, illetve ezek nézeteinek szolgálatában. A műsorszolgáltató politikai tájékoztató és hírszolgáltatási műsorszámaiban […] közreműködő munkatársak […] politikai hírhez véleményt, értékelő magyarázatot – kivéve hírmagyarázatot – nem fűzhetnek.”17
Az angolszász újságírás iskolája tehát a rendszerváltás után számos magyar újságíró számára – önként vállalt vagy a törvény által előírt – mintaként fogalmazódott meg, amelyet érdemes tüzetesebben elemezni.18 Felmerül az a kérdés is, hogy az újságírás magyarországi hagyományai között korábban alig ismert és a hazai újságírók egy részétől idegen angolszász iskola térhódítása hogyan felel meg a többpárti demokráciában a sajtóval szemben támasztott elvárásoknak. Képes-e a valóság hiteles feltárását célul kitűző újságírás arra, hogy betöltse küldetését: a választók tájékoztatását, és megkönnyítse a politikai döntéshozatalban való részvételüket?
Írásomban az angolszász hagyomány vizsgálatára vállalkozom. Előbb az amerikai újságírói normákról folytatott szakmai diskurzus történeti elemzésével azt igyekszem feltárni, hogyan alakult ki az angolszász iskola ma domináns paradigmája, az objektivitás-doktrína. Majd azt vizsgálom, milyen ellentmondásokat és pozitívumokat rejt magában a tényszerű tájékoztatás eszménye; arra a kérdésre keresek választ, hogy ezeknek a hátrányoknak és előnyöknek a tükrében az objektivitás-doktrína jobban megfelel-e a sajtóval szemben támasztott jogos társadalmi elvárásoknak, mint az újságírás más paradigmái. Kutatásom három legfontosabb forrását az amerikai újságírás feladatairól szóló szakmai nyilatkozatok, egyes szakmai-etikai kódexekből vett idézetek19 és az objektivitás-doktrínát vizsgáló értekezések alkotják.
2. A szakmai-etikai kódexek szerepe
Valamennyi fontosabb szakmának vannak önszabályozási kódexei, ám – talán az orvosok kódexeinek kivételével – egyikre sem irányul akkora közfigyelem, mint az újságírókéira. E jelenség magyarázata feltehetően a sajtó felemás természetében rejlik. Szemben más szakmákkal, az újságírás minősége nemcsak gazdasági, de politikai kérdés is. Az újságírónak a demokratikus rendszerben játszott szerepét sokan legalább olyan fontosnak tartják, mint a politikusét – erre utal a „negyedik hatalom” közkeletű szinonimája is, amely a sajtót Montesquieu három klasszikus hatalmi ágával azonos súlyúnak tételezi.20 Ugyanakkor az újságíró feletti közvetlen társadalmi kontrollnak nincsenek intézményesült formái: az újságírót nem lehet választásokon leváltani, mint a politikust. Sokan úgy gondolják: az újságírónak hatalma van, mert befolyásolja a közügyekről születő döntéseket, de nincs elszámolási kötelezettsége.21 Szerintük az újságíró az a gyanús alak, aki közel van a tömegkommunikációs eszközökhöz és az információkhoz – két olyan forráshoz, amelyhez az egyszerű emberek nem férnek hozzá és amelyet így nem ellenőrizhetnek –, és akit ezért semmi sem korlátoz abban, hogy önös szempontjai szerint manipulálja közönségét. Az újságírás szakmai-etikai normáiról folytatott viták mindig akkor lángolnak fel, amikor a nagyközönség egy része úgy érzi: a sajtó üzleti vagy szűken értelmezett politikai szempontjai ellentmondásba kerülnek a jogosnak tartott össztársadalmi elvárásokkal. Különösen a társadalmi-politikai válságok, illetve a sajtó bulvárosodása és a média kommercializálódása erősíti fel azok hangját, akik az újságírók „hatalmának” törvényes eszközökkel való korlátozását sürgetik.
Az újságírók szakmai-etikai kódexei a közvetlen társadalmi ellenőrzés hiányának kiváltását szolgáló önkorlátozás eszközei. Fontos céljuk az újságírók felemás helyzetéből fakadó legitimációs deficit feloldása, a közönség bizalmának elnyerése.
A szakmai-etikai kódexek a társadalmi elvárásokat igyekeznek összhangba hozni az újságírók saját, szakmai autonómia és anyagi jólét iránti igényeivel.
Annak a szakmai diskurzusnak, amely az újságírás mindennapi gyakorlatát a sajtó társadalmi kötelezettségeiből kívánja levezetni, legalább négy szintjét különböztethetjük meg, az absztrakttól a konkrét, az általánostól az eseti felé haladva.
Ezek
(1) a sajtó társadalmi szerepére vonatkozó normatív állítások (a sajtó társadalmi felelőssége, az igazság feltárása, a törvényhozás ellenőrzése, a hátrányos helyzetű csoportok felzárkóztatása, a csoportérdekek és eszmék képviselete stb.);
(2) az általános szakmai-etikai alapelvek (igazságosság, pontosság, objektivitás, pártatlanság vagy elkötelezettség stb.);
(3) az újságírás módszertani kérdéseiben eligazodást nyújtó konkrét szabályok (valamennyi érdekelt fél megkérdezése, tény és vélemény szétválasztása, tudósítás és hirdetés megkülönböztetése, több, egymástól független forrásból való tájékozódás stb.);
(4) a módszertani szabályok gyakorlati alkalmazásának kérdéseit felvető, megtörtént esetekről folytatott szakmai-etikai viták.
Az alábbiakban a diskurzus e négy szintjét történeti kontextusba helyezve igyekszem rekonstruálni az amerikai politikai újságírás normáit.
3. Politikai újságírás az Egyesült Államokban
A szakmai-etikai önszabályozás nem egyidős magával a sajtóval. Az újságírók kezdetben a világ minden részén, így a mai Amerikai Egyesült Államok területén is a kormányzat vagy a politikai pártok befolyása alatt álltak; szakmai autonómia híján sem lehetőségük, sem szükségük nem volt önszabályozásra. Az önszabályozás ma ismert formái – a szakmai-etikai kódexek, sajtótanácsok, sajtóombudsmani hivatalok – lassan alakultak ki, miközben az általuk közvetített normák is változtak.
Az amerikai újságírás történetében legalább hét olyan szakaszt különböztethetünk meg, amikor különböző politikai, gazdasági, társadalmi és technikai változások hatására az újságírók különbözőképpen látták a sajtó szerepét. A továbbiakban ezeket a korszakokat veszem sorra.
3.1. A gyarmati sajtó
A brit fennhatóság kezdetén az amerikaiak is a brit sajtót olvasták. A lapok hajón érkeztek az új gyarmatra, így a hírek is mintegy három hónapos késéssel érték el az olvasókat (Green 2002: 4). Helyben sokáig nem nyomtak lapot: a brit koronát képviselő kormányzat nem engedélyezte újságok kiadását.
Az első Amerikában nyomott lap Benjamin Harris 1960-ban kiadott Publick Occurences, Foreign and Domestick című újságja volt. A külföldi és a hazai eseményekre egyaránt utaló címével ellentétben a lap már a helyiek sajátos problémáira fókuszált: célja az volt, hogy a szóbeszéd útján terjedő pletykák helyett a valóságot mutassa be, és a puritán erkölcs szellemében „meggyógyítsa, de legalábbis elvarázsolja a köztünk uralkodó hazugság szellemét” (idézi Williams 2002: 3). Harris lapját – amelyet hatósági engedély nélkül nyomott – első számának megjelenése után betiltották. Az első folyamatosan megjelenő újság John Campbell postamester Boston News-Letter című, 1704-től kiadott lapja volt. Campbell immár engedéllyel nyomott lapja a brit koronához hű helyi politikai elit szócsöve volt, és főként hivatalos nyilatkozatokat, beszédeket közölt, kommentár és szerkesztés nélkül (Kilmer 2002: 23; Smith 2002: 296).
Hamarosan azonban a sajtó már igyekezett függetleníteni magát a politikai hatalomtól. 1733-ban John Peter Zengert, a New York Weekly Journal főszerkesztőjét bíróság vonta felelősségre azért, mert egyik írásában a gyarmati kormányzót kritizálta. A perben a védelem arra hivatkozott, hogy Zenger az igazságot írta meg; Zengert – aki a tárgyalás előtt tíz hónapot töltött börtönben – végül felmentették (Keeler et al. 2002: 45). Az igazság feltárásának és az újságírói függetlenségnek az igényét a következő évtizedekben mind több újságíró fogalmazta meg. James Rivington 1773-ban New-York Gazetteer című lapjában már a pártatlan tájékoztatás eszméjét hirdette. A valóság megjelenítésének eszközét abban látta, ha a lap minden véleményt megjelenít, „legyen az Whig vagy Tory árnyalatú” (idézi Williams 2002: 3).
A pártatlanság eszménye mellett tovább élt az elkötelezett újságírásé is. John Holt 1774-ben azt írta lapjában, a New-York Journalben, hogy feladatának csak a egyes politikai eszmék képviseletét tartja: „azoknak a politikai eszméknek a propagálására vállalkozom, amelyek […] védelmében bármikor képes vagyok az életemet áldozni” (idézi Williams 2002: 4). A Függetlenségi Háború (1775–1783) idején a pártatlanság eszméje még jobban a háttérbe szorult, és ismét az elkötelezett újságírásé vált dominánssá. A kiélezett politikai helyzetben a lapok állást foglaltak; egy részük hű maradt a brit koronához, de többségük a Nagy-Britanniától való elszakadás mellett érvelt. Állásfoglalásukban szerepet játszott az is, hogy 1765-ben a brit kormány – a sajtót megrendszabályozandó – adót vetett ki a gyarmatokon nyomtatott papírárura, csökkentve a kiadók bevételeit (Risley 2002: 14–15; Torres 2002: 237).
3.2. A pártlapok kora
A Függetlenségi Háború utáni évtizedekben az amerikai sajtóban a pártos hagyományok éltek tovább. Az új ország lakóit megosztotta a kérdés, hogy miként határozzák meg a döntéshozó jogköröket: erős szövetségi kormányzat mellett kevés hatalom maradjon-e az államoknál, vagy ellenkezőleg, a központi kormányzat hatásköre legyen korlátozott. A lapok állást foglaltak a kérdésben. A hatalomhoz való – kritikus vagy lojális – viszonyukat az szabta meg, hogy éppen melyik párt volt kormányon. A New York-i federalista, azaz erős központi hatalmat követelő újság, a Gazette of the United States főszerkesztője például azt írta 1791-ben, amikor a Federalista Párt volt hatalmon, hogy lapja „kedvező színben tünteti fel a nép kormányát […] és a tények bemutatásával csak az adminisztráció gondolatait nyomtatja ki” (idézi Risley 2002: 14). Az erős helyi jogkörök mellett elkötelezett Republikánus Párt lapja, a National Intelligencer főszerkesztője ugyancsak pártját támogatta, amikor az hatalmon volt. A szerkesztő – írta –, „meggyőződéssel hisz abban, hogy a mostani adminisztráció becsülettel és bölcsen látja el feladatait. Ezért az adminisztráció barátja, és bármilyen új veszély merülne fel az adminisztrációra nézve, legyen az a külföldi hatalmak igazságtalansága vagy belföldi ügyeskedés, abban újabb megoldandó feladatot lát” (idézi Risley 2002: 16). A politikai kérdések bemutatását pártpolitikai szempontok szabták meg; a pártos újságok a politikai küzdelem eszközei voltak. Saját pártjukat dicsérték, miközben politikai ellenfeleiket bírálták. A pártlapok legmarkánsabb típusát a kampánylapok – például a Jacksonian, az Old Soldier, a Log Cabin – képviselték, amelyek szerkesztői magukat „toborzótisztnek”, lapjuk tartalmát „muníciónak”, olvasóikat „önkéntesek nagyszerű seregének” tekintették. Mindamellett a lapok között egyetértés volt abban, hogy elismerték az Alkotmányt és a politikai berendezkedés demokratikus mivoltát. E lapok előszeretettel közöltek politikai pamfleteket és esszéket, később szerkesztőségi kommentárokat (Risley 2002: 17; Smith 2002: 298).
Az újságok és a pártok összefonódását az is elősegítette, hogy a piac szűkössége miatt a lapok még nem élhettek meg a közönség- és a hirdetési piacból: a politikai pártok anyagi támogatásától függtek. A szerkesztők nem egyszer a pártoktól kapták fizetésüket, vagy szolgálataikat állami hivatalokkal honorálták. A pártokat pedig az motiválta, hogy még nem voltak interjúk és sajtótájékoztatók. Politikájukat közvetlenül az újságokon keresztül kellett kommunikálniuk a választóknak; maguk a politikusok is rendszeresen írtak a lapokba (Evensen 2002: 260; Kilmer 2002: 24–25).
3.3. A filléres sajtó
A pártsajtó aranykorának az 1830-as években a „filléres sajtó” (the penny press) megjelenése vetett véget. Az új műfaj nevét Benjamin Day 1833-ban alapított New York Sun című lapjáról nyerte. Day – helyreállítandó nyomdája megrendült anyagi helyzetét – az átlagosan hatpennys pártlapokkal szemben lapja árát mindössze egy pennyben állapította meg. Korábban a lapokra olvasóik rendszerint hosszabb időre fizettek elő, de az 1830-as években már számos bevándorló élt New Yorkban, aki ezt nem engedhette meg magának. Day őket célozta meg, s lapját olyan összegért kínálta, amelyet napról napra ők is meg tudtak fizetni.
A filléres sajtó már nem a pártok közötti eszmei csatákat tükrözte, hanem a mindennapi élet jelenségeiről – különösen a bűnügyekről, katasztrófákról, sporteseményekről és a hírességek életéről – számolt be. A szenzációs történetek egy részét az újságírók egyszerűen kitalálták (Pribanic-Smith 2002: 268). E lapok – köztük a Sun mellett a New York Herald – már nem az elitnek, hanem a tömegnek szóltak. Jövedelmük zömére már nem a pártok támogatása révén, hanem az eladott példányok utáni bevételekből és a kereskedelmi hirdetésekből tettek szert, így megengedhették maguknak a politikai pártokkal szemben való távolságtartást. Céljuknak ismét a valóság feltárását tekintették (Williams 2002: 6–7; Green 2002: 39).
A következő évtizedekben a rabszolgatartás kérdése azonban oly mértékben megosztotta az amerikai társadalmat, hogy a lapok nem kerülhették el a nyílt állásfoglalást. Megjelentek a rabszolgaság intézményét támadó újságok, köztük Benjamin Lundy 1821-ben alapított, Genius of Universal Emancipation című lapja, és a szökött rabszolga Frederick Douglass 1847-ben létrehozott North Star című kiadványa. Douglass így összegezte lapjának feladatát: „A North Star célja az, hogy támadja a rabszolgaság valamennyi formáját és vonatkozását; támogassa az általános emancipációt, fejlessze a közmorál normáit, elősegítse a színesbőrűek morális és intellektuális fejlődését, és siettesse hárommillió, rabszolgaként tartott honfitársunk szabadságának eljövetelét” (idézi Risley 2002: 17). A déli újságok, köztük Robert Barnwell Reth Charlestone Mercury című lapja ugyanakkor a rabszolgaság intézményének fenntartása mellett állt ki.
A rabszolgatartást eltörlő polgárháború (1861–1865) után a sajtó visszatért a pártatlanság hagyományához. E fejleményben szerepet játszott a technikai, társadalmi és politkai feltételek változása is. A nyomdatechnika fejlődése lehetővé tette a jó minőségű képek nyomását, és ezen keresztül a valóság hitelesebb bemutatását. A nagyvárosok népessége gyorsan növekedett, a lapok így mind jobban számíthattak az eladott példányok és a hirdetések utáni bevételekre (Kilmer 2002: 26). A pártsajtó hanyatlásában szerepet játszott az is, hogy az 1860-as években Lincoln elnök szakított a kormánylapok hagyományával, és arra buzdította az újságírókat, hogy saját véleményüknek adjanak hangot. A választókkal már a távirati irodák – köztük az Associated Press – közbeiktatásával tartotta a kapcsolatot; a hírügynökségi jelentések már csak a tények leírására szorítkoztak, és nem kommentálták azokat (Risley 2002: 18).
3.4. A sárga sajtó és a minőségi lapok
A 19. század utolsó évtizedeiben és a 20. század elején a sárga sajtó (the yellow press) és a minőségi lapok egymás mellett élése jellemezte az amerikai újságírást.
A sárga sajtó a filléres lapok katasztrófa- és bűnügyi tematikáját bővítette tovább. Repertoárjába felvette a botrányokról, szexuális témákról, hamis tudományos felfedezésekről szóló beszámolókat, és ábrázolásmódját kiegészítette az új technológia nyújtotta lehetőségekkel, köztük a fényképpel (Keeler et al. 2002: 49). A sárga sajtó – akárcsak a filléres sajtó – a tömegeket igyekezett megszólítani, és kerülte a politikai kérdésekben való állásfoglalást.
A sárga sajtó kialakulásában kulcsszerepet játszott a magyar származású hírlapíró és laptulajdonos, Joseph Pulitzer (1847–1911). A legrangosabb szakmai díj névadója így összegezte az újságírás feladatait egy korai lapjában, a St. Louis Post-Dispatch-ben írt vezércikkében: „A Post-Dispatch egyetlen pártot sem fog szolgálni, hanem a népet, nem a »republikanizmus« szócsöve lesz, hanem az igazságé […] nem támogatja a kormányzatot, hanem bírálni fogja azt, szembeszáll minden csalással és ámítással, legyen az bármi és bárhol, elveket és eszméket fog támogatni, mintsem előítéleteket és pártoskodást. Ezen eszmék és elvek pontosan azok, amelyeken kormányzatunkat eredetileg létrehozták és amelyeknek köszönhetjük hazánk csodálatos gyarapodását és fejlődését. Azok, amelyek lehetővé teszik a Köztársaságot, és amelyek nélkül valódi köztársaság nem létezhet. Ezek az igaz, eredeti és valóságos demokrácia eszméi” (Pulitzert idézi saját fordításában Csillag 2000: 40). Pulitzer koncepciójának középpontjában a hatalommal szembeni kritikus távolságtartás, a részérdekeket képviselő pártok támogatásának elutasítása és a konszenzusos értékek („az igaz, eredeti és valóságos demokrácia eszméi”) képviselete, valamint az egész politikai közösség („a nép”) szolgálata állt, megelőlegezve a „társadalomnak felelős” sajtó eszményét, noha a társadalmi felelősség fogalma csak évtizedekkel később jelent meg (lásd alább).
Pulitzer második, a St. Louis Post-Dispatch-nél jóval nagyobb sikert elért lapja, a New York World, valamint legnagyobb konkurense, a William Randolph Hearts által kiadott New York Journal felszólalt a munkásnők rossz munkakörülményei, a bevándorlókkal szemben alkalmazott mostoha bánásmód és a korrupció ellen. Ugyanakkor a piactól való függésük – vagyis a közönség maximálásának törvénye – arra késztette őket, hogy mind drámaibb és szenzációsabb formában számoljanak be a napi eseményekről. A közszolgálat eszménye így sajátos módon keveredett az üzleti megfontolásokkal. Pulitzer és Hearst lapjai a „sárga sajtó” elnevezést arról a „Sárga Kölyök” nevű képregény-figuráról nyerték, akinek történeteit egyformán közölték. A sárga sajtó tartalmát tekintve emlékeztetett a filléres lapokra, ám azoktól megkülönböztette, hogy kitalált történeteket már nem tüntetett fel valóságosként (Pribanic-Smith 2002: 268–271; Rounds 2002: 222).
Más lapok elhatárolódtak a sárga lapok gyakorlatától, és a jó ízlésre való hivatkozással igyekeztek megkülönböztetni magukat olvasóik előtt piaci versenytársaiktól – erre utal a New York Times híres szlogenje, a „Mindaz, ami tűri a nyomdafestéket” (Iggers 1998: 57–60).22 Horace Greeley, a New York Tribune főszerkesztője pedig amellett érvelt, hogy a lapoknak „reprezentatív híreket” kell közölniük, függetlenül hirdetőik érdekeitől; a szenzációs események mellett be kell számolniuk a tudományos felfedezésekről is, és nevelniük kell olvasóikat (Keeler et al. 2002: 47).
A 19. század végén, a 20. első felében fokozatosan megerősödött a kereskedelmi és politikai érdekektől egyaránt független újságírás eszménye. A minőségi lapok már nem elégedtek meg a politikusoktól és a távirati irodáktól származó információkkal; maguk indultak a hírek nyomába. Az újságírók a nyilvánosság „őrkutyáinak” tekintették magukat, a valóság feltárására esküdtek, írásaikban a nagyvállalatok és a politikusok közötti összefonódásokat tárták fel. Legfontosabb fórumuk a már említett New York Times mellett az 1893-ban alapított McClure’s volt. Törekvéseik sokszor a politikusok ellenállásába ütköztek. Roosevelt elnök „trágyatúróként” (muckraker) emlegette őket; a dehonesztálónak szánt jelzőt az újságírók felvállalták. A tényfeltáró sajtó egyik kiemelkedő újságírója Ida Tarbell volt, aki a Standard Oil Company monopolista törekvéseit és kíméletlen módszereit tárta fel.
A „trágyatúró” újságírás sajátos módon egyesítette magában a valóságot feltáró és a kommentárokat mellőző, illetve a társadalmi változásokat sürgető, aktivista újságírást: célja az volt, hogy szigorúan a tényekre fókuszálva felrázza az embereket és megváltoztassa a társadalmat. A tényfeltáró sajtó nem maradt hatástalan: az 1900-as évek elején a törvényalkotó számos olyan jogszabályt hozott, amely az újságírók által feltárt társadalmi visszásságokat – köztük a gyermekmunkát és a trösztök uralmát – volt hivatva enyhíteni. A „trágyatúró” újságírás fénykora 1903 és 1917 között volt; népszerűségének az vetett véget, hogy 1917-ben az Egyesült Államok belépett az első világháborúba, és a közönség érdeklődése más témák felé fordult (Aucoin 2002: 210–212; Green 2002: 39; Rounds 2002: 224).
A minőségi sajtó kialakulásával párhuzamosan a szakmai-etikai normákról folyó diskurzus is intenzívebbé vált. Az első szakmai-etikai kódex, a Philadelphia Public Ledger „24 szabálya” az 1860-as években jelent meg. A szabályzat az „etika” szót még nem használta; a fogalom az újságírás kontextusában először W.S. Lilly „Az újságírás etikája” (The Ethics of Journalism) című, 1889-ben kiadott esszéjében bukkant fel. 1909-ben megalakult az Újságírók Szövetsége (Society of Professional Journalists/Sigma Delta Chi), amely később a legrangosabb szakmai szervezetek egyikévé vált. 1910-ben a Kansasi Szerkesztők Szövetsége elfogadta az első etikai kódexet, amelynek szerzője William E. Miller volt; az 1920-as években számos más államban is megjelentek az első szakmai-etikai szabálygyűjtemények, amelyek az igazság feltárását, a kereskedelmi és politikai érdekek érvényesülésének elutasítását sürgették. Az első egyetemi szintű újságíróképzést nyújtó intézmény a Columbia Egyetemen nyílt meg 1912-ben, Pulitzer kétmillió dolláros támogatásának köszönhetően (Christians 1997: 15–16; Keeler et al. 2002: 49–50).
3.5. A társadalomnak felelős sajtó
A független újságírás eszménye ismét háttérbe szorult az első világháború alatt, amikor a lapokban a valóság feltárására való törekvés helyett az elkötelezettség felvállalása – a hazafias propaganda – vált dominánssá, nem kis részben a kormányzat háborús cenzúrája miatt (Torres 2002: 242). Az azonban, hogy a sajtó a háborúban kiszolgálta a kormány propagandaigényeit, visszaütött: az újságok sokak szemében elvesztették hitelüket. Változatlanul problémát jelentett a népszerű lapok tudósítási gyakorlata is. Brit mintára 1919-ben jelentek meg az első bulvárlapok (the tabloid press). A New York Daily News és a Daily Mirror kisebb méretű – így a tömegközlekedési eszközökön könnyebben olvasható – volt, mint a korábbi lapok. A bulvárlapok a filléres és a sárga sajtó szenzáció-tematikáját követték, ám – szemben elődjeikkel – a bombasztikus beszámolókat hatalmas képekkel és szalagcímekkel még jobban felnagyították, és pornográf képeket is közöltek (Pribanic-Smith 2002: 271–273).
Az első világháborút követő évtizedekben a sajtó szavahihetőségének csökkenése miatt ismét intenzívebbé váltak a szakmai-etikai szabályok elfogadására tett törekvések. 1922-ben megalakult az Amerikai Lapszerkesztők Szövetsége (American Society of Newspaper Editors, ASNE), amely később – akárcsak az Újságírók Szövetsége – a legrangosabb szakmai szervezetek egyikévé vált. Az ASNE 1926-ban úgy döntött, hogy szakmai-etikai kódexének betartását önkéntessé teszi, és egyetlen szankciónak a nyilvánosságot tekinti; ezzel megteremtette az önszabályozás ma is mintaértékűnek tekintett modelljét. Ekkor alapították a kiemelkedő szakmai teljesítményt elismerő első díjakat.23 És ebben az időben, 1924-ben jelent meg az első szakmai-etikai tankönyv, Nelson Crawford „Újságírói etika” című munkája. Általánossá vált az újságíróképzés: 1926-ban már 50 intézményben 5 500 leendő újságírót képeztek (Evensen 2002: 263).
A második világháborúban az amerikai sajtó részben a kormányzati cenzúra hatására, részben hazafias elkötelezettségből ismét a kormányzati propaganda eszköze lett (Torres 2002: 243–244). A gazdasági felemelkedés új lendületet adott a világválság és a háború éveiben háttérbe szorult bulvársajtónak is (Pribanic-Smith 2002: 274–275). Mindez ismét felvetette a sajtó felelősségének kérdését.
1942-ben létrejött a Hutchins Bizottság, amely a sajtó teljesítményét és az állami szabályozás szükségességét vizsgálta. A testület 1947-ben közzétett „Szabad és felelős sajtó” címmel kiadott jelentésében élesen bírálta a lapokat. Megállapította, hogy „[a] sajtó inkább a rendkívülit hangsúlyozza, mint a jellemzőt, inkább a szenzációsat, mint a fontosat. Figyelmét oly mértékben fordítja ezekre a dolgokra, hogy az állampolgárt már nem látja el a közösségen belüli feladatainak betöltéséhez szükséges információkkal és szempontokkal” (idézi Iggers 1998: 68). A jelentés a sajtó „társadalmi felelősségét” hangsúlyozta. A kifejezés, amely arra utalt, hogy az újságírók a széles értelemben vett közönségnek (nem a hirdetőknek, a pártoknak vagy a kormánynak) tartoznak elszámolással, e jelentés szövegében jelent először, noha a szakmai diskurzusban – például Pulitzer idézett vezércikkében – már voltak előzményei. A bizottság a sajtó legfontosabb feladataként a választók valósághű tájékoztatását jelölte meg, azzal érvelve, hogy ez a politikai döntéshozatalban való részvételük előfeltétele; ezzel egyfajta utilitarista filozófiai alapot kínált, amelyből a szakmai-etikai kódexek levezethetők. A bizottság jelentésében az állt, hogy a sajtónak „igaz és átfogó képet kell nyújtania a napi eseményekről, olyan kontextusban, amelyben értelmezhetőek. […] A vélemény- és a bírálatcsere fórumaként” kell szolgálnia, és „reprezentatív képet kell nyújtania a társadalmat alkotó csoportokról” (idézi Lambeth 1992: 6–8). A bizottság nem javasolta a sajtó állami szabályozását, de felvetette egy olyan szakmai testület felállítását, amely a vitás szakmai-etikai kérdésekben állást foglalna a nyilvánosság előtt (lásd még Cantril 1991: 185–186; Keeler et al. 2002: 51).
A sajtó társadalmi felelősségének jegyében az 1960-as években számos újság állított fel házon belüli ombudsmani hivatalt, amelynek feladata az olvasói panaszok kivizsgálása és a lap hasábjain való megvitatása volt (Smith 1999: 23–24).24 Ugyancsak a bizottság által kezdeményezett szakmai vita hatására jött létre 1972-ben a magánforrásokból működtetett Országos Sajtótanács, amely az objektivitás jegyében a beérkezett panaszok alapján azt vizsgálta, hogy igazságosan és pontosan számolt-e be a sajtó a különböző eseményekről. A Sajtótanács nem alkalmazott szankciókat a szakmai-etikai szabályokkal szemben vétő újságírók ellen, de állásfoglalásait nyilvánosságra hozta (Cantril 1991: 186).25
Az objektivitás a Hutchins Bizottság jelentésének publikálásakor vált a szakmai diskurzus egyik kulcsfogalmává, noha történeti gyökerei messzire – legalább Zenger 1733-as peréig – nyúlnak vissza. A fogalmat először valószínűleg Charles Ross, a St. Louis Post-Dispatch főszerkesztője, a Missouri Egyetem tanára alkalmazta a hírek pontos, igazságos és kiegyensúlyozott bemutatására (Evensen 2002: 263). Objektivitáson azt értették, hogy az újságírót munkája során nem befolyásolják személyes, szubjektív nézetei vagy érzései (Frost 2000: 158); vitatott politikai, erkölcsi vagy gazdasági kérdésekben nem foglal állást (Martin 1997: 55). Az objektivitás követelménye rutinszerű eljárást jelöl, amely magában foglalja az igazságosságot, a pontosságot, a tárgyszerűséget, a semlegességre vagy pártatlanságra való törekvést, a másik fél megkérdezését, az állítások bizonyítását, a tények és a vélemények szétválasztását, valamint az újságírói összeférhetetlenséget (Iggers 1998: 42–45; Croteau & Hoynes 2000: 131–132; Schulz 2002: 78). A pozitivista tudományfilozófia jegyében úgy vélték, a tényekre való fókuszálás által a valóság és rajta keresztül az igazság a sajtó hasábjain hasonló módszerekkel ragadható meg, mint a természettudományok terén (McNair 1998: 65–66). E pozitivista nézet továbbgondolásaként jelent meg 1973-ban Philip Meyer azóta több kiadást megélt könyve, „A pontos újságírás” (Precision Journalism), amelyben részletes módszertani útmutatót mellékelve arra bíztatta az újságírókat, hogy munkájuk során a társadalomtudományok eszköztárát használva tárják fel a valóságot, és adatokkal, táblázatokkal, ábrákkal támasszák alá állításaikat.
A kor újságírói az objektivitásban látták azt az eszközt, amely – összhangban a társadalmi felelősség eszméjével – helyreállíthatja a sajtó hitelét. A fogalom azt implikálja, hogy az újságíró csupán bemutatja a valóságot, de nem alakítja azt. Az objektivitás eszménye nemcsak a közönség bizalmának visszaszerzését szolgálta, de fontos állomás volt az újságírók professzionalizálódásában is. Szorosra zárta az újságírók sorait: továbbra is bárki írhatott újságot, de a szakma elismerésére csak az tarthatott számot, aki megfelelt az objektivitás elve által diktált alapvető módszertani kritériumoknak (Iggers 1998: 62–65).
A társadalmi felelősség modelljének fontos előzménye volt az elektronikus média állami szabályozása is. Kezdetben, az 1920-as évek elején bárki alapíthatott rádióállomást, ám a szabályozatlanság hiánya miatt a gyorsan fejlődő, kereskedelmi alapon működő rádiofóniában hamarosan kaotikus viszonyok alakultak ki: ugyanazon a frekvencián több különböző rádióállomás sugározta műsorát. 1927-ben már országszerte 732, csak New Yorkban 38 rádióállomás működött. A frekvenciaelosztás felügyeletére 1927-ben létrehozták a Szövetségi Rádióbizottságot (a mai Szövetségi Kommunikációs Bizottság, az FCC elődjét), amely több, egymással versengő pályázó jelentkezése esetén annak adta használatba a köztulajdonnak tekintett frekvenciát, amelynek műsora pályamunkája szerint jobban szolgálta a közérdeket (lásd még Nyíri 2000). Ezzel a lépéssel a rádiós szerkesztőket is arra sarkallták, hogy műsorkészítési elveiket a közjóból – ne kereskedelmi vagy politikai érdekeikből – vezessék le. Ugyanezek az elvek tükröződtek az 1937-ben elfogadott önkéntes Rádiós Kódexben is. Ez – arra hivatkozva, hogy „az országos rádióhálózatok tulajdonosainak figyelembe kell venniük az amerikai nép magasabb rendű érdekeit” is – kimondta, hogy a rádiók közötti versenynek nem szabad alárendelni az igazságot és az objektivitást, és a szenzációs, ízléstelen beszámolók kerülésére szólította fel a műsorszolgáltatókat.
A frekvenciaelosztás szempontjaihoz hasonló elveket fogalmazott meg az FCC akkor is, amikor két évvel a Hutchins Bizottság jelentése után, 1949-ben kibocsátotta a műsorszolgáltatókat kötelező Méltányosság Doktrínát (Fairness Doctrine). Ez – összhangban az objektivitás által diktált elvekkel – megkövetelte a szerkesztőktől, hogy vitás ügyekben valamennyi érintett fél álláspontját bemutassák, azoknak pedig, akiket bírálnak műsoraikban, biztosítsák a válaszadás jogát (Lashley 1992: 18–19; Martin 1997: 54).26 A Méltányosság Doktrína jogosságát többen vitatták, arra hivatkozva, hogy sérti a sajtónak az Alkotmány első kiegészítésében garantált szabadságát,27 de a Legfelsőbb Bíróság megerősítette a döntést.28 A szabály szükségességét azzal indokolták, hogy a frekvenciák száma korlátozott, így – szemben a nyomtatott sajtóval – az elektronikus médiában nem lehet a „külső plurális” modellt (azaz az egy szerkesztőség: egy nézőpont elvét) megvalósítani. Az eltérő véleményeket tehát egy „belső plurális” modellben, a szerkesztőségeken belül kellett kifejezni.29
A sajtó társadalmi felelősségét hangsúlyozó Hutchins-jelentés ugyanakkor a szakma egy részének ellenállásába ütközött. William Peter Hamilton így írt a Wall Street Journalben: „Az újság magánvállalkozás; semmivel nem tartozik a közösségnek, jogai nem a közösségtől származnak. Ezért semmi köze a közérdekhez. Hangsúlyozom: az újság tulajdonosa a kiadó, aki egy terméket értékesít, és maga viseli a kockázatot” (idézi Iggers 1998: 68). Így továbbra is voltak, akik nemcsak mindennapi praxisukban, de retorikájukban is a sajtó üzleti célokat szolgáló, áru jellegét tekintették a szakmai szabályok alapjának, olvasóikat pedig fogyasztói, nem állampolgári minőségükben szólították meg. Volt, aki az objektivitás eszményét is megkérdőjelezte. Curtis MacDougall, az „Értelmező tudósítás” (Interpretive Reporting) című munka szerzője szerint „[a]z objektivitás képtelenség; ha mégis lehetséges, úgy kerülendő” (idézi Evensen 2002: 263).
A következő évtizedekben mégis az objektivitás-doktrína és általában a független újságírás hódított tért. Ebben szerepet játszott három politikai fejlemény is: a Joseph McCarthy szenátor által vezetett kommunistaüldözés az 1950-es évek elején, a vietnami háború az 1960-as években és a Watergate-ügy az 1970-es évek elején. McCarthy úgy vélekedett, hogy az amerikai kulturális élet és az államapparátus kulcspozícióit a kommunisták sajátították ki. Kezdetben sikeresen állította maga mellé a sajtót, ám később, amikor „boszorkányüldözésnek” is nevezett tevékenysége irracionális méreteket öltött, az újságírók szembefordultak vele. A szenátorral szemben kritikus lapok és médiumok – köztük a Christian Science Monitor, a Milwaukee Journal és a CBS televízió – is szerepet játszottak abban, hogy végül, 1954-ben, a szenátus megvonta McCarthytól a bizalmat. A McCarthy-ügy arról tanúskodott, hogy nem elég, ha az újságírók beszámolnak a politikusok nyilatkozatairól, hanem fel kell tárniuk állításaik valóságtartalmát is (Smith 1999: 38–40; Kilmer 2002: 29).
A vietnami háború (1961–1973) katasztrófája ugyancsak arra hívta fel a figyelmet, hogy a sajtónak távolságtartással kell fogadnia a kormányzati retorikát. Az újságíró-társadalom többsége kezdetben a katonai beavatkozás mellett állt, de a konfliktus elhúzódásával megváltozott a közhangulat. A háborúról tudósító televíziók képei mind jobban rácáfoltak a kormányzat hivatalos retorikájára. A háború egyre rosszabb sajtója sokak szerint szerepet játszott abban, hogy végül Nixon elnök az amerikai csapatok kivonása mellett döntött (Martin 1997: 56; Torres 2002: 244). Igaz, más elemzők szerint nem egyértelmű, hogy a média befolyásolta-e, vagy csupán tükrözte a közvéleményben fokozatosan kialakuló háborúellenes hangulatot (vö. Hallin 2001: 20–22).
A Watergate-ügy (1972–74) során a Washington Post két újságírója, Bob Woodward és Carl Bernstein feltárta, hogy Nixon emberei törvénytelenül hallgatták le az elnök politikai ellenfeleit. Az ügy az alkalmazottait fedező Nixon elnök lemondásához vezetett (Aucoin 2002: 215–216; Keeler et al. 2002: 52). A McCarthy-korszak, a vietnami háború és a Watergate-ügy tanulsága egyaránt az volt, hogy a kormányzat hajlamos az információkat saját érdekeinek megfelelően elhallgatni vagy bemutatni, és hogy a tényeket feltáró sajtó – a társadalomért viselt felelősség jegyében – valóban képes lehet betölteni őrkutya szerepét.
3.6. Az új újságírás
Az objektivitás-doktrína híveinek a következő évtizedekben új kihívással kellett szembenézniük. Az 1960-as években jelentkező társadalmi válságot kísérő polgárjogi mozgalmak aktivistái az újságírásban is megkérdőjelezték a bevett módszertani szabályokat. A társadalom átalakítását, a hátrányos helyzetű csoportok – különösen a feketék és a nők – pozitív diszkriminációját szorgalmazó mozgalmak hívei szerint az objektivitás-doktrína a „fehér férfiak” hatalmi szempontjait képviseli, a fennálló rendet konzerválja. James Curran brit médiakutató tömören így összegzi az objektivitás-doktrína kritikáját: „az elkötelezettség hiánya a hatalmi intézményektől és csoportoktól mint »akkreditált« forrásoktól való passzív függéshez vezet. A lusta újságírásnak kedvez, ami azt jelenti, hogy az újságírók nem független módon erednek az információk nyomába, és nem az igazságot értékelik a hamissággal szemben. Az pedig, hogy a hangsúlyt a »kemény« hírekre és a tényszerű tájékoztatásra helyezik, még előttük is elfedi azt, hogy tudattalanul a hírek szelektálásának és értelmezésének domináns kereteire támaszkodnak” (Curran 1991: 32). A tényekre fókuszáló újságíró képtelen arra, hogy a különböző szubkultúrákat, a hátrányos helyzetű csoportok szempontjait értelmezze, azok képviselőinek szemével lássa és láttassa a világot.
A polgári jogi mozgalmak hívei az objektivitás-doktrínán alapuló hagyományos újságírással szemben a pártoktól független, de politikailag aktív, személyes hangvételű és elkötelezett „új újságírás” (new journalism) szükségességét hangsúlyozták. Az új újságírás jellemzően posztmodern jelenség. Megkérdőjelezi a társadalmi konszenzusokat; az egyetlen és üdvözítő igazság helyett a párhuzamos igazságok létezésében hisz, és azokat kívánja feltárni. A racionálissal egyenrangúnak tekinti az emocionálist; a tények helyett pedig a mögöttük megbúvó igazságot keresi (Merril 1995: 35–45). Ray Mungo, az új újságírás egyik vezéralakja szerint „[a] tények kevésbé fontosak, mint az igazság; a kettő korántsem azonos […] a száraz tények szinte mindig unalmasak, és akár el is ferdíthetik az igazságot; az emberi kifejezés legmagasabb célja az Igazság” (idézi Rounds 2002: 226). Az új újságírás történeti előzményei között éppúgy megtaláljuk Frederick Douglass North Starját, mint a társadalmi igazságtalanságok ellen küzdő „trágyatúró” lapokat. Az új újságírás legfőbb fórumai a San Franciso Bay Guardian és a Village Voice voltak, de az új újságírás módszertanát alkalmazó írások megjelentek a sajtó fősodrában is.
Az új újságírás hívei eszméiket egyebek mellett a Kerner Bizottság 1968-as jelentésére alapozták. A testület azt vizsgálta, felelősséggel bírt-e a sajtó az 1960-as évek végén több nagyvárosban kirobbant faji zavargásokért. A lapok közvetlen felelősségét ugyan nem állapította meg, de hangsúlyozta, hogy a fehérek által dominált média nem foglalkozott kellőképpen a fekete kisebbség problémáival. A jelentés után egy évvel újabb tanulmány jelent meg, amely megállapította, hogy a nagyvárosi újságírók csupán 2,6 százaléka volt fekete, négyezer hírszerkesztő közül pedig csupán egy (Christians 1997: 20).
Az amerikai új újságírás közeli rokonságban van az újságírás európai hagyományával. Hívei a sajtót a társadalmi és politikai harc eszközének tekintették, amelynek különösen a hátrányos helyzetű csoportok felemelésében van szerepe. A szólás szabadságát az elitek mellett azoknak is biztosítani kívánták, akik korábban a sajtóban nem jutottak megszólalási lehetőséghez.
3.7. Az objektivitás reneszánsza
Az 1970-es években az amerikai újságírásról szóló szakmai diskurzusban nem volt egyértelműen domináns paradigma: a korszakot az objektivitás-doktrína és az új újságírás egymás mellett élése jellemezte. Az 1980-as évek elején azonban néhány nagy visszhangot kiváltott etikai ügy ásta alá az új újságírás hitelességét, és erősítette meg az objektivitás-doktrínába vetett hitet. Különösen Janet Cooke esete kavart vihart: 1981-ben a Washington Post újságírónője Pulitzer-díjat kapott „Jimmy világa” című írásáért, amelyben egy fekete bőrű, nyolcéves kábítószer-élvező fiú életéről számolt be. Utóbb azonban a dokumentum formájában megírt riport fikciónak bizonyult. Bár a leírt jelenség kétségtelenül valóságos volt, maga Jimmy sohasem létezett, a riport nem tényeken alapult. Az ügy botrányt kavart, a díjat visszavonták, Janet Cooke felhagyott az újságírói pályával, a sajtóban pedig az objektivitás-doktrína hívei az új újságírást támadták (Iggers 1998: 11–12). Nem sokkal később kiderült, hogy a New York Times szabadúszó újságírója, Christopher Jones kambodzsai beszámolóját otthon, Spanyolországban írta meg, történetének egy részét egyszerűen André Malreaux egyik regényéből véve át. Mindkét botrány – és számos további, kisebb vihart kavart eset – arról tanúskodott, hogy a mégoly jó ügy mellett elkötelezett újságírás is a valóság torzításához vezethet. A közvélemény-kutatási eredmények szerint az újságírókba vetett bizalom csökkent: 1976-ban még az emberek 28 százaléka bízott meg a sajtóban, 1983-ban már csak 13,4 százalékuk (Lambeth 1992: 2–3).
A 20. század legutolsó évtizedeiben a viszonylagos társadalmi béke és gazdasági fejlődés körülményei között a szakmai diskurzusban ismét az objektivitás-doktrína vált a domináns paradigmává, miközben a politikai vagy kereskedelmi érdekeket szolgáló újságírás mellett szóló érvek a háttérbe szorultak. Ugyanakkor az objektivitás-elvű újságírás módszertana is átalakult, részben az új újságírás hívei által megfogalmazott bírálatok hatására. A lapok többsége ma már nemcsak leírja a tényeket, de értelmezni is igyekszik azokat. Egyes újságok – például a USA Today – mindjárt két, ellenkező előjelű kommentárt is fűznek a kurrens eseményeket leíró tudósítások mellé.
Ma az újságíró-képző intézmények zöme az objektivitás-elvű újságírást tanítja (Merrill 1995: 45), és ez áll a legfontosabb szakmai-etikai kódexek középpontjában is (lásd alább). Az újságírók körében végzett felmérések szerint a vezető szerkesztők zöme a tények feltárását tartja az újságírás legfontosabb feladatának (Evensen 2002: 258). Ugyanakkor a szakmai diskurzusban ma is vita folyik az objektivitás normáiról, és a szakma folyamatosan kutatja, hogyan lehet tökéletesíteni az objektivitás módszertanát. A mai szakmai vitát nem kis mértékben az motiválja, hogy a nyomtatott sajtó olvasottsága folyamatosan csökken: 1965-ben még a megkérdezett amerikaiak 71 százaléka válaszolta azt, hogy az előző napon olvasott újságot, 1995-ben már csak 45 százalékuk (Iggers 1998: 3). Ez az arány 2002-re 41 százalékosra esett, a fiatalok körében pedig mindössze 25 százalékos volt.30 A televízió lépett elő az első számú hírforrássá. Mivel a televíziós hírműsorok rövidek, és a lehető legszélesebb közönséget célozzák meg, a nyomtatott sajtónál is jobban hajlanak a valóság leegyszerűsített, sztereotipikus, személy- és eseményközpontú ábrázolására, így hasonló szakmai-etikai kérdéseket vetnek fel, mint egykor a filléres, a sárga és a bulvárlapok. A 2003 márciusában kirobbant harmadik iraki háború valószínűleg szintén az objektivitás-doktrína körüli viták fellángolásához vezet majd.31 Akárcsak a legtöbb korábbi háború alatt, a vezető médiumok (különösen az Egyesült Államokban a nézettségben a CNN-t is megelőző csatorna, a Fox News) most is nyíltan elkötelezték magukat a katonai beavatkozás mellett.32 Beavatkozás-párti elkötelezettségüket nemcsak hazafias érzelmeik motiválták, de feltehetően üzleti megfontolások is: a lakosság mintegy 70 százaléka támogatta a koalíciós csapatokat, így a háború melletti elkötelezettség a nézettséget is növelte.33
3.8. Összegzés
Némileg leegyszerűsítve az amerikai újságírás történetét, azt mondhatjuk, hogy három paradigma élt egymás mellett. A viszonylagos béke, gazdasági fejlődés és társadalmi konszenzus idején a lapok általában a valóság hű ábrázolására törekedtek; ilyenkor az objektivitás-doktrína (vagy annak valamelyik történeti előzménye) dominált. A társadalmi válságok azonban arra késztették az újságírókat, hogy nyíltan állást foglaljanak, és maguk is a valóság alakítására törekedjenek; konfliktusok idején így a különböző politikai csoportosulások vagy eszmék mellett elkötelezett újságírás uralkodott. Míg e két paradigma váltogatta egymást, az újságírás harmadik – kereskedelmi érdekeket szolgáló, a valóság bemutatását a szórakoztatás szempontjainak alárendelő – paradigmája az 1830-as évektől napjainkig szinte változatlan formában élvezte a közönség támogatását és a szakma megvetését.
4. Az objektivitás-doktrína
Hogyan nevesítik az újságírás feladatait a legfontosabb amerikai szakmai-etikai kódexek? Valamennyi újság, médium, vagy akár szakmai tömörülés kódexének idézésére itt nincs hely, ezért az alábbiakban csak a legtekintélyesebbnek tartott szervezetek kódexeinek legfrissebb változataiból idézek. Azokat a részleteket emelem ki, amelyek általában az újságírás feladatait és az ezekből következő legfontosabb szakmai-etikai szabályokat tükrözik.
Az ASNE utoljára 1975-ben újrafogalmazott kódexe kimondja, hogy „[a]z Első Alkotmánykiegészítés, amely a törvényhozókkal szemben védi a sajtó szabadságát, garantálja, hogy az emberek a sajtón keresztül érvényesítsék alkotmányos jogukat, ezért az újságírókra különös felelősséget ró. […] A hírek és vélemények összegyűjtésének és terjesztésének legfontosabb célja, hogy a közjó szolgálatában tájékoztassa az embereket, és képessé tegye őket az aktuális kérdések megítélésére. […] Minden lehetséges eszközzel arra kell törekedni, hogy a hírek pontosak és torzításmentesek legyenek, a megfelelő kontextusban szerepeljenek, és valamennyi érintett fél álláspontját méltányosan mutassák be. A vezércikkeknek, elemzéseknek és kommentároknak éppúgy tiszteletben kell tartaniuk a tények pontos bemutatását előíró normákat, mint a híreknek. […] Az olvasó számára világos módon meg kell különböztetni a híreket és a véleményeket.”
A Rádiós és Televíziós Hírszerkesztők Szövetsége (Radio-Television News Directors Association) 1987-ben egyhangúlag elfogadott kódexe ugyancsak kimondja, hogy „[a] rádiós és televíziós újságírók felelőssége, hogy a fontos és érdekes információkat összegyűjtsék, és pontos, becsületes, pártatlan módon tájékoztassák a közönséget. […] kerüljék a szenzációhajhászást és a hírek félrevezető bemutatását […] világosan különböztessék meg [a hírektől] a véleményeket és a kommentárokat.”
A Lapszerkesztők Szövetségének (Associated Press Managing Editors) 1994-ben elfogadott etikai alapelvei szintén kimondják, hogy „[a] közönség kiemelkedő joga, hogy tájékozódjon a fontos kérdésekről. A sajtó különös felelőssége, hogy […] éber őrkutyája legyen jogos közérdekeiknek. […] A jó újság igazságos, pontos, őszinte, felelős, független, és tiszteletben tartja a jó ízlést. Vezérelve az igazság. Kerüli azokat a módszereket, amelyek megakadályozzák abban, hogy a hírekről igazságosan, pontosan és torzítás nélkül számoljon be. […] Arra kell törekednie, hogy az ügyeket pártatlanul mutassa be, és érzelemmentes módon kezelje a vitatott kérdéseket. Fórumot kell nyújtania a kommentárok és bírálatok cseréjének, különösen akkor, ha a szóban forgó kommentár szemben áll a szerkesztőség véleményével. A vezércikkeket, az újságírók és szerkesztők véleményét tartalmazó írásokat világosan meg kell különböztetni [a hírektől]. A közösségi, üzleti vagy személyes érdekek iránti elfogultság nem mutatkozhat meg abban, hogy az újság torzítja vagy téves színben állítja be az eseményeket.”
Az Újságírók Szövetségének utoljára 1996-ban újrafogalmazott kódexe szintén kimondja, hogy „[a]z Újságírók Szövetségének tagjai hisznek abban, hogy a közönség tájékoztatása az igazság előfeltétele és a demokrácia alapja. Az újságírónak az a feladata, hogy e célokat szolgálja az igazság keresése, az események és ügyek igazságos és átfogó bemutatása révén.” Emellett arra bíztatja a szerkesztőket, hogy „ügyeljenek, a szalagcímek, hírek, hirdetések, fotók, kép- és hangösszeállítások, rajzok, hangok és idézetek ne torzítva ábrázolják a valóságot. Az eseményeket nem szabad leegyszerűsíteniük vagy kontextusukból kiemelniük. […] Kerüljék a faji hovatartozáson, nemen, életkoron, földrajzi elhelyezkedésen, szexuális orientáción, mozgássérültségen, fizikai képességeken vagy társadalmi státuson alapuló sztereotípiákat. Támogassák az eszmék cseréjét, még ha egyeseket közülük ellenségesnek találnak is. Azoknak is kínáljanak megszólalási lehetőséget, akik máshol nem szólalhatnak meg; a hivatalos és a nemhivatalos információforrások egyformán értékesek lehetnek.”
A legfontosabb újságíró-szervezetek szakmai-etikai kódexei tehát a sajtó társadalmi felelősségének modelljét és ennek szellemében az objektivitás-doktrína módszertani követelményét fogalmazzák meg. Kulcsszavaik az „igazság”, a „felelősség”, a „függetlenség” vagy „pártatlanság”, az „igazságosság” és a „pontosság”. Megfogalmazzák a tények tiszteletben tartásának, a hírek és a vélemények szétválasztásának követelményét, és általában explicit módon kijelentik, hogy az újságíró személyes elkötelezettsége nem befolyásolhatja a tudósítás minőségét.
4.1. Az objektivitás-doktrína csapdái
Bár az objektivitás-doktrína szakmai elismertsége a 20. század végén ismét megerősödött, módszertana továbbra is számos megválaszolatlan kérdést vet fel. Ilyen kérdés az, hogy hol húzódnak az objektivitás határai. Vajon az újságírónak minden vitás ügyben a semleges kívülálló szemével kell-e láttatnia a történéseket, vagy van olyan helyzet, amelyben nem kerülheti el az állásfoglalást? A szélsőséges helyzetek különösen élesen vetik fel ezt a kérdést. Mit tegyen a sajtó akkor, ha az alapvető emberi és demokratikus értékek kerülnek veszélybe? Vajon a New York-i Világkereskedelmi Központ elleni terrortámadásról hírt adó újságírónak semlegesen és azonos terjedelemben kell-e beszámolnia a Bush-adminisztráció és az al-Kaida álláspontjáról? Vagy akkor jár el helyesen, ha szolidaritást vállal az áldozatokkal, és – elvetve az objektivitás-doktrína mechanikus értelmezését – nem tesz úgy, mintha a két szembenálló fél által képviselt értékrend (egyfelől a szabadság és az egyenlőség, másfelől az elnyomás és az egyenlőtlenség) egyformán megfontolandó alternatíva volna? Sokan úgy vélik, hogy az újságírónak ki kell állnia az emberi és demokratikus jogok érvényesülése mellett.34 Ám ennek az elvnek a gyakorlati alkalmazása: az objektivitás és az értékválasztás helyes aránya már korántsem magától értetődő. Volt, aki úgy gondolta: a sajtó helyesen járt el, amikor szolidaritást vállalt az áldozatokkal, és elítélte a terroristákat; mások azonban azt gondolták: a terroristák álláspontját a sajtó nem az elvárható objektivitással mutatta be (lásd még Bajomi-Lázár 2002b).
Az újságíró és a művelt olvasó számára ma már az is világos, hogy az objektivitás eszményét ennél egyszerűbb esetekben sem könnyű átvinni a gyakorlatba. A hír nem azonos a tényekkel. A hír csupán a tényekről szóló narratíva, amely szükségszerűen magán viseli megfogalmazójának értékítéletét. A témaválasztás, a szóválasztás, az eredeti kontextus különböző elemeinek kiemelése vagy elhallgatása, a címválasztás, a hírnek a lapon vagy a hírműsoron belüli elhelyezése a priori szempontrendszer alapján történik. A témaválasztás össztársadalmi üggyé teheti a helyi üzem bezárását, de elhallgathatja a valóban fontos társadalmi problémákat. A szóválasztás terroristát vagy szabadságharcost csinálhat a palesztin merénylőből. Az eredeti háttér ábrázolásra méltónak ítélt részletei bűnözőként vagy éppen áldozatként tüntethetik fel az osztálytársaira fegyvert emelő iskolásfiút. A szalagcím botránnyá dagaszthatja az elnök félrelépését, vagy az egészségügy válságát tételezheti egy egyszerű orvosi műhiba kapcsán. Az olajár emelkedéséről szóló beszámoló felkerülhet a címlapra, vagy megbújhat a gazdasági rovat kishírei között. Mindez megtörténhet úgy is, hogy közben az újságíró betartja az objektivitás formális szabályait, és csak valós tényekről számol be. A szakirodalom ezt nevezi akaratlan torzításnak, amely az újságíró személyes álláspontjáról vagy éppen érintettségéről tanúskodik (unwitting vagy unintended bias, lásd még Smith 1999: 301–303).
Magának a hírértéknek a pontos definiálatlansága is magában rejti a torzítás lehetőségét. Az újságíró azokat a tényeket tekinti hírértékűnek, amelyek feltevése szerint számot tartanak a közönség érdeklődésére. Ám a közönség várakozásáról csupán áttételes információi vannak, amelyekre például olvasói levelekből tesz szert, vagy egy-egy korábban felmerült téma kedvező fogadtatása (vagyis a lap megemelkedett példányszáma) alapján következtet. Ez azonban azzal járhat, hogy egyes tényeket a sajtó felülreprezentál: már nem kielégíti a közönségnek a róluk szóló hírek iránti igényét, hanem – befolyásolva a hírnapirendet – maga kreálja azt. Így történhet meg az, hogy amikor a sajtó rendszeresen hírt ad különböző bűncselekményekről, a közönség torzan úgy érzékeli, hogy a közbiztonság hirtelen megromlott, miközben a bűnügyek statisztikai gyakorisága nem növekedett. Az újságírók figyelmét azonban ekkor már a bűnügyek foglalják le, és csak azokat a tényeket írják meg, amelyek a közbiztonság romlását látszanak alátámasztani (confirmation bias, lásd még Cohen 1997: 59).
A közönség feltételezett elvárásai másként is meghatározzák a hírek minőségét. A kereskedelmi bevételekből élő újságok és hírműsorok minél több embert akarnak megszólítani. Ez azonban arra készteti őket, hogy beszámolóikat közönségük feltételezett – általában nem túl bőséges – háttértudásához igazítsák. Így a hírek a bonyolult helyett az egyszerűről, a folyamatok helyett a személyekről és az eseményekről számolnak be. A valóságot dramatizált formában – bevezetéssel, folytatással és befejezéssel bíró történetekként – ábrázolják, könnyen feldolgozható sztereotípiákra egyszerűsítve a valós világ bonyolultabb folyamatait (organizational bias, Cohen 1997: 63; Lester 1997: 69–72).
A tények bemutatását nagymértékben befolyásolják a „hírgyártás” körülményei is. Kevés kolumnán és műsoridőben kell sok eseményről beszámolni, vagy éppen fordítva: kevés közlésre méltó eseményről szóló hírrel kell megtölteni sok kolumnát és műsoridőt. Az újságok, rádióállomások és tévécsatornák anyagi helyzete – különösen a hírforrások bősége és a technikai felszereltség – ugyancsak megszabja, milyen eseményekről szóló beszámolókkal ismerkedik meg közönségük. Azt, hogy mely tényekből lesznek hírek, nemcsak valós társadalmi súlyuk határozza meg. Időnként az újságírás különböző szakmai kényszerei döntenek arról: miről és hogyan értesül a közönség. A szakirodalom e jelenséget nevezi – utalva arra, hogy e torzítás az újságírás műfaji sajátosságaiból ered – strukturális torzításnak (structural bias, lásd még Jenei 2001).
A tényközpontú újságírás magában foglalja a semlegesség eszményét is. Azt implikálja, hogy az újságíró – akár a tudományos kutató – csupán megfigyelő. Ez azonban nem magától értetődő. Az újságíró puszta jelenlétével is befolyásolhatja az eseményeket. A politika mediatizálódott: a politikai diskurzus ma már nem annyira a hagyományos helyszíneken – a kongresszusban, a szenátusban – zajlik, mint a sajtó hasábjain (Sükösd 1993: 32–39). Az a politikus, akinek mondandójáról a sajtó és a média is beszámol, már nem annyira képviselőtársaihoz, mint a jelen lévő sajtóhoz és rajta keresztül a láthatatlan közönséghez beszél, közönségének feltételezett elvárásaihoz igazítja mondandójának tartalmát és stílusát (Sartori 1993: 221).35 A politikust segítik azok a kommunikációs szakemberek is, akiknek az a feladatuk, hogy a megbízóikra kedvező fényt vető ügyekre tereljék a köz figyelmét. Így kerülhetnek lényegtelen dolgokról szóló, kizárólag a média számára rendezett pszeudoesemények – koszorúzások, útátadások, politikusok nyugdíjas-otthonokban tett látogatásai – a hírek közé, kiszorítva azokat a híradásokat, amelyek a valóban fontos társadalmi jelenségekről számolnának be.
A mikrofonok és a kamerák jelenléte befolyásolhatja a rendőrség munkáját is. Az olyan dokumentarista szándékú sorozatokban, mint például a „Zsaruk”, amelyekben a riporter elkíséri a járőröző rendőröket, azok mindig kínos udvariassággal bánnak a gyanúsítottakkal. E műsorok láttán a tévénéző gyakran érzi úgy: a belőlük kibontakozó kép nincs összhangban saját tapasztalataival, amelyek szerint ugyanezen testület tagjai a sajtó távollétében gyakran az egyszerű közlekedési szabálysértőkkel szemben is fenyegetően lépnek fel. A sajtó jelenléte a tüntetéseket felvigyázó rendőröket is rendszerint arra készteti, hogy kesztyűs kézzel bánjanak a rendbontókkal.
Az objektivitásra való törekvés tehát – deklarált céljával szemben – akár hátráltathatja is a közönség tájékozódását, a valóság megismerését. Jeremy Iggers amerikai filozófus-médiakutató egyenesen azt állítja, hogy „[a] tényekre és eseményekre fókuszáló objektív híradás megfosztja súlyuktól az eszméket, és töredékessé teszi a tapasztalatokat, így megnehezíti a komplex társadalmi jelenségek megértését. Az, hogy a [társadalmi] közbeszéd viszonylag inkoherens az olyan fontos társadalmi kérdésekben, mint például a gazdaság vagy az egészségügy, vélhetően annak tudható be, hogy [a sajtó] az eseményekre és a tényekre fókuszál, így dekontextualizálja a releváns információkat” (Iggers 1998: 107).
Az objektivitás-doktrína legfőbb csapdája önnön ambiciózus mivoltában rejlik. Azt implikálja, hogy – akárcsak a tudományok – a sajtó is képes arra, hogy az emberek tájékoztatása érdekében feltárja az események részleteit, a komplex igazságot, a mélyebb, ok-okozati összefüggéseket. A kitűzött célok azonban nincsenek összhangban a lehetőségekkel. Az újságok, a rádiós és televíziós hírműsorok nem azonosak a szakfolyóiratokkal és egyéb tudományos fórumokkal. Strukturális sajátosságaik – különösen a korlátozott terjedelem – miatt az egész helyett csupán a részeket tárhatják fel. Az objektivitás-doktrína a közönségben olyan elvárásokat támaszt a sajtóval szemben, amelyeknek az nem felel meg, mert nem felelhet meg teljes mértékben. Ezzel az objektivitás-doktrína szükségszerűen viszonylagos kudarca ítéli önmagát.
4.2. Az objektivitás-doktrína védelmében
A fent összegzett bírálatok azt mutatják, hogy az objektivitás-dotrínát számos belső ellentmondás terheli. Dolgozatom hátralévő részében mégis amellett érvelek, hogy – szemben azzal, amit a doktrína elvi bírálói implikálnak vagy explicit módon állítanak, és szemben a magyar újságírók jó részének mindennapos gyakorlatával – az objektivitás-elvű újságírást hibái ellenére sem szabad elvetni.
Úgy vélem, az objektivitás-doktrína bírálatait csak fenntartásokkal szabad fogadni, legalább három okból. Egyrészt azért, mert a kritikusok álláspontja – például Iggers fent idézett véleménye – a tekintetben meglehetősen sommás, hogy nem vesz tudomást arról a munkamegosztásról, amely egyfelől a napisajtó és hírműsorok, másfelől a hetilapok és heti magazinműsorok között van. Míg az előbbiek a friss hírekre fókuszálnak, beszámolóik valóban tényközpontúak, és így szükségszerűen torz képet adnak a valóságról, addig az utóbbiak részletesebb tudósításokban igyekeznek feltárni a tények mögötti összefüggéseket, a napi történésekért felelős folyamatokat is. A jobbára hetilapokban és magazinműsorokban megjelenő tényfeltáró és oknyomozó újságírás – amelynek az Egyesült Államokban a „trágyatúró” újságírásig visszanyúló, hosszú hagyománya van, és amely újabban Magyarországon is meghonosodni látszik – képes betömni a napisajtó és a napi hírműsorok tájékoztatási gyakorlatában keletkező lyukak egy részét. Az objektivitásra törekvő hetilapok és magazinműsorok közelebb viszik közönségüket a valóság megismeréséhez, mint a napisajtó és a napi hírműsorok, jobban megvalósítják az objektivitás-doktrína alapjául szolgáló társadalmi felelősség modelljének céljait, és kevésbé indokolják a kritikusok bírálatát.
Az objektivitás-doktrína bírálói azt implikálják: a tájékozódás joga magában foglalja azt is, hogy a közönségnek néhány híradásból kell megfelelően tájékozódnia. Nem világos azonban, hogy ez miért volna magától értetődő. Miért jelentené a tájékozódás joga azt, hogy a közönségnek nem kell erőfeszítést tennie? Érvelhetünk úgy is, hogy a tájékozódás jogából csak az következik: az információknak elérhetőknek kell lenniük. A tájékozódás joga nem foglalja magában a lustasághoz való jogot. A közönségnek több forrásból kell tájékozódnia. Erőfeszítést kell tennie a (politikai) döntéseihez szükséges információk begyűjtése érdekében. Ha ezt nem teszi, és információ töredékesek lesznek, az nem (csak) a sajtó felelőssége. E gondolatmenet felveti ugyan a hozzáférés kérdését – mi legyen azokkal, akiknek nincs pénzük arra, hogy több lapra vagy tévécsatornára fizessenek elő? –, de ez már olyan médiapolitikai kérdés, amelynek megoldatlanságát hiba volna az újságírókon számon kérni.
Másrészt azért kell fenntartásokkal fogadni az objektivitás-doktrína kritikáját, mert a bírálók az objektivitás elvén alapuló újságírás kudarcát mindig az objektivitás-doktrína ambiciózus célkitűzéseihez viszonyítják, és nem az újságírás által felvetett szakmai-etikai kérdések tágabb összefüggésében vizsgálják. Így elsiklanak afölött, hogy az objektivitás elvét követő újságírás – kétségtelen gyengéi ellenére is – még mindig közelebb viszi közönségét a valóság megismeréséhez, mint az objektivitás eszményét elvető pártos, a szenzációs vagy az elkötelezett új újságírás.
Az újságírás alternatív paradigmái és az általuk kínált módszertani megoldások az objektivitás-doktrínánál is problematikusabbak. A tárgyilagosság kritériumát elvető bulvárújságírás, a pártos újságírás és az elkötelezett új újságírás nem össztársadalmi, hanem szűken értelmezett üzleti és politikai célokat szolgál: céljuk a közönség befolyásolása vagy egyszerűen figyelmének elnyerése. Nem azt állítom, hogy az újságírás alternatív paradigmáinak ne lenne létjogosultságuk. Szórakoztató és érdekérvényesítő lapokra éppúgy szükség van, mint tájékoztató sajtóra. A bulvársajtó, a kereskedelmi rádiók és televíziók népszerűsége önmagáért beszél, jelezve, hogy valós társadalmi igény mutatkozik az efféle lapokra és médiumokra. A vélemények éppúgy a valóság részét képezik, mint a tények és az összefüggések, ezért egyoldalúságuk ellenére fontos információkat hordoznak a pártokat vagy eszméket képviselő lapok is. Csupán azt állítom: gyengéi ellenére az újságírási paradigmák közül még mindig az objektivitás-doktrínát követő sajtó a legmegfelelőbb eszköze a valóság megismerésének, és így elengedhetetlen előfeltétele annak, hogy az állam polgárai részt vegyenek a politikai döntések meghozatalában.
Harmadrészt az objektivitás-doktrínát ért bírálatokból, bármilyen jogosak is azok, nem következik, hogy – mint az új újságírás hívei vallják és az objektivitás-doktrína számos kritikusa implikálja – a tárgyilagos tájékoztatás eszméjét is el kell vetni. Legfeljebb az következik belőle, hogy az objektivitás mai módszertanát át kell gondolni. Az objektivitás módszertanát fejleszteni kell – ennek legfőbb eszköze pedig a folyamatos szakmai párbeszéd és a közönséggel való kapcsolattartás lehet. Az újabb keletű amerikai újságírási kódexek már ezt a törekvést tükrözik Az (amerikai) Újságírók Szövetségének utoljára 1996-ban újrafogalmazott „Etikai kódexe” például már arra ösztönzi az újságírókat, hogy „tegyék érthetővé, magyarázzák meg a tudósítások [módszereit], kezdjenek párbeszédet a közönséggel az újságírók magatartásáról. Biztassák arra a közönséget, hogy hangot adjon a sajtóval szembeni sérelmeinek. Ismerjék be és korrigálják hibáikat. Számoljanak be azokról az esetekről, amikor az újságírók és az újságok nem etikus módon járnak el. Ugyanazokat a normákat támasszák saját magukkal szemben, amelyeket másokon számon kérnek.”
Az objektivitás-doktrínában rejlő csapdák aligha kerülhetőek ki, de ha folyamatos szakmai párbeszéd folyik róluk, és így tudatosodnak az újságírókban, a valóságot torzító hatásuk csökkenthető. A róluk folyó szakmai vita a közönséget is képessé teheti arra, hogy megismerje a módszertan buktatóit és az objektív újságírás határait, és egészséges fenntartással fogadja a sajtóbeszámolókat.
5. Következtetések
Az objektivitás-doktrína mai formájában három évszázados fejlődési folyamat eredményeként vált az amerikai újságírás domináns paradigmájává. Térhódításában egyaránt szerepet játszottak az üzleti megfontolások, a közönség megrendült bizalma, az újságírói szakma professzionalizálásának kényszere és az állami médiapolitika.
Az objektivitás eszménye és a belőle levezetett, önszabályozási kódexekbe foglalt szakmai-etikai szabályok az újságírás normáit a közjó szolgálatából vezetik le. Kiindulópontjuk az, hogy az állampolgárok demokratikus döntéshozatalban való részvételének előfeltétele a hiteles tájékoztatás. Az objektivitás eszménye és gyakorlati megvalósítása azonban többszörösen is ellentmondásos; az objektivitásra törekvő sajtó is torzítva számol be a valóságról. Ám az, hogy az Egyesült Államokban a szakmai diskurzusban az alternatív újságírási paradigmák közül – gyengéi ellenére is – a 20. század végére éppen az objektivitás-doktrína vált dominánssá, korántsem véletlen. A hiteles tájékoztatás eszményét ambicionáló újságok, rádióállomások és tévécsatornák még mindig jobban megfelelnek a sajtó felemás társadalmi helyzetéből eredeztetett elvárásoknak, mint a pártos, a szenzációs vagy az elkötelezett orgánumok.
A rendszerváltás után Magyarországon is új újságírói normákra lett szükség. Újabban – angolszász hatásra – itt is az objektivitás-doktrína látszik meghonosodni. Az újságírás amerikai fejlődésének, az objektivitás-doktrína ellentmondásainak és pozitívumainak tükrében úgy látszik: az angolszász iskola hazai térhódítása társadalmi szempontból szerencsés fejlemény. Az objektivitás-doktrína úgy viszonyul az újságírás alternatív paradigmáihoz, mint a demokrácia a többi politikai rendszerhez. Ellentmondásai valóságosak, de kudarca csak viszonylagos.
Irodalom
Argejó Éva & Beck László & Hann Endre & Révész Sándor & Terestyéni Tamás (1994) Jelentések az MR és az MTV hírműsorairól. In Kurtán Sándor et al. (szerk.) Magyarország politikai évkönyve 1994. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
Aucoin, James (2002) Investigative Journalism. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Bajomi-Lázár Péter (2002a) A politikai újságírás normái Magyarországon. Mozgó Világ, 2. sz.
Bajomi-Lázár Péter (2002b) A terrortámadás és az objektivitás-doktrína. Élet és Irodalom, február 15.
Baranyai Eszter & Plauschin András (2002) A politikai hírműsorok tájékoztatási gyakorlata 2001-ben. Jel-Kép, 1. sz.
Beck László ([1994] 1998) Kormánytúlsúly a hírműsorokban. In Argejó Éva (szerk.) Jelentések könyve. Budapest: Új Mandátum.
Beck László ([1996] 1998) Három március hírei a képernyőn. In Argejó Éva (szerk.) Jelentések könyve. Budapest: Új Mandátum.
Bolgár György (1984) A New York Times sztori. Budapest: Fortuna.
Cantril, Albert H. (1991) The Opinion Connection. Polling, Politics, and the Press. Washington, D.C.: CQ Press.
Christians, Clifford G. (1997) Chronology. In Cohen, Elliot D. & Elliot, Deni (eds) Journalism Ethics. A Reference Handbook. Santa Barbara, California: ABC–CLIO, Inc.
Cohen, Elliot D. (1997) Forms of News Bias. In Cohen, Elliot D. & Elliot, Deni (eds) Journalism Ethics. A Reference Handbook. Santa Barbara, California: ABC–CLIO, Inc.
Croteau, David & Hoynes, William (2000) Media/Society. Industries, Images, and Audiences. Thousand Oaks, California: Pine Forge Press.
Curran, James (1991) Rethinking the Media as a Public Sphere. In Dahlgren, Peter & Sparks, Colin (eds) Communication and Citizenship. Journalism and the Public Sphere. London & New York: Routledge.
Csillag András (2000) Joseph Pulitzer és az amerikai sajtó. Budapest: Osiris.
Farkas Zoltán (1990) Hadijelentés. Harcok a sajtó körül – adalékok egy vitához. Mozgó Világ, 7. sz.
Fletcher, Charles & Pallai Péter (2000) Visegrádi Jegyzőkönyv. A magyar rádiós és televíziós újságírók önként vállalható etikai kódexe. BBC World Service Training.
Frost, Chris (2000) Media Ethics and Self-Regulation. Harlow: Pearson.
Gayer Zoltán & Molnár Péter & Szabó Dávid (1997) A televízió műsoraira vonatkozó kritika határai, avagy hányszor volt piros zakó a miniszteren? In Terestyéni Tamás (szerk.) Médiakritika. Budapest: ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport & Osiris.
Green, Norma (2002) Concepts of News. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Gross, Peter (2002) Entangled Evolutions. Media and Democratization in Eastern Europe. Baltimore & London: The John Hopkins University Press.
Gulyás Ágnes (2000) Bulvárlapok a rendszerváltás utáni Magyarországon. Médiakutató, ősz.
Gunderson, Martin (1997) Freedom of Speech and Press. In Cohen, Elliot D. & Elliot, Deni (eds) Journalism Ethics. A Reference Handbook. Santa Barbara, California: ABC–CLIO, Inc.
Evensen, Bruce J. (2002) Objectivity. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Horvát János (1997) A negyedik hatalom? Jel-Kép, 2. sz.
Hřyer, Svennik & Epp, Lauk (1995) A hivatásos újságírás és a civil társadalom. Jel-Kép, 1. sz.
Hřyer, Svennik (2001) Média a harmadik évezred küszöbén. Forradalmak a kommunikációban. Médiakutató, tél.
Iggers, Jeremy (1998) Good News, Bad News. Journalism Ethics and the Public Interest. Boulder, Colorado: Westview Press, A Division of HarperCollins Publishers, Inc.
Jenei Ágnes (2001) Miből lesz a hír? A televíziós hírgyártás szervezetszociológiai vizsgálata. Médiakutató, nyár.
Hallin, Daniel C. (2001) The Media and Political Power. Vietnam, Watergate, and the Myth of ‘Mediocracy’. In Bajomi-Lázár, Péter & Hegedűs, István (eds) Media and Politics. Budapest: Új Mandátum.
Katona Éva (2001) Metafizikai mutáció és a magyar újságírás. Mi történt a hazai szerkesztőségekben szeptember 11-én? Médiakutató, tél.
Keeler, John D. & Brown, William & Tarpley, Douglas (2002) Ethics. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Kilmer, Paulette D. (2002) The Press and Government. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Kotroczó Róbert (2002) Roosevelt: a nagy kommunikátor. In Csermely Ákos & Sükösd Miklós (szerk.) Írások az internet és a média világáról 2002. Budapest: Média Hungária.
Kunczik, Michael (2001) A demokratikus újságírás. Médiakutató, nyár.
Lambeth, Edmund B. (1992) Committed Journalism. An Ethic for the Profession. Indiana University Press.
Lashley, Marilyn (1992) Public Television. Panacea, Pork Barrel, or Public Trust? New York & Westport, Connecticut & London: Greenwood Press.
Lázár Guy (1992) Sajtó és hatalom. Népszabadság, május 28.
Lenin, Vlagyimir Iljics ([1901] 1974) Mivel kezdjük? In Marx–Engels–Lenin: A sajtóról. Budapest: Kossuth.
Lester, Paul Martin (1997) Images and Stereotypes. In Cohen, Elliot D. & Elliot, Deni (eds) Journalism Ethics. A Reference Handbook. Santa Barbara, California: ABC–CLIO, Inc.
Mádl András & Szabó Dávid (1999a) A médiapiac változásai. In Kurtán Sándor et al. (szerk.) Magyarország politikai évkönyve 1999. Budapest: Demokrácia Kutatások Magyar Központja Alapítvány.
Mádl András & Szabó Dávid (1999b) A kormányok mennek, a média marad. Jel-Kép, 1. sz.
Mádl András & Szabó Dávid (2000) A hírműsorok tájékoztatási gyakorlata 1999-ben. Jel-Kép, 1. sz.
Mádl András & Szabó Dávid (2001) A hírműsorok tájékoztatási gyakorlata 2000-ben. Jel-Kép, 1. sz.
Martin, Mike W. (1997) Journalistic Objectivity. In Cohen, Elliot D. & Elliot, Deni (eds) Journalism Ethics. A Reference Handbook. Santa Barbara, California: ABC–CLIO, Inc.
McNair, Brian (1998) The Sociology of Journalism. London: Arnold.
Merril, John C. (1995) Existential Journalism. Lamham, Md.: University Press of America.
Meyer, Philip (1973) Precision Journalism. A Reporter’s Introduction to Social Science Methods. Bloomington & London: Indiana University Press.
Nyilas György (2000) Összehasonlító elemzés az MTV1 és a tv2 esti, főműsoridős híradóiról. Jel-Kép, 4. sz.
Nyíri Zsolt (2000) Mennyire szabad az amerikai média? Médiaszabályozás az Egyesült Államokban. Médiakutató, ősz.
Pokol Béla (1995) Médiahatalom. Budapest: Windsor Kiadó.
Pribanic-Smith, Erika J. (2002) Sensationalism and Tabloidism. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Risley, Ford (2002) Politics and Partisanship. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Rounds, Helen (2002) Reform Journalism, Exposés, and Crusading. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Sartori, Carlo (1993) Az univerzális szem: a televízió. In Giovannini, Giovanni (szerk.) A kovakőtől a szilíciumig. A tömegkommunikációs eszközök története. Budapest: Püski.
Schulz, Winfried (2001) Mi kell a minőségi újságíráshoz? Médiakutató, 2002 tavasz.
Smith, Ron F. (1999) Groping for Ethics in Journalism. Iowa State Uiversity Press.
Stevenson, Robert L. (1994) Global Communication in the Twenty-First Century. New York & London: Longman.
Sükösd Miklós (1993) Politika és média a mai Magyarországon. In Miszlivetz Ferenc (szerk.) Kultúra és társadalom egy új korszakban. Budapest & Szombathely: Pesti Szalon Könyvkiadó & Savaria University Press.
Terestyéni Tamás ([1994] 1998) Manipuláció az érzelmekkel és az értékekkel. In Argejó Éva (szerk.) Jelentések könyve. Budapest: Új Mandátum.
Tóka Gábor & Popescu, Marina (22) Befolyásolja-e a szavazókat a Magyar Televízió kormánypárti propagandája? Egy empirikus kutatás 1994–1998-ból. Médiakutató, tavasz.
Torres, Manuel O. (2002) War Coverage. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Zöldi László (1999) Világnézet a fogason. Hogyan politizálnak a helyi lapok? In Cseh Gabriella et al. (szerk.) Médiakönyv 1999. Budapest: ENAMIKÉ.
Varga Domokos György (2001) Elsőkből lesznek az elsők I. MédiaHarcok. Budapest: LKD.
Vos, Tim P. (2002) News Writing Structure and Style. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Williams, Julie Hedgepeth (2002) The Purposes of Journalism. In Sloan, David W. & Parcell, Lisa Mullikin (eds) American Journalism. History, Principles, Practices. Jefferson, North Carolina & London: McFarland & Company, Inc.
Lábjegyzetek
A Médiakutató szerkesztősége publikációs pályázatot hirdet a következő témákban:
2024
Április 
"A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.
Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató
2022
A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog,
a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.
Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik.
Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat!
A szerkesztőség
Adószámunk: 18687941-2-43
„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés
Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró
Magyar Kommunikációtudományi Társaság
Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)