Publikációs versenyt hirdet a médiakutató

Médiakutató 2004 tél

Szemtanú

Hirschler Richárd, Kulin Ferenc és Pálfy G. István a rendszerváltás médiájáról

A rendszerváltás és az azt megelőző évek médiájára visszaemlékező Szemtanú rovatunkban ezúttal Hirschler Richárd, a Nyilvánosság Klub alapító tagja, Kulin Ferenc, a Mozgó Világ volt főszerkesztője és Pálfy G. István, a Magyar Televízió Híradójának volt főszerkesztője szólal meg. Az interjúkat a Médiakutató nevében Rádai Eszter készítette.

„Mi ez az összeesküvés?”

Hirschler Richárd

Rádai Eszter: Jól emlékszem, hogy a Nyilvánosság Klub létrejöttében eminens szereped volt?

Hirschler Richárd: A Nyilvánosság Klub története tulajdonképpen azzal indult, hogy – szerénytelenség nélkül mondhatom – leváltottak a HVG főszerkesztő-helyettesi posztjáról…*

Rádai: És úgy megsértődtél, hogy fellázadtál a pártállami tájékoztatáspolitika ellen?

Hirschler: Ez is közrejátszott. Igaz, közben Lengyel Lászlóék, Bokros Lajos, Antal László, Matolcsy György meg Csillag István is előálltak „Fordulat és Reform” című remek tanulmányukkal, amelyet azonban süket csend vett körül, képtelenek voltak bármiféle nyilvánosságot teremteni a számára. Jóval később a tanulmány egy kiherélt változatát közölte a Közgazdasági Szemle, egyébként semmi. És akkor egy napon Lengyel Laci megjelent a szerkesztőségben, miután korábban már sokfelé próbálkozott, de senki sem merte felvállalni a dolgot. Persze, tőlünk sem azt kérte, hogy jelentessük meg a tanulmányt, az teljesen lehetetlen lett volna, hanem hogy írjunk egy tanulmányt mi is, az övék függelékeként a nyilvánosság reformjáról. Mert a reformok összefüggnek: amíg nincs nyilvánosság, addig a „Fordulat és reform” sem tudja kifejteni a hatását.

Rádai: És ott benned, a pártállami tájékoztatáspolitika legújabb, még „vérző” áldozatában megtalálták a saját emberüket? Te egyébként nem voltál tipikus főszerkesztő-helyettes a pártállami időkben: annak a kicsit könnyelmű, bohém, önmagát sem komolyan vevő fiatalembernek, aki voltál, akitől mindenféle fontoskodás és pártfegyelem távol állt, már a kinevezése is kicsit „avantgárd” döntésnek számított.

Hirschler: Másrészt „priuszom” volt: 1959-ben, közvetlenül az érettségi után „megtévedtem”, és disszidáltam, 1961-ben jöttem vissza. Engem, bár pártonkívüli voltam, 1985 januárjában neveztek ki főszerkesztő-helyettesnek, és mint ilyennek attól kezdve a főszerkesztő távollétében nekem kellett a felelősséget viselnem mindenért, ami megjelent a lapban. Én pedig valóban nem voltam afféle „jó elvtárs”. Vince Mátyás döntése a kinevezésemről tehát nem volt szokványos, de ő más bátor lépéseket is tett: olyan embereket hívott a HVG-hez, akiket politikai okokból sehol máshol nem alkalmaztak volna. Nagyon jó társaság gyűlt ott össze, nemrég kikértem a Történeti Hivataltól a rólunk szóló III/III-as jelentéseket, egy mondatot idézek belőle: „a HVG-nél különösen kedveltek az exhibicionista, zavaros elemek”.

Szóval, miközben elfogadták a kinevezésemet, egyáltalán nem nézték jó szemmel. Aggályaik hamarosan be is igazolódtak, amikor elkövettem az első „nagy bűnt”: interjút készítettem Csernok Attilával, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnökhelyettesével, aki egyrészt elmondta, miért vált meg a posztjától, másrészt bírálta az 1970-es évek szerinte hibás árfolyam-politikáját, valamint a külföldi hitelek felvételét. Mire a magyar gazdaságpolitika akkori irányítói, Marjai, Fekete és Havasi állítólag teljesen kiborultak, kitört a botrány, és fegyelmi indult ellenem. Végül megszüntették az eljárást, de meg kellett ígérnem, hogy „nagyobb figyelmet fogok szentelni a jövőben arra, hogy egyes konkrét kérdésekben az interjúalanyok és a lap szerkesztőségének a véleménye közötti különbség markánsan kiderüljön”. Az évi prémiumomat is a felére csökkentették. Jellemző, hogy ugyanazt a Csernokot, aki miatt engem seggbe rúgtak, a következő április 4-én magas állami kitüntetésben részesítették. Így működött a rendszer. Egyébként, miközben Lakatos Ernő, az MSZMP KB agitprop osztályának főnöke – akinek igazoló jelentést kellett írnom – keményen lehordott, Tardos Márton is szemrehányást tett telefonon, hogy mi ez a „balos fordulat”. Szerinte ugyanis az interjú és Csernok megjelenése a balos irányzat, a Grósz-féle vonal előretörését hozza, így próbálják Havasiékat megfúrni. Ugyanakkor Németh Miklós is fölhívott, hogy megkérdezze, „hogyan készült ez az interjú”. „Úgy, hogy én kérdeztem, és a Csernok válaszolt” – mondtam.

Rádai: De nem ez volt az egyetlen botrányod. Emlékszem, a barátaid azon viccelődtek akkoriban, hogy ha kitör a botrány, abból mindenki tudhatja, hogy Vince nincs itthon, és te vezeted a szerkesztőséget.

Hirschler: Ez így volt, ebben nem volt semmi túlzás. Például megjelent 1986-ban a szerkesztésemben és a jóváhagyásommal egy cikk az országgyűlés jogügyi bizottságának a családjogi törvénytervezetéről folytatott vitájáról, azt hiszem, Babus Endre írta. Utána Lakatos Ernő telefonon közölte, hogy a cikk megjelentetése politikai hiba volt, a HVG családellenes. Egyébként is, hét jogász vitájáról minek írni. Bűnlajstromomon a következő tétel egy interjú volt az osztrák gazdasági helyzetről Péter Martossal, a Die Presse főszerkesztőjével. Lakatos Ernő ekkor azt ordította a telefonba, hogy Martos Péter uszító hangú írásokat jelentet meg Magyarországról, ezért az interjú megjelenése súlyos politikai hiba volt. Nota bene, ugyanez a Martos Péter Kádár 75. születésnapjára pozitív hangú, elismerő cikket írt, tehát olyan nagyon nem volt ellenség… Egyébként Heltai András, az MTI bécsi tudósítója is felhívott, és a telefonon keresztül ordítozott, hogy az osztrák gazdaságról szóló beszámolóját miféle szövegkörnyezetben mertem lehozni. Az ő anyagába tettem be keretben a Martosi-interjút. Heltai viselkedésén nagyon csodálkoztam, mert korábban mindig nagyon szívélyes volt, többször hozott banánt a kislányomnak, Sárikának.

Rádai: És te, amikor lehordtak, mit csináltál? Bűnbánatot tanúsítottál?

Hirschler: Dehogy. Minden alkalommal írtam egy igazoló jelentést. A végén Lakatos közölte, „mögöttünk már csak a Duna van”, betelt a pohár, mondjak le. Lakatos baljós utalását a Dunára máig nem sikerült megfejtenem. 1986 novemberében egy főszerkesztői értekezleten – ezeken a liturgikus összejöveteleken adták ki az ukázt a főszerkesztőknek, hogy mit szabad, mit nem – bejelentették, hogy lemondtam a főszerkesztő-helyettesi posztról. Bányász Rezső akkori kormányszóvivő, a Tájékoztatási Hivatal vezetője pedig közölte Bossányi Katalinnal, hogy ő a HVG új főszerkesztő-helyettese, és „ha a Hirschler nem hajlandó önként lemondani, más eszközöket is igénybe tudunk venni”. Vince Matyinak azonban akkor még valahogy sikerült megállapodnia az agitprop osztállyal, hogy maradhatok, egyébként Bossányi sem fogadta el az ajánlatot. 1987 júliusában azonban, szintén Matyi távollétében, megint „számos politikai hibát követtem el”: közöltem Bauer Tamás levelét a Posta rovatban, amelyben cáfolta egy korábbi cikkünk állítását, amely szerint a Népfront már megvitatta és elfogadta a KB állásfoglalását. Bauer jelezte: erről szó sem volt. Ugyanebben a számban megemlítettük, hogy a társadalmi és tömegszervezetek között az MSZMP is részben állami költségvetésből fedezi a kiadásait, ám erről sem lehetett abban az időben írni. A bűnlajstromban szerepelt még az újságírók helyzetével foglalkozó cikk kritikus hangvétele, továbbá a következő mondat: „újságírói berkekben általánosan elfogadott nézet, hogy a nyár az uborkaszeszon ideje”. Ez főbenjáró bűn volt, mert épp akkor jelent meg a KB állásfoglalása, akkor pedig nem lehet uborkaszezon… És ezzel csakugyan betelt a pohár, leváltottak. Nekem viszont már annyira elegem volt az egészből, annyira „be voltam pöccenve”, hogy amikor jött Lengyel Laci az ajánlatával, azonnal hozzákezdtem a szervezéshez, és – Kocsis Györgyivel és Babus Bandival együtt – összeszedtünk egy szakmailag sokoldalú társaságot.

Rádai:Miért épp azokat, akik végül a „Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára” című dokumentumot jegyezték?

Hirschler: Így volt logikus: a Tömegkommunikációs Kutatóközpontban megtaláltuk Lázár Guy-t, a jogászok között Halmai Gábort, a Magyar Rádiónál Gálik Mihályt, a Magyar Nemzetnél Mélykúti Attilát, a közgáz lapjánál Molnár Gabriellát – összesen volt vagy tíz ember, később persze még sokan csatlakoztak. Amikor az Irodalmi Újságban megjelent a reformjavaslatunk, azt Breitner Miklós, Domány András, Emőd Pál, Farkas Katalin, Farkas Zoltán, Gálik Misi, Gombár Csaba, Hann Endre, Halmai Gabi, magam, Kocsi Ilona, Kocsis Györgyi, Lázár Guy, Lengyel László, Mélykúti Attila, Pataki Judit, Rejtő Gábor, Szabó Gábor, Szekfű András, Terestyényi Tamás, Tibor Ágnes és Vásárhelyi Mária írta alá. Akkor örültünk minden ilyen aláírásnak…

Rádai: Elküldtétek a szöveget az Irodalmi Újságnak?

Hirschler: Nem, valahogy megszerezték. Nem mertük sehova elküldeni, a BBC-nek sem, ahol folyamatosan olvasták fel. Akkor jelent meg a HVG Vág utcai szerkesztőségében egy belügyes, engem keresett, Devecseriként mutatkozott be. Ha bátrabb vagyok, azt mondom, hogy én meg Karinthy vagyok. Azzal jött, hogy előző héten Bécsben, ahova a Pepsi sajtóértekezletére mehettem ki egy hétvégére az Interpress szervezésében, és ahol egy bankot is meglátogattam, állítólag államtitkokat fecsegtem el a magyar gazdasági programról. Mire azt feleltem, ezt már csak azért sem tehettem meg, mert ilyen program nincs. Távozott; szerencsére nem került újra elő. A „Nyilvánosság reformjá”-ról egy-két itthoni szamizdatkiadvány is hírt adott, a Medvetáncban, egyetemi lapokban is megjelent, de ezzel le is állt a dolog. Igaz, HVG-s kollegáimmal, Szauer Péterrel, Simon Ákossal és más barátokkal, Kéri Lászlóval, Magyar Bálinttal, Halmai Gabival, Lengyel Lacival jártuk az országot, vidéki kultúrházakat, egyetemi klubokat kerestünk fel. Általában „HVG-est” címmel rendezték ezeket az összejöveteleket. Nemegyszer 400–500 főnyi hallgatóság előtt beszéltünk, főként a gazdasági és a társadalmi reformok szükségességéről. Néhány szöget ezek az összejövetelek is bevertek a rendszer koporsójába.

Ami a „Nyilvánosság reformjá”-t illeti, mi, szerzők újból összejöttünk, ugyanez a társaság, és hozzáfogtunk egy három részből álló anyag kidolgozásához. A „Hamis tudattorzulások a közvéleményben” című fejezetet a Lázár Guy vezette csapat dolgozta ki, a „Működési zavarok a tájékoztatáspolitikában” című résznek én voltam a szerkesztője, abban összegyűjtöttük a pártközpont beavatkozásának konkrét eseteit kategóriák szerint, a harmadik részben pedig, amelynek „A reform nyilvánossága” volt a címe, Halmai Gabiék a teendőket vették számba, alávetve a jogszerűség próbájának – ez volt maga a javaslat.

Rádai: Hogyan merült föl, hogy valamilyen egyesületet vagy klubot kellene alapítani?

Hirschler: Miután 1987-ben megjelent a szöveg, el kellett gondolkodnunk, hogyan tovább. Azt Hiszem, Babus Bandi vetette fel az egyesület megalapításának ötletét. Úgy gondoltuk, szükségük van az újságíróknak egy igazi érdekvédelmi, érdekérvényesítési szervezetre, ahová persze egyéb értelmiségiek is csatlakozhatnak. Már csak a „zászlóbontás” volt hátra. Jó alkalomnak ígérkezett, amikor 1988 januárjában váratlanul lehetőséget kaptunk, hogy a MÚOSZ-ban, az egyetemi lapok szakosztályának rendezésében ismertessük a nyilvánosság reformjával kapcsolatos elképzeléseinket. Az ülést Gömöri Endre moderálta, ragyogóan. Először Pálos Miklós, a MÚOSZ egyik akkori vezetője, az MTI vezérigazgató-helyettese szólalt fel, aki jelezte, hogy kidolgoztak egy reformtervet a sajtónyilvánosságra. Közbevetőleg: az „eszem-nemeszempének” kedvenc fogása volt ez, elébe menni a dolgoknak, úgy integrálni egy-egy alulról jövő kezdeményezést, hogy abból a lényeg eltűnjön. Valami hasonlót fejtettem ki ott, miután ismertettem a magunk reformelképzeléseit, lényegében azt a javaslatunkat, hogy a pártközpontot megszabadítsuk a cenzúra terhétől. Reflektáltam Pálos felszólalására is, mondván, hogy a MÚOSZ-verzió a mi korábbi előterjesztésünknek egy meglehetősen kiherélt változata. Ezután bejelentettem, hogy egyesületként működő klubot szervezünk, és a támogatására aláírásgyűjtést kezdeményezünk, amit ott helyben azonnal el is kezdtünk. Persze akkor, 1988 januárjában még úgy képzeltük, hogy a reform az egypártrendszer keretei közt fog végbemenni, de azt is feltételeztük, hogy a párt önként lemond hegemón pozíciójáról, és hatalmát – ez naiv elképzelés volt – a párttagokon keresztül gyakorolja majd, például a sajtóban. Nagyon keménynek gondoltuk a javaslatainkat, ma már persze, visszanézve, azért nem voltak olyan merészek. A többpártrendszerre akkor álmunkban sem mertünk gondolni. Mindenesetre már az is nagy dolog volt, hogy deklaráltuk: minden legyen szabad, ami nem tilos. Kinyilvánítottuk, hogy a sajtó legyen szabad, és mindenki alapíthasson lapot, és csak utólag, ha valami nem stimmel, törvénytelenségek esetén avatkozhasson be – de nem a párt, hanem egy állami szerv, akár a megújított Tájékoztatási Hivatal. Tehát gyökeresen új rendszerben gondolkodtunk. Miután mindezt a MÚOSZ-ban előadtuk, a Magyarország legközelebbi számában Vajda Péter durván nekünk támadt: azzal vádolt, hogy a Petőfi Kört akarjuk újjáéleszteni. Ne felejtsük, el, akkor még egy teljes év volt hátra Pozsgay bejelentéséig, amelyben 56-ot népfelkelésnek minősítette. Engem ezután föl is hívott Berecz János, akkor éppen KB titkár, hogy „mi ez az összeesküvés?” „Nem összeesküvés – válaszoltam –, a Hazafias Népfront ernyője alatt tanácskozunk.”

Rádai: Miért volt szükség a Hazafias Népfront ernyőjére?

Hirschler: Akkor csak a Népfront jóváhagyásával, közreműködésével és ernyője alatt lehetett bármiféle szervezetet létrehozni. Úgy gondoltuk, a Pozsgay vezette Hazafias Népfront majd felvállal bennünket, hiszen az egyesületi törvény alapján az engedélyezési eljárást a Népfrontra bízták. Elmentünk tehát Pozsgayhoz, kértük, hogy segítsen. Több találkozásunk is volt vele. És bár a jelek szerint helyeselte a dolgot, egyetértett az elképzeléseinkkel, mégis minden alkalommal a türelmünket kérte: „Most még korai, még nem alkalmas, nem érett meg rá a helyzet, egy kicsit később jöjjenek vissza” – érvelt. Közben az MSZMP-n belül is elindult a glasznoszty, bár ez a folyamat elég ellentmondásos volt, nagy volt körülötte a zavarodottság. Emlékszem, részt vettem egyszer a közgáz Kinizsi utcai kollégiumában egy vitán, és ott Eötvös Pál azt mondta a glasznosztyról, hogy azt a szovjet sajátosságokra találták ki, de nálunk csak destruktív ideológia. Egy, a lengyel eseményekről rendezett vitára Magyar Bálinttal akartam elmenni, a pártközpont ezt nem engedélyezte, viszont Domány Andrisba beleegyeztek. Ki tudja, milyen megfontolások vezették a Berecz-teamet abban az időben? Az utolsó pillanatban betiltották a Belgrád rakparton meghirdetett előadást, ahol Halmai Gabival együtt „léptünk volna fel” – a dolog iróniája, hogy a nyilvánosság lett volna a téma. A hallgatóság kinn ácsorgott az utcán, de nem volt apelláta, az előadás és a vita elmaradt. Aztán, ahogy haladt előre az idő, mindinkább bomladozott a rezsim. De azért a régi gárda nem adta fel. Nemrég a kezembe került egy főszerkesztői értekezlet jegyzőkönyve 1988 májusából, talán egyike a legutolsóknak, amelyen fölvetették, hogy a Nyilvánosság Klub alapítói valójában ellenséges összeesküvést szőnek, és tűrhetetlen, hogy egyes újságírók „eltávolodtak az agitproptól”. Vince Matyi, aki ott volt, visszavágott: „Ha így van, akkor talán az APO-nak kellene önvizsgálatot tartania, egyébként is a Nyilvánosság Klub szervezőit csak a jobbítás szándéka vezeti.” Ekkor már csak percek választották el az országot a rendszerváltástól. Még ugyanabban a hónapban, 1988 májusában a Nyilvánosság Klub hivatalosan is megalakulhatott.

Rádai: Utólag hogy látod, mekkora kockázatot vállaltatok akkor?

Hirschler: Most lehetnék nagyképű, beszélhetnék halált megvető bátorságról. Ám az igazság az, hogy az 1980-as években már egy legyengült, célját vesztett diktatúrával szegültünk szembe, láncainkat nem, legfeljebb az állásunkat veszíthettük volna el. A Magyar Televíziónál például az elnök megtiltotta a munkatársaknak, hogy belépjenek a Nyilvánosság Klubba. Nem is volt a tavasszal és a nyáron belépettek között egyetlen televíziós sem.

Mikor a főszerkesztő-helyettesi posztról eltávolítottak, elmentem Vásárhelyi Miklóshoz, aki atyai barátként tanácsolta, hogy ne hagyjam annyiban a dolgot: bombázzam levelekkel a Pártközpontot, írjam meg nekik, mennyire törvénytelen és igazságtalan az eljárásuk. Megfogadtam a tanácsát, és több levelet is írtam. Válasz, persze, nem jött, de értesültem róla, hogy kellemetlen volt számukra az ügy. Ezzel csak azt akarom illusztrálni, hogy akkor már fel lehetett venni a kesztyűt, és vissza lehetett beszélni. Arra nem is gondoltam, hogy becsuknak. Sőt, már a vége felé – azaz a rendszer vége felé –, amikor behívtak a pártközpontba, akkor már a „pipás Csikós” vezette az agitpropot, a falra mutatott, ahol Kádár képe függött, és megkérdezte: szeretem-e ezt az embert? Nem mertem azt mondani, hogy Nagy Imre gyilkosát nem szeretem – kitérő választ adtam. Akkor már felfelé ívelt Grósz karrierje, valószínűleg emlékeztek a Csernok-interjúra, óvatosan szövetségeseket kerestek a sajtóban. Talán arra számítottak, hogy kifakadok. Akkor már megindult az MSZMP bomlása, vezetőinek egy része bizonyára már azon törte a fejét, hogyan tudja a hatalmi pozícióját megőrizni, esetleg pénzre váltani, érezték, hogy a rendszernek nemsokára vége.

Magam 1988 őszén a kaliforniai Palo Altóba utaztam, a Stanfordi Egyetem John Knight Fellowship programjának meghívására, ösztöndíjukkal egy évet töltöttem ott. Amikor visszajöttem az Egyesült Államokból, már egy másik Magyarország várt. Nem sokkal később a Világbank Transition című hírlevelének szerkesztésére kaptam ajánlatot, és visszautaztam az Egyesült Államokba. De ez már egy másik történet.

„…próbáljunk meg addig elmenni, ameddig lehet”

Kulin Ferenc

Rádai Eszter: A Mozgó Világnak folyóirattá válásától kezdve munkatársa volt?

Kulin Ferenc: 1974 végétől. Akkor kaptuk meg a lapengedélyt a KISZ KB-tól, és az első szám 1975 elején jelent meg, Veress Miklós főszerkesztésében.

Rádai: Ezt afféle „szelepnek” szánta a kultúrpolitika? Vagy valamit demonstrálni akart vele?

Kulin Ferenc: Nyilvánvalóan szelepnek szánta, az addigra a művészeti szövetségek életében kialakult sajátos feszültség feloldására, a gőz kiengedésére. Tudniillik 56 után ezek a szövetségek évente mindössze egy-két úgynevezett fiatal írót, képzőművészt vettek fel, így aztán az 1970-es évek közepén már a negyvenévesek is „fiatal művésznek” számítottak. Nem volt fórum, amely az új nemzedéket elindíthatta volna, és ezt akkor már a kultúrpolitika csúcsain is kénytelenek voltak beismerni. Ezért indították a Mozgó Világot, amelynek az irodalom mellett művészetkritikával, képzőművészettel, zenével is kellett foglalkoznia. Ez a „nyűge” a lapnak azonban csakhamar az erényévé vált, tudniillik komoly nemzedéki orgánummá lett, amely vonzani és integrálni tudta az idősebbeket is. Nem mondom, hogy a Mozgó előtt nem volt semmi, de hogy a megjelenésünk valamiféle torlódás utáni gátszakadást jelentett, ahhoz nem fért kétség.

Rádai: Mindjárt az elején megmutatták az oroszlánkarmaikat? Lehetett bármit is sejteni a folyóirat későbbi jelentőségéből? Ha egy irodalmi-művészeti folyóirat megpróbált igazán irodalmi-művészeti folyóirat lenni, feltétlenül beleütközött a falakba?

Kulin: Furcsa helyzet volt, tudniillik „ők”, mármint a kultúrpolitikusok is úgy gondolták, hogy a magyar belpolitika konszolidálódott, ezért már meg lehet engedni, hogy egy új nemzedék különösebb kontroll, cenzúra nélkül – lévén „a mi fiaink”, a mi gyerekeink – megszólalhasson.

Rádai: Úgy véli, ezt ők is komolyan gondolták?

Kulin: A jelek szerint komolyan gondolták, legalábbis remélték, hogy minden rendben megy majd. Miért gyanakodtak volna az ellenkezőjére? A szamizdat épp csak elindult, ráadásul egy nagyon szűk értelmiségi körrel azonosítható szereplőkkel. Hogy a magyar költők, írók, kritikusok, irodalomtörténészek, zenészek stb. – úgy, ahogy vannak – együtt valamiféle oppozíciót fognak képviselni a kultúrpolitikával, egyáltalán a politikával szemben, azt nem gondolták. Mi viszont elhittük és komolyan vettük, hogy autonómiánk van: hogy ránk bíztak valamit, és majd nyilván lesznek viták, elméletiek és személyekről szólók, de alapvetően megbíznak bennünk. Hozzá kell tennem: az irántunk táplált bizalomnak politikai fedezete is volt, hiszen párttagokat, méghozzá elég erősen kontrollált párttagokat állítottak a lap élére. Nem titok, hogy Veress Miklós is, én is az voltam, ráadásul magam olyan műhelyhez tartoztam, amelynek élén a marxista ideológia megszemélyesítőjének tekintett Pándi Pál állt. Az ELTE általa vezetett reformkori magyar irodalmi tanszékén dolgoztam, másfelől addigi publikációim is a Pándi által szerkesztett kritikai fórumokon, a Népszabadságban és Kritikában jelentek meg.

Rádai: Jól tudom, hogy maga kari pártvezetőségi tag is volt?

Kulin: Igen, a kari tudományos kutatásoknak voltam a felelőse. Tehát valóban abszolút megbízható kádernek minősültem a szemükben, és úgy gondolták, ha valami irodalompolitikai kellemetlenséget okozok, akkor majd a főnököm rám szól, majd „megbeszéli” velem… Ha mégsem, akkor pedig működik a pártfegyelem: a renitenskedő szerkesztőnek elég lesz annyit mondani, hogy „Kulin elvtárs, nem ezt várjuk öntől”. A tömegkommunikációban akkoriban kétfajta kontroll érvényesült. Havonként voltak főszerkesztői értekezletek, negyedévenként pedig az úgynevezett pártaktívák vagy kommunista aktívák, ahol már nem a miniszter és a főosztályvezető, hanem maga Aczél György értékelte a szerkesztői munkát. Visszatérve a kérdésére: a konfliktusok már az induláskor elkezdődtek, de még nem dagadtak nyilvános botrányokká, mert a KISZ-hez tartoztunk, és közvetlenül velünk a nagypolitika akkor még nem foglalkozott. Úgy gondolták, majd a KISZ KB elintézi, amit kell, és legföljebb őket teremtik le, ha mégsem. Barabás János, Lendvai Ildikó, Mezei Emőke, Svéd Pál voltak az akkori KISZ ideológiai vezetői, akik sem elég határozottak, sem elég magabiztosak nem voltak ehhez. Mondták ugyan, hogy „Fiúk, ez nem fog menni, tessék valahogy lojálisabban csinálni!”, Barabás pedig egy olyan szóleleménnyel kápráztatott el bennünket, hogy „Tanuljátok meg a mellette politizálást!” – mindhiába. Mert úgy gondolkodtunk: ha a szocialista demokrácia szabályai szerint dolgozunk, amelyben állítólag nincs cenzúra, akkor mi ehhez tartjuk magunkat.

Rádai: Cenzúra azonban volt, és egymást követték a lap körüli botrányok…

Kulin: Volt, hogy a nyomdában kellett kivenni egy-egy írást, és mást kellett betenni a helyére. Egyszer például – már nem tudom, melyik számnál – állítólag a nyomdászok szakszervezete tiltakozott a pártközpontnál, hogy „Hajnóczy Péter egy novellájában gyalázza a munkásosztályt, és ezt nem hajlandók kinyomtatni”.

Rádai: Miközben a nyomdászok – annak idején a Beszélő tudósított róla – ezeket a számokat, illetve a kevés megmentett példányt titokban a nyomdai feketepiacon terjesztették.

Kulin: Persze. Ez csak ürügy volt, mert persze, hogy volt cenzúra. Minden számot előre olvastak.

Rádai: Hogyan és kik?

Kulin: A nyomdában voltak megbízott „elvtársak”, a pártközpont fizetett alkalmazottai, ez nyilvánvaló volt. Nemcsak a Mozgót, minden lapot elolvastak, ebbe maga Siklósi Norbert avatott be, a Lapkiadó Vállalat vezérigazgatója, amikor szóvá tettem neki, hogy „ahhoz képest, hogy nincs cenzúra, meglepően sok leszúrást kapunk”. Erre azt válaszolta: „Na ide figyelj, itt gyűjtöm, amit a liberálisok írnak a kézirataitokról, itt meg azt, amit a moszkoviták.” Tehát nem is egy emberrel olvastatták az újságot, hanem kettővel, akik egymást is kontrollálták.

Rádai: A szerzőgárda hogyan alakult ki? Volt szerző, akinek az írásait tilos volt közölni? Vagy fordítva: jelentett-e a Mozgó szerkesztői számára különös vonzerőt az a szerző, aki „szilenciumon” volt?

Kulin: Mi kizárólag a kézirat minősége alapján döntöttünk a közlésről. Voltak úgynevezett tilalmi listák, amelyeket a főszerkesztői értekezleten ismertettek, a szamizdatosok jó része például tilalmi listán volt. Ott nem lehetett vagánykodni, mert nyilvánvaló volt a tiltás, és a lapterjesztő megtagadhatta a terjesztést, ha a tartalomjegyzékben ilyen szerzőt talált.

Rádai: Témákat is tiltottak?

Kulin: Nem, a téma szerinti tiltás csak ajánlások formájában hangzott el. A Mozgó egyébként arról volt híres, hogy nem fogadta el ezeket a „tanácsokat”. Egymást követték a kényes témák, mint mondjuk a határon túli magyarság, aztán az emigrációs magyar irodalom kérdése, a KGST működése vagy az oktatásügy problémája.

Rádai: Abból volt az egyik legnagyobb botrány, Andor Mihály cikkéből.

Kulin: Igen, és az azt követő sorozatból. Egyetlen olyan publikáció volt az én főszerkesztőségem idején, amit magam vettem ki utólag, Aczél felszólítására: ez a Lancranjan-ügyben született tanulmány volt. Ez a vadromán „történész” egy fasisztoid szellemiségű cikket írt, felszítva a magyar-román ellentéteket, erre a magyar értelmiség természetesen „berágott”, és elindult egy lavina. Mi is írtunk volna, ha jól emlékszem, Csoóri, de Aczél behívott: „Ezt nem lehet közölni, vegyék ki!” „Nem tehetem – válaszoltam –, mert nálunk a szerkesztőség kollektíven dönt, én csak azt vehetem ki, amire a szerkesztőségtől engedélyt kapok, ami ebben az esetben valószínűtlen.” Erre azt mondta: „Vegye tudomásul, hogy ha ez a cikk megjelenik, akkor ősszel már nem jönnek a tüzelőszállítmányok Romániából.” Ez elég nyomós érv volt, úgyhogy azt válaszoltam: „Egy esetet tudok elképzelni, hogy kivegyük: ha Aczél elvtárs kiadna egy kommünikét, amiben a magyar sajtó egészének megtiltja, hogy ilyen tárgyú cikk megjelenjen, mert akkor az ránk is vonatkozik.” Mire bementem a szerkesztőségbe, ott volt az utasítás. A kollégáim azzal fogadtak, hogy ki kell venni a cikket.

Rádai: Nagyon előreszaladtunk, nem beszéltünk arról, hogyan alakultak ki a rovatok.

Kulin: Mivel bizonyos tekintetben a lap folytatása volt egy korábban évenként megjelenő antológiának, folytatnunk kellett annak a sokszínűségét. Újdonság volt a szociográfia, Berkovics híres rovata, amely a legizgalmasabb, a legtámadottabb és valószínűleg a legolvasottabb is volt. Aztán elindult Szabados Árpád képzőművészeti rovata, majd a zenekritikai rovat Kocsis Zoltánnal. A legelején Marosi Gyula volt a széppróza szerkesztője, a lírát maga Veress kezelte, később Margócsy István, Szkárosi Endre és Mányoki Endre. Czakó Gábor vitte a publicisztikát, a film- és a színházügyeket pedig Reményi József Tamás, aki Veress idején is, majd 1983-tól is helyettes főszerkesztő volt. A kritikai rovatot eleinte én szerkesztettem, aztán Alexa Károly. 1981-től kiegészült a lap Gergely András történelmi rovatával. Persze, a Mozgó nem lett volna Mozgó, ha nincs olyan kiváló olvasószerkesztője, mint Tárnok Zoltán, és a tördelést nem Helle Mária csinálja profi módon.

Rádai: Az avantgárd felé mikor kezdtek tájékozódni? Ma már nem is mondanám annak, de az akkori kultúrpolitika szemében, amely úgy félt az avantgárdtól, mint ördög a tömjénfüsttől, mégis annak számított.

Kulin: Szerintem is borzasztóan halvány volt a Mozgó úgynevezett avantgárd irányultsága, a konzervatív irodalompolitika szemében azonban majdnem minden avantgárdnak tűnt, ami kezelhetetlennek látszott ideológiailag.

Rádai: Viszont – csak a Beszélő tudósított róla, mert akkor az első nyilvánosságban kizárólag felháborodott cikkeket lehetett olvasni, például E. Fehér Pál tollából a Mozgóról – szalonképtelennek minősítettek bizonyos írásokat, például mert az egyikben a szar szó szerepelt, a másikban Alexa egy Rákosit dicsőítő úttörődalt elemzett, és Bán Zoltán András termelésioperett-elemzése is óriási vihart kavart.

Kulin: A szarügy egy Hajnóczy-novella körül kerekedett, aztán nagyon kikaptunk Esterházy egyik fél sora miatt, amelyben Lenint a táncparkett ördögének nevezte… És így tovább. Szóval igen, ilyenfajta fékeket betettek.

Rádai: Meg – a KISZ KB értékelése szerint – nagyon erőltették a kritikai hangot, eluralkodott a folyóirat lapjain a pesszimizmus, elnyomták a vidékieket és a fiatal realista törekvéseket, olyan írásokat adtak közre, amelyek máshol nem jelentek meg, ráadásul Esterházyt, egy népnyúzó család sarját népszerűsítették.

Kulin: A legnagyobb botrány, ami aztán a KISZ-től való elváláshoz vezetett, az „Elődeink beszélnek” című összeállítás körül alakult ki, amelyben egy körkérdésre – az élő személyek válaszai után – a magyar irodalom klasszikusaitól vágtunk be idézeteket. Ebben a nagy kollázsban Balassi Bálinttól Zrínyi Miklóson és Janus Pannoniuson át a 20. század nagyjaiig, Móriczig meg Adyig mindenkitől szerepeltek jópofa idézetek, amelyek valahogy mind rímeltek az akkori helyzetre. A KISZ KB kulturális osztálya azonban nem rendelkezett olyan képzettségű cenzorokkal, akik felismerték volna, hogy ezek valódi klasszikus idézetek, blaszfémiának vélték, és egy sok-sok oldalas nagy elemzést és feljelentést készítettek. Ezt elküldték a pártközpontnak, mondván, „ez most már tűrhetetlen”. Egyszóval ebben az első korszakban, Veress távozásáig inkább az irodalmi, az irodalomkritikai, a művészeti publikációk okozták a botrányokat, a második szakaszban inkább a társadalompolitikai, a társadalomelméleti, a direktebben politizáló szövegek.

Rádai: Arról is a Beszélő tudósított, hogy egyszer egy olyan, a KISZ KB agitprop osztályán született, ám titkosan kezelt jelentés alapján vonták önöket felelősségre, amelyet nem ismertettek a szerkesztőséggel, ezért nem is voltak hajlandók azt tudomásul venni. Amikor pedig valamilyen úton-módon mégis hozzájutottak, akkor Czakó Gábor ezt a jelentést felolvasta az Írószövetségben...

Kulin: Czakónak nagyon fontos szerepe volt…

Rádai: …és ekkoriban nem engedték be egyes megyékbe a lapot, egyik szerzőjüket, Szilágyi Ákost kitiltották Salgótarjánból, a Mozgó Világ-esteket pedig sorra lemondták, mondván: „festik a művelődési házat”.

Kulin: Igen, ezek folyamatosan ismétlődő trükkök voltak. Amikor rájöttek, hogy képtelenek a Mozgót mint műhelyt meghódítani, akkor igyekeztek lebénítani, elszigetelni, megakadályozták az úgynevezett író-olvasó találkozókat, folyóiratesteket. Akkor valóban sorozatban visszamondták vidéki kultúrházak, könyvtárak a megbeszélt találkozókat különféle technikai problémákra hivatkozva.

Rádai: Miért kellett Veress Miklósnak távoznia a főszerkesztői székből?

Kulin: 1980 végén mondatták le, miután 1975-től 1980-ig állta az ütéseket…

Rádai: Akkor maga épp nem volt a szerkesztőség tagja, de nyilván pontosan értesült mindenről: visszatekintve mintha a főpróbája zajlott volna le annak, ami a maga menesztésekor történt.

Kulin: Azzal a különbséggel, hogy őt sikerült rávenniük, hogy lemondjon. Kifárasztották. Tényleg kimerült, borzasztó tortúra volt négy éven keresztül ez a havonkénti egzecíroztatás. Szerette őt a szerkesztőség, nagyon kiálltak mellette, de kénytelenek voltak elfogadni Miklós döntését. Ezután a KISZ KB-ban mindenféle nevek merültek föl, természetesen elfogadhatatlanok, és akkor egyszer csak megkerestek a fiúk, hogy elvállalnám-e, mert ha igen, akkor kérnék a pártközponttól, hogy engem nevezzenek ki. Jól van, mondtam, elvállalom, de csak ha teljesítik – teljesíthetetlennek vélt – feltételeimet: ha kikerülünk a KISZ KB felügyelete alól, ha felemelik a példányszámot, ha megnövelhetjük legalább egy ívvel a terjedelmet, ha megemelik a fizetéseket, és ha senkit nem kell kirúgni…

Rádai: Mekkora volt addig a példányszám?

Kulin: Ötezer példányban nyomták, de másolatban sokkal többen olvasták. A feltételeimre a szerkesztőségben természetesen azt mondták, „marha jó, akkor ezt írd le, és mondd meg az Aczélnak, hogy így vállalod”. Aczél viszont továbbküldött Óvárihoz, akihez akkor a pártközpontban a folyóiratok tartoztak. Óvári, aki hallatlanul jámbor ember volt, azt mondta: „Kérem szépen, Kulin elvtárs, ön ugye párttag, és önnek tudnia kéne, hogy egy párttag nem támaszt feltételeket a pártjával szemben, és sajnos nincs miről beszélnünk.” „Óriási megkönnyebbülés számomra – válaszoltam –, akkor nem vállalom.” Hamarosan megint üzent Aczél, hogy menjek be hozzá, mert minden megvan, amit kértem.

Rádai: Talán azt remélték magától, hogy erős kézzel fogja kordában tartani a „pártvonalnak” megfelelően a szerkesztőséget?

Kulin: Azt gondolták, hogy engem inkább kézben tudnak tartani Pándi Pál révén, bíztak a rám gyakorolt hatásában. Ez nagyon fontos elágazása volt az én szomorú történetemnek Pándival, aki változatlanul tanszéki főnököm volt, akit én sok ok miatt nagyon szerettem, nagyon sok ok miatt szembekerültem vele, és elég drámaian ütköztünk meg a végén. Mert tényleg elvárták tőle, hogy engem kézben tartson, és bármilyen kemény embernek látszott is Pándi, ezt a szerepet nem szívesen vállalta.

Rádai: Amikor a maga főszerkesztésével újra elindultak, mindent ott folytattak, ahol abbahagyták?

Kulin: Nyilvánvaló volt, hogy amit kérnek tőlünk, azt teljesíteni kell, de úgy gondolkoztunk, hogy próbáljunk meg addig elmenni, ameddig lehet. Így születtek meg azok a számok, amelyek oly nagy megrázkódtatásokat okoztak a politikának, mint például Bauer Tamás KGST-cikke 1982 őszén, amelyben kategorikusan leírta, hogy a KGST nemhogy előnyt nem jelent Magyarország számára, hanem kifejezetten káros, improduktív, nem a gazdasági racionalitás szerint működő képződmény. Ettől felrobbant a pártközpont, és Köpeczi miniszter azzal kezdte a főszerkesztői értekezletet, hogy a Mozgó Világ közleménye súlyos vétség a Magyar Népköztársaság érdekei ellen, és ezért „a miniszter kijelenti, hogy ilyen és ehhez hasonló közleményekért a jövőben semmilyen felelősséget nem vállal.”

Rádai: Azt hallottam, az eligazításokon a pártközpontban vagy a minisztériumban – amelyeken egyrészt elmondták a főszerkesztőknek, mit szabad és mit nem szabad, másrészt letolták őket, ha „rossz fát tettek a tűzre” – maga ahelyett, hogy bűnbánó magatartást tanúsított volna, hiszen rendszerint a Mozgó volt napirenden, a vádakra kis filippikákban válaszolt, rámutatván a tarthatatlanságukra, a dolog abszurditására, nevetséges voltára.

Kulin: Ez dicsekvésnek hathat, de tényleg így volt. Én, ugye, azért voltam viszonylag könnyű helyzetben, mert a bírálatok általában csúsztatások voltak. Nem mondták meg, mi a bajuk, hanem a stílusba kötöttek bele vagy a tárgyszerűségbe, ha szociográfiáról volt szó. Hogy szakmailag tarthatatlan, amit csinálunk. Ilyenkor én elememben voltam, mert annyira végiggondoltuk és megbeszéltük már korábban a szerkesztőségben, és annyira utánanéztem annak, mit hogyan kell megvédeni, hogy ebben a dimenzióban nem lehetett megfogni. Ezért később mindig külön hívtak be, persze nem mindig az Aczélhoz. Az első szint Agárdi Péter volt, akivel egyetemista korunk óta baráti viszonyban voltunk, a Mozgó miatt kerültünk aztán szembe. Mivel nem tudott meggyőzni, a főnökéhez, Knopp Andráshoz rendeltek be. Ő még kevésbé tudott meggyőzni, mert míg Agárdi legalább profi irodalomtörténész volt, felkészült ember, egyébként az egész garnitúrában a legfelkészültebb, Knoppot az olyan a részletek, mint az írók, a szerzők, nem érdekelték. Amit eléje tettek, azt megcsinálta, de nem próbált szakmailag vitatkozni. Időnként átpasszolták a dolgot kormányzati vonalra is, akkor Tóth Dezsőhöz kerültem. Ő aztán tényleg nagyon művelt ember volt, az ő monográfiájából is tanítottam Vörösmartyt meg a reformkor egy részét. „Édes öregem – mondta –, ne csináld ezt velünk! Vagy te olyan okos meg intelligens, csináld finomabban, valahogy elegánsabban. Édes öregem, ne csináld!” Az utolsó évben már többnyire nem kellett az egész kört befutni, mindjárt Aczél hívott.

Rádai: Azt nem kívánták, hogy valakit rúgjon ki a munkatársak közül?

Kulin: Dehogynem, állandóan visszatérő követelés volt, hogy Berkovicsot, Alexát, Szabadost és Czakót távolítsam el, mert ezek a rendszer ellenségei. Én mindig azt válaszoltam, hogy nem, amíg a munkájukkal elégedett vagyok, addig nem.

Rádai: Ha jól emlékszem, három évig sem tartott a főszerkesztősége.

Kulin: Igen, 1981 tavaszától 1983 végéig, három évfolyamot jegyeztem, a decemberi, a Bibó-szám azonban már nem jelent meg. „Az európai társadalomfejlődés értelme” című Bibó-tanulmányt hangszalagon kaptam meg az ifjú Bibótól, szenzációs mű, az európai társadalomfejlődési folyamatok szemszögéből elemzi a marxizmust, abszolút oppozícióban vele. Persze, még a megjelenés előtt kiderült, mire készülünk, Aczél berendelt, én azonban nem voltam hajlandó lemondani a közlésről. Akkor azt találta ki, rendezzünk egy kerekasztalt akadémikusok részvételével, és annak a kíséretében közöljük a tanulmányt. Erre fölkértem Szabad Györgyöt, Ágh Attilát, Szücs Jenőt és Németh G. Bélát, nagyon tartalmas beszélgetés született, „Bibót azonban – Aczél mondta így – nem lehetet leárnyékolni”.

Nem sokkal ezután felszólítottak, hogy mondjak le. Nem mondtam le. Két nagy vita előzte meg egyébként a Mozgó felszámolását 1983-ban. Az egyik a májusi írószövetségi ankét volt, amelyen Ancsel Éva, Szigethy Gábor, Papp Zsolt és Bata Imre értékelték a lapot, akiktől azt kérték és azt várták, hogy annak alapján, amit mondanak, föl lehessen számolni a Mozgót, le lehessen váltani a szerkesztőséget. Egyik sem teljesítette: Papp Zsolt és Szigethy Gábor eleve nem akarták támadni a lapot, Ancsel Éva, Aczél egyik legmegbízhatóbb embere pedig egy morálfilozófiai előadás keretében lényegében azt mondta: kedves barátaim, önök nagyon érdekes, kockázatos vállalkozásba kezdtek, végül is erkölcsi kérdés, meddig bírják. Bata Imre sem állt kötélnek. Úgyhogy ez az egész kudarccal végződött, mármint a pártközpont számára. Ezután írattak egy nagy jelentést a Mozgó Világról, nem fontos, ki vállalkozott rá, amely – mint utolsó szennylapot – ízzé-porrá zúzta a Mozgót szakmailag, morálisan, politikailag, ideológiailag, világnézetileg. Knopp András és Agárdi Péter megkérdezték, mit mondunk erre. „Semmit, köszönő viszonyban sincs azzal, amit csinálunk” – válaszoltam. Akkor viszont vonjam le a következtetést. Hogyan vonjam le? Hát mondjak le. Mondom: nem mondok le. Újabb kör következett, az előbbieken kívül Tétényi Pállal, aki vegyész létére nem sokkal korábban lett ideológiai titkár. „Kulin elvtárs – mondta –, én elhiszem, hogy abszolút jóhiszeműen csinálta, és azt is elhiszem, hogy ezek szakmailag és irodalomtörténetileg nagyon értékes dolgok. De, Kulin elvtárs, vegye figyelembe, hogy nagyon nehéz helyzetben van a párt, és nagyon nagy szívességet tenne azzal, ha ezt a helyzetet segítene megoldani. Mondjon le. „Nem mondok le – válaszoltam –, látom, milyen helyzetben van a párt, úgy érzem, nagy szüksége van a Mozgó Világ hangjának elviselésére.”

Végül aztán Tóth Dezső bocsátott el, rettenetesen szenvedett tőle. Le kellett ültetnie az egész főosztályt az asztalhoz, amikor megérkeztem, és előttük kellett elmondania az indoklást. Járkált fel-alá, rettenetesen zavartan, végül azt mondta: „Kulin elvtárs, Ferikém, figyelj ide, hidd el, majd meg fogod érteni, miért kellett neked ezt… Ne haragudj. Szevasz, Ferikém…” – megölelt, és odaadta a levelet. A következő héten megint behívott az Aczél, aki külföldön volt épp, amikor én az obsitot kaptam, és azt mondta: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt. Látja, nem voltam itt!”

Rádai: A szerkesztőség tagjai viszont – azelőtt ilyesmire nem volt példa – magával együtt mind fölálltak.

Kulin: Később, amikor kiderült, hogy a helyemre nem kerülhet belső ember, mindenki benyújtotta a felmondását, a titkárnő és a takarítónő is. A 114 szerzőnk pedig visszavonta a kéziratát. És kis tüntetések indultak az ELTE-n. Jöttek a Műegyetemről, az orvosi egyetemről is, és a piarista épület B kapuja előtt próbáltak bejönni a bölcsészkarra, a BM azonban lezárta a kaput, mondván, hogy nemzetközi néprajzi konferencia van. Semmiféle konferencia nem volt, viszont egyre csak jöttek, és egyszer csak leállt a forgalom, mert nem fértek el… Zavar támadt, és hirtelen mégis kinyitották a kaput, beáramlott egy csomó diák, a dékán meg a dékánhelyettes próbálták kituszkolni őket. Ezután már csak a nagy jogi kari Tóth Dezső-féle bizonyítványmagyarázat volt hátra, amikor arról beszélt, miért kellett így történnie a dolgoknak. Úgy kezdte, hogy ne úgy nézzenek rá, mint akinek semmi köze az egyetemhez, mert ő is ennek az egyetemnek volt korábban a tanára, mire Tamás Gáspár Miklós, akit korábban politikai okokból bocsátottak el ugyanonnan, szót kért: őrá se úgy nézzenek, mint akinek semmi köze ehhez az egyetemhez – kezdte a mondanivalóját –, mert ő is ennek az egyetemnek volt a tanára…

Rádai: Bő két évtized elteltével, egy másik korszakból és egy másik rendszerből visszanézve mit gondol arról a folyóiratról, a régi Mozgóról, illetve a szerkesztők választott magatartásáról? Ez is része volt a korszak – a falak távolságát próbálgató, de azt áttörni, azon a fejét betörni nem akaró – értelmiségi „harcmodorának”, vagy ellenkezőleg, ez a műhely nem törődött a falakkal, mintha nem is léteztek volna, egyszerűen csak normális irodalmi folyóiratként kívánt működni?

Kulin: Mindkettő igaz. Szerkesztőtársaim, akiknek volt szerencséjük sorsukban kikerülni a párttagságot, nagyon spontán módon és hallatlan természetességgel képviseltek egy ártatlan, naiv szemléletet: ők az irodalomról, az életről, a társadalomról úgy írtak, ahogy gondolkodtak. Szóval ebben az új nemzedékben volt egy „pofátlan” értetlenség a hatalom logikájával szemben: nem veszek tudomást rólatok, amíg nem rúgtok belém; amíg nem tapostok el, addig azt teszem, ami a dolgom. Ez volt az ő filozófiájuk. Mi viszont, akik a másik dimenzió észjárását is ismertük és valamelyest közvetítettük, nem vállaltuk, hogy egy doktrínát szegezzünk szembe az irodalommal, hanem az irodalmat próbáltuk szembeszegezni a kultúrpolitikával, hogy tanuljon belőle. Mert – ez volt a személyes meggyőződésem is – a legtöbbször olyan dolgokon háborodtak föl Aczélék, amelyeket nem értettek, fogalmuk sem volt, hogy mi van mögöttük, hogyan működnek. Azokkal a statisztikákkal meg tanulmányokkal ámították magukat, amelyeket a saját embereik írtak, de – mielőtt a Mozgó felmutatta volna – nem néztek bele abba a tükörbe, amit a valóságirodalom nyújtott. Nem is engedték, hogy megszülessen. És amikor végre mégis megszületett, pánikba estek, úgy érezték, lázongásról van szó. Amikor pedig végre belátták, hogy komoly bajok vannak, a megértésünkre próbáltak meg apellálni: ne szaporítsuk a bajokat azzal, hogy feltárjuk őket, értsük meg, hogy „helyzet van”.

„…az rendszerváltoztató Híradó volt”

Pálfy G. István

Rádai Eszter: Mikor kezdődött a kapcsolata a Magyar Televízióval? Jól emlékszem, hogy jóval a Híradó főszerkesztőjévé való kinevezése előtt?

Pálfy G. István: Ahogy elvégeztem az egyetemet, 1970-ben. Azt szokták rólam mondani, hogy ejtőernyősként lettem főszerkesztő, ezzel szemben az egyetlen olyan főszerkesztője voltam a Híradónak, aki nem volt ejtőernyős, én őshíradós voltam, igaz, 1985-ben, a Pergőtűz körül kavart botrány után, illetve a Gondolkodó című műsorom miatt el kellett hagynom a Televíziót.

Rádai: De a visszatérése körülményeire illik ez a metafora. A Népszava alig néhány napja elfoglalt főszerkesztői székét odahagyva érkezett ugyanis, Nagy Sándor, a SZOT főtitkára (a Népszava akkor még a szakszervezetek lapja volt) és Pozsgay Imre államminiszter megállapodása eredményeként. Akkor úgy mondták, Pozsgay kölcsönkérte önt Nagy Sándortól.

Pálfy G.: Csakhogy ennek is van előtörténete, a Nemzeti Kerekasztal, amelynél három egyenrangú ügyet intéztek el egy időben. Az egyik az alkotmány módosítása volt, ennek alapján lehetett kiírni – és ez a második – a szabad választásokat, valamint a Magyar Televízió sorsáról döntöttek. Mégpedig olyképpen, hogy létrehoztak egy kuratóriumot, amelyben az akkori összes új és régi politikai tömörülés és a történelmi egyházak vettek részt. Ez a kuratórium 1999 decemberében jelölte azt az elnökséget a Televízió élére, amelybe én is bekerültem, Nemeskürty tanár úr elnöklete alatt.

Rádai: A Nemzeti Kerekasztal azonban épp a médiáról nem tudott megállapodni. És a kuratóriumot nem a Nemzeti Kerekasztal résztvevői hozták létre, hanem Pozsgay Imre, a Németh-kormány államminisztere, akit a négyigenes népszavazás épp akkortájt ütött el a köztársasági elnökségtől. A kuratóriumban pedig nem vett részt minden párt. Az SZDSZ és a Fidesz például – két rendszerváltó párt, mellesleg a népszavazás kezdeményezője – visszautasította a részvételt a kuratóriumban, mivel nem értett egyet a megoldással.

Pálfy G.: De a tárgyalásokon ott volt az SZDSZ és a FIDESZ képviselője is, igaz, nagyon erős gáncsvetések voltak, és igen kevés konstruktivitás a magatartásukban. Az SZDSZ például mindenféle pozícióra egyetlenegy embert tudott volna elképzelni, Baló Györgyöt. Ez nem volt kellő tárgyalási alap. És azért nem óhajtott tevőlegesen részt venni a média átalakításában, mert már akkor uralkodó pozíciója volt benne. Ezért nem volt érdekelt semmiféle változásban, a többiek sokkal inkább.

Rádai: Önt ebben a hitében az azóta eltelt másfél évtized tényei sem voltak képesek megingatni? Igaz, az SZDSZ nem „nagytakarításban”, hanem intézményi változásokban gondolkodott, szemben az MDF-es „médiafelelősökkel”, akik hadállásokat akartak kiépíteni, nem sikertelenül. A hatalmától búcsúzó állampárt emberei pedig – már akik nem menekültek vagy nem próbáltak „alámerülni” – kevés kivétellel az MDF, személy szerint Csurka táborához csatlakoztak.

Pálfy G.: Téves az az elképzelés, hogy a magyar rádiózásban és televíziózásban az állampártnak, az MSZMP-nek rendkívüli befolyása lett volna. Nagyon jól emlékszem arra, hogy bizonyos emberek nem feltétlenül párttisztségként viselték a vezetői stallumokat. Egy másfajta háttérhatalom hegemóniája érvényesült ott, amelyet általában szakmainak szoktak nevezni, de amelynek a szakmához nem sok köze volt.

Rádai: Például?

Pálfy G.: Mondok egy-két nevet: Szinetár Miklósnak, aki 1962-től a művészeti részlegnek volt ilyen-olyan funkcióban a vezetője, nem kellett semmiféle pártmegbízatás, és Vitray Tamásnak sem kellett semmiféle pártmegbízatás. A hatalom tehát nem kifejezetten pártalapon járt valakinek.

Rádai: Nem tudom, ezt rosszallja vagy helyesli? Ráadásul ez csak addig volt így, amíg nem került az illető konfliktusba a párt irányvonalával.

Pálfy G.: De ez mindenkire igaz volt. Tehát valamennyien tudtuk, hol vannak a falak. A tehetségesebb és okosabb televíziós ügyesebb manőverekkel tudta megközelíteni a falakat, mint a kevésbé tehetséges. De ez nem pártkérdés volt, hanem szakmai, a szellemi munka kérdése. És annyit szeretnék még annak a korszaknak a védelmében elmondani, hogy a ma pártállaminak nevezett televíziózás színvonalában semmivel sem volt rosszabb, mint a mostani, a szabadság televíziózása. Sőt, megkockáztatom, hogy sokkalta jobb volt. Tehát azoknak az embereknek a működésében ma már illene észrevenni és elismerni a jót is.

Rádai: Ön mikor is volt a Híradó párttitkára? Igaz, hallottam, ön afféle „nép párttitkára” volt, a központ által javasolt személlyel szemben választották meg.

Pálfy G.: 1976-ban, egy belső forradalmacskának volt ez az eredménye, amikor a nép, az egyszerű párttagság valóban föllázadt a központból kijelölt ember ellen, és „a Duna jegén” megválasztottak, hogy aztán kialakuljon egy – az akkori taktikai arzenálra nagyon jellemző – helyzet: másfél éven át folyt a küzdelem a leváltásomért. Ugyanis minden híradós értekezletből kettőt „kellett” onnantól kezdve tartani, egyet, amelyen részt vettem, de ahol nem születtek döntések, és egy másikat, amelyen nem vettem részt, viszont döntöttek.

Rádai: Térjünk vissza arra a pillanatra, amikor Pozsgay – a hegemóniájától búcsúzó állampárt, illetve az újonnan létrejött MSZP egyik vezetőjeként, a Németh-kormány államminisztereként, de már nagyon közel a választásokhoz – létrehozta a kuratóriumot, azt a struktúrát, amely nem volt képes biztosítani a pártatlanságot, épp ellenkezőleg. Milyen alapon hozta létre és jelölte ki épp ő a kuratórium tagjait és az MTV elnökét és elnökségét?

Pálfy G.: Az ő rendszerváltoztatásban játszott vezető szerepét ma sem vonja senki kétségbe. Nem lehetett volna a nemzeti kerekasztal-tárgyalásokon kedvező eredményt elérni, ha Pozsgay a kellő időben nem lép közbe, az MSZMP vezető garnitúrájában neki történelmi szerepe volt az ügyek előrevitelében. A kuratóriumban pedig azok a történelmi pártok vettek részt, amelyek a magyar történelemre, egy 50 évvel korábbi történelemre hivatkozhattak, vagy az olyan pártok, amelyek történelmi eszmények alapján alakultak teljesen frissen, mint például az MDF – a történelmi egyházak szerepéről nem is beszélve. Én tehát nem nagyon látok másra lehetőséget, mint ami akkor történt, hiszen akkor azok a politikai erők léteztek. Nem érzékeltem én ebben semmiféle rosszindulatot: ezt bizonyítja az akkori elnökség összetétele is, Horváth Ádámmal, Vitray Tamással, Dömölky Jánossal.

Rádai: Chrudinák Alajossal…

Pálfy G.: Én most szándékosan olyan személyeket említettem, akik megőrizték szalonképes baloldali elkötelezettségüket, mind a mai napig. Tehát ott kísérlet történt a kiegyensúlyozásra.

Rádai: Mivel magyarázható, hogy Pozsgay önt, a Népszava alig kinevezett főszerkesztőjét „kölcsönkérte” – éppen Pozsgay és éppen önt – Nagy Sándortól, a SZOT első emberétől? És miért ő választotta ki az elnökség tagjait?

Pálfy G.: Egy 1974-es minisztertanácsi rendelet értelmében akkor még a kormány nyíltan felügyelhette a televíziót, ehhez nem kellett volna kuratóriumot létrehozni. Ami a kuratórium létrehozásával történt, az az önmérséklet jele volt, a pártállami jog érvényesítésével szemben éppen a társadalmasítás jele. Én egyébként ebbe az egészbe úgy csöppentem, hogy amikor a Magyar Ifjúságot, amelynek az utolsó három hónapban a főszerkesztője voltam, Gyurcsány Ferenc – mint sok minden mást is – felszámolta, akkor munkanélküli lettem, majd megkeresett Nagy Sándor, hogy vegyem át a Népszavát. Ám közben megalakult a televíziós kuratórium is, amelynek záros határidőn belül fel kellett állítania az elnökséget, ezért mindenkit meghallgatott, aki valaha pozitív szerepet játszott az MTV-nél, többek közt engem is. Koncepciókat kellett kidolgoznunk, és ezek alapján döntöttek. Pozsgaynak Nagy Sándorral azért kellett tárgyalnia, mert én, aki alig három héttel korábban igent mondtam a Népszava főszerkesztőségére, nem mondhattam ugyanarra három héttel később nemet, tehát ők a fejem fölött egyeztek meg. Így kerültem az elnökségbe. A Híradóról akkor még szó sem volt.

Rádai: De hamarosan lett, Aczél Endrét ugyanis rövid úton menesztették, önt pedig kinevezték. Erős támogatást, hátszelet kapott a dolog a Vasárnapi Újságban, ahol Csurka István Aczéllal kapcsolatban Kun Bélát és a zsebrevágott „dohányt” emlegette, önnel kapcsolatban pedig a „népnemzeti gerincet”.

Pálfy G.: Ne felejtse el, hogy mikor történt mindez: ha valami egy szabad választás előkészítésében fontos lehetett, az éppen a politikai műsorok minéműsége volt…

Rádai: Jelzem, az SZDSZ-nek volt – nem ok nélkül – a legtöbb kifogása az Aczél-féle Híradó ellen.

Pálfy G.: Sokféle kifogás gyűlt össze, és én most már végképp nem emberi konfliktusként élem ezt meg. Az teljesen nyilvánvaló volt, hogy ezeknél a műsoroknál csere lesz, de hogy éppen én leszek az új főszerkesztő, az engem is váratlanul ért. Nemeskürty István Aczél Endrét egy tízperces tárgyalás során távolította el, rendkívül katonás módon, majd az előre összehívott összhíradó-értekezleten bemutatott mint főszerkesztőt, és kiment. Ott ilyen előzmények után egy ejtőernyőst fölfaltak volna. Csakhogy engem a Híradóban szerettek. Én nagyon jó emlékeket hagytam a híradósokban magam után.

Rádai: Önben látták a pártatlan tájékoztatás garanciáját? Ezért nevezték ki alig három hónappal az első szabad választás előtt a legfontosabb politikai hírműsor élére?

Pálfy G.: Szerintem akkor senkinek sem lehetett fogalma arról, hogy azt a monstrumot, amit Magyar Televíziónak neveztek, hogyan lehet három hónap alatt a szabad Magyarország televíziójává tenni.

Rádai: A kinevezéséről ki döntött?

Pálfy G.: Nemeskürty István. Ő nem a Magyar Televízió, hanem az elnökség elnöke volt, tehát rá volt kényszerítve az elnökséggel közös döntésre. Például Vitray Tamás biztosított arról, hogy nem lesz semmiféle sztrájk, mert ha igen, akkor ő maga fog kiülni a képernyőre.

Rádai: Ön sztrájktól tartott?

Pálfy G.: Nem, de az aznap estére beosztott munkatársak mind felálltak, és még a súgópéldányokat is magukkal vitték, tehát gyakorlatilag egy teljesen új Híradót kellett csinálnunk.

Rádai: Bánó András, az aznapi szerkesztő például nem állt fel.

Pálfy G.: De Elek János lett volna a műsorvezető, ő és még néhányan azonnal felálltak és eltávoztak a Magyar Televíziótól. De hogy a pártatlanságra vonatkozó kérdésére válaszoljak: nem volt ebben ellentmondás, tulajdonképpen az elnökség minden tagja komolyan gondolta, hogy a Magyar Televízió képes lesz valamilyen módon békés hangulatot sugározni az országban. És akkor még senki sem tudta – honnan is tudhatta volna januárban –, hogy milyen koalíció fog győzni márciusban, áprilisban. Senki nem tudta, ezért aztán nem is lett volna érdemes ide vagy oda „lecsatlakozni”.

Rádai: Aki a politika iránt érdeklődött, az bizony tudta, hogy nagy valószínűséggel Antall József lesz a miniszterelnök, vagyis hogy az MDF, a „nyugodt erő” által vezetett koalíció fog kormányozni, amely azonban valójában nem Antall pártja volt, hanem akkor még minden bizonnyal Csurka Istváné, Lezsák Sándoré, Csoóri Sándoré. Másfelől az, aki önt kinevezte, illetve helyzetbe hozta, ismerhette a politikai vonzalmait, rokonszenveit és ellenszenveit.

Pálfy G.: Ez utólagos okoskodás a tapasztalatok birtokában, előrenézni kicsit bonyolultabb volt. Az SZDSZ majdnem megnyerte a választásokat. Antall győzelmi pozíciójában reménykedni inkább vakhit lehetett, mint bizonyosság.

Rádai: Ugorjunk néhány hónapot, Hankiss Elemér elnöksége idejére, akit a választás után – mint pártok fölött álló, köztiszteletnek örvendő személyiséget – valamennyi parlamenti párt egyetértésével neveztek ki a Magyar Televízió élére. Ön az ő ténykedését az intézmény élén – sosem rejtette véka alá – katasztrofálisnak tartotta, őt teszi felelőssé mint a rossz folyamatok elindítóját a Magyar Televízió mai kivérzett, gazdaságilag ellehetetlenült állapotáért, erről azonban a távollétében nem szeretnék beszélgetni. Annál inkább arról a pályázatról, amit egy alternatív, híradó típusú műsor indítása céljából hirdetett meg Hankiss, mondván, egyelőre képtelenség a Magyar Televízióban a pártatlanságot, illetve a közszolgálatiságot a maga tiszta formájában megteremteni, ezért legalább ellensúlyokat kell képezni. Például a Pálfy G.-féle Híradóval szemben a második csatornán létre kell hozni egy másikat. Az ön által vezetett Híradóhoz azonban nem nyúlt, furcsa módon arra nem írt ki pályázatot, ezért önnek nem kellett pályáznia. Ma mit gondol erről?

Pálfy G.: Nekem rögtön lesújtó véleményem volt erről a pályázatról, amit azóta is fenntartok.

Rádai: Mert önnek nem kellett pályáznia? Csak nem az alternatív híradó hátrányos helyzete, az egyenlőtlen feltételek miatt?

Pálfy G.: Nem. Azért, mert az objektív tájékoztatást két irányban menő híradózással nem lehet megteremteni. Ha – és ezt akkor is nyilatkoztam – problémásnak látta az elnök a Híradó beállítottságát, akkor engem el kellett volna távolítania, és a helyemre kellett volna ültetnie valakit, akiben szakmailag megbízik.

Rádai: Akkor felvonult volna az ön védelmében Csurka István, Zacsek Gyula és Király B. Izabella söprűvel – a szerintük szükséges tisztogatásra, „nagytakarításra” célozva ezzel elmés módon –, ahogyan a Magyar Rádiónál tették. Ezt Hankiss nyilván el akarta kerülni.

Pálfy G.: 1992-ben olyan nagyon ettől tartani már nem volt érdemes, hiszen Csurka már hátba támadta a saját kormányát…

Rádai: 1992 nyarán, őszén. Ez viszont még 1991-es történet. Az Egyenleg 1992 januárjában indult. Ráadásul a háború az MDF-en belüli hegemóniáért még sokáig zajlott, és Csurka még hosszú ideig nem szűnt meg az MDF médiapolitikusa lenni.

Pálfy G.: Persze, de éppen ezért sokkalta célszerűbb lett volna engem eltávolítani, és egy konszenzusos embert odatenni.

Rádai: Rendkívül hátrányos helyzetben indult az Egyenleg, és nemcsak azért, mert egyedül a kettes csatornán volt látható, hanem mert csak három kamerával rendelkezett, miközben a Híradó tizenvalahánnyal, mert ön nem akarta velük megosztani az archívum használatát. Ma mit gondol erről?

Pálfy G.: A műszaki park közös használata lehetetlen, nekünk egyetlen kamerával sem volt több, mint ami a napi működéshez szükséges. Itt is óriási hibát követett el Hankiss Elemér, akinek először meg kellett volna teremtenie az új műsor technikai feltételeit, és csak azután elindítani. A semmivel valóban nem lehet műsort csinálni. De ez nem az én gondom volt, miért is lett volna egy másik műsor működtetése az én gondom? Egyébként nem azért jött létre az ellenhíradó, hogy azonos feltételekkel, azonos sugárzási adottságokkal, hasonló nagyságú társadalmi kört érjen el – ezt senki sem gondolhatta volna akkor komolyan. Hiszen a mi legrosszabb tévéhíradóinknak is 35 százalékos nézettségük volt akkor, ezt elérni egy kezdő híradóműsornak lehetetlenség volt. Tematizálási feladatokat szántak neki. Az Egyenleg nem azért volt fontos a politika másik oldala számára, mert „abból a társadalom majd fel fog világosulni” az igazságról, hanem tematizálási célból, és ezt az elvárást az Egyenleg tökéletesen teljesítette.

Rádai: Tehát ma is elfogadhatónak, sőt, üdvösnek tartja, ha az egyetlen, még versenytárs nélküli televízió egyetlen – abszolút monopolhelyzetben lévő – Híradója mérhetetlen elfogultsággal tájékoztat?</p>

Pálfy G.: Ez egy más felfogású ember véleménye, egyáltalán nem lehetett ezt tapasztalni. És ismétlem, a monopolhelyzetet nem egy másik, ellenkezőképpen elfogult műsor elindításával kell feltörni, hanem meg kell próbálni stabilizálni, középre húzni azt a műsort, amelyik működőképes.

Rádai: Az akkori Pálfy G. Istvánban lett volna hajlandóság a középre húzódásra?

Pálfy G.: Én folyamatosan tárgyaltam. És aki ért a televíziózáshoz, az azt is tudja, hogy az egyes adásokat nem a főszerkesztő szerkeszti.

Rádai: Viszont felelős értük, és megválogathatja a munkatársait. Nézzük, hol kötött ki némelyikük később, többnyire épp azok, akiket ön választott: Liebmann Katalin volt akkor a Híradó sztárműsorvezetője, később a Torgyán József vezette kisgazdapárthoz csatlakozott, magas beosztásban, még később fellázadt, és saját kisgazdapártot alapított. Stefka István ma a Magyar Nemzet munkatársa. Várkonyi Balázs később Torgyán miniszter sajtófőnöke lett a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztériumban. Franka Tibor, a MIÉP későbbi képviselőjelöltje a Pannon Rádió hírhedt műsorvezetője lett, Murányi László a KDNP képviselőjelöltje. Császár Attila, akinek a nevéhez fűződik az Egyenleg kikészítése vagy leleplezése – ki honnan nézi –, ma is közeli munkatársa. Ők mind a Pálfy G.-féle Híradó emblematikus figurái voltak.

Pálfy G.: Közülük baráti kapcsolatban Stefka Istvánnal és Császár Attilával vagyok, másokkal korábban se nagyon voltam. De visszatérve a pártosság-pártatlanság kérdésére, az ezzel kapcsolatos vádakra: én csak annyit vállalok ebből, hogy az rendszerváltoztató Híradó volt. Én valóban hittem a rendszerváltoztatás értelmében, és egyáltalán nem sírtam vissza a balliberális utakon járó pártállami elgondolásokat. Valóban azt gondoltam, hogy a magyar demokrácia első szabadon választott kormányának van annyi joga, mint amennyi az ellenzék néhány üvöltőjének. Nem hittem, hogy a Nyilvánosság Klub a társadalom bármifajta konszenzusos szemléletét képviselné. Ma sem hiszem. Hankiss Elemérnek pedig abban a helyzetben nem úgy kellett volna viselkednie, ahogyan viselkedett, ha elfogultnak tartott, akkor hozzám kellett volna nyúlnia, ahogyan ezt később – nagyon rossz időben, nagyon rosszul – meg is tette, és Chrudinákhoz is, ahogyan később azt is megtette. Ezt neki korábban végig kellett volna gondolnia.

De vegyük szemügyre a dolgot kicsit távolabbról: 1990. január 9-én nevezett ki engem Nemeskürty István a Híradó és A Hét élére, és már a következő napon olvashattam a budapesti pártbizottság lapjában, az Esti Hírlapban egy vezércikket, amelyben engem mindennek elmondtak, és mindennel megvádoltak, épp csak anyagyilkossággal nem. Ki írta ezt a cikket? Bencsik András, a Magyar Demokrata mai főszerkesztője. És tudja, miket írt rólam a Kurirban például – Aczél Endre táskahordozójaként – Bayer Zsolt? Ha én mindig ezekre az emberekre figyeltem volna, akiknek nem kell forgószél ahhoz, hogy az egyik percről a másikra az egyik oldalról a másikra álljanak, akkor már régen megbolondultam volna. Ráadásul akkor mindenki járatlan úton járt. Az a négy év sokkal nehezebb időszaka volt a televíziózásnak, mint a későbbiek, ugyanis később teremtődtek meg a viszonyítási alapok. Azért keresztre feszíteni embereket, mert a járatlan úton nem úgy mentek, mint a sima aszfalton, kicsit méltánytalan.

Igaz, amikor visszatekintek, magam sem tudom fölmenteni magunkat, újságírókat, de egyik oldalon sem. Ugyanis nem kellett volna nekünk azokat a kesztyűket fölkapkodnunk, amelyeket elénk dobáltak, és szakmai alapon kellett volna alapvető egyezségeket kötnünk. Mai fejünkkel talán már képesek lennénk rá, akkor nagyot hibáztunk. És jó lenne a szakmánk elsilányosodását, ami egyikünknek sem válik a dicsőségére, végre közösen megállítani, és visszahozni azt a nimbuszt, amire ez a szakma okkal lehetett büszke. Tehát nagyon higgadtan kellene azokat az 1990 és 1998 közötti eseményeket megvizsgálni, kellő higgadtsággal és nem egymás képébe vágni, hogy te ilyen, te meg olyan voltál, mert mindenkinek megvolt az indoka, hogy miért volt olyan, amilyen.

Rádai: És ez mentség lehet arra az ámokfutásra, ami a Híradóban és A Hétben zajlott az 1994-es választások közeledtével? Azokban a hetekben „megismerhettük” ott a Horn Gyula által pufajkás korában állítólag kirúgott fogak esetét, „értesülhettünk” a Köztársaság téri kazamatákról, ahonnan 1956 óta hallhatók a sikolyok, a halálhörgés, a sóhajok, a jajveszékelés, aztán következett a híres szájról olvasás esete, amikor szintén Horn Gyulát érték állítólag káromkodáson. Ezek rettenetesen szomorú vagy inkább tragikomikus történetek voltak.

Pálfy G.: Igen, de nekem szomorú, mert semmi szerepem nem volt bennük. Borzalmas ugyanis megélni, amikor az emberre olyan dolgokat ragasztanak, amelyekhez az égadta világon semmi köze nincsen.

Rádai: De maga volt a főszerkesztő…

Pálfy G.: Csakhogy ezek nem a Híradóban voltak láthatók. A szájbarúgásos történet Chrudináknál szerepelt. Napokon át prés alatt tartott, hogy szálljunk be mi is a történetbe, ellenálltam, mert bornírtnak tartottam, mégis úgy rögzült, hogy én csináltam. A Köztársaság téri ásatások: Chrudinák szerkesztésében készítette a műsort az a Dézsi Zoltán, aki ma is a Magyar Televízió szerkesztője. Semmi közöm nem volt az egészhez. A szájról való leolvasás anyaga nem került képernyőre, mert megakadályoztam. Igaz, az újságokban megjelent, de én nem engedtem képernyőre. Vagyis olyan bűnöket írnak a rovásomra, amelyeket nem követtem el, mások követték el.

Rádai: Hogyan váltották le?

Pálfy G.: Az 1994-es MSZP-győzelem után Horn Gyula három ember eltávolításához ragaszkodott: Csúcs Lászlóéhoz, Nahlik Gáboréhoz és az enyémhez, és akkor Boross Péter – mint az ügyvezető kormány feje – javasolta, Nahlik Gábor pedig fölmentett. Négy év munkanélküliség következett.

Rádai: Ön szerint mikor ért véget a Magyar Televízióban a rendszerváltás?

Pálfy G.: Ezt félek kimondani: soha. Az a gyanúm, hogy 1996-ban, a médiatörvénnyel lezárult az a korszak, amikor még voltak értékteremtő, jó megmozdulások. A szakmánkat ma elborítja a selejt. Tegnap egész nap a Duna Televíziót néztem, csodálatosnál csodálatosabb műsorokat. Mi végre ez az egész? – kérdeztem magamtól, hiszen tudjuk, milyen kevesen nézik őket. Ez borzalom, nem rendszerváltozás.

Lábjegyzetek

*
A HVG-ről lásd még a Vince Mátyással készült interjút lapunk 2004. őszi számában – a szerk.
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink