Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2008 tél

Magyarország

„Valahol rosszul van begombolva az egész magyar sajtó”

Egy rendszerváltó dokumentumról – húsz év után

Húsz évvel ezelőtt jelent meg először hivatalosan is Magyarországon a Javaslat a sajtónyilvánosság reformjára. Erről a dokumentumról szólt az a pódiumbeszélgetés, amelyet a Zsigmond Király Főiskola és a Médiakutató rendezett 2008. szeptember 4-én a Kossuth Klubban. A Kritika című folyóirat 1988. októberi számában közölt Javaslat egyfelől bírálta a Kádár-rendszer tájékoztatáspolitikáját, másfelől felvázolt egy új, demokratikus nyilvánosságot. A dokumentum szerkesztőivel, a későbbi Nyilvánosság Klub alapító tagjaival: Gálik Mihály közgazdásszal, Halmai Gábor alkotmányjogásszal és Hirschler Richárd újságíróval Bajomi-Lázár Péter beszélgetett arról, hogyan született meg a dokumentum, milyen hatást gyakorolt a korabeli nyilvánosságra, és a rendszerváltás után közel húsz évvel mi valósult meg a benne foglalt elképzelésekből. Az alábbiakban a beszélgetést szerkesztett formában közöljük.1

Médiakutató: Most a Javaslat szerkesztőivel beszélgetek, noha magát a szöveget számos más szerzővel közösen írták.2 Az előzményekről: a Javaslat több változatban jelent meg, először 1987-ben a párizsi Irodalmi Újságban, majd Magyarországon 1988-ban előbb a Kritikában, majd a Medvetánc Fordulat és reform című mellékletében. Az egymást követő három változat egyre radikálisabban követelte a nyilvánosság reformját. Maga a dolgozat két nagy tartalmi egységből áll: előbb a kádári tájékoztatáspolitika részletes kritikai elemzését nyújtja, majd konkrét reformjavaslatokat fogalmaz meg. Talán fogalmazhatunk úgy, hogy szerzői a tájékoztatáspolitikából a médiapolitikába való átmenetet követelték. Követeléseiket úgy összegezték, hogy a szabályozás logikáját kell megváltoztatni: a média informális politikai ellenőrzése helyett a „mindent szabad, ami nem tilos” elvnek kell érvényesülnie. A tájékoztatási monopóliumok felszámolását, a média privatizálását sürgették. Azt várták, hogy a sajtó „negyedik hatalom”-ként működjön, ellenőrizve a politikai szereplőket, beleértve az állampárt legfelsőbb vezetőit is. Ennek húsz éve. Történt-e akkor valamilyen szokatlan politikai esemény, amely hozzájárult a Javaslat megszületéséhez?

Hirschler Richárd: Az egész úgy kezdődött, hogy Lengyel László megjelent a HVG szerkesztőségében azzal, hogy van nekik egy remek dolgozatuk, a Fordulat és reform, csak éppen senki nem hajlandó közölni. Én akkor épp nagyon fel voltam háborodva, mert kirúgtak a főszerkesztő-helyettesi állásomból, de egyébként is láttam, milyen mértékben folyik a cenzúra. Mint főszerkesztő- helyettes a saját bőrömön éreztem: igazoló jelentéseket kellett Lakatos elvtársnak3 írni, és – bár én nem vettem részt a főszerkesztői értekezleteken – pontosan tudtam, hogy tabutémák vannak, hogy megleckéztetik a főszerkesztőket és az egész tájékoztatáspolitika tévúton van. Ez abban az időben már tarthatatlan volt, hiszen az emberek a Szabad Európa Rádiót hallgatták, így hozzájutottak az információkhoz. Azt mondtam Lengyelnek, hogy tényleg kellene valamit tenni, s akkor néhányan összeültünk: a HVG szerkesztőségéből Babus Endre, Kocsis Györgyi, Mézes Flórián, és gondoltuk, szólunk Halmai Gábor jogásznak, Gálik Mihálynak a Magyar Rádióban, aztán ott volt Lázár Guy közvélemény-kutató, aki több ehhez kapcsolódó elméleti anyagot írt ekkoriban. Körülbelül tízen összejöttünk, és elhatároztuk, hogy írunk egy dolgozatot. Tulajdonképpen Lengyel László volt az, aki ezt az egészet kezdeményezte. Így kezdődött, és a Fordulat és reform volt az apropója.

Gálik Mihály: Én akkor a Rádió gazdaságpolitikai rovatát és szerkesztőségét vezettem. Hivatásszerűen foglalkoztunk azzal, hogyan működik a magyar gazdaság. A tervgazdaság történetében utolsó, sorszám szerint VII. ötéves tervet szakmai körökben katasztrofális forgatókönyvnek tartották, mondván, semmire nem fog választ adni, és még tovább súlyosbítja az egyébként is kilátástalannak tűnő helyzetet. Ezt persze nemcsak mi láttuk így, hanem azok a kortársaink is, akik a Pénzügyminisztériumban (PM) és a Pénzügykutató Intézetben dolgoztak, és akikkel újságírókként különböző vonalakon szellemi kapcsolatban voltunk. Amikor ők elkezdték a Fordulat és reform-programot a PM-ben, akkor érthetően kértek egyfajta médiatámogatást tőlünk. Ők is tisztában voltak azzal, mi „mehet át”, mi „nem mehet át”, mégis azt a tizenöt- húsz, akkor véleményvezérnek nevezhető gazdasági újságírót, aki akkor számított, megpróbálták ebbe a bűvkörbe bevonni – és mi boldogan csatlakoztunk. Tehát Lengyel László itt is megjelent, de persze mellette ott voltak azok az akkor még a harmincas éveikben járó közgazdászok, akiknek egy részéből politikus lett: Bokros Lajos a Horn-kormányban, Matolcsy György az Orbán-kormányban, Csillag István a Medgyessy-kormányban lett miniszter.

Ugyanakkor megindult verbálisan – hangsúlyozom: verbálisan – valami a Szovjetunióban is. A sajtóban mindig ez volt az eligazodási pont: ezt meg ezt azért nem lehet csinálni, mert a szovjet elvtársak... És akkor a szovjet elvtársak éppen nagy válságon mentek keresztül: 1982-ben, 1983-ban, majd 1984- ben is meghalt az első számú vezető, és jött egy ottani viszonyokkal mérve fiatalabb ember, egy ötven körüli, úgy hívták, hogy Mihail Gorbacsov. Ő elkezdett valamit, ami nagyon jó hivatkozási alap volt nekünk.

Halmai Gábor: Négyen szerkesztettük az anyagot. Lázár Guy volt a negyedik szerkesztő, ő már sajnos nem lehet itt. Még egy dolgot mondanék talán el arról, hogy magam hogyan csöppentem bele ebbe az egészbe. Egyetemi oktató voltam a Közgazdaság-tudományi Egyetemen. Akkor még államjognak nevezték a mai alkotmányjogot, azt oktattam, és az olyan emberi jogokkal foglalkoztam, mint a sajtószabadság és az egyesülési jog, Hirschlerék pedig egy jogászt kerestek, aki ilyesmiben jártas.

Egy további „mellékterméke” volt ennek a munkának: a mai napig létező Nyilvánosság Klub. Amikor mi összeálltunk, és születőben volt a Javaslat, akkor született egy olyan elhatározás is, már nehéz lenne megmondani, pontosan kinek a fejében...

Hirschler Richárd: ...Babus Endréében...

Halmai Gábor: ...legalábbis volt egy összejövetel a MÚOSZ-ban, amelynek jegyzőkönyve meg is jelent – egyébként éppen Babus Endre szerkesztésében – az 1988/7-es Mozgó Világban. Ezen az összejövetelen egy kicsit összeugrottak a rendszert inkább toleráló régi MÚOSZ-vezetők és azok az újságírók, akik a Javaslatot jegyezték. Ott valóban Babus Endre állt fel és olvasott fel egy nyilatkozatot arról, hogy nekünk szándékunkban áll egy szervezetet is létrehozni az anyag mellé. Szerettünk volna valamiféle intézményi formát adni ennek az ad hoc munkának. Azt gondoltuk, hogy ha befejeződik, még bőven van mit tenni, hiszen nem véletlen, hogy először a párizsi Irodalmi Újágban jelent meg: Magyarországon nem volt fogadókészség a közlésére. Azt gondoltuk, hogy az egyesület tud segíteni magának az anyagnak a nyilvánosságán is.

Azt is el kell mondani, hogy Pozsgay Imre – akinek mindenféle politikai ambíciói voltak, feltehetően a nagyon kemény Lakatos-vonallal szemben – segítette az egyesület létrejöttét. Amennyire mi ezekbe a boszorkánykonyhákba beleláthattunk, a Berecz-vonal4 nagyon szigorú elhatárolódása mellett Pozsgay volt az, aki segített. Ezt onnan lehet tudni, hogy Berecz egyszer eljött a Közgázra, és egy nyilvános fórumon azt mondta: csak nem képzelik, hogy Magyarországon egy olyan egyesület létrejöhet, mint a Nyilvánosság Klub! Aminek akkor a kezdeményező dokumentumai már elindultak a maguk hivatalos útján.

Hirschler Richárd: Engem a Berecz fölhívott telefonon, valamikor a dolgozat készítése közben, és azt mondta: mi ez az ellenforradalami csoportosulás amit ti itt szerveztek? Természetesen a Pozsgaival lehetett akkor takarózni, és mondtuk, hogy hát ez a Hazafias Népfront égisze alatt készül, úgyhogy itten semmiféle ellenforradalmi összeesküvés nincs. De ő továbbra is nagyon ellenséges volt ezzel szemben. Amikor a MUOSZ-ban kihirdettük, hogy megalakul a Nyilvánosság Klub, valamikor 1988 januárjában jártunk.

Akkor a MÚOSZ-ban az Egyetemi Lapok Tagozat égisze alatt összejöttünk, hogy megvitassuk a nyilvánosság reformját, és aláírásokat gyűjtsünk a Nyilvánosság Klub támogatására. Mi sikeresnek tartottuk a találkozót, de Vajda Péter, aki jelenleg az NBH szóvivője, ezt követően írt egy cikket a Magyarországban, ahol Petőfi-körnek meg ellenforradalmárnak nevezett bennünket. Kértük, hogy válaszolhassunk egy másik cikkel, de erre nem kaptunk lehetőséget.

Gálik Mihály: Hadd lépjek vissza néhány hónapot az időben. Amikor ennek a dolgozatnak az első, sokkal szerényebb változata megszületett 1987 elején, azt gondoltuk, hogy a legtermészetesebb publikálási fórum a Magyar Sajtó (akkor még létezett ez az orgánum a maga fizikai papírvalóságában, kéthetente jelent meg, és minden MÚOSZ-tag, nagyjából nyolc-kilencezer ember, hivatalból megkapta). Úgy gondoltuk, hadd ismerkedjenek meg ezzel, tehát semmiféle „underground” dologról nem volt szó. Megszerveztük, hogy fogadjon minket a szerkesztőbizottság, elküldtük előre az anyagot – ez 1987 tavaszán volt –, de egyszerűen minősíthetetlen volt a fogadtatás. Megpróbáltuk tehát a hivatalos nyilvánosságot, de valaki a Magyar Sajtó szerkesztőbizottságában azt mondta – szándékosan nem mondom a nevét, mert ma már nem él –, hogy „hát nincs ebben semmi új, mit akartok ti itt?”. Így jelent meg az első verzió, amely valóban a Hazafias Népfront felkérésére készült, a párizsi Irodalmi Újságban – hogy ki adta oda a szerkesztőknek, nem tudom.

Médiakutató: Eddig 1987–1988-ban jártunk, aztán 1989 tavaszán fölgyorsultak az események. A média is gyors ütemben alakult át, nyáron engedélyezték a lapok indítását. Hogyan látják, mekkora hatással volt a médiapolitika átalakulására ez a dolgozat? Mennyire váltotta be a várakozásaikat az, ami a következő években történt a magyar sajtóban és médiában?

Halmai Gábor: A hatással kapcsolatban én egy dologról tudok beszámolni: a nyomtatott sajtóval kapcsolatos szabályozás alakulásáról. A Javaslat elég radikális megoldást fogalmazott meg: azt, hogy semmilyen sajtótörvény nem kell, hiszen a sajtó minden szabályozása szükségképpen csak korlátozás lehet. Azok a technikai szabályok, amelyek minden jogállamban megtalálhatók – például hogy minden lapnak impresszumot kell tartalmaznia – más jogszabályok között is elhelyezhetők. Mi amellett álltunk ki, hogy ne legyen sajtótörvény, annál is inkább, mert 1986 elején megszületett – nagyobbrészt Berecz iniciálására és nyilvánvalóan a párt keményvonalának ötletéből – az a sajtótörvény, amelynek hiánya egészen odáig nem zavarta a párt vezetését. Az 1986-os sajtótörvény, amely egyébként ma is hatályban van, sokkal inkább visszafogta a szabad sajtó kibontakozását, semmint elősegítette. Igaz, 1990-ben módosították. A gyülekezési és az egyesülési törvény pontosan ugyanilyen szándékkal született 1989 elején, hogy tudniillik az induló egyesületeket, a gyülekezési hullámot visszafogja, ne támogassa. Azt, hogy ezeknek a törvényeknek a korlátozás volt az alapvető motívumuk, aligha lehet tagadni; például az egyesülési törvénynek az, hogy ne alakuljanak pártok, mert az mondták, hogy amíg nincs párttörvény, addig pártok nem alakulhatnak, az egyesülési törvény pedig nem erre való. Visszatérve a sajtótörvényre: mi éppen ezért azt javasoltuk, ezt a törvényt – úgy, ahogy van – el kell felejteni, hatályon kívül kell helyezni, és abból kell kiindulni, hogy mindent szabad, amit nem tilos. Természetesen nincs szükség engedélyezésre, csak nyilvántartásba vételre. Ez a javaslat aztán 1990-ben, amikor elindult a tulajdonképpeni rendszerváltás, már túl radikális javaslatnak tűnt.

Engem egyszer behívattak az igazságügyi minisztériumba – ez 1990 elején lehetett –, és megkérdezték tőlem, hogy képzelem azt, hogy ne legyen egyáltalán sajtótörvény. Én azt mondtam, nagyon egyszerűen úgy, ahogy Táncsics mondta: „Semmi nem kell!”, vagy ahogy Deák mondta: „Csak hazudni nem szabad.” Ez persze már nem ment át, de a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy 1990-ben a sajtótörvény legvadabb, az engedélyezési rendszerre vonatkozó szabályait kivették a törvényből, viszont az előzetes cenzúra (az, hogy egy lapot a kiadása előtt az ügyész kezdeményezésére vissza lehet vonni) benne maradt a törvény 15. paragrafusában egészen 1997-ig, amikor az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezte.

Gálik Mihály: Amikor az 1986. évi II. törvényt előkészítette az akkori hatalom, volt egy vitafórum a MÚOSZ-ban, akkor az egyetlen létező újságíró- szövetségben. A közgazdasági szakosztályban, amelynek én is tagja voltam, és amelynek a Javaslaton dolgozók döntő többsége is tagja volt, azt mondtuk a tervezetre, hogy abszolút nonszensz, és legyen benne expressis verbis a törvényben, hogy bármilyen természetes személy (magánszemély) és jogi személy alapíthat lapot. Ezt a forradalmi gondolatot már az akkori szakosztály-vezetőség elsöpörte, nem beszélve a MÚOSZ elnökségéről, amely teljes mellszélességgel kiállt a saját tevékenységét korlátozó törvény mellett. Kis kiegészítés, hogy a lapengedélyezési rendeletet 1989 közepén a Németh-kormány hatályon kívül helyezte, és ki is tört egy lapalapítási láz. Olyan címek jelentek meg, amelyekre már, hogy úgy mondjam, a legöregebb pusztai pásztorok sem emlékeznek, rengeteg új címet adtak ki – ezeknek a 99 százaléka azután hamarosan el is tűnt.

A rádióval és a televízióval kapcsolatban is megfogalmaztunk javaslatokat. Azt mondtuk, igen, kell egy közszolgálati szektor, de természetesen kell kereskedelmi rádió és televízió is, ami alapvetően üzleti vállalkozás. Azt mondtuk, legyen – bár ezt a szót akkor még nem használtuk – duális rendszer: legyen egy nem állami, hanem a szó igazi értelmében erős közszolgálati rádió és tévé, és mellette sokszereplős, kereskedelmi média.

Médiakutató: Aztán 1990-ben kitört a médiaháború – márciusban vagy októberben, ki mikortól datálja. Mennyire volt előre látható, hogy a média lesz a rendszerváltás egyik szimbolikus kérdése?

Halmai Gábor: Az, hogy a Nemzeti Kerekasztalnak az a bizottsága, amely a médiával lett volna hivatva foglalkozni, gyakorlatilag eredmény nélkül fejezte be a munkáját – nem sikerült megegyezni abban, hogy milyen médiastruktúrát hozzanak létre –, előre vetítette azt, hogy itt az elektronikus médiában egész bizonyosan nem lesz megállapodás, és főleg nem lesz megállapodás a közszolgálati médiumok feletti hatalom kérdésében (bár lehet, hogy ez csak utólagos okoskodás). A Németh-kormány kimondta a frekvenciamoratóriumot, tehát nem lehetett frekvenciát osztani, és így nem épülhetett ki a plurális médiapiac. A Magyar Rádió és a Magyar Televízió feletti uralom igazi hatalmi kérdés volt, ez 1989-ben determinálva volt.

Gálik Mihály: Én akkor a Rádióban voltam, továbbra is középvezetőként. Óriási különbség volt a Rádió és Televízió között. A hatalom is másképp tekintett ránk, természetesen az érdeklődésének központjában a Televízió volt. A Rádióban könnyebb volt dolgozni, mert kevésbé szorongatták a torkunkat. A Rádióban gyakorlatilag egy belső hatalomátvétel történt 1989-ben, végeredményben az akkori reformkommunista szárny teljesen elégedett volt a működésével. Én nem éreztem semmiféle, a szó hagyományos értelmében vett pártirányítást, akkor már persze a párt is átalakult, és az odatett elnök, aki 1988 késő őszén jött, a „nem csinálok semmit” bölcs politikáját folytatta. Hagyta a dolgokat menni, hisz úgyis mindenki a Televízióval foglalkozott. Egyáltalán nem véletlen, hogy a Fordulat és reform-mozgalomban főleg a rádiósok, a HVG-sek, az akkori Magyar Hírlap, valamint a Tömegkommunikációs Kutatóközpont munkatársai vettek részt. Egyetlenegy olyan televíziós újságíró sem csatlakozott ehhez a mozgalomhoz, akinek neve volt.

Hirschler Richárd: Azért hadd jegyezzem meg, hogy felhívott engem a Juszt László, azt mondja: Ricsikém, te tudod, hogy milyen súlyos dolgokat csináltok, hogy ez milyen veszélyes, jól gondold meg, hogy mit veszíthettek – szóval ez volt a Tévé

Gálik Mihály: Minket 1990 tavaszán egyáltalán nem érdekelt a médiaháború, mert az a Televízióban zajlott, a pozsgaysták elfoglalták a kuratóriumokat, mi viszont pontosan úgy működtünk az első szabad választás előtt, mint az azt megelőző évben. Csinálhattuk, amit a szakmai meggyőződésünk diktált, és vártuk az első, demokratikus választás eredményeit.

Médiakutató: Ha most szánnák el magukat arra, hogy írjanak egy hasonló dolgozatot, mit bírálnának a mai magyar médiapolitikában és médiarendszerben?

Hirschler Richárd: Nekem elsősorban az nem tetszik, hogy vannak újságírók, akik kormánypropagandistának képzelik magukat, és kifejezetten támadják azokat az újságírókat, akik megpróbálnak egy bizonyos objektivitást felmutatni. Persze nemcsak az újságírók vesztették el az objektivitásukat. Ők pontosan látják, hogy a közönség is azt szereti olvasni, amit eleve tart a dolgokról, tulajdonképpen nem szereti az ellenérveket hallani. Nem tetszik az úgynevezett objektív felelősség sem – tehát az, hogy engem felelőssé lehet tenni azért, ha az MTI valami hülyeséget ír, és azt mi jóhiszeműen közöljük. Olyan hírfolyam van, hogy egyszerűen nem lehet minden hírt ellenőrizni. Nem tetszik a bulvár uralma sem. Más: régen ott volt az agitprop, ami megkötötte az újságírók kezét, ma ott van az üzleti világ, ami szintén pénzel újságírókat, és beköti a szájukat. Az újságírók például nem írják vagy írhatják meg egy cég disznóságait, ha az történetesen az illető orgánumot finanszírozza.

Gálik Mihály: Én 15 éve felhagytam az újságírással, és csak végszükség esetén, amikor már tényleg nem bírom cérnával, szoktam egy-egy véleményt megfogalmazni valamelyik hetilapban. A legutóbb, de ennek már két éve, amikor láttam a TV2-n Sváby András Orbán-interjúját, amely a magyar politikai újságírás történetében a szégyenfoltok közé tartozik, az újságírói butaság és felkészületlenség manifeszt megjelenése. Azt mondtam magamnak, nem lehet igaz, hogy egy ilyen emberről, az infotainment szupersztárjáról mintázzák az újságírói modellt. Ha szabad egy mondatot egy nagy médiaelméleti műből kölcsönöznöm, majdnem betű szerint: „A demokrácia intézményrendszere nélkül az újságírók vagy propagandisták, vagy mulattatók.” El lehet verni a mai médián a port, és nekem nagyon sokszor nem tetszik, ahogy a média tükrözi a valóságot, de az is lehet, hogy az a valóság, amelyben élünk, amúgy sem kedvünkre való, így azután a média „szerkesztett valósága” sem tetszhet.

Halmai Gábor: Én kettéválasztanám a választ. Egyrészt azt említeném, amiről Ricsi is beszélt: ez a magyar médiapiac nagyon nem a kedvemre való. Az a médiakínálat, amely a mai Magyarországon létezik, engem nagyon kevéssé tud tájékoztatni, nagyon kevéssé tud szórakoztatni. Csak azért olvasom, mert nem tudok mást olvasni, pontosabban tudok mást olvasni, de hát ha az ember él egy országban, akkor kénytelen hazai termékeket is fogyasztani. Nem hiszem, hogy ez strukturális probléma, nem hiszem, hogy ez a következménye annak, amit mi javasoltunk. Valahol egészen máshol dőlt el, hogy hiányzik a magyar újságírásnak az a függetlensége, az a szuverenitása, amely teljesen természetes egy Frankfurter Allgemeine Zeitungnál vagy egy New York Timesnál. Ott eszébe sem jut egy újságírónak, hogy ha foglalkozik valamivel, azt kormánypárti szempontból vagy ellenzéki szempontból tárgyalja. Ő a problémával akar foglalkozni; az, hogy ez kinek lesz jó és kinek lesz rossz, indifferens egy igazán szuverén újságíró számára. Nem akarom persze azt mondani, hogy ne lennének rossz amerikai meg német, meg svájci újságírók, de valahol rosszul van begombolva az egész magyar sajtó. Az, hogy egy lap magát ellenzékinek vagy kormánypártinak mondja, a sajtó természetével ellentétes. Nincs ellenzéki meg kormánypárti sajtó, csak sajtó van.

Arra a kérdésre válaszolva, hogy vajon ma mit csinálnánk: erre nekünk nincs befolyásunk, akkor sem volt. Az egyetlen dolog, amit én másképp csináltam volna: a médiatörvénynek elhibázott az a koncepciója, hogy követelmény a kiegyensúlyozottság – ha nem is teljesen egyformán a kereskedelmi és a közszolgálati médiumok vonatkozásában. Szerintem ez rontotta el az elektronikus média világát. És az, hogy a törvény ráeresztette a pártokat a médiára, és megengedte a pártoknak, hogy sok esetben önös érdekeiket kiszolgálva tegyék tönkre az elektronikus média függetlenségét és szuverenitását, mert ma az elektronikus médiumok az ORTT-re és a Panaszbizottságra figyelnek. Talán kevésbé, mint tíz évvel ezelőtt, de ez végzetesen el lett rontva. Lehetett volna más megoldásokat találni. Mondjuk egy német vagy egy osztrák típusú médiafelügyeleti rendszer szerencsésebb lett volna, a pártok kizárásával.

Médiakutató: A javaslat annak idején az állami beavatkozás vagy az állami szerepvállalás kérdését feszegette. Amiket viszont most mondanak – a pártos és a bulvárújságírás – nem feltétlenül médiapolitikai, inkább önszabályozási kérdések.

Közönség: Van-e olyasmi ma, amit nem lehet megírni Magyarországon? Vannak még tabuk?

Hirschler Richárd: Szerintem mindent meg lehet írni, amit az újságíró megtud. Csak az a baj, hogy nagyon sok témában egyszerűen nem tudunk hozzájutni az információhoz – ilyen például a pártfinanszírozás kérdése. Vagy itt a Kulcsár-ügy: nyolc évre bekasztnizták Kulcsár Attilát, de ezen kívül nem tudtuk meg, miféle pártkapcsolatai voltak.

Régen végigéltem, amikor a Lakatos elvtársék előírták, hogy a párt vezető szerepét nem lehet kétségbe vonni, a Varsói Szerződésről nem lehet írni, a Szovjetunióról kritikai megjegyzéseket nem lehet írni, párttagokat nem lehet bírálni. Millió tabu volt. Most nincsenek tabuk, csak nem jutsz hozzá az információkhoz.

Gálik Mihály: Én két dolgot szeretnék mondani. Az egyik egy történelmi példa. Biztos sokan hallották már azt a nevet, hogy Daniel Ellsberg. Amerikai kormánytisztviselő volt, aki megelégelte a vietnami háborút, és – a legsúlyosabb személyes konzekvenciákat vállalva – kiszivárogtatott az Egyesült Államok által viselt vietnami háborúval kapcsolatban információkat a vezető amerikai orgánumoknak, amiért a karrierjével fizetett. Hol vannak azok a Daniel Ellsbergek, akik a magyar pártfinanszírozással kapcsolatos információkat kiszivárogtatnák? Hol vannak az olyan főszerkesztők vagy kiadók, mint Arthur Salzburger a New York Timesban, akik ezt le is merik hozni?

A másik: egy éve volt egy kerekasztal-beszélgetés a Budapesti Kommunikációs Főiskolán, amelyen részt vett az amerikai nagykövet, a sajtó is. Az apropó az volt, hogy Joseph Pulitzer dédunokája Magyarországra látogatott, mert szerette volna a híres dédapa hazáját megismerni. Az amerikai sajtós elmondta a jelen lévő újságíróknak, hogy ő Magyarországon egy súlyos társadalmi problémát lát, a cigányság helyzetének a kezelését, és megkérdezte, ez miért nem jelenik meg a sajtóban. Erre Réti Pál, a HVG ma is hivatalban lévő főszerkesztője döbbenetes választ adott. Tudni kell, hogy a HVG olvasótáborában a liberális véleményformálók, a magas társadalmi státusúak messze túlreprezentáltak. Azt mondta Réti: ha elkezdünk a cigányság kérdésével komolyan foglalkozni, olyan olvasói reakciókat kapunk, hogy „ne erről írjanak”, „nem ezért fizetem elő a HVG-t”. Nagyon érdekes, hogy meddig szakadhat el a saját üzleti alapjától, az olvasótáborától egy ilyen orgánum. És most egy olyan lapot említettem példaként, amelynél történelmileg kialakult egy szerkesztőségi irányvonal 1979-től, amelyre büszkék, amelyet szeretnének követni. Van önszabályozása, van újságírói chartája, rendezett a kiadóhoz való viszonya, még üzletileg is sikeres. És még ez a lap sem írhat annyit erről, amit amúgy szükségesnek tartana.

Közönség: Milyen javaslataik lennének a médiaszabályozással kapcsolatban most, ha valaki kikérné a véleményüket?

Halmai Gábor: Ami a nyomtatott sajtót illeti, ma is azt gondolom, hogy a sajtótörvénynél a semmilyen sajtótörvény lényegesen jobb lenne. Mondjuk előnyeként kell megemlítenem, hogy gyakorlatilag a sajtótörvény nem él, szinte alig alkalmazzák. Az elektronikus média kapcsán elmondtam, hogy a pártokat egész bizonyosan kizárnám a szabályozó és a felügyeleti tesületekből. Az 1990-es évek elején az Alkotmánybíróságnál dolgoztam, és Sólyom László tanácsosaként részt vettem az 1992-ben született első médiahatározat előkészítésében is. Ez arról szólt, hogy miért alkotmányellenes az Antall József által elővett 1976-os kormányhatározat, amely kormányfelügyeletet írt elő a Magyar Televízió esetében. Az Alkotmánybíróság az akkor még nem létező médiatörvényre vonatkozóan megpróbált bizonyos alkotmányos követelményeket előre meghatározni. A legfontosabb az volt – német mintára –, hogy a közszolgálati médiumok államtól való függetlensége bizony a parlamenttől való függetlenséget is jelenti, nemcsak a kormánytól való függetlenséget. Az összes parlamenti párt együtt sem sértheti az elektronikus média függetlenségét. A médiatörvény ezt elemi módon nem valósítja meg. A Nyilvánosság Klub nevében 1997 júliusában megfogalmaztunk egy beadványt, amelyben erre az 1992-es döntésre hivatkozva megtámadtuk a médiatörvényt. Az Alkotmánybíróság tíz évvel később, 2007-ben hajtott el minket.

Hirschler Richárd: Most például fontolgatjuk, hogy pert indítsunk a zuglói önkormányzat ellen, mert nem adnak ki egy bizonyos dokumentumot, amelyet pedig az ombudsman utasítására ki kéne adniuk. Azt kellene kikényszeríteni, hogy közhivatalok és közszolgák kiadjanak információkat, és ne 50–70–100 évre titkosítsanak dokumentumokat. Az újságírók tehát férjenek hozzá olyan dokumentumokhoz, amelyekkel tudják tájékoztatni a közvéleményt.

Gálik Mihály: Egyetértek azzal, hogy életveszélyes volt benyomni a pártokat a közszolgálati média felügyeletébe. Ugyanakkor én sokkal jobb véleménnyel vagyok a kereskedelmi médiáról. Szerintem a szórakoztató funkciót tekintve nincs szégyenkeznivalója a magyar kereskedelmi televíziózásnak és a rádiózásnak, nem rosszabb, mint másutt. Óriási a kínálat, ki-ki megtalálhatja a maga preferenciáinak megfelelőt. Vannak olyan vélemények, amelyek szerint minél megállapodottabb és hatékonyabb egy demokrácia, annál kevésbé érdekli az embereket, hogy az miként működik. A legmeggyökeresedettebb demokráciákban is nagyjából a népesség nyolcada, hetede az, amelyik komoly politikai információkat önszántából fogyaszt.

Még egy dolgot mernék javasolni. Ma már csatornabőség van, nem az a helyzet, mint 1994–1995-ben, amikor előkészítették a rádió- és televíziótörvényt, és amikor még nagyon kevés megjelenési felület volt. Akkor esetleg indokolt lehetett, hogy még a kereskedelmi csatornáknak is előírják a kiegyensúlyozottságot, a közszolgálati feladatok teljesítését. Ezt bátran el lehetne felejteni. A kereskedelmi szféra legyen kereskedelmi – most kibukik belőlem az öreg bolsevik: „a krumplileves legyen krumplileves”. Nem kell a kereskedelmi szférára lehetetlen feladatokat róni, ami állandó lehetőséget teremt a számonkérésre és a sakkban tartására. Ennek most már egyetlen funkciója van: rettegjen az RTL Klub meg a TV2, hogy majd valamit betesz neki az ORTT. A kifejezett javaslatom tehát egyfajta liberalizáció: a kereskedelmi szférát meg kell szabadítani a közszolgálatinak nevezett terhektől és kötelezettségektől.

Lábjegyzetek

1
A beszélgetés lejegyzéséért köszönet illeti Szilágyi Ágnest és Budai Kristófot, a ZSKF PR- és Marketing Centrumának munkatársait – a szerk.
2
A Javaslatnak a Kritika 1988. októberi számában közölt változatát Babus Endre (Heti Világgazdaság), Bihari Mihály (ELTE), Bossányi Katalin (Népszabadság), Breitner Miklós (Verseny és Vállalkozás), Domány András (Magyar Rádió), Gálik Mihály (Magyar Rádió), Halmai Gábor (Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem), Hirschler Richárd (Heti Világgazdaság), Kocsis Györgyi (Heti Világgazdaság), Korányi G. Tamás (Esti Hírlap), Lázár Guy (Tömegkommunikációs Kutatóközpont), Mélykuti Attila (Magyar Nemzet), Révész Sándor, Szekfű András (Tömegkommunikációs Kutatóközpont) és Terestyéni Tamás (Tömegkommunikációs Kutatóközpont) írta alá – a szerk.
3
Lakatos Ernő, az Agitációs és Propaganda Osztály vezetője – a szerk.
4
Berecz János, az MSZMP KB titkára – a szerk.
Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink