• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tél

Történelem

Andreides Gábor:

Az államosítás és a Magyar Távirati Iroda működése a Tanácsköztársaság alatt

A 19. század közepétől, azaz nagyjából alapításuktól kezdve a magánkézben lévő nagyobb hírügynökségek (Reuter, Wolff, Havas) szoros állami felügyelet alatt működtek. A távirati irodák rá voltak utalva az állam segítségére, az állam pedig a pontos és gyors hírszolgáltatásra. A Magyar Távirati Iroda 1881-es alapítása után másfél évtizeddel, majd később egészen az 1920-as évek elejéig, időről időre szembesült egy ehhez hasonló a dilemmával: miként lehet az állam és az MTI viszonyát „helyesen” elrendezni. A Tanácsköztársaság időszakában a válasz egyértelmű lett. A tanulmány részben e kérdést mutatja be, részben az MTI 1919 tavaszi–nyári működését.

1880. november 23-án Maszák Hugó¹ (1831–1916) és Egyesy Géza (1844–1924) országgyűlési tudósítók levelet intéztek gróf Tisza Kálmán miniszterelnökhöz, amelyben a „valónak megfelelő objektív táviratok szerkesztését és szétküldését” indítványozták, „távirat-értesítést” ajánlottak, amit a központban felállítandó magyar távirati iroda végezne. A levélírók elpanaszolták, hogy a vidéki magyar közvélemény helyes irányban való vezetésére egyetlen lépés sem történt: a vidéki lapok budapesti tudósítói „hézagos, hibás értesüléseket, legtöbbször szándékosan ferdén színezett, sőt ferdített tudósításokat” küldenek a helyi újságoknak. A bécsi – K. und K. Telegraphen-Korrespondenz-Bureau – távirati irodától átvett anyagok pedig az ottani, hivatalos osztrák források szándékait tükrözik. Száraz tények, egyszerű közlemények eljuttatására lenne szükség, „mert a higgadtan ítélő közönség levonja belőle magának a kellő következtetést és azután hatni képes a kevésbé fontoló vagy kevésbé higgadt részre is” (idézi Pirityi, 1996: 34).

A minisztertanács 1880. december 28-án megtárgyalta Maszák és Egyesy beadványát, és

„...minthogy országos érdek kívánja, hogy a vidéki közönség a közügyekre vonatkozólag történtekről a valóságnak megfelelő, lehetőleg objektívan szerkesztett tudósításokból értesüljön, a minisztertanács a szóban levő vállalatot azon feltétel mellett, hogy a fennebb jelzett kívánalomnak megfelel, pártolandónak találta” (Pirityi, 1996: 35).

Az alapítók, Maszák Hugó és Egyesy Géza helyzetét nagymértékben megkönnyítette, hogy az iroda adminisztrációjának kialakításakor teljes mértékben támaszkodhattak a szintén tulajdonukban levő Országgyűlési Értesítő kőnyomatos hírtudósító munkatársi gárdájára.

Az MTI 1918 előtt

A magyarországi napilapok híreinek a végén először 1881 tavaszán tűnt föl a három betű: MTI. A hírügynökség működésének első időszakát azonban leginkább dr. Havel Béla, a két világháború közötti távirati iroda egykori ügyvezető igazgatójának szavai jellemzik:

„Az Osztrák-Magyar Monarchia idejében a monarchia mindkét államának hírszolgálatát voltaképp a bécsi Correspondenz Bureau látta el. A nyolcvanas években a magyar kormány megindította ugyan a Magyar Távirati Iroda című kőnyomatost, ez azonban a külföldi távirati irodákkal nem volt közvetlenül összeköttetésben, hanem csak a Corrbureau-n keresztül kapta értesüléseit. A MTI tehát ebben az időben lényegileg a Corrbureau fiókjának volt tekinthető” (Pirityi, 1996: 37).

Itt persze csak arról van szó, hogy a három nagy, globális hírügynökség, az angol Reuter, a francia Havas és a német Wolff már a 19. század közepén felosztotta a világot. Az exkluzivitás elve alapján működő hírkartellben az MTI-méretű, nemzeti hírügynökségek egyetlen egy regionális, azaz több ország hírpiacát összefogó céggel, jelesül a bécsi „Correspondenz Bureau”-val állhattak kapcsolatban. Az pedig egyetlen egy világcéggel, ebben az esetben a berlini ügynökséggel. Havel Béla tehát nem valamiféle magyar sajátosságról adott hírt (Sipos, 2002: 84). Ennek jele volt az is, hogy 1882 augusztusában a Telegraphen-Korrespondenz Bureau bejelentette, hogy 1882. július elsejével megszüntette budapesti fiókját. Helyére lépett a Magyar Távirati Iroda, amely 1883. január 1-jétől az „egyedüli és kizárólagos” joggal bírt, hogy „a Magyar Korona országainak területén távirati hírekkel lássa el a sajtót” (Pirityi, 1996: 40–41).

A hírügynökség továbbfejlődése szempontjából a következő jelentős lépés a részvénytársasági formára való áttérés volt. 1894 végén a két alapító-tulajdonos levélben vetette föl Wekerle Sándor miniszterelnöknek ezt a gondolatot. Indoklásuk szerint „munkássági körének terjesztésére, ha szükség mutatkoznék, teljes önállósítására és függetlenné tételére megkívántató pénzerő beszerzése végett” (Pirityi, 1996: 42).

A kormány a válaszában nemcsak arról biztosította az MTI alapítóit, hogy 1895. január elsejétől további 15 esztendeig övék marad a hírügynökség vezetése, hanem arról is, hogy a részvénytársasági átalakuláshoz az engedélyt megkapják. 1895. január 14-én azonban Wekerle Sándort báró Bánffy Dezső váltotta a miniszterelnöki poszton, aki a részvénytársasággá történő alakulást nem támogatta. Támogatta viszont az MTI revízióját, mert úgy látta, hogy a hírügynökség a szaporodó panaszok, a szervezeti és pénzügyi hiányosságok és szabálytalanságok miatt helytelen irányban fejlődik. Meghagyta ugyan a céget Maszák és Egyesy tulajdonában, ám a szakmai munka felügyeletét Klein Ödön (1853–1925) miniszteri titkárra, a miniszterelnökség sajtóosztályának munkatársára bízta. Klein nevéhez fűződik a hír­ügynökség államosításának első ötlete. 1922-ben Tiszától Tiszáig. Visszaemlékezések, adalékok címmel megjelent memoárjában így írt az MTI élén eltöltött időszakról – és így érvelt az államosítás mellett:

„Tévedtem, midőn azt hittem, hogy a távirati iroda hírszolgálata révén meg fogom ismertetni a külföldet a magyar viszonyokkal. Ezt nem lehetett. Rájöttem, hogy ők az öt világrész híranyagát tisztán mint üzleti objektumot kezelik és monopolizálják. […] A nagy agentúrák kormányaik szigorú felügyelete alatt állnak, a kormányok katonai fegyelem alatt tartják a sürgönyagentúrákat. Minden egyes ügynökségnek szigorú kötelessége a maga kormányának érdekeit megvédeni” (Klein, 1922: 60–61).

Az államosítás tervét a kormány nem támogatta, sőt Klein Ödönt menesztették is. Az MTI tulajdonosi helyzetében azonban változás állt be, mivel a vállat 1898 nyarán dr. Radó Sámuel² (1857–1919) tulajdonába és igazgatósága alá került.

A Magyar Távirati Iroda államosítása 1918-ban

Az államosítás gondolata 1917-ben újból felmerült. Dr. Nádas Józsefnek, az MTI felelős szerkesztőjének november elején megjelent Megjegyzések a hírlaptudósításhoz című tanulmánya mind a háború alatti, mind a háború utáni elvárásokra kitért, és előre vetítette az állami tulajdonba vételt. Írásában leszögezte ugyanis, hogy a háború negyedik esztendejében a hírszolgálatot a kormánynak haladéktalanul kézbe kell vennie, mert a nemzetközi hírszolgálat a csőd szélére került. A Magyar Távirati Iroda igen nehéz helyzetbe jutott: a szerkesztőségi létszám elégtelen, a magánvállalkozás a működéshez szükséges pénzt nem képes előteremteni. Az évi 400 000 koronás költségből a lapoktól alig 100 ezer korona folyik be, az előfizetésekből több pénz nem teremthető elő, mivel a lapok a távirati irodát olyan „állami helynek tekintik, amely nem a lapok, hanem a mindenkori kormány kedvéért áll fenn” (Pirityi, 1996: 49).

Nádas innen egy furcsa érv segítségével jut el az MTI államosításának ötletéig:

„[Az államosítás] biztosítaná a lapokat arról, hogy a távirati iroda mindenkori vezetője, mint a rendes fegyelmi szabályok alatt álló kormányzati közeg, nem a vállalat rentabilitását tartaná legfőbb feladatának, hanem sokkal inkább a kormánynak és a lapoknak a megelégedését keresné” (Nádas, 1917: 10).

Ám ebben – folytatta érvelését – az a veszély rejlik, hogy a vállalat, mint a kormány kizárólagos tulajdona,

„...olyan vak eszköz volna a kormány kezében, amely akaratlanul is túlzásba jutna a kormány érdekeinek követése közben, másrészt olyan óriási anyagi áldozatot követelne a kormánytól, amelyre így átmenet nélkül, aligha kapna felhatalmazást a miniszterelnök” (Nádas, 1917: 11).

Nádas ettől függetlenül még két megoldási módot megemlített írásában. Az egyik szerint az MTI a lapok által fönntartott és finanszírozott vállalat lehetne, természetesen azzal a hátulütővel, hogy ebben az esetben az ellenzéki lapok tulajdonosai a saját érdekük, szemléletük szerinti hírszolgáltatást kívánnának. A másik megoldási javaslat az úgynevezett Wolff-modell követése lehetett volna. Eszerint az állam által vezetett hírügynökséget független, gazdaságilag jelentős és erős alapokon álló pénzintézetek konzorciuma finanszírozná. Ám a lapok ez utóbbi esetben ki lennének szolgáltatva a vállalkozóknak (Pirityi, 1996: 49–51). Nádas konkrét javaslatai az alábbiakban foglalható össze: A háború időtartamára a kormány finanszírozza a távirati irodát. Haladéktalanul össze kell hívni „az érdekeltek és a szakemberek ankétját”, amely megtárgyalná a kialakult helyzetet, részletezné a problémákat és megpróbálná orvosolni azokat. Maga Nádas a leggyorsabban megoldandó kérdések közé sorolta a következőket: a külföldi hírszolgálat formája, a költség megosztása, az MTI előfizetéseinek mértéke, a kül- és belföldi hírszolgálat szétválasztása és vidéki irodák felállítása (Nádas, 1917: 12).

A javaslatokat, köztük az államosítás ötletét azonban senki sem vette fontolóra. A Magyar Távirati Irodát ekkor már két évtizede irányító igazgató-főszerkesztő, dr. Radó Sámuel udvari tanácsos 1918 elején kérte felmentését – abban bízva, hogy a céget lánya, Radó Klára veheti át. Az év nyarán azonban már feltételezte, hogy az esztendő végén lejáró koncesszió­ját nem fogják meghosszabbítani. Elsősorban nem azért, mert a budapesti és országos lapok jó egy évtizede egyre hevesebben támadták a hírügynökség szakmai teljesítményét,³ sokkal inkább az eltérő kormányzati szándékok miatt.

A Wekerle-kormány 1918. július 29-ei ülésén komoly stratégiai elvárásokat is megfogalmaztak a hírügynökséggel szemben. Elsődleges fontosságú volt, hogy a Magyar Távirati Iroda lépjen közvetlen összeköttetésbe az egyes külföldi államok ügynökségeivel, és saját tudósítókkal bírjon Zágrábban, Szarajevóban, Bécsben, Berlinben és a Balkán-államokban, azaz lépjen ki a bécsi központú birodalmi hírügynökség árnyékából. A miniszterelnök a balkáni hírszolgáltatás legfontosabb központjává akarta tenni az MTI-t, és emiatt késznek mutatkozott a zágrábi és a szarajevói tudósítók illetményeit és költségeit megtéríteni.

A fontos állami szerep miatt felmerült a hírügynökség államosításának a gondolata is, amit azonban kormányülés elvetett. Azt javasolta, hogy „1920. január hó 1.-től számított 10 év tartalmára – a kormány befolyásának teljes biztosítása mellett – egyéni magánvállalat bízassék meg ennek a hírszolgálatnak az ellátásával”.⁴ És az, aki a megbízást megkapja, ugyanazokat a támogatásokat és kedvezményeket bírhassa, amelyekkel a hírügynökség akkoriban is rendelkezett.⁵ E program végrehajtása azonban az MTI kinevezett, de a hivatal vezetésével csak az év végétől megbízott dr. Fabro Henrik osztálytanácsosra várt.

A hivatalba lépő Károlyi-kormányzat hiába szólította fel Radó Sámuelt, mint a Magyar Távirati Iroda főszerkesztőjét, hogy tegye le az esküt a Magyar Nemzeti Tanácsra. Ő azt válaszolta, hogy „ezeket nem szolgálom”, majd a „szó legszorosabb értelmében fogta a kalapját és elment”, és soha többé nem lépte át az MTI küszöbét (Héderváry-Radó, 1931: 539).

Az új Károlyi-kormány sajtófőnöke Halász Lajos lett.⁶ Munkatársa, Német Alfréd – akit már ez év nyarán Strasser József, Anda Alfréd, Lányi Zsigmond újságíró-szerkesztők mellett az MTI lehetséges vezetőjeként emlegettek – a hírügynökség magánkézben hagyását javasolta. Főnöke, aki e tervet helybenhagyta, első lépésben ki is nevezte a vállalat élére. Csakhogy az MTI-nek már volt egy érvényes kinevezéssel rendelkező vezetője (Fabro), aki

„...felment Halászhoz, felmutatta a kezében lévő Wekerle-féle kéziratot: – A távirati iroda az enyém, én kaptam megbízást. Nem lehet arról szó, hogy másnak adják a koncessziót. Rendben van – felelte Halász. Csináljuk meg, hogy Német Alfréd és Fabro Henrik koordinált minőségben fogják a távirati irodát vezetni!”⁷

Károlyi Mihály miniszterelnök november 7-én levélben⁸ arról értesítette Radó Sámuelt, az MTI tulajdonosát, hogy a hírügynökségét államosítják. Az államosítás aktusáról a korabeli lapok döntő többsége beszámolt. Mi most az Újság tudósítását idézzük:

„Károlyi Mihály miniszterelnök tudatában azon nagy nemzeti érdekeknek, a melyek a magyar sajtó nemzetközi hírszolgálatának minél tökéletesebb kiépítéséhez fűződnek, intézkedett, hogy a Magyar Távirati Iroda a mai napon állami kezelésbe vétessék át. A miniszterelnök a vállalat átvételének lebonyolítására Német Alfréd dr. osztálytanácsost küldötte ki, a ki ezután az államosított irodát Fabro Henrik dr. osztálytanácsossal fogja vezetni.” ⁹

A Fabro–Német-féle új vezetés egyik legnagyobb és legjelentősebb változtatása a szerkesztőségek átszervezése és az úgynevezett turnusrendszer bevezetése volt. Reggel fél 8-tól fél 2-ig a délelőtti, fél 2-től este 8-ig a délutáni és este 8 órától fél 2-ig az éjszakai turnus dolgozott. A turnusok személyi beosztása a következőképpen alakult: a turnusvezetőn kívül minden turnusban két német gyorsíró, két magyar gyorsíró, egy fordító (magyarról németre), illetve még egy fordító (németről magyarra), két magyar gépírónő és két német gépírónő volt található. Ezen kívül bevezették a politikai riporter státusát is.

A Magyar Távirati Iroda a Tanácsköztársaság alatt

A Tanácsköztársaság ideje alatt a sajtóügyekkel az úgynevezett Sajtódirektórium foglalkozott, amelynek elnökévé Göndör Ferenc szociáldemokrata hírlapírót nevezték ki. A direktóriumba bekerült Faragó Miklós, Kéri Pál, Magyar Lajos, Gellért Oszkár, Major József és dr. Pók Ödön. Göndör egy 1920-ban Budapesten publikált visszaemlékezésében így mutatta, és egy kissé szépítette saját, az újságírók érdekében tett lépései miatt, valóban nem jelentéktelen szerepét:

„A proletárdiktatúra idején semmiféle állást vagy hivatalt nem vállaltam, de vezetője lettem az úgynevezett sajtódirektóriumnak. Ezt a tiszteletbeli és természetesen minden díjazás nélküli állást is csak kifejezetten az újságírói társadalom ismételt fölkérésére vállaltam el, azért, hogy az újságírók és a lapok exisztenciáját és életét megmenthessem. A legnehezebb harcot kellett vívnom ezen a poszton. A kormányzótanács többségének az volt az álláspontja, hogy az összes polgári lapokat nyomban be kell szüntetni és természetesen az újságírókról senki sem akart gondoskodni. Főleg és legelső sorban Lukács György, a milliomos kommunista képviselte a polgári sajtóval szemben ezt az álláspontot” (Göndör, 1920: 21).

A Sajtódirektórium első intézkedései közé tartozott, hogy 1919. március 25-én a legkonzervatívabbnak és emiatt a legveszélyesebbnek ítélt lapokat – többek között Budapester Tagblatt. Deutsches Tagblatt, Köztársasági Újság. 8 Órai Újság – betiltotta. Ezután folyamatosan számolták föl a nem rendszerhű lapokat. Majd az addigi kis példányszámú kőnyomatos hírtudósítókat szüntették meg, a nagyobbakat – Magyar Tudósító, Politikai Híradó, Magyar Híradó – szerkesztőségükkel együtt beolvasztották a Magyar Távirati Irodába, jelentősen megnövelve ezzel a távirati iroda munkatársainak létszámát.¹⁰ Az MTI hétköznapjaiban az első változást ez eredményezte: mivel az összes „munkás” átkerült a céghez, de a munka nem lett több, szaporodott az üresjárat. A szorgalmasabb újságírók a hirtelen jött szabadidőt nyelvtanulásra vagy gyorsírásoktatásra használták fel.

A Tanácsköztársaság – a céghez 1918 őszén került Zimmer Ferenc emlékei szerint – még annyiban eredményezett változást a hírügynökség mindennapjaiban, hogy a proletárdiktatúra kirendelt egy „szakértőt”, Bródy Bélát, a vállalat élére.¹¹ Ő azonban meglehetősen tájékozatlan volt az újságírás és a sajtó ügyeiben. Tétovaságában bement Német Alfrédhez, akinek azt mondta: „Engem kirendeltek ide ellenőrnek. Mit csináljak, kérem?” Német így felelt: „Üljön be kérem a szobába és üljön nyugodtan ott!”¹² Új főszerkesztőt azonban egyelőre nem találtak.¹³

Az MTI hírügynökségi munkája

Az MTI a Tanácsköztársaság ideje alatt is komoly hírügynökségi munkát végzett: számtalan külföldi eredetű hírt gyűjtött össze ebben a hírszolgálati tekintetben nem könnyű időszakban. Genfi keltezéssel Párizsból, New York-i keltezéssel Moszkvából jelentek meg MTI-hírek, de előfordultak olyan tudósítások is, amelyek élén „a MTI magánjelentése” vagy „a MTI szikratávirata” jelzés szerepelt.¹⁴ Hírszolgálati vonatkozásait tekintve különösen érdekes az a tudósítás, amely a tanácskormány és Német-Ausztria (Deutsch-Österreich) jegyzékváltásáról szól. Dr. Otto Bauer (1882–1938), az Osztrák Államtanács külügyi államtitkára jegyzéket intézett a Tanácsköztársaság kormányához, amelyben egyebek mellett a sajtószabadság tiszteletben tartására is felhívta a figyelmet.¹⁵ Kun Béla külügyi népbiztos ekképpen válaszolt:

„A sajtószabadságra való hivatkozás már csak azért is elesik, mert a német-osztrák kormány az ellenőrzése alatt álló távirati irodát ismételten megakadályozza még abban is, hogy helyreigazításainkat közölje, sőt az egyes lapokhoz küldött helyreigazításainkat is elnyomta.”¹⁶

A külföldi hírszolgálat szempontjából figyelemre méltó a Tanácsköztársaság (Kun Béla) és Szovjet-Oroszország (elsősorban Georgij Vasziljevics Csicserin) közötti szikratávíró-összeköttetés, illetve az ezen lebonyolított hírforgalom. Ezek az üzenetváltások azt mutatják, hogy a két állam szorosan együttműködött a hírügynökségi tevékenység hagyományos területén, az úgynevezett hírszerzésben, illetve – ezen kívül – a propagandában és a diplomáciában. Április 13-án Kun a következő távirattal fordult Csicserin külügyi népbiztoshoz:

„…A távirati irodát utasítottuk, hogy minden külügyi jellegű hírt, amelyet kap, továbbítson Önnek. Megkapja-e ezt az anyagot rendszeresen? Mind az észt, mind a lett kormánynak felajánlottuk békeközvetítésünket, mégpedig rádión. Vette ezt a moszkvai állomás?” (Imre & Szerényi, 1979: 61).

Május elején Kun Béla Rudnyánszky Endréhez, az Oroszországi Kommunista Párt (bolsevikok) (OKP(b)) magyar csoportja elnökéhez, a Tanácsköztársaság moszkvai követéhez fordult. Kun azt írta, hogy Szovjet-Oroszországban nincsenek pontosan tájékoztatva a magyarországi történésekről:

„Mi mindent elkövetünk, hogy ellássunk benneteket anyaggal. Távirati beszámolókat küldünk, megküldjük nektek rendeleteinket. Ezen kívül a nagy európai távirati irodák anyaga is rendelkezésre áll, amelyek valóban nem hízelegnek nekünk. Ezt a Pravdában nem használják fel? Ha nem, akkor kérem, ezt pótolják” (Imre & Szerényi, 1979: 93).

Május 10-ei keltezésű az a távirat, amelyet Csicserin küldött a magyar fővárosba, és amelyben egy igen rejtélyes mondat olvasható: „Minden nap rádión leadjuk Budapestre a terjedelmes sajtótájékoztatót azzal a megjegyzéssel, hogy ez Ön és a Roszta (Városház utca 10.) részére szolgál.”¹⁷ Kétségtelen, a Városház utca 10. szám alatt ebben az időben a Magyar Távirati Iroda székhelye volt található. De akkor miért szerepelt a szövegben a „Roszta”, amely a szovjet ügynökség neve? Vélhetőleg azért, mert az elnevezést ebben az esetben a hírügynökség szinonimájaként használták – mint korábban a Korr[espondenz]bureau-t.

Az elszigetelt Szovjet-Oroszország láthatóan fontosnak tekintette a magyar tanácskormánnyal létesült hírszolgálati kapcsolatát. Rudnyánszky Endre 1919. július 26-ai táviratának két mondata is erről tanúskodik:

„Lenin kívánatosnak tart hetenként kétszer, háromszor neki szánt kurta bizalmas értesítést a helyzetről. Ne feledjétek el, hogy itt még mindig Budapest az egyetlen ablak, melyen Nyugat-Európába látunk.”¹⁸

Hasonlóképpen jelentékeny volt a kapcsolat a Bajor Tanácsköztársaság és a magyar tanácskormány – ebben az esetben tulajdonképpen a Magyar Távirati Iroda között. Ennek a kapcsolatnak azonban előzménye is volt, mégpedig az, hogy az első világháború idején a bajor fővárosban Magyar Sajtóiroda néven tájékoztató hírlaptudósító vállalkozás alakult. A Magyar Sajtóirodát a magyar kormány támogatta és 1919. március 24-étől a Magyar Távirati Iroda látta el híranyaggal, amelyet rendes és drótnélküli táviratként továbbítottak Münchenbe. Ez a sajtóiroda egészen 1919 augusztusáig a Magyar Tanácsköztársaság tájékoztató intézményeként működött.¹⁹

Mindeközben Budapesten, április 30-án, a Sajtódirektórium szerepét a Szellemi Termékek Országos Tanácsa vette át. Ennek feladat- és hatáskörét a Közoktatásügyi Népbiztosság 1919. április 19-ei rendelete a következőképpen szabályozta:

„A sajtótermékeket csak az engedély megadása után szabad többszörösíteni és terjeszteni. Ilyen engedélyre nincs szükség azoknak a folyóiratoknak a kiadásához, amelyeket a közoktatásügyi népbiztosság már engedélyezett. 3§ Aki e rendeletet megszegi, forradalmi törvényszék elé kerül.”²⁰

A tanácsba a direktóriumból átkerült Göndör Ferenc és Magyar Lajos. Új tag lett a Közoktatásügyi Népbiztosság megbízásából Szabados Sándor, Kármán Tódor a tudományos osztály, Hauser Arnold a művészeti direktórium és Fülep Lajos az irodalmi osztály képviseletében. A Tanács 1919. május 26-ai ülése az MTI két, egymással nem összemérhető fontosságú ügyével foglalkozott. Ez jól mutatja a politikai rendszer kialakulatlanságát, az intézményrendszer amorf jellegét:

„A Magyar Távirati iroda nyugdíjas szerkesztőjének, Engel Sámuelnek havi járandósága felemelésére nézve a Sajtóbizottság magáévá teszi a szakszervezet javaslatát, amennyiben 600 koronáról 1200 koronára emeli a rendkívül nehéz megélhetési viszonyokra való tekintettel. A Magyar Távirati Iroda további fenntartására nézve megkeresi a Sajtóbizottság a Kormányzótanács elnökségét annak megállapítása végett, hogy a szóban forgó kőnyomatos költségeit mely népbiztosság terhére és milyen keretekben lesznek elszámolandók […]”²¹

Az 1919. június 11-ei jegyzőkönyv szintén kissé anarchikus helyzetet idéz:

„A Magyar Távirati Iroda technikai személyzetének fizetése tárgyában a Hírlapterjesztő Munkások Szakszervezetének kérelme mindaddig nem lesz teljesíthető, míg a pártlapok technikai személyzetének kérdése rendezést nem nyer. A szóban forgó lapok technikai személyzetének fizetésére vonatkozó rendezés lesz irányadó a Magyar Távirati Iroda személyzetének fizetésére nézve is. Dr. Pók Ödön jelenti, hogy a Magyar Távirati Iroda helyiségeit nagy nehézségek és költséges átalakítások árán sikerült kibővíteni, de ezen újabb helyiségeket a Vörös Újság kiadóhivatala teljesen önkényesen lefoglalta a maga céljaira utóbb azzal a magyarázattal élve, hogy a lefoglalás csak ideiglenesen történt. A Sajtóbizottság megütközve vesz tudomást a bejelentésről és fölkéri dr. Pók Ödön elvtársat, hogy a Vörös Újság embereinek a kérdéses helyiségekből való azonnali eltávolítása iránt erélyesen intézkedjék. Sebestyén Arnold felveti azt a kérdést, vajon a megszűnt napilapok fizessenek-e továbbra is elő a Magyar Távirati Iroda nevű kőnyomatosra. A Bizottság a felvetett kérdésre igenlőleg válaszolt.”²²

Nem sokkal később, június 23-án, a Tanácsköztársaság Alkotmányának 8. §-a a sajtószabadsággal kapcsolatban így rendelkezett:

„A Tanácsköztársaságban a dolgozók véleményüket írásban és szóban szabadon nyilváníthatják, de megszűnt a tőkének az a hatalma, amellyel a sajtót a kapitalista gondolkodásmód terjesztésének és a proletáröntudat elhomályosításának eszközévé alacsonyította. Megszűnt a sajtónak a tőkétől való függése is. Minden nyomtatvány kiadásának joga a munkásságé, és a Tanácsköztársaság gondoskodik arról, hogy a szocialista eszme az egész országban szabadon terjedjen” (idézi Pirityi, 1996: 56).

Epilógus

Teleki Pál kormánya menesztette az MTI éléről a Német–Fabro-féle vezetést: Német Alfréd miniszteri tanácsost a miniszterelnökségre rendelték be szolgálattételre, Fabro a vállalatnál maradt és tovább dolgozott 1924-ben bekövetkezett haláláig. Ugyanekkor Teleki a Horthy Miklós kormányzó katonai irodáján dolgozó leveldi Kozma Miklós szolgálaton kívüli századost bízta meg „a magyar állam tulajdonát képező Magyar Távirati Iroda szellemi és adminisztratív vezetésével”. Az MTI-t az ő vezetése alatt magánosították, mégpedig úgy, hogy részvénytársasággá alakult. Ennek ellenére a kormány (fél)hivatalos ügynöksége maradt, és így szervezte meg a Magyar Rádió működését, illetve tulajdonolta is azt. A hírügynökségek és a rádió-műsorszórók ugyanis szerte Európában vagy szoros állami felügyelet alatt működtek vagy állami tulajdonban álltak. Mint láttuk, az MTI, alapítása utáni első évtizedének végétől időről időre azzal a dilemmával szembesült, hogy miként lehet az állam és a hírügynökség viszonyát „helyesen” elrendezni. Ez a kérdés még élesebben merült föl az első világháborút követően, mert a háború négy esztendeje alatt a hírügynökségek komoly propagandaszerepet vittek, és határozottan támogatták „anyaállamukat”.

Irodalom

Göndör Ferenc (1920): Garázdálkodásom a diktatúrában. Budapest: Világosság.

Héderváry-Radó Klára (1931): Húsz év a Magyar Távirati Iroda történetéből. A Sajtó, november.

Imre Magda & Szerényi Imre, szerk. (1979): Budapest, Moszkva. Szovjet–Oroszország és a Magyarországi Tanácsköztársaság kapcsolatai táviratok tükrében, 1919. március 22.–augusztus 1. (Bevezető: Gábor Sándorné.) Budapest: Kossuth.

Klein Ödön (1922): Tiszától Tiszáig. Visszaemlékezések és adalékok. Budapest.

Dr. Nádas József (1917): Megjegyzések a hírlaptudósításhoz. Budapest.

Pirityi Sándor (1996): A nemzeti hírügynökség története 1880–1996. Budapest: MTI.

Sipos Balázs (2002): A sajtó és a nemzetközi kapcsolatok a „hosszú huszadik század” első felében. In: Pritz Pál (szerk.): Magyarország helye a 20. századi Európában. Budapest: Magyar Történelmi Társulat.