• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2003 tél

Európa

Sükösd Miklós:

Kommunikációs deficit Magyarország európai uniós csatlakozásának médiabemutásában

Megoldási irányok és nyilvánosságmodellek

Ebben az előadásban a magyar európai uniós csatlakozás folyamatának hazai médiabemutatásáról szeretnék először beszélni.¹ Ez nem csupán leíró célú, hanem vitaindító, vitára hívó expozé lenne, amelyben néhány kritikus tendenciára hívnám fel a figyelmet. A második részben arról szeretnék néhány szót szólni, hogyan kapcsolhatjuk a hazai problémákat az európai szóhasználatban meghonosodott „kommunikációs deficit” koncepcióhoz, s hogyan lehetne javítani a képet, élesíteni az exponálást, jobb minőségűvé tenni a csatlakozási folyamat médiabemutatását. Milyen szerepe lehet ebben különböző szereplőknek: az újságíró-társadalomnak Magyarországon; az európai és hazai médiacégeknek; a magyar kormánynak; illetve az Európai Bizottságnak, Brüsszelnek? Végül a harmadik részben azt elemzem, hogy milyen utakon, módokon megy végbe az európai diskurzusok megjelenése a magyar nyilvánosságban, más, újonnan csatlakozó országok nyilvánosságában – és a régi tagállamok nyilvánosságában is. A fő kérdés itt az, hogy az európai nyilvánosság nemzetállami médiában való megjelenésének milyen fajtáit különíthetjük el, s ezek milyen kihívásokat jelentenek a gyakorló újságíróknak.

Amikor készültem erre az előadásra, azzal a kérdéssel ostromoltam a szervezőket, hogy milyen nyelven tartsam ezt a vitaindítót. A Közép-Európai Egyetem, ahol dolgozom, amerikai, New Yorkban bejegyzett egyetem, de Budapesten működik a Nádor utcában, és a munkanyelvünk az angol. Tehát a legtöbbször angolul tanítunk, végzünk kutatást ezekről a témákról. Mégis úgy gondolom, hogy magyarul kell beszélnem, beszélnünk ezekről a témákról, még egy kétnyelvű, nemzetközi konferencián is. Meg kell teremtenünk azt az új szaknyelvet és azt a szakirodalmat, amelyet az újságírók és a társadalomkutatók egyaránt használhatnak a magyar média európai átalakulásának elemzése, az európai diskurzusokban és vitákban való egyenlő részvétel érdekében.

A magyar sajtó EU-képe

Először egy empirikus kutatás eredményeit ismertetném, amely a magyar sajtó EU-képét elemezte. Közhely, hogy Magyarország európai uniós csatlakozása olyan esemény, amelynek történelmi jelentősége csak a magyar történelem kiemelkedő sorsfordulóihoz – a honfoglaláshoz, a kereszténység felvételéhez vagy újabb kori történelmünkből az 1848-as vagy az 1956-os forradalomhoz és az 1989–90-es rendszerváltáshoz – hasonlítható. Az is gyakori gondolat, hogy a médiának jelentős szerepet kell vállalnia az uniós csatlakozás folyamatának megismertetésében. Ennek ellenére, akármilyen hihetetlen, sajnálatos módon egyetlen tudományos igényű felmérés sem készült arról, hogyan mutatja be az elektronikus média, a rádió és a tévé az EU-csatlakozás folyamatát.

Sőt, ismereteim szerint mindössze egy tudományos rendszerezettségű felmérés és két kvalitatív tanulmány (Hegedűs, 2000; Szilágyi-Gál, 2003) készült a magyar sajtó EU-képéről is. Elképesztőnek tartom ezt a hiányosságot, amely még kiáltóbb, ha tekintetbe vesszük, hogy a 2003. április 12-i EU-csatlakozási népszavazást milliárdos nagyságrendű – jelentős részben az elektronikus médiában folytatott – kommunikációs kampány előzte meg, s a Külügyminisztérium már az 1990-es évek közepétől kezdve rendszeresen írt ki az EU-csatlakozáshoz kapcsolódó közvélemény-felkészítési médiatámogatási pályázatokat. Ha másért nem, e közpénzből folytatott kampányok támogatására, tervezésére, hatékonyságának mérésére indokolt lett volna módszeres médiatartalom- és diskurzuselemzéseket végezni. Sajnálatos az is, hogy az ORTT vagy a médiakutatással foglalkozó tudományos műhelyek sem végezték el ezeket a vizsgálatokat.² Tudományos tények, „földközeli” empirikus eredmények híján pedig csak illusztrációkat, eseteket emlegethetünk, sztorikat mondogathatunk egymásnak, spekulálhatunk arról, hogy ki mit gondol a csatlakozási folyamat médiabemutatásáról.

Módszeres tartalomelemzés tehát ismereteim szerint csak egy készült. Ezt Terestyéni Tamás tartalomelemző, médiakutató csoportja készítette 2000-ben egy, a magyar társadalom EU-kommunikációs stratégiájának kidolgozását támogató PHARE-program keretében (Terestyéni, 2000, 2001). A vizsgálatban két országos lapot, a Magyar Nemzetet és a Népszabadságot vették górcső alá. Emellett hat megyei lapot elemeztek: a Kisalföldet, a 24 Órát, a Somogyi Hírlapot, az Észak-Magyarországot, a Hajdú-Bihari Naplót, a Petőfi Népét és két hetilapot: a 168 Órát és a Magyar Fórumot. A kutatás mintájába a fenti tíz újság valamennyi cikke bekerült, amely 2000. április 1. és szeptember 30. között jelent meg. A kutatók minden olyan cikket tekintetbe vettek, amelyben a puszta említésnél több, legalább egy mondatnyi közlés szerepelt az Európai Unióról vagy az EU-hoz kapcsolódó témakörről. A tartalomelemzési eredmények nem váltottak ki közéleti vitát, reflexiót, s nem is jutottak vissza az újságíró-társadalomhoz. A megállapítások pedig feltétlenül figyelmet érdemelnek. Az idő rövidsége miatt hét jellemző elemet, trendet szeretnék kiemelni.

Az első jelentős tény már 2000-ben, mintegy három évvel a csatlakozásról döntő népszavazás előtt, a cikkek elképesztő mennyisége volt. A kutatás fél évében 2 227 olyan cikk jelent meg, amely az EU-val (is) foglalkozott. Az országos napilapok minden lapszámában szerepelt ilyen írás (számonként átlagosan 3,29 cikk). A megyei napilapokban számonként átlagosan 1,26, az EU-t és a csatlakozást valamilyen módon érintő írás jelent meg. (Itt azonban akár több nap is eltelhetett megjelenés nélkül, hogy aztán tömbökben szerepeljenek a cikkek. Az Észak-Magyarország című lapban például jellemző módon az EU-mellékletet tartalmazó számokban jelentek meg a témáról szóló írások.) A nagy sajtóérdeklődés így a közérdeklődés napirendjén tartotta a csatlakozás kérdését: a mennyiségi keretek, a nagy felület rendelkezésre állt.

A második trend a hírek, a nyers információ, a napi aktualitások közlésének dominanciája. Az összes EU-val, csatlakozással foglalkozó cikk 95 százaléka ilyen típusú hírcikk volt. Vagyis csak öt százalék marad elemzésre, glosszára, publicisztikára, a háttérösszefüggések megvilágítására, vezércikkre, kommentárra. Ez azt jelenti, hogy a hosszú távú értelmezési keretek, azok a kontextust nyújtó, beágyazási lehetőségek, amelyek a hírmorzsákat képessé teszik arra, hogy értelmes képet adjanak ki, hogy a kirakós játék, a mozaik összeálljon, nos ezek a cikkek elenyésző mennyiségben voltak jelen a magyar sajtóban. Némileg nagyobb arányban, 11 százalékban jelentek meg a két országos napilapban. Ebből következően igen kis, elenyésző arányban a legolvasottabb magyar újságtípusban, a megyei napilapokban. Vagyis a megyei sajtó olvasói csak a legritkábban kaptak értelmezést, eligazítást, orientáló véleményt a csatlakozás kérdéseiről. Az arányok bizonyára változtak a 2000-es kutatás óta az elmúlt években. Érdekes és fontos lenne ma is megnézni, hogy a sajtóban hogyan alakulnak ezek az arányok.

A harmadik jellemző trend: a magyar csatlakozás diplomáciai, külgazdasági, külpolitikai témaként jelenik meg. A cikkekben intézmények képviselői, a brüsszeli és a magyar tárgyalódelegációk a tipikus szereplők. Egy jellemző tévéképet vagy fotót említenék: a brüsszeli sajtótájékoztatókon EU-bürokraták és -döntéshozók, valamint magyar diplomaták, politikusok nyilatkoznak. Szinte alig esik szó – néhány cikk ír csupán – az EU értékeiről, alapeszméiről, hosszú távú kulturális értékeiről, az európaiság, a federalizmus, a multikulturalizmus, a hosszú távú víziók kérdéseiről. Ha ezt összeadjuk azzal, hogy 95 százalékban mikrocikkek, hírcikkek jelennek meg, kezd kialakulni az a kép, amelyet a módszeres vizsgálat alapján találunk: a csatlakozási folyamatot a sajtó tipikusan rövid cikkekben, a tárgyalásokat hivatalos, intézményes diplomáciai tárgyalásként mutatja be.

A negyedik állítás: az Európai Unió a magyar csatlakozás értelmezési keretében jelenik meg a cikkek kétharmadában. Tehát egy olyan EU áll előttünk, amelynek a fő profilja a sajtó képe szerint a bővítés és ezen belül Magyarország. Ez részben természetes, hiszen magyar heti- és napilapokról és hazai olvasóikról van szó. Hosszú távon ez a szemlélet mégis egyfajta csőlátáshoz vezethet. A magyar csatlakozás szempontja mellet eltörpülnek a valódi, EU-n belüli lényegi kérdések, például az európai döntéshozó intézmények súlya és egymáshoz való viszonya vagy az integráció jövőjéről folyó vita. Természetesen 2000-ben a tárgyalások aktualitása volt napirenden, a találgatás, hogy vajon mikor fog megvalósulni a csatlakozás. (Még a csatlakozás menetrendjét meghatározó 2002-es koppenhágai döntés előtt vagyunk.) Ehhez képest az a kérdés, hogy milyen EU-hoz csatlakozunk, nem kapott figyelmet.

A tárgyalások középpontba állításából következik, hogy kik a jellemző szereplői a magyar sajtóban az EU-témájú megjelenéseknek. Természetesen a politikusok és a diplomaták. A politikusokon belül a külpolitikusok: a külügyi tisztségviselők, a tárgyalódelegációk és a külügyminiszter. Tehát a hivatalos, külügyi Magyarország és a hivatalos, brüsszeli EU dominálja az EU-képet 2000-ben a magyar sajtóban. Nagyon kis számban követik őket a szakértők, és elenyésző számban a gazdaság, az üzleti élet szereplői. Nagyrészt hiányoznak a szakmai érdekszövetségek – a pékektől a fuvarosokig. Szintén elenyésző számban jelennek meg önkormányzati képviselők, polgármesterek, ami az EU-forrásból megvalósuló regionális fejlesztéseket, például PHARE-beruházásokat, támogatásokat tekintve igen meglepő.

Az ötödik tény, amit érdemes megemlíteni: a csatlakozás kérdése sokszor hazai, belpolitikai konfliktusok ütközőpontjaként jelenik meg. 2000 nyarán „az EU-n kívül is van élet” miniszterelnöki szlogen (Orbán Viktor) állt a belpolitikai villongások középpontjában. Ha visszaemlékszünk, ekkor került Haider pártja kormányra Ausztriában, és az EU ezzel kapcsolatos reakciói szintén a magyar belpolitikai élet ütközőpontjába kerültek. Ezek a belpolitikai, pártpolitikai konfliktusok, amelyek a csatlakozás kérdéseit a belpolitikai marketing témájaként, a pártok identitásalkotó véleményelemeként jelenítik meg, nagy számban jelennek meg a sajtóban. Az uniós kérdéskör efféle használatát azóta is tapasztalhattuk – legutóbb a 2003. áprilisi népszavazási kampány során.

A hatodik fő kiemelnivaló a tartalomelemzés eredményeiből az, hogy nincs érdemleges elutasító érv a csatlakozással szemben a magyar sajtóban. Ez annál is meglepőbb, mert a Magyar Fórum is az elemzett lapok között szerepelt. A kevés elutasító álláspont nyilván ehhez a laphoz kötődik. Szeretném felvetni ugyanezt a kérdést a 2003-as kontextusban is. Az EU-népszavazási kampányban sem jelent meg nagy terjedelemben erős ellenző vélemény. Legalábbis a kormányzati kampányban, adófizetői pénzből nem támogatták a „nem” álláspontot, és sokszor az volt az ember benyomása, hogy a „nem” álláspont nyilvános képviselői nem szakmailag megalapozott álláspontot képviseltek; illetve azok, akik megalapozott álláspontot képviseltek, nem jutottak igazán térhez. Nem volt kiegyensúlyozott vita, egy nagyon erős „igen”-nel és annak számos árnyalatával szemben sporadikus „nem” állt – ezt találták a kutatók 2000-ben is. Vagyis a kedvező hatások bemutatása dominált már 2000-ben, s ez a trend a kormányzati kampányban felerősítve köszönt vissza. Meg kell jegyezni, hogy a Külügyminisztérium már 2000-ben is többet támogatott az elemzett lapok közül, EU-rovatokat, -oldalakat szponzorált, és azóta is szponzorál például a megyei lapok jelentős részénél. (Sőt, a közelmúltban valamennyi megyei napilapot és több minőségi országos napilapot is, a Népszabadság kivételével.)

A hetedik tény, amelyet szeretnék kiemelni, hogy nagyon kevés figyelem, kevés fény vetül az EU-támogatásokra, s az EU-támogatásokból megvalósult beruházásokra, projektekre. Holott a PHARE-programok sok projektet támogattak a romaképzéstől a helyi víztisztító környezetvédelmi beruházásokig Magyarországon az 1990-es évek közepétől. Ezekről érdekes módon még a megyei sajtóban is, ahol pedig a helyi és regionális hírközpontúság erősen érvényesül, viszonylag keveset lehetett olvasni.

Összegezzünk: a magyar sajtó jellemző EU-képe az, hogy brüsszeli sajtótájékoztatókon általában idősebb, fekete öltönyös férfi diplomaták, EU-szakzsargonban, EU-büro nyelven érthetetlen dolgokat beszélnek. Az Unió a magyar csatlakozás kontextusában jelenik meg, a csatlakozás pedig távoli eseménysorként. Távoli földrajzi értelemben, mert Brüsszelben vagy legjobb esetben Budapesten zajlik; és távoli szimbolikus értelemben, mert messze a fejünk felett, a nemzetközi intézmények és diplomácia csúcsvilágában döntenek rólunk. Én, a magyar állampolgár, a hús-vér ember, a teherautósofőr, a kismama, az óvónő, az asztalos, a tanár, a banktisztviselő nehezen tudok kapcsolódni ehhez. A szakmámról nem esik szó, a szakmám képviselője nem jelenik meg, s a helyi közösségem kapcsolódásáról is kevés szó esik: csúcspolitikusok, külügyesek, diplomaták tárgyalnak öltönyben. Összefoglalva egy féléves, intenzív sajtóelemzés alapján ez a magyar sajtó EU-képe 2000-ben.

Kommunikációs deficit és megoldási irányok

Hogyan lehet javítani ezen a képen (amely egyébként sokat javult természetesen az elmúlt három évben, a koppenhágai csúcs után, a népszavazási kampányban pedig még sokkal nagyobb terjedelemben és sokkal jobb minőségben jelent meg a sajtóban a csatlakozás ügye)?

S az ehhez kapcsolódó, ezt felvezető kérdések: miért fontos egyáltalán a csatlakozási folyamat médiabemutatása? Mennyiben felel a média a megjelenítés minőségéért és mennyiségéért? Mekkora a média felelőssége az állampolgári érdeklődés és aktivitás alakításában? Az utóbbi kérdésre azt felelném, hogy nagyon nagy. Mindannyian tudjuk, hogy az emberek a médiából kapják a tényszerű információk, adatok, sőt az értelmezési keretek nagy részét. Mégis azt gondolom – elsősorban az állampolgári érdeklődés és aktivitás alakításában – a média felelőssége másodlagos a politikai osztály, a politikai elit felelősségéhez képest.

Ha Magyarországon az EU-népszavazás alacsony, 50 százalék alatti részvételi arányát nézzük, amely egyedülálló és a legalacsonyabb az újonnan csatlakozó országok között, azt nem varrhatjuk csak a média nyakába. Nem állítanék fel kizárólagos ok-okozati viszonyt az eddig elmondottak és az alacsony részvétel között. Lényegesebbnek tűnnek a politikai okok: a politikai osztály egyet nem értése, megosztottsága, a különbségek politikai marketing célú kommunikációs hangsúlyozása és az EU-csatlakozási kampány ebből következő felemás volta (Hegedűs, 2003). Például Szlovákiával ellentétben, ahol Dzurinda és Meciar együtt kampányolt az „igen” szavazat mellett. Ez az egység, közös elkötelezettség nem jött létre az ellenzék és a kormánypártok vonatkozásában Magyarországon. Ugyanakkor nem indult a támogatók és az ellenzők között nyílt sisakos, a társadalom egészét érvekkel és érzelmekkel megmozgató vita sem a csatlakozásról, amely pedig szintén magasabb részvételhez vezethetett volna, mint Írországban vagy a skandináv országokban.³ Ezt látom az egyik tényezőnek.

Egy másiknak pedig a kampánykezdés késői és hirtelen voltát. Lényegében 2003 februárjában–márciusában kezdődött az áprilisi népszavazást megelőző kampány, s a kommunikációs felkészülés előtte éveket csúszott. Ebben a 2002-ben hatalomra jutott Medgyessy-kormány elődei, az Orbán-kormány (1998–2002) és a Horn-kormány (1994–1998) felelősségét is látom. Csak halogatták, görgették maguk előtt az EU-csatlakozás igazi kérdéseinek, társadalmi hatásainak a bemutatását. Ha arra gondolunk, hogy Torgyán József földművelésügyi minisztersége idején nem éppen a tárgyszerű viták jellemezték a magyar agráriumot, amelyekben be lehetett volna mutatni a magyar mezőgazdaságot érő európai kihívásokat és lehetőségeket, akkor, azt hiszem, értik, mire gondolok. A kormányok hólabdaként vagy felcsavarodó szőnyegként görgették maguk előtt a csatlakozás kérdéseit. Nem néztek szembe azzal, hogy a csatlakozás kézzelfogható időn belül megvalósul, és erre az intézményépítés mellett kommunikációval is fel kell készülni. A kommunikációnak a közvélemény egészét és egyes társadalmi, szakmai csoportokat célzottan is meg kell szólítania, s ugyanakkor segítséget és lehetőséget kell adnia az önálló tájékozódásra és informálódásra (Horváth et al., 2002). A 2002 decemberi koppenhágai döntés után⁴ pedig hirtelen nagyon kevés idő maradt erre.⁵

A fentiekben azt látjuk: kommunikációs deficit jellemzi a magyar sajtót. Ezt kulcsszónak tartom. Mindnyájan ismerjük a demokratikus deficit kifejezést, amely az Európai Unióban honosodott meg a politikatudomány és a politika nyelvében. Azt jelenti, hogy az állampolgárok nem kapcsolódnak az európai intézményekhez, nem tekintik őket a realitáshoz (valóságos szerepükhöz) képest fontosnak, vagy – akár a valós folyamatoktól függetlenül – a nemzeti kereteket, a nemzeti parlamentet, törvényhozást tartják a legfontosabbnak. A demokratikus deficit fontos jele, hogy a szavazók kis számban vesznek részt az Európai Parlament választásain. Ennek megfelelően a demokratikus deficit legitimációs deficitet is jelent: viszonylag csekély az európai intézmények elfogadottsága, népszerűsége, támogatottsága, hitele s a beléjük vetett közbizalom.

A demokratikus deficitnek megvan a párja a kommunikációban is: a kommunikációs deficit fogalmát használhatjuk annak a médiaképnek a jellemzésére, amelyről beszéltem. Rituális, reprezentatív,⁶ személytelen, intézményes, diplomáciai jellegű, felülről lefelé haladó nyilvánosságról van szó, az Unió olyan tömegmédia-megjelenítéséről, amelyből kimarad a konkrét, személyes érintettség dimenziója. Kimarad az a szubjektív kérdés, hogy az egyes témák hogyan érintik az egyes európai polgárt, az egyént, a családját, a szakmáját, a lakóhelyét, a természetes és választott közösségeit; az érdekeit, az értékeit, az érzelmeit, az identitását. Az absztrakt, intézményi, külügyi-diplomáciai, fentről lefelé való közelítés élesen szemben áll a személyes és a társadalmi (családi, szakmai-munkahelyi, lakóhelyi) érintettség felismerésére alapozó, alulról felfelé is haladó kommunikációval. Míg az első jellemzően passzív befogadást (hírfogyasztást) feltételez, az utóbbi lehetőséget ad az aktív (proaktív és interaktív) kommunikációra. (Az utóbbiból következő kommunikációs lehetőségekről lásd Horváth et al., 2002.)

A kommunikációs deficitnek az Unió szervezeti felépítéséből és működési rendjéből következő okai is vannak. Ezek ugyanis nemegyszer ellentmondanak a média (elsősorban a tömegmédia) működésmódjának. A média számára a politikai hírértéket többek között a szereplők közötti nyílt, jól megragadható konfliktus, a személyesség (a konkrét, hús-vér szereplőkhöz köthető történetek, a megszemélyesített konfliktusok), a drámai fejlemények és a kérdéskör fontossága, relevanciája adják (Kotroczó, 2001; Meyer, 2003). Mindez azonban sokszor a háttérbe szorul az EU döntéshozatali eljárásában. A média nehezen tud fogást találni a zárt ajtók mögött folytatott, technokratikus-bürokratikus nyelven zajló hosszú tárgyalássorozatokon, amelyek szereplői a nyilvánosság számára kevéssé ismert kormányzati tisztviselők, szakértők és lobbisták (Meyer, 2003). A sokféle érdek lassú és körülményes szakpolitikai egyeztetése nem kedvez a történet drámai, kevés szereplőt bemutató narratív lehetőségeinek. A tagállamok vagy országcsoportok érdekkülönbségei az esetek túlnyomó többségében zárt szakértői, szakmapolitikai tárgyalásokon csiszolódnak közös állásponttá. A konfliktusok csak kiemelkedő, kivételes esetekben kerülnek nyilvánosságra megszemélyesítve, a média számára is jól megragadható drámai konfliktusok képében.

Ami pedig a belső, tagállami nyilvánosságot illeti, a tagállamok miniszterei és más magas rangú képviselői abban érdekeltek, hogy sikeres, eredményes tárgyalónak tűnjenek fel a hazai médiában (Meyer, 2003). Ezért magának az alkufolyamatnak a nyilvánossá tétele, a kiinduló pozíciók pontos, nyilvános rögzítése és a többoldalú, kölcsönös engedmények publikálása a tagállamok belső nyilvánossága számára nem áll a nemzeti képviselők érdekében. A „tagállamok kommunikációs hiánya” az EU döntéshozatali rendszerében segít megőrizni a rugalmas tárgyalási képességet, és az erős nemzetállamok képét erősíti (Meyer, 2003). Mindez természetesen hozzájárul az Unió demokratikus és legitimációs deficitjéhez.

A kommunikációs deficit tehát nem magyar sajátosság, még csak nem is a 2003-ban csatlakozó tíz új tagállam speciális ügye, hanem az Unió egészét átitató, az integráció alapvető tárgyalási, egyeztetési mechanizmusaiból következő strukturális probléma. Mindez azonban érvényes a csatlakozási folyamatra és az új tagállamoknak az európai nyilvánosságba most ágyazódó saját, belső nyilvánosságára is. Az európai uniós csatlakozási tárgyalások a média és a belső közvélemény számára nehezen követhetően, nagyrészt átláthatatlanul zajlottak. Bár a magyar tárgyalási pozíciók elvben hozzáférhetővé váltak, technokratikus-bürokratikus nyelvezetük a szélesebb közvélemény számára gyakorlatilag emészthetetlenné tette a tartalmukat. Maguk a csatlakozási tárgyalások a hatékony alku feltételeinek megtartása érdekében zárt ajtók mögött folytak, követésük sokszor a szakújságíróknak is nehézséget okozott. Tehát, bár a kommunikációs deficit az Unió egészét illető, évtizedes európai probléma, az új tagállamok már a kezdettől, a csatlakozási tárgyalásoktól halmozni kezdik belső, nemzetállami nyilvánosságukkal szemben a saját kommunikációs deficitjüket.

Hogyan lehet csökkenteni az uniós kommunikációs deficitet? A kommunikációs deficit csökkentésére számos szereplő és stratégia kínálkozik. Itt csak négy szereplőt említenék röviden: a hazai médiát, a magyar kormányt, az európai médiarendszert és az Európai Bizottságot.

A hazai médiáról hosszasan beszélhetnénk. Az eddigi tartalomelemzési eredmények tapasztalatait felhasználva át lehetne alakítani például a rovatstruktúrát a sajtóban, hogy az EU ne (csak) a kül- és belpolitika közötti, elkülönült rovat témájaként szerepeljen, hanem az európai tematika állandó harmadik dimenzióként jelenjen meg. Olyan új dimenzióként, amely áthatja, átmetszi valamennyi rovatot. Létezhet persze önálló EU-s rovat is, de az európai dimenziónak érdemes megjelennie a kulturális rovattól a színes és mozaik rovaton át a sportrovatig – a gazdaságot is beleértve, természetesen. Mindennek egyik konkrét megvalósulását jelentheti a brüsszeli tudósítók és a hazai szakújságíró kollégák közelebbi együttműködése, a brüsszeli és a hazai tematikák, információk, látásmódok egymáshoz illesztése – például közös cikkekben.

További lehetőséget jelent a cikkcserék, az európai mellékletek, a más európai lapokkal közös, többnyelvű mellékletek kialakítása. (Magyarországon az 1990-es években többek között a Magyar Hírlap vett részt ilyen többnyelvű, több lap által létrehozott közös melléklet kiadásában; az Élet és Irodalom egy időben Libération-mellékletet közölt stb.) További lehetőség a nemzetközi társszerzős munka. Rengeteg dolgot lehet és kell tennie a magyar sajtónak (s benne a réteg- és szakmai lapoknak), ha tartalmasan és célcsoportokra bontva kívánja kialakítani az európai uniós tagállammá váló Magyarország Unióhoz kapcsolódó nyilvánosságát.

Rengeteg feladata lehet – második szereplőként – a magyar kormánynak is. Például brüsszeli tanulmányutakat, pályázatokat kellene hirdetnie a magyar újságírók számára – nem kéthetes, hanem féléves vagy egyéves tanulmányutakat. Nyelvtanulási lehetőségeket kellene finanszíroznia, többek között újságírók számára. Magam is több európai uniós újságíró-képzésen vettem részt szakértőként. Jellemző adalék, hogy a brüsszeli látogatásra nemegyszer tolmácsot kellett küldeni az újságírókkal. A megyei lapoknál még az EU-specialisták, EU-rovatvezetők között is szerepeltek olyan újságírók, akik tolmács nélkül nem tudtak kommunikálni a brüsszeli forrásokkal. Tehát a nyelvtudásban hihetetlen hiányokat látunk, nemcsak a társadalom széles köreiben, hanem az újságírók között is. Emellett a hírlevelektől a háttéranyagok rendszeres közlésén át a szakértői adatbankok összeállításáig számos lehetőség kínálkozna a kormányzat kommunikációs tevékenységének jobbítására (a részletes javaslatokról lásd Horváth et al., 2002).

De az EU médiarendszeréről – a harmadik szereplőről – is beszélhetnénk, amely szerepet játszhat a kommunikációs deficit enyhítésében. Voltak és vannak kezdeményezések az összeurópai nyilvánosság létrehozására. Gondolhatunk az Arte kulturális filmcsatornára, a Euronews hírcsatornára, a European újságra (amely megbukott), de akár a brüsszeli műsorszolgáltatásra, vizuális szolgáltatásokra (például Europe by Satellite-ra) is.

Meg kell azonban jegyezni, hogy nem létezik európai közszolgálati csatorna. Az összeurópai közéleti nyilvánosságot sokszor for-profit médiumok próbálják megteremteni. Miért ne lehetne felvetni egy összeurópai közszolgálati tévé vagy rádió szükségességét (a számos létező brüsszeli internetes portál és honlap mellett)? Természetesen óriásiak az ellenérdekek és az akadályok. Problémát jelenthet az adó nyelve. Lehet persze feliratozni egy tévében. Komolyabb kérdés a pénzügyi háttér megteremtése. Ki finanszírozná ezt a közszolgálati csatornát? Maga a Bizottság? Maga az EU finanszírozná azt a médiumot, amelyik szállítaná róla a híreket? Itt az újonnan csatlakozó országok értékes tapasztalatot oszthatnak meg a régi tagállamokkal: jól ismerjük azt a közép- és kelet-európai gyakorlatot, ahol a kormányzati injekciók, anyagi segítségek a közmédia számára mindig politikai függőséggel járnak. Az összeurópai piac viszont jó lehetőségeket rejthet a reklámozóknak (bár a cégek marketingstratégái általában még nemzeti piacokra tervezik kampányaikat és költségeiket). Tehát nagyon komolyak az ellenérvek, de ez is egyfajta lehetséges, sőt jogos gondolkodási irány.

Egy további – negyedik – lehetőség a kommunikációs deficit csökkentésére az uniós döntéshozatal nyilvánosságának, átláthatóságának növelése. Miért ne születhetne egy új, az információk hozzáférhetőségét szélesebb körűvé tévő, állampolgár- és újságíróbarát információszabadsági direktíva Brüsszelben, egy új európai „Freedom of Information Act”? A közérdekű adatokhoz való hozzáférést minden európai országban szabályozza rendelet, ám a nyilvánosság, az átláthatóság szintje különbözik. Az információszabadság elve a skandináv országokban érvényesül a legerősebben. Az EU-bürokrácia általában titkolódzóbb, mint a nemzetállami kormányok. Skandináv információszabadsági törvényeket használva például sokkal több közérdekű adatot lehetne az EU-ból megszerezni, mint az érvényes EU-szabályok alapján. Tehát a Bizottságnak és az EU-bürokráciának is lenne bőven szerepe a kommunikációs deficit enyhítésében. Egy átfogó kommunikációs politika, több és mélyebb információs aktivitás a Bizottság részéről, illetve a döntéshozás nyilvánosságának kiszélesítése szintén ebbe az irányba mutat. Mindez azonban a kommunikáció területéről már az európai intézményrendszer politikai reformjának területére vezet.

A kommunikációs deficit kérdéséhez végül egy utolsó reflexió. Természetesen az egész demokratikusdeficit-, kommunikációsdeficit-kérdés már prejudikál egyfajta választ. Ez a kérdésfeltevés a szoros integráció híveinek, az európai federalizmus hagyományához tartozók kérdésfeltevése (Sükösd, 1996, Statham, 2003). Azoké, akik úgy gondolják: megállíthatatlan az a folyamat, hogy egyre több szakpolitika, szakmapolitika, külpolitika, fegyveres erők politikája megy át a közös döntéshozás szintjére a nemzetállami szintről. Az unionisták, azok, akik a kisebb mértékű integrációt tartanák jobbnak, úgy vélik, hogy a demokratikus és a kommunikációs deficit nem igazi vagy nem fontos kérdés. Ők azt mondják: a választópolgárok reálisan mérik fel azt, hogy az Európai Parlamentnek mennyi a súlya. Elenyésző a Bizottságéhoz képest – és ezért mennek el kevesen szavazni az európai parlamenti választásokon.

Az európai nyilvánosság típusai

Az utolsó megjegyzéssorozatban arról beszélnék, hogy milyen modelljei vannak az európai nyilvánosság kialakulásának. Itt nem az európai médiapolitikára, médiapiacokra vagy formális-jogi médiarendszerekre és médiatípusokra (közszolgálati, kereskedelmi, közösségi) gondolok. Egy puhább közelítésről van szó: az európai nyilvánosság szerkezetének változását próbálom tetten érni az integrációs folyamatban; az európai nyilvánosság – diskurzusok, tematikák, napirendek, politikai közösségek és közönségek, kritikai fórumok stb. – különböző elvek szerint szerveződő összjátékát. Nem kétszintű problémáról van csak szó ugyanis. Nem csupán arról, hogy csak európai és nemzetállami szintű média létezik, hogy van nemzeti közszolgálati média, és jó lenne, ha ennek megfelelő európai közmédia is létezne, ahogyan ezt a federalisták egy része gondolja. A mindössze erre építő médiapolitikai meggondolások vagy médiapiaci törekvések túl egyszerűek maradnának. A nyilvánosság európai átalakulásának számos alternatív modellje is létezik. Itt Statham (2003) nyomán megneveznék öt olyan eltérő típust, amelyek közül több keresztbevágja a kétszintű modellt, árnyalja, komplexebbé teszi, és többdimenzióssá alakítja a képet.

Az első maga a szupranacionális média, vagyis az összeurópai médiarendszer. Úgy tűnik, a gyakorlatban ez elsősorban az eliteket érdekli: a politikai elitet, a pártokat, az EU-bürokráciát, -képviselőket és holdudvarukat, illetve a gazdasági döntéshozókat, a gazdasági eliteket, a brüsszeli és a hazai szakmai és érdekszervezeteket, lobbikat. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy ezeket az elitcsoportokat, speciális célcsoportokat az összeurópai médiarendszerben nem is a hagyományos média: nem a tévé, a rádió, az újság, hanem az új média, például az internetes honlapok, a szakosított portálok, a hírfolyamok, a célzott hírügynökségek, a cikkügynökségek szolgálják a legjobban. Példaként a Fórizs György és mások által vezetett magyar Brux-Infót tudnám megemlíteni, amely elsősorban előfizetőknek szóló, specializált hír- és cikkügynökség. Tehát ez a szupranacionális média szintje.

A második típus az európai diskurzusok közösségénél magának a nemzeti médiarendszernek – mind a 15, illetve 25 nemzeti médiarendszernek – az átalakulása oly módon, hogy a nemzeti diskurzusaik elkezdenek egymásra hasonlítani. Sokkal nagyobb figyelmet kap az európai tematika és dimenzió, például átalakulnak a rovatstruktúrák, ahogy ezt említettem. Nagyobb médiafigyelmet kapnak az európai döntéshozók, kialakul az európai tematikák párhuzamossága, átalakulnak és több területen hasonlóvá válnak a közéleti és a szakpolitikai viták. Egyre fontosabbá válik a nemzeti médiarendszeren belül az EU-diskurzus, és átmetszi, áthatja a sajtó, a média jelentős részét. Ez a változás – a nemzeti napirendek, diskurzusok hasonulása, az összeurópai napirend erősödése – alulról, a nemzetállamok szintjén, a nemzeti média tartalmában indul.

Egy harmadik modell a felülről kiinduló vertikális konvergencia. Egy-egy EU-direktívára – illetve korábban még szabályozási kezdeményezésre –, amelyik ugyanúgy érvényes 15, illetve majd 25 országban, minden nemzeti nyilvánosságban vita indul, hol ilyen, hol olyan. A felülről indított viták párhuzamosan folynak, s a közös diskurzusban elkezdenek hasonulni. Elkezdenek összetartani, legalábbis azoknak a témáknak a metszetében, amelyek Brüsszelből indulnak. Nem véletlenül: minden nemzeti politikai közösség ugyanazokra az impulzusokra válaszol. Ez a vertikális konvergencia, amely felülről lefelé tartó folyamat.

Az absztrakt modelleket illusztrálva gondoljunk arra, hogy az újságírók, az újságok számára milyen lehetőségek nyílnak itt például cikkcserés megállapodásra vagy közös rovatok létrehozására. Mint említettem, a magyar sajtóban is több kísérlet volt már erre. Ilyen típusú megállapodásokra – új laptestekre, cikkcserére, összefogó rovatokra – jelentős új lehetőségek nyílnak a vertikális konvergencia szempontjából, ha ugyanaz a téma merül fel 25 országban.

Horizontális konvergencia: ez a negyedik modell. Ez a nemzetek között terjedő tematikákra, a nemzeti nyilvánosságok és kultúrák közötti tematikus és szemléleti „fertőzésekre” utal. Konkrét, horizontálisan érintkező tematikákat, vitákat jelent, ahol a brüsszeli döntések előtt vagy nélkül hasonló kérdésekről alakulnak ki viták. A soknemzetiségű lapegyüttműködések, nemzetközi mellékletek, cikkcserék e horizontális tematikai terjedés fórumai is lehetnek. Egy-egy jelentős véleménycikkre (Habermas és Derrida, Konrád stb.) például több országban is reflektálnak. A határ menti konvergenciák, a kisebbségekkel kapcsolatos viták is a horizontális konvergenciához járulnak hozzá. Magyarország, Szlovákia, Szlovénia, Ausztria, illetve Románia csatlakozása után Románia és Magyarország véleményvezérei és közönségei között például kisebbségi kérdésekről e konvergencia lehetőségével – továbbá európai dimenzióban és az európai napirend alakításának lehetőségével – folyik a vita. Itt is felmerül a véleménycikkek fontossága: a közelmúltban például Tamás Gáspár Miklós cikke váltott ki hosszú román-magyar közös eszmecserét.

Az ötödik rész talán a legaktuálisabb: ez az európai nyilvánosság mint konfliktuszóna. Számos dimenzió mentén alakulnak ki frontok, csoportok a tagállamok és a jövendő tagállamok, illetve ideológiai csoportok között. Kis országok kontra nagy országok vitája például az országok arányos képviseletének kérdésében. A kereszténység említését követelők kontra elutasítók vitája a Konventben. Nettó befizetők kontra nettó javadalmazott országok anyagi érdekeken alapuló vitája. Szorosabb integrációt követő országok (francia–német tengely) szemben a lazább integrációt akaró országokkal (például Nagy-Britanniával). Intervencionista kontra nem intervencionista vagy pacifista országok. Az Amerika-barát nyolcak kontra (a Bush által vezetett) Amerikával szemben kritikusabbak. Egységes kül- és hadügyi politikát követelők szemben az annak ellenállókkal. Számos tengely mentén alakulnak ki ilyen viták, és az európai nyilvánosság – a nemzeti és az európai médiarendszer – ezeknek a vitáknak, konfliktusoknak a terepéül szolgál.

Befejezésül: ennek az öt modellnek az értelmezése segíthet bennünket abban, hogy a magyar csatlakozás időszakában ne egyszerűen egy kétlépcsős médiarendszert lássunk az európai nyilvánosságban – a magyart és az európait; a britet és az európait, a szlovákot és az európait stb. –, hanem más szempontokat is figyelembe vehessünk. Ebből empirikus kutatások is következhetnek. Szükséges és indokolt volna hazai és összehasonlító tudományos kutatásokat indítani, tartalomelemzéseket végezni arról, hogy ez az öt dimenzió hogyan jelenik meg a valóságban, a magyar és más médiarendszerekben. Megfelelő-e ez a felosztás? Milyen az öt modell aránya az egyes nyilvánosságrendszerekben? Mindez egyrészt a társadalomtudományi gondolkodást gazdagíthatja, másrészt a sajtó, a média, az újságíró-szervezetek számára új együttműködési és piaci lehetőségek tárházát nyithatja a cikkcseréktől az új fórumokig, rovatokig, fordításai projektekig, a nonprofit együttműködéstől a for-profit akciókig. Remélem, hogy ennek a nyomán gazdagabb lehet az EU hazai bemutatása, és szervesebben integrálódhat az európai nyilvánosságba, mint ahogy azt az előadás elején ismertettem, s a magyar médiapolitika a meddő pártpolitikai csatározások helyett (vagy legalábbis mellett) ezekkel a kérdésekkel is foglalkozik majd. Az európai kommunikációs deficit problémája ugyanis már nem távoli ügy, hanem a mi problémánk is.

Irodalom

Habermas, Jürgen (1971) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltása. Budapest: Gondolat.

Hegedűs István (2000) Miért szeretjük az Európai Uniót? Élet és Irodalom, 2000. július 14.

Hegedűs István (2003) After the Accession Talks, Facing the Referendum: Hungary and Its Media Joining the European Union. Central European Political Science Review, Vol 4, No. 11. (Spring) pp. 44–53.

Horváth Zoltán & Husz Dóra & Sarlós Gábor & Sükösd Miklós (2002) A magyar társadalom EU-kommunikációs stratégiája. Szakértői anyag. Magyar Közlöny, december 6.

Kotroczó Róbert (2001) A hír kritériumai: politikai napirendek a televíziós hírműsorokban. In: Sükösd Miklós & Csermely Ákos (szerk.) A hír értékei. Etika és professzionalizmus a mai magyar médiában. (Budapest: Média Hungária Könyvek) 147–154. o.

Meyer, Christoph (2003) Exploring the European Union’s Communication Deficit: Old Problems and New Departures. Central European Political Science Review, Vol. 4, No. 11. (Spring) pp. 35–43.

Statham, Paul (2003) A Response to Meyer’s ‘Exploring the European Union’s Communication Deficit: Old Problems and New Departures’ and Some Proposals for Future Research Directions in This Field. Paper presented at the Governance, Enlargement and the Media Workshop, Robert Schuman Centre for Advanced Studies, European University Institute (Firenze, 2003. február 28–március 1.)

Sükösd Miklós (1996) Jászi Oszkár és az egyesülő Európa. In: Litván György (szerk.) Jászi Oszkár hazatérése. Budapest: Társadalomtudományi Társaság, 88–91. o.

Szilágyi-Gál, Mihály (2003) Press Coverage of the EU and NATO Accession Processes in Hungary and Romania in the late 1990s. In: Sükösd, Miklós & Bajomi-Lázár, Péter (eds) Reinventing Media: Media Policy Reform in East Central Europe (Budapest: Central European University Press), pp. 137–152.

Terestyéni Tamás (2000) Az Európai Unióval kapcsolatos tartalmak magyarországi sajtótermékekben (Egy tartalomelemzéses vizsgálat eredményei) Budapest: Tartel Bt., 2002 november.

Terestyéni Tamás (2001) Magyarország és az Európai Unió a sajtó tükrében (Egy tartalomelemzéses vizsgálat eredményei) Szociológiai Szemle 2. sz. 16–34. o.