• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 ősz

Kisebbségek

Vicsek Lilla:

Beszélgetések a prostitúcióról

Két fókuszcsoportos vizsgálat tanulságai

Milyen fogalmi keretek között esik szó a prostitúcióról a hétköznapi beszélgetésekben? Minek tekintik a prostituáltakat, és mivel magyarázzák a prostitúciót? Az alábbi tanulmány két fókuszcsoportos beszélgetés elemzésével e kérdésekre keres választ. A vizsgálat a Bűn és bűnhődés: hátrányos helyzetű csoportok kriminalizálása a médiában című kutatás részeként készült.

1. Bevezetés

A prostitúcióval kapcsolatos viták több diskurzusba ágyazottan folynak. Diskurzuson azon jelek összességét értjük, amelyek a társadalmi gyakorlat megtestesüléseként jelentést hordoznak (Wodak, 1997). Jelen tanulmány egyik legfőbb célja annak elemzése, hogy a hétköznapi beszélgetésekben milyen fogalmi keretekben esik szó a prostitúcióról. Ezen belül kiemelten foglalkozunk a prostituáltak stigmatizálásának és kriminalizálásának folyamatával és azzal, hogy egy csoportos beszélgetés során hogyan minősülnek deviánsnak a prostituáltak. Eric Goode (2001) nyomán devianciának tekintjük azokat a viselkedésmódokat, hiteket vagy tulajdonságokat, amelyeket az emberek megbotránkoztatónak, sértőnek vagy elítélendőnek tartanak, és amelyek a deviáns személy viselkedésének helytelenítését, elítélését idézik elő, vagy ellenséges érzületet váltanak ki.

A prostitúcióhoz tapadó fogalmi keretek mellett a személyes tapasztalat, a médiaüzenetek és a prostituáltakra vonatkozó beszédmódok közötti összefüggéseket vizsgáljuk. Terjedelmes szakirodalom foglalkozik a kritikai kultúrakutatáson belül a személyes vélemények és a médiadiskurzusok kapcsolatával. Ugyanakkor a szakértők között koránt sincs egyetértés; számtalan egymásnak ellentmondó eredmény és értelmezés él egymás mellett. Az 1980-es években a passzív közönséget feltételező, szimpla médiabefolyásolás modell vesztett népszerűségéből, és a kutatókat egyre inkább a közönség aktivitását feltételezik. Nagyobb figyelmet kap az úgynevezett users-and-gratification modell, amely a közönség aktív médiahasználatára épít. Jelen írás kereteit meghaladja, hogy állást foglaljunk abban a kérdésben: melyik modell alkalmazása a célravezetőbb. Feladatunknak csupán azt tekintjük, hogy fókuszcsoportban rögzített adatok alapján ismertessünk néhány megfigyelést.

Empirikus elemzésünk során két fókuszcsoport anyagára támaszkodunk. A fókuszcsoportokat 2001 júliusában Budapesten szerveztük. Az első csoportban olyanok szerepeltek, akik állandó személyes „tapasztalattal” rendelkeztek a prostitúcióról: lakóhelyük vagy munkahelyük környékén prostituáltak éltek és dolgoztak. A második, a „tapasztalat nélküli” fókuszcsoport résztvevői nem mozogtak olyan környezetben, ahol rendszeresen láthattak prostituáltakat¹.

1.1. A vizsgálat módszeréről

A fókuszcsoportok csoportos interjúk, beszélgetések (Barbour & Kitzinger, 1999; Kitzinger, 1994; Krueger, 1988; Morgan, 1993; Morgan & Krueger, 1998; Sim, 1998; Stewart & Shamdasani, 1990). Abban az értelemben „fókuszáltak”, hogy mindig egy bizonyos témára koncentrálnak, azt próbálják körüljárni².

1.2. A fókuszcsoportok összetétele és a csoportdinamika

A két fókuszcsoportot úgy állítottuk össze, hogy sok változó szempontjából hasonló összetételűek legyenek. A nemi megoszlás fele-fele arányú volt, mindkét csoport középfokú végzettségű, 28–48 év közötti, alsó-közép- és középosztálybeli „erős” médiafogyasztókból állt. Két fő oka volt annak, hogy hasonló összetételű csoportokat választottunk. Egyfelől a szakirodalom hangsúlyozza a homogén csoport előnyeit a csoportdinamika szempontjából (Barbour & Kitzinger, 1999; Morgan, 1993; Stewart & Shamdasani, 1990). A homogén csoportban kevésbé valószínűek az elmérgesedett helyzetek, résztvevői inkább értik egymás nyelvezetét. Heterogén csoportösszetétel esetén, amennyiben különböző státusúak vannak egy csoportban, az alacsonyabb státusúak megnyilvánulásait túlzott mértékben befolyásolhatják a magas státusúak kijelentései. Előfordulhat, hogy az alacsonyabb státusúak kevésbé mernek megszólalni. Másfelől az eredmények elemzésénél is előnyös a homogenitás: egy több fókuszcsoportból álló vizsgálat esetében hasznos, ha a fókuszcsoportok résztvevőinek legfőbb jellemzői azonosak, illetve ha az egyes csoportok összetétele csak egy-egy fontos elemben különbözik, mert így könnyebb elkülöníteni az egyes változók hatását. Nálunk – amint erre már utaltunk – az „eltérő jellemző” a személyes tapasztalat volt, tehát az, hogy a csoport tagjai számára mennyire volt megszokott, illetve szokatlan a prostituáltak látványa.

A fókuszcsoportos beszélgetés előtt néhány nappal kitöltettünk a résztvevőkkel egy szűrőkérdőívet. Ebben értékelniük kellett néhány, a prostitúcióval kapcsolatos állítást. A válaszok azt mutatták, hogy a résztvevőknek meglehetősen ellentmondásos nézeteik voltak a prostitúciót és a prostituáltakat illetően. Egyik válasz sem volt „teljesen” liberálisnak mondható, inkább arról tanúskodtak, hogy mind a személyekkel, mind a tevékenységgel kapcsolatban tápláltak bizonyos előítéleteket a csoporttagok. Ugyanakkor – egy kivételtől eltekintve – senki sem képviselt kizárólagosan és szélsőségesen konzervatív és negatív álláspontot. Eszter³ véleménye különbözött a legmarkánsabban a többiek nézeteitől: ő volt a legelutasítóbb a prostitúcióval szemben. Úgy vélekedett, hogy a prostitúciót mindenképp be kellene tiltani, és teljesen egyetértett azzal az állítással, hogy a rendőröknek keményen kell fellépniük a prostituáltakkal szemben.

A szűrőkérdőívek feldolgozása hasznos lehet a fókuszcsoportok eredményeinek értelmezésében. A beszélgetés során ugyanis intenzív csoportdinamikai folyamatok zajlanak. A csoportok résztvevőire belső és külső nyomás nehezedik, hogy hasonuljon az álláspontjuk a csoport többségééhez. A szűrőkérdőív válaszai és a fókuszcsoport eredményeinek összehasonlításával olyan információkhoz juthatunk, amelyek alkalmasak a csoportszituáció hatásának feltérképezésére, mivel a szűrőkérdőívet a résztvevők a fókuszcsoport előtt töltik ki, így az ott kifejtett véleményüket nem befolyásolja a csoport.

Többféle eszközzel is megpróbáltuk elősegíteni a szabadabb véleményformálást. A beszélgetések elején megkértük a résztvevőket, hogy akkor is fejtsék ki álláspontjukat, ha úgy érzik, hogy az ellentétes azzal, amit a csoport többi tagja gondol. Először minden résztvevőt felszólítottunk, hogy írja le a prostituáltak belső és külső tulajdonságait. Így már akkor elkötelezték magukat egy adott felfogás mellett, mielőtt még megismerték volna a többiek nézeteit. Arra számítottunk, hogy ily módon konzisztensebbek lesznek, jobban ragaszkodnak majd a véleményükhöz.

Az, hogy egy csoport tagjai nyíltan vállalják-e a többséggel ellentétes álláspontjukat, több tényezőtől is függ, egyebek mellett a résztvevő személyiségétől, a csoporttagok közötti konszenzus erősségétől és attól, hogy mennyire „kényes” a kérdéses téma. A mi esetünkben az a tény, hogy – Eszter kivételével – mindenki meglehetősen ellentmondásosan vélekedett a prostitúcióról, tehát az attitűdök pozitív és negatív elemeket egyaránt tartalmaztak, valószínűleg elősegítette a szabadabb véleménynyilvánítást. A csoporttagok gyakran egyetértettek egymással, de vitatkoztak is. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy még a „szélsőséges” Eszter is határozottan képviselte nézeteit, bár néhányszor – annak érdekében, hogy ne lógjon ki a csoportból –, kissé módosította az eredeti szűrőkérdőívben szereplő véleményét.

2. Diskurzusok a fókuszcsoportokban

A résztvevők többfajta diskurzust használtak a téma megvitatására. Válaszaik egyik legfőbb jellemzője éppen az volt, hogy többségük nem tudta koherens keretben értelmezni a prostitúciót, hanem több megközelítést is használt, azok azonban gyakran ellentmondtak egymásnak.

2.1. Gender és szexualitás diskurzus

A csoporttagok kizárólag női prostituáltakról beszéltek. A moderátor kérdéseiben mindig a „prostituált” kifejezéssel élt, ami egyaránt jelölhet nőt és férfit is. A válaszadók ugyanakkor csak elvétve használták a prostituált szót, ehelyett más, de mindig egyértelműen nőkre utaló megfogalmazásokat alkalmaztak. Többnyire „lányokról” vagy „kurvákról” beszéltek, de előfordult a „csajok”, „könnyűvérű lányok”, „ledér lányok”, „call-girl”, „nő”, „hölgy” megnevezés is (az utóbbiakkal felsőbb osztálybeli, magas iskolai végzettségű prostituáltakra utaltak). Amikor azt jellemezték, hogy hogyan öltözködnek a prostituáltak, kizárólag női ruhákat említettek, és női külsőt írtak le: „magas sarkú cipő”, „szőkített hosszú haj”, „nagyon kifestett”, „provokatív, szűk ruhában”, „rövid szoknyában, topban ami nem takar sokat”. Tehát a fókuszcsoportos interjúk során a prostituáltat kizárólag nőként konstruálták meg a résztvevők.

A csoporttagok patriarchális nézőpontja abban is megnyilvánult, ahogyan a nem prostituált nők egyes viselkedésformáit stigmatizálták abból kiindulva, hogy ezek mennyiben emlékeztetnek a prostituáltak magatartására. Ezt a témát előzetesen „nem terveztük”, a csoporttagok spontánul kezdtek beszélni róla. Az egyik csoportban (ahol a tagok nem találkoztak lakó- vagy munkahelyük környezetében prostituáltakkal) hosszasan vitatták meg a kérdést, a beszélgetés közepén és végén is részletesen kitértek rá. A résztvevők annyira belemelegedtek a vitába, hogy végül nem tudtuk időben befejezni a fókuszcsoportos interjút. Ugyan a moderátor már nem tett fel több kérdést, de a csoporttagok nem voltak hajlandóak lezárni a beszélgetést.

A nők gyakori partnercseréjét, azt, ha egy nő elvárja, hogy a férfi fizesse a számláját, vagy ha egy nő anyagi érdekből házasodik, a prostituáltak viselkedésével rokonították. Ezeket a nőket álszentebbeknek tartották, mint a prostituáltakat, arra hivatkozva, hogy ugyan nem ismerik el nyíltan, de valójában pénzt fogadnak el a férfiaktól.

Sándor: Én, amikor még fiatal voltam, mert most már idős vagyok. Diszkóba mikor járt az ember és ott felszedte a lányokat végül is társaság. És akkor elvitte őket jobbra meg balra. És mindig én fizettem. És nekem mindig az a lány tetszett, aki legalább kinyitotta a pénztárcáját. Amikor elmentünk moziba vagy valahova. Nem kellett, hogy fizessen csak látszatra vagy valahogy. Na most a többség nem ez volt. A többség igenis az volt, aki elvárta tőled, hogy igenis most fizessél, mint a köles. Ilyen az első feleségem is. De ugyanígy igazából pénzt is kérhet mindenki ezért a szolgáltatásért. És az sokkal nyíltabb, nem?

Péter: Volt egy barátunk, neki volt ez a mondása, hogy nem pénzért baszok, de kurva sokat költök rá. Elnézést a szabados fogalmazásért. De a lényege tényleg ez volt. Nem pénzt kér. De mindenhol ez van. Ha az ember el akar vinni egy lányt, elviszed vacsorázni, moziba akármi, áldoz rá. De legalább illúziót kap, hogy meghódította. A prostituáltnál ugyanannyiba kerül, csak nincs illúzió. Ennyi-annyi félóra eltelt. Kész…

Péter: A diszkóban már több fiú átment rajta fél éven belül. És bemutatja, hogy ő az igazi. Most mennyivel rosszabb, mint aki azt mondja, hogy volt ott egy kis kurvaság is. Erkölcsileg, szakmailag, tapasztalatilag ugyanaz a kettő. Erkölcstelenné a pénz teszi. Az, aki pénzért teszi, a prostituált, aki 50 fiúval elmegy a diszkóba fél év alatt az egy hülye kis csaj, könnyűvérű, és bárki megkaphatja. Az biztos, hogy a kurva nem válogat jobban a dizsiben, mint az a kis csaj, akit két Cola után bárki elvisz.

Sándor: Az is kurva egyébként.

Péter: Itt jön a kérdés, hogy ki a prostituált. Az, aki esténként áruba bocsátja a testét, vagy az, aki 20–30 év korkülönbséggel él egy kapcsolatban?

A témával kapcsolatban egymásnak ellentmondó vélemények is elhangzottak. Néhány résztvevő szerint az elvárás, hogy a férfiak legyenek „gavallérok” és ők fizessenek, amikor elmennek egy nővel szórakozni, helyes. Ugyanakkor úgy tűnt, hogy azokat a nőket, akik elfogadják ezt, elítélik.

A futtatókról nem sok szó esett, amikor azonban mégis megemlítették őket, mindig „stricikként” utaltak rájuk. A csoporttagok szerint kapcsolatban állnak bűnözőkkel, és sokan úgy gondolták, hogy nem a prostituáltakat, hanem a futtatókat kellene szigorúan büntetni.

A résztvevők a klienseket is csak elvétve említették, többnyire akkor kerültek szóba, ha a moderátor konkrétan rákérdezett erre a témára. A csoporttagok kizárólag női prostituáltakról és férfi kliensekről beszéltek. Szinte mindenki azt az álláspontot képviselte, hogy ha a prostitúció büntetendő tevékenység, akkor a klienseket kevésbé szigorúan kell megítélni, mint a prostituáltakat. A patriarchális diskurzus a szabályozással kapcsolatos véleményeikben is megjelent. A résztvevők szerint a prostituáltak tevékenységét szigorúan kell szabályozni, míg a kliensek mozgásterét szükségtelen korlátozni.

A női résztvevők a férfiakhoz képest hajlamosabbak voltak a klienseket pszichológiailag sérült férfiaknak tekinteni. Ugyanakkor a nők egy csoportja úgy vélte, hogy a kliensek alapvetően normális férfiak, akiknek csak „kis pszichológiai hibái” vannak. Néhány női csoporttag a többséggel szemben deviánsnak tartotta ezeket a férfiakat. A férfiak a klienseket általában teljesen normálisnak tekintették, és arra is volt példa, hogy a partnereket okolták, azaz úgy gondolták, hogy a prostituáltak szolgáltatásait igénybe vevő férfiak feleségei vagy barátnői hibáztathatóak azért, ha a férfi prostituálthoz fordul. Egyes férfi résztvevők úgy vélekedtek, hogy a prostituáltak felkeresésének egyik oka: „egyszerűbb” és kevésbé időigényes a gyorsan lebonyolított pásztoróra, mint az udvarlás és a rendszeresen találkozgatás. A kíváncsiság, a kalandvágy is felmerült a lehetséges magyarázatok között. Néhány férfi megemlítette, hogy a kliensek esetleg előnytelen külsejűek, vagy nem tudnak könnyen kapcsolatot teremteni a nőkkel, és ezért szorulnak rá arra, hogy prostituálthoz járjanak.

Az egyik résztvevő, Sándor beszámolt kliensként szerzett tapasztalatairól:

„Szerintem erős a kíváncsiság hatalma. Ez olyan, mint a kábítószer, az ember legalább egyszer kipróbálja, hogy milyen. Ugyanígy kipróbálja a kurvát is. Én elmondok egy történetet, ha név nélkül marad. Én kint jártam Párizsban, és kipróbáltam egyet. Egy szálloda előtt álltak a lányok, és én odamentem és nézegettem őket. És gyönyörű lányok voltak, egyébként ilyen félvér lányok voltak. 26 éves voltam, gondoltam, kipróbálok egyet...”

Sándor normális férfinak tartotta magát, és úgy érezte, hogy izgalmas dolog egy férfi számára egyszer az életben ilyen tapasztalatra szert tenni. Az, hogy a csoportban nyíltan beszélt erről, egyértelműen mutatja: a beszélgetés alapján úgy érezte, hogy a többiek nem ítélik el és nem rekesztik ki ezért. Mielőtt felidézte volna személyes élményét, csak Eszter beszélt negatívan a kliensekről, de mivel Eszter – szélsőségesen konzervatív nézetei miatt – kilógott a csoportból, Sándor joggal vélte úgy, hogy élménybeszámolója nem vált ki felháborodást.

A fókuszcsoportok tagjai hasonlóan vélekedtek és hasonló fogalmi keretben gondolkodtak a nemi kategóriák és a prostitúció összefüggéseiről, mint amit Margit Patrícia sajtóelemzésében láthattunk.⁴ A sajtóhoz hasonlóan a fókuszcsoportokban is csak nők jelennek meg prostituálként, ráadásul „túlfűtött” nők, akik a „normális” asszonyokhoz képest jobban kívánják a szexet. A beszélgetések során új elemként jelent meg a nem prostituált nők „kurvás” tulajdonságainak stigmatizációja. A kliensekre – akárcsak a sajtóban – a csoportokban is csak felületesen utaltak a résztvevők. Amikor a moderátor rákérdezett, a férfiak, a sajtóhoz hasonlóan, a szex-vásárlók normális viselkedése mellett kardoskodtak. A nők egy csoportja azonban negatívabban ítélte meg a klienseket: pszichológiai zavarral küszködő deviánsoknak tartotta őket. A sajtóban ez a „női szempont” egyáltalán nem jelent meg.

2.2. A patológia és a kirekesztés diskurzusai

A fókuszcsoportban a prostitúció szorosan tapadt a higiénia hiányához és a kirekesztés fogalmához. A részvevők – a sajtómunkásokhoz hasonlóan –, többször is „szemétre”, „piszokra”, „tisztátalanságra” asszociáltak a prostituáltakkal kapcsolatban. Olyan deviáns csoportként jellemezték őket, akiket térben is szigorúan el kell különíteni az „egészséges” társadalomtól. A prostituáltakat így jellemezték: „vulgár módon, primitíven beszélnek”, „könnyen befolyásolható, gyenge személyiségek”, „alacsony mércéik vannak”, „agresszívak”, „primitívek”, „gusztustalanok”, „kulturálatlanok”, „nem higiénikusak”, „piszkosak”, „büdösek”, „még az állatok is jobbak náluk”, „műveletlenek”, „alacsony IQ-szintűek”, „fertőzőek”, „iskolázatlanok”. Ugyan Eszter kivételével mindenki úgy vélte, hogy a prostitúciót legalizálni kellene, és hogy önmagában nem lehet bűnnek tekinteni a prostituáltak tevékenységét, a többség mégis úgy gondolta, hogy a prostituáltakat el kell különíteni.

Emellett általános volt az a vélemény, amely szerint a prostituáltaknak szegény és „problematikus” családi háttérrel rendelkeznek, származásukat tekintve többségük roma, míg mások magyar, román vagy ukrán születésűek. Gyakran rasszista meggyőződés inspirálta a prostituáltakkal szemben táplált negatív attitűdöket:

Moderátor: Tényleg, milyen származásúak?

Károly: Barnák.

(Nevetés.)

János: Nyugodtan mondjuk ki, hogy romák. Ahogy az eszkimó eszkimó, a néger néger, ez meg roma. És hozzáteszem, hogy az utcairól van szó, persze.

Kálmán: Mi most a cigányokról beszélünk, nem hazudunk egymásnak. Tehát ez egy társadalmi probléma. Hiába akar ő jó lenni, meg jól tanulni, ha úgy nevelik, hogy nem tud. Mert úgy nevelik, hogy lopd el azt, ne járj iskolába, kicsit megnősz, mehetsz az utcára. Nem tud kijönni ebből.

János: A piacon a gyerekek már lopnak. Alig tud menni, de már lop.

Kálmán: Először koldulnak, aztán lopnak. Fölnő, akkor, jaj de jó, már 16 éves vagy, akkor mehetsz az utcára. Nem tud ebből kilépni. Ezerből egy, ha ki tud lépni esetleg.

A résztvevők időnként különbséget tettek az utcai és a hotelekben dolgozó prostituáltak között. A szállodai prostituáltak tevékenységét szabadon választott munkának tekintették, míg utcai társaikkal a deviancia, a patológia, az „underclass” és a bűnözés fogalmát társították, és rasszista terminológiát használva beszéltek róluk. Úgy gondolták, hogy a hotelekben „színvonalasabb”, „műveltebb”, „kulturáltabb”, „intelligensebb” és „iskolázottabb” prostituáltak találhatók, ezért kevésbé stigmatizálták, kevésbé tartották deviánsnak őket. Összességében tehát kedvezőbb volt a véleményük a szállodai prostituáltakról. Úgy gondolták, hogy az utcán dolgozókkal ellentétben, akik futtatóik kényszerítésének engedelmeskednek, ők inkább szabad akaratukból vállalják ezt a munkát. Többször is használták a „hölgy” és a „nő” kifejezést a hotelbeli prostituáltakra, míg azokra, akik az utcán keresik a kenyerüket, egyszer sem alkalmaztak hasonló megnevezést. Az utóbbiakat a leggyakrabban „kurváknak” vagy „lányoknak” titulálták, tehát lekicsinylőbb és vulgárisabb terminusokban beszéltek róluk. Emellett magasabb társadalmi osztályba tartozóknak, magasabb iskolai végzettséggel rendelkezőknek és magasabb jövedelmű csoportnak tartották a szállodai prostituáltakat, akikről azt is tudni vélték, hogy kevesebb közöttük a roma, mint az utcai prostituáltak között. Az volt a benyomásunk, mintha egyes résztvevők – iskolázottságuk és keresetük miatt – szinte felnéznének ezekre a nőkre.

Az egyik női résztvevő újságcikkre hivatkozva beszélte el egy hotelben dolgozó prostituált választásának hátterét:

Zsuzsa: Egyik legemlékezetesebb ilyen cikkem. Két diplomája volt a hölgynek, három nyelven beszélt. Alkalmazott volt egy ilyen fogadóban – nem tudom, minek hívta ő. Adminisztrátort, személyi titkárnőt tartott, aki fogadja a kuncsaftokat erre a dologra. És nyilatkozott ez a nő, valóban nagyon intelligensen nyilatkozott. És elmondta, hogy annak ellenére, hogy ennyire képzett, soha életében nem keresett annyit, mint most... Ő úgy állt rá erre a dologra, hogy nagyon jól nézett ki és nagyon sokat járt külföldre a több nyelv beszélése miatt. Általában mindig felajánlkoztak neki azok a személyek, akiket kísért, vagy akikkel a fogadásokra járt. És rájött, hogy jobban megélne belőle. Előbb-utóbb nem kerülhette ki, hogy igent ne mondjon.

Az utcai prostituáltakra vonatkozó szélsőségesen negatív asszociációk hátterében nem a test áruba bocsátásával kapcsolatos fenntartás állt – hiszen a hotelbeli prostituáltak is kiárusítják a testüket –, hanem sokkal inkább a szegénységgel és az etnikai hovatartozással szemben táplált ellenérzés. A résztvevők az utcai prostitúciót „zavaró” jelenségnek tekintették, amit el kell „tüntetni”, láthatatlanná kell tenni. Azok, akik lakó- vagy munkahelyük környezetében rendszeresen találkoznak prostituáltakkal, általában zavarónak tartják ezt. Csak kevesen voltak, akik ennek az ellenkezőjét állították, arra hivatkozva, hogy amíg nem zaklatják őket, tulajdonképpen nem törődnek a dologgal. Amikor a résztvevők megindokolták, hogy miért irritálja őket a prostituáltak jelenléte, elsősorban a higiénia hiányával érveltek:

Éva: Engem a végtermék miatt zavar, mert én is egy ilyen környéken lakom, és az eldobált kotonok, papírzsepik, tisztasági betétek garmadája. És teljesen mindegy, hogy az utcán, járdán, kapualjban. Az, hogy ott áll és nem viselkedik nagyon elítélendően, addig nem igazán. De ezek a dolgok, amit maguk után hagynak, ezek zavarnak. Az, hogy a gyerekem volt az első, aki észrevette. Ezek zavarnak.

A gyerekek, pontosabban az, hogy rájuk milyen hatást gyakorol az utcai szexpiac, többször is szóba került a fókuszcsoportban. Még azok is úgy vélték, akik toleránsnak vallották magukat, hogy ezt a „piszkos” tevékenységet távol kell tartani a „tiszta” gyerekektől:

Ágnes: Nem az, hogy bántanak, de ott, ahol mi is laktunk, és kisgyerekek vannak. Kérdezte, hogy a néni miért van ilyen kicsi nadrágban, és ott sétált mínusz fokokban. Akkor az ember mit mond rá, miért áll ott mindig?

Sándor: Engem borzalmasan zavar. Megyek az utcán a gyerekemmel és az utcán ott állnak a kurvák meg a stricik. Engem kurvára zavarna.

A fentiek mellett a legfontosabb ok, amiért a szállodában űzött prostitúció elfogadhatóbb, mint az utcai, az, hogy az előbbi nem látható. Másképpen fogalmazva: a részvevők számára a „test konzumálása” – amennyiben elzártan történik – megengedhető. A többség úgy gondolta, hogy „kulturált formában”, egy épületen belül, a külvilágtól hermetikusan elzárva, szigorú és részletes rendszabályoknak alávetetten, rendszeres orvosi ellenőrzés mellett végső soron nem kell megtiltani a szexuális szolgáltatásokat. Néhányan azt is hangsúlyozták, hogy azt szeretnék, ha ez az épület távol esne a lakóhelyüktől.

Figyelemre méltó, hogy a csoporttagok nem a bűnözés veszélye miatt akarták kiűzni a prostitúciót a „normális” társadalomból. Úgy nyilatkoztak, hogy akkor sem szeretnének prostituáltakat látni az utcájukban, ha a prostitúció nem fonódna össze a bűnözéssel. A fizikai-térbeli elkülönítés, a „láthatatlanná tétel” igénye inkább azzal indokolható, hogy a prostituáltakat általában „kulturálatlannak”, az underclass tagjainak tekintették.

A résztvevők megkülönböztettek egy harmadik csoportot is: azokat a prostituáltakat, akik ugyan az utcán űzik tevékenységüket, de Budapest jobb környékein, az elitnegyedekben dolgoznak. Őket civilizáltabbnak és magasabb társadalmi osztályhoz tartozóknak vélték, ezért jobban elfogadták, kevésbé tartották zavaróknak, mint azokat, akik a szegényebb környékeken próbálják megkeresni a kenyerüket. Ebből az következik, hogy az utcai prostituáltak stigmatizációjában nem a szexuális szolgáltatás a meghatározó, hanem a szegénység és a szegénységhez tapadó előítéletek.

2.3. A bűnözés diskurzusa

Akárcsak az újságírók, a fókuszcsoportok tagjai is gyakran összefüggésbe hozták a prostitúciót a bűnözéssel. Szinte minden résztvevő egyetértett abban, hogy a prostitúció önmagában nem bűntény, ezért nem is büntetendő. Ugyanakkor úgy gondolták, hogy a prostitúciót – elsősorban az utcai szexipart – szoros szálak fűzik a bűnözéshez. Sokan hangsúlyozták, hogy ez főképp a futtatók felelőssége, hiszen ők kényszerítik illegális tevékenységre a prostituáltakat. A csoporttagok szerint az utcákon dolgozók csapdában vannak, nem tudják távol tartani magukat a törvénytelen cselekményektől. Amint ezt az egyik férfi résztvevő megfogalmazta: „belépnek egy körbe, és onnan nem lehet kilépni”. Az érvelés logikája megegyezik a romákra vonatkozó véleménynyel, nevezetesen, hogy ha a romák egyszer kapcsolatba kerülnek a bűnözéssel, többé nem tudnak kilépni belőle.

A résztvevők a prostituáltakat részben áldozatoknak tekintették, ugyanakkor többen felelősnek is tartották őket azért, hogy egyáltalán belekerültek ebbe a helyzetbe. Néhányan felvetették, hogy valószínűleg nem volt más választásuk: „nincsenek lehetőségeik, iskolázatlanok, nem tudnak állást szerezni”. Ugyanakkor a konzervatív nézeteket hangoztató Eszter szerint Magyarországon a prostituáltak nem áldozatok, mert nincs akkora szegénység, hogy bárki is prostitúcióra kényszerülne. Az egyik férfi résztvevő azt állította, hogy egyáltalán nem kell áldozatokat látnunk a prostituáltakban. Önként választják ezt az utat, azért, mert élvezik a szexuális aktust.

A csoporttagok az áldozat, illetve szabad akaratból történő választás tekintetében is különbséget tettek az utcai és a szállodai prostituáltak között. Az utcai prostituáltak esetében jellemző volt az „áldozat hibáztatásának” ellentmondása: őket inkább tekintették áldozatnak, ugyanakkor hibáztatták is. Ezzel szemben a szállodai prostituáltakban nem láttak áldozatot, és pozitívabban ítélték meg őket.

Néhányan úgy vélték, hogy veszélyesebbek azok a környékek, ahol prostituáltak dolgoznak az utcán. Ugyanakkor azok közül, akik ilyen környéken laknak, többen egyáltalán nem tartották veszélyesnek a környéket. A következő idézet abból a fókuszcsoportból származik, amelybe az utóbbi csoportból válogattuk a résztvevőket:

Moderátor: Veszélyesebb-e az a környék, ahol az utcán prostituáltak vannak?

András: Én úgy tartom, hogy veszélyesebb. Nemrég volt, hogy ültünk egy kávézó kerthelységében, szép lassan szerintem területre való osztás volt, ott volt a Hungária körúton. Jöttek szép lassan a stricik A8-as, A-osztályos Mercedesekkel. Nagyjából tizenöten voltak már fél óra múlva, és egymásnak estek valami miatt. És akkor repültek a székek, meg minden volt, és akkor eléggé megijedtünk.

Moderátor: Van olyan Önök között, aki úgy gondolja, hogy nem veszélyesebb?

Éva: Én mondtam, hogy egy ilyen helyen lakom. Én azt mondom, hogy az utcai közlekedés akár este későn szinte biztonságos egy ilyen környéken. Mert ki van világítva, sok ember van az utcán. Nekem meg sem fordult a fejemben, hogy ott valami bajom lehet, ha 11-kor megyek haza, mert szinte nappali világosság van. A lányok ott grasszálnak, a férfiak jönnek-mennek ott autóval...

Moderátor: Látom, többen bólogatnak. Akkor a többiek is egyetértenek azzal, amit Éva mondott, hogy lehet, hogy biztonságosabb egy ilyen környék?

Többen: Igen.

Mindebből tehát az következik, hogy a prostituáltak jelenléte elsősorban nem azért zavaró, mert tevékenységük fenyegeti a közbiztonságot vagy növeli a bűnözés valószínűségét. Egyszerűen arról van szó, hogy a prostituáltak látványa „kellemetlen”, ténykedésük „piszokkal” és „gusztustalansággal” jár. Elsősorban azért nem kívánatosak az ott élők számára, mert úgy vélik, hogy kulturálatlanok és roma származásúak.

2.4. A piaci diskurzus

Amint tapasztaltuk, a résztvevők éles különbséget tettek az utcai és a szállodai prostituáltak között. Ezt a distinkciót tovább erősítette, amikor a fogyasztói szempontot is bevontuk a beszélgetésbe. Az utcán dolgozókkal kapcsolatban gyakorlatilag fel sem merült, hogy ők piaci szereplőknek is tekinthetők, azaz hogy fogyasztói oldalról a prostituált által kínált szolgáltatás árucikként fogható fel. Ezzel szemben a hotelekben próbálkozó prostituáltak tevékenységét a csoporttagok hajlamosak voltak szolgáltatásként emlegetni. Összességében a piaci diskurzus nem jellemezte a beszélgetést, és csak két olyan férfi résztvevő volt, aki üzleti tevékenységnek tekintette a prostitúciót.

Sándor: Számomra teljesen elfogadhatók [a prostituáltak]. Pontosan abból kiindulva, hogy vagy a szellememet adom el, vagy a testemet. A piacon el kell adni valamit, ez a lényeg... Most is vannak olyan bárok, mint például a Pipacs, ahova ha bemegyek, tudják, hogy miért megyek. Ott biztos, hogy találok könnyűvérű lányt. A cipője talpára rá van, hogy mennyibe kerül. Ide megyek, ha van annyi pénzem. Ha nincs annyi pénzem, akkor kimegyek a Rákóczi térre... De ugyanakkor meg legyen az is, hogy ha akar valaki, akkor telefonon hív magának. Ez egy piac. Többfajta lehetősége van annak, hogy mindenki megtalálja a magáét... Még egy mondatot ehhez a gondolathoz. Gyakorlatilag én úgy képzelem, mint a vidámparkot, hogy ha szórakozni akarok, kimegyek a vidámparkba, ha van annyi pénzem, ha nincs annyi pénzem, akkor ott flipperezek egy játékteremben. Végül is ugyanaz a szórakoztatás, több fajta formája van.

A piaci vonatkozásokat elismerő két csoporttag többször is hangsúlyozta, hogy elfogadják a prostitúciót. Az egyikük volt az a résztvevő, aki nyíltan beismerte a beszélgetés során, hogy egyszer már igénybe vett szexuális szolgáltatást, a másik pedig az a férfi, akinek szándékában állt ugyanez, de végül nem került rá sor. Ugyan mindketten „liberális” és piaci álláspontot képviseltek, mégis azt állították, hogy nem örülnének, ha a lakóhelyük környezetében prostituáltak dolgoznának, mert a gyerekeket óvni kell a prostituáltak látványától, és a prostitúciót el kell különíteni a társadalomtól.

2.5. Politikai és regulációs diskurzus

A csoporttagok szerint a prostitúciót szabályoznia és ellenőriznie kell az államnak. Egyetértettek abban, hogy a prostituáltak számára szükséges lenne a kötelező orvosi vizsgálat, egészségügyi papírjaikat be kellene mutatniuk a klienseknek, és adózniuk kellene. Azt is hozzátették, hogy csak a prostituáltakat kell alávetni a szabályozásnak, a klienseket nem. Összességében azt mondhatjuk, hogy a regulációval kapcsolatban a résztvevők véleménye megegyezett a sajtóban olvasható nézetekkel.

Szinte kivétel nélkül minden részvevő a törvényileg szabályozott prostitúciót támogatta, mondván, hogy „egy legalizált, kontrollált szituáció jobb, mint egy tiltott helyzet”. Ugyanakkor az is világossá vált, hogy pontosan tisztában vannak a jelenlegi, megoldatlan helyzettel. A türelmi zónák kialakításával kapcsolatos nehézségeket részben politikai csatározásokkal, részben egyéb okokkal magyarázták. Ezek között a legfontosabbnak az elzárkózást tartották: senki sem akarja, hogy a türelmi zóna a lakóhelyének környékén legyen. Mint mondták, az sem jelent megoldást, ha a zónát a településeken kívül jelölik ki, hiszen a kliensek nem lesznek hajlandóak messzire utazni.

3. Néhány gondolat a személyes tapasztalat hatásáról

David Morley Televízió, közönségek és a kritikai kultúrakutatás című művében felhívja a figyelmet a személyes tapasztalat és a médiaüzenetek értelmezése közötti összefüggésre (1992). Ebből kiindulva kutatásunk során mi is megvizsgáltuk, mennyiben beszélnek másképp a prostituáltakról a „tapasztalattal rendelkezők”, tehát azok, akiknek lakó- vagy munkahelyük környékén prostituáltak dolgoznak, illetve azok, akik nem rendelkeznek ilyen tapasztalattal: nem laknak vagy dolgoznak ilyen környéken.

Azt tapasztaltuk, hogy a két fókuszcsoport résztvevői hasonló fogalmi keretben beszéltek a prostitúcióról, de a megoldási javaslatokban és az indoklásokban találtunk különbségeket. Mindkét csoportban úgy gondolták, hogy a prostituáltakat szeparálni kell. A tapasztalat nélküli csoport tagjai azonban nem tudták világosan elmagyarázni, miért tartják szükségesnek az elkülönítést. A tapasztalattal rendelkezők ugyanakkor konkrét okokat sorakoztattak fel, és személyes élményekre alapozott példákkal támasztották alá nézeteiket. Számukra, akik folyamatosan szembesülnek a prostituáltak látványával, az „eltüntetés” fontosabb volt. Azt javasolták, hogy a prostituáltak egy-egy hatalmas, zárt, erődszerű, de nem túlságosan feltűnő épületben fogadják vendégeiket. Egyikük úgy vélte, hogy például az új bevásárlóközpont, a Mammut-II. épülete ideális helyszín lehetne. A tapasztalat nélküli csoport tagjai nem akarják zárt térbe száműzni a prostituáltakat, számukra az optimális megoldást inkább egyfajta vigalmi negyed kiépítése jelentené.

A másik csoport tagjaihoz képest a tapasztalattal rendelkezők hangsúlyozták a prostituáltak agresszivitását is. Ezeket az állításaikat saját élménybeszámolókkal támasztották alá.

Arra is kíváncsiak voltunk, hogy milyen információforrásra hivatkozva beszélnek a résztvevők a prostituáltakról, és mennyiben hivatkoznak eltérő információforrásra a tapasztalattal rendelkező és a tapasztalat nélküli csoport tagjai. A résztvevők általában négyféle kijelentést használtak a fókuszcsoportok során:

(1) „a média mint forrás” típusú kijelentések – amikor a médiát nevezték meg információforrásként;

(2) „a tapasztalat mint forrás” típusú kijelentések – amikor saját tapasztalataikat nevezték meg információforrásként;

(3) „más emberek mint forrás” típusú kijelentések – amikor másoktól hallott információkra hivatkoztak; végül

(4) „forrás nélküli kijelentések” – amikor nem jelölték meg az információ forrását.

Mindkét csoportban a forrás megjelölése nélküli kijelentések voltak a legjellemzőbbek. Ugyanakkor a tapasztalattal rendelkezők között a tapasztalat mint forrás típusú kijelentések is gyakran felbukkantak, tehát a résztvevők sokszor hivatkoztak saját élményeikre, benyomásaikra. Ez igaz volt rögtön az első, a prostituáltak belső és külső tulajdonságaira vonatkozó általános kérdés megválaszolásakor. Feltűnően ritkán hivatkoztak információforrásként a médiára, míg a tapasztalat nélküli csoportban többen utaltak a televízióban látottakra és újságcikkekre. A tapasztalattal nem rendelkezők szintén fontosnak tartották, hogy beszámoljanak a témával kapcsolatos saját élményeikről. Minthogy prostituáltakkal kapcsolatban nem igazán voltak tapasztalataik, ezért – saját tapasztalatokra hivatkozva – a nem prostituált nők „kurvás” viselkedéséről beszéltek. Végül mindkét csoport utalt a személyes beszélgetések során hallomásból szerzett információkra.

Úgy tűnt, hogy amikor nem neveztek meg konkrét információforrást, mindkét csoport tagjai a médiából, illetve szóbeszédből szerezték értesüléseiket. Ezt annak alapján feltételezzük, hogy gyakran fogalmaztak így akkor, amikor olyan eseményekre és emberekre utaltak, amelyeket/akiket nem ismerhettek személyesen. Ez a tapasztalattal rendelkezőknél a szállodai, míg a másik csoport tagjainál a szállodai és részben az utcai prostitúcióról tett kijelentésekre volt jellemző. Forrás megjelölése nélkül például azt mondták: „A hotelbeliek magasabb iskolai végzettséggel rendelkeznek, több nyelven beszélnek, magasabb színvonalúak”. A résztvevők tudni vélték, hogy Amszterdamban a hatóságok jól kezelik a prostitúciót, miközben a többségük valószínűleg sosem járt még Hollandiában. A személyes tapasztalat nem befolyásolta a vélemények határozottságát: a forrás nélküli megállapításokat ugyanolyan magabiztosan fogalmazták meg, mint azokat, amelyeket saját benyomásaik alapján tettek.

A csoporttagok csak ritkán zárkóztak el a véleménynyilvánítástól arra hivatkozva, hogy a kérdéssel kapcsolatban nincsenek személyes tapasztalataik. Mindössze egyetlen olyan résztvevő volt, aki elismerte, hogy fogalma sincs arról, milyenek a stricik, mert még sosem látta őket.

A tapasztalattal rendelkezők úgy érezték, hogy a média által a prostitúcióról festett kép „közhelyes” és sztereotípiás, ráadásul hamis és nem eléggé lényegre törő:

Moderátor: Sokat lehet hallani a prostituáltakról a médiában?

András: Ilyen nesze semmi fogd meg jól.

Ágnes: Meghallgatja az ember, egyik fülén be, a másikon ki...

András: Közhelyszerű. Nem a valóságot, nem fedi a valóságot. Nem arról szól, hogy a stricik a maffiakörökben forognak és milyen szervezett bűnözés alakult ki a stricik körül. És hogy ez mennyire káros. És mennyire destruktív a fővárosra nézve. Nem így célozza meg a média, én úgy vettem észre. Csak a lányokat szapulják, én úgy vettem észre, közben az igazi mozgatórúgója ezeknek a stricik. Szerintem őket kéne támadni.

4. Következtetések

Két fókuszcsoport alapján nem lehet messzemenő következtetéseket levonni. Az eredményeket azonban tekinthetjük hipotéziseknek, amelyeket további kutatások során vizsgálhatunk.

A csoportokban a(z) (utcai) prostitúcióval kapcsolatban a résztvevők a gender, deviancia, kirekesztés, patológia, kulturálatlanság, underclass, rasszizmus és bűnözés diskurzusait használták. Jellemző volt a téma tárgyalására az ellentmondásosság. Jó példa erre Sándor esete, aki azt teljesen normális dolognak tartotta, ha egy férfi szexuális aktusban vesz részt prostituálttal azért, hogy kíváncsiságát kielégítse; ő maga is ezt tette. Azt állította magáról, hogy elfogadja a prostitúciót, ugyanakkor ennek ellenére úgy vélte, hogy a prostitúció valami „piszkos” dolog, amit a gyerekek, illetve a „normális” társadalom elől el kell rejteni. Véleménye szerint nem megengedhető, hogy kint legyen a nyílt utcán. A legkonzervatívabb résztvevő kivételével a többiek azt az álláspontot képviselték, hogy a prostitúciót legalizálni kellene, és hogy önmagában nem lehet bűnnek tekinteni. Mégis, a többség úgy gondolta, hogy a prostituáltakat el kell különíteni másoktól. Megfigyelhető volt az is, hogy a résztvevők egyrészt áldozatoknak tartották az utcai prostituáltakat, másrészt viszont hibáztatták őket. Figyelemreméltó, hogy épp azokat a prostituáltakat – az utcai prostituáltakat – ítélték el jobban, akik szerintük legalábbis részben maguk is áldozatok, és nem teljesen szabad akaratukból lettek prostituáltak. Ugyanakkor a hotelbeli prostituáltak megítélése sokkal pozitívabb volt, pedig róluk inkább gondolták úgy, hogy ők választják tevékenységüket, és élvezik is azt. Megdöbbentő, hogy a különböző csoportok megítélését mennyire tükrözni az a címke, amivel illetik őket: a szállodai prostituáltakat gyakran titulálták „hölgynek” és „nőnek”, az utcai prostituáltakat egyszer sem; az ő megjelölésükre leggyakrabban a vulgáris „kurva” vagy a lekicsinylő „lány” kifejezést használták.

A fókuszcsoportos vizsgálat alapján megfogalmazható egyik fontos hipotézisünk, hogy az utcai prostituáltakkal kapcsolatos negatív vélemények mögött elsősorban nem a test eladásának negatív megítélése áll, nem is pusztán a bűnözéssel való összefonódás feltételezése, hanem egyrészt a kulturálatlannak és tisztátalannak bélyegzett underclass negatív megítélése, másrészt rasszista diskurzus.

További hipotézisünk, hogy az állandó személyes tapasztalat nem feltétlenül eredményez több toleranciát, mintha valaki csak a médiából vagy szóbeszéd útján hall a prostituáltakról. Bár az a tény, hogy valaki lakóhelyének vagy munkahelyének környékén prostituáltak dolgoznak, csökkentheti egyes sztereotípiák elfogadottságát – mint azt láttuk például a veszélyesség sztereotípiájával kapcsolatban – ugyanakkor az elzárkózás higiéniai, szociális és etnikai okokra hivatkozva ugyanolyan erős maradhat.

A prostitúcióval kapcsolatban mindkét csoport résztvevői ugyanolyan magabiztossággal beszéltek olyan dolgokról, amelyeket személyesen nem láthattak, és ahol az egyetlen információforrásuk a média lehetett (esetleg ismerőseik beszámolói), mint amelyeket személyesen is tapasztaltak. A beszélgetések során gyakran nem tüntették fel állításaik forrását. Ez a beszédmód annak a veszélyét hordozza, hogy ezeket az állításokat megkérdőjelezhetetlen tényeknek tekintsék a beszélgetőpartnerek, hiszen a forrás megnevezése hiányában ellenőrizhetetlen az információ.

Irodalom

Barbour, Rosaline S. & Kitzinger, Jenny eds (1999) Developing focus group research: politics, theory and practice. London: Sage.

Goode, Eric (2001) Deviant Behavior. Upper Saddle River, New Jersey: Press Hall.

Kitzinger, Jenny (1994) „The methodology of Focus Groups: the importance of interaction between research participants.” In Sociology of Health and Illness, Vol. 16., 1, 103–121.

Krueger, Richard A. (1988) Focus groups: A practical guide for applied research. Newbury Park, CA: Sage.

Morgan, David L. (eds) (1993) Successful Focus Groups. Advancing the State of the Art. London: Sage.

Morgan, David L. & Krueger, Richard A. (1998) The Focus Group Kit. London: Sage.

Morley, David (1992) Television, audiences and cultural studies. London: Routledge.

Sim, Julius (1998) „Collecting and Analysing Qualitative Data: Issues Raised by the Focus Group.” Journal of Advanced Nursing, 28 (2), 345–353.

Stewart, David W. & Shamdasani, Prem N. (1990) Focus Groups: Theory and Practice. London: Sage.

Wodak, Ruth (1997) Gender and Discourse. Sage: London.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum