• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2005 tél

Nyelv

Fehér Katalin:

Kép, nyelv, nyelvi kép

A vizuális kommunikáció tárgyalásakor a legtöbb esetben a vizuális médiumok – a főként az ikonok, a rajzok, a képek és a mozgóképek – kerülnek előtérbe. Ez a vizuális kommunikáció közvetlen formája. Létezik azonban közvetett, verbális formája is, amelynek kiemelt területe az úgynevezett metaforakommunikáció, azaz a nyelvi kommunikáció által közvetített vizuális képek, ideák. E dolgozat a metaforakommunikáció vizuális aspektusait vizsgálja.¹

Nyelv, kép, kommunikáció

A metaforákat egyszerűsítve gyakran hívják nyelvi képnek vagy szóképnek, sőt a képek egyik fajtájaként is kezelik (lásd az 1. ábrát).

1. ábra. W. J. Thomas Mitchell képekre vonatkozó családfája

A kép fogalmi meghatározása – megfelelő körüljárással – komoly kihívást jelentene, s nem is egy ilyen vizsgálódás feladata. A metafora mint nyelvi kép megragadásához egy összefoglaló, tág képmeghatározásra van szükség, amely egyszerre tartalmazza a képek érzeteken alapuló vizuális benyomását, valamint annak gondolatstrukturáló funkcióját. E megközelítésben

„…egy kép (legyen bár »anyagi« természetű, verbális vagy mentális) egy konvenciórendszer segítségével egy adott közegben hitet, véleményt, tudást jelenít meg, azaz közvetít egy dologgal kapcsolatban” (Horányi, 1999: 185.).

Más szavakkal a kép „az elképzelő előállítás képződménye” (Heidegger, 1980: 178.).

Ha ideaként, képzetként vagy mentális képként értjük a képet, s nem szigorúan valaminek a síkban (vagy a térben) ábrázolt másaként, hasonmásként, látványként vagy tükörképként, akkor érvényes lehet a nyelvi kép elnevezés. A képzet ugyanis Ludwig Wittgenstein szerint

„…nem kép, de egy kép megfelelhet neki. […] A képzetnek inkább kell hasonlítania tárgyához, mint bármely képnek. Mert bármennyire sikerül is ahhoz hasonló képet rajzolnom, amit ábrázolnia kell, még mindig lehet valami másnak a képe. A képzetnek viszont az a tulajdonsága, hogy erről való képzet és semmi másról” (Wittgenstein, 1992: 152., 176.).

A platóni ideavilágára is utalva a képzet irányában, szándékában más, mint a kép. A képek újra és újrafogalmazzák, vagyis láttatni engedik a világ lehetséges vizuális manifesztációját – hivatkozva a képzetekre. A képzetek viszont legfeljebb visszaigazolják a képeket.² Kölcsönhatásukban a változást a képek adják – a képzetek viszonylagos állandóságához képest. A képeket pedig meghatározott módon látjuk és értelmezzük, aszerint hogy milyen képzetrendszerbe szocializálódunk bele.

A metafora (bár lehet vizuális és verbális is) szintén a képzetektől veszi vonatkoztatási pontjait, s csak ezen túl lehet bármilyen értelemben vizuális. Képként a képzeten átszűrődve jelenik meg. Ráadásul (általában) két képzeten keresztül egyszerre átszűrődve, hiszen az azonosítás a metafora lényege. Ebben az elvonatkoztatásban keresi konkrét képekben (is) lehorgonyzásait.

Bármennyire is hangsúlyos a képzetek, illetve képzetazonosítások esetén a vizualitás, a tapasztalatok nemcsak vizuálisak. A legnagyobb nehézséget éppen az jelenti a „nyelvi kép” vagy „szókép” alternatívákkal, hogy nem veszik figyelembe: a tapasztalatok a különböző érzékekből egyidejűleg érkeznek. Ennek egyszerű oka az érzeteknek a tapasztalatszerzés során való súlyozása. A vizuális információk elsődlegesek a megismerésben, illetve tájékozódásban (Baúczerowski, 2000); egyes szakirodalmi források 90 százalék feletti értékről beszélnek (Pálhegyi, 1981). Ezt az arányt ráadásul folyamatosan visszacsatolják és megerősítik a két- vagy háromdimenziós képi reprezentációk (Donald, 2001: 252.).

Nyelvhasználatunk le is képezi ezeket az arányokat:

„…míg a látásingerek megnevezésére viszonylag gazdag szókinccsel rendelkezünk, a többi érzékelési terület tekintetében folyamatosan az inopia falába ütközünk. […] Ez az aránytalanság természetesen nem véletlen: tükrözi egyfelől az egyes érzékelési területnek az emberi létben betöltött szerepét, […] másfelől a tényleges kommunikációs igényeket: a szaglással, ízleléssel, tapintással kapcsolatos ingerekről, érzetekről és képzetekről viszonylag ritkábban szoktunk beszélni” (Benczik, 2000).

Általában nem beszélünk a tapintás vagy a szaglás stb. képzetéről. Ehelyett vizuálisan dominált érzetkomplexumokat feltételezünk, amelyek a tapasztalatok egymásra rétegződésében és kölcsönhatásában jönnek létre, s amelyek hatására gondolkodásunk vizuálisan meghatározott.³ Ezek a mentális képek ugyan a fogalmi gondolkodást teszik lehetővé, ám éppen ezért nem rendelkeznek pontosan meghúzható határokkal: „a képzetek jellegzetesen illékonyak, elmosódottak, vázlatosak; ám éppen ezáltal általános jelentéseket is képviselhetnek” (Nyíri, 2001: 60.). Ennek az az oka, hogy egyfelől közvetlen forrásaikat a pillanatnyi benyomások jelentik,⁴ másfelől a kommunikáció során szociális reprezentációként a címkerendszerek dinamikája hat rájuk:

„Nemcsak azt szabályozzák szükségletek és előítéletek, hogy hogyan lát (valaki), hanem azt is, hogy mit. A szem szelektál, elutasít, szervez, diszkriminál, társít, osztályoz, szerkeszt” (Goodman, 1968: 28.)

– ahogyan a címkék, s ezen belül elsősorban a metaforák is adott útvonalakon terelik az elmét.

A címkerendszerek dinamikája a nyelvhasználat címkéző funkciójának rugalmasságán alapszik. Mozgatórugója a metaforaműködés. A metaforák ugyanis (legalább) két érzetkomplexumot kapcsolnak össze (legalább) két mentális képpel. Az integrált érzetkomplexumok pedig a vizuálissal párhuzamos vagy adott esetben azt helyettesítő többi érzékelési módot is automatikusan feltételezik. A metaforák, illetve a nyelvben szereplő valamenynyi címke viszont ezzel párhuzamosan folyamatosan vissza is csatol, azaz visszahat a mentális képekre. Allan Paivio ezt hívja duális kódolásnak (dual coding) a nyelvi, absztrakt rendszer (vö. verbális reprezentációk szekvenciális felépítésével) és a vizuálisan feldolgozott, illetve más percepciókkal megjelenített konkrét tárgyak és események információi együttesen teszik lehetővé a metaforaalkotást és -befogadást (Paivio, 1979: 307–328.).

A metaforák tehát e két kódolás együttes eredményei: egyidejűleg két asszociációs folyamat megy végbe a közlés-funkció, a hosszú távú memóriához való hozzáférés és a kognitív befektetés integrált csomagja érdekében. A két rendszer önállóan működik, ám információcserére alkalmas, azaz nyitva áll a metaforaműködés számára. Az absztrakció és a konkretizáció egyszerre működik, kölcsönhatásban van, rezonál:

„A világ nyelvi képének az elmélete arra az elvre épül, hogy a természetes nyelvben a valóságnak nem az izomorf képe, hanem annak emberi interpretációja, értelmezése tükröződik. A folyamat eredményeként az ember memóriájában létrejön egy belső mentális valóság, egy információs térkép. […] a metaforák […] intuitíve azért érthetők az átlagember számára, mert a nyelvben rögzült világ víziójából erednek” (Baúczerowski, 2000).

A vízió pedig alapvetően vizualitást feltételez, amelyhez a további percepciók a megismerés és az értelmezés számára csak a szükséges – és a közlés szándékát tekintve kognitíve gazdaságos – módon jelenhetnek meg (például szinesztézia⁵ használata).

A metafora mint nyelvi kép, azaz a vizuáldominancia a címkerendszereink kialakításában a gesztuskommunikációra vezethető vissza. Már a mimetikus gondolkodásból a mitikusba való átmenet is a gesztikuláción keresztül ment végbe:⁶ a nem verbális és a verbális közötti közvetítőként szolgált. Merlin Donald szerint

„…az ikonikus és a metaforikus gesztusok is közvetlenül a perceptuális metaforákból dolgoznak; talán nem annyira szó szerintiek, mint a legtöbb (néma)játék, jelentésük azonban még mindig az epizodikus reprezentációk közvetlen használatában van. […] a gesztus nyelvi kontextusából nyeri sajátos jelentését; egy gesztus inherens jelentése azonban teljesen mimetikus” (Donald, 2001: 204.).

A gesztusok jelentés-összefüggései mentén alakult ki tehát a beszéd, azaz a metaforikus nyelvhasználat és a gondolkodás egymásra épülő, komplex rétegződése.

A megismerő és a kommunikáló ágens saját fizikai valójából indul ki, s vizuális tájékozódási dominanciájában önnön kommunikációja elsősorban gesztusain és annak vizuális kontrollálhatóságán alapul. „A látó szem lényegileg egy testhez tartozik, mely egyben kéz is, hangképző szerv is, gesztus és nyelv révén teremtő tevékenység” (Lévinas, 1997: 48.). A gesztusok azonban különböző kontextusokban különbözőképpen működnek.

David McNeill a gesztikuláció három fajtáját különböztette meg (McNeill, 1985). Ezek párhuzamba állíthatók a fenti, donaldi metaforikus gesztusfelosztással. Az első az úgynevezett ikonix, amely a levegőben kirajzolódó konkrét képeket jelenti, s már két és fél éves kortól a kommunikációs tevékenység alapeleme. A második a narratíván kívüli, intés formájában megjelenő megjegyzéseket foglalja magában. A harmadik pedig az úgynevezett metaforix, amely a levegőben kirajzolódó absztrakt képeket nevezi meg, s öttől kilencéves korig egyre elvontabban fejezi ki az adott kommunikációs tartalmat. Itt érdemes utalni a korábban kiemelt, körülbelül 11 éves kortól megjelenő nyelvi metaforahasználatra, amely tehát a gesztusnyelv elvonatkoztatását és bonyolultságát előfeltételezi.⁷ A gesztusok kardinális szerepét a vizuális gondolkodás és a metaforikus nyelvhasználat kapcsolatában az afáziakutatás⁸ eddigi eredményei is alátámasztják: egyes gesztikulációk ugyanis bizonyos afázia esetén eltűnnek (McNeill, 1985).

Nyelv, vizuális kommunikáció, agyműködés

A neuropszichológia lokalizálni próbálta a metaforaértelmezés központját. Ehhez alapul az 1940-es években végzett agyvelőhíd-bemetszéses (split-brain) műtétek szolgáltak. A beavatkozást epilepsziásokon hajtották végre, s azt figyelték meg, hogy a jobb agyfélteke elsősorban a vizuális emlékezetet, illetve a konkrét/szintetikus gondolkodást, a bal agyfélteke pedig a verbális emlékezetet, illetve az elvont/analitikus gondolkodást teszi lehetővé. Első megközelítésben ez alapján feltételezhető, hogy a vizualitásban determinált nyelvi metaforák kódolása és dekódolása a két agyfélteke együttes produkciója.

Az 1980-as években Eran Zaidel (Zaidel, 1983) osztottagy-eseteket vizsgáló, éveken keresztül ellenőrzött eredményei nyomán terjedt el az a nézet, hogy a funkciók megduplázottak az agyféltekékben. A jobb agyféltekétől elszigetelve például a bal félteke normális nyelvi működést mutat, így bármilyen nyelvi képesség bizonyosfajta duplázottságra utal a két féltekében. Zaidel szerint egyszerűen szelektíven működik. A megduplázottságban itt a lexikai egységek és vizuális megjelenésük közötti kapcsolat lényeges, amely a jobb féltekében is megtalálható. Erről a kölcsönösen meghatározott, egymást erősítő összekapcsoltságról feltehetően maguk a metaforák adják a legmegragadhatóbb bizonyítékot.

Ma a legtöbb kutatás a jobb agyféltekéjükön sérült betegeken diagnosztizált olyan változásokat, amelyek arra utalnak, hogy a metaforakódolás és -dekódolás forrása a jobb agyféltekében van. Ellen Winner és Howard Gardner például balagyfélteke-sérült (LHD)⁹ afáziás betegeket hasonlított össze jobbagyfélteke-sérültekkel (RHD),¹⁰ illetve bilaterálisan sérültekkel és egy egészséges kontrollcsoporttal (Winner & Gardner, 1977: 717–729.). A He has a heavy heart mondat volt a figuratív kifejezés. Ehhez a mondathoz kétféle feladatot kaptak a résztvevők. Először négy különböző jelentésű kép valamelyikéhez kellett kapcsolni a kifejezést. A képek jelentései a következők voltak: (1) szó szerinti (egy férfi cipelt egy hatalmas szívet); (2) metaforikus (egy síró ember); (3) a lényegi minőség megragadása metaforikus melléknévvel (500 fontnyi súly); (4) s egy főnév-illusztráció (egy hatalmas szív). A képek kiválasztása után a kísérleti alanyoknak verbálisan kellett megmagyarázniuk válaszaikat. Az eredmény azt mutatta, hogy az első feladatban az RHD-páciensek kevésbé gyakran szelektálták a metaforikus képet, mint az LHD-betegek vagy a kontrollcsoport. A másodikban pedig a balagyfélteke-sérültek képtelenek voltak megmagyarázni korrekt válaszukat, míg a jobbagyfélteke-sérültek általában helyes válaszokat produkáltak.

Hiram H. Brownell 1990-es mérései szerint az RHD-páciensek többször hibáztak, amikor párban kellett egy szót értelmezni egy metaforikus szinonimával, mint az LHD-páciensek. A balfélteke-sérülteknek pedig megterhelő volt megállapítani szemantikai hasonlósági fokozatokat metaforikusan a cél és annak szinonimája között (Brownell et al., 1990: 375–383.). A jobb agyfélteke tehát alapvetően és egyedi módon járul hozzá a figuratív nyelvi folyamatokhoz.

Fónagy Iván azt is kiemeli, hogy bizonyos elmebetegségek esetén a páciensek nem tudják kordában tartani a metaforákat (Fónagy, 1999: 209.). Hangsúlyozza, hogy a skizofrének, illetve a balagyfélteke-sérültek gyakran kényszerűen „metaforizálnak”. Az elvont nyelvi kifejezéseket eredeti jelentés szerint használják,¹¹ a közmondásokat pedig nem értik meg.¹² Mindezek a megállapítások éppen arra utalnak vissza, hogy a metaforákat mint indirekt beszédaktusokat kell megragadni.

Kiegészítendők ezek az eredmények azzal, hogy amennyiben a jobb agyfélteke parieto-temporális¹³ és frontális területeinek uniója sérül, akkor egyidejűleg az egyén pragmatikai kompetenciája veszít képességéből (Ivaskó, 2004: 194.). Az a kompetencia, amelynek sokoldalú és összetett szerepe van a társas létben megvalósuló problémamegoldásban, és olyan eszközöket feltételez, amelyek e rétegződések között közvetítő elemként képesek működni, ahogy azt a nyelvi metaforák is teszik.

Merlin Donald kognitív rétegződés elmélete alapján azt állítja, hogy a nyelv

„…nem elszigetelt modul: be van ágyazva egy szélesebb kulturálisösztön-hálózatba, s elvegyül a kognitív rendszer egészében […] A nagy vízválasztó az emberi evolúcióban nem a nyelv volt, hanem a kognitív közösségek elsődleges kialakulása. A szimbolikus megismerés csak azután tudta spontán generálni magát, hogy ezek a közösségek léteztek. Ez megfordítja a szokásos sorrendet, első helyre téve a kulturális fejlődést, s másodikra a nyelvet” (Donald, 2001: 254.).

Oliver Sacks lokalizálja is a vízválasztót az agyban: szerinte a bal félteke az agy egészen késői kinövéseként fejlettebb és specializáltabb, viszont a jobb agyfélteke irányítja a valóságfelismerés alapvető képességét, azaz az adaptációs, túlélési képességet (Sacks, 2004: 17.).¹⁴ Ide kapcsolódnak Wolfgang U. Dressler és Heinz Stark¹⁵ eredményei is: vizsgálataik során arra a következtetésre jutottak, hogy a jobb félteke sérüléseinél egyidejűleg koherens gondolkodási zavarok lépnek fel (Dressler & Stark, 2000).

Ha bipoláris szemiotikai mechanizmusok feltételezhetők a nyelvi metaforák használatakor,¹⁶ s ha ebből következően a metaforák a két félteke képességei között navigálnak, akkor visszacsatolást nyer a korábban kifejtett nyelvi kreativitás mint problémamegoldás – kiegészülve egy nem nyelvi csatornával. A nyelv (sarkítva mint digitális) és az adaptációs tapasztalat (sarkítva mint analóg) egy kommunikációs kölcsönhatási komplexként jelenik meg, hatékonyan, gazdaságosan, dinamikusan.

Lényege a hetaferein, azaz az átvitel a verbális és a vizuális, illetve a vizuálist kiegészítő további percepciók között, az azokhoz tartozó kontextusok között. Ez az átvitel pedig az agy működési mechanizmusában is kimutatható. Mivel kölcsönösen maradéktalanul nem lefordíthatók a verbális (nyelvi) és a nem verbális (a verbálist kísérő és/vagy helyettesítő, illetve a képi-vizuális) jelek, jelkomplexek, illetve megnyilatkozások, ezért az átvitelben az azonosítás mozzanata hangsúlyos, amely mindkét agyfélteke aktivitását feltételezi. Az aszimmetrikus viszonyban az üzenet így veszít a legkevesebbet az információból.

Kép, metafora, filozófia

Kérdés, hogy ebben az esetben csak nyelvi metaforák léteznek-e vagy más metaforák is. Ha a metafora nyelvi kép vagy szókép, akkor elvileg nincsenek nem nyelvi metaforák. A gesztusok és az egyéb beszédkísérő nem verbális jelek lehetnek metaforikusak, de nem tekinthetők metaforáknak, mert a reprezentáció fokáról nem lépnek tovább a metareprezentáció fokára. Képek metaforikájáról viszont szokás beszélni,¹⁷ ám mindenekelőtt a művészetek kapcsán. A műalkotás fogalmát Arthur C. Danto nyomán korábban már párhuzamosítottam a metafora működésével: mindkettő bemutatja tárgyát, s azt a módot is, ahogyan bemutatja. Sőt a két csatorna (verbális és nem verbális) integrálható is, ahogyan azt René Magritte tette az Ez nem pipa¹⁸ című, zavarba ejtően egyszerű alkotásában (lásd a 2. ábrát).

2. ábra René Magritte: Ez nem pipa

(Forrás: http://usuarios.lycos.es/magrittefan/images/works/magritte4.jpg)

A képaláírásként megjelenő tagadó megnyilatkozás intenciója éppen a nyelv metaforikus szerepére hívja fel a figyelmet. A tagadott azonosítás egyben azonosítás is. Paradoxon és mégsem az. A képek a nyelvvel vagy önmagukban is létrehozhatnak tehát metaforákat. Ennek talán ellentmond egyfelől az, hogy a képek különböző, fizikailag determinált formában jelennek meg,¹⁹ s a közvetítő közeg (a médium) befolyásolja befogadását. Ezzel szemben felhozható az az érv a nyelvi relativitás értelmében, hogy maga a nyelv is befolyásolja gondolkodásunkat. Másfelől ellentmondhat neki az is, hogy a képek kevésbé kontingensek és konvencionálisak, mint a nyelvi jelek. Ezt viszont éppen a napjainkra jellemző vizuális tömegkultúra homogenizációja ellensúlyozza. Harmadszor pedig a nyelv és a kép kapcsolatát érdemes itt kiemelni.

Vilém Flusser ide vonatkozó, korábban már hivatkozott képfelosztását ezen a ponton szükséges kifejteni. Az emberiség története során a mágikus képek nem lineáris, ismétlésen alapuló gondolkodását követte az írásbeliség lineáris gondolkodása, majd az e kettőből egyszerre merítő, mindkettőt felhasználó mesterséges képek kora érkezett el.²⁰ A mágikus kép ugyanis még mágikus gondolkodást, azaz prezentációt eredményezett, a nyelvhasználat és az írásbeliség lehetővé tette a re-prezentációt, s ezen keresztül a metafora mint nyelvi kép metareprezentációját, végül a mesterséges képek számára is lehetővé vált az indirekt megnyilatkozás – a műalkotásokon túlmutatva is. Azzal, hogy egy hagyományos vagy mesterséges kép adott funkcióval egy másik kontextusba helyeződik s azonosítódik, képi metafora jön létre. Egyszerű példái a számítógépes userikonok vagy grafikai metaforák, amelyek éppen a bemutatás módjáról, azaz a nyelvi metaforák működéséről árulkodnak.²¹

Alan F. Blackwell és Thomas R. G. Green egyebek mellett azt hangsúlyozza, hogy

„…a metaforák direkt és intuitív interfészt adnak a felhasználó feladataihoz. Hozzájárulnak ahhoz, hogy a felhasználók áthelyezzék tudásukat és tapasztalatukat, a metaforák megkönnyítik azt, hogy a szoftver alapú reprezentációk működését előre jelezzék és elsajátítsák […] a metaforikus fedőtörténet ezen típusai a tanuló számára keretet adnak, melyben megértik cselekvéseik hatását” (Blackwell & Green, 1999: 246.).

Az intenció tehát kiterjed ezekre a képi metaforákra is, s azok konvencionalizált cselekvés részévé válnak. A vizuális műalkotás-befogadás során a prognosztizálható benne-látás élménye teszi ezt lehetővé:

„…a valamiben-látás megmagyarázza azt a tényt, hogy amikor egy ábrázoló festményen egy tárgyat nézünk, az adott tárgy ábrázolásának mikéntjéről való tapasztalatunk szükségképpen belevegyül a tárggyal kapcsolatos tapasztalatunkba” (Maalej, 1999).

S ha kitekintünk a műalkotások és a számítógép képernyőjén megjelenő grafikus metaforák köréből, ez a bennelátás-élmény, illetve az azt lehetővé tevő fedőtörténet éppúgy tetten érhető számos (audio)vizuális, tömegkulturális átlényegítésben.

A fedőtörténet tehát azt biztosítja, hogy a mód, ahogy mi befogadunk egy vizuális információt, analóg azzal, ahogyan megnézzük, illetve látjuk azt, amit ábrázol – és mindezt intencióval és alternatív cselekvések lehetőségével látja el. Az analógia és az intenció pedig feltételezi a metaforaműködést. Ide kapcsolódik a már kifejtett pinkeri analógiaszemlélet is: „a következtetési szabályokon való osztozkodás az, ami miatt a téri és egyéb fogalmak közötti analógia nemcsak a szemnek kedves hasonlóság, hanem haszna is van” (Pinker, 2002: 332.). A képekkel történő kommunikáció ugyanis minden esetben kétféle megismerési-befogadási szintet feltételez: egyrészt a fény és a szín két- vagy háromdimenziós elrendezését, másrészt a képet mint metaforikus értelemben vett értelmező ablakot a világra (Messaris, 2001).

A tömegkommunikáció számára éppen az ablakmetafora mint kardinális kontextus és intenció a gyümölcsöző: ez biztosítja a további nyelvi és nem nyelvi metaforák átjárhatóságát, explicit-implicit folyamatait – determinálva azok címkestátusait, a racionális és az irracionális koordinátatengelyekhez meghatározott pozícióit,²² intézményesítve a nyelvi és nem nyelvi metaforahasználatot és annak címkerendszereit. „A képek a világot állítják elő, de elébe is állnak” (Flusser, 1992) – éppúgy, ahogyan a nyelv teszi. Erről szól a nyelvi relativitás elmélete és a wittgensteini gondolat, amely szerint nyelvünk egyben behatárolja világunkat. Így végül „a szónyelv és a képnyelv együtt, egymást áthatva funkcionálnak” (Nyíri, 2002: 5.).

Nyelv, kép, kompenzáció

És végül egy zárójeles gondolat a nyelvi kép ürügyén. A vakok, s ezen belül is a vakon született emberek esetében nyilván a haptikus és az auditív tapasztalatszerzés jelenti a megismerés elsődleges forrását. Kérdés, hogy számukra a fenti a metafora mint nyelvi kép megközelítéshez mérten mit jelenthet a metafora fogalma, illetve a metaforahasználat. Mivel ide vonatkozó szakirodalomra nem leltem, ezért megkerestem a Magyar Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségét, ahol Szigeti Györggyel, a pécsi kirendeltség vezetőjével konzultáltam. Elmondása szerint a metaforákat ők éppúgy használják, mint a látók, mindössze annyi a különbség, hogy elsősorban taktilis és auditív elemekkel operálnak, de az azonosítást szintén a konkrét-elvont folyamatban használják, indirekt közlésekre. Azoknak, akik nem vakon születtek, a halvány képi emlékek tovább szélesítik a metaforaértelmezés lehetőségeit. Ilyenkor az adott érzékszerv használatának hiánya kompenzálódik:

„Ha valahonnan leveszünk valamit, ott annyival kevesebb van. […] De talán kevesen gondolkodnak ennyire mechanikusan. Sokan felismerik a kompenzáció (a kiegyenlítés) szerepét. Ez az élőlények világának jellegzetes, egyensúly-helyreállító mechanizmusa. […] A megvakulással tehát egyáltalán nem az történt, hogy a megismerhető világ »kisebb« lett, hanem csak más jelek adnak hírt róla” (Pálhegyi, 1981: 11., 18.).

A kompenzáció azonban agyi sérülések esetén nem feltétlenül menti meg a metaforák funkcióját: utaltam már erre az afáziások, illetve a skizofrénia esetén. Itt kiemelném még az agnóziát is, amely mentálisan vakságot jelent: az ágens agyi sérülés következtében képtelen megfejteni, amit lát, éppúgy vizualitáson kívüli, további percepciókra támaszkodik, mint a vak ember. Feltételezhető, hogy a felismerést egy konnekcionista modell hajtaná végre, ám ebben az esetben ez nem jöhet létre, mert éppen a vizuális tudást kódoló csomópontok károsodnak (Farah, 1990). Ezekben a nem kompenzálható esetekben a metaforakommunikáció, így maga a kommunikáció is nehézkessé, töredezetté válik, eltűnik belőle az indirektség rendszeres funkcionális mozzanata. A kódolás és a dekódolás során nem feltételezhető nagyjából azonos vizualitás és egyéb érzetforrás, előzetes ismeretek és kölcsönös intenciótulajdonítás. A jobb félteke működése, illetve a dominánsan itt lokalizált vizuális dekódolás tehát alapvetően determinálja a metaforikus gondolkodást, azaz a metaforakommunikációt.

Offline irodalom

Arnheim, R. (1969) Visual thinking. Berkeley: University of California Press.

Blackwell, A. F. & Green, T. R. G. (1999) Does metaphor increase visual language usability? Proceedings IEEE Symposium on Visual Languages VL, 1999, 246–253.

Brownell, H. H. et al. (1990) Appreciation of metaphoric alternative word meanings by left and right brain-damaged patients. Neuropsychologia, 28., 375–383.

Donald, M. (2001). Az emberi gondolkodás eredete. Budapest: Osiris Kiadó.

Dressler, W. U. & Stark, H. (2000) Clinical impairments of text pragmatics: Linguistics or cognitive? Paper presented at the 7^th International Pragmatocs Conference, Budapest, July 10th, 2000.

Farah, M. J. (1990) Visual agnosia: disorders of object recognition and what they tell about normal vision. Cambridge, MA: MIT Press.

Fónagy Iván (1999) A költői nyelvről. Budapest: Corvina Kiadó.

Goodman, N. (1968) Languages of art: an approach to a theory of symbols. Indianapolis: Bobbs–Merrill.

Heidegger, M. (1980) A világkép korszaka. Vigília, 3., 171–179.

Horányi Attila (1999) A képekről. In: Béres István & Horányi Özséb (szerk.) Társadalmi kommunikáció. Budapest: Osiris Kiadó.

Horányi Özséb, (szerk.) (2003) A sokarcú kép. Budapest: Typotex Kiadó.

Ivaskó Lívia (2004) A pragmatikai kompetencia: nyelvelméleti érvek és neurolingvisztikai realitás. In: Ivaskó Lívia (szerk.) A kommunikáció útjai. Budapest: Gondolat Kiadó/MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport.

Juhász Levente Zsolt & Fehér László (2004) A szinesztézia mai szemlélete. In: Pléh Csaba & Kampis György & Csányi Vilmos (szerk.) Az észleléstől a nyelvig. Budapest: Gondolat Kiadó.

Lévinas, E. (1997) Nyelv és közelség. Pécs: Jelenkor Kiadó.

Lotman, J. (1994) Kultúra és szöveg: a gondolkodás generátorai. In: Kovács Árpád & V. Gilbert Edit (szerk.) Kultúra, szöveg, narráció. Pécs: Janus Pannonius Egyetemi Kiadó. 48–49.

McNeill, D. (1985) So you think gestures are nonverbal. Psychological Review, 92., 350–371.

Messaris, P. (2001) Visual culture. In: Lull, J. (ed.): Culture in the communication age. London: Routledge. 179–192.

Mitchell, W. T. (1997) Mi a kép? In: Bacsó Béla (szerk.) Kép, fenomén, valóság. Budapest: Kijárat Kiadó.

Nyíri Kristóf (2001) Képjelentés és mobil kommunikáció. In: Nyíri Kristóf (szerk.) A 21. századi kommunikáció új útjai. Budapest: MTA Filozófiai Kutatóintézet.

Nyíri Kristóf (2002) Képek mint eszközök Wittgenstein filozófiájában. Világosság, 1., 5.

Paivio, A. (1979) Psychological processes in the comprehension of metaphor. In: Ortony, A. (ed.), Metaphor and thought. Cambridge: Cambridge University Press. 307–328.

Pálhegyi Ferenc (1981) A látás nélkül meghódított világ. Budapest: Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetsége.

Pinker, S. (2002) Hogyan működik az elme. Budapest: Osiris Kiadó.

Sacks, O. (2004) A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét és más orvosi történetek. Budapest: Park Könyvkiadó.

Winner, E. & Gardner, H. (1977) The comprehension of metaphor in brain-damaged patients. Brain, 100. 717–729.

Wittgenstein, L. (1989) Logikai-filozófiai értekezés. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Wittgenstein, L. (1992) Filozófiai vizsgálódások. Budapest: Atlantisz Kiadó.

Zaidel, E. (1983) Disconnection syndrome as a model for literality effects in the normal brain. In: J. B. Hellige (ed.) Cerebral hemisphere asymmetry: Method, theory, and application. New York: Praeger.

Online irodalom

Baúczerowski, J. (2000) A szavak kapcsolódási mechanizmusai a világ nyelvi képének tükrében. Hozzáférhető: http://www.c3.hu/~nyelvor/period/1243/124309.htm. Utolsó látogatás: 2005. szeptember 14.

Benczik Vilmos (2000) A metafora mint az inopia korrekciója. Hozzáférhető: http://www.mek.iif.hu/porta/szint/tarsad/nyelvtud/inopia/inopia.htm. Utolsó látogatás: 2005. szeptember 14.

Flusser, V. (1992) Képeink. Hozzáférhető: http://www.intermedia.c3.hu/mszovgy1/flusser2.htm. Utolsó látogatás: 2005. szeptember 14.

Maalej, Z. (1999) Metaphor making and processing. Hozzáférhető: http://simsim.rug.ac.be/ZMaalej/metapro.html. Utolsó látogatás: 2005. szeptember 14.

Tarnay László (1998) Mi az, ami látható, és mi az, ami nem? http://www.emc.elte.hu/~metropolis/9804/TAR1.htm; vagy Nyíri Kristóf (2000) A gondolkodás képelmélete. Az ELTE BTK Filozófiai Intézete és Nyelvfilozófiai Kutatócsoportja által 2000. október 5-én és 6-án rendezett Nyelv, megértés, interpretáció – A nyelv mint a kortárs filozófiai áramlatok közös problémája című konferencián tartott előadás.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum