English

Médiakutató 2003 tél

Erőszak

Médiaerőszak: tények és mítoszok

Tanulmányunkban a média és az agresszió kapcsolatának terjedelmes pszichológiai és médiaelméleti irodalmából emeljük ki a mai kutatások jellemző elméleti vagy empirikus irányait. Az agresszív médiahatások elemzése terén a különböző társadalomtudományokban fölvetődő szempontok összegyűjtése révén bemutatjuk a szembenálló tudományos hagyományok vitáját.¹

1. Bevezetés

Az agresszióról szóló legtöbb ismeretterjesztő vagy tudományos tanulmány kezdetén szerzőik szokás szerint, s szinte kötelezően megemlítik, hogy agresszív, erőszakos világban élünk, vagy hogy egyre növekszik az erőszakos cselekedetek száma és brutalitása a tanulmány vizsgálódásainak alapot adó országban. Utóbbi állítás könnyen ellenőrizhető a bűnügyi jelentések nyomán; előbbivel azonban így, általánosan megjelenő formájában nehezebben érthetünk egyet. Ha komolyan meggondoljuk Csányi Vilmos (1999) állítását – szerinte az ember a legkevésbé agresszív a főemlősök között –, akkor a médiumokban megjelenő agressziót másként is értékelhetjük: nem biztos, hogy azért nézünk agressziót, vagy azért figyelünk fel a médiában ábrázolt, közvetített agresszív cselekedetekre, mert mi valóban aggasztóan agresszívek volnánk; inkább aggaszt minket az agresszió, s érzékenyek vagyunk rá.

Az agresszióval szembeni érzékenységünket jól illusztrálja az a tény, hogy az erőszak kutatása mára a szociálpszichológia és az általános lélektan jelentős területévé vált: ha például az interneten is hozzáférhető pszichológiai vagy orvostudományi adatbázisokban – a PsycLiten vagy a Medline-on – keresünk agresszióval (erőszakkal) és médiával kapcsolatos szakmai tanulmányokat, a bőség zavarával kell megküzdenünk.² Ugyanakkor a médiakutatók és a szociológusok is egyik központi feladatuknak tekintik a médiában megjelenő agresszió tanulmányozását és értelmezését.

Különösen érdekes tény, hogy a két tudósközösség között, kevés kivételtől eltekintve, igen korlátozott a szakmai diskurzus: nem fogadják el egymás eredményeit, és alig hivatkoznak egymásra. Csak az utóbbi években jelentek meg olyan írások, amelyek éppen erre a szembenállásra reflektálva elemzik – általában kizárólag saját álláspontjukat támogatva – az agresszivitást közvetítő média szerepét és hatását (lásd például a Barker és Petley [2001] szerkesztette kötetet a pszichológiai kutatási hagyományra történő reflexióról, e hagyomány bírálatáról).

Célunk, hogy a magyar szakirodalomban az álláspontok ütköztetését tekintve hiánypótló, összefoglaló tanulmány keretében mutassunk rá azokra a csomópontokra, amelyek a média és az agresszió kapcsolatának terjedelmes pszichológiai és médiaelméleti irodalmában a mai kutatások egy-egy fontos elméleti vagy jellemző empirikus irányát jelölik ki. Fontosnak tartottuk, hogy ne csak összegyűjtsük az agresszív médiahatások elemzésének különböző társadalomtudományokban fölvetődő szempontjait, de állást is foglaljunk a szembenálló tudományos hagyományok vitájában. Véleményünk szerint az egymással vitázó tudományos közösségek álláspontjai nem összeegyeztethetetlenek, s a vitának igen sok esetben félreértelmezések és logikai hibák adnak alapot.

Írásunkban a médiaagresszió-kutatást először a pszichológiai hagyomány felől közelítjük meg. Az empirikus kutatások jellemzéséhez az eredeti közlemények mellett felhasználjuk azokat az elmúlt tíz év során megjelent összefoglalókat, amelyek az addigi vizsgálatok és kísérletek metaelemzéseit nyújtják. A lélektani szakirodalomra reflektáló, azt értelmező és bíráló szociológiai és médiakutatási hagyományt a pszichológiai empíria eredményeinek ismeretében tárgyaljuk és értékeljük. A pszichológiai empíria eredményeivel kapcsolatban pedig a szociológiában és a médiakutatásban fölmerülő elméleti szempontok alapján foglalunk állást.

Az agresszió tudományos kutatásának elemzése álláspontunk szerint azért sem megkerülhető, mert döntéseik meghozatalában a politikusok, valamint irányelveik kialakításaiban a média szabályozói ezen szaktudományos tanulmányok eredményeire és következtetéseire hivatkoznak. Tanulmányunkban a médiában megjelenő erőszak törvényi és etikai irányelvek által történő szabályozásának néhány jellemző részletét is bemutatjuk Magyarország, Európa és az Amerikai Egyesült Államok példáján keresztül.³

2. A pszichológiai agressziókutatás gyakorlata: kísérlettípusok, kísérleti eredmények és metaelemzések

Az agresszív (erőszakos) cselekedet⁴ meghatározására Anderson és Bushman (2002a) nyomán a következő definíciót javasolhatjuk: agresszív cselekedet minden olyan viselkedés, amely szándékosan és a károkozás közvetlen, kívánt céljával sért egy másik személyt, élőlényt, vagy rongál tárgyat.⁵

Patkányok és macskák esetében agresszív viselkedéses válaszok válthatók ki az állatok egyes jól körülhatárolható agyterületeinek ingerlésével. Jóllehet a főemlősöknél (így az embernél) is megvannak ezek az agresszióhoz kapcsolódó, ősi eredetű idegi mechanizmusok, aktivációjuk egészséges egyed esetében mindig bonyolult agykérgi szabályozás alatt áll (lásd például Atkinson és munkatársai [1999] vagy Hárdi [2000] összefoglalóit, illetve e tény illusztrációjára Lazarus és Alfert [1964] kísérletét).⁶ Az idegrendszer kutatásai így félreérthetetlenül sugallják, hogy emlékeink, tapasztalataink, helyzetértelmezésünk, utánzott modelljeink nem elhanyagolható szerepet játszanának az agresszió kialakulásában.

Erre a feltételezésre az 1960-as évek óta több száz szakmai tanulmány eredményeinek ismeretében adhatunk választ (vö. Anderson & Bushman [2002c] és Bushman & Anderson [2001] összefoglalóival vagy a Joint Statement [2000] megállapításaival). Először néhány kísérlet- és vizsgálattípust mutatunk be a téma legtöbbet hivatkozott alapkísérletei, néhány példaértékű kísérlete, valamint legújabb kutatásai által, majd az utóbbi négy évtizedben felgyülemlett kísérleti és vizsgálati eredmények legfontosabb összegző metaelemzéseinek eredményeit ismertetjük. A médiának az emberek viselkedésére gyakorolt hatásait természetesen nem szűkíthetjük le a televízió, a mozifilm vagy a videó hatásaira; néhány megjegyzés erejéig utalni fogunk azokra a tanulmányokra is, amelyek a vetített kép más formáiban (például a videojátékokban) és – sajátos műfaji elemzési szempontként – a reklámokban megjelenő agresszivitás kiváltotta viselkedési hatásokat elemezték. A nyomtatott sajtóval kapcsolatban azonban adósak maradunk összefoglalónkban: az ebben megnyilvánuló agresszív viselkedésformák, például a gyűlöletkeltő újságcikkek hatásának megvitatása a vizuális média kutatásaihoz képest elenyészően kevés helyet kap az agresszióról szóló tudományos diskurzusban.

Laboratóriumi kísérletek a társas tanuláselméleti paradigmán belül. Albert Bandura, a társas tanuláselmélet kiemelkedő hírű kutatója már az 1960-as évek elején kísérleti bizonyítékkal szolgált azzal kapcsolatban, hogy az agresszív modellek megfigyelése – akár élőben, akár a tévé képernyőjén – jelentős mértékben fokozza a tévéző gyermek agresszív késztetéseit. Míg a kísérletben az élő modell (műanyag babát rugdosó ember) megfigyelése leginkább csak a specifikusabb agresszív cselekvések utánzásához vezetett, a filmen, illetve rajzfilmen látott agresszív modellek (műanyag babát rugdosó ember vagy rajzfilmfigura cselekedete filmre véve) mindenfajta agresszió mennyiségét képesek voltak növelni (Bandura et al., [1963] 1981). Az agresszió megnövekedését külső megfigyelő állapította meg abban a kísérleti fázisban, amikor az agresszív modell megfigyelése után a kísérletben szereplő óvodások közösen játszottak, s a megfigyelő a közös játék során jelentkező agresszív megnyilvánulások mennyiségét regisztrálta. A kísérletben az imént jellemzett három kísérleti csoport – filmet, rajzfilmet vagy élő modellt figyelemmel kísérők – mellett szereplő kontrollcsoport semmilyen cselekvő modellt nem látott a közös játékot megelőzően.

Leyens francia tankönyve (1979, idézi Frydman, [1993] 1999) a következőképpen foglalta össze néhány, Banduráéhoz hasonló, azt további változókkal kiterjesztő kísérlet tanulságait: az erőszakos filmek akkor növelik maximálisan a néző agresszivitását, ha (1) a néző eleve frusztrált, és ha (2) a néző olyan, számára rokonszenves személyiségű agresszorral azonosul, aki győztesen kerül ki egy harcból. (3) A való életből filmre vett agresszív jelenet nagyobb agresszivitást vált ki, mint a filmbeli fiktív, megrendezett agresszivitás – kivéve, ha agresszió helyett szorongást vagy gátlásokat kelt a nézőben.

Laboratóriumi kísérletek a katarziselmélet bizonyítására. A katarziselmélet szerint az erőszaknak az a szerepe életünkben, hogy kifejezésével, kiélésével megnyugvásban részesülhetünk, és semlegesíthetjük a frusztrációinkat kiváltó hatásokat. Az az agresszív késztetés, amely – az agresszív modellel való azonosulás révén – a médiafogyasztó nézőben, olvasóban korábban a frusztrációkeltő hatások révén gyülemlett fel, csökken az agresszív jelenetek nézése és átélése közben. A katarziselmélet szerint ugyanis az agresszív szereplővel való azonosulás katartikus hatást kelt a nézőben, az olvasóban. Bandura és munkatársai imént hivatkozott klasszikus kísérleti eredménye ellentmond e föltételezésnek. Hasonlóképpen, szinte az összes későbbi lélektani kísérlet és vizsgálat eredményei azt igazolják, hogy nem hoz katartikus megnyugvást az agresszió kifejezése; ehelyett minél több erőszakos cselekedetet látunk már gyermekkorban, annál „vadabbakká” válunk. Frydman összegző monográfiája ([1993] 1999) a katarziselmélet egyetlen kísérleti bizonyításával kapcsolatban Feshbach (1955; 1961, 1971, 1976: három alkalommal is megismételt) kísérletére hivatkozik. Feshbach kísérletében a kísérletvezető becsmérlő szavakkal bosszantotta a résztvevőket, agresszív indulatokat keltve a személyekben. Ezután a kísérleti személyek egy része A bajnok című film egy agresszív jelenetét, másik része pedig a film egy semleges jelenetét láthatta. A filmrészlet megtekintése után mindegyik kísérleti résztvevőnek lehetősége nyílt arra, hogy revansot vegyen a kísérletvezetőn. Feshbach eredményei szerint az agresszív jelenetet végignézők kevesebb verbális agressziót mutattak a kísérlet végén, mint a semleges jelenetet figyelemmel kísérők.

Zillmann és munkatársai (1973, idézi Frydman, [1993] 1999) Feshbach saját kísérleti módszerét, ingeranyagát kiegészítve próbálták cáfolni Feshbach eredményeit. Kísérletükben a Feshbach által is felhasznált képsorokat vetítették le két változatban: egyiken a filmhős bokszoló vereségével, másikon pedig a hős győzelmével végződő képsorokat láthatták a kísérleti csoportokban. A filmrészletek megtekintését követően a győzelemmel záruló filmrészletet néző csoport kevesebb agressziót mutatott, mint a másik csoport. Véleményünk szerint ha Zillmannék nem is cáfolták egyértelműen Feshbach a kísérleti irodalomban egyedinek számító eredményeit (amelyek – ismereteink szerint egyedüli módon – nem mondanak ellent a katarziselméletnek), rámutattak arra, hogy az agresszív jelenet minősége, tartalma meghatározó – vagy legalább befolyásoló – tényező lehet az agresszív hatások tekintetében. Zillmann és munkatársainak eredménye nem szükségszerűen, de föltehetően ellentmond Leyens (1979) állításának is (lásd föntebb), amely szerint az erőszakos filmek maximális mértékben növelik a néző agresszivitását, ha a néző olyan, számára rokonszenves személyiségű agresszorral azonosul, aki győztesen kerül ki egy harcból. Zillmannék esetében azonban nem lehet tudni, hogy azok a kísérleti személyek, akiknek a harc győztese rokonszenves személy volt, máshogyan viselkedtek-e a film után, mint azok, akik nem szimpatizáltak a győztessel.

Az 1970-es évek pszichológiai kísérleteit és vizsgálatait összefoglaló metaelemzés, amelyről Rubinstein (1982) közöl hozzáférhető értékelést, nem Feshbachnak ad igazat: Feshbachén kívül valamennyi korabeli kísérlet eredménye ellentmond a katarziselmélet következtetésének, vagy legalábbis nem támasztja azt alá.

Legújabban Bushman, Baumeister és Stack (1999) cáfolták a katarziselméletet a médiahatásokkal kapcsolatban. Első kísérletük tanúsága szerint azok a személyek, akikkel olyan „prokatartikus” üzenetet (tudományos kutatásról beszámoló ál-újságcikket) olvastattak el, amely szerint az agresszió jó, hatékony módja az önmegnyugtatásnak, s a haragot is csökkenti, nagyobb késztetést éreztek arra, hogy megbokszoljanak egy homokzsákot, mint azok a személyek, akik az agresszió károsságáról olvastak újságcikket. A második kísérlet személyei ugyanezeket az üzeneteket olvasták, majd lehetőségük nyílt arra, hogy valóban belebokszoljanak egy homokzsákba. A bokszolás után a kísérletvezető verbálisan provokálta a személyeket. Bushman és munkatársai eredményei szerint az agressziót favorizáló írás elolvasása után bokszoló személyek nemcsak agresszívebben válaszoltak a kísérletvezető provokációjára, hanem nagyobb élvezettel is bokszoltak, mint azok, akik az agressziót elutasító írást olvasták.

Az agresszió kezdeti szintjének hatása az agresszív médiatermékek előnyben részesítésére. A pszichológiai empíria alapvető kérdése, hogy hatással van-e a személy kezdeti, a kísérleti helyzetbe magával hozott agresszivitása arra, hogy mennyire agresszív viselkedéssel reagál a képernyőn bemutatott agresszív ingerre. Bushman (1995) egy kísérletében megmutatta, hogy az agresszívebb kísérleti személyek agresszívebben reagálnak egy filmen bemutatott erőszakos jelenetre: mérgesebbnek érzik magukat, és agresszívebben is cselekednek (például a kísérletvezető provokációjára válaszolva), mint a kevésbé agresszív személyek. A személyiségvonások agresszív választ meghatározó erejét igazolandó európai kísérletre is hivatkozhatunk. Grimm (1997) a mannheimi egyetemen 1042 személlyel végzett nagyszabású kísérletsorozatából kiderült, hogy az erőszakos médiatartalmakra adott válaszok agresszivitása a személyek alapagresszivitásától, valamint két másik személyiségjellemzőtől, az alapszorongásszinttől és az úgynevezett kontrollhelytől függ. A „külső kontrollos” személyek például, akik cselekedeteik következményeit inkább rajtuk kívül álló tényezőknek, s nem saját erőfeszítésüknek tulajdonítják, agresszívebb válaszokra hajlamosak.

Terepkísérletek. Az egyik első és legjelentősebb európai terepkísérletet Marcel Frydman végezte a belgiumi Mons-Hainaut-i Egyetem szociálpszichológiai tanszékének munkatársaival az 1980-as években (lásd erről részletesen Frydman idézett monográfiáját). Frydmanék néhány hetes periódusokon keresztül iskolákban és nevelőintézetekben vizsgálták az agresszív filmek hatását. Ők is a laboratóriumi kutatások túlnyomó többségével egybehangzó eredményeket kaptak. A legérdekesebb, s az addigi kutatásokhoz képest új eredményeik arra engedtek következtetni, hogy az erőszakos média agresszív hatásait jelentősen csökkenti az erőszakos filmek tartalmának és filmkészítési technikáinak csoportos megvitatása, valamint a néző képernyőn látott agresszivitásra reagáló érzelmeinek kifejezését megkönnyítő módszerek megtanítása.

Keresztmetszeti (korrelációs) vizsgálatok. Ilyen vizsgálat volt újabban az agresszivitáshoz kapcsolódó nézői attitűdök kapcsán Hough és Erwin (1997) kutatása, amelyben több mint 300 gyermek tévés agresszió iránti attitűdjeit regisztrálták. Megállapításuk szerint az iskolás gyermekek televíziós agresszióval kapcsolatos attitűdjeit a tanítási napokon nézett tévéadásokban megjelenő agresszió mennyisége befolyásolja: minél több agressziót lát a gyermek, annál pozitívabbak lesznek az agresszivitás iránti attitűdjei. E jelenség – az agresszióra való deszenzitizáció – számos korai agressziókutatás (például Cline et al., 1973, Thomas et al., 1977) eredményével egyezik. Thomas és munkatársai (1977) kísérlete meggyőzően bizonyította, hogy egy erőszakos filmjelenethez hasonló izgalomszint-emelkedést kiváltó békés sportjelenet megtekintése után a kísérlet résztvevői fiziológiailag is kevésbé reagálnak egy, a laboratóriumban megrendezett erőszakos jelenetre, mint azok, akik előzőleg agresszív filmjelenetet néztek.⁷

Hosszmetszeti (longitudinális) vizsgálatok. Az első nagyszabású hosszmetszeti vizsgálatot az 1960-as években indították az Amerikai Egyesült Államokban (Eron et al., 1972). Az eredmények szerint azok a kilencesztendős fiúk, akik társaiknál több, agressziót tartalmazó tévéműsort néztek, tíz évvel később erőszakosabbnak tűntek társaik szemében. Ez az összefüggés szignifikáns maradt még akkor is, ha – további tesztekkel és statisztikai eljárásokkal – a kutatók kizárták annak a lehetőségét, hogy mind a gyermekkori, mind a kora felnőttkori agressziót az erőszakosság személyre jellemző alapszintje határozná meg.

Anderson és munkatársai (2001) 570, a kutatás kezdetén még kisiskolás, a kutatás végére serdülőkorúvá érett fiatal nyomon követésével végeztek vizsgálatot a televíziós agresszió hatásairól. Nemcsak a médiaagresszió erőszakos viselkedést generáló tartós hatására derítettek fényt, hanem arra is, hogy a kreatív és ismeretterjesztő műsorok hatása bizonyíthatóan ellentétes az agresszív műsorok hatásaival. A kreatív és ismeretterjesztő műsorok hosszú távon – évtizedes léptékben – tanulásra ösztönöznek, ténylegesen fejlesztik a kreativitást, és csökkentik az agressziót.

A nemzetközileg is hírhedtté vált angliai Bulger-ügy kapcsán – amelyben két tízéves gyermek brutálisan megkínzott és meggyilkolt egy hároméves kisgyermeket – 1993-ban a British Board of Film Classification megbízásából a Policy Studies Institute kutatói azt vizsgálták, hogy van-e összefüggés a fiatalkorú bűnözés és a médiában látható erőszak között (Newburn & Hagell, 1995). Newburn és Hagell 78 fiatalkorú – tíz és 16 éves kor közötti – bűnelkövetőt kérdezett meg a televíziózási szokásairól. A bűnelkövetők mellett vizsgált kontrollcsoport 538 azonos korú fiatalból állt. A fiatalkorú bűnelkövetők átlagosan 11 törvénysértést követtek el a vizsgálat évében. A vizsgálat kimutatta, hogy a két csoport között az életmód tekintetében van jelentős eltérés: a bűncselekmények elkövetői nagyobb arányban tekinthetők szociálisan hátrányos helyzetűeknek, s esetükben gyakoribb a bizonytalan és konfliktusokban bővelkedő családi háttér. A megkérdezettek mindnyájan a Terminátor II. című filmet tartották kedvencüknek, és más műsorok megítélésében is megközelítően azonosságot találtak a bűnözők és a nem bűnözők csoportja között. Meglepő eredmény volt, hogy a bűnelkövetőknek kisebb arányban volt lehetőségük televíziónézésre otthonukban. Közülük kevesebben fértek hozzá a videofilmekhez és a kábeltelevízióhoz. A televíziózók közül egyenlő volt a két csoportban azok aránya, akik a 21 órai úgynevezett vízválasztó után rendszeresen néztek tévét. Szignifikáns eltérést találtak azonban a két csoport éjszakai televíziózási szokásaiban: az elkövetőknek 51, míg a kontrollcsoport tagjainak mindössze hét százaléka nézett rendszeresen tévét hétköznap este 11 óra után. E vizsgálatban tehát nem sikerült teljes egyértelműséggel bizonyítani a fiatalok televíziózási szokásai és a bűnesetek közötti kapcsolatot. A kutatás legfontosabb eredményének azt tekinthetjük, hogy a szerzők rámutattak: a fiatalkori bűnözés magyarázatában fontos elem, hogy a különböző családi, szociális háttérrel rendelkező gyermekek másként értelmezik a látott erőszakot (Ferman, 1994).

Egy újonnan publikált, 17 évre kiterjedő longitudinális vizsgálat (Johnson et al., 2002) fontos adalékokkal szolgál Newburn és Hagell következtetéséhez: Johnson és munkatársai szignifikáns – bár nem túl nagy – eltérést találtak a keveset (napi egy óránál kevesebbet) és a sokat (legalább napi egy órát, illetve legalább napi három órát) tévéző személyek erőszakosbűncselekmény-elkövetési mutatói között. Johnson és munkatársai 707 családban élő fiatalt vizsgáltak serdülőkortól, illetve fiatal felnőttkortól kezdve 17 éven keresztül. Az igen nagy minta szilárd alapokkal szolgált a kutatás következtetéséhez: a televíziós agresszió nézése nemcsak a fiatalokra, hanem a felnőttekre is hatással van; növeli az esélyt a későbbi agresszív viselkedés olykor jelentős megnövekedésére, s jó előrejelzője a rablásoknak és az egyéb erőszakos cselekményeknek is.⁸

A metaelemzések – az empirikus tanulmányok eredményeinek statisztikai összegzései – arról tanúskodnak, hogy az erőszakot ábrázoló média elsődleges hatásai a következők: az erőszakos, illetve más módon agresszív viselkedés fokozódása (első helyen), a veszéllyel járó viselkedésfajták – köztük a megnövekedett alkoholfogyasztás és dohányzás – megszaporodása, valamint a türelmetlenebb szexuális aktivitás – így a szexuális aktus gyorsabb lefolytatása (Villani, 2001). Wood és munkatársai (1991) viszont kiemelik az egy évtizeddel korábbi időszak munkáit összesítő tanulmányukban: bár a kutatások majdnem mindegyikében pozitív összefüggést találtak a médiabeli agresszió és a médiafogyasztást követő viselkedés agresszivitása között, a hatás mértékében olykor jelentős eltérések mutatkoztak a kísérletekben.

A legújabb metaelemző tanulmány (Bushman & Anderson, 2001; lásd még ehhez: Anderson & Bushman, 2002b, 2002c) 280 pszichológiai kísérlet és vizsgálat eredményeit összegezve szolgál adatokkal a különböző vizsgálattípusokban kapott eredmények eltéréseire. Az 1. táblázatban Anderson és Bushman (2002b: 449) metaelemzésének eredményeit közöljük; az összefüggések értelmezéséről és értékeléséről záró fejezetünkben szólunk.

1. táblázat: A különböző vizsgálattípusok összehasonlítása

Módszer	A korreláció mértéke	95%-os megbízhatósági intervallum	A független minták száma	A vizsgálati személyek száma
Keresztmetszeti (korrelációs) vizsgálatok⁹	0,18	0,17–0,29	86	37341
Hosszmetszeti (longitudinális) vizsgálatok	0,17	0,14–0,20	42	4975
Laboratóriumi kísérletek	0,23	0,21–0,26	124	7305
Terepkísérletek	0,19	0,15–0,23	28	1976

Forrás: Anderson & Bushman (2002b: 449)

A pszichológiai kísérletek és vizsgálatok áttekintését a 2. táblázattal könnyítjük meg.

2. táblázat: Néhány jellemző példa pszichológiai tanulmányokra a médiaagresszió hatásainak témakörében a dolgozatunkban hivatkozott tanulmányok közül, a kutatás módszertana és célja szerint osztályozva

Az agresszív modell hatása
Kutatási módszer	a személy saját agresszivitására	arra, hogyan ítéli meg a személy saját agresszivitását	a személy agresszióval kapcsolatos attitűdjeire	arra, hogyan ítéli meg a személy a világ agresszivitását
Laboratóriumi kísérlet	Bandura, Ross és Ross (1963), Bushman (1995)		Thomas és mtsai. (1977)	Hopf és Weiss (1996); (lásd Gerbner, 2000)
Terepkísérlet	Frydman ([1993] 1999)			(lásd Gerbner, 2000)
Korrelációs vizsgálat		Hoffner és mtsai. (2001)¹⁰	Hough és Erwin (1997)	Hoffner és mtsai. (2001)
Longitudinális vizsgálat	Eron és mtsai. (1972), Johnson és mtsai. (2002)
Metaelemzés	Wood és mtsai. (1991), Bushman és Anderson (2001)

3. Hogyan fejti ki hatását az agresszió?

Ebben a fejezetben az agresszív viselkedés kialakulásával kapcsolatos ismereteinket foglaljuk össze.

3.1. Az agresszió útjai

Ma legalább hat olyan alapvető, az agressziót magyarázó lélektani elméletet különböztethetünk meg, amelyek befolyással vannak az empirikus kutatások tervezésére és értelmezésére (lásd ezekről Anderson & Bushman, 2002a, Atkinson et al., 1999 áttekintéseit is).

A drive-elmélet (Dollard & Miller, 1939, idézi Atkinson et al., 1999) az agressziót olyan drive-nak (belső késztető erőnek) tekinti, amely válasz egy személy valamilyen célja elérésében való akadályoztatásakor keletkezett frusztrációra (csalódott, haragos lelkiállapotra).

A társas tanuláselmélet (lásd például Mischel, 1973; Bandura, 2001) az agressziót tanult viselkedési válaszként értelmezi: a bennünket érő ingerekre adott agresszív válaszokat éppen úgy tanuljuk, mint a társas viselkedés számos bonyolultabb formáját – megfigyeléses, utánzásos tanulás („modellkövetés”) révén.

A forgatókönyv-elmélet (Huesmann, 1988) a társas tanuláselmélethez hasonlóan az agresszív viselkedést tanult viselkedésmódként határozza meg. Huesmann szerint azonban elsősorban nem ingerekre adott egyedi válaszokat, hanem inkább az agresszív helyzetekben való cselekvéssorozatok forgatókönyveit tanuljuk el a mintaadó személyektől (modelljeinktől). A forgatókönyvek okra, célra és cselekvési tervre utaló sémakapcsolatok.

A szociálisinterakció-elmélet (Tedeschi & Felson, 1994, idézi Anderson & Bushman, 2002a) a személyes célokat tekinti az agresszív viselkedés elsődleges hajtóerejének. Ez a teória elsősorban a magasabb célok elérése érdekében elkövetett agresszív cselekedeteket magyarázza: az agresszor eszerint azért is alkalmazhat agressziót, hogy azzal célt érjen el áldozatánál – például rábírja az áldozatot az agresszor számára kedvező viselkedésre.

Az arousalátvitel-elmélet (Zillmann, 1988) a fiziológiai arousal (készenléti állapot, „gerjesztettség”) szintjének változásaira hívja föl a figyelmet az agresszió magyarázatában. Az agresszív viselkedés forrása a megnövekedett fiziológiai arousal. A személy az őt érő arousalkeltő, általában a személyisége integritását veszélyeztető hatásokat gondolatban értékeli, s védekezésképpen vagy támadásként agresszióval válaszol. Ha a magas arousalszint lassan csökken, a személy egy-egy arousalkeltő – s így egyben agressziót kelteni képes – hatás megszűnése után is hajlamos maradhat bizonyos ideig az erőszakos viselkedésre.

A kognitív neoasszociációs elmélet (Berkowitz, 1989) szerint az averzív ingerek – frusztrációk, provokációk, zajok, szagok, kedvezőtlen hőmérsékleti körülmények és így tovább – negatív érzést (affektust) generálnak, amely elménkben automatikusan gondolatokat, emlékeket, motoros, illetve fiziológiai válaszok kiváltására irányuló parancsokat aktivál. Mivel pedig érzelmeink és viselkedési mintáink az emlékezetünkben szorosan összekapcsolódnak, az agresszív viselkedésmintákat is ismert helyzetek, érzelmek átélése, tárgyak – például egy fegyver – látványa hívja elő az asszociációs kapcsolatok révén.

Anderson és Bushman (2002a) amellett érvelnek, hogy e pszichológiai agresszióelméletek összeegyeztethetők egymással, s egységes modellt javasolnak az agresszív viselkedés működésének leírására. Álláspontjuk szerint az agresszív viselkedés megfigyelése vagy gyakorlása több módon is hatással lehet az emberek viselkedésére. Az agresszív viselkedésformák ismételt gyakorlása vagy megfigyelése (1) megerősíti az agresszióval kapcsolatos ismereteink elmebeli kapcsolódásait, összefüggéseit; (2) agresszív hiedelmeket és attitűdöket szilárdít meg; (3) agresszív észlelési sémákat, (4) agresszív elvárásokat, (5) agresszív viselkedési forgatókönyveket generál; (6) agresszióra való érzéketlenséget alakít ki. E tényezők együttesen és egymást befolyásolva vezetnek az agresszív viselkedés és személyiség formálódásához. Véleményünk szerint azonban az agresszív észlelési sémák révén megváltozott világészlelés nemcsak a saját viselkedést és gondolatokat, hanem a társas interakciókat is befolyásolja: azt, ahogyan egy helyzetben viselkedünk; azt, hogy milyen helyzetekbe kerülünk; s azokat a reakciókat, amelyeket társainkból váltunk ki egy helyzetben.

3.2. Az agresszió kerülő útjai

A médiában ábrázolt agresszió számos módon – akár „kerülő úton” is – kifejtheti hatását. A következőkben az agresszivitás néhány olyan burkolt vagy áttételes megjelenésére szeretnénk fölhívni a figyelmet, amelyre keveset (vagy egyáltalán nem) hivatkoznak a szakirodalomban.

Egyes társadalmi csoportoknak, így az etnikai kisebbségeknek és az időseknek a médiában tapasztalható sajátos diszkriminációja a valós életben is hátrányt indukálhat. A kisebbségek ellen irányuló agresszió véleményünk szerint kétféleképpen nyilvánulhat meg. Egyrészt a kisebbségeket előnytelenül reprezentáló negatív sztereotípiák önfenntartása és folyamatos médiabeli reprodukciója révén (lásd Mastro & Robinson [2000], Rich et al. [1997], illetve Anastasio et al. [1999] példáit). Másrészt egy még alattomosabbnak tekinthető módon: azáltal, hogy a televíziós agresszió ágensei és alanyai a képernyőn való megjelenés gyakoriságát tekintve eltérnek a való világban megjelenő agresszív cselekedetek szereplőinek statisztikájától, s a televízió nyújtotta összkép az etnikai kisebbséghez tartozás és az életkor tekintetében is torzít (Pottler et al., 1995).

Véleményünk szerint a deperszonalizációval, a szereplők lealacsonyításával is az agresszió egyik keveset hivatkozott működési módjára világíthatunk rá. A Magyarországon oly nagy népszerűséget elért kukkolós műsorok – a különféle televíziós valóságshow-k vagy a kandikamerás műsorok – a szereplők deperszonalizációjának jellegzetes terepei: a szereplők bármilyen, akár dehonesztáló helyzetben való megfigyelésének lehetősége személyiségük lealacsonyításához vezet. Úgy figyelhetjük őket, mint állatkerti egyedeket, s a műsorból való kiszavazás lehetősége azt a képernyőn valósággá váló illúziót is magában rejti, hogy szabadon rendelkezhetünk a szereplők sorsával, személyiségével. Félreérthetetlen példa ennek érzékeltetésére az egyik magyar valóságshow televíziós főcíme, amelyben le- és felfelé mutató hüvelykujj jelzi azt a lehetőséget, hogy mi, nézők dönthetünk emberek sorsáról. Mintha a műsorkészítők az ókori gladiátorjátékok agresszív világát kívánnák megeleveníteni – a jel felhívás az agresszióra, arra, hogy lehetőségünk és jogunk van beavatkozni mások magánszférájába, sorsába. Az effajta beavatkozás agresszív aktusként értékelhető.¹¹

3.3. A személyiség és a helyzet hatása

E kerülő utak felidézése után azzal kapcsolatban hivatkozunk egy modern lélektani modellre (Anderson & Bushman, 2002a), hogy milyen, a személyiséget vagy az agresszív helyzetet érintő tényezőkön keresztül – azokon mintegy átszűrődve – nyilvánul meg az agresszív cselekedet.

Az utánzott, illetve valamilyen módon kiprovokált agresszív megnyilvánulásokat különböző személyiségváltozók befolyásolják: minden olyan jellemvonás, amelyet a személy magával hoz egy-egy helyzetbe vagy interakcióba. Crick és Dodge (1994) például amellett érvel, hogy bizonyos személyek azért agresszívebbek másokkal szemben, mert eleve hajlamosabbak a másokkal szembeni agresszív attribúcióra (mások agresszív észlelésére), s a másokkal szembeni elvárásaik is agresszivitás-központúbbak. Ugyanakkor a saját magunkról alkotott elképzeléseink is hajlamossá tehetnek az agresszióra, például ha úgy képzeljük, hogy sikeresen tudunk végrehajtani agresszív aktusokat másokkal szemben (Huesmann & Guerra, 1997). Kultúránk vagy attitűdjeink is sarkallhatnak agresszív viselkedésre (lásd Anderson & Bushman, 2002a). Emlékezzünk Hough és Erwin (1997), valamint Thomas és munkatársai (1977) eredményeire: minél több agressziót lát egy személy, annál pozitívabbak lesznek az erőszak iránti attitűdjei. Az agresszió megfigyelése ördögi kört eredményezhet: minél többet nézzük, annál elnézőbbek leszünk iránta, vagy annál pozitívabban fogunk viszonyulni hozzá – s minél pozitívabban viszonyulunk az agresszióhoz, annál többet kívánunk belőle. Huesmann (1988) szerint mentális forgatókönyveink is tartalmazhatnak agresszív helyzetbe való belépésre sarkalló mozzanatokat.

Bizonyos helyzeti tényezők, például egy agresszivitást kiváltó inger vagy a provokáció, éppúgy képesek befolyásolni agresszív megnyilvánulásainkat, válaszainkat, mint az imént említett személyiségváltozók, azáltal, hogy kogníciónkat s érzelmi működésünket modulálják (vö. a kognitív neoasszociációs elmélettel is: Berkowitz, 1989). Bushman (1998) például kimutatta, hogy a médiában látott agresszió a nézőknél agresszív emléknyomokat feszít elő (vagyis az agresszív emlékek könnyebben válhatnak tudatossá egy agresszív jelenet megtekintése után, és a médiában látott agresszió agresszív cselekedetekre is sarkallhat). Anderson (1997) rámutatott, hogy az erőszakot tartalmazó filmrészletek erőszakkal kapcsolatos érzéseket is keltenek bennünk. Hopf és Weiss (1996) németországi kutatásukban horrorfilmek serdülőkorúakra gyakorolt hatását vizsgálták; eredményeik arra engednek következtetni, hogy az ilyen vizuálismédia-termékek megnézése után több negatív – például halálfélelemmel, bűnnel kapcsolatos –, illetve kifejezetten erőszakhoz kötődő gondolat, forgatókönyv, fantázia fordul meg a fiatalok fejében.

Az agresszió észlelésével kapcsolatban érdemes megjegyezni: a médiabeli agresszió fogyasztása azt a veszélyt is magában hordozza, hogy a médiafogyasztó hajlamossá válik a saját magára gyakorolt agresszív hatást alulbecsülni (Hoffner et al., 2001). A Hoffner és munkatársai által megkérdezett vizsgálati személyek általában úgy vélték, hogy rájuk kevésbé hat a médiában megjelenített agresszió, mint egy-egy másik, általuk ismert személyre. Hasonló eredményt kapott Buckingham (2001) is interjúiban, amelyekről tanulmányunkban alább részletesen beszámolunk.

Összességében megállapíthatjuk, hogy a médiabeli erőszakot tartósan fogyasztók személyiségbeli változáson is keresztülmennek: az agresszivitás felé torzítják helyzet- és személyészlelésüket, attitűdjeiket, hiedelmeiket és viselkedésüket. Négy évtized lélektani kutatási eredményei támasztják alá, hogy ilyen személyiségbeli és kogníciót érintő változások–torzítások nem keletkeznének az agresszív modellekkel való szembesülés nélkül.

A jövőbeli lélektani kísérletektől elsősorban azt várhatjuk, hogy az eddigieknél szisztematikusabb módon tanulmányozzák az agresszív médiamodellek követésének okaiként meghatározható személyiségváltozókat. Föltehetően több kutatást szánnak majd arra a kérdésre, hogy miként és milyen körülmények között fejti ki hatását a nyomtatott sajtóban megjelenő agresszió. Ugyanakkor fontos volna vizsgálat tárgyává tenni azt is, hogy mivel magyarázhatók a különféle kísérleti módszerek segítségével kapott eredmények közötti különbségek.

4. A médiaerőszak társadalomelméleti kutatói: elméleti megfontolások a médiaerőszak hatásairól

A pszichológia hatáselemzéseinek bemutatása után azokat a legfontosabb, legtöbbet hivatkozott elméleti és empirikus kutatásokat emeljük ki, amelyek a médiaerőszak jelenségét a szociológia és a médiakutatás oldaláról árnyalják és értelmezik.

George Gerbner (Gerbner, 2000, Gerbner & Gross, 1976) empirikus kutatásaival azt kívánta igazolni, hogy a televíziónézők valóságpercepcióját meghatározó módon befolyásolja a televíziózás mennyisége. Gerbner úgynevezett kultivációs elméletének lényege, hogy azoknak, akik számára a televízió elsődleges információ- és ingerforrás, igen beszűkült valóságképük alakul ki („nehéz nézők”; Gerbner & Gross, 1976, Gerbner, 2000). A „nehéz nézők” negatívabbnak, erőszakosabbnak értékelik a világot, mint a kevesebb televíziót – s egyben kevesebb agresszív műsort – nézők. Ezt az állítást később a pszichológiai kutatások is megerősítették (lásd fentebb: például Hopf & Weiss, 1996, Hoffner et al., 2001). Emellett, vagy talán éppen az előbbiek miatt, a sokat tévézők számos kérdésben meglehetősen konzervatívan foglalnak állást. Gerbner amerikai empirikus kutatásainak eredményei szerint szigorúbb büntetéseket szavaznak meg az esküdtszékekben, és hajlamosabbak támogatni a halálbüntetést, mint azok, akik nem rabjai a televíziónak. A „nehéz nézőknek” torz elképzeléseik vannak a társadalom szerkezetéről, a kisebbségek társadalmi arányáról: túlbecsülik a fehérek, az ügyvédek és a nem fehér bűnözők társadalmi arányát (Gerbner & Gross, 1976, Gerbner, 2000). Ezzel a médiában megjelenő arányokhoz (lásd Pottler et al., 1995) közelítik világészlelésüket.

A radikális baloldali eszméket valló Noam Chomsky (1995, 2001) az erőszaknak az amerikai társadalomban és a médiában való burjánzását az Egyesült Államok uralkodó ideológiáira vezeti vissza. Chomsky szerint az ország történelmét az erőszak vezérelte – példa erre a bennszülöttek kiirtása, a rabszolgák behozatala, a vietnami háború vagy a 2003-as iraki háború¹² –, és jóléti szolgáltatásokat biztosító társadalmi szerződés híján az amerikai társadalom ma is erőszakos jellegű. A jóléti állam az Egyesült Államokban csak a gazdagok számára jelent valódi jólétet, mert a gazdaságpolitika a gazdagok már meglévő előnyeit tartja fenn és növeli az állami támogatások, az adócsökkentések révén. A szülők gyerekekkel töltött idejének az utóbbi évtizedekben tapasztalt csökkenését Chomsky empirikus adatokkal támasztja alá, és hangsúlyozza, hogy sok gyermeket az utca nevel föl: „kulcsos gyerekekké” válnak, és a televízió tölti be a szülő, a bébiszitter vagy az óvónő szerepét. Így Chomsky a médiát is felelősnek tartja a gyerekek által elkövetett erőszakos cselekedetekért. A média célja, hogy az embereket puszta fogyasztókká változtassa, akik automatikusan követik a reklámok felhívásait; a média elvonja a figyelmet a valós kérdésekről, kolonizálja a pszichét. Chomsky nemcsak a médiát, de az oktatási rendszert is bírálja, mert szerinte az amerikai iskolák nem kritikus szemléletmódra, hanem engedelmességre nevelik a gyermekeket. Az intézmények csak azok számára elérhetőek, akik magukévá teszik azon értékeket, amelyek a hagyományosan erőszakközpontú amerikai politikát legitimálják. Aki nem ezt teszi, azt Amerika-ellenesnek, marxistának, összeesküvőnek (ma: a terrorizmus mellé állónak – lásd Chomsky, 2001) bélyegzik, vagy más hasonló stigmával látják el. A kritikai pedagógiának nincs helye az oktatásban, hiszen az túl veszélyes volna a politikai vezetésre nézve. Chomsky úgy véli, hogy az Egyesült Államok egy demokratikus állam mítoszának megteremtése és fenntartása mellett totalitárius rendszerekre jellemző jegyekkel bír.¹³

Gerbner és Chomsky egyetértenek a médiaerőszakot élesen bíráló véleményekkel, de nem kizárólag a televíziót teszik felelőssé a társadalmi problémákért. Rámutatnak, hogy a médiában látható erőszak megfelelő interpretációjához és kielégítő törvényi szabályozásához csak a kérdések árnyalt, több szempontot figyelembe vevő elemzése vezethet.

A szociológusok és a médiaelmélettel foglalkozó kutatók jelentős része nem osztja a médiát határozottan kritizáló, szociológiai gyökerű álláspontot; ők a pszichológiában elfogadott hatáskutató megközelítést is élesen bírálják. A szociológia és a médiatanulmányok Gerbnerrel vagy Chomskyval szembeállítható, egyik legtöbbet hivatkozott elméletét David Buckingham angol szociológus alkotta meg, aki kritikával illeti a gyermeket passzív médiafogyasztóként leíró felfogásokat, és a médiában megjelenő erőszakot a befogadó gyermek képességei felől értelmezi (Buckingham, 2001, 2002). Buckingham a média hatását befolyásoló tényezők szerepét hangsúlyozza, s a pszichológiai alapú médiaértelmezéseket A gyermekkor halála után (2002) címmel magyarul is megjelent könyvében elemzi. Arra hívja föl a figyelmet, hogy a televízió és a gyermekek kapcsolatáról alkotott véleményünk kialakítása során tekintetbe kell vennünk a befogadó gyermek általános kognitív fejlettségéről való tudományos ismereteket, valamint azt, hogy a korábbi üzenetek, tapasztalatok segíteni képesek a gyermeket abban, hogy szétválassza a megbízható, elfogadható, és a számára elfogadhatatlan és feldolgozhatatlan üzeneteket.¹⁴ Buckingham úgy véli, hogy a gyermeki gondolkodás nem értékelhető általánosságban a médiával kapcsolatban. A gyermek csak bizonyos határokon belül aktív befogadója a média közvetítette üzeneteknek, s a média szocializációs szerepe eltérő lehet a gyermek életében attól függően, hogy milyen a kapcsolata a kortárs csoporttal és az adott médiummal; vagy hogy milyen társadalmi csoportba tartozik a családja, és milyen a kapcsolata szüleivel. Fontos kiemelnünk, hogy Buckingham önellentmondásnak tartja a médialiberalizációt sürgető társadalomkutatók radikális fölfogását, amely szerint, bár a médiaerőszak nincs befolyással az emberek gondolkodására és viselkedésére, a reklámok és a médiában látható előítéleteket megerősítő csoportreprezentációk hatást gyakorolnak az emberekre (Buckingham, 2001). Buckingham a médiaerőszak-probléma orvoslását a média értő használatában látja. Javaslata szerint egyszerű megoldás lehet a televízióban a filmek racionális, mindenki számára nyilvánvaló értékelése, osztályozása és ennek megfelelő bemutatása. A szabályozást mégsem tartja tökéletesen hatékonynak, hiszen a gyermekek rendszeresen nézik a felnőttek számára sugárzott filmeket is – ezért elsősorban a hozzáértő médiaoktatás mellett foglal állást.

A médiakutatók arra hívják föl a figyelmet, hogy bár a tömegkommunikáció által közvetített tartalmak befolyásolhatják az emberek életét, a hatások között összetett kapcsolat van: az emberek érzelmei, félelmei, saját biztonságukba vetett hitük a cselekedeteiket is meghatározhatják, s a média által kiváltott hatásokat nem elhanyagolható mértékben befolyásolják. A legtöbb médiaelméleti szakember a pszichológiai kutatásokból elsősorban e szempontok következetes érvényesítését és megfelelő reprezentációját hiányolja (lásd erről Buckingham, 2001).

5. Az agresszív műfajok értelmezése

Buckingham (1993) empirikus vizsgálatában a médiának a gyermekek érzelmeire gyakorolt hatását vizsgálta. Buckingham szerint a gyerekek gyakran néznek végig egy jelenetet azért, hogy egy bizonyos lelkiállapotba kerüljenek, mert a televízió pozitív érzelmi élményekkel is kecsegtetheti őket. Buckingham vizsgálatának eredményei arra mutatnak, hogy a gyermekek érzelmi percepciója nem egységes a fejlődés során: például míg eleinte félelemmel ülnek végig egy-egy horrorfilmet, később már nem veszik komolyan ezek tartalmát, mert tudják, hogy a horrorfilmek nem valós történeteket dolgoznak föl. A boszniai vagy ruandai háborús helyzetről tudósító dokumentumfilmeket azonban mindig lényegesen nehezebben dolgozzák föl. Buckingham nem úgy értelmezi eredményeit, hogy a fiatal nézők érzéketlenné válnának az erőszak iránt – szerinte csupán megtanulják az egyes műfajokat és az erőszakot az életben elfoglalt helyüknek megfelelően kezelni (Buckingham, 2001).

A legfontosabb agresszív műfajok, a krimi és a horror jellemzésében és értelmezésében Császi Lajos (1999, 2003) magyar szociológus elemzését vesszük alapul.

A krimi és a horror a félelem és a szorongás érzését kelti a nézőben. Császi szerint a krimi a mindennapi kultúra leegyszerűsítő vélekedését közvetíti, amely morális értelmezési keretül szolgál a látottak feldolgozásához. A bűnügyi történetek olvasása során az emberek felismerik a morális meséket, és ezek segítségével igazodnak el a mindennapi életüket érintő kérdésekben. Míg a rendőrségi tudósítások lényeges eleme, hogy megtudjuk, mi történt, a krimiből azt kell megtudnunk, hogyan történt mindez. A krimi az erőszak logikájának, keletkezésének, történetének bemutatásával az erőszak létrejöttének összefüggéseit világíthatja meg. Az összetett eseteket, kérdéseket a gonosztevők közötti harcra egyszerűsíti le, amelynek célja az eredeti ártatlanság helyreállítása. A krimi a szorongás és a megnyugvás közötti állandó váltakozás játéka. Császi Durkheim ([1893] 2001) társadalomelméletére hivatkozik azzal kapcsolatban, hogy mi lehet a bűnügyi történetek bemutatásának jelentősége: ezek a társadalom minden tagja számára lehetővé teszik az általános érvényű normák megismerését és elsajátítását a bemutatott deviáns eseteken keresztül. A kollektív érzelmek kiélése s a bosszúállás látványa iránti vágy integratív feladatot tölt be a késő modern társadalmakban, amelyekben már nincsen koherens, mindent magában foglaló zárt értékrend. A nyilvános büntetés eltűnése óta csak a média jeleníti meg naponta a bűnesetek következményeit a társadalom egészének okulására (lásd erről Sumser, [1996] 1999 tanulmányát is).

A horrorban a krimikre jellemző viszonylagos bizonyosságot folyamatos bizonytalanság és lezáratlanság váltja fel. A médiaagresszió-vita kapcsán külön érdemes fölhívnunk a figyelmet a horrorfilmeknek az 1980-as évektől elterjedt sajátos típusára, a tinédzserhorrorra – így a Gyermekjáték, a Rémálom az Elm utcában és a Halloween című filmre –, amelyben magukra maradt tinédzsereknek kell egy gyilkossal és a társadalommal szemben érvényesülniük. E filmek számos szociológus szerint azért játszanak fontos szerepet célközönségük, a serdülők szocializációjában és életszerepeik elsajátításában, mert példákkal szolgálnak a fiatalok számára arról, hogy miként kell harcolniuk a felnőtt társadalomba való beilleszkedésért, s hogyan kezeljék vágyaikat (lásd Császi [2003] összefoglalóját és értelmezését). Bár az agresszorok és agresszív cselekedeteik a horrorfilmek sztenderd szimbolikájának részei, már itt kívánunk emlékeztetni a Császiéhoz hasonló értelmezések komoly korlátjára: egy gyilkossal vagy egy horrorisztikus agresszorral való találkozás nemcsak nem mindennapi, de egyenesen irreálisan ritka helyzet. Természetesen könnyedén találhatók a horrorfilmekhez hasonlóan izgalmas, ám kevesebb agressziót közvetítő, a szocializációs szerepeknek reálisabb mintákat nyújtó médiaműfajok.

6. A morális pánik elmélete

A médiakutatásban és a szociológiában a legradikálisabb véleményt megfogalmazó elméletalkotók az agressziót közvetítő médiaműfajok föntihez hasonló értelmezései nyomán a médiaerőszakra adott elítélő társadalmi reakciókat „morális pánikként” értelmezik. Így Stanley Cohen elmélete a morális pánikról a médiában megjelenő agresszióval kapcsolatos társadalomtudományi diskurzus alapvető eleme (Cohen, 1980).¹⁵ Cohen meghatározása szerint akkor beszélhetünk morális pánikról, ha egy csoport vagy egy bizonyos csoporthoz kapcsolódó jelenség az adott társadalom idealizált rendjét, elfogadott értékrendszerét fenyegető veszélyként tudatosul a társadalom tagjaiban. A morális pánik során kialakult képzetek beépülnek a társadalom hiedelemrendszerébe, és leegyszerűsítő magyarázatot kínálnak a társadalmi rendről szóló laikus elképzelések megalkotásához. A hatalmon lévők hajlamosak kihasználni a morális pánikokat, mert ezekkel könnyen elterelhetik a figyelmet a mélyebb, nehezebben kezelhető problémákról; hajlanak arra, hogy a környezeti és technikai kockázatok fölötti ellenőrzés helyett a deviáns viselkedés által hordozott, kisebb költséggel kezelhető fenyegetésre koncentráljanak. Henry Jenkins amerikai médiakutató a morális pánikok ezen ellentmondásosságát igazoló fontos példaként említi, hogy a politikusok és a szülők jelentős része kevésbé támadja a fegyverviselés szabályozását az Amerikai Egyesült Államokban, mint az agressziót közvetítő médiát: az iskolai lövöldözések kapcsán nem a fegyverviseléshez kapcsolódó törvény, hanem a médiában megjelenő erőszak a támadások elsődleges célpontja (Jenkins, 2000). Számos empirikus kutatás igazolja, hogy a médiában látható erőszakot a közvélemény Európában és Amerikában egyaránt jelentős mértékben elítéli: az egyes kutatók szerint morális pánikot kiváltó erőszakos bűncselekményeket az emberek jelentős részének véleménye szerint a televízióban, a filmeken vagy a videojátékokban látottak hatására követték el a fiatalok (lásd Gauntlett & Hill, 1999; Jenkins, 2000; Buckingham, 2001).

Stanley Cohen (1980) elmélete szerint akkor tekinthető egy jelenséghez kapcsolódó társadalmi reakció morális pániknak, ha egyszerre teljesül a következő öt feltétel:

1. a kérdésben a közvélemény széles rétegei érintettek;

2. az érintettség ellenséges hangulatot generál az adott kérdéssel, jelenséggel szemben;

3. a társadalom többsége egyetért az ellenséges érzésekkel, véleményekkel;

4. jellemző a fenyegetettség eltúlzása, az aránytalan reakció;

5. a morális pánik a közvélemény dinamikus, konkrét eseményhez kapcsolódó reakciója. A pánik rövid idő alatt válik a széles nyilvánosság számára ismertté, de gyorsan le is kerülhet a nyilvánosság napirendjéről.

A morálispánik-elmélet kutatóinak gyakran hivatkozott példája egy 1996-os nagy-britanniai eset (lásd például Buckingham, 2001; Newburn & Hagell, 1995): a hároméves James Bulgert két tízéves gyermek kínozta és gyilkolta meg brutálisan, akiket a sajtó, illetve a bíróság szerint a Gyermekjáték III. (Child Play III) című film sarkallt a tett elkövetésére. Buckingham (2001) véleménye szerint nem lehet ok-okozati kapcsolatot felfedezni a filmek és az ehhez hasonló bűnesetek között, s a Bulger-ügy kapcsán kialakult morális pánik indokolatlanságát az is mutatja, hogy az elkövető gyermekek nem látták az őket állítólagosan motiváló filmet.¹⁶ Ugyancsak sokat hivatkozott eset a morális pánikok kapcsán az egyesült államokbeli Littletonban 1999. április 20-án történt lövöldözés: a Columbine High Schoolban két 18 éves fiú 12 iskolatársát és egy tanárát gyilkolta meg, majd öngyilkosságot követett el (lásd erről Jenkins [2000] alább ismertetett elemzését).

Stuart Hall ([1976] 1999) brit szociológus az erőszakos jelenetek által generált félelmet természetes védekező reakcióként értékeli. Hall e kérdés vizsgálatakor fontosabbnak érzi a recepcióelemzéseket a Gerbner (1999) kutatásaiban elsődleges szereppel bíró tartalomelemzéseknél. Hall a tévéerőszak-vitát morális pánikként értelmezi, amely a társadalom iránti bizalom általános térvesztéséből fakad: szerinte a nézők többsége úgy érzi, hogy szinte kizárólag a társadalom többi tagjára van hatással a média, s ez válsághoz, növekvő erőszakhoz vezet. Hall utóbbi állítását Hoffner és munkatársai (2001), valamint Buckingham (2001, lásd alább) empirikus vizsgálatai igazolják.

Érdemes megemlíteni, hogy míg Hall a morális pánik klasszikus, Cohen (1980) által kidolgozott meghatározását használta, az újabb értelmezések (például Willard, 1997, idézi Császi, 2003; lásd még Császi, 2002) arra mutatnak rá, hogy a televíziós erőszakkal kapcsolatos morális pánik új típusú társadalmi „rítusként” értékelhető. A rítus forgatókönyve a következő: a közvélemény kritikával illeti a médiát, majd törvényi szabályozást követelnek, végül azonban a kutatások ellentmondásossága és a szólásszabadság védelmének jegyében nem történik változás a médiában látható erőszak szabályozásában.¹⁷

7. Részletes recepcióvizsgálatok

A következőkben ismertetendő recepcióvizsgálatok a pszichológiai médiahatás-kutatások általános kérdésfölvetéseit és eredményeit árnyalják és egészítik ki a médiafogyasztók vélekedéseiről szóló rendszeres elemzésekkel. Fontosnak tartjuk már most kiemelni, hogy a médiafogyasztók vélekedéseiről szóló vizsgálatok természetesen nem bizonyító erejűek a média valós hatásaival kapcsolatban (amelyekről lásd a tanulmányunkban hivatkozott pszichológiai vizsgálatokat), ennek ellenére befolyással vannak a médiaiparra és a törvényalkotókra.

Buckingham médiaelméleti írásokban sokat hivatkozott televíziós recepcióvizsgálatait szülők és gyermekek körében végezte Nagy-Britanniában; eredményei szerint a különböző generációkban egyformán elfogadott volt a média negatív hatásait hangsúlyozó vélemény (Buckingham, 2001).¹⁸ Erőteljes társadalmi csoporthatás volt megfigyelhető a média negatív hatását kiküszöbölő szabályozással kapcsolatban. Buckingham érdekes – s egy föntebb is hivatkozott részletes pszichológiai vizsgálattal (Hoffner et al., 2001) egybehangzó – eredménye szerint a szülők többsége bevallja ugyan, hogy gyermeke utánozza a televízióban látottakat, azokat mégsem tartja veszélyesnek, mert saját gyermeke esetében ezt a játék egy formájának véli, és valószínűtlennek tartja, hogy gyermeke ténylegesen erőszakot követhet el. Ugyanezek a szülők azonban már nem bíznak szülőtársaik nevelési erényeiben, és úgy vélik, hogy káros következménnyel járhat az életben, ha más gyerekek is utánozzák a televízióban látottakat – adott esetben az agresszív jeleneteket –, mert szerintük a többi szülő nem képes kontrollálni gyermekei rossz cselekedeteit. Buckingham vizsgálataiból az is kiderült, hogy a szülők úgy érzik: ha gyermeküket a média nem is közvetlenül sarkallja agresszív cselekedetekre, érzelmileg megzavarhatja, rettegéssel töltheti el. A tízéves gyermekek többsége úgy gondolta, hogy bár a televízióban látható erőszak okozhat erőszakot a valóságban is, ez a hatás csak a náluk fiatalabb gyermekek esetében érvényes. A tízévesnél fiatalabb gyermekek is úgy vélték, hogy őket már nem befolyásolják a tömegkommunikációs eszközök. Érdemes megjegyezni, hogy Buckingham szerint a gyermekek azért tartják saját magukat befolyásolhatatlannak, mert a média hatásáról alkotott vélemény része a gyermekek önértékelésének: az, hogy ennek kapcsán határozottnak írják le magukat, éretlenségüket kompenzálja.

Ugyancsak Nagy-Britanniában készítettek recepcióvizsgálatot a British Film Institute megbízásából arról, hogyan vélekednek a gyermekek és a felnőttek az erőszak, a szexualitás, a durva beszéd televíziós megjelenítéséről (a vizsgálatról Gauntlett & Hill [1999] monográfiájában olvasható beszámoló). Ez a recepcióvizsgálat 1991 és 1996 között folyt. A kutatásban részt vevő 427 személy naplót vezetett televíziózási szokásairól, valamint olyan kérdésekre válaszolt, amelyek célja annak felfedése volt, hogy miként vélekednek maguk a válaszadók a James Bulger-ügyhöz vagy a Dunblane-ben történtekhez – ahol egy középiskolás megölte 16 társát – vagy a Született gyilkosok című film betiltásához hasonló médiaetikai kérdésekről. Több kérdés foglalkozott azzal, hogy a nézők hol húznák meg azt a határt, ahol az elfogadhatatlan szexualitás, a durva beszéd és az erőszak kezdődik. A kutatás eredményei szerint míg az idősek nagy többsége határozatlan véleményt formált a tévés erőszakról, a fiatalabbak jelentős hányada nem volt meggyőződve a televízióban látható erőszak negatív hatásáról. A kísérletben részt vevők különválasztották a fiktív és a valós erőszakot bemutató mozgóképek megítélését. A többség úgy vélte: mérsékelni kellene a hírekben látható erőszak mennyiségét, ám nem szükséges visszaszorítani a filmekben, a kitalált történetekben megjelenő agressziót, mert az embereknek lehetőségük van ízlés szerint választani a műsorok között. A nézők többsége elítélte ugyan a híradókban bemutatott erőszakos jeleneteket, egy részük mégis szükségét érezte ezeknek azért, hogy megismerhessék a világ történéseinek valódi jelentőségét. Bár a megkérdezettek többsége tartott az erőszak ábrázolásától, a válaszadók összességében nem gondolták szükségesnek az erőszakos képek eltávolítását, betiltását.

A Bulger-ügy és a dumblane-i vérengzés igen nagy publicitást kapott a brit sajtóban, így a kutatásban részt vevő nézők jól ismerhették a közvélemény által ezek kapcsán elfogadott álláspontot. A sajtóban megjelent érvek ellenére kevesen kapcsolták össze a két esetet a médiában megjelenő erőszakkal. A 427 válaszadóból mindössze ketten említették meg James Bulger meggyilkolása kapcsán, hogy kilenc óra előtt nem szabadna erőszakot mutatni a televízióban, a Dunblane-ügy kontextusában pedig tizenöten reflektáltak a bűnesetek és a média kapcsolatára. Bár a kísérletben részt vevők többsége megemlítette a gyermekek és a televíziós erőszak közötti kapcsolatot – így föltehetően ők is a Bulger-ügyre, illetve a Dunblane-ben történtekre kívántak utalni –, a kutatók szerint nehezen értelmezhető, hogy miért volt ennyire alacsony a specifikus megjegyzések aránya. A dunblane-i történések kapcsán sok naplóíró néző leginkább a tragédia média általi megjelenítését kifogásolta: elfogadhatatlannak tartották az újságírók érzéketlenségét és azt a nyíltságot, ahogyan az érintettek személyes adatait kezelték.

A Policy Studies Institute (PSI) a Bulger-ügy után, a videokazetták terjesztésének a törvényhozás által tervezett szigorításai kapcsán kezdte meg a tanulmányunk 2. fejezetében hivatkozott hatáskutatását Nagy-Britanniában (Newburn & Hagell, 1995). A politika és a szociológus kutatók kapcsolatának tanulságos példájaként tekintik a szakirodalomban, hogy a PSI hatáskutatását a törvényhozás csupán addig tartotta a törvényhozó döntést meghatározó vizsgálatnak, amíg az eredmények ki nem mutatták, hogy nem sikerül egyértelműen bizonyítani a bűnözés és a televíziózási, filmnézési szokások közötti párhuzamot (Barker, 1997). A PSI eredményei inkább arra utaltak, hogy a média hatásának eltúlzása helyett a kutatóknak hangsúlyt kell helyezni a nehéz társadalmi helyzetben élő, lassan bűnözővé váló fiatalok sorsának kilátástalanságára, valamint a médiában látható agresszió kutatásának és társadalmi szerepének értelmezésére. Sem a politika, sem a média nem vette komolyan a PSI eredményeit és következtetéseit: a Bulger-ügy kapcsán megszigorították a kölcsönzők nyitvatartását, és betiltották a Gyermekjáték III. című filmet; a büntethetőség korhatárát pedig 14-ről tíz éves korra csökkentették (Ferman, 1994).

A Joint Industry Group 1997-ben készített recepcióvizsgálata (lásd Gauntlett & Hill, 1999) szerint Nagy-Britanniában az emberek tisztában vannak az este kilenc órai „vízválasztóval”, amely előtt nem lehet bemutatni túlzottan agresszív jelenetet. Bár jó néhányan szkeptikusak a vízválasztó hatékonyságával kapcsolatban, mégis úgy érzik, hogy ez, valamint a távirányító lehetnének a médiaszabályozás hatékony eszközei. A nézők tájékozódni kívánnak a műsorokról, és fontosnak tartják a vízválasztót, mert ez az időpont megbízhatóan jelzi számukra, hogy milyen műsorokra számíthatnak a késő esti órákban. Az erőszak megjelenésének szigorúbb korlátozását a válaszadók több mint fele nem fogadná el, mert a televízió médium: közvetítői szerepet tölt be, így elsődleges feladata a világról, s ezzel együtt a világban jelentkező erőszakról való tájékoztatás a felnőttek számára.

A politika és a sajtó a Policy Studies Institute kutatásához hasonlóan Henry Jenkins amerikai médiaszakértő elgondolásait sem fogadta el. Jenkins tanulmányának és megoldáskeresésének apropója a littletoni (Egyesült Államok) Columbine High Schoolban történt iskolai vérengzés – amelynek során két iskolás 12 társát lőtte le – egyéves évfordulója volt (Jenkins, 2000). Jenkins szerint a médiaerőszakról szóló vitát és a morális pánikot több tényező generálja. A populáris kultúra mára olyan elsőrendű területté vált a tinédzserek számára, ahol a felnőtteknek kifejezhetik szabadságvágyukat. Másrészt a szülők éppúgy tartanak a technikai fejlődéstől, mint a kamaszok kultúrájától. Jenkins egy olyan kutatás eredményeit idézi, amely szerint az amerikaiak 80 százaléka tartja felelősnek az internetet az iskolai lövöldözésekért.¹⁹ Az, hogy a szülők úgy érzik: a gyermekeik erőszakosabbak, Jenkins szerint csak a nagyobb nyilvánosság miatt van, valamint azért, mert a nyugati, s különösen az amerikai civilizáció sajátos módon kiüresíti a gyermeket mint politikai alanyt, s egy általánosan alkalmazható politikai szimbólummá teszi. Jenkins úgy véli, hogy a gyermeket a nyugati kultúrában éretlennek, irracionálisnak bélyegzik, s elemzésének célja, hogy felfejtse ezt a szerinte mitikus elképzelést, és alternatív módon elemezze a gyermeki kultúrát. Jenkins nem megszüntetni kívánja a gyermeket és a felnőttet elválasztó határokat, hanem a gyermekek értő támogatására szeretné sarkallni a felnőtteket, így azokat is, akik a gyermekek médiafogyasztását kritizálják.

Jenkins a littletoni vérengzést követő szenátusi meghallgatások résztvevőjeként a politikusok mellett a kutatókat is bírálta, mert a morális pánikok legitimációját a tudományos kutatásokban látta. Elsősorban azokat a szakértőket kritizálta, akik úgy vélték, hogy a történelmi témát feldolgozó filmek esetében elfogadható az erőszak, míg más műfajok, például a krimik vagy az akciófilmek esetében nem indokolt az erőszak bemutatása, mert azok csak az izgalom fokozására szolgálnak. A szenátorok mindenesetre nem tehettek javaslatot olyan törvény megalkotására, amely a sajtószabadság alapelvébe ütközött volna, ezért csupán ajánlást fogalmaztak meg, amely az „erőszakos cselekedeteket elősegítő” alkotások önkéntes visszavonására kívánta rábírni a filmforgalmazókat és a szórakoztatóipart. Az ajánlás hatására a Basketball Diaries című film forgalmazását megszüntették, s a bizottság előtt bírált Marilyn Manson több koncertjét lemondták. Jenkins értékelése szerint a gyilkosság és az azt követő vizsgálat hatására morális pánik alakult ki, amely a legkomolyabban azokat az iskolákat érintette, ahol ideiglenesen még az internet-hozzáférést is megszüntették (Jenkins, 2000).

Jenkins úgy véli, hogy mivel a média a kultúra része, a médiában látható konfliktusok nézőkre gyakorolt hatását nem lehet laboratóriumi körülmények között végzett pszichológiai vizsgálatokkal eredményesen értékelni (Jenkins, 2000). Érvelése szerint ha ténylegesen létezne közvetlen kapcsolat az iskolai lövöldözések és a videojátékokban, a televízióban és a mozifilmekben látható erőszak között, akkor ezeknek a gyilkosságoknak nem az iskolában, hanem játéktermekben, mozikban kellett volna megtörténniük. Jenkins bírálói szerint azonban az erőszak szükségképpen azok ellen irányul, akik a gyermekek „ellenségei”, tehát a nem kedvelt tanárok, osztálytársak ellen. Természetes, hogy mindez az iskolában történik, ahol a gyermeket a valódi konfliktusok érik, s ahol egyesek erre csak valódi fegyverrel képesek reagálni. Mindenesetre amíg a tanárok magyarázat nélkül tiltanak ahelyett, hogy értelmeznék a filmeket és megértenék a fiatalok motivációját, nehezen várható, hogy a gyermekek és az iskola között egyetértés alakuljon ki a média tekintetében.

David Gauntlett brit médiakutató Jenkinshez hasonlóan nem vitatja, hogy a szociálisan hátrányos helyzetben lévő, megfelelő szülői gondoskodás nélkül felnövő gyermekek számára a médiában látható erőszak valós veszélyeket rejt, de kritikával illeti a média lélektani hatásvizsgálatait is (Gauntlett, 2001). A gyermekek többsége a két kutató szerint nincs veszélyben, ezért úgy vélik, hogy azok, akik végletesen elítélően nyilatkoznak a médiaerőszak kérdésében, leegyszerűsítik a problémát, hiszen a tiltás és a cenzúra erőltetetten egyszerű megoldása volna egy összetett kérdésnek. Gauntlett és Jenkins szerint a médiában látható erőszakra az oktatás bővítése és az elemző beszélgetések adhatnának megfelelő választ.²⁰ A kutatók szerint komoly probléma, hogy a pszichológiai empíriában nem kívánják értelmezni az erőszak társadalomban betöltött szerepét, és a teljes filmek, műsorok ismerete nélkül, kiragadott jelenetek alapján ítélnek el képsorokat, hiszen az erőszaknak helye is lehet az egész történetet, egy-egy politikai, társadalmi helyzetet vagy a közösség kultúráját vizsgálva – gondoljunk csak a háborús borzalmak realitását bemutató képek társadalmi (például preventív) értékére. A tömegkommunikáció által közvetített erőszak nem értékelhető, ha nem ismerjük a környezetet, amelyben a fogyasztó a közvetített tartalommal találkozik (Jenkins, 2000).

Jenkins (2000) összegzésképpen öt pontban foglalta össze a pszichológiai elemzésekkel szembenállónak tekintett szociológiai médiakutatás alapelveit:

1. A médiafogyasztás nem passzív tevékenység: a tömegkommunikációt konstruktívan és destruktívan egyaránt fölhasználhatjuk életünkben.

2. A médiafogyasztás folyamat, s az üzenetekre adott azonnali érzelmi reakciók csak hosszabb idő után értelmezhetők, s tekinthetők valódi válasznak.

3. A társadalmi, kulturális szempontból eltérő háttérrel rendelkező emberek eltérően reagálnak a médiában látható üzenetekre.

4. A fogyasztónak a médiában látottakra adott válasza gyakrabban tekinthető kreatívnak, mint utánzónak, mert a televízióban, a moziban látottak nem egyértelmű utánzásra sarkallnak bennünket, csupán adalékok az általunk kijelölt út megjárásához.

5. Életünkre a való világ törvényei vannak hatással; a televízióban látottak legfeljebb annyiban befolyásolnak minket, hogy megerősítik előítéleteinket, hajlamainkat.

Jenkins (2000) konklúziója szerint a kulturális tartalmakra vonatkozó szabályozást – a szólásszabadság rovására – nem tanácsos szigorítani a morális pánik hatására. Míg a középiskolai gyilkosságokat elkövető diákok elidegenedéséért sokan a túlzott internetfüggést teszik felelőssé, Jenkins szerint az internet sokak számára új kapcsolatok kialakulásának lehetőségét jelenti. Kiemeli a homoszexuális diákok helyzetét, akik az internet világában több közösségben találkozhatnak társaikkal, s így megerősödhetnek a társadalom homofóbiájával szemben. Sok iskolai erőszakos cselekedet oka volt az Egyesült Államokban, hogy az elkövető gyermekek nem érezték elfogadottnak magukat az iskola közösségében: úgy érezték, hogy szokásaik, kultúrájuk vagy éppen szexuális orientációjuk miatt a többség nem fogadja be őket. Jenkins szerint hiába beszél médiaszabályozásról a felnőtt közvélemény addig, amíg a médiától független okokból a gyermekek egy része nem érzi magát biztonságban az iskolában, és a személyiségtorzulás szélsőséges formájában erőszakot alkalmaz.²¹ Jenkins szerint nagyon fontos volna a médiaoktatás, valamint a tömegkultúráról folytatott diskurzus elindítása a diákok, a szülők és a tanárok között, mert meg kell értenünk, hogy miért vonzódnak a gyermekek bizonyos kulturális termékekhez. A játék- és médiaiparnak is önvizsgálatot kell végeznie, mert nem csupán erőszakossága, hanem fantáziátlansága és butasága is sokat árt a gyermekeknek.

8. A szabályozás vagy az oktatás a megoldás?

A médiában megjelenő erőszakról folytatott tudományos vita különleges jelentőségét a médiaszabályozásra és a médiaoktatásra gyakorolt hatása adja, ezért utalunk a Magyarországon, az Európai Unióban és az Amerikai Egyesült Államokban hatályos, televíziós tartalmakat érintő jogi szabályozás elemeire, és ismertetünk néhány médiapedagógiai módszert. Magyar nyelven Szilády Szilviának (2001) az ORTT számára készült részletes tanulmánya foglalja össze a jogi szabályozás kérdéseit; ismertetésünkben elsősorban ezt vesszük alapul. A jogi szabályozás kérdését tekintve a magyar szakirodalomban Sükösd Miklós és Cseh Gabriella (2001), Kertész Krisztina (2001), Halmai Gábor (2001), valamint Bayer Judit (2001) tanulmányaihoz is fordulhat az olvasó. A mozgóképoktatás nemzetközi és hazai történetével, módszertanával Szíjártó Imre (2001) tanulmánya foglalkozik részletesen az általunk ismertetett pedagógiai koncepciókon kívül.

8.1. A szabályozott média

Az Emberi Jogok Európai Egyezményének 10. cikkelye biztosítja a véleménynyilvánítás és az információs szabadság jogát, s az európai államok alkotmányainak és médiatörvényeinek megfelelően hangsúlyozza a média felelősségét a sajtószabadsággal kapcsolatban: a szabadságjogok gyakorlása kötelezettségekkel és felelősséggel jár együtt, és az állami ellenőrzés különböző szintjeinek vethető alá (Szilády 2001).

Az Egyesült Államokban számos szenátusi vizsgálat hatására (lásd például Jenkins [2000] föntebb ismertetett vizsgálatát) a televízióknak és a filmstúdióknak tett törvényhozási ajánlásokkal, valamint tartalomkorlátozásra alkalmas technikai eszközökkel próbálják elejét venni az erőszak túlzott megjelenítésének. A V-chip az Egyesült Államokban minden újonnan eladott televíziókészülékbe beépített áramkör, amelynek segítségével tulajdonosa könnyedén letilthatja a képernyőről a nem kívánatos tartalmakat, ha a műsorszolgáltató a sugárzott adást ellátta a műsor jellegére vonatkozó jelzésekkel. Ez azonban nézettségcsökkenéssel járhat a kábeltévé-társaságok számára, mert például egy-egy szülő belátása szerint tilthat vagy engedhet televíziójába bizonyos típusú műsorokat. Védettséget biztosíthat az elektronikus programvezérlő (EPG) is, amely egy, a műsorszámokkal kapcsolatos részletes információk lekérését, illetve műfajok vagy tárgyszavak szerinti keresést lehetővé tévő elektronikus műsorújsághoz hasonlítható. A tartalomkorlátozás legszabadelvűbb formái, a kódolt formában jelentkező szolgáltatások (Pay-TV, Pay-per-View, Video-on-Demand) esetében a nézők döntik el, hogy előfizetnek-e az erőszakos vagy pornográf műsorokat sugárzó csatornákra (Keller & Verhulst, 2000, idézi Szilády, 2001). Bár a V-chip-technológia jelenleg nem használható az Európai Unió analóg rendszereiben, Európában is dolgoznak a korszerű tartalomkorlátozó rendszerek kifejlesztésén, valamint törvényekkel szabályozzák a médiában megjelenő tartalmat. Az Európai Unióban az egyes országok törvényei mellett az Emberi Jogok Európai Egyezménye és az Európa Tanács által 1989-ben elfogadott, majd 1997-ben a tömegkommunikáció technológiai változásainak megfelelően több ponton módosított Határokon Túli Televíziózás Európai Egyezménye szabályozza a televíziózást. Ez kimondja, hogy a kiskorúak testi, szellemi és erkölcsi fejlődésére súlyosan ártalmas műsorszámokat – különösen a pornográf, valamint az indokolatlan erőszakot bemutató műsorszámokat – egyáltalán nem, a kiskorúak testi, szellemi és erkölcsi fejlődésére ártalmas műsorszámokat pedig csak bizonyos óvintézkedések mellett (a nézők figyelmének verbális felhívásával vagy a műsorszám egész sugárzási ideje alatt vizuális jelzés alkalmazásával) lehet közzétenni (lásd Szilády, 2001).

Természetesen kérdés, hogy mit ért a jogalkotó a „fejlődésre ártalmas műsorszám”-on. A kétértelműen megszövegezett jogszabályok lehetőséget kínálnak a rugalmas értelmezésre, ezért gyakori, hogy az EU-irányelvet egyes országok saját kultúrájuknak és szokásaiknak megfelelően alkalmazzák. Svédországban például a kereskedelmi és a közszolgálati műsorszolgáltatók nem sugározhatnak erőszakos műsorokat este kilenc óra előtt. A norvég médiaszabályozás elvei szerint pedig az erőszak és a humor együttes ábrázolása bagatellizálja az erőszakot, s a kiskorú nézők személyiségfejlődésére kifejezetten kedvezőtlen hatásúnak kell tekinteni. Az Európai Unión belüli értelmezési és szabályozási különbségekkel kapcsolatban még egy lényeges eltérést említsünk meg: míg Spanyolországban a filmek életkor szerinti besorolását minisztériumi direktíva, Hollandiában csupán ajánlás határozza meg.

A magyar médiaszabályozás az Európai Unió gyermekeket védő jogszabályait veszi figyelembe. A médiatörvény 2002 nyarán született módosítása alapján a műsorszolgáltatóknak öt kategóriába kell sorolniuk a műsorokat annak megfelelően, hogy az adott tartalom kelthet-e félelmet a fiatalkorúakban, vagy – amint a törvény fogalmaz – alkalmas-e a kiskorúak fizikai, szellemi vagy erkölcsi fejlődésének kedvezőtlen befolyásolására. Az első kategóriába, vagyis a korhatár nélkül vetíthető műsorok közé tartozó tartalmakat jelzés nélkül lehet közzé tenni; az ötödik kategóriába tartozó, azaz pornográfiát vagy szélsőséges, illetve indokolatlan erőszakot tartalmazó műsorszám nem tehető közzé. Ez a szabályozás csak akkor működhet kielégítően, ha a műsorszolgáltatók a törvény szubjektív elbírálást lehetővé tevő előírásait megfelelő körültekintéssel hajtják végre, és valóban meg kívánnak felelni a jogszabálynak.

8.2. Az önszabályozó média

Magyarországon a média jogi szabályozását olyan jogi szankciókkal nem járó ajánlások egészítik ki, mint a Visegrádi Irányelvek (Fletcher, 2001) című etikai kódex, amely a rádiós és televíziós újságírók számára javasolt etikai alapvetés. Az 1998 és 2000 között három szakmai vita alapján összegzett normarendszer elsősorban az újságírószakmára vonatkozik. Az etikai kódex erőszakkal kapcsolatos tételeinek célja, hogy az elektronikus média munkatársainak segítsen megtalálni az egyensúlyt a hírekben, a tudósításokban szereplő áldozatok, elkövetők személyiségi jogaival összhangban úgy, hogy a néző a látottak alapján érzékelje a történések fontosságát és a következmények súlyát. Az újságírásban kialakuló normakövetés ahhoz is hozzájárulhat, hogy a törvényi szabályozások mellett a szakmai alapelvek is előtérbe kerüljenek mind a közszolgálati, mind a kereskedelmi televíziókban. A Magyar Újságírók Országos Szövetsége, a Magyar Újságírók Közössége, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, valamint a Sajtószakszervezet közös etikai alapelveket dolgozott ki, amelyek megfelelnek az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 44. rendes ülésén és a Nemzetközi Újságíró Szövetség 1986. évi világkongresszusán az újságírói magatartásról elfogadott nyilatkozatoknak. A négy magyar újságíró-szervezet közös etikai kódexe elsősorban a hírek, a riportok, a hírműsorok készítőire vonatkozik. A közös etikai alapelvek 8. § d) pontja kimondja:

„A tömegtájékoztatási eszközök hatása nagy az ifjúságra. Az újságíró etikai kötelessége, hogy ne terjessze az erőszak dicsőítését, a nemiség profanizálását és öncélú megjelenítését, a »pénzért minden lehetségesŤ szélsőséges szemléletet.”

A közös elvrendszer a nyelvhasználatban megjelenő agresszivitást is szabályozza: a 8. § c) pontja szerint

„…az újságíróknak etikai kötelességük szerepet vállalni társadalmi összeütközések esetén a feszültségek feloldásában, a bizalomra, a türelemre való ösztönzéssel.”

A magyar országos televíziók etikai kódexei és műsorszolgáltatási szabályzatai azokat az elveket közvetítik, amelyek az újságíró-szervezetek által megfogalmazott etikai kódexben is olvashatók. A magyar közszolgálati televíziók etikai alapelveiről az egyes televíziók közszolgálati műsorszolgáltatási szabályzatai rendelkeznek az említett elveknek megfelelően: tiltják az öncélú erőszak ábrázolását, vagy – a médiatörvény előírásainak is megfelelően – meghatározzák, hogy előzetes jelzéssel kell ellátni az erőszakos jeleneteket, s hogy a gyermekek védelme érdekében az erőszakos jeleneteket tartalmazó műsorszámokat, műsor-előzeteseket, reklámokat csak meghatározott idősávban lehet bemutatni. A két országos, földi sugárzású kereskedelmi televízió közül ismereteink szerint csak az RTL Klub rendelkezik átfogó, a televíziózás egészére vonatkozó etikai szabályzattal. Ebben például az olvasható, hogy mivel a televízió

„családbarát műsorpolitikát követ, [ezért] a gyermekeknek szánt műsorokat nem teszi közzé olyan időszakban, amikor feltehetően sok kiskorú nézi az adást” (Magyar RTL Televízió Rt., Etikai Kódex, 15. fejezet, 1. §)

Ezzel összhangban a műsorelőzeteseket is úgy kell felépíteni, hogy az összeállítás mindig az adott napszaknak megfelelő legyen, azaz ne tartalmazzon túlzottan erőszakos jeleneteket akkor, amikor még gyermekek is nézhetik a televíziót. Az etikai szabályzatokkal kapcsolatban érdemes megjegyeznünk: személyes megkeresésünkre az említett – közszolgálati, illetve kereskedelmi – televíziók számos munkatársa nem tudott saját televíziójának egyébként létező etikai kódexéről.

A jogi eszközökön túl a médiaerőszakot a televíziótársaságok közgazdasági megfontolások alapján is csökkenthetik. Jó példa az erőszak bemutatásának előnytelen gazdasági hatására az, hogy a 2003 elején indított iraki háború kezdetén a hirdetők a békeidőkhöz képest kevesebb reklámmal kívántak szerepelni az élőben közvetített háború erőszakos képei mellett. Bushman és Bonacci (2002) új, meghökkentő szakmai eredménye alátámasztja a hirdetők döntését: az erőszak, s egyben a szex bemutatása csökkenti a reklámokra való emlékezést.

8.3. A média az iskolában

Azok a kutatók (így például Bragg, 2001; Jenkins, 2000), akik szerint veszélyes lehet külső szabályozással és technikai védelemmel korlátozni a demokrácia legfontosabb intézményének, a véleménynyilvánítás szabadságának működését, a szabályozás hibáira hívják fel a figyelmet. Szerintük ugyanakkor a nézőknek, illetve a családoknak is meg kell hagyni a jogot, hogy eldöntsék, mit néznek meg. Számos, tanulmányunkban hivatkozott médiaelemző (Buckingham, 2002; Bragg, 2001; Jenkins, 2000) véli úgy, hogy a tömegkommunikációban megjelenő tartalom megfelelő osztályozása, valamint a médiát értelmező oktatás bevezetése a szülők segítségére lehet abban, hogy kialakítsák gyermekeik televíziózási szokásait.

A médiaerőszak hatásainak korlátozására az 1980-as évektől számos oktatási programot fejlesztettek ki és teszteltek mind Amerikában, mind Európában. Marcel Frydman ([1993] 1999) évtizedes kutatási programot épített föl erre a témakörre, s agressziómegelőző ismeretterjesztő programjának jótékony hatását számos kísérletben és terepvizsgálatban mutatta ki. Frydman iskolai keretek közé szánja programját, amely erőszakos filmek tartalmának és filmkészítési fortélyainak csoportos megvitatását, illetve a néző képernyőn látott agresszivitásra reagáló érzelmeinek kifejezését megkönnyítő technikákat foglal magában. Újabban Nathanson és Cantor (2000) javasolt olyan programot, amelyben a gyermekkorú nézőt arra sarkallják, hogy érzelmileg próbáljon azonosulni a képernyőn látott agresszió áldozatával, ami hatékonyan csökkentheti a nézői agressziót. E kutatók amellett foglalnak állást, hogy ha a médiában megjelenő agressziót nem tudjuk szabályozni, a szakemberek – pedagógusok, pszichológusok – legfontosabb teendője a gyermekeket és a felnőtteket passzív médiafogyasztóból aktív, értékelő nézőknek nevelni.

A brit Sara Bragg (2001) szerint a nevelés segít a gyermekeknek a médiából kapott üzenetek feldolgozásában; Bragg a médiaerőszakkal kapcsolatos oktatási programok közül a holland (Voois & van der Voort, 1993) és az amerikai modellt (Beyond Blame-program, lásd Center for Media Literacy, 1994) állítja szembe egymással. A holland programot 3500 iskolában hajtották végre, és a brit iskolák egy részében is bevezették. Az Amerikai Egyesült Államokban 1500 példányban adták el az ottani program módszertani anyagait, amelyek a politikusok körében is népszerűek lettek (Bragg, 2001). A két oktatási módszer kidolgozói nem vitatják a pszichológiai kutatások eredményeit. Céljuk azonban, ellentétben a médiaellenes kampányokkal, hogy a gyermekeket a nevelés eszközeivel vezessék rá a tömegkommunikáció értő használatára, és segítsenek nekik megtalálni és értelmezni az erőszak társadalmunkban elfoglalt helyét. Frydman ([1993] 1999), Nathanson és Cantor (2000), valamint Anderson és munkatársai (2001) is az ilyen pedagógiai programokban látják a médierőszak-probléma egyik lehetséges orvoslását. A holland módszer részeként krimisorozatokból vett részletek után valódi nyomozók, rendőrök munkáját bemutató filmeket vetítenek a gyerekeknek. Rendőrök beszélnek a megrázkódtatásról, amelyet egy gyanúsított lelövése okoz nekik, valamint a sajtó általi meghurcoltatásukról. A program rá kívánja ébreszteni a gyermekeket arra, hogy ami a televízióban jelentéktelennek, veszélytelennek tűnik, az a valóságban tragédiát hordozhat. Az Amerikában alkalmazott Beyond Blame-programban részt vevő tanulók olyan filmrészleteket láthatnak az órákon, amelyek alapján a pedagógusok azt hangsúlyozzák, hogy milyen következményei lehetnek az erőszakos cselekedeteknek, valamint hogy az erőszak könnyen generálhat újabb erőszakot. A Beyond Blame-program a klasszikus drámák adaptációiban és a művészfilmekben megjelenő erőszakot a drámai folyamat elemeként, a karakterek jellemzéséhez használt fontos eszközként értékeli, míg az akciófilmekben látható erőszak a program szerint öncélú, és csak a további akciók előkészítésére szolgál.

Bragg bírálja az Egyesült Államokban elindított módszert: szerinte az a Beyond Blame célja, hogy a gyermekek viselkedését az iskolában hallottak, és ne a televízióban látottak befolyásolják, ezért a gyermekeket éppúgy passzív egyedekként kezeli a tömegkommunikáció szempontjából, mint a morális pánikokat gerjesztő kampányok. A program – céljaitól eltérően – kevéssé képes aktív és tudatos médiafogyasztókat nevelni, ha nem kíváncsi az ő szabad véleményükre (Bragg, 2001).

Nagy-Britanniában David Buckingham módszere a gyermekeket kisfilmek alkotására tanítja, amelyeket közösen értelmeznek az oktatóikkal. Buckingham szerint ez a módszer az erőszak életükben betöltött helyének megértését segíti elő (Buckingham, 2001). Bragg (2001) úgy értékeli, hogy ez a módszer önállóan gondolkodó gyermekeket nevel, nem a nevelők eszméinek reprodukálóit. Az oktatás feladata Buckingham és Bragg szerint nem az, hogy a tanuló készen kapott morális alapokon ítélje meg a média üzeneteit, hanem hogy segítse őt azok megértésében.

Hartai László és Muhi Klára Mozgóképkultúra és médiaismeret (1998) címmel megjelent tankönyve alapján a magyar médiaoktatást Buckingham és Bragg elveihez közel állónak tekinthetjük. A magyar médiaoktatási stratégia célja, hogy a gyermekek saját véleményt és önálló értelmezéseket alkossanak a filmművészet alkotásaival és a médiában megjelenő tartalmakkal kapcsolatban, s mindezt megfelelő történeti és műfajismereti tudásra alapozzák. A médiaismereti órák felölelik a tömegkommunikáció teljes rendszerét és társadalmi hatásait (a nyomtatott sajtóét is). A tantárgyat önálló iskolai tárgyként vagy más művészeti tárgyakkal összekapcsolva szakkör és fakultáció keretében egyaránt oktathatják Magyarországon. A szakértők azt javasolják, hogy a pedagógusok a tanulókkal gyakorlati oktatás – iskolai újság, rádió vagy televízió működtetése – kapcsán vitassák meg az elméleti összefüggéseket (Hartai & Jakab, 1996). Kérdés persze, hány fiatalhoz jut el Magyarországon ez a jelenleg fakultatív tantárgy részeként szereplő oktatási program.

9. A médiaerőszak-vita jövője

Rövid összefoglaló tanulmányunkban a médiaagresszió-kutatásban részt vevő eltérő diszciplínáikat és azok álláspontjait mutattuk be. Érzékeltetni kívántuk, hogy a különböző álláspontok mögött nemcsak szakmai, hanem tudományon kívüli – politikai, közéleti-társadalmi – motiváció is hat. Fontosnak tartjuk megemlíteni: a médiabeli agresszió erőszakra sarkalló hatását egyöntetűen alátámasztó bőséges empirikus kutatási anyagból levonható következtetések és a médiakutatás értelmező elméleti iránya csak a felületes szemlélő számára állítható élesen szembe egymással. Véleményünk szerint az agresszió társadalmi szerepét értelmező elméletek – köztük a morális pánik elmélete – nem ellentmondanak a pszichológia szolgáltatta empíriának, hanem legfeljebb értelmezik a kísérletek és a vizsgálatok adatait. Úgy gondoljuk, hogy bár a konkrét kísérletek csak konkrét módszertani kritika alapján értékelhetők, a médiakutatók bírálatainak erénye, hogy rámutatnak: a kísérletek és a vizsgálatok eredményei nem föltétlenül a befogadás valódi természetéről szólnak. Míg a pszichológus szerzők, néhány kivételtől eltekintve, nem tartják feladatuknak – hibásan –, hogy rámutassanak az agresszió médiában betöltött lehetséges szerepeire, és értelmezzék e szerepeket, a médiakutatók, szociológusok igen keveset hivatkoznak a lélektani kutatások eredményeire. A médiában megjelenő agresszió kutatása és értelmezése sem teljesnek, sem elégségesnek nem tekinthető a pszichológusok és a médiaelmélettel foglalkozók közötti szakmai párbeszéd elindítása nélkül.

A morálispánik-felfogás ráirányíthatja a tudósközösség és a társadalom figyelmét arra, hogy az agresszív média nem egyedüli – bár néha igen jelentős – kiváltó oka az agresszív viselkedésnek, s az agresszív médiáról szóló társadalmi diskurzusban az agresszióhatások tüzetesebb elemzésére sarkallhat. Az agresszív média erőszakot generáló hatásairól szóló empirikus bizonyítékok valósága nem terelheti el kizárólagosan a figyelmet, a közbeszédet az agresszív viselkedés médián kívüli, valamint médiahatásokat befolyásoló okairól – akkor sem, ha ezek az okok nehezebben fejthetők föl és kezelhetők, vagy esetleg politikai érdekeket sértenek. A közvéleménynek, a politikusoknak és a jogszabályok előkészítőinek jóval több figyelmet kellene szentelniük az agresszív gyermekek szociális, kulturális és – adott esetben a médiától függetlenül kifejlődő – lélektani problémáinak szakmai kutatására. A morális pánik elmélete egyben rámutathat: számos kizárólagos, csak a médiaagressziót hibáztató konklúzió, amelyet – még ha jó szándékkal is – az empirikus eredmények alapján vonunk le az erőszakos médiával kapcsolatban, logikai hibát rejt. A pszichológiai kutatások túlnyomó többsége természetesen nem azt igazolja, hogy a médiaerőszak a való világban tapasztalható agresszió kizárólagos vagy legfontosabb oka. Hangsúlyozni kívánjuk, hogy világlátásunk, etikai meggyőződésünk révén semmiképpen nem foglalhatunk állást az agresszív viselkedést generáló vagy fokozó médiát bírálók ellen; tanulmányunkkal csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy a médiaagresszió-kérdés teljesebb megválaszolása, értékelése nem lehetséges a médiaagresszió hatásának kellően el nem ismert vagy éppen eltúlzott értelmezése révén.

Tanulmányunkban rá kívántunk mutatni, hogy a jövő kutatásaiban több figyelmet tanácsos szentelni az agresszió általunk vázolt kerülő útjainak, valamint azoknak a személyiségbeli és társadalmi környezetbeli változóknak, amelyek a médiaerőszak hatását – föltehetően meghatározó mértékben – befolyásolják. A kutatásokban annak megválaszolása sem halasztható tovább, hogy az előzetes személyes tapasztalatok milyen mértékben határozzák meg a média hatásait, s hogy a fogyasztó mennyire képes kritikával kezelni a médiát, és mennyire passzív elszenvedője a hatásoknak. Pontos, megbízható módszertanú empirikus vizsgálatokkal kell meghatározni azt is, hogy a médiafogyasztó gyermek hogyan képes értelmezni a média üzeneteit. A pszichológus elemzőket e kérdés arra sarkallhatja, hogy kutatásaikban több figyelmet fordítsanak a műsortartalmak részletes elemzésére.

A médiaagresszió és az agresszív viselkedés közötti viszonylag alacsony átlagos korrelációs értékek ismeretében (lásd az 1. táblázatot) megfogalmazott bírálatokat, így például Bloom (2002) kritikáját érdemes mérlegre tennünk Bushman és Anderson (2001; Anderson & Bushman, 2002b) érvelésével együtt. Bloom szerint a médiafogyasztás és az agresszív viselkedés között csekélyebb az összefüggés annál, amennyire határozottan a pszichológus szerzők bírálataikban azt megfogalmazzák. Bushman és Anderson azonban amellett érvelnek, hogy ha az agresszív cselekményeknek akár csak kis töredéke ered a médiafogyasztásból – egy 0,3-es korrelációs érték például a variancia kilenc százalékát magyarázza –, a társadalomnak akkor is érdemes normatív intézkedésekre gondolnia csakúgy, mint a dohányzás ellen vagy az óvszerhasználat mellett kardoskodó kampány esetében. Az utóbbiakat 0,4, illetve 0,2-es korrelációs együtthatók kiderítése indította el: a dohányzás és a tüdőrák közötti korreláció értéke 0,4, az óvszerhasználat hiánya és az AIDS-fertőzés között viszont „csak” hozzávetőleg 0,2-es a korreláció (lásd Bushman & Anderson, 2001). Természetesen érvelhetünk amellett, hogy a társadalom morális pánikkal viseltet a dohányzás és a tüdőrák, vagy az óvszerhasználat hiánya és az AIDS kapcsolatát illetően – hasonló esetekben mégis tanácsos megfontolni a szervezett információs kampányok elindítását, hiszen igazoltnak tekinthetjük a veszélyes hatások legalább egy szeletének magyarázatát. Ezzel kapcsolatban azonban azt is hangsúlyozni kívánjuk, hogy míg az AIDS és a dohányzás elleni küzdelem kapcsán indított kampányok során megfogalmazott javaslatokban a közvélemény a két probléma egyértelmű megoldását látja, a médiaerőszak elleni küzdelemben nem adható ilyen egyértelmű válasz anélkül, hogy a társadalom egy része a dohányzás és az AIDS javasolt megoldásához képest egyes esetekben komolyabb jogsérelmet ne szenvedne (a szólásszabadság jogának, az információhoz jutás jogának sérelme).

Nem szabad megfeledkezni az agresszió még föltáratlan vagy társadalmilag nehezebben kezelhető okairól sem; ezeket nem fedhetjük el az ismert (s gyakran társadalmilag „szalonképes”) okokra való kizárólagos hivatkozással. A morális pánikról szóló társadalomtudományi párbeszéd segíthet a teljesebb kép kialakításában.

A teljességre törekvést el nem utasító értékelőknek további nézőpontokat is tanácsos figyelembe venniük a médiában megjeleníteni kívánt agresszív viselkedéssel kapcsolatban. A világtükröző média koncepcióját elfogadó elméletalkotók vagy azok, akik egyetértenek Jenkins (2000) általunk is részletesen hivatkozott állásfoglalásával, nem felejthetik el, hogy a média nemcsak tükrözi, de aktívan alakítja is a világot – a dolgozatunkban hosszasan hivatkozott pszichológiai hatáskutatások éppen ezt igazolják az erőszakkal kapcsolatban. Álláspontunk szerint az egymás kutatásaira nem hivatkozó, egymást felületesen olvasó, egymás módszertanát, elméleteit s előfeltevéseit legtöbbször elégtelenül ismerő felek részéről sokkal konstruktívabb hozzáállás volna szükséges a szélsőséges álláspontok agresszív védelme helyett. Úgy látjuk, hogy az agresszió és a média kapcsolatának tudományos tanulmányozásában ma is nagy szükség van a kutatások részletes és őszinte, nem dogmavezérelt bírálatára, s az elméletek, valamint az empíria hiányosságainak őszinte, nem a támadás vagy a vita elsődleges céljával történő kiemelésére.

A médiaagresszió-kérdés lehetséges végső válaszával kapcsolatban úgy gondoljuk: nyugati kultúránk médiája nem tekinthet el az egyes ember méltóságának tiszteletben tartásától és megőrzésétől – mind a nézők, mind a médiában szereplők esetében.

Irodalom

Anastasio, P. A. & Rose, K. C. & Chapman, J. (1999) Can the media create public opinion? A social-identity approach. Current Directions in Psychological Science, 8, 152–155.

Anderson, C. A. (1997) Effects of violent movies and trait irritability on hostile feelings and aggressive thoughts. Aggressive Behavior, 23, 161–178.

Anderson, C. A. & Bushman, B. J. (2002a) Human aggression. Annual Review of Psychology, 53, 27–51.

Anderson, C. A. & Bushman, B. J. (2002b) Media violence and the American public revisited. American Psychologist, 57, 448–450.

Anderson, C. A. & Bushman, B. J. (2002c) The effects of media violence on society. Science, 295, 2377–2378.

Anderson, D. R. & Huston, A. C. & Schmitt, K. L. & Linebarger, D. L. & Wright, J. C. (2001) Early childhood television viewing and adolescent behavior: The recontact study. Monographs of the Society for Research in Child Development, 66, I–VIII, 1–147.

Atkinson, R. L. et al (1999) Pszichológia. Budapest: Osiris (2. kiadás).

Bandura, A. (2001) Social cognitive theory: an agentic perspective. Annual Review of Psychology, 52, 1–26.

Bandura, A. & Ross, D. & Ross, Sh. A. ([1963] 1981) Film által közvetített agresszív modellek utánzása. In: Csepeli György (szerk.) Csoportlélektan. Budapest: Gondolat, 515–525.

Barker, M. (2001) The Newson Report: a case study in ’common sense’. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 27–47.

Barker, M. & Petley, J. (2001) Introduction: from bad research to good – a guide for the perplexed. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 1–26.

Bayer Judit (2001) A Panaszbizottság ügyei. Médiakutató, ősz. Lásd még: http://www.mediakutato.hu/cikk.php?i=31.

Berkowitz, L. (1989) Frustration-aggression hypothesis: examination and reformulation. Psychological Bulletin, 106, 59–73.

Bragg, S. (2001) Just what the doctors ordered? Media regulation, education and the ’problem’ of media violence. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 87–110.

Buckingham, D. (1993) Children Talking Television: The Making of Television Literacy. London: Falmer.

Buckingham, D. (2001) Electronic child abuse? Rethinking the media’s effects on children. In: Barker, M., Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 63–77.

Buckingham, D. (2002) A gyermekkor halála után – Felnőni az elektronikus média világában. Budapest: Helikon Kiadó.

Bushman, B. J. (1995) Moderating role of trait aggressiveness in the effects of violent media on aggression. Journal of Personality and Social Psychology, 69, 950–960.

Bushman, B. J. (1998) Priming effects of media violence on the accessibility of aggressive constructs in memory. Personality and Social Psychology Bulletin, 24, 537–545.

Bushman, B. J. (1999) Catharsis, aggression, and persuasive influence: Self-fulfilling or self-defeating prophecies? Journal of Personality and Social Psychology, 76, 367–376.

Bushman, B. J. & Anderson, C. A. (2001) Media violence and the American public: Scientific facts versus media misinformation. American Psychologist, 56, 477–489.

Bushman, B. J. & Bonacci, A. M. (2002) Violence and sex impair memory for television ads. Journal of Applied Psychology, 87, 557–564.

Center for Media Literacy (1994) Beyond Blame: Challenging Violence in the Media. http://www.medialit.org/beyond_blame.html

Chomsky, N. (1995) [A Dialogue with Noam Chomsky.] Harvard Educational Review, http://www.gse.harvard.edu/~hepg/her.html [összefoglaló tanulmány]

Chomsky, N. (2001) 9–11. New York: Seven Stories Press.

Cline, V. B. & Croft, R. G. & Courrier, S. (1973) Desensitization of children to television violence. Journal of Personality and Social Psychology, 27, 360–365.

Cohen, S. (1980) Folk Devils and Moral Panics. Oxford: Martin Robertson.

Cohen, S. (2000) Ifjú szörnyetegek. Replika, 40, http://www.replika.c3.hu

Crick, N. R. & Dodge, K. A. (1994) A review and reformulation of social information processing mechanisms in children’s adjustment. Psychological Bulletin, 115, 74–101.

Csányi Vilmos (1999) Az emberi természet. Budapest: Vince Kiadó.

Császi Lajos (1999) Tévéerőszak és populáris kultúra: a krimi mint morális mese. Replika, 35, 21–43.

Császi Lajos (2002) A média rítusai. Budapest: Osiris Kiadó.

Császi Lajos (2003) Tévéerőszak és morális pánik (megjelenés előtt).

Durkheim, E. ([1893] 2001) A társadalmi munkamegosztásról. Budapest: Osiris Kiadó.

Eron, L. D. & Huesmann, L. R. & Lefkowitz, M. M. & Walder, L. O. (1972) Does television violence cause aggression? American Psychologist, 27, 253–263.

Etikai Kódex – A Magyar RTL Televízió Rt. műsorkészítésére, illetve a gyártott műsorok átvételére vonatkozó irányelvei (2001). Kézirat.

Ferman, J. (1994) Annual Report 1993 (British Board of Film Classification [BBFC]). London: BBFC.

Feshbach, S. (1976) The role of fantasy in the reponse to television. Journal of Social Issues, 32, 71–85.

Fletcher, C. (2001) Visegrádi irányelvek. Budapest: BMC Training – British Embassy.

Frydman, M. ([1993] 1999) Televízió és agresszió. Budapest: Pont Kiadó.

Gauntlett, D. (2001) The worrying influence of ’media effects’ studies. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge, 47–62.

Gauntlett, D. & Hill, A. (1999) TV Living – Television, Culture and Everyday Life. London. Routledge & British Film Institute.

Gerbner, G. (2000) A média rejtett üzenete. Budapest: Osiris Kiadó & MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Gerbner, G., Gross, L. (1976) Living with television: the violence profile. Journal of Communication, 26, 173–199.

Grimm, J. (1996) Between anxiety and aggression: Physiological and psychosocial effects of television violence. European Psychiatry, 11, Supplement 4, 215s.

Gusfield, J. (1989) Constructing the ownerships of social problems. Social Problems, 36, 431–441.

Hall, S. ([1976] 1999) A média és az erőszak. Replika, 35, 43–55.

Halmai Gábor (2001) A kommunikációs jogokról. Médiakutató, ősz. Lásd még: http://www.mediakutato.hu/cikk.php?i=30

Hárdi István (2000) Az agresszió világa. Az agresszió fogalma, jelenségtana, elméletei. In: Hárdi István (szerk.) Az agresszió világa. Budapest: Medicina, 17–80.

Hartai László & Jakab György (1996) A mozgóképkultúra és médiaismeret tanításának céljai és feladatai. Iskolakultúra, 6, 19–28.

Hartai László & Muhi Klára (1998) Mozgóképkultúra és médiaismeret. Budapest: Korona Kiadó.

Hoffner, C. & Plotkin, R. S. & Buchanan, M. & Anderson, J. D. & Kamigaki, S. K. & Hubbs, L. A. & Kowalczyk, L. & Silberg, K. & Pastorek, A. (2001) The third-person effect in perceptions of the influence of television violence. Journal of Communication, 51, 283–299.

Hopf, H. & Weiss, R. H. (1996) Horror- und Gewaltvideokonsum bei Jugendlichen. Eine Untersuchung von Sprachproben von Videokonsumenten mit der Gottschalk–Gleser-Sprachinhaltsanalyse. Praxis der Kinderpsychologie und Kinderpsychiatrie, 45, 179–185.

Hough, K. J. & Erwin, P. G. (1997) Children’s attitudes toward violence on television. Journal of Psychology, 131, 411–415.

Huesmann, L. R. (1988) An information-processing model for the development of aggression. Aggressive Behavior, 14, 13–24.

Huesmann, L. R. & Guerra, N. G. (1997) Children’s normative beliefs about aggression and aggressive behavior. Journal of Personality and Social Psychology, 72, 408–419.

Jenkins, H. (2000) Lessons from Littleton – What Congress Doesn’t Want to Hear About Youth and Media. http://www.nais.org/pubs/ismag.cfm?–file_id=1267&ismag_id=14

Johnson, G. J. & Cohen, P. & Smailes, M. E. & Kasen, S. & Brook, S. J. (2002) Television viewing and aggressive behavior during adolescence and adulthood. Science, 295, 2468–2471.

Joint Statement on the Impact of Entertainment Violence on Children: Congressial Public Health Summit (2000, July 26). http://www.aap.org/advocacy/releases/jstmtevc.htm

Keller, D. & Verhulst, G. S. (2000) Parental Control in a Converged Communications Environment. Final Report for The DVB Regulatory Group.

Kertész Krisztina (2001) A média szabályozása az Európai Unióban és Magyarországon. Médiakutató, tavasz. Lásd még: http://www.mediakutato.hu/cikk.php?i=17

Lazarus, R. & Alfert, E. (1964) The short-circuiting of threat. Journal of Abnormal and Social Psychology, 69, 195–205.

Mastro, D. E. & Robinson, A. L. (2000) Cops and crooks – Images of minorities on primetime television. Journal of Criminal Justice, 28, 385–396.

Mischel, W. (1973) Toward a cognitive social learning reconceptualization of personality. Psychological Review, 80, 252–283.

MÚOSZ–MÚK–MAKÚSZ–Sajtószakszervezet (é. n.) Közös etikai alapelvek. http://www.muosz.hu/cgi-bin/index.php?dir=muosz&file=etikaialap

Nathanson, A. I. & Cantor, J. (2000) Reducing the aggression-promoting effect of violent cartoons by increasing children's fictional involvement with the victim: A study of active mediation. Journal of Broadcasting and Electronic Media, 44, 125–142.

Newburn, T. & Hagell, A. (1995) Violence on Screen: Just Child’s Play? Sociology Review, 4. 37–56.

Pottler, W. J. & Vaughan, M. W. & Warren, R. & Howley, K. (1995) How real is the portrayal of aggression in television entertainment programming? Journal of Broadcasting and Electronic Media, 39, 496–516.

Rich, M. & Emans, S. J. & Woods, E. R. & DuRant, R. H. (1997) Aggressors or victims: Gender and race in music video violence. Journal of Adolescent Health, 20, 135.

Rubinstein, E. A. (1983) Television and behavior. Research conclusions of the N. I. M. H. report and their policy implications. American Psychologist, 38, 820–825.

Sumser, J. ([1996] 1999) Erkölcs és társadalmi rend a tévékrimikben. Replika, 35, 55–79.

Sükösd Miklós & Cseh Gabriella (2001) A törvény ereje. Médiakutató, tavasz. Lásd még: http://www.mediakutato.hu/cikk.php?i=16

Szíjártó Imre (2001) A média tantárgy a magyar közoktatásban. Médiakutató, tél. Lásd még: http://www.mediakutato.hu/cikk.php?i=46

Szilády Szilvia (2001) Audiovizuális gyermek- és ifjúságvédelem az EU tagországaiban: ahány ház, annyi szokás. Budapest: Országos Rádió és Televízió Testület. http://www.ortt.hu/tanulmanyok/gyermekved.doc

Tedeschi, J. T. & Felson, R. B. (1994) Violence, Aggression, and Coercive Actions. Washington DC: American Psychological Association.

Thomas, M. H. & Horton, R. W. & Lippincott, E. C. & Drabman, R. S. (1977) Desensitization to portrayals of real-life aggression as a function of exposure to television violence. Journal of Personality and Social Psychology, 35, 450–458.

Villani, S. (2001) Impact of media on children and adolescents: A 10-year review of the research. Journal of the American Academy of Child and Adolescent Psychiatry, 40, 392–401.

Willard, R. (1997) Television violence redux: the continuing mythology of effects. In: Barker, M. & Petley, J. (eds) Ill Effects: The Media/Violence Debate. London: Routledge (1. kiadás).

Wood, W. & Wong, F. Y. & Chachere, J. G. (1991) Effects of media violence on viewers’ aggression in unconstrained social interaction. Psychological Bulletin, 109, 371–383.

Zillmann, D. (1988) Cognition-excitation interdependencies in aggressive behavior. Aggressive Behavior, 14, 51–64.

Zillmann, D. et al. (1973) Pacifying effect of happy ending of communications involving aggression. Psychological Reports, 32, 967–970.

Lábjegyzetek

Köszönjük Kaposi Ildikó, Mátay Mónika, Bajomi-Lázár Péter, Császi Lajos és ifj. Halm Tamás támogatását, tanulmányunkhoz fűzött bírálatait; köszönjük Brad J. Bushmannek és Craig A. Andersonnak, hogy eljuttatták hozzánk az alábbiakban hivatkozott tanulmányaikat.

„Mára jóval több, mint ezer szaktudományos tanulmány érvel egyértelműen amellett, hogy a médiában megjelenő erőszak és sok gyermek agresszív viselkedése között ok-okozati kapcsolat áll fenn” (Joint Statement, 2000: 1).

A médiaagresszió magyarországi megjelenéséről és fogadtatásáról lásd még Szilády Szilvia és Baranyai Eszter „A kiskorúak védelme és a televízió. Általános iskolások szülei a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakról” című írását a Médiakutató 2002 őszi számában – a szerk.

Tanulmányunkban az agresszió és az erőszak fogalmát általában egymással fölcserélhetőkként használjuk azzal a megkötéssel, hogy míg az agresszió a nem fizikai károkozás kategóriáját is magában foglalja, az erőszak említése elsősorban fizikai sértésre utal.

Az emberek közötti agresszió esetében az agresszívnak tekinthető cselekedetnek a következő feltételnek is meg kell felelnie: a károkozónak hinnie kell, hogy viselkedése kárt okoz az áldozatban, s azt is, hogy az áldozat motivált arra, hogy elkerülje a károkozó viselkedését (Anderson & Bushman, 2002a).

Lazarus és Alfert (1966) felnőtt kísérleti személyekkel végzett kísérletet az erőszak érzelmi reakciókra tett hatásairól. Kísérletükben agresszív jelenetekkel teli filmet mutattak három kísérleti csoportnak (1) magyarázat nélkül, (2) ismertető szöveggel, (3) ismertető szöveggel és magyarázó kommentárral. Az érzelmi reakciók az első, magyarázat nélküli kísérleti helyzetben voltak a legintenzívebbek.

Az izgalomszint (arousalszint) változásait a bőr elektromos ellenálló képességével (galvános bőrreakció) mérték mind az erőszakos jelenet, illetve a békés sportjelenet izgalomfokozó hatásának megállapítása, mind a laboratóriumban megrendezett erőszakos jelenetre való fiziológiai érzékenység meghatározása érdekében. A galvános bőrreakció igen megbízható fiziológiai mutató, s a hazugságvizsgálatokban is gyakran alkalmazzák.

Johnson és munkatársai (2002: 2469) táblázatából kiderül, hogy míg a tévénézés mennyisége és a férfiak agresszív viselkedése (mások fizikai károsodást okozó megsértése) között valóban mindig szignifikáns, s az agresszív viselkedés típusától függően akár igen jelentős a különbség (például míg a 14 éves korban napi egy óránál kevesebbet tévézők 8,9 százaléka, a napi három óránál többet tévézők 45,2 százaléka keveredett agresszív cselekménybe 16, illetve 22 éves korban), a bűnesetnek nyilvánított agresszív cselekményeket (lopást, verekedést, ember elleni fegyverhasználatot) elkövetők között csak akkor észlelhető szignifikáns statisztikai különbség, ha nem vesszük külön a férfiakat és a nőket. Külön-külön vizsgálva a nemeket nem állapíthatunk meg szignifikáns eltérést a sokat, illetve keveset tévéző férfiak, illetve nők között.

A médiában megjelenő agresszió és a való világban történt agresszív cselekmények kapcsolatának vizsgálatai.

Vizsgálatukról lásd alább.

A magyarországi valóságshow-król lásd a Médiakutató 2002 téli számában közölt összeállításunkat – a szerk.

Lásd Chomsky újabb sajtónyilatkozatait.

Érdemes egybevetnünk Chomsky gondolatait Sara Bragg (2001) amerikai médiaoktatásról írt tanulmányával, amelyről részletesen is szólunk a médiaoktatásról szóló fejezetben. Bragg egyetért Chomskyval abban, hogy nem segíti az erőszak csökkenését, ha a diákoknak mindenképpen el kell fogadniuk a tanárok véleményét.

Buckingham elképzelésével szemben a pszichológiai ismeretterjesztő irodalomban David Elkind (a The Hurried Child szerzője) és Marie Winn (a Children Without Chidhood – magyar kiadása: Gyermekek gyerekkor nélkül – szerzője) sokat idézett elképzeléseinek központi állítása szerint a tömegkommunikáció és a tömegkultúra túl korán és gyorsan szembesíti a gyermekeket a felnőtt világ negatívumaival.

Stanley Cohen 1980-ban megjelent könyvének részlete „Ifjú szörnyetegek” címmel a Replika 40. (2000 júniusi) számában olvasható magyar nyelven.

Az ellenérveket felsorakoztató kutatók és politikusok nem fogadják el a média hatását cáfoló megfelelő bizonyítékként azt, hogy a két gyermek nem látta ezt a konkrét filmet, hiszen láthattak sok más erőszakos filmet is.

Ezt példázza a Henry Jenkins által leírt, Egyesült Államokban végzett szenátusi vizsgálat, amely nem végződött tényleges jogszabályalkotással (Jenkins, 2000, részletesen lásd tanulmányunk következő fejezetében).

Komoly hiányosság, hogy Buckingham egyik itt hivatkozott beszámolójában sem részletezi kutatásának módszertanát. Az általunk ismert beszámolóiban még a vizsgálati személyek számát sem közli.

Lásd Jenkins (2000); Jenkins az adat pontos forrását nem közli.

Tanulmányunkban már hivatkoztunk Frydman ([1993] 1999), illetve Anderson és munkatársai (2001) kísérleteire és vizsgálataira, amelyek a kreatív és ismeretterjesztő média, valamint a médiatartalmak csoportos megvitatásának jótékony hatásait tárják fel. Gauntlett és Jenkins érvelését ezek az empirikus kutatások is alátámasztják.

Emlékezzünk azonban Chomsky (1995) álláspontjára: sok esetben éppen a média közvetíti az ellentmondást nem tűrő eszmei alapvetéseket az embereknek.

Médiakutató podcast

2024

Június A távírótól az internetig: két bináris hálózat összevetése. Boldog Dalmával Jamriskó Tamás beszélget.

Április "A történelem olyan, mint egy szappanopera." Mátay Mónikával Jamriskó Tamás beszélget.

Március A videójáték ma már nem egy szubkulturális jelenség – Pintér Róbert médiakutató

Január Milyen a magyar médiarendszer? Hibrid vagy autoriter rezsim? Bátory Attilával, Sipos Balázzsal és Sükösd Miklóssal Bajomi-lázár Péter beszélget.

2022

Március Szamizdat vagy valami más? Bolla Ritával, a Nyomtass te is! aktivistájával Bajomi-Lázár Péter beszélget.

Február Lehet-e, szabad-e, kell-e szabályozni a társasmédia-platformokat? Bayer Judit, Polyák Gábor, Rozgonyi Krisztina és Ződi Zsolt médiajogászokkal Bajomi-Lázár Péter beszélget.

Február Mi az a cenzúra? Hol a határ cenzúra és szerkesztés között? Gosztonyi Gergely médiajogásszal Bajomi-Lázár Péter beszélget

Január Ment-e a világ előbbre a computerek által?

Támogass adód 1%-ával

A Médiakutató Alapítvány fő tevékenységeként immár 24. éve adja ki a Médiakutató folyóiratot. A lap rendszeresen közöl szaktanulmányokat a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről, számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben. Minden nyomtatásban megjelent tanulmány elérhető honlapunkon (www.mediakutato.hu) is. A szerkesztőség díjazás nélkül, társadalmi munkában dolgozik. Amennyiben fontosnak tartod a Médiakutató fennmaradását, kérjük, támogasd munkánkat! A szerkesztőség

Adószámunk: 18687941-2-43

Legolvasottabb

Támogass minket

A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!

Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink

Magyar Kommunikációtudományi Társaság

Sajtószabadság Központ (rendszeres tevékenységét források hiányában megszüntette)

Eastbound - Culture, Society, Media

Infokommunikáció és jog

Facebook