• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2008 tavasz

Történelem

Klestenitz Tibor:

Médiaháború 1919-ben: a Déli Hírlap ügye

1919. január 19-én a Déli Hírlap főszerkesztője vezércikkében szokatlan bejelentéssel fordult az olvasókhoz: az újságot megvásárolta a Központi Sajtóvállalat nevű kiadó, amelynek vezetői szemben álltak a szerkesztőség által képviselt politikai nézetekkel. A munkatársak ezért az ellenállást választották, és saját kezükbe vették a lap kiadását. A szerkesztőség és a vállalat közötti konfliktus hamarosan az újságíró szabadszervezet (szakszervezet) és a kiadói érdekképviselet ellentétévé terebélyesedett, és ezzel párhuzamosan politikai ügy lett belőle, amelybe a kormány is beavatkozott.

A világháborús összeomlás és az őszirózsás forradalom 1918 őszén a magyar közélet teljes átalakulását eredményezte. Az ország demokratizálásának szándékával Károlyi Mihály kormányzata bevezette az általános választójogot, a tervezett választásokra való felkészülés pedig a politikusok szemében felértékelte a nyilvánosság befolyásolására képes sajtó szerepét. A politikai küzdelmek – a reformokat túl gyorsnak és átgondolatlannak tartó polgári irányzatok, illetve a radikálisabb átalakítást követelő szociáldemokrata erők, valamint a populista agitációt folytató kommunisták szembenállása miatt – 1919 januárjára egyre elkeseredettebbek lettek. Ennek egyik következményeként a politikával foglalkozó sajtótermékek szintén a csatározások részeseivé váltak, néhány esetben a szó szoros értelmében is: január 23-án a kommunisták által befolyásolt tömeg szállta meg és fosztotta ki a Pesti Hírlap szerkesztőségét, miután a lap állást foglalt a munkanélküliek állami segélyezése ellen, február 20-án pedig a kommunisták a szociáldemokrata Népszava központját támadták meg. Az ostromot erőszak kísérte, amelynek során néhány rendőr életét vesztette. Az eset Kun Béla és társai letartóztatásához vezetett.

Az eseményekhez kapcsolódik egy kevésbé ismert ügy: a köztársaság konzervatív ellenzékéhez tartozó, a katolicizmus érdekeinek védelmére alapított Központi Sajtóvállalat kísérlete a Déli Hírlap megvásárlására. E tanulmány a kor közvéleményét élénken foglalkoztató eset feltárásával szeretné bemutatni, hogy a rendkívüli történelmi helyzet hatására miként módosultak az újságírók társadalmának erőviszonyai, illetve az újságírói szerepfelfogás.

A zsurnaliszták helyzete a megelőző időszakban jelentős változásokon ment át. A 19. század végére Magyarországon is kialakult a modern tömegsajtó, ami a sajtópiac átrendeződését eredményezte. Az olvasói igények növekedésének következményeként az újságírás nagy befektetést igénylő vállalkozássá vált, amely a gazdaság működési szabályaihoz alkalmazkodott. Ennek megfelelően az újságírás, amelyet kezdetben irodalmárok vagy lelkes műkedvelők űztek, fokozatosan professzionális foglalkozássá alakult, a hírlapírók pedig hivatásos véleményformálókká váltak, akik nem személyes meggyőződésüket, hanem a szaktudásukat adták el a lapok tulajdonosának (Sipos, 2004: 19). A kortársak közül azonban ezt a folyamatot sokan, köztük a politikai katolicizmus képviselői is, a sajtószabadság veszélyeztetéseként értelmezték. Érveik szerint az anyagi kényszer következtében a zsurnaliszták elveszítik szellemi autonómiájukat, kiszolgáltatottak a kiadóknak, és arra kényszeríthetik őket, hogy írásaikban a tényleges véleményükkel ellentétes nézeteket képviseljenek, vagyis az üzletsajtó a tollforgatókat „szellemi prostituálttá” teszi (Mayer, 1911: 94).

Az újságírók maguk sem voltak teljesen egységesek helyzetük megítélésében. A Huszadik Század 1912-ben körkérdést intézett a szakma neves képviselőihez arról, megengedhető-e, hogy valaki publicisztikáiban a saját elveivel ellentétes eszméket hirdessen pénzszerzés céljából. A válaszadók nagyobbik része különböző hangsúlyokkal ugyan, de igenlő feleletet adott. Jellemzőnek tartható Ignotus felfogása, aki az újságot hivatali szervezetként, az újságírást pedig hivatalként határozta meg (Ignotus, 1912: 612). A legmarkánsabb ellenvéleményt a katolikus sajtó képviselői – Túri Béla és Görcsöni Dénes – mellett a szociáldemokrata Pogány József fogalmazta meg, aki a helyzetet speciális magyar problémának látta, amely a gyakorlatban csak akkor merül fel, ha radikális felfogású újságíró „reakciós” lapot kénytelen szolgálni. „Az újságírók között pedig egyre többen lesznek, akiket bánt ennek a helyzetnek a visszássága” (Pogány, 1912: 724) – fogalmazta meg előrejelzését, amelyet 1919 januárjában, a Déli Hírlap ügye kapcsán igazolódni láthatott.

A katolikus sajtómozgalom és a Központi Sajtóvállalat

A 20. század kezdetén a katolikus világegyházban X. Pius pápasága alatt az integralista szellemi irányzat vált uralkodóvá, amely határozott ellenérzéssel viseltetett a modern élet jelenségeivel, így a tömegsajtóval szemben is, hiszen az a véleményformálás területén komoly kihívást jelentett a klérusnak. A pápa 1908-ban úgy vélte, hogy a sajtó

„…fonák visszaélés, mely a törvények védelmében elbizakodva szítja és táplálja a vallás ellen folyó harcot, kárhozatos erkölcsöket szül és terjeszt, […] és napról napra szertehinti mindazt, ami csak alkalmas az emberek gondolkodásának és lelkének megrontására”.¹

Az egyház harcot hirdetett a szociáldemokrata vagy kommunista elveket valló, illetve az ateista szellemiségű „rossz sajtó” és az ideológiai szempontból semlegesnek tekintett, véleményt nem, csak híreket közlő „színtelen sajtó” ellen, arra bátorítva a híveket, hogy elkülönült katolikus laphálózatokat hozzanak létre, amelyek megvédik őket a károsnak ítélt szellemi hatásoktól.

Magyarországon szintén jelentkeztek olyan törekvések, amelyek azt célozták, hogy az egyház szolgálatába állítsák a modern tömegkommunikációt. A fejlődés eredményeként 1910-ben már 11 katolikus politikai napilap, illetve 77 közéleti és kulturális folyóirat jelent meg (Gerely, 1910: 27–32), ez a sajtó azonban még nem volt versenyképes a nem egyházi orgánumokkal. A versenyhátrány kiegyenlítésére a politikai katolicizmus vezetői a „jó sajtót” pártoló társadalmi mozgalmakat hoztak létre. A sajtómozgalom irányításában a legfontosabb szerepet az 1880-ban született, a fiatalabb papi generációhoz tartozó Bangha Béla jezsuita páter játszotta, aki kritikusan szemlélte a korabeli egyházi közállapotokat, ezért már az 1900-as évek elején arra a következtetésre jutott, hogy a katolikus egyháznak gyökeresen új módszereket kell keresnie a vallástól elidegenedő társadalmi rétegek megszólítására, illetve érdekeinek biztosítására alkalmazkodnia kell a választójog várható kiterjesztése következtében átalakuló politikai környezethez.

A páter felismerte, hogy a lassanként a hazai közéletben is jelentkező demokratizálódási folyamatok felértékelik a választókat befolyásolni képes sajtó szerepét, ezért a nyugat-európai államok mintájára szükségesnek látta a katolicizmus érdekeinek védelmére a pártoktól független, professzionális színvonalú katolikus tömegsajtó megszervezését. Az 1917-es oroszországi forradalmak miatt Bangha már egyenesen attól tartott, hogy Magyarországon is forradalmi átalakulás következhet be, amely a fennálló társadalmi renden és az egyházak kiváltságain túl adott esetben akár a vallás szabad gyakorlását is fenyegetheti: „Templomunk van sok, de újságunk nincsen s lehet, hogy egyszer elveszik még a templomainkat is, ha nem lesz hatalmas sajtónk” – írta például 1917 augusztusában.²

A páter körül szerveződő csoport ezért 1918 folyamán az egész országra kiterjedő, alapos propagandamunkával előkészített akció keretében összegyűjtötte a Központi Sajtóvállalat (KSV) alaptőkéjét, mintegy 12 millió koronát. A vállalat programját a hagyományos konzervatív értékek védelme, az ateizmus és az erkölcsi szabadosság elleni fellépés, a keresztény magyar kultúra erősítése alkotta, illetve a szélesebb közönség megnyerésének szándékával harcot hirdetett a „magyarságot gazdaságilag kiszipolyozó” kapitalista érdekcsoportok ellen.³ A vállalat szervezői a KSV-t a „rossz” sajtó és egyben az újságírók feltételezett szellemi elnyomása elleni harc eszközének akarták láttatni a nyilvánosság előtt. A propagandában jelentős részt vállaló Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök például az üzletsajtó létét az újságírók véleményszabadságának korlátozásaként értelmezte, amivel szemben a Központi Sajtóvállalat küldetésének a véleményhirdető sajtó idealizált viszonyainak visszaállítását látta:

„A keresztény sajtó egyszersmind felszabadítása akar lenni a sajtónak. A sajtószabadság megvan ugyan a törvényben, de nincs meg az életben; mert minden szabadság felett a pénz diktál”

– írta 1918 júniusában (Prohászka, 1918: 1).

Bangha és köre azonban elkésett, hiszen Magyarország világháborús összeomlásának kezdetén a sajtóvállalat még a szervezés időszakában tartott, ezért nem voltak olyan orgánumai, amelyek az események befolyásolására vállalkozhattak volna. Így az 1918 októberében a Nemzeti Tanács ellensúlyozásának szándékával létrehozott, a Habsburg-ház és a konzervatív körök uralmának megmentésére törekvő Nemzetvédelmi Szövetség, amely a KSV számos vezetőjét is magában foglalta, minden eredmény és különösebb visszhang nélkül tett erőfeszítéseket a forradalom feltartóztatására. A szövetség sikertelenül próbálta meggyőzni arról a közvéleményt, „hogy a felforgató szellemű sajtó, a budapesti utcai tüntetések lármája nem az ország szava és a hívatlanul feltolakodó elemek nem a mi vérünkből való vér”.⁴ Az őszirózsás forradalom győzelmét követően a KSV vezetői is kénytelenek voltak elfogadni az új politikai rendet, és a vállalat képviselői Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke előtt hűséget fogadtak az államhatalomnak (Nyisztor, 1941: 224).

A Károlyi-kormány II. néptörvénye deklarálta a (világháború miatt „szüneteltetett”) sajtószabadság visszaállítását, azaz a sajtó állami ellenőrzésének és a cenzúrának a megszüntetését, azonban a rendkívüli gazdasági viszonyokra való hivatkozással – az újságírói szervezetek igényével ellentétesen⁵ – a kormány fenntartotta a 940/1917 ME rendeletet, amely miniszterelnöki engedélyhez kötötte az új lapok indítását, ezzel pedig megnehezítette a sajtószabadság gyakorlati érvényesülését. A kormányzati engedély hiányában az egyetlen legális megoldás egy új orgánum „megindítására” az maradt, ha a vállalkozók egy már létező lapot vásárolnak meg maguknak.

Az újságírói önszerveződés és a szabadszervezet szerepe

A lapok tulajdonosváltása a korábbi időszakban bevett gyakorlatnak számított a hazai sajtópiacon, azonban a világháborús körülmények, amelyek az újságírók megélhetését is megnehezítették, érzékenyebbé tették a tollforgatókat a munkaviszonyok változása iránt. A háború alatt a megélhetési költségek mindenkit érintő emelkedése mellett külön problémát jelentett a zsurnalisztáknak, hogy a kormány a papírhiányra hivatkozva több alkalommal korlátozta a lapok oldalszámát, ezért a munkaalkalmak száma is csökkent. A papírrendeletek sorozata a jónevű publicista, Sebestyén Arnold 1920-os emlékirata szerint

„…sok felfordulásnak volt az oka, újságírók és újságkiadók, akik új lapok alapításában reméltek elhelyezkedést találni, […] támadták a mindenkori kormányt, és sokban előkészítették a politikai felfordulást”.⁶

A szociális feszültségek kezdték aláásni a Budapesti Újságírók Egyesületének tekintélyét is, amellyel szemben sokak nehezményezték, hogy nem volt képes a hírlapírók érdekeit a munkaadókkal szemben érvényesíteni. Azzal érveltek, hogy a választmányában maguk a kiadók és a laptulajdonosok rendelkeznek a legnagyobb befolyással, ezért a testület nem foglalkozott érdemben az újságírók problémáival.⁷

A létfeltételek romlása az újságírók határozottabb fellépését eredményezte, ami a Budapesti Újságírók Egyesületének 1917. szeptember 7-ei rendkívüli közgyűlésén érte el csúcspontját. A fórum a korábbi állapotokhoz képest radikálisnak tűnő igényeket fogalmazott meg a munkaadókkal szemben: követelte, hogy az újságírók minimum havi 700 korona fizetést kapjanak, a kiadó vállalja magára az adók és járulékok kifizetését, biztosítsa, hogy ne romoljanak tovább a munkafeltételek, és vállalja, hogy a háború tartama alatt csak a kivételesen súlyos vétséget elkövető munkavállalókat bocsátja el.⁸

Ezen a közgyűlésen tűnt fel a változtatásokat követelő fiatal nemzedék egyik vezetőjeként a Népszava munkatársa, a későbbi eseményekben is fontos szerepet játszó Göndör Ferenc, akinek az indítványára a közgyűlés kimondta, hogy „az újságírói tisztesség ellen vét az, aki nem áll teljes kartársi szolidaritással és minden erejével a mozgalom szolgálatára”.⁹

Az egységes fellépésnek engedve a kiadók elfogadták a követeléseket, és kollektív szerződést kötöttek az újságírókkal. Az egyezség végrehajtásának részletkérdéseit azonban nem tudták feszültségek nélkül rendezni, ami az újságírói önszerveződés folytatását eredményezte. A Budapesti Újságíró Egyesület 1918. márciusi közgyűlésén úgy vélték, hogy az újságírók helyzete a kollektív szerződés ellenére romlott, mert a kiadók az új lapok alapításának lehetetlenné tétele miatt lényegében monopolhelyzetbe kerültek, megszűnt a konkurencia, az új álláslehetőségek hiánya pedig tovább rontja az újságírók helyzetét.¹⁰ Sok hírlapíró nehezményezte, hogy a kollektív szerződést nem tartják be, és nem adják meg a minimálbért. Ennek következtében 1918 márciusában Göndör Ferenc vezetésével létrejött a Budapesti Újságírók Szabadszervezete, amelybe megalakulásakor mintegy 230 fő lépett be.¹¹ A szervezet bekérte a szerkesztőségektől a fizetési listákat, ellenőrizte a bérviszonyokat, aminek a hatására a kiadók javítottak alkalmazottaik anyagi helyzetén.¹²

A szociális igények kielégítése tehát 1918-ra elvezetett az újságírók közötti szakmai szolidaritás megerősödéséhez, amit a szociáldemokrata elveken alapuló szabadszervezet sikere mutat a legvilágosabban. Az őszirózsás forradalmat követően az újságírók társadalmán belül egyre nagyobb befolyást nyert a fiatal, forradalmi elveket valló radikális nemzedék, amely háttérbe szorította az újságíró-szervezetek idősebb vezetőit. Ezt a váltást szimbolikusan is jelezte, hogy 1918. november 2-án az újságírók az Írók és Hírlapírók Otthon Köre elnökségéről lemondatták a nagy szakmai tekintélyt élvező, ugyanakkor a háborús propagandában jelentős szerepet vállaló, németbarát Rákosi Jenőt, és az alelnökök közé Göndört és Kéri Pált¹³ is megválasztották. A fiatal radikálisok vezetésével a szabadszervezet – a korábbi újságírói egyesületek gyakorlatával szemben – közvetlen politikai szerepre is vállalkozott.

A Déli Hírlap eladása: a Központi Sajtóvállalat és a szerkesztőség konfliktusa

Bangha Béla az új politikai helyzetben még sürgetőbbnek tekintette a lapindítást, hiszen az általános választójog megalkotását követően a tervezett választásokon való szerepléshez a konzervatív körök számára elengedhetetlennek látszott a sajtó felhasználása. Noha október 31-e után a fővárosban gyorsan elszaporodtak a különböző, engedély nélkül kiadott sajtótermékek,¹⁴ a katolicizmushoz kötődő KSV számára az egyetlen lehetőség a legális formák betartása volt. Mivel azonban a Nemzetvédelmi Szövetség szereplése miatt a vállalat az ellenforradalmiság hírébe került, a vezetők nem tartották reálisnak a miniszterelnöki engedély megszerzését, így egy már létező lap megszerzése mellett döntöttek. Az egyik vásárlásra kiválasztott orgánum az 1917 szeptembere óta kiadott, napi két-háromórás szerkesztőségi munkával elkészülő bulvárlap, a Déli Hírlap lett, amelynek főszerkesztője Lázár Miklós volt.¹⁵

A társlapok információi szerint az orgánumot Ugron Gábor alapította Pallavicini György őrgróf miniszterelnökségi államtitkár segítségével, eredetileg a Tisza-féle liberálisokkal szembenálló Alkotmánypárt politikájának támogatására. Ezt a lap szerkesztőjének, Róna Lajosnak a közlései is megerősítik, aki szerint az újság állandó összeköttetésben állt az Esterházy- és a Wekerle-kormány minisztereivel.¹⁶ Mintegy fél év elteltével azonban a lap részvényei gazdát cseréltek: egy kölcsön segítségével a főszerkesztő és Róna Lajos közösen vásárolta meg azokat.¹⁷ A lap 1918 októberében már Károlyi Mihály politikáját támogatta, amiért – több más orgánummal együtt – a kormány szigorított előzetes cenzúra alá helyezte. Az intézkedés ellen október 25-én a parlament ülését megzavarva a karzat újságírói tüntetést rendeztek,¹⁸ ami egyaránt jelezte az államhatalom gyengülését és az újságírók politikai aktivitásának további erősödését.

Bangha Béla már 1918 októberében megbízta Szabó Lászlót, Az Est egyik vezető munkatársát, hogy folytasson tárgyalásokat a részvények megvásárlásáról Lázár Miklóssal. Szabó korábban a Tiszántúl című katolikus lap vezetője volt, és szakmai elismertségének köszönhetően Bangha őt kérte fel a tervezett KSV-lap szerkesztőjének. A megbeszélések a forradalmat követően megszakadtak, majd novemberben több különféle lapnál ismét megkezdődtek a tapogatózások.

Időközben a Déli Hírlap – noha a kezdeti 30 ezres példányszámot 120 ezer fölé tornázta – eladósodott. Ezért, illetve a politikai viszonyok zavarosabbá válása miatt, a tulajdonosok az eladás mellett döntöttek (Róna, 1930: 703). 1918 végén terjedt el annak a híre, hogy a lap „Hadik Jánostól Windischgrätz Lajosig” bármelyik politikai csoport számára eladó, vagyis Lázár egyértelműen a királypárti szerveződéseket részesítette előnyben.¹⁹ Közvetítők útján először a – Pallavicini György és arisztokrata társai által vezetett, antiliberális karakterű – Földművespárt, majd a sajtóvállalat jelentkezett be vevőként. A két érdekeltség végül december 31-én megállapodott arról, hogy közös célokra és számlára fogják megvenni a lapot (Tápay-Szabó, 1928: 91–93). A megállapodás jól illeszkedett Bangha Béla terveihez, aki ekkor a meglevő kisebb pártok egyesítésével egységes keresztény politikai szervezet létrehozására törekedett. A páter feljegyzései szerint az üzletet 1919. január 3-án kötötték meg, ám az újságírók előre látható ellenállása miatt úgy döntöttek, hogy a vevők képviseletében egyedül Pallavicini szerepeljen a nyilvánosság előtt (Nyisztor, 1941: 252). A Déli Hírlap részvényeinek négyötöde a KSV, egyötöde pedig a Földművespárt tulajdonába került, de ténylegesen a KSV fizetett a párt helyett is (Tápay-Szabó, 1928: 96). A részvények vételára csaknem kétmillió korona volt.²⁰

A vevők és az eladók a lap átvételének megkönnyítése és az újságírók megnyugtatása érdekében arról is megegyeztek, hogy egy ideig továbbra is Lázár tölti be a felelős szerkesztői posztot, amit január 7-én jelentett be a szerkesztőségnek.²¹ A hír a munkatársak körében nem csupán a politikai ellentétek miatt kelthetett őszinte megdöbbenést, hanem állásuk féltése miatt is. Erre különösen a szerkesztőség baloldali meggyőződésű csoportjának lehetett oka, amelynek hangadói Róna szerint Hajnal Jenő, Róbert Oszkár és Halmi József ²² voltak (Róna, 1930: 696). Az 1914-es sajtótörvény értelmében az új tulajdonos az állandó munkatársak többségét három hónap felmondási idő után (a vezető beosztásúakat hat hó után) bocsáthatta el. Az adott helyzetben azonban a tollforgatóknak kevés esélyük volt az elhelyezkedésre, mivel 1919 januárjában a szerkesztőségek eleve „túl voltak terhelve” munkatársakkal, és a frontokról hazatért, illetve a megszállt országrészekről érkező újságírók miatt a helyzet folyamatosan romlott.²³ Ráadásul tarthattak attól is, hogy a KSV bizonyosan saját munkatársakkal szándékozik dolgozni, hiszen már 1918 októberében elkezdte a jövendő lap újságíróinak kiválogatását.²⁴

A lap zsurnalisztái még aznap délután az Otthon Körben ültek össze, ahol elhatározták, hogy az új tulajdonostól önként vállalt elbocsátási tilalmat, illetve a politikai okokból távozni kívánók számára – erre a törvény szerint azonnali felmondással joguk volt – az előírt három, illetve hat havi összegnél magasabb, egy évi végkielégítést kérnek. Az ügyet egyidejűleg bejelentették az Újságírók Szabadszervezetének,²⁵ amelynek vezetője, Göndör Ferenc, rövid ideig maga is a lap munkatársa volt. Két nap múlva a lapvásárlásról megjelenő első hírek nyomán nyilatkozatot adtak közre, amelyben cáfolták, hogy a Déli Hírlap irányváltásra készülne, és hitet tettek a radikális köztársasági politika mellett.²⁶ Ez a lépés világosan mutatja a munkatársak stratégiáját: a kezdetektől arra törekedtek, hogy az ügy politikai dimenzió­ját felnagyítsák, megnyerve ezzel a jelentős közéleti súlyú baloldali szervezetek támogatását, amit felhasználhattak az új tulajdonosokkal való alkudozások során.

A lap munkatársai felismerték, hogy addig van esélyük valamiféle biztosíték megszerzésére, amíg az új tulajdonosok nem veszik birtokukba a szerkesztőséget, ezért megakadályozták, hogy az új tulajdonos képviseletében eljáró Palóc László, az ismert katolikus újságíró átvizsgálja a lap könyvelését, valamint felkeresték Pallavicini őrgrófot, akitől írásbeli garanciát követeltek arra nézve, hogy a szerkesztőség három évig maga irányíthatja a lapot, és a tulajdonosok nem avatkoznak be politikai irányvonalába. Göndör Ferenc lapja, Az Ember, pedig közvetett bizonyítékokra hivatkozva már január 14-én arról írt, hogy a Déli Hírlap vevője valójában nem a „legendásan fukar” Pallavicini és pártja, hanem a „sötét klerikalizmust” képviselő Központi Sajtóvállalat.²⁷

A szerkesztőség tagjai összeköttetéseiket felhasználva megbizonyosodtak arról, hogy a lap új tulajdonosa valójában a KSV. A sajtóvállalat politikai irányvonala ugyan nem sokban különbözött a Földművespártétól, amellyel vezetői szoros kapcsolatokat ápoltak, de a leleplezett elhallgatás újabb érvet szolgáltatott a számukra, és a vállalattal szemben építhettek a közvéleményben meglévő antiklerikális előítéletekre is. Az újságírók –­ a Pallavicini család értesülései szerint – kapcsolatba léptek Károlyi Mihállyal is, aki a támogatásáról biztosította őket.²⁸ A politikusnak – akinek pártja kettészakadása következtében szembe kellett néznie a tömegbázis megszerzésének problémájával, amely az áprilisra tervezett választások miatt egyre sürgetőbbé vált – elemi érdeke volt megakadályozni, hogy az addig az ő politikáját támogató lap irányt módosítson. A kapcsolatfelvétel valóban lehetséges volt, mert a lapban a Dénes József nevet használva rendszeresen publikált Diner-Dénes József, Károlyi egyik bizalmasa, aki 1918 decemberéig a külügyi tárca államtitkára volt (Komlós, 1967: 72).

A Károlyitól kapott informális támogatás döntő hatással lehetett az újságírókra, ami érthetőbbé teszi az elkövetkező eseményeket. A lap munkatársai január 17-én bizalmatlanságukat fejezték ki Lázár Miklós iránt, aki határozottan állította, hogy nem ismerte a vevő valódi kilétét, és hajlandó lett volna a vételár őt illető részéről is lemondani. Ezzel azonban már nem volt képes megállítani a munkatársak önhatalmú fellépését. A szerkesztőség Lázárt a továbbiakban nem ismerte el a lap vezetőjeként, és helyette Puszta Bélát felelős, Dénes Józsefet pedig főszerkesztővé választották.²⁹ Dénes január 19-én, első vezércikkében – Károlyi koalíciós politikájára rímelve – a munkások és polgárok szövetségének fontosságára mutatott rá.³⁰

A Déli Hírlap ugyanezen a napon közölte olvasóival, hogy a szerkesztőség a saját kezébe vette a lap kiadását. Az újságírók számára az új helyzetben, amelyet a forradalmi nézetek, a politikai támogatás tudata és az egzisztenciális félelmek határoztak meg, az elmúlt évtizedek általános joggyakorlata, amely a lapokat adható-vehető, örökölhető magántulajdonként kezelte, érvényét veszítette, és azt furcsa, rendkívüli dologként írták le:

„És azt kellett hallanunk, hogy a lapot eladták tudtunk, megkérdezésünk és beleegyezésünk nélkül. Eladták, mint egy élettelen tárgyat, és eladták a szerkesztőséget is, mely mint egy versenyistálló, ezután új színekben fog szerepelni.”

A munkatársak ugyanakkor csak a részvényesek rendelkezési jogát vonták kétségbe, a tulajdonjogot nem, és felajánlották, hogy visszafizetik nekik a lap vételárát.

Az újságírók szokatlan lépésük további igazolásaként az egyszerű polgárjogi ügyletet a „legvakmerőbb ellenforradalmi szervezkedés”-ként írták le, rémképeket festve a Központi Sajtóvállalat céljairól:

„Felekezeti izgatás, társadalmi ellentétek kiélesítése, a papi hatalom alátámasztása, a klerikális, tehát reakciós uralom helyreállítása, és ha az ő jó istenük engedi, egy kis aktív antiszemitaság, persze pogromok képében – ez az ő eszményük.”³¹

Néhány nappal később jelentősen árnyalták álláspontjukat. Elismerték, hogy a katolikusok is hallathatják a sajtó útján a véleményüket, de hozzátették:

„Ha azonban sajtóorgánumra van szükségük, úgy ne cserkésszenek az ellentétes táborban s ne szorítsanak ezzel egy egész szerkesztőséget kétségbeejtő dilemmákba.”³²

A helyzet kezdett válságosra fordulni a KSV számára, amelynek az üzleti életben járatlan szerzetes vezetői nem tudták kezelni a rendkívüli eseményeket, és attól tartottak, hogy a közadakozásból összegyűlt vételár a lap birtokba vételének meghiúsulásával végleg elvész a számukra. A fővárosi közállapotok romlása, a jogrend fellazulása, a tömegtüntetések állandósulása, az államhatalom balra tolódásától való félelem, a radikális szociáldemokraták és a kommunisták erejének növekedése valóban okot adhattak ezekre a félelmekre (Romsics, 2003: 122). A vállalat képviseletében ezért Bangha Béla és Baranyay Jusztin cisztercita szerzetes megbeszéléseket kezdett a konzervatív-legitimista arisztokraták csoportjával, amelynek Pallavicinin kívül Széchenyi György, Dessewffy Emil és Károlyi József volt még tagja. A tárgyalásokon megállapodtak arról, hogy a Központi Sajtóvállalat érdekeinek biztosítására a Földművespárt megveszi a KSV tulajdonrészét, és a grófok ki is állítottak egy 1 600 000 koronáról szóló kötelezvényt. Ezt azonban egyelőre fiktívnek tekintették, mivel még mindig bíztak abban, hogy sikerülhet a lap átvétele, kudarc esetére viszont Károlyi József vállalta, hogy megtéríti a KSV kárát (Tápay-Szabó, 1928: 97). Az egyezség megkötésére Bangha naplója szerint január 20-án került sor (Nyisztor, 1941: 252).

A jogügylet tető alá hozásával párhuzamosan a tulajdonosok új kísérletet tettek a lap birtokba vételére. Ennek részeként jelent meg másnap Szabó László lapjában Bangha nyilatkozata, amely – az aktuális jogi helyzetnek megfelelően – kijelentette, hogy a KSV nem tulajdonosa a Déli Hírlap részvényeinek, de hangsúlyozta, hogy azokat az érvényes törvények szerint jogosan szerezhette volna meg. A páter cáfolta a vállalatát ért, ellenforradalmiságra vonatkozó vádakat, és leszögezte, hogy az a törekvés a valódi reakció, amely a katolikus közönség lapszerző szándékát igyekszik erőszakkal megakadályozni.³³

A részvényesek január 20-án a királypártiként ismert Payr Hugót³⁴ bízták meg a szerkesztőséggel való kapcsolatfelvételre, ami még aznap meg is történt. A lap munkatársai igen messzemenő igényeket fogalmaztak meg: követelték, hogy okmányokkal bizonyítsák, a KSV nem tulajdonosa a részvényeknek, és hogy garantálják a lap radikális köztársasági irányvonalának fennmaradását. Annak biztosítását is akarták, hogy személyi döntéseket csak a szerkesztőség jóváhagyásával hoznak, az önként távozóknak két év végkielégítést, a maradóknak hároméves szerződést, valamint 50 százalékos béremelést kívántak. Mindezen felül anyagi biztosítékként követelték, hogy a tulajdonos fizessen egymillió koronát a lap üzemi fenntartására, amivel a szerkesztőség is rendelkezhet; valamint, hogy másik egymillió koronát helyezzenek közjegyzői letétbe a munkatársakkal való szerződés garanciájaként.

Válaszként Payr Hugó közölte, hogy nem a KSV a tulajdonos, és ezt okmányokkal is bizonyítani tudja, a többi követelésről pedig általánosságban támogató, de konkrétumokat nélkülöző nyilatkozatot tett, ami birtokon belülre kerülve rugalmas értelmezést tett volna lehetővé. Megígérte, hogy a lap a jövőben is demokratikus és a forradalom eredményeit védő irányvonalat képvisel, és hogy a részvénytársaság javít a dolgozók anyagi helyzetén. Ugyanakkor elmondta, hogy nem tartja szükségesnek külön szerződések megkötését, vagyis nyilvánvalóvá tette, hogy a részvényesek nem hajlandók garanciát vállalni a követelések betartására.³⁵

A konfliktus kiszélesedik: a szabadszervezet a lapkiadók ellen

Az új tulajdonosok a kevés sikerrel kecsegtető tárgyalások helyett inkább az újságkiadók szolidaritásától vártak segítséget, ezért január 21-én – Lázár Miklós támogatását igénybe véve – a szerkesztőséggel szemben az Újságpapír Központ segítségét kérték.³⁶ A központot még 1916-ban hozta létre Tisza István kormánya az újságok monopolizált papírellátásának megszervezésére és irányítására; tagjait a lapkiadók, a nyomdavállalatok és a papírgyárak képviselői közül, az érdekképviseletek felterjesztette névsorból a kormány nevezte ki.³⁷

A lapkiadók ekkorra már aggodalommal figyelték a Déli Hírlap sorsát, hiszen megítélésük szerint a szerkesztőség eljárása egyaránt veszélyeztette a sajtószabadság és a magántulajdon elveit. Álláspontjuk kiolvasható Az Újság publicisztikájából, amely szerint:

„Ha sajtószabadság van, akkor ahhoz a reakciós, felekezeti iránynak is joga van. Ami a Déli Hírlapnál történt, az igenis szocializálás. A szerkesztőség birtokba vett valamit, ami nem az övé.”³⁸

A Papírközpont végrehajtó-bizottsága egyhangú szavazással kimondta, hogy a lap papírkontingensét csak a Déli Hírlap Részvénytársaságnak lehet kiadni, ezzel pedig elvileg lehetetlenné tette a lázadó szerkesztőség további munkáját. A Budapesti Napilapok Szindikátusa és a Politikai Napilapok Képviselete közös ülésén szintén úgy döntött, hogy a lap kiadását és szerkesztését csak a részvénytársaság intézheti, az ez ellen fellépőkkel szemben pedig védelmet ígért az Rt.-nek.³⁹ Márkus Miksa a kiadók megbízásából felkereste Pallavicinit, és megkérte, hogy ne fogadja el a vételár visszafizetésére vonatkozó ajánlatot.⁴⁰ A kiadók feltehetően attól tartottak, hogy az eset precedensként szolgálhatna tulajdonjoguk politikai alapú ellenőrzéséhez.

A lapkiadói szervezetek támogatására támaszkodva 21-én este Payr átadta felelős szerkesztői kinevezését a lap munkatársainak, és ígéretet tett a kért 50 százalékos béremelés teljesítésére. A szerkesztőség azonban az ellenállást választotta: azonnal a szabadszervezethez fordult, amely este 9 és 11 között tárgyalta az ügyet, és a tagság képviselői (a „bizalmi férfiak”) egyhangúlag kimondták a lap támogatását. A Déli Hírlap beszámolója szerint a katolikus párt lapja, az Alkotmány képviselője kijelentette, hogy ők sem dolgoznának Bangháéknak, amiért nagy tapsot kapott.⁴¹ A közlés hiteles lehet, hiszen az Alkotmány zsurnalisztái és az új katolikus lapok indítására törekvő Bangha 1918-ban heves érdekharcot és publicisztikai csatákat folytattak, ezért kifejezetten rossz viszonyban álltak egymással.

A bizalmiférfi-testület határozatának politikailag elkötelezett első pontja kimondta, hogy minden eszközzel küzdeni fog a reakció ellen és a forradalmi vívmányok biztosításáért. A második pont szerint a Papírközpont illetéktelenül avatkozott a Déli Hírlap kiadói és szerkesztői közötti harcba, amivel önző kiadói célokat követett, ezért követelte, hogy a kormány vegye ki a központot a kiadók kezéből és rendelje egy pártatlan közhatóság alá. A bizalmiak végül leszögezték, hogy minden erejükkel támogatni fogják a Déli Hírlapot.⁴² Göndör Ferenc felkereste a lapot nyomtató Újságüzemnyomdát, és – emlékiratában nem részletezett érvekkel – elérte, hogy a Papírközpont határozata ellenére továbbra is kiadják az újságot (Göndör, 1922: 29).

Másnap, 22-én, Payr kísérletet tett arra, hogy meggyőzze a tiltakozókat, és megjelent az Otthon Körben, ahol azonban a jelenlevő újságírók tüntetést szerveztek ellene. Pallavicini őrgróf a kudarc ellenére úgy döntött, megkísérli a lap birtokba vételét, abban az esetben pedig, ha a szerkesztőség erőszakkal megakadályozza azt, akkor rablás címén pert indít, noha ügyvédei megpróbálták lebeszélni erről, mert úgy látták, hogy a közállapotok miatt nem lenne esélye megnyerni a pert.⁴³ Ellenfelei azonban mindenre felkészültek. Az eredetileg munkásokból toborzott rendőri segéderőnek szánt Népőrség Fabik-csoportja kivonult a szerkesztőség elé, és fegyveres védelmet nyújtott a szerkesztőségnek saját tulajdonosával szemben. Payr Hugó ilyen körülmények között meg sem kísérelte a lap átvételét.⁴⁴

Noha a csoport vezetője kijelentette, hogy a Népőrség nem avatkozik politikai vagy jogi vitákba, az eljárás célja csupán az erőszak megakadályozása és a vagyoni érdekek védelme,⁴⁵ az események hátterében vélhetőleg a Göndört támogató radikális baloldali erők vagy a katonatanácsok állhattak. 1919 januárjában már a mérsékelt szociáldemokrata politikusok is egyre ellenségesebbnek és ellenforradalminak érzékelték a polgári sajtót (Böhm, 1923: 151–154), ezért nem látták volna szívesen a klerikálisnak tartott KSV megjelenését a sajtópiacon.

A tulajdonos a Népőrség lépését követően azonnal panaszt tett a lapkiadó testületeknél, amelyek még aznap felkeresték Berinkey Dénes miniszterelnököt, és felvilágosítást kértek a kormány álláspontjáról. A csekély tényleges befolyással rendelkező kormányfő elmondta, hogy sem neki, sem a honvédelmi tárcának nem volt előzetesen tudomása a különítmény eljárásáról, és határozott ígéretet tett arra, hogy hasonló eset nem fog előfordulni.⁴⁶

A kiadók egyidejűleg a szakszervezet egyre nagyobbnak és veszélyesebbnek ítélt befolyása ellen is fel kívántak lépni. Több laptulajdonos elbocsátással fenyegetve követelte a szabadszervezetből való kilépést alkalmazottaitól – eredmény nélkül.⁴⁷ Január 23-ára dátumozva megjelent egy felhívás, amely „Az Est munkatársai” aláírást viselte. A szöveg egyrészt taktikus módon méltatta a szabadszervezet érdemeit a gazdasági érdekvédelem terén, másrészt megtámadta a vezetőséget, mert – eredeti felhatalmazásán túllépve – a Déli Hírlap ügyében politikai határozatot hozott, amivel veszélyezteti a szervezet fennállását és egységét. Göndör a felhívás szerint nem elfogadható, a szervezetre nézve káros nyilatkozatot tett, amikor azt állította, hogy az újságírók akár fegyverrel is felléphetnek az eddig tollal vívott küzdelemben. Az Est munkatársai ezért a nyilatkozat szerint bizalmatlanságukat fejezték ki a vezetőséggel szemben, mert az eltért az eredeti, szociális céloktól, és követelték, hogy vagy önként mondjon le, vagy pedig hívjon össze rendkívüli közgyűlést a kérdés megvitatására.⁴⁸

Az ellenoldal a támadásra válaszként szintén offenzívát indított a nyilvánosság előtt. A Déli Hírlap publicistája rendkívüli jelentőséget tulajdonított az eseményeknek:

„A pesti sajtó rabszolgatelepein eleven és friss szellők járnak. Az újságírók belenéznek a kiadók titkos konyhájába. Ez a legnagyobb veszedelem, mely őket érheti. Megértjük a kiadók dühét, kétségbeesését.”

A cikk fogalmi kerete meglehetősen hasonlít Bangha páternek a sajtóról alkotott felfogására, hiszen szerzője azt hangsúlyozta: először történt meg az országban, hogy a szegény újságírók bezárják az ajtót a „milliomos lélekkufárok” előtt.⁴⁹ A nyilvános kampányt a polgári radikális párt elnöksége is támogatta, amely szerint az újságírók bátran megvédték a veszélyeztetett forradalom vívmányait, és határozatában kifejezte rokonszenvét az eszméikért küzdő hírlapíróknak.⁵⁰

Göndör Ferenc még forradalmibb húrokat pengetett: a kiadókat a régi rend híveinek, Tisza István kritikátlan kiszolgálójának, háborús nyerészkedőknek ábrázolta, akiket a demokratikus rendszernek már el kellett volna távolítania a közéletből. Szerinte a kiadók végső esetre még a lapok kiadásnak leállításával is megfenyegették a szabadszervezethez ragaszkodó újságírókat, amivel szemben a szervezett munkások és a katonák segítségét kérte. Ám, „ha mindenáron provokálni fogják az újságírókat, akkor nem sokáig lesz már alkalmuk – még saját lapjaikat sem beszüntetni.”⁵¹

A szabadszervezet vezére a kiadói érdekek képviselőjének láttatott Papírközpont ellen is támadást intézett: szerinte a központnak nincs erkölcsi alapja véleményt mondani a vitában, hiszen monopolizálta a magyar sajtót, csak a profit érdekli, ezért a „fekete tőke” érdekében is hajlandó fellépni. Ezért szerinte az eset intő jel a kormány számára arról, hogy a központot meg kell szüntetni.⁵² Göndör a színfalak mögött még tovább ment, és azt követelte a kereskedelmi minisztertől, hogy az állam „forradalmi alapon” vezessen be megkülönböztetést a hírlapok papírellátásában. A szociáldemokrata centrumhoz tartozó Garami Ernő azonban határozottan visszautasította a felvetést.⁵³

Az ügy végkifejlete: megoldás helyett fegyverszünet

Az eset tehát a hivatalos kormánypolitika látókörébe került. Az ügy gyors megtárgyalásához hozzájárult a január 23-án a Pesti Hírlap szerkesztőségét ért támadás, amely Kun Béla szerint a munkásság forradalmi lendületének kezdete volt.⁵⁴ Az eseményre tekintettel az aznapi rendes kormányülést megelőzően miniszteri értekezlet tárgyalt a sajtót érintő ügyekről.

A kormánytagok először megállapították, hogy nem tűrhető el a sajtószabadság sérelme, ezért felkérték a belügyminisztert és a hadügyminisztert, hogy intézkedjenek, mert az esetet alkalmasnak látták az államhatalom iránti bizalom veszélyeztetésére. A Déli Hírlap és a lapkiadók panasza ügyében azonban hosszú és szenvedélyes vita kezdődött,⁵⁵ amely végül kompromisszumos eredményt hozott a polgári és a szociáldemokrata miniszterek között. A kormány nyilatkozatot adott ki arról, hogy meg fogja védeni az újságírók politikai és gazdasági szervezkedési szabadságát az „állítólagos” támadásokkal szemben.⁵⁶

A szöveg nem elégítette ki egyik panaszos felet sem: a Népszava például nehezményezte az „állítólagos” jelző használatát, azt hangsúlyozva, hogy a lapkiadók ténylegesen felléptek a tollforgatók szervezkedési szabadsága ellen.⁵⁷ Az Est viszont kevesellte a fellépést, és azt követelte, hogy az állam ne csak egy oldalról, hanem minden tényezővel szemben, vagyis a „sajtóterrort” hirdető Göndör ellenében is védje meg a sajtószabadságot.⁵⁸ Az Újság pedig már a közéleti pluralizmust féltette a zsurnaliszták szervezkedésétől: „Mindenki politizálása a saját szabadságát jelenti, az újságírók összességének közös politizálása pedig mindenki más szabadságának az elkobzása.”⁵⁹

A kormány másik két lépése – a miniszterelnöki sajtóosztály vezetőjének kiválasztása és a Papírközpont átszervezése – viszont már egyértelműen az újságírók sikereként értékelhető. A kormány Gellért Oszkárt, a szabadszervezet végrehajtó bizottságának tagját nevezte ki sajtófőnöknek,⁶⁰ akit egyes sajtóértesülések szerint egyértelműen felhatalmaztak az újságírói szervezkedés támogatására.⁶¹ Ez a lépés nyilvánvaló megerősítést jelentett a szabadszervezet vezetősége számára, ezért a Göndör belülről való megbuktatását célzó kísérlet gyorsan kudarcot vallott. Január 24-én a szabadszervezet megtartotta Az Est által kért bizalmi ülést, amely 38:5 arányban kimondta, hogy helyesli a végrehajtó bizottság eljárását, és bizalmat szavazott neki.⁶²

Noha Göndör követelése a Papírközpont felszámolására és a lapok közötti politikai szelekcióra nem talált támogatásra, a kormány a központ átalakítását és a lapkiadók befolyásának mérséklését indokoltnak tekintette. A 24-én kiadott rendelet az általános demokratizálás igényére hivatkozva, kibővítette a testületet az újságírók, a nyomdászok és a kiadóhivatali tisztviselők képviselőivel.⁶³

A politikai helyzet tehát nem kedvezett a Déli Hírlap tulajdonosainak, és a következő napok történései még tovább rontották esélyeiket. Január 24-én a Magyarországi Közalkalmazottak Szövetsége megállapította, hogy „a polgári sajtó nap-nap után a legvisszataszítóbb agresszivitással és folytonos gyanúsítással harcol a forradalom vívmányai és a forradalom léte ellen”, ezért minden tag kötelességévé tette a polgári sajtó bojkottját.⁶⁴ Január 29-én a szövetség tiltakozó gyűlést tartott az ellenforradalmi szervezkedés elleni fellépés jelszavával, kimondva, hogy ha a bojkottnak nem lesz eredménye, akkor meg fogják akadályozni a polgári lapok megjelenését. Az egyhangúlag elfogadott nyilatkozatnak az adott fenyegető súlyt, hogy csatlakoztak hozzá a postai, a vasúti, a telefonos és a távírdai hivatalnokok, az éttermi és kávéházi alkalmazottak, a nyomdászok és az újságírók szervezetei is,⁶⁵ amelyeknek a közös fellépése valóban képes lett volna megbénítani a lapok kiadását és terjesztését.

A Déli Hírlap részvényesei ekkor már arra a következtetésre jutottak, az adott körülmények között bölcsebb elhalasztani a lap szerkesztésének átvételét.⁶⁶ Az újságok február 8-án jelentették be, hogy a hírlap ügye a tulajdonosok és a szerkesztőség közötti megegyezés megkötésével megoldódott. A beszámolók szerint az „önzetlen és lelkes” szerkesztőség meggyőződött arról, hogy a lap mögött álló érdekeltség nem kíván reakciós célokat folytatni, és Pallavicini írásba adta, hogy a lap megtarthatja addigi irányvonalát, amelyet a részvényesek nem befolyásolhatnak, a szerkesztőség viszont elismerte a vevők tulajdonjogát.⁶⁷ Az újságírók által megválasztott Dénes József főszerkesztő kilépett a laptól, a felelős szerkesztő viszont Puszta Béla maradt.⁶⁸

Az őrgróf valóban képtelen volt tényleges befolyást szerezni a szerkesztésben. Az Andrássy Gyulánét tájékoztató Hadik Klára február végén úgy látta, hogy a lap kisajátítási kísérlete teljes csődöt mondott, Pallavicininek egy sort sem sikerült elhelyeznie, és az újság továbbra is a megszokott „ocsmány hangot” folytatja.⁶⁹ Pallavicini ekkor már feltehetőleg az arisztokrata körökben egyre türelmetlenebbül várt ellenforradalomtól remélte, hogy birtokolhatja a lapot.

Noha a bojkott-felhívásnak a gyakorlatban nem volt érzékelhető hatása, a sajtó elleni támadások sem értek véget. Ezért a budapesti napilapok kiadói és szerkesztői február 12-én ülést tartottak, ahol megállapították, hogy az előző héten a katonatanács utasítására fegyveresek jelentek meg a katolikus Új Lap és az Alkotmány, valamint a Neue Post és a Pester Lloyd szerkesztőségében, és életveszélyes fenyegetésekkel akarták megakadályozni az újságírókat a munkavégzésben és a szabad véleménynyilvánításban. A lapkiadók ezért a kormánytól a sajtószabadságot garantáló II. néptörvény betartatását kérték.

A kiadók olyan komolynak ítélték a helyzetet, hogy – miként korábban a szabadszervezet esetében – a kormányt a lapok meg nem jelenésével zsarolták meg. Leszögezték, hogy ha továbbra is tűri a támadásokat, akkor a szindikátus

„…minden felelősséget elhárít magától azért, hogy egyrészt a legelemibb kötelességeit sem teljesítheti ezekben a napokban a sajtó, másrészt azért is, hogy sok ezer kenyérkereső munkása a sajtóvállalatoknak a maga legelemibb existenciájában károsodik”.⁷⁰

A miniszterelnökségen nem siették el a beadvány megválaszolását: Gellért Oszkár elfektette az iratot, amelyet végül csak áprilisban, gyökeresen megváltozott viszonyok között helyeztek ad acta.

A Tanácsköztársaság beköszöntével a teljes sajtó állami irányítás alá került, így a Déli Hírlap tulajdonosának ügye aktualitását vesztette. Az orgánumot Vörös Katona néven a hadsereg lapjaként jelentették meg Kéri Pál irányításával. A lap a kommün bukása után átrendeződő sajtópiacon nem jelent meg újra. A Friedrich-kormány átmenetileg feloldotta az új lapok indításának tilalmát,⁷¹ és a Központi Sajtóvállalat 1919 októberétől más címek alatt jelentette meg saját újságjait.

*

A Déli Hírlap ügyét minden szereplő más szemszögből értelmezte. A kormány számára azért jelentett kihívást, mert a jogrend fenntartásának igénye, amelyet a polgári és bizonyos szociáldemokrata politikusok képviseltek, szembekerült a forradalmi elvek védelmével igazolt szociáldemokrata szempontokkal. Bangha Béla és köre a „rossz sajtó” valódi természetének bizonyítékát, illetve az egyházellenesnek tartott szociáldemokrácia újabb antiklerikális megnyilvánulását látta az eset mögött, ami a Tanácsköztársaság bukása után hivatkozási alapot szolgáltatott számára a „destruktív” sajtó elleni erélyes állami és társadalmi fellépés követeléséhez (Bangha, 1920: 171–172). Az újságírók többsége a kiadókkal szembeni hatékony érdekérvényesítés példáját, a világháborús viszonyok közt jogfosztottnak érzékelt szakma lázadását látta az eseményben, amely miatt – ahogyan azt a bizalmatlansági szavazás eredménye megmutatta – a fővárosi újságírók jelentős része felsorakozott a szabadszervezet egyre radikálisabb felfogású vezetői mögött. A lapkiadók viszont a magántulajdon elvének megsértését emelték ki, az ügyet a szabad vagyonszerzés politikai alapú korlátozásaként, illetve a március 21-e után bekövetkező államosítás előjátékaként fogták fel. A Déli Hírlap ügye számukra része volt annak a folyamatnak, amelynek során a szabadszervezet a kommunizmus intencióira a bolsevizmusba hajszolta a sajtót,⁷² ők pedig nem bizonyultak képesnek az eseménysor megfékezésére.

Irodalom

Alapszabály (1899) A Budapesti Újságírók Egyesülete Alapszabályai. Budapest: Hunyadi Mátyás Intézet.

Bangha Béla SJ (1920) Magyarország újjáépítése és a kereszténység. 2. kiadás. Budapest: Szent István Társulat.

Böhm Vilmos (1923) Két forradalom tüzében. Wien: Bécsi Magyar Kiadó.

Buzinkay Géza (2000) „A haladás közvitézei.” A magyar újságírók öntudatra ébredése a 19. század végén. Magyar Média, 1. sz.

Garami Ernő (1922) Forrongó Magyarország. Leipzig & Wien: Pegazus Kiadó.

Gerely József (1910) A sajtókérdésről. Budapest: Katolikus Sajtóegyesület.

Göndör Ferenc (1922) Vallomások könyve. Wien: szerzői kiadás.

Ignotus Pál (1912) Körkérdés. Az írói becsület. Huszadik Század, XXV. kötet.

Komlós Aladár (1967) Diner-Dénes József (1857–1937) In: Szabolcsi Miklós & Illés László (szerk.) Jöjj el, szabadság! Tanulmányok a magyar szocialisa irodalom történetéből. II. Budapest: Akadémiai Kiadó.

Mayer János (1911) A sajtó problémái. Egyházi Közlöny, 6. sz.

Nyisztor Zoltán (1941) Bangha Béla élete és műve. 2. kiadás. Budapest: Pázmány Péter Irodalmi Társaság.

Pogány József (1912) Körkérdés. Az írói becsület. Huszadik Század, XXV. kötet.

Prohászka Ottokár (1918) A kereszténységért és magyarságért. A KSV értesítője. Ünnepi szám. Budapest: Központi Sajtóvállalat.

Romsics Ignác (2003) Magyarország története a XX. században. 3. kiadás. Budapest: Osiris Kiadó.

Róna Lajos (1930) Harminc év az újságíró-pályán. Békében, háborúban, forradalomban. Budapest: szerzői kiadás.

Sipos Balázs (2004) A politikai újságírás mint hivatás. Budapest: Napvilág Kiadó.

Sipos Balázs (2006) Az újságíró-társadalom 1890 és 1945 között. In: Zsombékok. Középosztályok és iskoláztatás Magyarországon a 19. század elejétől a 20. század közepéig. Társadalomtörténeti tanulmányok. Budapest: Századvég Kiadó.

Szabó László (1919) A bolsevizmus Magyarországon. Budapest: Athenaeum Kiadó.

Tápay-Szabó László (1928) Szegény ember gazdag élete. III. Budapest: Athenaeum Kiadó.

Varga Lajos (1999) A magyar szociáldemokrácia kézikönyve. Budapest: Napvilág Kiadó.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2024.   Impresszum