• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 ősz

Kisebbségek

Mátay Mónika:

Egy prostituált lemészárlása: a Város, a Nő és a Bűnöző

Mátay Mónika Egy prostituált lemészárlása: a Város, a Nő és a Bűnöző

Drámai események gyakran adnak okot az elmélkedésre, a vélemények markáns megfogalmazására. Az alábbi dolgozat egy ilyesfajta „drámát”, Végh Verona brutális megölését beszéli el, illetve a bűntett kapcsán a korbeli sajtóban megjelenő, szerteágazó diskurzusokat elemzi. Verona a kozmopolita nagyváros hősnője. Története a nemzetközi históriába illeszkedik. A 19. századi metropoliszok bűnkrónikájának egyik jellegzetes színfoltja a prostituáltak meggyilkolása. 1841 júliusában nagy port vert fel, amikor New York határában megtalálták egy prostituált cigarettaárus lány, Mary Rogers holttestét. 1888-ban az angol közvéleményt élénken foglalkoztatta a londoni Hasfelmetsző Jack vérengzése. A Végh-ügy pikantériáját kezdetben kétségkívül az áldozat személye jelentette. Az eset érdekességét azonban tovább fokozta maga a gyilkos és a gyilkosság motivációi kapcsán kibontakozó polémia.

Prológus

Engedjék meg, hogy a bűntény felidézésével kezdjem. Az időpont 1885. április 2-a délután négy óra és fél öt között, a helyszín Budapest belvárosa, a Koronaherceg utcát a Váci utcával összekötő átjáróház, a Haris bazár. Dr. Altmann Mór II. emelet 29-es számú lakásában brutálisan lemészárolnak egy fiatal nőt, bizonyos Végh (Peschnek) Veronát, és megölik nyolcéves unokahúgát, Buday Rózát. A gyilkosság nyitott ablakok mellett, élénk forgalmú házban történik, miközben a közönség a földszinti boltokban vásárol, a szomszédok közül többen is otthon vannak, maga a házigazda a lakásban tartózkodik. A gyilkosságot Verona anyja fedezi fel. Fél órával korábban a bejárónő még kávét és friss kiflit vitt a lányoknak, s valamivel később Verona vízért küldte Rózát. A gyilkosságokat tehát néhány perc alatt követte el a tettes. Verona anyja – aki takarítóasszonyként dolgozott a lányánál – a lakásajtót tárva-nyitva találja, s amikor belép „borzasztó látvány” tárul elébe: „A szoba közepén egy ingben vértócsában feküdt Peschnek Verona, kinek nyaka el volt vágva és melle s hasa fel volt hasítva, hogy a belek kilátszottak¹.” A másik helységben haldoklik a kislány, Róza: „Elvágták mindkettőnek a nyakát is, még pedig egészen a nyakcsigolyáig².” A szobák feldúlva, a szekrényekből a ruhafélét és az ékszertokokat valaki kirángatta és a földre szórta. A kétségbeesett anya sikoltozására felrohan a házmester, betódulnak a szomszédok és a bámészkodók. A lányok még élnek, amikor a helyszínre érkezik az ügyeletes járőr.

Néhány perccel később a rendőrség nagy erőkkel vonul a Haris bazárba. A „fejtől talpig csupa vér” holttesteket hordozható kosárban a Rókus kórházba szállítják, a lakást lepecsételik³. Megkezdődnek a kihallgatások. Hamarosan kiderül, hogy a tettes némi pénzt és ékszert is lopott a lakásból. Eleinte a nyomozók a korban szinte megszokottnak számító rablógyilkosságra gyanakodnak, bár rendkívülivé teszi a bűntényt az elkövetés különös kegyetlensége.

A hír futótűzként terjedt: „Megdöbbenve adták a belváros lakói szájról-szájra a rémtörténetet⁴.” Alig egy óra elteltével az egész város a kettős gyilkosságról beszélt. A folyosókat és a környező utcákat ellepték a kíváncsiskodók, a rendőrök és a kiérkező orvos szakértő alig tudták megközelíteni dr. Altmann lakását. A felizgatott közönség gyors és pontos híradásra vágyott, mielőbb tudni akarta, hogy valójában mi is történt. A hatóság az első órákban természetesen nem tudta kielégíteni ezt az igényt, a nyomozás kezdeti szakaszában képtelenség volt koherens és meggyőző történettel megnyugtatni a kedélyeket. Minthogy hivatalos forrásokból nem érkezett „megbízható” információ, az emberek maguk próbáltak magyarázatot találni az esetre: vad pletykák és híresztelések kaptak szárnyra mind a gyilkos és az áldozatok személyét, mind pedig az elkövetés indítékát illetően. A koraesti órákra tetőfokára hágott a „felháborodás, izgalom és rémület⁵.”

A kettős gyilkosság első látásra a kozmopolita bűnkrónikák meglehetősen hétköznapi epizódjának tűnik. A bűntény mégis óriási port vert fel, annak ellenére, hogy a lapok szinte naponta tudósítottak hasonló eseményekről. Az 1880-as években egyetlen rablógyilkosság kapott ehhez fogható publicitást: Mailáth György országbíró szinte napra pontosan két évvel korábban, 1883. március 29-én bekövetkezett halála, akit Dísz téri palotájában saját szolgálói tettek el láb alól. Amint erről a Budapesti Hírlap tudósítója is beszámol: „Az országbíró meggyilkolása óta nem volt oly felháborodás, vigalom és rémület…⁶” Akkor azonban közismert személyiség, az ország egyik legnevesebb politikusa, a főrendi ház tagja, a legfelsőbb bíróság feje volt az áldozat⁷. A két lány nevét csak haláluk után ismerte meg a nagyközönség. Ami történetüket mégis különlegessé tette, az az eset kapcsán a korabeli sajtóban kibontakozó politikai, társadalmi, orvosi és morális kérdéseket boncolgató diskurzus volt. A botrányos história nemcsak az újságírók kíváncsiságát keltette fel, nemcsak jól eladható sztorit láttak a Haris bazárbeli vérengzésben; a gyilkosság apropót adott arra, hogy olyan aktuális témákat emeljenek be a közbeszédbe, mint a nagyváros és a nagyvárosi bűnözés, a prostitúció és a bűnöző személyisége.

A bűntény és a tárgyalás között eltelt öt hét folyamán a budapesti és a vidéki sajtóban szinte mindvégig vezető hírként szerepelt a Végh-ügy. Eleinte a napilapok két–három oldalt is szenteltek a hátborzongató részleteknek, és később, az ítélet megszületése után is folyamatosan beszámoltak a gyilkos sorsáról. A szó szoros értelmében vett magyar bulvársajtó 1885-ben még nem létezett, ilyenről csak 1896-tól beszélhetünk⁸. A szerkesztők és riporterek azonban már jól ismerték a figyelem felkeltésének és ébren tartásának technikáit. A szenzációhajhász újságírói fogásokat és a komolynak szánt elemzéseket ügyesen vegyítve mindent elkövettek, hogy napról napra újabb bizarr részletekkel szórakoztassák a felajzott közönséget.

A modern Babylon mítosza

Az 1880-es évekre Budapest is felzárkózott a félelmetes „szörny-városok” sorába; a végtelen lehetőségek és egyben a veszély szimbóluma lett mind a kritikus és kételkedő vidékiek, mind pedig a fővárosi lakosság szemében⁹. A folyamatos és nagyarányú migrációnak köszönhetően a 19. század utolsó harmadában a népességszám jelentősen megnőtt: míg 1869-ben Pest, Buda és Óbuda népessége együttesen 280 ezer fő, 1880-ban már 361 ezer lakót regisztrálnak az egyesített Budapesten (Vörös, 1999: 109; Katus, 1979: 1138). Munkát és megélhetést kereső napszámosok, iparosok, cselédlányok, kalandvágyó fiatalemberek és képzett, esetleg vagyonos letelepedni vágyók özönlettek a fővárosba¹⁰. Mindenki valamilyen alapvető változást remélt a költözéstől: jobb egzisztenciát, nagyvárosi izgalmakat, színesebb társaságot, kulturálódási lehetőségeket, azaz érdekesebb és némiképp gazdagabb életet, mint amilyet a szülőhelyén hátrahagyott. Az 1880-as évek közepére az új metropolisz egyértelműen az ország közlekedési, gazdasági és kereskedelmi központjává vált. Emellett vonzó és lenyűgöző nagyváros volt. Teljes pompájában elkészült a Sugárút (ma Andrássy út), egymás után épültek a Körút bérházai; a Városliget, kávéházak százai, fürdők, hat színház, múzeumok, és kiállítótermek várták a szórakozni vágyókat.

A betelepülők óriási várakozásokkal érkeztek, de túlnyomó többségüknek csalatkoznia kellett. Nemcsak az áhított meggazdagodás maradt hiú ábránd, de elfogadható egzisztenciát is csak keveseknek sikerült teremteniük. A betagozódás folyamata vontatott, a vidéki életből kiszakadó bevándorlóknak

„Budapest nem, vagy csak nagyon lassan tudja biztosítani […] az urbánus, városias lét anyagi minimumait: még a szegényes hajlékot is és a szerény, de legalább stabil megélhetést” (Vörös, 1984: 21).

A társadalmi integrációt megnehezítette a városegyesítéskor, 1873-ban kezdődő, s az 1880-as években is érzékelhető gazdasági válság, amely elsősorban az élelmiszerárak és a munkanélküliség növekedése miatt tette még kilátástalanabbá a betelepülők életét. A nyugati nagyvárosokhoz hasonlóan a dualizmuskori Budapestet a kortársak sajátos amalgámnak, riasztó torzszüleménynek látták, ahol a hivalkodó jólét és a végletes nyomorúság egymás mellett létezett. A kiszolgáltatottságot és elesettséget, a városlakók többségének anyagi és erkölcsi elidegenedettségét a felsőbb osztályok luxusa ellenpontozta.

A 19. század utolsó évtizedeiben a perifériára szorult rétegek létszámbeli növekedése óhatatlanul együtt járt a bűnözés ugrásszerű növekedésével. A budapesti arisztokrácia, az erősödő nagy- és középpolgárság gyakran hivalkodó jóléte óriási csábítást jelentett a szegény, de gyors meggazdagodásra áhítozók számára. 1890-ben közel kilencezer bűntettet és vétséget jelentettek a rendőrségen, 1894-ben 105 hullát találtak a főváros közterületein, és 528 eltűnt személy után nyomozott a hatóság (Thirring, 1894: 298). 1893-ban 15 448 személyt zártak toloncházba, 1894-ben harmincezernél is több a közrend, a közszemérem és közbiztonság megsértése miatt tett panaszok száma (Thirring, 1894: 298–299). A Millennium évére a fővárosban olyan riasztó mértékben nőtt meg a tulajdon elleni bűntettek száma, hogy az ezredéves ünnepségek zavartalan lebonyolítása érdekében a hatóságok szükségesnek látták külön kiadványban közzé tenni „a rovott egyének” névjegyzékét¹¹.

A bűnözés növekedéséhez a hatalmas és látványos vagyoni különbségek, a nyomasztó szegénység mellett hozzájárult a nagyvárosi élet által biztosított anonimitás és a gyors helyváltoztatás lehetősége. Az utazást megkönnyítette, hogy nem volt útlevélkényszer. A kiépült vasúthálózatnak köszönhetően a korszak hírhedt bűnözői néhány óra alatt könnyedén eljutottak a Monarchia, sőt Európa nagyvárosaiba. Budapesten sem okozott különösebb nehézséget a „felszívódás”. Létezett ugyan bejelentési kötelezettség, de csupán a Végh-gyilkosság esztendejében, 1885-ben 860 441 lakhelyváltoztatást regisztráltak a fővárosban; ezt a nagyarányú mobilitást nagyon nehéz volt nyomon követni (Thirring, 1894: 304). Mindezzel párosult – és a korabeli közönség szemében a gondok legfőbb forrását jelentette – a rendőrség tehetetlensége, felkészületlensége és korrupciója, továbbá a bűnüldöző tevékenység fejletlensége és színvonaltalansága. Jellemző adat, hogy 1881-ben mindössze 620 a fővárosban szolgálatot teljesítő rendőrök száma, s 1884-ben 673 budapesti lakosra egyetlen őrszem jut. Ugyanakkor az 1880-as évtizedben a detektívtestület körülbelül 50 főből áll, ami semmiképp sem elég a megsokasodott bűnesetek felderítésére (Czaga et al., 1995).

Nemcsak a korabeli statisztikák tanúskodtak a budapesti alvilág térhódításáról, de újságcikkek százai is megerősítették a bűnözés példátlan elharapódzását. A sajtómunkások mellett a témát az írók is felfedezték. A labirintusszerű nagyváros kiemelkedően magas bűnözési mutatóival és szembeszökő társadalmi különbségeivel kiváló terepül szolgált egy új irodalmi műfaj, a „realista városportré” felvirágzásához. A műfaj gyökerei az 1840-es évekbe nyúlnak vissza, amikor a kor egyik legnépszerűbb és legtermékenyebb író-újságírója, Nagy Ignác, a Jelenkor, a Budapesti Híradó, az Athenaeum, a Pesti Divatlap és az Életképek hasábjain publikálta a főváros hétköznapi eseményeit, szenzációit és jellegzetes figuráit megörökítő életképeit. A német kultúrán nevelkedett, de magyar íróvá lett Nagy Ignác példátlan eltökéltséggel és kivételes szorgalommal töltötte meg a reformkori sajtót szellemes és a kor hangulatát ügyesen megragadó „kis színeseivel¹²”. Az „újdonságok” közlésére „Budapesti Hírharang” majd „Budapesti élet” címmel új rovatokat – ma azt mondanánk, hírrovatokat – is indított. Természetesen sűrűn tudósított a botrányos bűnhistóriákról és a tipikusan nagyvárosi bűntettekről – csalásról, sikkasztásról, szélhámosságról. Előszeretettel traktálta olvasóit hátborzongató részletekkel. 1845 júliusában levágott női fejet találtak a Rókus kórház környékén; Nagy adagolta az információkat, négyszer is visszatért a rövid hírre. Nemcsak új témára bukkant, amikor a bűneseteket a hírek közé emelte, de új stílusban és új formában, frappánsan és több részben adta közre mondandóját. Írói munkásságának csúcspontja Magyar titkok (1844/45) címen kiadott, életképek sorozatából álló romantikus regénye, amelynek lapjain lecsúszott egzisztenciák, megtévedt és megcsalt fiatal lányok, tönkrement szerencsétlenek, kalandorok, prostituáltak, stricik, rablók, gyilkosok színes kavalkádja elevenedik meg.

Hasonló műfajjal kísérletezett a reformkori Pesten az „irodalom grófja”-ként emlegetett Kuthy Lajos. A Hazai rejtelmek (1846/47) már címével is Eugčne Sue Párizs rejtelmei című, a párizsi alvilág szenzációit és tipikus alakjait felvillantó romantikus tárcaregényére utal, és témaválasztásában szintén a francia eredetit utánozza. Kuthy az urbanizálódó Pest-Buda korrekt társadalomrajzát és egyben a kezdődő kapitalizmus visszásságait vázolja, s meglehetősen hatásvadász módon a közkedvelt romantikus irodalmi kelléktár teljes arzenálját felvonultatja. A dualizmus korában a kezdeti próbálkozásokat követi Szentesi Rudolf alias Kiss József négykötetes regénye, a Budapesti rejtelmek (1874), amelyben a szerző, a fővárosi nyomor és bűn naturális képeit felidézve, rejtelmes „terra incognitá”-ra invitálja az olvasót – elődeihez hasonlóan drámai előadásmódban.

A „szörny-város” metafora tehát korántsem magyar találmány, amint ezt Molnár Ferenc Tábori Kornél Bűn és szerelem című riportkönyvének előszavában is észrevételezi: „minden irodalomban meg van az az egy-két író, aki félelmes szörnynyé személyesíti a Várost” (Molnár in Tábori, 1910: 3). Többről van azonban szó, mint csupán „egy-két”, irodalmi babérokra és magas példányszámra áhítozó író alvilági kalandorkodásáról. Nyugat-Európában a 18. század utolsó évtizedeitől, s különösen a 19. században a városi középosztályt, a szegénynegyedekbe ellátogató értelmiségieket mind nagyobb aggodalommal töltik el a metropoliszokká duzzadó nagyvárosok, a növekedésből fakadó áttekinthetetlenség, a nyomor és a riasztó méreteket öltő bűnözés. A „városfelfedező” Louis-Sébastian Mercier-nek közvetlenül a forradalom előtt, 1781 és 1788 között Amszterdamban megjelent monumentális vállalkozása, a 12 kötetes Tableau de Paris a párizsi alsó osztályok hétköznapi életéről, anyagi viszonyairól, munkájáról és lakáskörülményeiről ad fiktív elemeket és szociológiai értékű megfigyeléseket vegyítő áttekintést¹³. A viktoriánus Londonról hasonló és sokkal modernebb, „tudományosabb” látleletek is készültek. Charles Booth-nak a szegény rétegekről adott elemzései, James Greenwoodnak a „sötétség helyszíneiről” szóló beszámolói, Henry Mayhew virágáruslányokkal, macska- és kutyaeledel-árusokkal, zsebesekkel és prostituáltakkal készített interjúsorozata vagy Engelsnek A munkásosztály helyzete Angliában című munkája feltétlenül ebbe a sorba tartozik. S akkor még nem is beszéltünk a „városi labirintus” irodalmi recepcióiról, Henry James, Robert Louis Stevenson, George Gissing, Charles Dickens írásairól vagy William Thomas Stead szenzációs-leleplező újságcikkeiről.

A magyar főváros „realista portréja” a 19. század végéig elsősorban irodalmi műfajt jelentett, de a század végén és a 20. század elején nálunk is megjelentek a szociológiai és riporteri módszerekre építkező társadalmi mélyfúrások¹⁴. Budapesthez ugyanúgy hozzátapadtak a „szörnyeteg”, a „csábító”, a „veszedelmes” jelzők, ugyanúgy a sajátosan keveredő fényűzés és nyomor, a korlátlan lehetőségek és a hatalmas bukások, a kozmopolita életvitel szimbólumává vált, mint Párizs, London vagy éppen New York¹⁵. Mindez azért érdekes a számunkra, mert amikor 1885. április 3-ától a sajtó bombázni kezdi az olvasóközönséget a Végh-gyilkosság részleteivel, az újságírók egy már létező, Magyarországon és külföldön egyaránt meghonosodott és közérdeklődésre számot tartó diskurzusba ágyazhatják tudósításaikat és tárcáikat: a rejtélyes metropoliszt és a bűnözést összekapcsoló értelmezésbe. Ugyan a fenti (magyarországi) alkotások jórészt felszínesek, szerzőik az ok-okozati összefüggések mélyebb elemzése helyett inkább az olvasóközönség érzelmeire próbáltak hatni, időnként mégis utaltak a bűnözés politikai és gazdasági összetevőire, és lehetséges magyarázataként megemlítették a társadalmi igazságtalanságot, a szegénységet és a munkanélküliséget.

Diskurzus a Városról

A korban kedvelt városportré nyelvezete tehát alkalmas volt arra, hogy Végh Verona brutális meggyilkolását, „sajtóreprezentációját” az újságírók a nagyvárosi élet veszélyeiről folyó diskurzusban tálalhassák olvasóiknak. Az irodalmi-szociológiai műfajból kölcsönzött fogalmi és logikai keret segítséget nyújtott a történet kontextusának megteremtéséhez, a narratíva megszerkesztéséhez. A sajtó az esemény magyarázatához számos kurrens politikai, gazdasági és társadalmi problémát vonultatott fel. A szerzők „ellenőrizhetetlen labirintusról”, a nagyváros elidegenítő hatásáról, a gyors urbanizációból fakadó általános hanyatlásról, illetve a különböző társadalmi rétegek között fennálló gazdasági és kulturális feszültségekről értekeztek.

Rákosi Jenő lapja, a középosztályt célzó, ugyanakkor szélsőségesen nacionalista, a magyar állameszmét hirdető Budapesti Hírlap a bűntény után két nappal, amikor a rendőrség már sikeresen elfogta a tettest, terjedelmes tárcát szentel az eset alaposabb értelmezésének. A gyilkosság kiváló apropót szolgáltat a bizonytalanságokkal teli, kaotikus nagyvárosi közeg és a budapesti mindennapok erkölcsi fertője feletti hüledezésre:

„A lepel azonban nem csak a tény titkáról hullott le ezzel. Lehullott egy társadalmi képről is, melyet borzadva szemlélünk. Ama kétes társadalmi exisztenciák állnak ez esetben leleplezve előttünk, melyek féllábbal a bűnben, féllábbal a tisztességben gázolnak, s melyeket egy véletlen vet ide vagy oda: a fertőbe, a fegyházba, az akasztófa alá; vagy vissza oda, ahol tisztáknak látszanak, ha kik nem tiszták is¹⁶.”

A szerzőt elsősorban az döbbenti meg és háborítja fel, hogy „az előkelő háziúr”, aki feltehetően exkluzív klubok tagja, banketteken és közgyűléseken beszédeket tart és talán az erkölcsről papol, szobáit bérbe adta „egy kétség kívül erkölcstelen némber” számára. A történetben felbukkan egy elzüllött katonatiszt alakja, maga a gyilkos pedig, aki „egy ideges és dologkerülő nemzedék excessivus példája” hivatalt viselt, a társadalom teljes jogú tagjaként a tisztességes emberek között élt. Az írás azzal riogatja az olvasókat, hogy a bűn láthatatlan maradhat, képes a normalitás álcája mögé bújni: „a gyilkos köztünk van”. A tárcaíró erkölcsi leckével fejezi be a gondolatsort. A társadalom – panaszolja – prűd, mert képtelen szembenézni önnön bajaival. Egy epikureusi, a pénzt és a vagyonszerzést zászlajára tűző, „élvhajhász” kor nem lehet képmutató: gyógymódot kell találnia azokra az anomáliákra, amelyek „felszentelt értékeiből” fakadnak. Az orvosságot természetesen a kormánynak kell megtalálnia és megfelelően adagolnia.

A vidéki Magyarország egyik legbefolyásosabb lapja, az Alföld szintén szükségét érzi annak, hogy az olvasók számára „elmagyarázza” a gyilkosság a mélyebb összefüggéseit, az eset társadalmi okait¹⁷. Ugyan Végh Veronának és unokahúgának kegyetlen kivégzése „még Pitaval fantáziáját is túlhaladja”, a nagyvárosokban valójában gyakori az efféle bűntény. A képmutatók az elvallástalanodásra hivatkoznak, a szerző szerint azonban másról van szó. A „rohamosságot” és a „túlterjeszkedést”, azaz a túlságosan hatalmas és gyors urbanizációt okolja, ami korábban nem tapasztalt szegénységet eredményez. Azaz: megidézi a „bűnös város” és a „romlatlan vidék” évezredes toposzát.

A fenti lapokkal ellentétben az ekkor még csak hetente megjelenő Népszava nem tudósít a gyilkosságról, de két és fél héttel az eset után Rohamosan lefelé címmel közölt vezércikkben a közviszonyok mostohaságát, a bűnözés elterjedését kárhoztatja. Valószínű, hogy a cikk szerzőjét a Végh-történet ihlette témája megválasztására. Apokaliptikus képeket tár olvasói elé: „Az emberi társadalom lefele vette útját. […] Az élet játszólabdává vált¹⁸.” Nem a sokat hangoztatott helytelen nevelés és a vallástól való elfordulás az elszaporodó emberölések, öngyilkosságok, magzatelhajtások és egyéb bűntények valódi oka, hanem elsősorban szociális-gazdasági tényezők: a szegénység és a munkanélküliség.

Diskurzus a Nőről

A sajtó szempontjából a Végh-eset egyik legfőbb vonzereje az volt, hogy az újságírók szót ejthettek a kor égető és pikáns problémájáról: a prostitúcióról. A szemfüles riporterek már a gyilkosság másnapján lenyomozták az érintettek életrajzát, gondosan összegyűjtötték a botrányos, de legalábbis érdekes részleteket. Az egyik áldozatról, Veronáról hamarosan kiderült, hogy afféle „szabad nő”, azaz prostituált volt, s ez az adalék tovább korbácsolta a közönség kíváncsiságát. Ettől kezdve a lapok napról napra visszatértek a szereplők előtörténetére, mindig valamilyen új aprósággal toldották meg az előző nap szenzációs felfedezését. Az információ kimért adagolása kiváló taktikának bizonyult, ezzel a módszerrel ugyanis sikerült – az olvasók érdeklődését fenntartva – kitölteni a bűntett és az elsőfokú tárgyalás között eltelt bő egy hónapot.

A korabeli lapok alapján elég pontosan rekonstruálhatjuk a véres dráma résztvevőinek élettörténetét, bár nem szabad figyelmen kívül hagyni a közállapotok ostorozását programként felvállaló, botrányos-leleplező cikksorozatairól hírhedt Függetlenség észrevételét¹⁹. A lap munkatársa arra figyelmezteti az olvasókat, hogy ne dőljenek be a fővárosi sajtó szenzációhajhász fogásainak, az eltúlzott és eltorzított információknak: „mi nem követjük laptársainkat ezen a téren, konstatáljuk, – mint azt mindenkor tettük –, magát a tényt, de azon meggyőződésünktől vezettetve, hogy a meggyilkolt személye nem volt oly szereplő egyén, kiről hasábokat kellene összeírni²⁰.”

A sajtóból mindenesetre arról értesülhetünk, hogy Végh Verona Végh János és Peschek Júlia tövénytelen gyermekeként született a fővárosban 1865-ben²¹. Halálakor tehát mindössze 20 esztendős ifjú hölgy volt. A ferencvárosi plébánián keresztelték; elemi iskoláit Budapesten végezte, de ezután felhagyott a tanulással, és 16 éves koráig otthon segédkezett a házimunkában. Ekkor – jobb megélhetést remélve – elköltözött hazulról, s egy darabig nyilvánosházi prostituáltként kereste a kenyerét. 1883–1884 telén Szarajevóban élt egy katonatiszttel, ezután a szegedi Strobl kávéházban (a Szegedi Híradó szerint a Schönben), majd Budapesten a Ferberben (más vélemény szerint a Szende kávéházban) Giza néven kasszírnőként állt alkalmazásban. 1884-ben állítólag több vidéki városban, egyebek mellett Nagyváradon és Aradon is megpróbált megfelelő állást találni. Később visszatért a fővárosba, és egy nagyvonalú kuncsaft tőkéjéből trafikot nyitott, de a vállalkozás hamarosan csődbe jutott. Halála előtt néhány hónappal felhagyott a munkával, „könnyelmű életmódot folytatott s sürün fogadta férfiak látogatását²²”. Az Egyetértés a háziúrral, Altmann Mórral készített interjút. Altmann elmondta, hogy a lány négy hónapja bérelte ki a szobákat²³. Ritkán találkoztak, Altmann a saját lakrészét elválasztó ajtóra hangszigetelés céljából szalmazsákot is szereltetett. Verona megbízható lakónak bizonyult, mindig pontosan fizette az esedékes lakbért. Amint Altmann később a rendőrségi kihallgatáson elmondta, sokáig tisztességes nőnek hitte bérlőjét, és csak „akkor hullott le szeméről a hályog”, amikor egyszer meglátta őt cigarettavásárlás közben²⁴. A Budapest arról is beszámol, hogy a több néven ismert fiatal prostituált az utóbbi időben egy augsburgi illetőségű báró, bizonyos Schöllerer Miksa kitartott szeretője volt²⁵. A lapok egyhangúlag állítják: Verona feltűnő szépségével mindenütt kitűnt. A nyúlánk termetű, karcsú, magas, fekete hajú és fekete szemű lányt meglehetősen jól ismerték a budapesti éjszakai életben²⁶.

Judith Walkowitz „Prostitúció és viktoriánus társadalom” (Prostitution and Victorian Society) címmel 1983-ban megjelent monográfiájában felhívja a figyelmet: ideje leszámolni a prostitúciót övező mítoszokkal és előítéletekkel. Az „új programot” hirdető történész úgy véli, hogy a fiatal nők többsége racionális megfontolásból választotta a prostitúciót; a szakképzetlen munkavállalók számára kedvezőbb kereseti lehetőséget jelentett, mint a cselédkedés, a gyermekmegőrzés, a varrás vagy a gyári munka. Végh Veronára tökéletesen illik ez a leírás. A források alapján úgy tűnik: azért lett prostituált, mert ez számára gazdasági és társadalmi felemelkedést jelentett, és lehetővé tette, hogy családját pénzzel támogassa. Anyját folyamatosan segítette, és unokahúgát, Rózát is azért vette magához, mert a kislány szülei képtelenek voltak gyermekükről gondoskodni. Minden bizonnyal „átmenetinek” tekintette helyzetét, s sok társához hasonlóan abban reménykedett, hogy némi megtakarítással vagy egy szerencsés házassággal anyagilag stabilizálhatja az életét.

A 19. századi polgári társadalmak – s ebben az értelemben a magyar is polgári társadalomnak tekinthető – a szexualitás legális formájaként egyedül a házastársak közti nemi érintkezést fogadták el²⁷. A prostituált és a „tisztességes asszony”, a domesztikált női erény éles kontrasztban álltak egymással, két póluson helyezkedtek el. A prostituált a rendetlenség, a zavarkeltés, a káosz és a tisztátalanság szimbólumaként mindazon negatív értékeket magában hordozta, amelyektől a „becsületes” polgári világ megpróbálta távol tartani magát, s amelyekkel szemben önazonosságát meghatározta. A prostituáltat deviáns nőként tartották számon, személyét a hivatalos nyilvánosságban, a sajtóban többnyire megvetés övezte²⁸. A közvélekedés sztereotípiás gondolkodás eredménye²⁹. Az emberek általában úgy képzelték, hogy a prostituált képtelen a biztos egzisztencia megteremtésére, mert instabil, megbízhatatlan, ugyanakkor szexuálisan túlfűtött, aki az élvezetekben nem ismer korlátokat. Kicsapongó életmódja nyomokat hagy a fizikai-testi felépítésén és szokásain: a mértéktelen evés és italozás következtében a legtöbb prostituált elhízott és alkoholista. A 19. század végéig a közvélemény a prostitúció okát általában magában a prostituáltban látta. Az uralkodó szemlélet szerint a rossz útra tért nők elsősorban túlzott szexuális vágyaik rabjai, lustaságuk és a tisztességes életre való alkalmatlanságuk miatt, önként, kényelmi okokból választják mesterségüket. A prostitúció hátterében álló komplex szociális tényezők alaposabb feltárását csak a századfordulón és a 20. század elején kezdték meg a társadalomtudósok³⁰.

A nyilvánvaló és általános megvetés ellenére a nagyvárosi forgatag kétségkívül leglátványosabb figurája a kéjnő. Amikor a 19. századi „városmegfigyelők” összeállítják a kozmopolita bűnök és perverziók terjedelmes listáját, a kéjelgés mindig az elsők között szerepel. A romlott nő nyilvános, utcai jelenléte szemben állt a korszak uralkodó és magát egyetemesnek tételező polgári kultúra értékrendjével, így ez a jelenlét egyszerre tűnt felháborítónak és riasztónak. A felsőbb osztályok a probléma megoldását az államtól várták; Nyugat-Európában a 19. század első felében, Magyarországon a dualizmus korában került sor átfogó rendezésre. Az áhított megoldás a prostitúció hermetikus elszigetelése és ellenőrzése volt. Ha már együtt kell élni a „szükséges rosszal”, az legyen láthatatlan és veszélytelen.

A prostitúció szabályozására, törvényes keretek közé szorítására számtalan kísérlet történt. A 18. században a tömeges szifiliszes megbetegedések következtében a szigorúan erkölcsös uralkodó, Mária Terézia célul tűzte ki a prostitúció teljes felszámolását; szabályrendeletei előírták a nyilvánosházak bezárását. Utópisztikus intézkedései természetesen sikertelennek bizonyultak, s a prostitúció a 19. század elején éppoly ellenőrizhetetlen és áttekinthetetlen üzletágként működött, mint korábban. A reformkorban sem sokat változott a helyzet: egy 1841-ben érvénybe lépő rendelet előírta ugyan a kötelező orvosi vizsgálatot, de ezt – hatékony ellenőrzés hiányában – képtelenség volt betartatni³¹. A probléma átfogó rendezésére csak a kiegyezés évében került sor, bár a szabályozás továbbra is városi hatáskörbe tartozott – az országos törvények nem intézkedtek róla.

Budapesten a Szabályok a kéjelgés- bordelházak és kéjhölgyekről (1867) címmel kiadott rendelet teremtette meg a bordélyházi rendszert; abból a célból, hogy a prostitúciót ellenőrzött keretek közé szorítsa. A rendelet pontosan előírta a bordélyok működésének feltételeit és az orvosi és rendőri ellenőrzés körülményeit. A szabályozás a „társadalom érdekeit” védte; elsősorban a prostituáltak kötelességeit részletezte, jogaikról és védelmükről azonban kevés szót ejtett, felszínesen és általánosan intézkedett. „A kerületi kapitány ügyelni köteles, hogy mind a bordéltulajdonosok, mind a kéjhölgyek minden méltatlanságtól és zsarolástól megóva tisztességes bánásmódban részesüljenek.³²” A prostituáltaknak úgynevezett türelmi bárcát kellett kiváltaniuk a rendőrségen. Az engedély nélkül dolgozó titkos kéjhölgyek felkutatása a kerületi rendbiztosok feladta volt. A rendelet előírta a négynaponkénti kötelező egészségügyi vizsgálatot, amelynek eredményét az orvos bejegyezte a bárcába. A szifiliszes prostituálttól az engedélyt azonnal vissza kellett vonni, a beteget kórházi kényszerkezelésre küldték.

A 19. század utolsó évtizedeiben az 1867-es szabályrendeletet többször is módosították. Nyilvánvalóvá vált a regulációs rendszer, a bordélyházi struktúra csődje. A hatóságok nem tudták „visszaszorítani” a prostitúciót: a 19. század utolsó évtizedeiben Budapest a nemzetközi leánykereskedelem egyik legfőbb központja, ahol a fehér rabszolgákat felhajtó kerítők könnyű szerrel beszerezhették a szükséges utánpótlást³³. Ráadásul a prostitúció legfenyegetőbb változatát, a titkos és tiltott kéjelgést a piros lámpás házak megnyitásával és folyamatos felügyeletével sem sikerült felszámolni. A kudarc beismeréseként értékelhető a vegyes rendszer bevezetése, amelyre a Végh- gyilkosságot megelőző évben, 1884-ben került sor: az új szabályozás legalizálta a magánkéjnők működését³⁴. Magánkéjnőknek tekintették azokat a bárcával rendelkező prostituáltakat, akik saját lakásukban, bérelt szobában, garniszállókban, panziókban fogadták klienseiket. Partnereiket az utcán, szórakozóhelyeken vagy hirdetés útján szerezték. A magánkéjnők ugyanúgy kötelesek voltak rendszeres orvosi vizsgálaton megjelenni, mint a bordélyban dolgozó prostituáltak. Nyilvános házakban élő társaikhoz képest nagyobb volt a személyes szabadságuk, ugyanakkor biztonságukról nem gondoskodott a madam, anyagilag és fizikailag egyaránt kiszolgáltatottak voltak.

A bordélyházak és a magánkéjnők „intézménye” mellett a budapesti prostitúció szorosan kapcsolódott a szórakoztatóiparhoz. A mulatókban, az orfeumokban, egyes kávéházakban, továbbá a fürdőkben és szállodákban a prostitúció mintegy kiegészítő szolgáltatás volt (Nagy, 1996; Forrai, 1996; Miklóssy, 1989: 36–37). Nehezen különíthető el az éjszakai életben dolgozó nők és a prostituáltak csoportja. Sok pincérnő, kasszírnő, női zenész vagy virágáruslány szűkös jövedelmét alkalmi prostitúcióból szerzett bevételből pótolta.

Lehetetlen Végh Verona státusát pontosan meghatározni ebben a meglehetősen kaotikus rendszerben. Amikor nyilvánosházban élt, biztosan számon tartotta az illetékes hatóság, ugyanakkor nincs tudomásunk arról, hogy – a bordély elhagyása után – valaha is regisztráltatta volna magát a fővárosi vagy valamelyik vidéki rendőrségen. Úgy tűnik, nem volt bárcája. Története tehát nemcsak azért tűnt érdekesnek a korabeli közvélemény előtt, mert prostituáltként dolgozott, hanem azért is, mert a hatósági ellenőrzést megkerülő, a köz számára veszélyes, törvénytelen típust képviselte. Ily módon kettős veszedelmet jelentett a társadalomra. Egyrészt elvegyülhetett a tiszteletre méltó asszonyok között, másrészt megfertőzhette klienseit; a rettegett szifilisz potenciális terjesztőjét látták benne (Jurkiny, 1882; Török, 1895).

Annak érdekében, hogy Verona történetének sajtóvisszhangját pontosan megérthessük, szükséges röviden áttekinteni a prostitúcióval kapcsolatos, a korabeli nyilvánosságban megjelent vélekedéseket. Az egyik első reflexió Weisz Dániel 1877-es interpellációja, amelyet a fővárosi prostitúció ügyében intézett a főpolgármesterhez. Ebben, majd 1878-ban közzétett röpiratában a „prostitúció kérdéséről” beszél abból a célból, hogy megoldást kínáljon erre a problémára. A magyar nyilvánosságban az 1870-es évek végén jelennek meg az első elemzések és tudósítások, amelyek riadtan regisztrálják a prostitúció térhódítását, és a jelenség társadalmi hatásait vizsgálják. Körülbelül ekkor, tehát az első átfogó szabályozás után egy évtizeddel vált világossá, hogy a nyilvánosházak működésének paragrafusokba foglalása önmagában kevés. Ekkor tudatosult, hogy a rendőrség egyrészt képtelen a hatékony ellenőrzésre, másrészt korrupt, s a hírhedt főkapitány, Thaisz Elek saját zsebre dolgozik, az üzlet legfőbb haszonélvezője, hiszen sápot szed az „emberhús-kereskedőktől”.

A témával kapcsolatos közbeszédet alapvetően két szemlélet jellemezte. A „polgári nyilvánosság” szószólói mélységes aggodalmuknak adtak hangot: bibliai képeket idézve a kor erkölcstelenségét hangsúlyozták³⁵. Felfogásukban a prostitúció a polgári morált, a tisztaságot, a jövendő generációkat, s így tulajdonképpen magát a polgári társadalmat veszélyeztette. A szerzők feladatuknak tartották, hogy felhívják a figyelmet a katasztrofális állapotokra, a hatékony felügyelet hiányára, a titkos prostitúcióra és ebből következően a szifilisz és egyéb nemi betegségek ijesztő mértékű terjedésére. A megoldást az egyetemesebb szabályozásban, a rendőri felügyelet javításában és az „eltüntetésben” látták, tehát abban, hogy a tisztességes polgárokat megóvja a hatóság a prostituáltak zavaró látványától. Ugyanakkor nem próbálták feltárni a prostitúció szociális okait, s nem törekedtek arra, hogy a problémát komplex módon, az összes résztvevő – tehát a kliensek, futtatók és leánykereskedők – számbavételével értelmezzék. Brichta Kálmán Budapestnek vesznie kell! (1891) címmel közzétett röpirata a polgári látásmód talán legmarkánsabb megnyilvánulása. Brichta egyértelműen úgy véli, hogy az erkölcsi rothadás felelősei maguk a prostituáltak, „az undok férgek”, akik jellemtelenek, hitetlenek, elfajzottak, és orvul tőrbe csalják a kiszolgáltatott férfiakat.

A másik felfogást a baloldali sajtó, az 1870-es években a Munkás-Heti-Krónika, később a Népszava közvetítette a közönségnek³⁶. A szocialista eszmék élharcosai először is a polgári társadalom képmutatását hangsúlyozták, azt, hogy a polgári szerzők mesterségesen kiemelik a prostituált figuráját a problémakörből, bűnbaknak kiáltják ki a bukott nőt, míg jótékonyan szemet hunynak a többnyire jómódú, a magasabb társadalmi osztályokból származó klientúra felelőssége felett. Ugyanakkor rámutattak a mélyebb politikai és társadalmi összefüggésekre. Véleményük szerint a prostitúció elsődleges oka a társadalmi igazságtalanság, a nyomor, a munkások elviselhetetlenül alacsony bérezése. Ebből következik a késői házasságkötés, amely már önmagában is előidézi a prostitúció terjedését. Ráadásul a proletár nő „kétszeres rabszolga”, hiszen jövedelme a munkásosztálybeli férfiakéhoz képest is alacsonyabb, ezért szinte elkerülhetetlen testének kiárusítása. A tőkés kizsákmányolás a felsőbb osztályok erkölcstelenségével társul, s mindezt cinkosként támogatja a privilegizáltak érdekeit védő és a kiszolgáltatottak érdekeit sárba tipró polgári kormányzat és közigazgatás. A baloldali újságírók a megoldást a szocializmus győzelmében, a szociáldemokrata politikai program megvalósulásában látták, de nem vázolták a problémák gyakorlatban történő rendezését. A magyarországi szocialisták adósak maradtak a konkrét javaslatokkal, elképzeléseik meglehetősen ködösek, utópisztikusak maradtak. Ebben a tekintetben nagyon hasonlítottak nyugati elvtársaikra, akikről Alain Corbin, a 19. századi franciaországi prostitúciót feldolgozó történész a következőt írta:

„… azt már nem magyarázzák meg pontosan [Marx, Engels, Benoît Malon, Edouard Dolléans és mások – M.M.], hogyan valósul majd meg a gyakorlatban a prostitúció iránti mindennemű igény megszűnése a szocialista társadalomban” (Corbin, 1999: 277).

A Végh-gyilkosság kommentálói nem csatlakoztak egyértelműen a fenti két tábor egyikéhez sem. Ugyan a prostitúcióval kapcsolatos nyilvános vélekedések éppen ezekben az években kristályosodtak ki, a gyilkosságot követő hetekben Verona sajtóbeli megítélése inkább ellentmondásos; a tudósításokban – időnként egy lapszámon belül is – több szerepben jelenik meg.

A szép barna lány egy személyben „erkölcstelen némber” és egy borzalmas rémtett szerencsétlen áldozata. A Budapest április 4-i számának tárcája hevesen ostorozza a romlott közállapotokat, és magát Veronát teszi felelőssé az erőszakos cselekedetekért:

„A tévedt nők imádása legalább is divatos, korszerű. A háborgó vér átcsap az erkölcs korlátain, és oly kötelékben bujálkodik, mely nélkülözi az erkölcsi alapot. Az ily viszonyok gyümölcsei ama féktelen társadalmi katasztrófák, melyek jelenleg napirenden vannak.”

A szerző szerint a prostituáltak iránti szenvedély nem lehet valós érzelem, igazi szerelem, csak bűnös, undorító viszony. Néhány oldallal később azonban a félvilági nő áldozattá magasztosul, akinek brutális lemészárlását naturális képekkel, a „fájdalomtól roskadozó” anya gyászát patetikus retorikával idézi az újságíró. Egy nappal később, április 5-én a szerkesztők arról számolnak be, hogy a gyilkosságot többen is megénekelték, s „mutatványként” közreadják az egyik versikét, amelynek poétáját Verona tragikus figurája, „az elfajult, bünben született kor” gyermeke ihlette meg:

„Oh, nyomor gyermeke – ki a kéjnek üdvét
Mosolyogva osztád mámoros kebelnek –
Ajkad az iszonynak véres árnyán némult.
Szived ott dermedt meg.
Tested volt a szépség, csábitó erővel;
Lelked a szenvedély átka és imája.”

A sajtóban a „ledér nő” imázsa fokozatosan elhalványul, felváltja a „szolid prostituált”, majd a tehetetlen áldozat képe. Különösen igaz ez a temetés után, amelyre a gyilkosságot követő harmadik napon, április 5-én került sor. A szertartásra nagy tömeg – egyes tudósítások szerint tízezer fő – gyűlt össze. Amint ez a lapokból kiderül, a gyászoló családok olyan szegények voltak, hogy nem tudták fedezni a temetés költségeit, így a szükséges pénzt a rendőrök és az újságírók adták össze³⁷. Ezek a részletek kitűnően alátámasztották az „áldozat” recepciót és alkalmasnak bizonyultak az empátia és a részvét felcsiholására. A korszak híres ponyvagyártójának, Bartalits Imrének a kiadásában megjelent olcsó füzetben a prostituált és unokahúga már „honfilányokként” szerepelnek (Móder, 1885: 7). A gyors metamorfózis oka egyszerű: a meggyilkoltak helyett egyre érdekesebbé vált a tett, a tett oka és a gyilkos személye.

Szörnyetegből elmebeteg

Amint ezt már láthattuk, a sajtó nem fukarkodott a hátborzongató részletekkel. A hírlapírók aprólékosan ismertették a kibelezett lányok végvonaglását, a feldúlt és vérben úszó szobákat, a fájdalomtól őrjöngő családtagokat, sőt térképmellékletet is csatoltak a tudósításokhoz, amelyen bemutatták a lakás beosztását és az áldozatok testének pontos elhelyezkedését. Ebben az időben fényképeket még nem közölt a sajtó, az áldozatokat és a tettest a korban divatos esztétizált metszetekről ismerhette meg a közönség. A biedermeierből örökölt megszépítő vizuális reprezentációval éles ellentétben állt a tudósítások „valósághű” szövegezése. A figyelem felkeltésének és ébren tartásának legfontosabb eszköze tehát az elborzasztás volt. Mindez azonban csak az első híradások jellemzője. A rendőrség szokatlanul gyorsan, nem egészen egy nap alatt elfogta a gyilkost, s ettől kezdve ő lett a véres dráma kizárólagos főszereplője; személye és jelleméről folyó polémiák bőséges forrásul szolgáltak az olvasói kíváncsiság fenntartásához.

A Budapesti Hírlap április 4-i számának első oldalán hozza a szenzációs leleplezésről tudósító beszámolót: „Balentics Imrének hívják az ádáz hentest …”. Balentics 25 éves, római katolikus vallású, „urias külsejű”, csinos arcú, barna hajú, bajszos fiatalember³⁸. Verőce megyében született, édesanyját két évesen, apját 1879 decemberében veszítette el. Azóta az egyik nagybátyja, Anker Gyula, pécsi kanonok gondoskodott róla. Pécsett járt elemi iskolába, majd Nagykanizsán végezte a gimnáziumot, de botrányos életvitele, részegeskedése és párbajozás miatt kicsapták. Nagybátyja időközben meghalt, de végrendeletében nyolcezer forintot hagyott unokaöccsére. A testamentum végrehajtója ragaszkodott ahhoz, hogy a fiú befejezze tanulmányait; Balentics Pécsett – magánúton – leérettségizett. Ezután három évig katonáskodott, altiszti fokozatot szerzett, de kicsapongásai és lopás gyanúja miatt megfosztották a rangjától. Ezután gyámja közbenjárására a budapesti Főpostánál kapott állást, de rossz magaviselete miatt elbocsátották. Nagykorúsága elérésekor, 1884 novemberében megkapta az örökségét, amit azonban néhány hónap leforgása alatt teljesen felélt. 1885. január elsején szobát bérelt a budapesti Lövész utcában; ebben az időszakban ismerte meg Végh Veronát, akivel hamarosan intim viszonyba került.

A bűntény körülményei teljesen hétköznapinak mondhatók. Balentics azért ölte meg Veronát, mert a lány visszautasította a közeledését, sőt – amint ezt későbbi vallomásaiban hangsúlyozta – becsmérlő, lekicsinylő szavakkal illette őt³⁹. Amikor a tönkrement gavallér nem tudott fizetni a szolgáltatásokért, nem fogadta őt többé. A gyilkosság előtt néhány héttel olyan heves szóváltásba keveredtek, hogy az egyébként közömbös háziúr felmondással fenyegetőzött. Végül engedett Verona könyörgéseinek, és nem dobta ki a lányt, de felszólította, hogy forduljon a rendőrséghez. Erre nem került sor, Balentics pedig elszánta magát a cselekvésre. Megélesítette borotváját, majd a lakásán felkereste szeretőjét. Felszólította, hogy fizesse vissza a pénzt, amellyel tartozott, de Verona ezt a kérést megtagadta. Ezután megragadta a lányt, aki kiszabadította magát, és arcul csapta támadóját. Ekkor került elő a borotva, amivel a feldühödött Balentics néhány perc alatt szétszabdalta védtelen áldozatait. Budai Rózát azért kellett eltennie láb alól, hogy ne maradjon szemtanú. Befejezve a gyilkosságokat, kezét megmosta a szobában álló lavórban, majd észrevétlenül távozott. Verona szobájának kulcsát egy közeli árnyékszékbe dobta, és a lakására ment, ahol megpróbálta ruhájából eltüntetni a vérnyomokat.

A sajtómunkások fantáziáját alaposan megmozgatta az elkövetés kegyetlensége, különösen a borotva és a testdarabolás, valamint a gyilkos nyugodt viselkedése, cinizmusa. A homogén ábrázolásban Balentics civilizáció „alatti” lényként, valóságos kannibálként jelent meg. Az újságírók nem fukarkodtak a találó jelzőkkel és meghatározásokkal; így lett Balentics „emberi szörny”, „iszonyúan marcangoló emberi vadállat”, „a lelki elvadulás torz alakja”, „kétlábú szörnyeteg” és – amint már idéztem – „ádáz hentes”.

Balentics személye és az elkövetés kíméletlensége lehetőséget adott arra, hogy a sajtó a gyilkosság taglalásába a fentieken kívül még egy, éppen az 1870-es 1880-as években Magyarországon is divatossá váló diskurzust beleszőjön: az elmebetegség és a bűnözés összefüggésének, illetve a bűnöző atavisztikus karakterének kriminálpszichológiai diskurzusát. Jóval az elsőfokú tárgyalás előtt, közvetlenül a gyilkosság után őrületet és erkölcsi elvadultságot emleget a Budapest⁴⁰. Expressis verbis azonban csak két héttel később, a vizsgálat idején, április 19-én publikált tárcájában nevezi őrültnek a tettest a Pesti Hírlap tudósítója és szerkesztője, a Quintus álnéven publikáló Kenedi Géza (Gulyás, 1956: 361)⁴¹. A jogi ismeretekben járatos és a korabeli orvosi szakirodalmat is jól ismerő szerző abból indul ki, hogy Balentics tettét nem lehet egyszerűen bosszúállásnak tekinteni: miért érdekelne egy normális embert az, ha egy prostituált ócsárolja? A bosszú tehát hibás feltételezés, az indíték értelmetlennek tűnik, s ennek egyetlen elfogadható magyarázata van: a tettes elmebeteg. Ezt bizonyítja a borotva, amely „az elmebetegek eszköze”, másrészt erre utal a vadállati kegyetlenség. Kenedi figyelmeztet: sajnálatos, hogy a közvélemény csak akkor vesz tudomást az elmebetegségről, amikor valami szörnyűség történik. Végül sokat sejtető kérdéssel zárja értekezését: vajon milyen állapotban volt/van Balentics Imre agyveleje?

A vizsgálat idején, a gyilkosság és az elsőfokú tárgyalás között eltelt bő egy hónapban a sajtó rendszeresen tudósított Balentics viselkedéséről, továbbá a rendőrség, majd a vizsgálóbíró kérdéseire adott válaszairól. Hidegvérű gyilkosnak ábrázolták, aki előre megfontolt szándékkal hajtotta végre véres tettét. Meggyőződött arról, hogy áldozatai valóban elpusztultak, vagy legalábbis annyira megsebesültek, hogy képtelenek lesznek vallomást tenni támadójuk ellen. A bűntett után nyugodtan vacsorázott, s amikor ismerősei a gyilkosságot említették előtte, közönyös hangon csak azon sajnálkozott, hogy elveszett a pénze: a meggyilkolt lány immár soha nem fogja törleszteni a kölcsönt. A tudósítások szerint Balentics előéletének, rideg, anyai szeretetet nélkülöző neveltetésének és kicsapongó, részeges életmódjának következménye a vérengzés. A beszámolók azt állítják, hogy a gyilkos viselkedése a börtönben is cinikus és érdektelen: „a Fortunában is megőrizte rettentő közömbösségét⁴²”. Állítólag békésen aludt és jó étvággyal falatozott. Csak az utalt némi lelkifurdalásra, hogy időnként felkiáltott: a kis Rózát sajnálom, őt nem volt szándékomban megölni. Ugyanakkor az újságírók vérlázítónak tartották, hogy vallomásai alatt mosolygott.

A lapok szinte kivétel nélkül közölték fiktív módon megszerkesztett rendőrségi vallomását, amelyben egyes szám első személyben a „szájába adták” a tudósítók szavait: „Állati bosszum ki volt elégítve…⁴³” Hasonló a Budapest beszámolója:

„Beismerem, hogy a gyilkos én vagyok. Én gyilkoltam meg Végh Veronát, a gyilkosságot előre megfontolt szándékkal hajtottam végre, tettem indoka bosszú volt, melyet Végh Verona egy sértő szava lobbantott lángra bennem⁴⁴!”

A riporterek időközben kinyomozták, hogy korábban többször is erőszakoskodott nőkkel. Egyszer forgópisztolyt fogott egy színésznőre, mert a hölgy nem viszonozta szerelmét. Egy másik alkalommal kést szorított egy cselédlány torkához. Arra is fény derült, hogy örömét lelte a macskák kínzásában. Mindezen részletek az ádáz bűnöző képzetét sugalmazták.

Balentics május 8-i főtárgyalása hatalmas szenzációnak bizonyult, a jegyek már egy héttel a törvényszéki ülést megelőzően elkeltek. A zsúfolt padsorokban a közönség mellett természetesen ott tolongtak a hírlapírók, s a másnap megjelenő lapok oldalakon át, nagyon alaposan számoltak be a tárgyalásról. A tudósítások elsősorban az őrültség lehetőségét járták körül, tehát azzal foglalkoztak, amit két héttel korábban Kenedi Géza „dobott be a köztudatba”. Sajnos lehetetlen utólag megállapítani a sajtó, pontosabban Kenedi szerepét. Nem tudhatjuk, vajon az ő írása adta-e a védőügyvédnek az ötletet, hogy Balentics elmebetegségét próbálja bebizonyítani, és erre építse a védelem stratégiáját. A tárgyalás nyomán és az ítélet szövegezéséből mindenki számára egyértelművé vált, hogy mi is az alapvető kérdés: Balentics őrült, akit kóros agytekervényei predesztináltak a bűntett elkövetésére, vagy aljas, előre megfontolt szándékkal ölő kettős gyilkos. A tét óriási volt, ugyanis az 1878-ban életbe lépett úgynevezett Csemegi-kódex értelmében a beszámíthatóságot kizárta, ha az elkövetőnek „elmetehetsége meg volt zavarva, és e miatt akaratának szabad elhatározási képességével nem birt”. (A magyar büntetőtörvény könyv, 1888: 24.) Azaz: Balentics – ha kóros elmeállapota bebizonyosodik – nem büntethető.

A sajtó az eljárást vezető elnök, Kriszt János kérdései, a tanúk hozzászólásai, továbbá Bakos János ügyész és Dalnoky Béla ügyvéd beszédei mellett ügyelt arra, hogy Balentics viselkedéséről is részletesen beszámoljon az olvasóknak. Minden apró részlet jelentőséggel bírt, s szinte egyik napról a másikra a vérengző kannibál akarat nélkül bábbá, szerencsétlen biológiai felépítésének rabjává változott. A Pesti Napló tudósítója szerint Balentics szemében rendre megvillant valamilyen rejtélyes, „különös fény⁴⁵”. Tekintete szúrós és ijesztő, hangja megtört és halk volt. Többen is hangsúlyozták, mennyire verejtékezett a vádlott, és arra is emlékeztek az újságírók, hogy az utóbbi időben Balentics kifejezetten búskomor volt⁴⁶.

Az ügyész vádbeszédében a gyilkosság legfőbb okaként az elkövető önzését, saját személyének túlbecsülését, áldozatának alulbecsülését nevezte meg; halmozott bűntett fennállása miatt és enyhítő körülmények hiányában halálbüntetést kért. A védő a tettes kóros elmeállapotára hivatkozott, s igazának bizonyítására elmeszakértők műveiből idézett. Mint mondta, Balentics valósággal fürdött a vérben, ami egyértelmű bizonyítéknak tekinthető. Maga a gyilkosság és a túlzott vakmerőség egyaránt irracionális mozzanatok, a vádlott betegségének egyértelmű jelei. Dalnoky szerint Ajtay Sándor törvényszéki orvos és Stefek Adolf fogházi orvos elmeszakértői vizsgálata nem volt eléggé körültekintő⁴⁷. A bíróság arra a következtetésre jutott, hogy Balentics nem „moral insanity”, tettének tudatában volt, tehát bűnös, gyilkos és tolvaj, és ezért kötél általi halálra ítélte.

A sajtókommentárok egyelőre megelégedtek a törvényszéki eljárás és az ítélet ismertetésével, egyedül Kenedi Géza érezte úgy, hogy újabb tárcát kell közzétennie az ügyben⁴⁸. A „fiatal olasz tudomány”, azaz Lombroso eredményeire hivatkozik, és felteszi a kérdést: van-e egyáltalán szabad akarat? A válasz nagyon egyértelmű: a kóros agy, fej és testalkat mérései egyértelműen bizonyítják, hogy a bűnözők biológiailag determináltak tettük elkövetésére, ezért dőreség és értelmetlenség szabad akaratról beszélni. A börtön és a kivégzés – állítja Kenedi – nem tántorít el a bűntől. „Az egyént egy óriási, de ismeretlen kényszer löki bizonyos irányban, melynek végén vagy a boldogság, vagy a nyomor jelvénye áll.” A szabad akaratnak hadat üzent a rettenetes, de érthető és ésszerű új tan, Lombroso és társai elmélete. Balentics átlagos külsejű, de szemmel látható bélyegek is vannak a testén, amelyeknek sem az orvosok, sem a bírák nem szenteltek kellő figyelmet. „Mindössze csak szemöldökjeinek összenövése tér el a legközönségesebb mindennapiságtól s talán a füle is, melynek kagylója nem egészen rendes s beszéd közben némelykor kevéssé mozog.” Kenedi elégedetlenségének ad hangot: a törvény emberei nem végeztek jó munkát, nem faggatták motivációiról, s elfogadták a felszínes orvos szakértői véleményt. Végül a szerző leszögezi: a közönség nem nyugodott bele az ítéletbe, s Balentics ügye még korántsem tekinthető befejezettnek.

Kenedinek igaza volt. Ugyan az elítélt nem fellebbezett, de ügyvédje – már csak kötelességből is – megtette ezt. Június 24-én a királyi tábla elrendelte a pótvizsgálatot, Balentics alapos elmeorvosi megfigyelését. A vádlottat – vagy ha úgy tetszik, beteget –, az Országos Tébolydába szállították. Balentics mindebből azonban már nem sokat érzékelt, s talán tudatában sem volt a szerencsés fordulatnak. A tárgyalás alatt – mint mondtam – verejtékezett, amit az újságírók a beteg elme velejárójának tekintettek. Valójában súlyos és előrehaladott tuberkulózisban szenvedett. A tüdővész ágyba döntötte. Július 2-án este tíz órakor meghalt.

Balentics halála kivételes szerencse volt, talán csak Dalnoky fogadta ambivalensen a hírt: elesett egy biztosnak látszó bírósági sikertől. Csak nagyon ritkán adódik alkalom arra, hogy az elmebetegség gyanúját ilyen gyorsan igazolni vagy cáfolni lehessen. Úgy is fogalmazhatnék: Balentics korai halálával nagy szolgálatot tett a korabeli orvostudománynak. És természetesen a sajtónak is, hiszen a boncolásról ugyanolyan lázas igyekezettel számoltak be a hírlapírók, mint korábban a gyilkosságról és a tárgyalásról. A megboldogultat július 4-én délelőtt 11-kor boncolták fel a Kerepesi úti temető halottasházában⁴⁹. Az orvosokon kívül rengeteg kíváncsi laikus is összeverődött. A boncolást végző Bíró Géza megállapította, hogy a halál oka a tüdőben keletkezett góc volt. Ennél azonban sokkal érdekesebbnek tűnt a fej és az agy vizsgálata. A szakértők azt találták, hogy a koponya rendellenes, a jobboldali fal- és nyakszirtcsont természetellenesen kidudorodott. Amikor a koponya tetejét lefűrészelték, további kóros jelekre bukkantak. Feltehetően egy „gyermekkori fejvízkór” következtében a homloklebenyek keskenyebbek voltak a hátsó lebenyeknél. Balentics túlzott érzékisége pedig abból következett, hogy agya aszimmetrikus volt, a „kedélyszféra” (jobb félteke) kevésbé fejlődött ki, mint a „gondolkozási szféra” (bal félteke). Agyát a boncnok, Bíró Géza további vizsgálat céljából hazavitte.

Amint erről Stephen Jay Gould antropológus magyarul is megjelent kiváló munkájában, Az elméricskélt emberben beszámol, a 18. század vége óta, s különösen a 19. század folyamán amerikai, angol, német, francia és olasz tudósok elszántan centizték a koponyaátmérőket, dekázták az agyak súlyát (Gould, 1999). A hatalmas koponya- és agygyűjtemények kiváló alkalmat adtak összehasonlító elemzésekre. Az intelligenciát, a bűnözés és a prostitúció stigmáit, a fajok és társadalmi osztályok közötti különbséget próbálták számokkal kifejezni és bizonyítani. Az, hogy a számításokat valójában meghamisították, és az eredmények gyakran nem igazolták az előzetes várakozásokat, Gould könyvéből pontosan kiderül. A magyar vonatkozásokról nem szól a szerző, Balentics esetének megértéséhez azonban elengedhetetlen, hogy – természetesen a teljesség igénye nélkül – röviden vázoljuk a koponyaméricskélés recepcióját.

1885-ben a kraniológia (koponyatan) és a kraniometria (koponyaméréstan) korántsem volt ismeretlen Magyarországon. Paul Topinard híres művét, az „új tudományt” bemutató és áttekintő, 1876-ban Párizsban publikált L’anthropologie-t öt évvel megjelenése után, 1881-ben közreadta a Királyi Magyar Természettudományi Társulat is. Topinard részletesen ismertette a koponyamérési módszereket, eszközöket és eredményeket. Hangsúlyozta, hogy a „jó állapotú” agy helyes ítéleteket hoz, és egészséges nézeteket képvisel, míg a beteges, vérszegény agyvelő ellenkező eredménynyel működik (Topinard, 1881: 212) A magyar változat előszavát Paul Broca, a híres agysebész és agykutató, az orvosi kar professzora és a Párizsi Antropológiai Társaság (1859) megalapítója írta. Broca a Magyar Tudományos Akadémia kültagja volt, 1876-ban részt vett a Budapesten megrendezett nemzetközi Ősrégészeti és Embertani Kongresszuson. Korai és váratlan halálakor Török Aurél orvosprofesszor, Topinard művének egyik fordítója, Lombroso eredményeinek interpretálója, a budapesti Embertani Múzeum megalapítója, a magyarországi kraniometria jeles képviselője és egyben Broca barátja és levelezőpartnere írt megemlékezést az Orvosi Hetilapban⁵⁰.

Könyvekből és folyóiratokból tehát az újságíró-társadalom és a magyar közönség is ismerhette az „új tudomány” alapvető teóriáit. Az 1880-as évek elején az ítéletekben többször is alkalmazták a bírák a Csemegi-kódex beszámíthatóságra vonatkozó kitételét. Amint ezt a királyi tábla döntése is mutatja: Kenedi Géza nyitott kapukat döngetett. Így nem meglepő, hogy néhány hét leforgása alatt a barbár mészárosból, az „elvadult kor gyermekéből” szerencsétlen elmebeteget faragott a sajtó.

A körülmények hatalma

Az eddigiek során feltárt mozzanatok, a nagyvárosi mítosz, a folyamatosan emelkedő bűnözési ráta, az áldozat személye és a gyilkos bomlott elméje bőséges indokot szolgáltatott a korabeli olvasóközönség heves érdeklődésére. Ahhoz azonban, hogy a sajtó hetekig nyomon kövesse a Végh-gyilkosság fordulatait, néhány további körülmény is hozzájárult.

1884 novemberében Tisza Kálmán miniszterelnök vizsgálatot indított a budapesti rendőrségen⁵¹. Ez gyakorlatilag a több mint egy évtizede regnáló Thaisz Elek főkapitány működésének végét, és a fővárosi bűnüldözés történetében egy új korszak kezdetét jelentette. Thaiszot az 1880-as években számtalan bírálat érte, a sajtó folyamatosan cikkezett botrányos üzelmeiről, a vezetése alatt álló testület elavult szervezetéről, tagjainak alkalmatlanságáról, tehetetlenségéről és korrupciós ügyeiről. Az új főkapitány, a tisztakezű és sikeres temesvári polgármester, Török János 1885. március 11-én foglalta el pozícióját. A Végh-gyilkosság volt az első komoly bűntény, amelyet fel kellett derítenie, s a sajtó és a közvélemény éberen figyelte Török ténykedését. A főkapitány egész éjjel a hivatalában maradt – írja a Pesti Hírlap április 4-én. A bemutatkozás bravúrosra sikeredett, az újságírók elégedetten ünnepelték a példátlanul gyors és hatékony nyomozást. Az újdonsült főkapitánynak tulajdonképpen szerencséje volt, a megkérdezett tanúk már a gyilkosság estéjén megnevezték Balenticset. Mindez nem csökkentette Török érdemét, a gyilkos leleplezését egyértelműen a rendőri vezetésnek tulajdonította a közvélemény; a Végh-eset a rendőrség megújulásának szimbólumává vált.

Több szempontból is lényeges a gyilkosság időpontja. Balentics egy csütörtöki napon, közvetlenül húsvét előtt szánta el magát a cselekvésre. A sajtó az időzítésben a vallástalanság terjedését, valóságos istentagadást látott. Balentics élettörténetének ismertetésében többször is szerepelt az az egyébként téves megállapítás, amely összefüggésbe hozta egymással a gyilkos nehéz gyerekkorát és ateizmusát. A Budapest április 4-i száma még arról is megemlékezett, hogy Balenticsnek Pécsett volt egy materialista (sic!) tanára, így istentelen születését tovább tetézte elméje káros megmételyezése. A gyilkosság ráadásul egybeesett az országos ipari és mezőgazdasági kiállításra való felkészüléssel, amelyre Budapesten került sor 1885 májusában. A nyilvánosság a kiállítást a magyar civilizáció mérföldkövének tekintette. A Magyar Polgár című kolozsvári lap április 12-i számban idézte a Times tudósítását, amely szerint Budapest 18 év alatt „pompás mintavárossá” fejlődött. Az újságírók éles ellentétbe állították a haladás, a technika fényes ünnepét a barbár, „civilizálatlan” bűnténnyel.

Végül említést kell tenni a történet egyik mellékszereplőjéről, a háziúrról, dr. Altmann Mórról. Az orvos dicstelen szereplése nagy sajtóvisszhangot kapott a gyilkosságot követő napokban. A gúnyolódó, éles hangvételű cikkek miatt helyzete annyira tarthatatlanná vált, hogy néhány héttel az események után feladta lakását, és elköltözött.

Altmann a rendőrségnek először azt mondta, hogy a gyilkosság perceiben nem volt otthon, gőzfürdőbe ment. Később módosította vallomását. Beismerte, hogy a szomszédos szobában tartózkodott, de állítása szerint annyira nagyothalló, hogy semmit sem érzékelt a közelében zajló tragédiából. Hazudott, s a hazugságra nagyon gyorsan fény derült. Valójában otthon volt, és azt is sejtenie kellett, hogy mi történik a közvetlen közelében. Amíg Balentics végzett áldozataival, Altmannak vendége volt, egy Laziszics Olga nevezetű prostituált. Amikor Verona anyja – felfedezve a haldoklókat – bekopogtatott, Altmann nem nyitott ajtót, ugyanis nem volt hajlandó megszakítani az intim együttlétet. Laziszics később bevallotta a rendőrségen, hogy figyelmeztette az orvost a szomszédból kiszűrődő borzalmas hörgésekre, de Altmann nem akart tudomást venni a dologról. Az anya kiabálva kérte: vizsgálja meg gyötrődő lányát. Az orvos – amint ezt később elismerte – úgy vélekedett, hogy van elég doktor Budapesten, majd találnak valaki mást.

A szerelmi együttlét, a közönyösség és az orvosi hivatás meggyalázása bőségesen elég okot adott a közfelháborodásra. Ráadásul Altmann Mór zsidó származású volt. Ezt a tényt a legtöbb újság fontosnak tartotta megemlíteni, de a tudósítók nem fűztek kommentárt a sommás megállapításhoz. Egyedül az antiszemita propaganda szócsöveként elhíresült Függetlenség ecsetelte bővebben „izrael fiának” megbocsáthatatlan szívtelenségét. A lap azt az epizódot is kiemelte, amely szerint Altmann „a szegény meggyilkolt leány kétségbeesett anyjával akarta felmosatni leánya vérét a padlóról⁵²”. Természetesen nincs szó vérvádról, ez a tények ismeretében abszurd feltételezés lenne, de a zsidóellenességet nyíltan felvállaló sajtóorgánum ügyesen beleszőtte a diskurzusba a keresztény vér toposzát.

Következtetés

Nincs, és nem is készíthető totális, minden szempontot számba vevő elemzés. Még akkor sem, ha a történész „csupán” arra vállalkozik, hogy egyetlen esetnek ered a nyomába, és mikrotörténeti módszerekkel magyarázza, kontextualizálja, helyezi el az adott korban a történetet. A magyarázatok, jelen esetben a gyilkosság kapcsán értelmezett diskurzusok kicsit mindig önkényes választás eredményei. Egy másik kutató máshová helyezné a hangsúlyokat, más csomópontokat tartana figyelemre méltónak. Nekem kettős célom volt. Egyrészt megpróbáltam bemutatni, hogyan tematizált a dualizmus kori sajtó egy rendkívüli eseményt, másrészt pedig azt a folyamatot jellemeztem, amelynek során az eredeti tematika átrendeződött.

Irodalom

Ákos Károly & Révész György, szerk. (1967) Orvosi lexikon I. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Balla Jenő (1909) Bűn és nyomor. Leleplezések Budapest rejtelmeiről. Budapest: Wodianer és fiai.

Békés István (1966) Magyar ponyva pitaval. A XVIII. század végétől a XX. század kezdetéig. Budapest: Minerva.

Borbély Zoltán & Kapy Dezső, szerk. (1942) A 60 éves magyar rendőrség. 1881–1941. Budapest: Halász.

Brichta Kálmán (1891) Budapestnek vesznie kell. Budapest: Heisler. Újraközli: Replika 1996 (21–22) és Léderer Pál, szerk. (1999) A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 9–18.

Buzinkay Géza (1997) „Bulvárlapok a pesti utcán”, Budapesti Negyed (2–3) 31–44.

Corbin, Alain (1999) A „tőkés háreme” és a „kispénzű férfi-vágy csillapítója”. In: Léderer Pál (szerk.) A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 272–284.

Corbin, Alain (1990) Women for Hire. Prostitution and Sexuality in France after 1850. Cambridge, Mass. & London: Harvard University Press.

Czaga Viktória et al. (1995) A fővárosi rendőrség története. Budapest: Budapesti Rendőr-főkapitányság.

Cséri Lajos (1893) Budapest fő- és székváros prostitútió-ügye. Budapest: Grill. Újraközli: Replika 1996 (21–22).

Doros Gábor & Melly József (1930) A nemi betegségek kérdése Budapesten, 1–2. kötet. Budapest: Székesfővárosi házinyomda.

Forrai, Judit (1996) Kávéházak és kéjnők. Budapesti Negyed (2–3), 110–120.

Forrai Judit (1991) A prostitúció mint társadalmi konfliktus. In: Rendi társadalom – Polgári társadalom 3. Társadalmi konfliktusok. Salgótarján: Nógrád megyei Levéltár. 319–324.

Foucault, Michel ([1957] 2000) Elmebetegség és pszichológia. A klinikai orvoslás születése. Budapest: Corvina.

Gilfoyle, Timothy (1990) Prostitutes in History: From Parables of Pornography to Metaphores of Modernity. American Historical Review, February, 117–140.

Gould, Stephen Jay ([1981] 1999) Az elméricskélt ember. Budapest: Typotex.

Gulyás Pál (1956) Magyar írói álnévlexikon. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Horn, David G. (1995) This Norm Which Is Not One. Reading the Female Body in Lombroso’s Anthropology. In: Terry, Jennifer & Urla Jacqueline (eds) Deviant Bodies. Critical Perspectives on Difference in Science and Popular Culture. Bloomington & Indianapolis: Indiana University Press.

Jordan, David P. (1995) Transforming Paris. The Life and Labors of Baron Haussmann. Chicago: The University of Chicago Press.

Jurkiny Emil (1882) A bujakór a fővárosban. Budapest: k.n.

Katus László (1979) A népesedés és a társadalmi szerkezet változásai. In: Uo. (szerk.) Magyarország története 1848–1890. 2. kötet. Budapest: Akadémiai Kiadó. 1119–1163.

Kiss József (1874) Budapesti rejtelmek. I–IV. Pest: Deutsch testvérek.

Kosáry Domokos & Németh G. Béla, szerk. (1985) A magyar sajtó története II/2. 1867–1892. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Kuthy Lajos (1846–1847) Hazai rejtelmek. Pest: k.n.

Léderer Pál szerk. (1999) A nyilvánvaló nők. Prostitúció, társadalom, társadalomtörténet. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó.

Lenhossék József (1882) Emlékbeszéd Broca Pál külső tag felett. Budapest: Magyar Tudományos Akadémia.

Linka, Mór (1907) A prostitúció rendezése Budapesten. Huszadik Század (XV), 245–254.

Lombroso, Gina (1926) A női lélek. Budapest: Athenaeum.

(1888) A magyar büntetőtörvény könyv a bűntettekről és vétségekről. (1878. évi V. t.-czikk). Budapest: Franklin.

Mayhew, Henry ([1861] 1967) London Labour and the London Poor: A Cyclopaedia of the Condition and Earnings of Those That Will Work, Those That Cannot Work, and Those That Will Not Work. New York: A.M. Kelley.

Milszáth Kálmán ([1908] 1970) Nagy Ignác. In Uo. Tárcák, karcolatok (1869–1910). Budapest: Helikon. 609–612.

Miklóssy János (1989) A budapesti prostitúció története. Budapest: Népszava Kiadó Vállalat.

Móder József (1885) Kettős gyilkosság, vagy: Vakmerő rablógyilkosság fényes nappal Budapesten, 1885. Évi Április 2-án. Budapest: Bartalits Imre.

Nagy Beáta (1996) Nők a kávésok és a kávéházi alkalmazottak között. Budapesti Negyed (2–3), 94–109.

Nagy Ignác (1844/1845) Magyar titkok. Pest: Hurtleben Konrád.

(1894) A Pallas Nagy Lexikona VI. Budapest: Pallas.

Perrot, Michel (1990) A History of Private Life. IV. From the Fires of Revolution to the Great War. Cambridge, Mass. & London: The Belknap Press of Harvard University Press.

Roche, Daniel (1987) The People of Paris. An Essay in Popular Culture in the 18th Century. Berkeley & Los Angeles: University of California Press.

Siklóssy László ([1922] 2002) A régi Budapest erkölcse. Budapest: Osiris.

Sólymosi Elek (1879) Egy czím nélküli könyv. Elmefuttatás az obscoen férfiak és a prostituált nők jelleméről. Budapest: Aigner.

Srebnick, Amy (1996) The Mysterious Death of Mary Rogers: Sex and Culture in Nineteenth-Century New York (Studies in the History of Sexuality). Oxford: Oxford University Press.

(1867) Szabályok a kéjelgés- bordelházak és kéjhölgyekről. Pest: ny.n.

(1885) Szabályrendelet a bordélyügyről. Budapest: Pesti kvny.

Szabó Krisztina (2002) A személyzet bosszúja: Mailáth országbíró meggyilkolása. Médiakutató (7) 127–148.

Szécsényi Mihály (1993) A bordélyrendszer Budapesten. Rubicon (8–9),

Szinnyei József (1899) Magyar írók élete és munkái. VI. Budapest: Hornyánszky Viktor.

Thirring Gusztáv szerk. (1894) Budapest székes főváros statisztikai évkönyve. Budapest: Budapest Székes Főváros Statisztikai Hivatala.

Topinard, Paul (1881) Az anthropológia kézikönyve. Budapest: Királyi Magyar Természettudományi Társulat.

Török Aurél (1880) Broca Pál emlékezete. Orvosi Hetilap (47) 1083 és uo. (49) 1131.

Török Lajos (1895) A syphilis elterjedése Budapesten. Gyógyászat, 1–16.

Vámbéry Rusztem (1902) A nemzetközi leánykereskedés. Huszadik Század (VI.) 24–31.

Vörös Károly ([1973] 1997) Főváros születik. In Uo. Hétköznapok a polgári Magyarországon. Budapest: MTA Történettudományi Intézete. 143–170.

Vörös Károly (1984) A nagyvárosi bűnözés kezdetei. História (3) 21–24, (4) 12–14.

Vörös Károly (1999) A világváros útján: 1873–1918. Budapesti Negyed (2–3) 106–172.

Walkowitz, Judith (1983) Prostitution and Victorian Society: Women, Class, and the State. Cambridge: Cambridge University Press.

Walkowitz, Judith (1992) City of Dreadful Delight. Narratives of Sexual Danger in Late-Victorian London. Chicago: The University of Chicago Press.

Weisz Dániel (1878) A prostitutio kérdése Budapesten. Budapest: Burian. Újraközli: Replika 1996 (21–22).

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum