Médiakutató 2008 tél

Erőszak

Tóth Péter István:

A médiaerőszak-félelmek eredete

Tudjuk, vagy azt hisszük, hogy tudjuk, a média befolyásolja az embereket. Ugyanakkor igyekszünk elkerülni azt az érzést, hogy védtelenek vagyunk a tömegkommunikáció hatásaival szemben. Egy egészséges énkoncepcióval rendelkező ember jobbnak tartja magát az átlagnál, többnyire meggyőződése, hogy tudja, mikor hat rá egy televízió-műsor vagy egy folyóirat-tanulmány. A félelem, hogy mások erre kevésbé képesek, arra ösztönöz sokakat, hogy a média szigorúbb ellenőrzését sürgessék. Az aggodalom annál erősebb, minél kevesebbet tudunk azokról a másokról, így heurisztikus ítéletek alapján tudunk csak döntéseket hozni. Hibásan ítélkezünk vagy csak óvatosak vagyunk? A probléma értelmezéséhez Davison harmadikszemély-hatás elméletét, valamint Haselton és Buss evolúciós pszichológiai hibakezelő elméletét alkalmazzuk.

Előző írásomban (Tóth, 2007) arra igyekeztem rámutatni, hogy az agresszió, illetve az erőszak megfelelő definiálása elkerülhetetlen a médiahatás problémájának hatékony vizsgálatához. Véleményem szerint az agresszió meghatározását és mérését alapvetően az evolúciós viselkedéstudományok, valamint a pszichofiziológia keretében szükséges elvégezni, míg az erőszakot, amely egyértelműen kulturálisan meghatározott koncepció (Eller, 2006), elsősorban a társadalomtudományok – például a szociológia, a kulturális antropológia, a kommunikációtudomány – kvantitatív és kvalitatív módszereivel érdemes kutatni (lásd még Grimes & Bergen, 2008).1 Az árnyaltabb és differenciáltan specifikus hatásértelmezéshez új és általános keretet nyújthat az evolúciós pszichológia. A darwini evolúciós elmélet, mint metaelmélet, segítheti a médiával kapcsolatos pszichológiai, szociológiai és kommunikációs elméletek egymáshoz illesztését, egyben falszifikációját (Buss, 1995; Buss & Kenrick, 1998).

Az agresszióbemutatás (az úgynevezett „médiaerőszak”) hatásainak vizsgálatára létrehozott elméletekre is jellemző az a társadalomtudományokra általánosan jellemző probléma, hogy a vizsgált jelenség értelmezésénél nagyszámú, nemegyszer egymásnak homlokegyenest ellentmondó „minielméletek” léteznek. Az evolúciós pszichológia közép szintű elméletei (mint a rokonszelekció, a szülői ráfordítás, a reciprok altruizmus elmélete), valamint számos speciális elmélet (mint a fiatalhím-szindróma, az apai távollét, a hasonlóság preferenciája, a fluktuáló aszimmetria vagy a hibakezelés elmélete) értelmezési keretet és – mint említettem – falszifikációs lehetőséget képesek biztosítani a médiahatás-hipotézisek számára (Bereczkei, 2003; Buss, 1995). Például Wilson és Daly (1985) fiatalhím-szindróma hipotézise, valamint Campbell (1999) az agresszió alkalmazásának nemi különbségeit magyarázó elmélete hasznos segítséget nyújthat a médiában bemutatott agressziónak akár a hatáspszichológiai, akár a használatkielégülési értelmezéséhez (Tóth, 2007; Tóth et al., 2004).2 Az alábbiakban e többszintű megközelítésre szeretnék egy további példát bemutatni.3

Erőszakos média vagy társadalmi egyenlőtlenség

A „manipuláló média” paradigma képviselői szerint a médiaerőszak befolyásának immorális jellege részben éppen abból ered, hogy a hatáskiváltásra törekvés célorientáltan szándékos. Az alapvetően tömegjellegű közönség fogalmának konstruálásával a médiát bírálók főként a mágikus lövedék, nemkülönben az injekcióstű-hatás korai modelljeinek megfelelően járnak el. Megállapítható, hogy a diskurzusokban megjelenő közönségtípusok többnyire differenciá­latlan, nagy szociológiai kategóriák mentén képződnek.4

A polémia résztvevői által konstruált hipotetikus közönség tagjai annál gyakrabban válnak a manipuláció céljává, annál kiszolgáltatottabbak és védekezésre képtelenebbek a médiával szemben, minél több lényegesnek tekinthető tulajdonságban különböznek a társas kategorizáció alapján az őket védeni szándékozóktól.

Az erős hatás képviselői szerint az erőszak kultivációja a korai gyerekkorban kezdődik. Ekkor még a valóságot a fikciótól megkülönböztetni képtelen, és ebből következően védtelen televíziónéző „könnyen” és „gyorsan” megtanulja a pozitív megerősítéssel kísért agressziót (Bandura, 1965; Bandura et al., 1963a, b, c). A gyerek hajlamos a környezetében zajló társas folyamatok figyelésére és utánzására, különösen akkor, ha a modell és a saját viselkedését pozitív érzelmek és környezete megerősítő reakciói kísérik (Bandura, 1973). Agyában kialakulnak azok a társas kognitív reprezentációk (szociálkognitív modell – Bandura, 1986), illetve a tudat számára kontrollálhatatlan asszociációk az előkészítő (priming) hatások által (kognitívneoasszociációs-elmélet, valamint az előhangoláshatás-modell – Berkowitz, 1984, 1993, Berkowitz & Rogers, 1986). A társas környezet percepcióját és a viselkedést irányító mentális sémák formálódnak a médiában látottak alapján (információkezelés modellje, sémamodell – Eron, 1982; Huessman, 1988; Huessman et al., 1984), amelyek viszonyítási, relevancia- vagy asszociációs alapként elősegítik az agresszív/erőszakos viselkedés szocializációját (Anderson et al., 2003; Gentile et al., 2007).

Noha a hatáselméletek a médiának erős befolyásolást tulajdonító korszakát éljük (McQuail, 1994; Bajomi-Lázár, 2006), számos érv hangzik el amellett, hogy a tömegkommunikációs hatások jóval gyengébbek, mint azt a pesszimisztikus bírálók feltételezik (Bajomi-Lázár, 2006; Savage 2004). Politikusok, marketingesek, műsorkészítők és még sokan, akik médiából élnek, boldogok lennének, ha tényleg olyan hatékonyan tudnák befolyásolni és manipulálni a közönséget, mint azt a médiakutatók és a laikusok többsége feltételezi.

A „médiaerőszak-vita” napjainkban is dúl, bár már akadnak olyan kutatók, akik szerint a továbblépést az ellentétes álláspont képviselői közötti konstruktív kommunikáció segítheti elő (Anderson, 2008). A szembenálló felfogást képviselők egy kisebb része a társadalom egésze szempontjából elhanyagolható mértékű hatást tulajdonít az agresszív médiatartalmaknak (Felson, 1996; Grimes & Bergen, 2008; Savage, 2004). Nem kérdőjelezik meg teljesen az agresszió bemutatásának negatív hatását, hanem elsősorban olyan nézőket tekintenek veszélyeztetetteknek, akik mentálisan, de elsősorban érzelmi szempontból problematikusnak vagy diszfunkcionálisnak tekinthetők. Arra hívják fel a figyelmet, hogy néhány kutató – többnyire ritkán hivatkozott tanulmányaiban – már két-három évtizeddel ezelőtt arra mutatott rá, hogy a társadalmakban tapasztalható agresszióért sokkal inkább a megoldatlan szociális és megélhetési problémák, vagyis a társadalmi ellentétek a felelősek, mintsem a tömegkommunikáció, elsősorban a televízió (Graham & Gurr, 1969; illetve Coyne, 2007).5

A fiatal fiúk és a férfiak arányának növekedése együtt jár az erőszakos bűncselekmények, köztük az emberöléses esetek növekedésével. Ez különösen azokra az országokra jellemző, amelyekben nem építettek ki megfelelő szociális támogató intézményeket (Maume & Lee, 2003; Pampel & Gartner, 1995), ugyanakkor ott, ahol ezek az intézmények kiépültek, az említett pozitív korreláció nem tapasztalható (Savolainen, 2000). Ugyanakkor minél szélesebbre nyílik a szociális olló, minél inkább csökkenti az állam a szociális juttatások mértékét, annál gyakoribb az agresszió, annál magasabb az elkövetett gyilkosságok aránya (Gatti & Tremblay, 2005).

A médiabefolyásolás vizsgálata

A tömegkommunikáció kialakulásának kezdetétől minden új médium megjelenése sokakban keltett félelmet annak vélt vagy valós hatásaival kapcsolatban. A feltételezett negatív következményeket egyaránt felfedezni vélték mikroszinten, vagyis az emberek gondolkodásában, és makro-, azaz társadalmi szinten, a normák, az erkölcsök, a hagyományok és az értékek inflálódásában, illetve végzetes átalakulásában, végső esetben elvesztésében.

A tömegkommunikációs folyamatok kutatóit már régóta foglalkoztatja, hogy a médiareprezentációk milyen hatással vannak a tömegekre (a közvéleményre), illetve az egyénre. A percepiált hatással kapcsolatos vélekedések alapján hipotéziseket, majd elméleteket állítottak fel, amelyek érvényességét különböző vizsgálati módszerekkel igyekeztek alátámasztani (hallgatásispirál-, utánfutóhatás-, kumulatívhatás-elmélet, kultivációs elmélet, kódolás–dekódolás-elmélet, illetve a közvéleménnyel kapcsolatos kutatások). Először Lazarsfeld, Berelson és Gaudet (1944) figyelt fel arra, hogy a médiaközönség tagjait nemcsak közvetlenül érik hatások a tömegkommunikációból (függetlenül attól, hogy az milyen mértékű). Az Ohio állambéli Erie megyében, 1940-ben Franklin D. Roosevelt és Wendel Wilkie jelöltek közötti választási kampány vizsgálata nyomán arra a felismerésre jutottak, hogy az egyént nemcsak – vagy nem elsősorban – a tömegkommunikációs eszközökből érik jelentős hatások, hanem mások véleménye is szerepet játszik a választói vélemény kialakulásában. Lazarsfeldék a minimálisnak tapasztalt közvetlen hatás mellett felismerték a közösségi „véleményvezérek” szerepét az egyéni választó döntésében. Ennek a mechanizmusnak az értelmezésére hozták létre a „kétlépéses kommunikációs folyamat” modelljét. A választók döntésében a legfontosabb tényező tehát a személyes befolyás, vagyis a közönség tagjainak személyközi kommunikációja volt. Az egyén szempontjából a hatás bekövetkeztének első lényegi mozzanata nyilvánvalóan a másik vagy másokra gyakorolt hatás percepciójával kezdődik. Ebben a két részből álló mechanizmusban (a) a másokban kialakult hatások percepciója vagy vélelmezése is fontos szerepet játszik abban, hogy (b) milyen érzelmi, kognitív és viselkedéses következményei vannak egy médiareprezentációnak.

Az utánfutóhatás- és a hallgatásispirál-elméletek a médiahatás percepciójának szociológiai szintű vonatkozásait értelmezik elsősorban (Lee & Lee, 1939; Noëlle-Neumann, 1984). Nevezetesen azt, hogy miként befolyásolják a közönség tagjainak attitűdjeit, véleményeit és viselkedéseit azzal kapcsolatos vélekedéseik, hogy milyen jellegű, illetve mértékű a médiának a sokaságra vagy a közvéleményre gyakorolt hatása, és ennek milyen következményei vannak. Továbbá nem kevésbé lényeges, hogy e vélekedések nyomán megnyilvánuló kommunikációs és politikai aktivitás milyen módon hat vissza a közvéleményre, a tömegkommunikációs eszközökre és a politikára.

A médiabefolyásolás laikus vélelmezése

Albert Gunther (1998) „meggyőző sajtókövetkeztetés elmélete” szerint az egyén az alapján következtet a közvélemény tartalmára, hogy ő maga milyennek percepiálja a kérdéses médiatémát, és meghatározó azon meggyőződése, hogy e téma befolyással van másokra.

A médiaközönség tagjainak alapvetően nincs megfelelő információjuk, amely lehetővé tenné számukra, hogy objektív és pontos ítéletet alkossanak akár a médiában megjelent, akár a médiával kapcsolatos hírek megbízhatóságáról. Ugyanez a pontatlanság és bizonytalanság jellemzi a tömegkommunikáció hatásaival kapcsolatos feltételezéseket, és azok ellenőrzésére nem sok esélye van a média használójának. Akár a média témájához kapcsolódó közvélemény tartalmáról és érvényességéről, akár arról, hogy saját magára vagy ismerőseire, nem is beszélve az általa nem ismertek tömegéről, milyen módon és mértékben hat vagy hatott egy- egy médiaprezentáció (hír, reklám, kampány, film stb.), csak bizonytalan becslései lehetnek.

Mások befolyásolhatóságával kapcsolatban hajlamosak vagyunk túlzásokba esni, hisz a valóságosnál nagyobb hatásokat tulajdonítunk a médiaüzeneteknek, mint amilyen mértékűek valójában kimutathatók (Günther, 1991). Ugyanakkor meggyőződésünk, hogy alig vagy csak mérsékelten vagyunk befolyásolhatók, tehát alábecsüljük annak a mértékét, hogy milyen erősen hatnak ránk a tömegkommunikációs eszközök. A pszichológiában a fent ismertetett pontatlan feltételezéseket és téves becsléseket a környezeti információk hibás megítéléséből, felhasználásából eredő kognitív torzításoknak (cognitive bias) nevezik (Tversky & Kahneman, 1974; Shafir & LeBoeuf, 2002).

E becslések forrása sokféle lehet. Egyrészt a kis számok törvénye torzítás szerint az egyén, aki elfogult a médiában megjelenített témával szemben, úgy gondolja, hogy mások is, sőt mindenki hozzá hasonlóan látja és értelmezi a megjelentetett hírt. Ez annál is inkább képtelenség, mert igen kevés információ áll rendelkezésére akár mások értelmezéséről, akár az adott hírhez kapcsolódó, az értelmezést elősegítő egyéb hírekről.

Másrészt az emberek hajlamosak arra, hogy egy semleges, egyoldalúságtól mentes esemény bemutatását a saját nézőpontjukkal szemben negatívnak ítéljenek meg. Az ellenséges médiahatás jelensége nem egyszerűen csak egy hibás kognitív ítéletalkotás, hanem a legtöbbször társul azzal a vélelmezéssel, hogy az ellenséges bemutatás erős hatást gyakorol a vele szemben álló nézeteket valló nézőkre, és negatívan befolyásolja a kérdéssel kapcsolatos közvéleményt is (Vallone et al., 1985).

A harmadikszemély-hatás

A média negatív, illetve pozitív hatásaival kapcsolatos vélelmezésekről fogalmazták meg a harmadikszemély-hatás (Davison, 1983), valamint az elsőszemély-hatás elméleteket (fordított harmadikszemély-hatás – Gunther & Thorson, 1992; elsőszemély-hatás – Perloff, 1993).

A harmadikszemély-hatás elmélet lényege, hogy egyrészt az egyén önmagát („I”, illetve „Én”) és azokat, akiket magához hasonlónak tart vagy feltételez („You”, illetve „Te” vagy „Ti”), védettnek vél a média befolyásoló hatásaival szemben. Ezzel szemben a tömegeket („They”, illetve „Ők”), akiket egyébként jelentősen eltérőnek tekint a vélelmező önmagához képest, védekezésre képtelennek, kiszolgáltatottaknak tartja (lásd az 1. ábrát). Harmadikszemély- hatások a médiatartalmak egészen különböző típusaival kapcsolatban alakulhatnak ki, így például a reklám, a fogyasztói szokások, különösen pedig az agresszió, a pornográfia és a politikai befolyásolás kapcsán. Mindegyikre alapvetően jellemző azonban, hogy magas a társadalomban a normatív megítélésük, valamint a vélekedőnek negatív az attitűdje ezekkel a médiaábrázolásokkal szemben.

1. ábra

Andsager és White nyomán

Richard Perloff (1989) kísérletében megvizsgálta, hogy egy libanoni palesztin–izraeli összecsapás médiamegjelenítésének hatásairól milyen vélekedések alakulhatnak ki. Az Izraelt, illetve a palesztinokat pártolók egyaránt azt gondolták, hogy a semleges nézőket negatívan befolyásolhatták a konfliktusról szóló beszámolók. Pontosabban mindkét fél azt gondolta, hogy a tudósítások negatív attitűd kialakulását eredményezhették az általuk támogatott féllel szemben, miközben az ellenfél iránt pozitív benyomások maradhattak utánuk. Úgy vélték továbbá, hogy a semleges nézők agresszornak tekintik majd a vizsgálati alanyok számára szimpatikus felet, és áldozatnak tartják majd az ellenfelüket.

A második kísérletben szereplő, előzetes szimpátiát nem mutató semleges nézők ugyanazokat a tudósításokat nézhették meg. Perloff megállapította, hogy nem alakult ki utóbbiaknál egyik harcoló fél iránt sem pozitív, sem negatív attitűd. Ebből arra következtetett, hogy nem a tudósítások alakították ki, hanem az elfogult felek vélelmezték a média erőteljes befolyását a tőlük jelentősen különbözőnek gondolt nézők véleményére. Ez a feltételezett erős befolyás tovább erősítette azon elképzelésüket, hogy a média elfogultan orientálja mások véleményét.

A harmadikszemély-hatás következményeinek a fent említett kognitív dimenziója mellett azonosítható egy viselkedési dimenziója is. Gunter (1998) szerint az, hogy az emberek hogyan értelmezik a médiatartalmakat (milyen jelentéseket tulajdonítanak nekik), mire következtetnek a televízióban látottak alapján (milyen összefüggéseket képesek felismerni), valamint az, hogy milyenek mindezek közvetett hatásai (hogyan befolyásolják a másokra gyakorolt hatások percepciója alapján kialakuló vélekedéseket), igen jelentős következményekkel járhat. Több kutatás is jelzi, hogy az agresszív tartalmú, a pornográf médiatermékek, valamint a valóságshow-k vélelmezett, káros hatásainak ellensúlyozása, illetve kiküszöbölése érdekében sokan támogatnák a korlátozó vagy büntető cenzúrázás bevezetését, erősítését (Chia et al., 2004; Cohen & Weiman, 2008; Davison, 1983; Gunter, 1995; Rojas et al., 1996).

A néhány évvel később meghatározott elsőszemély-hatás hipotézis elsősorban a társadalom és/vagy az egyén számára pozitívnak, valamint kívánatosnak tartott befolyásolási törekvésekkel kapcsolatban fogalmazódott meg. Ebben az esetben a médiaközönség tagja („Én”) feltételezi, hogy e pozitív hatások benne bekövetkeznek, míg másokra („Ők”) a kívánatos tartalmú médiaproduktumok hatástalanok (lásd a 2. ábrát).

2. ábra

Andsager és White nyomán

Perloff (2002) szerint a harmadikszemély-hatás a tömegkommunikáció kialakulása nyomán jelenik meg. Szociológiai szinten a modern közvélemény formálódásával és befolyásával kapcsolatos folyamatokra vezethető vissza. A harmadikszemély-hatás a hallgatási spirállal együtt a pluralizmus ignoranciájának típusaként értelmezhető. A pluralizmus ignoranciája egy társas összehasonlítási hiba, amely során az egyén rendelkezik egy véleménnyel, ugyanakkor tévesen úgy véli, hogy sokan mások ellentétes véleménnyel rendelkeznek. Ez az elfogult véleményformálás alulbecsléses esete. Ugyanakkor a felülbecslés esetében a véleménnyel rendelkező személy azt feltételezi vagy úgy érzékeli, hogy az emberek többsége a sajátjával azonos nézeteket vall.

A pluralizmus ignoranciáját mint fontos szociális konstrukciót először az 1920-as években Floyd Allport szociálpszichológus fogalmazta meg. Számos olyan pszichológiai és szociológiai helyzetre alkalmazta (rassz szerinti szegregáció, egyetemisták alkoholhasználatával kapcsolatos percepció, iskolai viselkedés stb.), amelyben kiderült, hogy a véleményalkotók a tőlük jelentősen eltérő szociológiai kategóriába tartozóknál a sajátjuktól eltérő véleményeket feltételeztek (magyarul Angelusz Róbert ismerteti részletesen – 2000). A felülbecslés egyik mechanizmusa a hamiskonszenzus-hatás lehet (Mullen et al., 1985), azaz az egyén elfogultan („Én”) feltételezi, hogy sokan mások („Te, illetve Ti”) hozzá hasonló vagy azonos véleménnyel rendelkeznek, vagyis egyazon társadalmi kategóriához tartoznak.

Intellektuális vagy véleményalkotási feladatok esetében a viszonyításhoz választott saját vagy referenciacsoport tagjainak értékeiről, attitűdjeiről, kapcsolatairól kialakult pozitív vélekedések vagy tényleges ismeretek növelik az egyén biztonságérzetét és önbizalmát azzal kapcsolatban, hogy a problémák esetében sikeres döntéseket tud hozni, és képes ellenőrizni maga körül a világot (Smith & Mackie, 1995). Ugyanakkor viszont az erősen eltérő társaskategória- jellemzőkkel leírható társadalmi csoportok esetében differenciálatlan negatív előfeltételezésekkel él (például Eveland et al., 1999). Ez hatással lehet arra, hogy a közvéleménynek milyen mértékű befolyásoló szerepet vélelmeznek egy populációban. Nem tapasztalható jelentős eltérés az „Énre”, illetve a populációs szinten feltételezett befolyásoló hatás között, ha a megkérdezett nem különbözteti meg magát a sokaságtól. Ellenben megjelenik az eltérés, ha a populáción belül jelentősen különböző társadalmi csoportok különböztethetők meg, és azok egy részével nem azonosul az egyén (Glynn & Ostmann, 1988). A hamis konszenzus annál erősebb, azaz a média hatására vonatkoztatva annál többen gondolják azt egy populációban, hogy őhozzájuk képest másokat befolyásol a média vagy a közvélemény, minél távolabbi populációt választanak az összehasonlításhoz.

Hipotézisek a harmadikszemély-hatás mechanizmusáról

A vélekedéseket szabályzó motivációs és kognitív, azaz mikroszintű mechanizmusok magyarázataként több elméletet is érdemes megemlíteni (Perloff, 2002). A dominánsnak tekinthető interpretáció szerint a harmadikszemély-hatás annak következménye, hogy az ember hajlamos önmagát úgy érzékelni, hogy azáltal jónak tűnjön, de legalábbis jobbnak látszódjon, mint mások. A kognitív szociálpszichológiában hasonló hatásmechanizmust tulajdonítanak a „jobb, mint az átlag-effektusnak” (Alicke et al., 1995), valamint a lefelé történő összehasonlításnak, azaz az egyén azon törekvésével, hogy bizonyos jellegek mentén olyan összehasonlítást tehessen másokkal, amely során magát azokhoz viszonyítva jobbnak értékelhesse, ezáltal megőrizhesse pszichológiai jólétét (Wills, 1981). Szintén közel áll a fent említett önnövelő motivációhoz az optimista elfogultság (Weinstein, 1980, 1989), amely szerint az egyén meggyőződése, hogy másokhoz képest gyakrabban szerez pozitív tapasztalatokat, míg a tőle eltérő mások vonzódnak a negatív eseményekhez.

Miközben elismeri az ember, hogy a média hatással van rá, egyben feltételezi, hogy e kommunikációs hatásokkal szemben ugyanakkor énje védett. Ezzel szemben másoknál, különösen, ha azok társadalmi szempontból negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, feltételezi a kommunikáció iránti hiszékenységet. Andsager és White (2007) az önfelértékelés motivációját (Brown, 1986) tekinti a harmadikszemély-hatás mechanizmusa legmeggyőzőbb magyarázatának.

A második lehetséges magyarázat szerint az emberek azon szükségletük által motiváltak, hogy az életük során a kiszámíthatatlan eseményeket az ellenőrzésük alatt tartsák. Ez tulajdonképpen azon törekvésnek a része, hogy az ember a vele történő, illetve a körülötte zajló eseményeket, ha lehet, igyekszik kézben tartani (Smith & Mackie, 2000). Ha tehát elfogadnánk, hogy a média erősen befolyásolja gondolatainkat, világképünket, viselkedésünket, akkor a reménytelenül kiszolgáltatottság tudata lelki összeomláshoz vezetne, de legalábbis kognitív disszonanciát eredményezne. Ha azonban hiszünk abban, hogy képesek vagyunk a médiával szemben megvédeni az énünket, hatékonyságunk tudatában élhetjük a mindennapjainkat a médiával átszőtt világban. Sőt használni tudjuk a médiumokat, ami által kielégültséghez juthatunk, végül értelmesen és sikeresen beépíthetjük az életünkbe.

A harmadik, meglehetősen spekulatív, nehezen igazolható pszichodinamikus magyarázat szerint az egyén a média folyamatos hatása alatt áll (Perloff, 2002). E hatásnak gyakran nincs is tudatában, illetve többnyire képtelen tudatosan elfogadni e befolyást. Ha az ember fel- és beismerné, sőt elfogadná a média befolyásoló hatását, az megkérdőjelezné, alááshatná saját, józan ítélőképességébe vetett hitét. Nem is beszélve arról, hogy ez egyben negatív hatással lenne a környezet ellenőrzésével kapcsolatos percepciójára is. Védekezésképpen az egyén a média hatásának másokra irányuló projekciójával igyekszik megóvni énjét, ezáltal távolítja el magát énjének nem kívánt összetevőitől. Az egyén negatívnak ítélt viselkedésének másokra irányuló énvédő projekciója lehetővé teszi az egyén számára, hogy ne kelljen szembesülnie és elfogadnia énjének – például éppen a média hatása által – torzult részeit (Schimel et al., 2000).

A negyedik hipotézis szerint a harmadikszemély-hatás elsősorban nem motivációs tényezőkkel, hanem az információkezeléssel áll összefüggésben, azaz kognitív jellegű tényezők függvénye. A feltételezések szerint mások („They”) médiával kapcsolatos befolyásolhatóságát az attribúciós eljárási elfogultság vagy torzítás következtében ítéljük meg magunkhoz képest eltérőnek. A cselekvő-megfigyelő torzítás (Jones & Nisbett, 1971) lényege, hogy az emberek önmaguk cselekvésének, döntésalakulásának okaiként – például sikeres tömegkommunikációs befolyás nyomán megváltozott vélemény esetén – külső tényezők szerepét hangsúlyozzák, míg mások esetében úgy vélekednek, hogy a személyiségjegyek a meghatározók. Gunter (1991) kísérletében megfigyelte, hogy a rágalmazó újságcikknél a hírforrás megbízhatóságának minősége, mint külső tényező, szerepet játszott vizsgálati alanyainál annak megítélésében, hogy milyen mértékű hatást gyakorolna rájuk az írás. Továbbá a kísérleti személyek úgy vélték, hogy a másokra, azaz a „harmadik” személyekre őhozzájuk képest erőteljesebb hatást gyakorolnának az írások, és ezt a feltételezett hatást jellembeli hiányossággal (például hiszékenységgel) indokolták. Vagyis az egyén azt gondolja, hogy míg ő átlátja, érti a médiaeseményeket és -közléseket, mások kritikátlanul hitelt adnak azoknak.

Az ötödik kognitív jellegű interpretáció a sémaelméletre épül (Perloff, 1996). Az ember („Én”) olyan médiahatás-sémával rendelkezik, amelyben a közönség („Ők”) a média mágikuslövedék- vagy injekcióstű-hatás koncepciója szerinti „passzív birka” (az utóbbi Perloff megfogalmazása). Amikor valakinek felteszik a kérdést, becsülje meg, milyen hatással van rá a média, ezek a sémák aktiválódnak, és meghatározzák a kérdésekre adott válaszokat. Mindez attól függetlenül történik így, hogy a kérdéseket magánbeszélgetések vagy éppen tesztfeladatok keretében teszik fel (Eveland et al., 1999; McLeod et al., 1997). Tehát az azzal kapcsolatos vélekedés kialakítása során, hogy hozzánk képest másokra milyen mértékben hat a média, a sémák mint egyszerű heurisztikák befolyásolják a percepciót és az információfeldolgozást.

Perloff (2002) szerint a hatodik lehetséges magyarázat azzal kapcsolatos, hogy az emberek (azaz a nézők, az olvasók, a hallgatók) számára saját kognitív folyamataik csak igen korlátozottan férhetők hozzá (Nisbett & Wilson, 1977). Mivel a média befolyásával kapcsolatban rendelkeznek a másokra gyakorolt hatásokra vonatkozó sémákkal, azok jellegét, mértékét „meg tudják becsülni”. Ugyanakkor saját magunkkal kapcsolatban vagy a közönségről alkotott sémához kell nyúlnunk, vagy – a hiányzó információk következtében – óhatatlanul heurisztikák alkalmazására kényszerülünk.

Érdemes még megemlíteni, hogy Sparks (2006) a harmadikszemély-hatás magyarázatával kapcsolatban utal Zimbardo, Ebbesen és Maslach (1977) elméletére. A szerzők szerint a személyes sérthetetlenség illúziójából következően az agymosással korábban nem találkozó személy úgy véli, hogy másokkal ellentétben őrá hatástalan az ilyen jellegű manipulációs eljárás. Vagyis az emberek úgy vélik, védettek a teljes nézet- és értékrendet átalakító pszichológiai befolyásolással szemben. Sparks szerint a sérthetetlenség illúziójához hasonlóan a harmadikszemély-hatás esetében is veszélyes lehet az egyénre, ha azt az illúziót dédelgeti, hogy csak mások képtelenek védekezni a befolyásolási és manipulációs hatásokkal szemben. Ugyanakkor Wei Lo és Lu (2008) megállapította, ha az emberek felismerik, hogy a hírben megjelenő esemény rájuk nézve is veszélyes (például ilyen a madárinfluenza), ebből következően csökken az önmaguk és a mások közötti különbségtétel mértéke. Ez azonban nem szünteti meg azt a vélekedést, hogy másokban erősebb félelmet kelt a kérdéses hír.

Vélekedések információhiány esetében

Az elmélet megfogalmazását követő években a harmadikszemély-hatást univerzális, minden tömegkommunikációs folyamat, mondhatni, immanens részét képező viszonyulásnak tartották a kutatók.6 Az elmúlt két évtized kutatásai egyre nyilvánvalóbbá tették, hogy a hatással kapcsolatos (laikus, illetve nyilvánvalóan a szakértői) vélekedések a média hatásáról attól függenek, hogy milyen jellegű maga a műsor, illetve a hír, milyen maga a médium, a befogadó társadalmi, kulturális helyzete, képzettsége, attitűdje, a hírrel kapcsolatos érintettsége, érdekeltsége a médiumokkal, a műsorokkal és másokkal kapcsolatban.

Több, az 1980-as és az 1990-es évek fordulóján végzett vizsgálat során jelentős eltérést mutattak ki a harmadikszemély-hatás vélekedésében. Egy-egy populáción belül a megkérdezettek jelentős része közel azonos mértékű (kicsi vagy éppen nagy) hatást tételezett fel önmaga, illetve a harmadik személyek esetében, míg nem kevesen ellentétes harmadikszemély-hatást mutattak. Utóbbiak erősebb hatást gondoltak saját magukra nézve, gyengébbet másokra (Lasorsa, 1992).

A világ percepcióját és a megszerzett információ feldolgozását meghatározza az a mechanizmus, amely az evolúció során alkalmazkodást elősegítő válaszok létrehozására szelektálódott. A világ megismerése nem az érzékszervekkel, hanem az erre felkészült agy által történik (Pinker, 1997). Az elme információkezelésben játszott szerepének talán leglátványosabb változatai a kognitív elfogultságok vagy torzítások. Ezek a sajátos információkezelési „tévedések” alapvetően akkor játszanak szerepet, amikor az egyén olyan helyzetben von le következtetéseket, illetve alkalmaz vélekedéseket, ha a megfelelő logikus döntésekhez szükséges információ nem elegendő vagy egyáltalán nem áll rendelkezésére (Haselton et al., 2005).

Tversky és Kahneman szerint a valószínűségi előfordulással bekövetkező jelenségek kognitív értelmezésénél döntési hibák következnek be, amelyeket heurisztikus torzításoknak neveznek (Kahneman & Tversky, 1973, 1996; Tversky & Kahneman, 1971, 1974). Szerintük a heurisztikus ítéletek többsége nem a hétköznapi értelem szerinti torzítások, tévedések, hanem a hiányos információs helyzetekben segítik elő a döntéshozatalt. Éppen abból következően, hogy igen kevés és legtöbbször a könnyen hozzáférhető, illetve percepiálható, ugyanakkor egy esetleges racionális megfontolásnál nem lényegi információra támaszkodunk a döntéshozatal során, a heurisztikus eljárások nemritkán téves ítéleteket is eredményeznek. Mások szerint a döntési hibák nem egy meghatározott kognitív eljárásnak, megítélési torzításnak, elfogultságnak a következményei, hanem a valószínűség koncepciójának, azaz a vélekedések szubjektív mérlegelésének származékai (Gigerenzen, 1991, 1996). A heurisztikák alkalmazása olyan ökológiai feltételek mentén hatékony, amelyek kevés információ mellett szinte azonnali válaszokat követelnek meg. Ez a gyors válaszadási készség egyben hozzájárulhat az Én felértékeléséhez, vagyis azon meggyőződésből is táplálkozhat, hogy másokkal szemben én azonnal tudom, hogy mi a helyzet, mit kell tennem („Én”), vagy mit kell tenned/tennetek/tennünk („Te”/„Ti”) (Andsager & White, 2007). Ugyanakkor Paek, Pan, Sun, Abisaid és Houden (2005) szerint a heurisztikus döntések, azaz a harmadikszemély-hatások feltételezése valóban kognitív tévedések, amelyek a bizonytalan helyzetekből következnek. Ilyenkor a rendelkezésre álló szűkös információ megakadályozza a médiameggyőzés (mindkét félre nézve – Én és Ők) gyenge hatásfokának megbízható felismerését, és az én, illetve a mások közötti különbségtételben jelentkező szakadék csökkentését. A bizonytalanságcsökkentés elvéből következően a hiányos információ heurisztikák alkalmazását eredményezi, így a harmadikszemély-hatás a társas címkézések alapján történő társadalmi megítéléshez, valamint megkülönböztetéshez vezet. Ez különösen akkor hangsúlyos, ha a médiatartalom és a mások, a kívülállók csoportja egyaránt erős normatív megítélés alá esnek. Ebben az esetben éppen nem heurisztikus, hanem szisztematikus, azaz racionális döntéssé válik a harmadikszemély-hatás mechanizmus. A jól azonosítható (és nem differenciálatlan), valamint bizonyos műsortípusok esetében meghatározott médiaviszonyulással jellemzett csoportoknál hajlamosak az emberek erős befolyásoltságot feltételezni (Reid & Hogg, 2005).

Valóban egyre agresszívabb társadalomban élünk? A gyilkosság történeti háttere

A harmadikszemély-hatás jellegű vélekedést felerősíti a világ egyre erőszakosabb voltával kapcsolatos közbeszéd. Mekkora a diszkrepancia a percepiált és a való világ között? A harmadikszemély-hatás kialakulásának oka a valóságban vagy a szubjektumban keresendő? Mennyire tekinthető a modern társadalom agresszívnak? Kevesebb vagy több gyilkosságot követnek el napjainkban, mint a múltban?

A történeti kriminológiában nagy vita van azzal kapcsolatban, hogy az elmúlt évszázadok során milyen gyakori lehetett a bűnözés, hogyan változott a gyilkosságok elkövetésének száma az évszázadok során. Nos, a bizonyítékok arra utalnak, hogy a középkorban messze magasabb volt az emberöléseknek a lakosság számához viszonyított aránya, mint napjainkban.7 Manuel Eisner (2003) szerint területtől függően hússzor, Európa egyes részein százszor több gyilkosságot követtek el, mint napjainkban. A gyilkosságok száma a nyugat- és közép-európai esetekhez képest magasabb volt a peremvidékeken, valamint keleten és a Balkánon. Monkkonen (2001) szerint ezek az arányszámok a valóságban minden bizonnyal magasabbak lehettek. Véleménye szerint az antropológiai leletek vizsgálatai (azaz a csontmaradványokon megfigyelhető sérülések) arra utalnak, hogy az elkövetett bűncselekményeknek mindössze tíz százaléka került a bíróságok elé.

Jelentősen befolyásolhatja az adatokat, hogy mit tekintettek gyilkosságnak évszázadokkal ezelőtt. Van-e különbség a mai, illetve a középkori gyilkosságkoncepciók között? Ez persze felvet további kérdéseket is. Léteztek-e a meghatározásban kulturális különbségek? Milyen cselekményeket tekintettek elfogadhatónak, illetve elfogadhatatlannak? Ezekből következik az a kérdés is, hogy mit tartottak erőszakosnak?

További gondot jelent az elkövetett gyilkosságok típusainak meghatározása. Eisner megemlíti, hogy sokszor jelent problémát az esetek tipológiai beosztása. A tanulmány szempontjából nyilvánvalóan fontos megkülönböztetni a személyközi konfliktusok, a vagyonszerzés és a más hasonló okból elkövetett emberölési eseteket például az újszülöttgyilkosságoktól. A utóbbiak elkövetői azonban alapvetően az anyák, tehát ha meghatározható, hogy az elkövetők férfiak vagy nők, az összehasonlítás alapján levont következtetések megbízhatóbbaknak tekinthetők. Ez azért lehet lényeges, mert a számunkra fontos agressziótípusok (amelyek összekapcsolhatók a jelenkori média hatásaival és a többnyire alkalmazott erőszakkoncepcióval) alapvetően a férfiak által elkövetett bűncselekményekben reprezentálódnak.

Eisner (2003) szerint nincs ok azt feltételezni, hogy a gyilkosság évszázadokkal korábbi koncepciója eltérne mai felfogásunktól. Philippe de Beaumanoir, aki a 13. században a francia kancellária hivatalnoka volt, a következőképpen határozta meg a gyilkosságot: „Gyilkosság az, amikor valaki megöli a másikat a harc hevében, amely során a feszültség sértegetéssé, a sértegetés harccá válik, és amelyben az egyik fél gyakran meghal.”8

Több vizsgálat is alátámasztja azt a vélekedést, hogy a gyilkosságok száma és arányának alakulása megbízhatóan jelzi más erőszakos bűncselekmények (rablás, nemi erőszak, garázdaság) elkövetésének az alakulását (nemzetközi összehasonlítás alapján Eisner, 2002; az USA-ban elkövetett esetek alapján Langan & Farrington, 1998).9

Az emberölési esetek magasabb halálozási aránya elvileg az orvosi technika fejletlenségéből is következhetett, mondja Eisner, de több vizsgálat is alátámasztja, hogy az áldozatok 30-40 százaléka a jelenkori ellátási viszonyok mellett sem lenne megmenthető, és szintén ekkora arányuknak lenne csak minimálisan több esélye a túlélésre.

Eisner (2003) tehát arra hívja fel a figyelmet: több európai terület kriminalisztikai adatai is jelzik, hogy az évszázadok során az elkövetett gyilkosságok száma gyakorlatilag mindenütt csökkent. Ezen általános tendencia mögötti alapvető változás a férfiak közötti, valamint a vagyonosak „személyközi konfliktusai” (Eisner megfogalmazását idézve) során tapasztalt emberölések számának jelentős visszaesése. Biztosan állíthatjuk, noha ellenőrzésre várna egy ilyen hipotézis, hogy mindebben az általános jólét, valamint a politikai és gazdasági stabilitás növekedése játszhatott szerepet. Eisner egyébként Elias (1978) elméletére hivatkozva a civilizáltság növekedését tekinti a meghatározó tényezőnek, amely szerepet játszott az ellenfél megölése helyett a konfliktusok kevésbé agresszív megoldásainak alkalmazásában.

Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a média negatív hatásával kapcsolatos félelmek okait nem az aktuális valóságban zajló eseményekben kell keresnünk.

Az agressziótól való félelem adaptív szabályozó mechanizmusa

Az agressziótól, az erőszaktól való félelem megfogalmazása messze a történelmi múltban ered. Mai változatai egyikének tekinthetjük a médiaerőszak veszélyeiről szóló, lassan száz éve tartó diskurzust (Bajomi-Lázár, 2004). A médiahatás-kutatás egymást követő periódusainak minden felfogásbeli különbsége ellenére többé-kevésbé folyamatos maradt az a meggyőződés, hogy a tömegkommunikáció sugallja és gerjeszti az agresszió alkalmazását.

Érdemes azonban elgondolkodni azon, hogy e félelmek szerveződését, irányultságát befolyásolják-e olyan tényezők, amelyek az evolúciós viselkedéstudományok tárgykörébe tartoznak. Képes-e releváns állítások vagy tesztelhető hipotézisek felállítására az evolúciós pszichológia? A kérdésfeltevés azonban nem veszélytelen. Egy lehetséges magyarázó modell a felelősség hatékony elhárítását okozhatja, vagy a rá való hivatkozás akár inspirálhatja a meglévő vagy készülő szabályozások elvetését: azt sugallhatja, hogy nincs igazán szükség a szabályozásra, mert a félelmek eredeti okai a társadalom és a kultúra kialakulásával, fejlődésével érvényüket vesztették. De a másik oldal is találhat benne kapaszkodót saját álláspontja igazolására. A befolyásolás hatásától való félelem a múltból ered, reális mechanizmusokon alapul, amelyek adaptív szerepe a védekezés, a felesleges kockázatvállalás és a kár elkerülése. Íme itt az ok, ami indokolja a média szorosabb szabályozását és ellenőrzését.

Lássuk tehát Haselton és Buss (2000) hibakezelő elméletét (error management theory), amely igencsak friss, így a médiaerőszak-vitában csak hipotézisek felállításában segíthet bennünket, hiányzik a megerősítő empirikus igazolás. Az elmélet azonban – mint Haselton és Buss megmutatták – tesztelhető. Alkalmazásával az agresszió kockázatát elkerülő, az erőszakos viselkedéssel szembeni attitűdöt aktiváló kognitív mechanizmus szerepe helyezhető szelekciós dimenzióba.

A koncepció megértéséhez tegyünk egy kis kerülőt. A hibakezelő elméletet Martie Haselton & David Buss (2000) a nemek közötti interakciók kommunikációs mechanizmusán tesztelték. Azt tapasztalták, hogy a párválasztáshoz kötődő döntésekben olyan tévedések valósulnak meg, amelyek adaptív szabályok szerint értelmezhetők, és feltételezhetően szelekciós előnyt biztosítottak birtokosának.

A szexuális szándékok esetében megfigyelhető egy téves megítélés, vagyis hogy a férfiak hajlamosak túlértékelni a nők nemi kapcsolatra való hajlandóságát. Ezt Abbey (1982) a nemi szocializáció, az eltérő nemi sztereotípiák negatív következményének tekintette. Vagyis az ő megítélése alapján a nemek között tapasztalható, a nemi vággyal kapcsolatos döntési mechanizmust inkább egy szisztematikus kognitív eljárás következményének tekinthetnénk, mint kognitív torzításon alapuló heurisztikus folyamatnak.

Buss és Haselton evolúciós okokat határoztak meg a mechanizmus létrejötténél. Jósolható következetességgel ismétlődő helyzetekben, ahol a döntések erős szelekciós nyomásnak vannak kitéve, adaptív előnyt jelenhet, ha az emberi elmében olyan döntési algoritmusok evolválódnak, amelyek bizonyos típusú hibákat másokhoz képest inkább elkövetnek (Cosmides & Tooby 1996). A hibakezelő elmélet szerint a döntéshozatal során kétféle hiba következhet be. Az egyik a pozitív tévedés (elfogadni egy vélekedést, amely hibás), és a negatív tévedés (nem elfogadni, azaz elvetni egy vélekedést, amely igaz). Egy lehetséges pontosabb ítélettel azonban a döntéshozó nem tudja egyszerre mindkét hiba költségét csökkenteni. Csak az egyik esetében mérsékelheti a kockázatot, de az azzal jár, hogy a másik típusnál növekszik a veszteség. Ha tehát az egyik tévedést a precízebb mérlegeléssel minimalizáljuk, az óhatatlanul azzal jár, hogy a másik típusú hibánál növekedni fog a tévedés esélye. Azt a hibát „érdemes” tehát elkövetni, amelyik kisebb kockázattal jár.

Az első típusú hiba (a pozitív tévedés) a legtöbbször nagyobb veszteséggel jár, mint a második típusú, a hibázás. Ezért az ember arra törekszik, hogy például a pozitív tévedés következményeit csökkentendő, növelje a negatív tévedésnél a kockázatot. A tudományos kutatásban az első típusú hiba a felállított hipotézis tesztelése (elfogadni a hipotézist, ami nem igaz), amely esetben a tévedés súlyos következményekkel járhat. Ezért inkább a hipotézis felállítását végzik kevésbé precízen (elvetni egy vélekedést, amely igaz), mert egy vagy több hibás hipotézis megfogalmazása és ellenőrzése nem okozhat annyi bajt, mint bármelyiknek is a felületes statisztikai tesztelése.

A tűzvédelmi rendszereknél fordított a helyzet. A nagyszámú téves riasztás a túl érzékenyre állított riasztó aktiválódásai miatt kisebb kárt okoz, mintha a kevésbé pontos (és zavaró) beállítás miatt „elnéz” egy valódi tüzet.

Ha Buss és Haselton szerint a szexuális motiváltság nemhez kötődő megítélési torzítását az elmélet szerint értékeljük, fontos megállapításokat tehetünk. A nők esetében adaptív előnyt jelenthet, ha a döntéshozó pszichológiai algoritmusa precízebb az első típusú döntés esetében. A pozitív hiba, vagyis az, ha a férfi szexuális motiváltságát magasnak ítéli, azzal a következménnyel járhat, hogy a kevésbé motivált férfi nem tart ki mellette, nem nyújt segítséget a megszülető gyerek gondozásánál. A negatív hiba, vagyis az, ha alulbecsüli a férfi szándékait, nem okoz nagyobb kockázatot, mert legfeljebb egy potenciális partnert veszít el, de lehetősége van a későbbiekben egy másikra. A lassú vagy hosszú távú reproduktív stratégiával rendelkező félnek mindig több lehetősége van partnert választani, mint a gyors vagy rövid idejű stratégiát folytató nemnek.10

A férfiak esetében a téves döntések költségeloszlása a nőkéhez képest ellentétes képet mutat. A pozitív tévedés (I. típusú hiba) azt eredményezi, hogy túlbecsülik a nők szexuális (reproduktív) hajlandóságát, ami azt eredményezheti, hogy gyakran kerülnek szembe az értetlenséggel és a visszautasítással. Ennek költségei azonban elhanyagolhatók ahhoz képest, ha nem jutnak reproduktív partnerhez. Ha alulbecsülik a nők motiváltságát (II. típusú hiba), elszalaszthatnak olyan nőt, nőket, akik potenciális partnerek, általuk növelhetnék reproduktív sikerüket. Adaptív előnnyel járhat tehát, hogy a partnerválasztásnál a férfiak túlbecsüljék, illetve szexuális üzenetnek értelmezzék a nők baráti kommunikációját, kevésbé legyenek érzékenyek a nem verbális jelzések differenciálásánál. A nők számára éppen a magasabb differenciálóképesség teszi lehetővé, hogy csökkentsék a magányos terhesség kockázatát, vagyis a pozitív-negatív tévedési mechanizmus esetében az előbbinél, tehát az I. típusú hibánál előnyös, ha evolválódik az erőteljesebb differenciálóképesség, vagyis hibakiküszöbölő algoritmus.

Közismert, hogy a médiaagresszió és a vizsgálatok során tapasztalható agresszióváltozás között meglehetősen alacsony korrelációs értékeket mutatnak ki a kutatások. Ha a médiának tulajdonított negatív hatás mértékének eltúlzási okait szeretnénk megismerni, érdemes a döntéshozatallal kapcsolatos pszichológiai elméletek felé fordulni. Azok szerint a téves döntések – tekintsük első lépésként a média negatív hatásának feltételezését – az egyén hiányos tapasztalataira, a társas, társadalmi közegéből eredő téves információk iránti fogékonyságára, illetve a fent említett heurisztikus döntéseken alapuló harmadikszemély-hatásokra vezethetők vissza. Származhatnak ugyanakkor a folyamatok torzított percepciójából is, vagyis a nem negatív hatások negatív megítéléséből vagy például csupán a vélekedést alátámasztó információk torzítottan szelektív figyelembevételéből is. Abban az esetben, ha az I. típusú hiba következik be, azaz túlértékeljük a médiából származó kockázatokat, pozitív tévedést követünk el. A következménye a túlzott félelem negatív, azaz a harmadikszemély-hatás tulajdonítása, a bizalmatlanság és a „túlzott” szabályozás követelése. George Gerbner kultivációs elméletéhez kapcsolódó kutatásai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a médiában bemutatott, a valóságosnál gyakoribbnak érzékelt brutalitás, erőszak, torz világszemlélet kialakulását eredményezheti.

Az emberek veszélyesebbnek, félelmetesebbnek ítélik meg a világot, mint amilyen az valójában. Könnyebben fogadják el a szigorú szabályozást és erősebb hatalmat igényelnek. Ez alapvetően a „megszállott”, nem szelektáló médiafogyasztóra jellemző. Az idősek, elsősorban a nők, jelentős arányban képezik ezt a társadalmi csoportot.

A hibakezelő elmélet alapján nyilvánvaló, hogy azoknak jelenthet szelektív előnyt veszélyesebbnek ítélni a környezetet, akik kevésbé képesek magukat megvédeni. Felállíthatunk több tesztelendő és ellenőrizhető hipotézist is:

(1) Azok látnak nagyobb veszélyt a tömegkommunikációban, azok ítélik meg erőteljesebbnek a hatását, azokra jellemző a harmadikszemély-hatás elméletnek az érvényesülése, akik magasabb társadalmi státusban a fennálló forráselosztás stabilizálásában érdekeltek.

(2) Várhatóan adott életkor, társadalmi státus és iskolai végzettség esetében a nők nagyobb kockázatot tulajdonítanak a tömegkommunikációban megjelenített agressziónak, mint a férfiak.

(3) A fiatalok, különösen a fiúk kisebb negatív hatást tételeznek a médiának, mint az idősek.

(4) Végül, a magányosak nagyobb kockázati tényezőnek ítélik meg a médiaagressziót, mint a kiterjedt társas kapcsolatú egyének.

Nézzük meg azért a kérdés másik felét is. A negatív tévedés (II. típusú hiba) esetében nagyobb a hibás döntéssel együtt járó kockázat (elvetni egy vélekedést, amely igaz). Alulértékelve a média negatív hatását, az esetleg valóban feszültséget kiváltó, agresszív viselkedést aktiváló médiareprezentációk rettentő károkat okozhatnak. Más szóval: az említett közönségtípusoknak előnyösebb túlzott szigort elvárniuk a szabályozásban, mint arra ösztökélniük a kutatókat, hogy a lehető legpontosabban „mérjék ki” a befolyás mértékét, hogy ahhoz igazítsák a politikai döntéshozók és az államigazgatási szakemberek a rendeleteket és törvényeket. Nyilvánvaló azonban, hogy a túlszabályozás a másik fél számára felesleges korlátokat jelenthet, és annak áthágására ösztönöz.

A politikus vagy a magát veszélyeztetettnek, kiszolgáltatottnak vélő néző érdekelt abban, hogy az „erőszakkal” jellemezzen vagy éppen a „káros” politikai befolyásra fogékonynak ítéljen társadalmi csoportokat mint médiaközönséget. A szélsőségesnek láttatott csoportokkal kapcsolatos attitűd, a róluk szóló kommunikáció akár a végletekig fokozhatja a támogatókban a harmadikszemély-heurisztikák alkalmazását, amely a kérdéses rétegek akár szélsőségesen leegyszerűsített, sztereotipizált képét vonhatja magával (Millar & Tesser, 1986). Ugyanakkor a felkészült hívek differenciált sémái a médiának „kiszolgáltatott” nézői csoportokat mind markánsabb jellemzőkkel társítják, ami a velük kapcsolatos attitűdök szélsőségesebb változatait eredményezheti. Egyre biztosabb ezáltal tehát a meggyőződés, hogy a kiszolgáltatottakat meg kell védeni a médiától. Ne feledjük, hogy ezeket a törekvéseket többnyire a természetes alkalmazkodás és védekezés motiválja. Ugyanakkor nem kétséges, hogy a határ nem éles a védekezés és a politikai manipuláció között. Hisz a fentivel ellentétes költség–nyereség viszonyok jellemzik a média politikai befolyásával kapcsolatos vélekedéseket. Kevésbé kockázatos hinni az erős hatásban, és törekedni a média irányítására, mint elhanyagolva az esetleges befolyást nagyot bukni.

Befejezés

Függetlenül azonban attól, hogy van-e hatása a médiában látható agresszív műsoroknak, és az milyen mértékű, nem meglepő, hogy több kutató is felhívja a figyelmet a politikusok felelősségére. A probléma megértése helyett a politikus és a középosztály értékrendjét képviselő aktivista – megriadva az alsó osztály erőszakos, destruktív és egyre növekvő tömegétől – a média ellenőrzésének megszerzésére törekszik. Saját, hirdetett erkölcséből kiindulva jogot formál arra, hogy a társadalmat és az alsó rétegeket önmagától is megvédje (Livingston, 1996).

Nyilvánvaló, hogy a médiaerőszak-viták ismételt gerjesztése helyett az agresszió csökkentése érdekében sokkal hatékonyabb szociálpolitikai lépéseket kellene életbe léptetniük. Ezek elengedhetetlenek, sőt gyakorlatilag előfeltételeinek tűnnek abból a szempontból, hogy az erőszakcsökkentő szociális segítő és mediátori programokat a siker reményével lehessen alkalmazni (Junger et al., 2007).

Tudjuk, hogy a politikusok döntéseit és programjait alapvetően determinálják meg-, illetve újraválasztásukkal kapcsolatos érdekeik. Nem meglepő, hogy ebből a szempontból egyszerűbb, gyakorlatilag kockázatmentes, egyben költségkímélő is látványos kampányokkal a médiumokra hárítani az agresszió miatti felelősséget. Ehhez képest sokkal problematikusabb financiális szempontból kockázatosnak ítélt, máshonnan elvont összegekkel a szociális biztonság megteremtése érdekében az erőszakot és a bűnözést megelőzendő, hatékonyabb társadalmi programokkal előállni.

Bibliográfia

Abbey, A. (1982): Sex Differences in Attributions for Friendly Behavior: Do Males Misperceive Females' Friendliness? Journal of Personality and Social Psychology, 42: 830–838.

Alicke, M. D. & Klotz, M. L. & Breitenbecher, D. L. & Yurak, T. J. & Vredenburg, D. S. (1995): Personal Contact, Individuation, and the Better-than-average Effect. Journal of Personality and Social Psychology, 68, 804–825.

Anderson J. A. (2008): Introduction. American Behavioral Sciences, 51: 1059–1060.

Anderson, C. A. & Berkowitz, L. & Donnerstein, E. & Huesmann, L. R. & Johnson, J. D. & Linz, D. & Malamuth, N. M. & Wartella, E. (2003): The Influence of Media Violence on Youth. Psychological Science in the Public Interest, 4: 81–110.

Andsager, J. L. & White, H. A. (2007): Self Versus Others. Media, Mesages, and the Third-Person Effect. Mahwah, NJ: Lawrence Erlbaum Associates.

Angelusz R. (2000): A láthatóság görbe tükrei. Társadalompolitikai tanulmányok. Budapest: Új Mandátum.

Bajomi-Lázár P. (2004): A médiapesszimisták. Élet és Irodalom, november 26.

Bajomi-Lázár P. (2006): Média és társadalom. Budapest: PrintXBudavár Zrt. & Médiakutató Alapítvány.

Bandura, A. (1965): Influence of Models' Reinforcement Contingencies on the Acquisition of Imitative Responses. Journal of Personality and Social Psychology, 1: 589–595.

Bandura, A. (1973): Aggression: A Social Learning Analysis. Englewood Cliffs, NJ: Prentice Hall.

Bandura, A. (1986): Social Foundations of Thouht and Action: A Social Cognitive Theory. Upper Saddle River, NJ: Prentice Hall.

Bandura, A. & Ross, D. & Ross, S. A. (1961): Transmission of Aggression through Imitation of Aggressive Models. Journal of Abnormal and Social Psychology, 63, 575–582.

Bandura, A. & Ross, D. & Ross, S. A. (1963a): A Comparative Test of the Status Envy, Social Power, and Secondary Reinforcement Theories of Identificatory Learning. Journal of Abnormal and Social Psychology, 67, 527–534.

Bandura, A. & Ross, D. & Ross, S. A. (1963b): Imitation of Film- Mediated Aggressive Models. Journal of Abnormal and Social Psychology, 66, 3–11.

Bandura, A. & Ross, D. & Ross, S. A. (1963c): Vicarious Reinforcement and Imitative Learning. Journal of Abnormal and Social Psychology, 67, 601–607.

Bereczkei T. (2003): Evolúciós pszichológia. Budapest: Osiris.

Berelson, B. R. & Lazarsfeld, P. F. & McPhee, W. N. (1954): Voting: A study of opinion formation in a presidental campaign. Chicago, IL: University of Chicago Press.

Berkowitz, L. (1984): Some Effects of Thoughts on the Anti- and Prosocial Influences of Media Events: A Cognitive Neoassociationistic Analysis. Psychological Bulletin, 95: 410–427.

Berkowitz, L. (1993): Aggression: Its Causes, Consequences, and Control. New York: McGraw–Hill.

Brown, J. D. (1986): Evaluation of Self and Others: Self Enhancement Bias in Social Judgment. Social Cognition, 4, 353–376.

Buss, D. M. (1995): Evolutionary Psychology: A New Paradigm for Psychological Science. Psychological Inquiry, 6: 1–30. [Evolúciós pszichológia: Új paradigma a pszichológia tudománya számára. In: Pléh Cs. & Csányi V. & Bereczkei T., szerk. (2001): Lélek és evolúció. Az evolúciós szemlélet és a pszichológia. Budapest: Osiris, 376–425.]

Buss, D. M. & Kenrick, D. T. (1998): Evolutionary Social Psychology. In: Gilbert, D. T. & Fiske, S. T. & Lindzey, G. (eds): Handbook of Social Psychology (Vol. 2, 4th edition.). New York: McGraw–Hill. 982–1026.

Campbell, A. (1999): Staying Alive: Evolution, Culture, and Women's Intrasexual Aggression. Behavioral and Brian Sciences, 22: 203–214.

Chia, S. C. & Lu, K-H. & McLeod, D. M. (2004): Sex, Lies, and Video Compact Disc: A Case Study on Third-Person Perception and Motivations for Media Censorship. Communication Research, 31: 109–130.

Cohen, J. & Weimann, G. (2008): Who's Afraid of Reality Shows? Exploring the Effects of Perceived Influence of Reality Shows and the Concern Over Their Social Effects on Willingness to Censor. Communication Research, 35: 382–397.

Cosmides, L. & Tooby, J. (1996): Are Humans Good Intuitive Statisticians After All? Rethinking Some Conclusions from the Literature on Judgment under Uncertainty. Cognition, 50: 41–77.

Coyne, S. (2007): Does Media Violence Cause Violent Crime? European Journal on Criminal Policy and Research, 13: 205–211.

Davison, W. P. (1983): The Third-Person Effect in Communication. Public Opinion Quarterly, 47, 1–15.

Draper, P. & Harpending, H. (1982): Father Absence and Reproductive Strategy: An Evolutionary Perspective. Journal of Anthropological Research, 38: 255–273.

Eibl-Eibesfeldt, I. (1970): Ethology, the Biology of Behavior. Holt: Rinehart & Winston.

Eibl-Eibesfeldt, I. (1979): Ritual and Ritualization from a Biological Perspective. In: von Cranach, M. & Foppa, F. (eds): Human Ethology. Claims and Limits of a New Discipline. Cambridge, Cambridge University Press, 3–55.

Eisner, M. (2002): Crime, Problem Drinking, and Drug Use: Patterns of Problem–behavior in Cross–national Perspective. Annals of the American Academy of Political and Social Science, 580: 201–225.

Eisner, M. (2003): Long-term Historical Trends in Violent Crime. In: Tonry, M. (ed.): Crime and Justice. A Review of Research, Vol. 30, Chicago and London: University of Chicago Press. 83–142.

Elias, N. (1978): The Civilizing Process. Vols. 1–2. Oxford: Oxford University Press. [A civilizáció folyamata. 2., javított kiadás. Budapest: Gondolat. 2004.]

Eller, J. D. (2006): Violence and Culture. Belmont, CA: Thomson & Wadsworth.

Eron, L. D. (1982): Parent-child Iinteraction, Television Violence and Aggression of Children. American Psychologist, 42: 435–442.

Eveland, W. P. & Nathanson, A. I. & Detenber, B. H. & McLeod, D. M. (1999): Rethinking the Social Distance Corollary: Perceived Likelihood of Expsoure and the Third-Person Perception. Communication Research, 26: 275–302.

Felson, R. B. (1996): Mass Media Effects on Violent Behavior. Annual Review of Sociology, 22: 103–128.

Fitzpatrik, M. A. & Caughlin, J. P. (2002): Interpersonal Communication in Family Relationships. In: Knapp, M. L. & Daly, J. A. (eds): Handbook of Interpersonal Communication. Third Edition. Thousand Oaks, Sage. 726–778.

Gatti, U. & Tremblay, R. E. (2005): Social Capital and Physical Violence. In: Temblay, R. E. & Hartup, W. W. & Archer, J. (eds): Developmental Origins of Aggression. New York and London: The Guilford Press. 398–424.

Gigerenzer, G. (1991): How to Make Cognitive Illusions Disappear: Beyond “Heuristics and Biases.” In: Stroebe, W. & Hewstone, M. (eds): European Review of Social Psychology, Vol. 2. Chichester, Wiley. 83–115.

Gigerenzer, G. (1996): On Narrow Norms and Vague Heuristics: A Rebuttal to Kahneman and Tversky. Psychological Review, 103: 592–596.

Glynn, C. J. & Ostman, R. E. (1988) Public Opinion about Public Opinion. Journalism Quarterly, 65, 299–306.

Graham, H. D. & Gurr, T. R. (1969): Violence in America: Historical and Comparative Perspective: A Report to the National Comission on the Causes and Prevetion of Violence. Washington, DC: Government Printing Office.

Grimes, T. & Bergen, L. (2008): The Epistemological Argument Against a Causal Relationship Between Media Violence and Sociopathic Behavior Among Psychologically Well Viewers. American Behavioral Sciences, 51: 1137–1154.

Grimes, T. & Anderson J. A. & Bergen, L. (2008): Media Violence and Aggression: Science and Ideology. Los Angeles, CA: Sage.

Gunther, A. C. (1991): What We Think Others Think: Cause and Consequence in the Third-Person Effect. Communication Research, 18, 355–372.

Gunther, A. C. (1995): Overrating the X-Rating: The Third-Person Perception and Support for Censorship of Pornogra­phy. Journal of Communication, 45: 21–39.

Gunther, A. C. (1998): The Persuasive Press Inference: Effects of Mass Media on Perceived Public Opinion. Communication Research, 25, 486–504.

Gunther, A. C. & Thorson, E. (1992): Perceived Persuasive Effects of Product Commercials and Public Service Announcments: Third-Person Effects in New Domains. Communication Research, 19, 574–596.

Haselton, M. G. & Buss, D. M. (2000): Error Management Theory: A New Perspective on Biases in Cross-sex Mind Reading. Journal of Personality and Social Psychology, 78: 81–91.

Haselton, M. G. & Nettle, D. & Andrews, P. W. (2005): The Evolution of Cognitive Bias. In: Buss, D. M. (ed.): The Handbook of Evolutionary Psychology. Hoboken, NJ: John Wiley & Sons, 724–746.

Huesman, L. R. (1988): An Information Processing Model for the Development of Aggression. Aggressive Behavior, 14: 13–24.

Huesmann, L. R. & Lagerspetz, K. & Eron, L. D (1984): Intervening Variables in the Television Violence-Aggression Rela­tion: Evidence from Two Countries. Developmental Psychology, 20: 746–775.

Huesmann, L. R. & Eron, L. D. & Lefkowitz, M. M. & Walder, L. O. (1984): Stability of Aggression over Time and Genera­tions. Developmental Psychology, 20, 1120–1134.

Jones, E. E. & Nisbett, R. E. (1972): The actor and the observer: Divergent perceptions of the causes of behavior. In: Jones, E. E. & Kanouse, D. & Kelley, H. H. & Nisbett, R. E. & Valins, S. & Weiner, B. (eds): Attribution: Perceiving the Causes of Behavior. Morristown, NJ: General Learning Press, 79–94.

Junger, M., Feder, L. & Côté, S. M., (2007): Policy Implications of Present Knowledge on the Development and Prevention of Physical Aggression. European Journal on Criminal Policy and Research, 13: 301–326.

Junger, M. & Feder, L. & Clay, J. & Côté, S. M. & Farrington, D. P. & Freiberg, K. & Genovés, V. G. & Homel, R. & Lösel, F. & Manning, M. & Mazerolle, P. & Santos, R. & Schmucker, M. & Sullivan, C. & Sutton, C. & van Yperen, T. & Tremblay, R. E. (2007): Preventing Violence in Seven Countries: Global Convergence in Policies. European Journal on Criminal Policy and Research, 13: 327–356.

Langan, P. A. & Farrington, D. P. (1998): Crime and Justice in the United States and in England and Wales, 1981–1996. Washington, DC: U.S. Department of Justice, Office of Justice Programs, Bureau of Justice Statistics.

Lasorsa, D. L. (1992): Policymakers and the Third-person Effect. In: Kennamer, J. D. (ed.): Public Opinion, the Press, and Public Policy. Westport, CT: Praeger. 163–175.

Lazarsfeld, P. F. & Berelson, B. & Gaudet, H. (1944): The People's Choice: How the Voter Makes Up His Mind in a Presidental Campaign. New York: Duell, Sloan & Pearce.

Lee, A. & Lee, E. B. (1939): The Fine Art of Propaganda: A Study of Father Coughlin's Speeches. New York, Harcourt, Brace.

Livingstone, S. (1996): On the Continuing Problem of Media Effects. In: Curran, J. & Gurevitch, M. (eds): Mass Media and Society. London: Arnold, 305–324.

Kahneman, D. & Tversky, A. (1973): On the Psychology of Prediction. Psychological Review, 80: 237–251.

Kahneman, D. & Tversky, A. (1996): On the Reality of Cognitive Illusions. Psychological Review, 103: 582–591.

Mascie-Taylor, C. G. N. (1988): Assortative Mating for Psychometric Characters. In: Mascie-Taylor, C. G. N. & Boyce, A. J. (eds): Human Mating Patterns. Cambridge, Cambridge University Press. 61–82.

Maume, M. O. & Lee, M. R. (2003): Social Institutions and Violence: A Sub-national Test of Institutional Anomie Theory. Criminology, 41: 1137–1172.

McLeod, D. M. & Eveland, W. P. & Nathanson, A. I. (1997): Support for Censorship of Violent and Misogynic Rap Lyrics: An Analysis of the Third-Person Effect. Communication Research, 24, 153–174.

Millar, M. G. & Tesser, A. (1986): Thought-Induced Attitude Change: The Effects of Schema Structure and Commitment. Journal of Personality and Social Psychology, 51: 259–269.

Mullen, B. & Atkins, J. L. & Champion, D. S. & Edwards, C. & Hardy, D. & Story, J. E. & Vanderklok, M. (1985): The False Consensus Effect: A Meta-analysis of 115 Hypothesis Tests. Journal of Experimental Social Psychology, 21: 262–283.

Nisbett, R. E. & Wilson, T. D. (1977): Telling More than We Can Know: Verbal Reports on Mental Processes. Psychological Review, 84, 231–259.

Noelle-Neumann, E. (1984): The Spiral of Silence: Public Opinion-Our Social Skin. Chicago, University of Chicago Press.

Pampel, F. C. & Gartner, R. (1995): Age Structure, Socio-Political Institutions, and National Homicide Rates. European Sociological Review, 11: 243–260.

Paek, H-J. & Pan, Z. & Sun, Y. & Abisaid, J. & Houden, D. (2005): The Third-Person Perception as Social Judgment: An Exploration of Social Distance and Uncertainty in Perceived Effects of Political Attack Ads. Communication Research, 32, 143–170.

Perloff, R. M. (1989): Ego-Involvement and the Third Person Effect of Televised News Coverage Communication Re­search, 16, 236–262.

Perloff, R. M. (1996): Perceptions and Conceptions of Political Media Impact: The Third-Person Effect and Beyond. In: Crigler, A. N. (ed.): The Psychology of Political Communication. Ann Arbor, University of Michigan Press.

Perloff, R. M. (2002):. The Third Person Effect. In: Bryant, J. & Zillmann, D. (eds): Media Effects. Advances in Theory and Research. Second Edition. Mahwah, NJ: Lawrece Erlbaum. 489–506.

Pinker, S. (1997): How the Mind Works. New York: W. W. Norton. [Hogyan működik az elme. Budapest: Osiris, 2002.]

Reid, S. A. & Hogg, M. A. (2005): A Self-categorization Explanation for the Third-person Effect. Communication Research, 31: 129–161.

Rojas, H. & Shah, D. V. & Faber, R. J. (1996): For the Good of Others: Censorship and the Third-person Effect. International Journal of Public Opinion Research, 8: 163–186.

Rousseaux, X. (1999): From case to crime: Homicide regulation in medieval and modern Europe. In: Willoweit, D. (ed.): Die Entstehung des öffentlichen Strafrechts: Bestandsaufnahme eines europäischen Forschungsproblems. Cologne: Böhlau.

Shafir, E. & LeBoeuf, R. A. (2002): Rationality. Annual Review of Psychology, 53: 491–517.

Savage, J. (2004): Does Viewing Violent Media Really Cause Criminal Violence? A Methodological Review. Aggression and Violent Behavior, 10: 99–128.

Savolainen, J. (2000): Inequality, Welfare state, and Homicide: Further Support for the Institutional Anomie Theory. Criminology, 38: 1021–1042.

Smith, E. R. & Mackie, D. M. (2000): Social Psychology. New York: Worth Publishers [Szociálpszichológia. Budapest, Osiris, 2001.]

Sparks, G. G. (2006): Media Effects Research. A Basic Overview. Second Edition. Belmont, CA: Thomson Wadsworth.

Thornhill, R. & Gangestad, S. W. (1993): Human Facial Beauty: Averageness, Symmetry and Parasite Resistance. Human Nature, 4: 237–270.

Trivers, R. L. (1972): Parental Investment and Sexual Selection. In: Cambell, B. (ed): Sexual Selection and the Descent of Man, 1871–1971. Chicago, IL: Aldine. 136–179.

Tóth P. I. (2005): Miét vonzó a rossz hír? Adaptív algoritmusok szerepe a médiahasználó választásában. Médiakutató, 6/4/: 7–32.

Tóth P. I. (2007): A médiahatás-kutatás problémái: Az agresszió és az erőszak rekonceptualizálása. Médiakutató, 8/4/: 81–97.

Tóth P. I. & Gál Sz. & Tóth B. (2004): A szappanoperákban megjelenő agresszió hatása a női nézőkre: egy evolúciós pszichológiai megközelítés lehetősége. In: Ivaskó L. (szerk.): A kommunikáció útjai. Budapest: Gondolat–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, 29–56.

Tversky, A. & Kahneman, D. (1971): Belief in the Law of Small Numbers. Psychological Bulletin, 76: 105–110.

Tversky, A. & Kahneman, D. (1974): Judgment under Uncertainty: Heuristics and Biases. Science, 185: 1124–1131.

Vallone, R. P. & Ross, L. & Lepper, M. R. (1985): The Hostile Media Phenomenon: Biased Perception and Perceptions of Media Bias in Coverage of the Beirut Massacre. Journal of Personality and Social Psychology, 49: 577–585.

Webster, J. G. (1998):. The Audience. Journal of Broadcasting and Electronic Media, 42: 190–207.

Wei, R. & Lo, V-H. & Lu, H-Y (2008): Intentions Among Media Exposure, Presumed Media Influence, and Behavioral Third-Person Effects of Health News: Exploring the Relationships. American Behavioral Scientist, 52: 261–277.

Weinstein, N. D. (1980): Unrealistic Optimism about Future Life Events. Journal of Personality and Social Psychology, 39, 806–820.

Weinstein, N. D. (1989): Effects of Personal Experience on Self-protective Behavior. Psychological Bulletin, 105, 31–50.

Wills, T. A. (1981): Downward Comparison Principles in Social Psychology. Psychological Bulletin, 90, 245–271.

Wilson, M. & Daly, M. (1985): Competitiveness, Risk Taking, and Violence: The Young Male Syndrome. Ethology and Sociobiology, 6, 59–73.

Zimbardo, P. G. & Ebbesen, E. B. & Maslach, C. (1977): Influencing Attitudes and Changing Behavior. Reading, MA: Addison–Wesley.

Lábjegyzetek

1
Az evolúciós viselkedéstudományok közül az agressziót elsősorban az etológia, a szociobiológia és az evolúciós pszichológia, az evolúciós antropológia, valamint a viselkedésökológia keretében vizsgálják.
2
A szülőiráfordítás-elméletet (Tóth, 2005), a rokoni, illetve reciprok altruizmus elméletét (Tóth, 2007) korábbi, a Médiakutatóban megjelent tanulmányokban ismertettem. A fiatalhím-szindróma a hímek (férfiak) agressziójának intraszexuális (nemen belüli) kompetíciós értelmezését taglalja (Wilson & Daly, 1985). Azaz az agresszió előfordulása, illetve a kamasz fiúknak és a fiatal férfiaknak egy populációban megfigyelhető létszámaránya között pozitív kapcsolat figyelhető meg. Az apaitávollét-hipotézis elsősorban a lányok fejlődésének felgyorsulását értelmezi. Azt feltételezi, hogy az egyedfejlődés megváltozása adaptív válasznak tekinthető a bizonytalanná váló környezeti feltételek ellensúlyozására (Draper & Harpending, 1982). A homogámia a párválasztás szelektáló jellegét emeli ki. Partnerválasztáskor a hasonlóság alapján történő döntést elősegítő pszichológiai mechanizmusok a kapcsolat tartósságát és reprodukciós sikerét segítik elő (Mascie-Taylor, 1988). A fluktuáló aszimmetria fogalmán a fejlődés során bekövetkező, tehát nem genetikailag kódolt, azaz irányított, a szabályos (testi, arc-)szimmetriától történő eltérést értjük. Ezek mint fitneszindikátorok jelzik az egyén ellenálló képességét a fertőzésekkel vagy számos pszichológiai rendellenességgel szemben (Thornhill & Gangestad, 1993).
3
A médiaerőszak kérdéséről korábbi lapszámainkban lásd még Szilády Szilvia és Baranyai Eszter „A kiskorúak védelme és a televízió. Általános iskolások szülei a kiskorúakra ártalmas televíziós tartalmakról” (2002. ősz), Kálmos Borbála „Az erőszakosság relativitásának elmélete. Az anime fogadtatása Magyarországon”, valamint Stachó László és Molnár Bálint „Médiaerőszak: tények és mítoszok” (2003. tél) című írását – a szerk.
4
A közönség konceptualizációjának lehetséges típusait Webster (1998) tekinti át tanulmányában.
5
Graham és Gurr (1969) tanulmányát Grimes, Anderson és Bergen (2008) idézi.
6
Érdemes megemlíteni, hogy a kezdetekben a „média” alapvetően differenciálatlan tényezőként, egyes szám szerint értelmezve jelent meg a hatással kapcsolatos diskurzusokban. Manapság több adat is jelzi, hogy magas variabilitás jellemzi a médiumokat a harmadikszemély-hatás kialakulásával, illetve intenzitásával kapcsolatban (Andsager & White, 2007).
7
Például holland (Amszterdam), belga, olasz (Róma) vagy svéd (Stockholm) adatok jelzik, hogy a 100 ezer főre jutó gyilkosságok száma a 14. és a 15. században 100 körül ingadozott, míg napjainkban 0,3 és kettő között ingadozik. (A római adat szerint a 20. század második felében erősebb növekedés tapasztalható, mint a többi mintánál, de meg sem közelíti a tízet.)
8
Az Eisner által említett idézetet Rousseaux jelentette meg tanulmányában (1999: 145).
9
Eisner (2004) idézi Langan és Farington tanulmányát.
10
A szülőiráfordítás-elmélet szerint (Trivers, 1972) ivaros szaporodás esetén arra a nemre jellemző a lassú vagy hosszú idejű reproduktív stratégia, amelyik számára az utód létrehozása nagyobb költségterhet jelent. Az emlősök esetében, köztük az embernél a nőstények, illetve a nők viselik első megközelítésben a terhek javát. Számukra a párválasztásnál a helytelen időpont, a hely és a nem megfelelő partner kiválasztása a befektetett költségek miatt nagy veszteséggel járhat. Nem meglepő, hogy a lassú stratégiájú nemre jellemző a magas differenciálóképesség és törekvés a másik nem kiválasztásánál. Mivel a hímek, a férfiak szaporodási sikere a megtermékenyített nők számától függ, és ez bizonyos korlátok mellett egy viszonylag rövid idő alatt megvalósítható, abban érdekeltek, hogy relatíve gyorsan új partnert keressenek maguknak. Mivel a nők terhesség esetén hosszú időre kizáródnak a párválasztás lehetőségéből, az aktuálisan éppen fertilisek többnyire nagyszámú, de „megbízhatatlan”, gyors stratégiát követő férfi közül válogathatnak. Ebből az is következik, hogy a férfiak lehetőségei jóval korlátozottabbak, mint a nőké. Versenyezniük kell egymással (intraszexuális szelekció), ugyanakkor a nők figyelméért is (interszexuális szelekció).
Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink