• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 ősz

Bulvár

Jenei Ágnes:

Kereskedelmi televízió és demokrácia¹

Vajon mi a kereskedelmi televízió társadalmi jelentése? Lehet-e neki egy közösség szempontjából fontos szerepet tulajdonítani? Az alábbi tanulmány arra a meghökkentő következtetésre jut, hogy például a vallomásos és kibeszélő talk-show-k is – amelyek a kiugróan magas nézettségi mutatók ellenére a közvélekedés szerint az erkölcsi és társadalmi értékek szétzüllesztői – társadalmilag meglehetősen hasznosak. Többek között azért, mert egy széles, demokratikus nyilvános szférát jelenítenek meg, és ezen keresztül bekapcsolják a műsorban szereplőket és a nézőket a társadalmi kommunikációba, beleszólási lehetőséget kínálva nekik az értékek, normák kulturális és társadalmi konstrukciójába. Lehetőséget adnak a participációra.

1. Bevezető

A tanulmány a kereskedelmi televíziók által, különösen a talk-show-k által létrehozott nyilvánosság feltárásával és elemzésével foglalkozik. Ehhez először szükségesnek tűnik néhány, az írás szempontjából fontos premissza tisztázása, valamint az alkalmazott szemléleti keret bemutatása. A bevezetőt követően, a kereskedelmi televízió nyilvánosságának feltárásához célszerű egyrészt magából a kereskedelmi televízióból, a kereskedelmi televíziózás logikájából, műsorszerkesztési elvéből, műfaji sajátosságaiból, majd a habermasi nyilvánosságkoncepció főbb pontjaiból kiindulni. Bár szinte minden pontját kritizálták Habermas polgári nyilvánosságelméletének, mégis évtizedek óta ez a paradigma uralja a társadalomtudományi diskurzust, így jelen esetben is ez fog vonatkozási keretként szolgálni. A kereskedelmi televíziózás és a habermasi nyilvánosságkoncepció vázlatos ismertetése után a talk-show-nak mint a kereskedelmi televízió legjellemzőbb nyilvánosságának elemzése következik. Végül a konklúzió kísérletet tesz arra, hogy a kereskedelmi televíziót elhelyezze egy modern nyilvánosságfelfogásban, és összefoglalja annak lehetséges társadalmi hasznát.

1.1. Erős kontra gyenge hatás

A kereskedelmi televízióval kapcsolatos társadalmi diskurzus közkedvelt témája a szexuális és az erőszakos jelenetek felülreprezentáltsága, illetve a kereskedelmi televízió feltételezett káros hatása. Az itt következő megközelítés nem a televízió hatásával, hanem műsorainak értelmezési lehetőségével és használatával foglalkozik. Ezzel nem a hatás problematikáját kívánja megkerülni, egyszerűen más kérdésekre keres választ. A médiával, jelen esetben a kereskedelmi televízióval kapcsolatban feltehető egyik legfontosabb kérdés kétségkívül az, hogy milyen hatást gyakorol a nézők strukturált tudásrendszereire, gondolataira, hiedelmeire, véleményére, attitűdjeire. Érdemes azonban leszögezni, hogy az 1920-as évek óta tartó hatásvizsgálatok eredményei (összefoglalóan lásd például McQuail, 2003) meglehetősen ellentmondásosak, a hatáskutatások pedig tulajdonképpen zsákutcába jutottak.

Ez a tanulmány nem tagadja, hogy a kereskedelmi televízió hosszú távon bizonyos domináns ábrázolási minták kultivációjával (Gerbner, 2000) ne venne részt a nézők világképének formálásában. Ugyanakkor feltételezi, hogy a televízió hatása mellett egyéb hatások (más médiumok, oktatás, család, barátok, mikrokörnyezetünk véleményirányítóinak hatása) is érik a befogadókat, amelyek felerősíthetik, ugyanakkor semlegesíthetik is az említett hatásokat. A kereskedelmi televízió csak egyike a szocializációs és véleményformáló ágenseknek. A tömegkommunikáció hatásmechanizmusa nem lineáris, hanem minimum kétlépcsős² (Lazarsfeld in Wolf, 1985), így – normális körülmények³ között – a televízió hatása csak áttételes, és a számos változót, valamint az ellentétes előjelű hatásokat is figyelembe véve semmiképp sem automatikus, hanem csak esetleges. Ráadásul a befogadásvizsgálatok⁴ eredményei szerint a nézők elsősorban a már meglévő véleményeik, attitűdjeik megerősítésére használják a médiát (szelektív észlelés, lásd Kendall in Wolf, 1985), és az előzetes véleményüktől távol eső tartalmakat is „félre” dekódolják, hogy azok ne keltsenek disszonanciát már meglévő tudásrendszereikben.

A mindenható, de legalábbis nagy társadalomformáló erővel bíró média koncepciójában úgy tűnik, mintha a média a társadalmat felülről vagy valahonnan kívülről manipulálná, holott természetesen a média is a társadalom, a rendszer része. Mindaz, amire hatással van, vissza is hat rá. Nem a társadalmi valóság fölött vagy azon kívül áll, nem egyszerűen „utána jön” és mesél róla (Stella, 2004), hanem annak része, és tevékenyen részt vesz a társadalmi valóság építésében, miközben az is alakítja, formálja a médiatartalmakat.

1.2. Passzív kontra aktív néző

Az empirikus vizsgálatok kimutatták, hogy a nézők egy adott műsort valóban sokféleképpen interpretálnak (Morley, 1992), bár az értelmezésnek is vannak határai (Eco, 1990). A néző vagy elfogadja a szöveg által felkínált, sugalmazott, „preferált” jelentést, vagy vitatkozik vele, egyezkedik a jelentésen, vagy elutasítja, hogy egy alternatívát dolgozzon ki (lásd Hall ide vonatkozó kódolás-dekódolás elméletét [1980] vagy az elmélet empirikus tesztelését végző Morley befogadásvizsgálatának leírását [Morley, 1980]). A műsorok végső jelentéseit tehát maguk a befogadók hozzák létre, a jelentésalkotás egyezkedési folyamat eredménye (erről összefoglalóan lásd McQuail, 2003).

A befogadásvizsgálatok eredménye szerint a néző nem passzív, védtelen áldozat, korlátlanul manipulálható báb, egyszerű objektum a média, jelen esetben a televízió kezében, hanem aktív, a látottakat-hallottakat értelmező befogadó, tehát cselekvő szubjektum, aki társadalmi helyzete és egyéb tényezők (kor, társadalmi nemi szerep, motiváció, kulturális kompetencia stb.) által meghatározott tényezőktől függően különféle értelmezési stratégiákat alkalmaz a televíziós tartalmak befogadására, és több intertextuális kapcsolaton keresztül⁵ végül kialakítja egy adott televízióműsor számára érvényes jelentését.

1.3. Normatív kontra interpretatív szemlélet

Kérdés, hogy az aktív, értelmező nézők mit kezdenek a kereskedelmi televízió műsoraival. A választ keresve e tanulmány nem normatív, hanem leíró megközelítést alkalmaz. Nem úgy teszi fel a kérdést, hogy mit kellene tennie a kereskedelmi tévének ahhoz, hogy mindenki elégedett legyen a teljesítményével, hanem úgy: mit tesz? És annak, amit tesz és ahogyan teszi, vajon mi a kulturális, társadalmi jelentése? Mi a kereskedelmi televízió társadalmi szerepe?

A kereskedelmi televíziónak tehát nem politikai, gazdasági összefüggésben történő vizsgálata következik, nem is a közvetített tartalmak minőségéről lesz szó. Az írás a kommunikáció szimbolikus aspektusait helyezi előtérbe. Ehhez az új amerikai kulturális szociológiai irányzat neodurkheimi szemlélete tűnik a legmegfelelőbb keretnek (összefoglalóan lásd Császi, 2002). Ez az interpretatív megközelítés nem a jelenségek minősítésére, értékelésére, hanem azok megértésére törekszik. A tanulmány állításainak alátámasztására különféle (a megfelelő pontokon hivatkozott) elméleti jellegű írások és egy empirikus vizsgálat eredményei szolgálnak alapul (Manga, 2001).

2. A kereskedelmi televíziózás

Mivel ez az írás a kereskedelmi televízió egyik reprezentatív műsora, a talk-show tanulmányozását tűzte ki céljául, logikusnak tűnik először magát a kereskedelmi televíziót, a kereskedelmi televíziózás logikáját, műsorszerkesztési elvét, jellegzetes műfajait megvizsgálni.

2.1. A „neotelevízió”

Nyugat-Európában a kezdetekben a közszolgálati modell terjed el a televíziózásban. Az 1970-es évek közepétől jelenik meg egyre több nyugat-európai országban a kereskedelmi televízió (kivétel Nagy-Britannia, ahol a duális rendszer már 1955-ben létrejön) (Menduni, 2004). Magyarországon az 1990-es évek második felében liberalizálják a televíziós piacot a „médiatörvény” (a rádiózásról és a televíziózásról szóló 1996. évi I. törvény) hatálybalépése után.

Kezdetben az európai közszolgálati televíziós műsorok nézése ritka, ünnepi és több családot összefogó, társas esemény. A műsorszórás azonban hamar hétköznapi tevékenységgé válik, a fogyasztás családi körben folytatódik. Manapság már az egyéni televízióhasználat van terjedőben.

A kereskedelmi televízió, amint megjelenik a piacon, a közszolgálati adó által üresen hagyott műsorsávokat is kitölti, azt sugallva a nézőnek, hogy bármikor bekapcsolhatja, rá mindig lehet számítani. Természetesen a kereskedelmi televízió szerkesztői tisztában vannak azzal, hogy piaci versenyben az győz, aki képes meghódítani és hűségessé tenni a nézőt. A kereskedelmi modell elterjedésével tehát a néző és a televízió kapcsolata hétköznapivá válik, a sok csatorna mindig a közönség rendelkezésére áll bőséges (de nem feltétlen változatos) kínálatával. Ennek következtében megváltozik a nézői attitűd, a korábbi kitüntetett, fókuszált figyelem helyett diffúz figyelem kíséri a műsorokat, általánossá válik a háttér-televíziózás (Rizza, 1989).

A műsorgyártás kénytelen a megváltozott nézői szokásokhoz igazodni, hiszen hirdetői számára biztosítania kell a megfelelő nézettséget. A háttér-televíziózást folytató nézők figyelmének felkeltése és lekötése érdekében a kereskedelmi televízió elveti a hagyományos statikus műsorstruktúrát, amelyben egymást követték a különböző műsorok, és egymásba láncszemszerűen kapcsolódó, dinamikus, látványos, pergő ritmusú műsorfolyamokat hoz létre (Williams, 1974), amelyekben (lehetőleg) minden egyes műsor utal egy következőre, különféle előzetesek, promók, az egyes műsorokban elhangzó felhívások vagy figyelemkeltő feliratok segítségével (Rizza, 1989). Az így kialakított autoreferenciális rendszer a nézőben állandó várakozást kelt (Eco, 1983).

Ez a televízió gyökeresen különbözik a kezdetek televíziójától: ez már a „neotelevízió” (Eco, 1983). Kaleidoszkópszerű, gyors, látványos, élvezetes mininarratívákkal szórakoztatja közönségét úgy, hogy az akkor se essen ki a műsorfolyamból, ha a házimunka végzése közben háttér-televíziózik vagy ide-oda kapcsolgat a távirányítóval. A gyártás ezzel a műsorszerkesztési stratégiával igazodik a megváltozott fogyasztási szokásokhoz.

A neotelevízió megjelenésével elmondható, hogy az addig „üres”-nek tekinthető médium, amely évtizedekig más kulturális formákat (mozi, színház, rádió) reprodukált, „megtelik”: specifikusan televíziós műsoraival önálló kulturális formává válik. Mivel a figyelem felkeltése és fenntartása az elsődleges cél, egyre inkább a látványosság elve dominál (Eco, 1983).

A szórakoztatást szolgáló gyors, különleges, látványcentrikus képek közzététele mellett gyakoriakká válnak az élő közvetítések, mert egyre fontosabb szerkesztési elvvé válik a valósághatás keltése a nézőben, az „ablak vagyunk a világra”-szerep hangsúlyozása. Megjelenik a műsorok belső közönsége, a külső helyszíneken az „utca” embere is szót kap, láthatóvá válik a kommunikátor és a közönség kapcsolata (Eco, 1983). A szerkesztők arra törekednek, hogy (előre eltervezett céllal, előre meghatározott pontokon) bevonják a közönséget műsoraikba, ezzel fokozva a nézők motivációját az adott műsor követésére. Az interaktivitás formái folyamatosan bővülnek: a belső közönség bekiabálhat, a külső közönség tagjai pedig betelefonálhatnak, sms-ezhetnek, e-mailezhetnek.

A műfajok terén kisebbfajta „forradalom” történik. A tájékoztatás és a szórakoztatás, valamint a hagyományos műfajok (hírek, sport, színházi előadás, dokumentumfilm) közti határok elmosódnak, vegyes, elsősorban szórakoztatásra szánt műfajok (talk-show, educainment, infotainment stb.) jönnek létre (Bettetini et al., 2004).

2.2. A tabloidok

A neotelevízió műfajai túlnyomórészt a tabloidok.⁶ A tabloidokban a szórakoztatás cél, és a szubjektív hangvétel a meghatározó. Ezek a műsorok nem az értelemre, hanem elsősorban az érzelmekre kívánnak hatni, szeretnének meghatni, felkavarni, felháborítani, megbotránkoztatni. A sztárkultuszra építve, híres emberek hétköznapi történeteivel, magánügyeivel szórakoztatnak, ugyanakkor megjelennek a hétköznapi emberek is nem mindennapi vagy nagyon is mindennapi, ugyanakkor tabukat feszegető témákkal. Előnyt élvez mindaz, ami a testiséggel, a szexualitással, a pénzzel és a bűnözéssel kapcsolatos, és lehetőség szerint szélsőséges, botrányos, deviáns viselkedésről szól.

A fent említett tematikával a tabloidok a nézők kíváncsiságát, érzelmeit, ösztön alapú vágyait, szorongásait célozzák meg. Az egyes történetek feldolgozása során a szereplőket szélsőségesen polarizálják („jók” és „rosszak”), majd különféle dramaturgiai eszközökkel, gyors vágásokkal, a kameraállások váltogatásával, hangeffektusok segítségével feszültséget, konfliktust teremtenek, ütköztetik a szereplők álláspontjait, nézeteit, értékekeit, majd végül feloldják a helyzetet.

A tabloidok nem bízzák a véletlenre – és a néző kulturális kompetenciájára – az értelmezést: a narrátor vagy a műsorvezető dolga meghatározott irányba terelni a néző tudattartalmait. Nincs olyan bonyolult lelki probléma, szövevényes kapcsolat, játszma,⁷ komplex élethelyzet, amelyet a szerkesztők – a műsor elején keretezés⁸ céljából, a műsor közepén emlékeztetés gyanánt, a műsor végén a konklúzió levonására – ne lennének képesek összefoglalni egy sablonos, erkölcsi tanulságot tartalmazó, leegyszerűsítő mondatban. A történet explicit módon megfogalmazott következtetése segíti a nézőt, hogy minél közelebb kerüljön a műsorban kódolt néző olvasatához (a műsorban kódolt néző, a mintanéző – lettore modello – fogalmát lásd Eco, 1979). A műsor végén gyakran egy jól ismert közmondás segíti a közönséget, hogy minél könnyebben emlékezzen a műsor által felkínált értelmezésre.

2.3. A kereskedelmi modell sikerének titka

A kereskedelmi televízió új műsorainak bevezetését rendszeresen moralizáló túlreagálás kíséri abban az európai kulturális környezetben, amelyben a televízió szerepét a kezdetektől fogva kulturális és társadalmi misszióként értelmezték. Ugyanakkor a nézettségi mutatók szerint a kereskedelmi adások óriási népszerűségnek örvendenek. A kereskedelmi televízió feltehetőleg azért sikeres, mert:

(1) Egyenrangú félként szólítja meg a nézőt, behívja a stúdióba, beszélget vele, kíváncsi a véleményére. Szórakoztatni akarja, nem nevelni, és nem igyekszik őt mindenáron örök érvényű igazságokról meggyőzni. Célja, hogy a közönség úgy érezze magát, mintha például egy kényelmes vonat fülkéjében üldögélne, ahol a hosszú utazás során utastársaival együtt, nyilvános keretek között tárgyalhatja meg a köz- és egymás legintimebb magánügyeit. Ahol mindenki vitába szállhat mindenkivel, mint ahogy a néző is megkérdőjelezheti a kereskedelmi televízió által közzétett álláspontokat, véleményeket.

(2) Nem akar mindenáron objektívnek tűnni, kizárólag puszta tényeket közölni. Sőt: elsősorban szubjektív hangokat, nézőpontokat közvetít. Azonosulási lehetőséget kínál a néző számára, hogy az átérezhessen és így megérthessen bizonyos magánjellegű vagy társadalmi alaphelyzetet. A kereskedelmi televízió tehát figyelembe veszi, hogy a hétköznapi gondolkodásban a szubjektum, a részlet jelenti az elrugaszkodási pontot. A valóságnak – Angelusz állítása szerint – az ember csak azon szeleteit, összefüggéseit veszi számításba, amelyek a szubjektum nézőpontjából átláthatók (Angelusz, 1983).

(3) Különféle, emberi érdeklődésre számot tartható történetekkel, az infotainment műsorokban sok „kis színessel”⁹ szórakoztatja a közönséget. A néző¹⁰ pedig fogékony a sztorikra, mert narratív lény, aki történeteken keresztül értelmezi és érti meg a világot (Levorato, 1988). A kereskedelmi televízió, így a tabloidok történetei is fontos szerepet játszanak egy közösség szociális reprezentációinak (összefoglalóan lásd László, 1999) kialakulásában, terjesztésében. Szociális reprezentációk nélkül pedig a társadalmi valóság az egyes ember számára nem ragadható meg.¹¹

2.4. Kereskedelmi és közszolgálati televíziózás

A kereskedelmi televíziót általában a közszolgálatival szembeállítva szokás említeni. Funkcióját tekintve azonban nemcsak konkurenciát jelent a közszolgálati televíziónak, hanem ki is egészíti azt.

Európában eredetileg a közszolgálati televíziózás honosodott meg. A paternalista, többnyire hatalomtisztelő, a hatalommal lojális közszolgálati televízió „kopogós hírekről” (Jenei, 2001), kiemelkedő politikai és gazdasági eseményekről és emberekről kíván tájékoztatni, tényprezentáló attitűddel, és az objektivitás eszményét (legalább a szándék szintjén) szem előtt tartva. Oktatni-nevelni és művelni kívánja közönségét. Stílusát választékosság, hivatalos hangnem, távolságtartás jellemzi. Ez az alapvetően paternalista felfogás még mindig tetten érhető például a mai magyar közszolgálati televízión (bár az sem „menekülhet” a tabloidizáció folyamata elől).

A szenzációhajhász, közvetlen, szubjektív hangokat megszólaltató kereskedelmi televízió a hivatalos eseményekről szóló híreket, közéleti témákat is azok emberi oldaláról világítja meg, tehát kiegészíti a közszolgálati televízió funkcióját.

A kereskedelmi televízióban a kommunikációnak nem elsősorban a tartalmi síkja fontos, azaz, hogy a közönség rajta keresztül mennyi tényt, számszerűsíthető adatot, információt tud meg a valóságról, hanem a kommunikáció kapcsolati síkja, tehát az, ahogyan a néző a bemutatott világ egyes mikrohelyzeteihez kapcsolódhat, viszonyulhat, és az, amit némi empátia és interszubjektív élmények segítségével megtapasztalhat. Az így megvalósuló (tömeg)kommunikációban nem az információátadás, hanem a részvétel a fontos.¹²

3. Habermas és az ideális nyilvánosság

A tanulmány a kereskedelmi televízió nyilvános fórumot megjelenítő műsorai közül a talk-show-kra fókuszál. Kérdés, hogy ezek a műsorok milyen nyilvánosságot jeleníthetnek meg, és hogy valóban hasznosak lehetnek-e a társadalom számára. Mivel a bevezetőben említett okok miatt az elemzéshez Habermas nyilvánosságkoncepciója tűnik a legalkalmasabb vonatkozási keretnek, a következőkben először ennek főbb pontjairól lesz szó (erről összefoglalóan lásd például Heller, 2001 és Császi, 2002).

A nyilvánosságot Habermas (Habermas, 1965, hivatkozott magyar fordítása: 1995) hagyományosan a köz kontra magán oppozíció mentén jelöli ki. Állítása szerint a magánszférában (életvilág) van morál, az intézményi világban (rendszervilág) nincs. Úgy véli, a köz–magán dichotómia lebomlásának köszönhetően a polgári nyilvánosság kiüresedik, mert a közérdek (állam) és a magánérdek (gazdaság) összefonódik, a köz- és magántémák is összekeverednek. A nyilvánosság átalakul, kiüresedik, mert mediatizálódik. Okfejtése szerint a média nem lehet hiteles kifejezője a nyilvánosságnak, mert intézmény, a nyilvánosság megjelenítésére csak a személyközi kommunikáció keretében folyó, konszenzuskereső és racionális vita alkalmas. A média refeudalizálja a nyilvánosságot, amely így a polgári nyilvánosságot történetileg megelőző feudális társadalmak reprezentatív nyilvánosságához hasonlítható. A refeudalizált nyilvánosságban a hatalom – amikor úgy kívánja – megmutatkozik különféle rendezvények alkalmából, hogy a közönség ámuljon-bámuljon, ünnepeljen.

3.1. A nyilvánosság szerepe

Habermas ideálisnak kikiáltott polgári nyilvánosságfogalma a 19. századbeli klubokhoz, kávéházakhoz kötődik, egyszerre jelent teret és diskurzust. Magánemberek csoportja okoskodó, közvetlen emberi kommunikáció keretében konszenzuskereső, tematikus vita során tárgyalja meg a köz ügyeit. A vitában való részvétel nincs korlátozva. A vita kizárólag racionális érveken alapulhat, a racionális megértés mellett nincs szükség másfajta megértésre. Mindig a legjobb racionális érv győz. A viták során a résztvevők beazonosítják és felerősítik a társadalom számára releváns problémákat, így elérik, hogy azok bekerüljenek a parlamentbe, és megfelelő döntés szülessen róluk. A nyilvánosság filozófiai szerepe Habermas szerint az emberi életvilág társadalmi és morális koordinálása.

4. A talk-show mint a kereskedelmi televízió legjellemzőbb nyilvánossága

A következőkben a talk-show-k, tágabb értelemben a kereskedelmi televízió által létrehozott nyilvánosság összevetése következik a habermasi polgári nyilvánosságelképzelés egyes, korábban kiemelt pontjaival.

(1) A fentiek szerint Habermas azt állítja, hogy a köz–magán dichotómia lebomlásának köszönhetően a polgári nyilvánosság átalakul. Mediatizálódik, így kiüresedik.

Bár a televízió elterjedése következtében a köz és a magán közti oppozíció valóban egymásba csúszik, ennek nem az a következménye, hogy a nyilvánosság kiüresedik, hanem az, hogy a különböző ügyekhez való hozzáférés kiszélesedik, a nyilvánosan megtárgyalható ügyek tematikája pedig változatosabb lesz (Meyrowitz, 1995). A társadalmi kommunikáció színtereit¹³ az elektronikus médiumok, elsősorban a televízió hatására egyre problematikusabb mereven elválasztani egymástól, a válaszfalak ugyanis meglehetősen képlékennyé válnak. A magánszféra egyre inkább „benyomul” a közszférába, megváltozik a társadalmi tapasztalat. A televízió a szocializáció során különféle társadalmi csoportok élethelyzeteibe, viselkedési repertoárjaiba, szerepkészleteibe, legintimebb interakcióikba is bepillantást enged (egyre kevésbé lehet markáns különbséget tenni a nyilvános és nem nyilvános viselkedés között). Így a nézők a sajátjuktól távol eső szerepeket, magatartás- és kommunikációs mintákat is elsajátíthatják. A különféle társadalmi helyzetekben korábban adekvátnak tartott szerepmegvalósítási minták így felhígulnak, keverednek. A hagyományos nemi és társadalmi szerepek elmosódnak, a társadalomban korábban érvényes tekintély alapjai ingataggá válnak. A nyilvánosság tehát egyértelműen kiszélesedik, demokratizálódik (Meyrovitz, 1995).

(2) Habermas szembeállítja a közvetlen emberi kommunikációt a médiával, ám a 21. század elején erősen mediatizált nyilvánosságban úgy tűnik, ez az oppozíció kezd nehezen tarthatóvá válni, mivel a mediatizált kommunikáció egyre inkább a személyközihez hasonlít. Ong és Meyrovitz alábbi, ezzel kapcsolatos megállapításai mind érvényesek az általános műsorszolgáltató kereskedelmi televízióra, így az elemzett műsortípusra is.

Ong már az 1980-as években rámutatott arra, hogy egy másodlagos orális kultúra van elterjedőben (Ong, 1982). Elképzelése szerint az eredeti orális kultúrát a középkorban felváltotta az írás kultúrája, amelyet – az új információs és kommunikációs technológiák elterjedése következtében – felvált egy másodlagos orális kultúra. A másodlagos orális kultúra nagyon sok szempontból hasonlít az eredeti orális kultúrára, például ezt is az egyidejűség, az informális nyelvezet, a visszaszólás lehetősége jellemzi. A másodlagos orális kultúrában, a közvetített kommunikációban is megjelenik a részvétel misztikája. (Ugyanakkor a másodlagos orális kultúrában gyakoriak az írott szövegekre tett hivatkozások is, ami az eredeti orális kultúrában egyszerűen lehetetlen lett volna, mivel nem léteztek írott szövegek.)

Meyrowitz (1995) is amellett érvel, hogy a közvetített kommunikáció egyre inkább a személyközihez hasonlít, elsősorban azért, mert a közügyek egyre inkább perszonalizálódnak. A mediatizált személyközi kommunikációt a személyes tematika dominálja, nyelvezete és a megjelenő szereplők viselkedése egyaránt informális hangvételű.

(3) Habermast talán a legtöbb kritika azért érte, mert a polgári nyilvánosságkoncepcióban a habermasi előfeltevések miatt nincs helyük az alsóbb osztályoknak, a munkásoknak, a kisebbségeknek, a melegeknek, a színes bőrűeknek, a nőknek. A legfőbb probléma ezzel kapcsolatban az, hogy ezt a nyilvánosságot Habermas ideálisnak kiáltja ki (Morley, 2000).

A kereskedelmi televízió nyilvánosságában valóban mindenki részt vehet, a habermasi nyilvánosságban résztvevők és az abból kiszorultak is. Ez a nyilvánosság Warner szerint tömeges nyilvánosság (Warner, 1993).

Sőt minél inkább „más” valaki, mint a tömeg, annál könnyebben kerülhet be a tabloidokba. A talk-show-kban mindenki, akire a közönség „más”-ként tekinthet, szimbolikusan központi helyet kap, látványosság, kiállítási tárgy lesz belőle, a nézők pedig vele szemben megerősíthetik magukat abban, hogy ők „normálisak”. Egy társadalmi ördögűző rítusról van szó, amelyben a normalitás határainak kijelölése és fenntartása folyik. Bár ezzel bizonyos sztereotípiák is megerősödnek (Pickering, 2001), ezzel együtt mégis identitásmegerősítő funkciójuk van az ilyen műsoroknak.

Ugyanakkor a kereskedelmi televízió azáltal, hogy egy rendkívül széles norma-, szokás- és viselkedésrepertoárba enged bepillantani, a normalitás relativitását is közvetíti. Ezt mindenki megtapasztalhatja, amint kilép a saját kultúráján kívül. A kultúraközi érintkezések pedig egyre gyakoribbak, és azok a nézők, akik rendelkeznek ilyen élménnyel, a talk-show-k értelmezése során talán eljutnak arra a következtetésre is, hogy szerencsés és élvezetes egy olyan világban élni, amelyben mindenki valamilyen szempontból más. A műsor egyik lehetséges interpretációja ezek szerint az, hogy elképzelhető egymás különbözőségének és az etikai egyenlőségnek az elismerése.

(4) Habermas stilizált nyilvánosságkoncepciójában a racionálisan érvelő, okoskodó polgárok üres absztrakciónak, mesterségesen konstruált személyiségprotézisoknak tűnnek (Warner, 1993).

Ehhez képest a kereskedelmi televíziók talk-show-iban valódi hús-vér emberek vesznek részt, és épp az ő egyediségükön, magán a szubjektumon van a hangsúly, az egyes szereplők gondolatain, kapcsolatain, érzésein, szokásain, vágyain, hiedelmein.

(5) A habermasi nyilvánosság a köz ügyeit tárgyalja.

A kereskedelmi televízió a köz ügyeit perszonalizálja (erről lásd Bajomi-Lázár, 2005), a köz ügyei mögött is az esendő, gyarló, hétköznapi embert keresi. Ugyanakkor a kereskedelmi televíziók – így a talk-show is – előszeretettel tematizálják a magánügyeket. Warner állítása szerint a tabloidok – így a talk-show-k is – olyan új, populáris nyilvánosságok, amelyekben a korábban elfojtott tömeges szubjektív vágyak jelennek meg (Warner, 1993).

A talk-show-kban tipikusan azok a nők számára fontos kérdések tematizálódnak, amelyek a hagyományos társadalmi nyilvánosságból kiszorultak, mivel túl személyesnek, kényesnek, intimnek nyilvánultak volna. Az Egyesült Államokban az első talk-show-k már az 1960-as évek végén olyan, akkor meglehetősen kényesnek minősülő témákat tűztek napirendre, mint például a mesterséges megtermékenyítés, az otthon szülés, az impotencia kérdése. Ezért Morley szerint a talk-show-kat tulajdonképpen egyfajta női ellennyilvánosságnak is lehet tekinteni (Morley, 2000). A nézők között feltehetőleg van, aki más fórumon nem hall az őt foglalkoztató problémákról, így örül annak, hogy bekapcsolódhat egy olyan nyilvános diskurzusba, amelyben az őt érintő kérdésekről van szó.

(6) Habermas a konszenzuskereső, racionális vitát tartja ideálisnak.

Ellenben a kereskedelmi tévék, kiváltképp a talk-show-k nyilvánossága ritkán követi a racionális vita konvencionális szabályait. A stúdióban a dramaturgia az érzelmek szétfeszítését, felkorbácsolását igyekszik elérni. A belső közönség körében gyakran elszabadulnak a szélsőséges indulatok, és ez a nézőket is az egyes szereplőkkel való azonosulásra készteti. A már idézett Morley szerint célszerű nem alulbecsülni a megzabolázatlan és szenzációhajhász talk-show-k társadalmi szerepét, mert a mediatizált társadalmi nyilvánosság e – viszonylag – új formája lehetővé teszi a népesség egyébként a közügyekbe való beleszólástól megfosztott tagjainak, hogy maguk legyenek a számukra készült műsorok főszereplői (Morley, 2000).

(7) Habermasnál a nyilvánosság funkciója az, hogy tematizálja a problémákat, és eljuttassa azokat a parlamentbe.

Vélhetően a kereskedelmi tévének, a talk-show-nak is van tematizáló ereje, képes észlelni, a privátszférából a közszférába beemelni, felnagyítani, dramatizálni olyan problémákat, amelyek első látásra túl személyesnek tűnhetnek, de később kiderül róluk, hogy a társadalom jelentős részét érintik (homoszexualitás, női szexualitás, táplálkozási rendellenességek stb.). Ezek a problémák aztán a társadalom legkülönbözőbb szintjein tovább tematizálódnak, és a közbeszéd részévé válnak. A talk-show-nak így lehet norma- és identitásmegerősítő funkciója, miközben szemléletváltozást is generálhat.

(8) Habermasnál a nyilvánosság filozófiai szerepe az életvilág társadalmi és morális koordinálása. Vajon igaz-e ez a megállapítás a talk-show-ra? És a kereskedelmi televízióra? Képes lehet-e a társadalom egyik morális őrének szerepét betölteni?

Dayan és Katz a kereskedelmi televízióval kapcsolatban már 1992-ben (Dayan & Katz, 1992) arra a következtetésre jut, hogy az a társadalmi és morális rend fenntartója. A szerzőpáros azokat a különleges, világraszóló ünnepi vagy ünnepélyes médiaeseményeket elemzi, amelyeket a szerkesztők hónapokkal előre megterveznek (például a Holdra szállás, az olimpiai játékok, a pápa újévi áldása, látogatása stb.), és amelyek megnézésére a nézők is készülnek, esetleg kollektív tévénézést szerveznek. A kommunikáció rituális megközelítését alkalmazó szerzők azt állítják, hogy a hétköznapok menetét megszakító kiemelkedő médiaeseményeknek fontos kulturális és társadalmi jelentésük van: a valóság szimbolikus megvilágítását, átértelmezését lehetővé tevő, közösségteremtő és közösségintegráló rítusok.

Manga (2001) talk-show-kkal kapcsolatban végzett befogadásvizsgálatának eredményei arra engednek következtetni, hogy van valami közös a kiemelkedő jelentőségű, ünnepélyes médiaceremóniák és a „botrányos”-nak tartott talk-show-k kulturális és társadalmi jelentése között. A kérdéses talk-show-k is rituálisan ismétlődő, előre pontosan megtervezett műsorok – bár nem különleges médiaesemények –, amelyekben előre kiszámíthatóan furcsa, bizarr történeteket, embereket lehet látni, és az otthon biztonságos melegéből megfigyelni. Manga szerint a vizsgált műsorban elhangzó szélsőséges vélemények, élethelyzetek bemutatása lehetőséget ad a nézőknek a valóság szimbolikus megvilágítására, mert bár a műsorban a társadalmi és/vagy morális rend rituális felforgatása történik, így – legalább – láthatóvá válnak a válságban lévő értékek és a normák.

Ha nem lennének határsértők, bizonytalan lenne a határok erőssége. A kereskedelmi televízióban gyakran tematizált devianciák, a normák és értékek túlzó, pimasz megszegése mindig állásfoglalásra, pozicionálásra készteti a közönséget. A nézők interpretálják a látottakat, esetleg megvitatják más befogadókkal, elolvassák a műsorral kapcsolatos értelmezéseket, és kialakítják a saját álláspontjukat a bemutatott normasértéshez képest. A kérdéses értékek, normák megszegését tehát azok újratárgyalása és megerősítése – vagy (ritkábban) újak kialakítása követ. A talk-show-nak tehát lehet normamegerősítő funkciója.

A populáris médiaműfajokkal foglalkozó kutató, Dayanhoz és Katzhoz hasonlóan kiemeli a talk-show-k közösségintegráló szerepét. Manga úgy véli: a tabloidok – elsősorban azok a talk-show-k, amelyekben a normákat botrányos módon, szinte már eltúlozva szegik meg a szereplők – a szimbolikus kifordítás, a karneváliság modern megtestesítőivé válnak. Az adásban a szereplők szlengben beszélnek, káromkodnak, humoruk ízléstelen, és úgy tűnik, hogy mindent eltúloznak, összekevernek, rituálisan degradálnak és megszentségtelenítenének.

Manga szerint ezek a műsorok épp karneváli jellegük miatt vonzzák a nézőket. A közönséget az csábítja, amit a karneváliság megtestesít: a szorgos-dolgos hétköznapokból való kiszakadás, a normák felforgatásának lehetősége (még akkor is, ha mindez tervezett keretek között, a hét öt munkanapján jelentkező műsorban történik), és a hiperexpresszivitás, az érdes szexualitás és a testiséget megjelenítő társadalmi kollektivitás. Manga befogadásvizsgálataiból az derül ki, hogy a befogadók azért válnak – többek között – rendszeres nézőivé a talk-show-knak, mert rajtuk keresztül az eksztatikus tapasztalás élményét élik át, az autonóm, szuverén egyén valamilyen nagyobb kollektivitásban történő feloldódását, amelyre egy szekularizált világban ritkán van csak lehetőségük (Manga, 2001).

5. Konklúzió

A televízió megjelenésével (majd az új információs és kommunikációs technológiák elterjedése következtében) a társadalmi kommunikációs színterek határai összecsúsznak. Nem egy nyilvánosságról, hanem kisebb-nagyobb nyilvánosságok egymásba átnyúló mozaikszerű hierarchikus rendjéről célszerű beszélni (Heller, 2001). Az új nyilvánosságrendszert erősen áthatja a szubjektivitás igénye. Erre utal, hogy az új nyilvánosságrendszerben a személyes tematika és hangvétel dominál. Lehet, hogy a társadalmi nyilvánosság egyre inkább tömeges szubjektív nyilvánosságok rendszereként értelmezendő?

A tarka, flexibilis, erősen mediatizált nyilvánosságrendszerben, amelyet mélyen áthat a szubjektivitás igénye, kitüntetett helye van a kereskedelmi televíziónak, mivel az egyik legfontosabb közvetítő a magán- és a közszféra között, és mert a leginkább képes arra, hogy a magánügyeket közügyekké, a közügyeket magánügyekké tematizálja (a médiáról mint lehetséges közvetítő ágensről lásd Császi, 2003b).

A kereskedelmi televízió nem azért népszerű, mert sok tényt közöl a világról, hanem azért, mert segít, hogy részt vegyünk benne, és jól érezzük magunkat benne. Sikere van, mert az érzelmekre hat, és közérthető, populáris nyelven, egyszerű, stilizált formába öntött történeteken keresztül tárja fel az élet fontos kérdéseit, lehetséges értelmeit, összefüggéseit úgy, hogy közben lehetőséget ad a közönségnek állításai megkérdőjelezésére. Igazságok, értékrendek, szerepkészletek színes tárházát jeleníti meg, amelyből a nézők tetszés szerint válogathatnak.

A tipikusan tabloid műfajú talk-show-kban sokszínű, tágas, mindenki számára hozzáférhető nyilvánosság jelenik meg. A kereskedelmi televízió például ezen a műsoron keresztül vonja be egy közösség tagjait a társadalmi kommunikációba, beleszólási lehetőséget kínálva az adott közösség kulturális és morális értékeinek konstrukciójába. Ezzel norma- és identitásmegerősítő, valamint közösségintegritást elősegítő szerepet tölt be.

Bár a szigorúan piaci alapon működő kereskedelmi televíziónak természetesen nem célja, nem tervezett és nem szándékos hatásként mégis létrehoz egy népszerű, populáris nyilvánosságot, amelyre – ellentmondásos hangzása ellenére – a Warner által tételezett tömeges szubjektív nyilvánosság tűnik a leginkább adekvát kifejezésnek (Warner, 1993). Ezt a nyilvánosságot másfajta tudás, másfajta kulturális logika működteti, mint a habermasi polgári nyilvánosságot, de ez a populáris nyilvánosság is fontos szerepet játszik egy közösség életében. Bár a habermasi idealizált nyilvánossághoz nincs sok köze, mégis norma- és identitásmegerősítő, társadalmi integritást megerősítő funkciója van, és betölti azt a filozófiai szerepet, amelyet Habermas szán a nyilvánosságnak: az emberi életvilág egyik társadalmi és morális koordinálója.

Az ízlések és preferenciák mentén egyre szegmentálódó nyugat-európai társadalmakban úgy tűnik, az általános kínálatot szolgáltató kereskedelmi televízió – sikerének köszönhetően – eséllyel pályázik a legfőbb kulturális integrátor szerepére. Az általa létrehozott nyilvánosságokon keresztül a társadalom színes lenyomata látható. Szórakoztatva szocializál, kollektív és azon belül egyéni szerepkészleteket kínál a társadalom tagjainak identitásuk kialakítására, megismertet különféle társadalmi alaphelyzetekkel és demokratikus jogokkal, kötelességekkel, valamint a demokratikus jogok gyakorlásának lehetőségeivel, formáival. Társadalomismeretre és demokratikus jogainak gyakorlására szocializálja az erősen mediatizált nyilvánosságokban élő médiapolgárokat (Hartley, 1999). Társadalmilag tehát hasznosnak tekinthető.

Irodalom

Angelusz, R. (1983) Kommunikáló társadalom. Budapest: Gondolat.

Bajomi-Lázár, P. (2005) A politika mediatizálódása és a média politizálódása. Médiakutató. 1. szám.

Béres, I. & Horányi, Ö. (szerk.) (1999) Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris.

Berne, E. (1984) Emberi játszmák. Budapest: Gondolat.

Bettetini, G., Braga, P., Fumagalli, A. et al. (2004) Le logiche della televisione. Milano: Franco Angeli.

Bourdieu, P. (2001) Előadások a televízióról. Budapest: Osiris Kiadó.

Carey, J., W. (1989) Communication as Culture. London: Routledge.

Császi L. (2002) A média rítusai. Budapest: Osiris/MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Császi L. (2003a) Tévéerőszak és morális pánik. Budapest: Új Mandátum.

Császi L. (2003b) A média tabloidizációja és a nyilvánosság átalakulása. Politikatudományi Szemle, 2. szám.

Dayan, D. & Katz, E. (1992) Media Events. Cambridge: Harvard University Press.

Eco, U. (1979) Lector in fabula. La cooperazione interpretativa nei testi narrativi. Milano: Bompiani.

Eco, U. (1983) La trasparenza perduta. In Sette anni di desiderio. Milano: Bompiani.

Eco, U. (1990) I limiti dell'interpretazione. Milano: Bompiani.

Gerbner, George (2000) A média rejtett üzenete. Budapest: Osiris/MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Grandi, R. (1999) I mass media tra testo e contesto. Milano: Lupetti.

Goffman, E. (1974) Frame Analysis. An Essay on the Organization of the Experience. New York: Harper.

Habermas, J. (1995) A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása. Budapest: Osiris.

Hall, S. (1980) Encoding/Decoding in Television Discourse. In Hall, S. & Hobson, D. & Lowe, A. & Willis, P. (eds) Culture, Media, Language, London: Hutchinson.

Hartley, J. (1999) Uses of televisions. London: Routledge.

Heller, M. (2001) Új kommunikációs helyzetek és szükségletek: a hierarchikus nyilvánosság kialakulása. In Mobil információs társadalom, Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézete.

Iseppi, F. & Bossi, V. (1998) Il ruolo e la missione del servizio pubblico radiotelevisivo e l'etica d'impresa. Roma: RAI Eri.

Jenei, Á. (2001) Miből lesz a hír? Médiakutató, 3. szám.

Lasagni, M. C. & Richeri, G. (1996) Televisione e qualitŕ. Roma: RAI–Eri.

László J. (1999) Társas tudás, elbeszélés, identitás. Budapest: Scientia Humana, Kairosz.

Levorato, M. C. (1988) Racconti, Storie, Narrazioni. Bologna: Il Mulino.

Lull, J. & Hinermann, S. (eds) Media scandals. London: Polity Press.

Manga, E. J. (2001) Talking Trash. London: Ellipsis.

McQuail, D. (2003) A tömegkommunikáció elmélete. Budapest: Osiris.

Menduni, E. (2004) La televisione. Bologna: Il Mulino.

Meyrowitz, J. (1995) Oltre il senso del luogo. Bologna: Baskerville.

Morley, D. (1980) The „Nationwide” Audience: Structure and Decoding. London: BFI.

Morley, D. (1992) Television, Audiences e Cultural Studies. London: Routledge.

Morley, D. (2000) Broadcasting and the Construction of the National Family in Home Territories. In Media, Mobility and Identity. London: Routledge.

Ong, J. W. (1982) Orality and Literacy: The Technologizing of the World. London: Methuen.

Pickering, M. (2001) Stereotyping. The Politics of Representation. London. Palgrave McMillan.

Rizza, E. (1989) Costruire palinsesti. Modalitŕ, logiche e stili della programmazione televisiva tra pubblico e privato. Torino: Nuova ERI/VQPT.

Rosengren, K. E. (2004) Kommunikáció. Budapest: Typotex.

Stella R. (2004) L'immagine della notizia. Nuovi stili giornalistici della societŕ dell'informazione. Milano: Franco Angeli.

Warner, M. (1993) The Mass Public and the Mass Subject. In Phantom Public Sphere (szerk. Bruce, R.) Minneapolis: University of Minnesota Press.

Williams, R. (1974) Television: Technology and Cultural Form, London: Fontana.

Wolf, M. (1985) Teorie di comunicazione di massa. Milano: Bompiani.

Wolf, M. (1992) Gli effetti sociali dei mass media. Milano: Bompiani.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum