• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2009 tél

Sztárok

Mátay Mónika:

Egy nődandy karrierje: képek Batthyány Apraxin Júlia életéből

A korabeli sajtóban botrányhősnőként bukkant fel, ma talán azt mondanák rá: celeb. Batthyány Apraxin Júlia mindannak a tagadása volt, amit női erényként tartottak számon. Házasságtörő feleség, gyerekeit elhagyó anya, szexuá­lis kalandokba keveredő szerető, feltűnni vágyó, könnyelmű asszony, az osztályát megtagadó arisztokrata, aki a színház és az irodalom kétes erkölcsű világában hajszolta az érvényesülést. Ma már senki sem emlékszik a nevére, de egy rövid ideig, az 1860-as évek elején a nemzeti érzéstől duzzadó nosztalgiahullámon lovagolva a fővárosi sajtó naponta írt róla. Hírhedt volt és irigyelték, nőtársai borzongva csámcsogtak kicsapongásain, extravagáns viselkedésén. Nem sokkal tovább, mint 15 percig, minden lépését nyomon követték. Ő volt az egyik első sztár.

A 19. század közepén a nemzet jövője felett aggódó kortársak a romlás egyik szimbólumának a fiatal nemzedéket mételyező divat és életérzés, az arszlánizmus, másképpen a dandyizmus riasztóan gyors burjánzását tekintették. A belvárosi utca jellegzetes színfoltja volt ugyanis a bámészkodók, haszontalanul téblábolók népes serege, amint céltalanul, kizárólag a mindenkori jelent élvezve koptatta a macskaköveket. Látványos semmittevésüknél is kártékonyabbnak tűnt, hogy nemcsak passzivitásukkal romboltak: tevőleges részesei voltak a haza tönkretételének, „hiszen” eltékozolták apáik birtokait, a nemzedékek alatt szorgosan kuporgatott vagyont. Valóságos nemzetrontók.

A dandység korántsem volt a férfiak privilégiuma, az arszlános életmód, életszemlélet és értékvilág a nők körében is divatozott. A nődandy a 19. századi polgári nőeszmény, női szerep, kötelesség, elvárható és kívánatos viselkedés tudatos megtagadásának, elárulásának számított, ugyanis a lionkodó („ficsúrkodó”) nő elpazarolja az életét, mert képtelen megérteni a női hivatás valódi értelmét és jelentőségét. Egyetlen vezérelv mozgatja cselekedeteit, az, hogy minden pillanatban – esztétikai és társadalmi szempontból egyaránt – tökéletesnek látszódjon. A kortársak szerint az önprezentáción túlmutató bármely feladat értelmezhetetlen a számukra, a dologtalanság létezésük alapvető eleme. Egy polgári korban a polgári ethosz, a serénység és józan önmérséklet megcsúfolói.

*

A sajátos életfelfogás, a dandyizmus Angliából indult hódító útjára a 18–19. század fordulóján. Az első dandy celebritás a régensherceg, a későbbi IV. György király közeli barátja, George „Beau” Brummel (1778–1840) volt. Brummel közrendű családba született, mégis óriási karriert futott be; ő lett az első modern értelemben vett sztár, a közönség idolja, akit mindenki, még az arisztokrácia is elismert és utánozott. Angliában és Franciaországban egyaránt számos követője akadt (Garlick, 1988: 19–27, Barbey d'Aurevilly, 1988). Barbey d'Aurevilly A dandyizmus és George Brummel című, 1843-ban megjelent esszéjében úgy fogalmazott, hogy Brummel a dandyizmus maga. Nem a származása, hanem a stílusa teszi arisztokratává, ereje éppen a nemesi imázs megformálásában rejlik.

Barbey d'Aurevilly szövege azért is érdekes, mert mozgalmi manifesztum, amelyben a szerző az angol irodalmi hagyományokat és a későbbi, az 1830-as években meghonosodott francia esztétikai és filozófiai mozgalmat kapcsolja össze. Brummel élete itt nem az életrajzi eseményeinek tükrében jelenik meg, hanem mint egy irodalmi szöveg, mint egy műalkotás.

A valóság és a fiktív alakok egymásba játszása jellemző a 19. századi dandyirodalomra. A dandyket megformáló, egyébként önmagukat is dandynek tartó írók élete összefonódott hőseik sorsával, így Balzac és Rastignac, Oscar Wilde és Dorian Gray alakja szétválaszthatatlanul egybemosódik. Nehéz eldönteni, vajon a hétköznapok tüzetes tanulmányozása, a társadalmi realitás ihlette-e az írókat szereplőik jellemfestésére, vagy éppen fordítva: a valóságos férfiak és persze nők utánozták a regényhősöket (Stanton, 1980: 10).

Az angol és francia mintát a magyar irodalom már az 1830–1840-es években adaptálta. Nagy Ignác, Kuthy Lajos, Degré Alajos, Gyulai Pál futószalagon, tömegméretekben gyártotta a típusfigurákat, az arszlánkodó lézengőket.¹ És, amint ezt a nyugatiaknál láttuk, az ő esetükben sem könnyű szétválasztani a képzeletet és a valóságot, a fikció ihleti az életstílust és viszont. A dandyizmus, az arszlánság jelkép, a történetekben megjelenő hősök karikatúrák. Eltúlzott tulajdonságaik, cselekedeteik végletesek, bűneik mesterségesen felnagyítottak. A fikciót és a realitást vegyítve a szerzők szélsőséges karakterekké gyúrták össze őket, ezért a regényeken túli világban nehéz autentikus figurákra lelni.

Voltak persze olyanok, akik szándékosan bújtak oroszlánbőrbe. Podmaniczky Frigyest Krúdy az utolsó magyar dandynek nevezte, de nyilván nem a Fővárosi Közmunkatanács alelnöki minőségében végzett gigászi, a modern fővárost megalapozó munkájára utal. A piperkőc adósságcsináló, a könnyelmű Kuthy Lajos szintén nem nevezhető naplopónak: különcködéseivel együtt is a korszak egyik legszorgosabb és legtermékenyebb írója volt. Az ő „nőtársuknak” tekinthető Batthyány Apraxin Júlia, noha ismerősei talán sosem nevezték arszlánnőnek (legalábbis az írott forrásokban ennek nem bukkantam a nyomára). Választott szerepei, és az, ahogyan önmagát a külvilág előtt megjelenítette, mégis érdemesítik a női dandy címre.

*

Apraxin Júliát asszonyként Batthyány Arthúrnénak hívták, balsikerű házassága után azonban évekig váltogatta a nevét. A színlapokon Budai Júliaként szerepelt, regényeit, elbeszéléseit Nixarpa Eilujként jegyezte. Keveset élt Magyarországon, de az itt töltött időszak nagyon látványosnak bizonyult, mély nyomokat hagyott a kortársaiban. Így a biográfia, amelyen egyelőre sok a fehér folt, sokkal inkább visszaemlékezésekre, naplóbejegyzésekre és sajtóhírekre, mint levéltári forrásokra támaszkodik.

Apraxin Júliát nem tartották kifejezetten szép nőnek, de mindenki elismerte róla, hogy akárhová megy, nagy feltűnést kelt, kifejező, sötétkék szeme, élénk arcszíne, magas alakja magára vonja a tekinteteket. Temperamentumosan, sőt kissé teátrálisan beszélt, erőteljesen gesztikulált. Nagyon kedves és közvetlen tudott lenni, de ha kétségbe esett vagy haragudott, nem riadt vissza a zajos, drámai jelenetektől sem. Műgonddal öltözködött, különleges ruhakölteményeivel elkápráztatta a környezetét; azt beszélték róla, hogy minden toalettjéhez külön ékszert viselt. Amikor a Budai Színház előadásán, a Szigetvári veszedelemben Zrínyi Anna szerepében először lépett a közönség elé „uszályos, fekete bársonyruhában elborítva valódi gyémántokkal és drágakövekkel”, a földszint lelkes tapsviharral jutalmazta a pazar bevonulást (Vay, 1909: IV. 88). 1863-ban, Párizsba érkezése után, kihallgatást kért III. Napóleontól, azt remélve, hogy a tekintélyes támogató ajánlására komoly színházi szerepeket kap. Molnár György színigazgató visszaemlékezései szerint olyan szemkápráztató, csupa csipke, zsinóros Kazinczy-díszruhában hajtott a Palais-royalig, hogy a párizsiak csoportokba verődve bámulták a jelenést, megéljenezték a nyitott hintóban méltóságteljesen trónoló szépasszonyt (Molnár, 1881: 294). A szerető némiképp talán kiszínezte az esetet, de az igaz, hogy Júlia pontosan tudta, hogyan lehet hatással az emberekre. Életrajzírója, Barna Katalin találóan jellemzi:

„Ami a grófnő külső megjelenését illeti, nem volt kimondott szépség, de elég eszközzel rendelkezett ahhoz, hogy kellemes benyomást gyakoroljon. Ezt egyébként igyekezett is mindig fokozni drága öltözetek és ragyogó, változatos ékszerek segítségével. Talán ez a fényűzés hívta fel a főváros lakosságának a figyelmét a grófnőre s alapította meg a számára láthatóan fontos népszerűséget…” (Barna, 1934: 198–199).

Apraxin Júlia a források szerint 1825-ben vagy 1830-ban született Bécsben (Barna, 1934: 10). Apja, Alexandre Petrovisch Apraxin orosz diplomata, aki bécsi tartózkodása után 1837-ben családjával együtt visszatért Oroszországba. Kevéssel később az Apraxin házaspár elvált, majd 1841-ben az anya másodszor is férjhez ment; Eszterházy József grófnak nyújtotta a kezét, így Júlia mostohaapja révén került Magyarországra. A következő éveket a családi birtokon, a Pozsony melletti Cseklészen töltötte, de a korabeli arisztokrata életvitelnek megfelelően sokat tartózkodott a nagyvárosokban – Pesten, feltehetően Bécsben és Párizsban is. A fiatal lány gondos nevelésben részesült, sokkal alaposabb ismereteket szerzett, mint ez abban az időben megszokott volt. Talán szülei ösztönözték a tanulásra, de az is lehet, hogy ő maga ragaszkodott a sokirányú képzéshez. Tanult nyelveket, irodalmat, filozófiát és asztronómiát. A tudományok iránti vonzódása asszonykorában is megmaradt, jogot és történelmet hallgatott, órákat vett Toldy Ferenctől, sőt a bonctani intézet igazgatója, a híres Lenhossék József professzor anatómiai előadásait is lelkesen látogatta. Már gyerekként érdekelte a színház és az irodalom. Nyolcévesen műkedvelő előadásokon lépett fel, s bár anyja állítólag ellenezte, verselt, tizenhét éves korában pedig elkezdte írni az első regényét.

Azt, hogy az 1848-as bécsi és a pesti forradalom milyen hatással volt a romantikus lelkű, túlfűtött lányra, nem tudjuk, amint azt sem, ismert-e valakit a forradalom és szabadságharc politikusai, katonai vezetői közül, s találkozott-e valaha későbbi férje rokonával, az első kormány miniszterelnökével, Batthyány Lajossal. Életrajzírói szerint szimpatizált a magyarokkal (Barna, 1934: 301–302). De vajon miben nyilvánulhatott meg a szimpátia az arisztokrata környezetben élő Júlia részéről? Egy 1862-ben, az asszony fénykorában közzétett életrajz szerint a szabadságharc idején barátnőjével, Szapáry Georginával férfiruhába bújva a magyar táborba akartak szökni, de lebuktak, így meghiúsult a tervük. Nem tudjuk, van-e valóságalapja a történetnek, mindenesetre később, az 1860-as évek elején, az enyhülés időszakában Batthyányné szenvedélyesen és látványosan képviselte a nemzeti ügyet. A honleányi buzgalom annál figyelemre méltóbb – jegyzi meg egyik barátja –, mert a grófnő mégiscsak orosz származású, aki a bécsi udvar sárga-fekete mezőjén és levegőjén nevelkedett, és egy olyan férfinak nyújtotta a kezét, aki Schlick hadtestében harcolt a magyarok ellen (Molnár, 1881: 293). De hogy ez a rajongás pontosan honnan eredeztethető: kamaszkorából-e, vagy csak felnőtt fejjel fedezte fel a magyarságát, egyelőre nem világos.

Közvetlenül a szabadságharc bukását követően, 1849 októberében, néhány nappal az aradi vértanúk és a miniszterelnök kivégzése után, a tizenkilenc éves lány nőül ment a Batthyány család pinkafői ágából származó Artúrhoz (Magyar Nemzetségi Zsebkönyv, 1888: 33–34). Ahogy magyarbarát érzelmeinek kialakulásáról nem tudunk semmit, úgy a frigy előzményeiről sem. A rendelkezésünkre álló adatok alapján lehetetlen eldönteni, szerelem, családi érdek vagy egy elszánt közvetítő állhatatos munkája állt-e a házasság hátterében, és hogy milyen érzelmeket táplált egymás iránt a vőlegény és a menyasszony. Mindenesetre bőséges gyermekáldás köszöntött Batthyányékra. Az esküvő után egy évvel megszületett az első lány, Ilona (1850), őt követte Katalin (1852), majd Arthúr (1854), Georgina (1854), végül a legifjabb, Tasilo (1858).

A házaspár Bécsben telepedett le, s ha rövidebb utazások megszakították is az ott tartózkodást, több mint tíz évig a császárvárosban éltek. A fiatalasszony ideje egy részét nyilvánvalóan lekötötték az egymást szaporán követő terhességek és a gyerekek. Úgy tűnik azonban, hogy nem volt különösebben figyelmes anya. A barátnő, Kánya Emília már a pesti évekből lejegyzett egy epizódot, és határozott rosszallással számolt be az esetről. Egyszer a szalonban gyülekező társaság szórakoztatására a háziasszony behozatta csinos, csipkébe öltöztetett, felszalagozott, széparcú gyermekeit, de egzotikus tárgyakként, vagy még inkább bájos ölebekként tette közszemlére őket – legalábbis ezt sugalmazza a beszámoló. „Nyomban a feketekávéval és a likőrökkel hozták be a grófi pár gyermekeit és két nagy, gyönyörű, fekete kutyát” (Kánya, 1998: 186).

Néhány évvel később, amikor elhagyta a családját, Júliának jóval bizarrabb ötlete támadt. Gyermekeit szerette volna látni, de a férje nem engedte a közelükbe. Ekkor komornájával apácának öltözött, és így próbált belopózni a házba, de rajtakapták, és férje a szolgálókkal dobatta ki. Az akció nyilvánvalóan sokkal inkább árulkodik egy egzaltált asszony szertelenségéről, mint valódi, mély anyai szeretetről.

A gyorsan növekvő család Batthyánynét korántsem tartotta távol a társasági élettől és az irodalomtól. Bécsi otthonukban szalont szervezett, fordítással és regényírással is próbálkozott, valójában azonban csak 1860-ban vetette bele magát a művészéletbe. Ekkor ugyanis a család áttette a székhelyét a magyar fővárosba. A Nádor utcában rendezkedtek be egy kényelmes és fényűző főúri palotában, és ezzel kezdetét vette Júlia életének legkalandosabb időszaka, amelyről az újságíróknak, a barátoknak és az ismerősöknek köszönhetően sokat tudunk. Így eléggé plauzibilis képet kaphatunk Batthyány Arthúrné metamorfózisáról, arról, ahogyan a dúsgazdag és irigyelt, bár egy kissé mindig is extravagáns mágnásasszony a bohémvilág botrányhősnőjévé avanzsált.

Az első pesti év még viszonylagos nyugalomban telt. Júlia láthatólag mindent elkövetett, hogy a kor hírességeivel, írókkal, szerkesztőkkel, művészekkel összeismerkedjen. Baráti kapcsolatot épít ki Podmaniczky Frigyessel. Kánya Emíliához hívatlanul, de nagyon hatásosan toppant be.

„Még a szüléim házába robogott be... Kétféle robogás volt. Az elsőt aranyozott kocsija tette a ház előtt, hajporos parádés kocsisával a bakon és ugyanilyen fényes kiállású inassal, akit egy vizitkártyájával felküldött a lakásomra… a második nagy robogás: a grófnő, nagy krinolinban, fekete bársonyruhában, ugyanolyan hosszú zsinóros atillában… megölelt, megcsókolt, töredezett, de azért nem hibás magyarsággal üdvözölt, hogy pozíciót foglaltam a magyar nők közt. […] Csupa tűz volt ez az asszony. Rajongással beszélt, fel-felugrott eközben ültéből, de egészében véve jó benyomást tett reám” (Kánya, 1998: 183–185).

Vay Sarolta (aki Vay Sándor néven is publikált) azt mondta róla, hogy a legnépszerűbb mágnásnék közé tartozott, és amikor teljes díszben kikocsizott, mindig feltűnést keltett (Vay, 1909: IV. 83).

Pesten is nagy házat vitt. Az irodalmi ambíciókat tápláló asszony külön szalont tartott művészbarátainak, ahogyan ő mondta, „az intelligencia arisztokráciájának”, ahol Prielle Kornélia, Hollósy Kornélia, Bulyovszky Lilla, Kánya Emília, Liszt Ferenc, Reményi Ede, sőt Jókai Mór is gyakori vendég volt. Kánya Emíliától olyan összejövetelekről is tudomásunk van, ahol főként született arisztokraták adtak találkát egymásnak: a művészetpártoló Waldstein János gróf, Szapáry Gyula, a későbbi miniszterelnök, Vécsey József báró, a sokat utazó Széchenyi Béla és természetesen néhányan a Batthyányak közül (Kánya, 1998: 185). Az egyik nagyszabású estélyen állítólag maga Albrecht főherceg is megjelent (Vay, 1909: IV. 82). A puritán Kánya Emília, aki Júlia unszolásának engedve egyszer csatlakozott a társasághoz, nem érezte jól magát a túlságosan zajos, zabolátlan, különc összejövetelen, ahol mindenből tréfát űztek (még az éppen csak újjáéledő magyar irodalomból is), és amelynek elsődleges célja az volt, hogy Batthyányné megfelelő közeget teremtsen szereplési vágyainak.

„Elköltöttük a pazar francia ebédet. Ezüstös, aranyozott, gyönyörű edényeken tálaltak, és ettünk nagyon komplikált valamiket és olyan zsivaj volt ebéd közben, kivált a pezsgős vége felé, hogy szomszédnőm, a hercegnő [Júlia anyja. MM.], ismételve fenyegetően emelte fel mutatóujját az urak felé, de azért mégis jóízű mosollyal az ajkán. Ebéd után betessékeltek a törökösen berendezett férfiszalonba, feketekávéra, dohányzásra. A hölgyek szivaroztak, és szánó tekintettel sajnálkozott rajtam a hercegnő, hogy nem élek e nagy élvezettel. Júlia megnyugtatta… majd belevisz ő engem ebbe a sportba. […] Aztán… Júliára került a sor. Deklamált. A terem közepére állt, kiegyenesítette szép termetét, végignézett a hallgatóságán, és csengő, erős hangon, kissé idegen hangzású kiejtéssel, recitálta Petőfi hangzatos költeményeit: Ha férfi vagy, légy férfi ,/ S ne hitvány gyönge báb… Melegséggel, de túlzott erővel szavalt, és meglepetve néztem fel reá, annyi tűz, annyi szent hevület csengett végig szép, de szerintem kissé színpadias előadásán” (Kánya, 1998:185–186).

Az ártalmatlan házi próbálkozást, amit inkább csak kedves gesztusnak tekintettek és megmosolyogtak a vendégek, hamarosan valódi színházi karrier váltotta fel. A fellépést azonban megelőzte egy magánéleti földcsuszamlás, amelynek során Júlia elhagyta a családját, és arisztokrata barátaival is megszakította a kapcsolatot.

Csak találgatni lehet, mi történt valójában, de úgy tűnik, hogy az együtt töltött évek során az asszony elhidegült a férjétől, aki az ismerőseik szerint elhanyagolta a szülések ellenére is vonzó, és még mindig fiatal, mindössze harminc éves feleségét. Boldogtalan házasságáért cserébe Júliát kárpótolta a társaság és a férfiak rajongása. Az egyik udvarlójával, Vécsey báróval szerelmi kapcsolatba keveredett. A férfi állítólag arra kérte, hogy váljon el és legyen az ő felesége. Az asszony beleegyezett, elköltözött a Nádor utcai házból, de csélcsap kedvese hamarosan odébbállt egy balerinával. Az elkeseredett Júlia első felindulásában állítólag mérget ivott, de a gyorsan beadott ellenszer megmentette az életét (Kánya, 1998: 189). Bár kitartóan hajtogatta, hogy a seb, amelyet barátja hűtlensége ejtett a szívén, soha nem gyógyul be, a szerelmi dráma után néhány héttel megismerte Molnár Györgyöt, a Budai Színház igazgatóját.

Következő évei a színházban teltek. Első színdarabját, a Honfoglalókat a Nemzeti Színház mutatta be 1861 márciusában. Az öt felvonásos drámában a heves hazafias érzelmek vegyülnek a tragikus szerelem meséjével, a honalapító Árpád és a boldogtalan Csilla sorsával. Bár a mű nem nevezhető életszerűnek, sőt inkább érzelgős és patetikus – Csilla egy tőrrel leszúrja magát, haldoklása közben földöntúli víziót lát a fényes nemzeti jövőről –, a sajtó szerint meglehetős sikert aratott. A Gombostű azt írta, hogy a grófnő első kísérlete „mindenfelől buzdítással találkozott” (Gróf Batthyány Apraxin Júlia. Gombostű 1862. január 8.). Molnár György visszaemlékezéseiben úgy fogalmaz, hogy a gyújtó darab hatására a fellelkesült közönség a színházból az utcákra vonult, „s ott tombolta ki keblének fölkorbácsolt hullámait” (Molnár, 1881: 293).

Az első próbálkozást újabbak követték. Hamarosan bemutatták az Országgyűlési beszéd című vígjátékot, amely nem hódította meg az újságírók szívét, sőt meglehetősen gúnyos vélemények láttak napvilágot a sajtóban. Azt mondták róla, hogy egyáltalán nem humoros, hanem elkoptatott frázisok sorozata. A Budai Népszínházban előadott Fogház és szerelem sem kapott jobb kritikát. A Sürgöny kuszának nevezte a történetet és az előadást egyaránt, s inkább a közönség jóindulatának, mintsem a szerző érdemének tulajdonította a halovány tapsot, amellyel a jelenlévők a bemutatót jutalmazták (Sürgöny, 1863. október 30.) A lapok nagyon vegyesen reagáltak színházi kísérleteire, de folyamatosan beszámoltak róluk. Budai Júlia, ahogyan ekkoriban nevezték, reflektorfényben élt. A fenti két lapon kívül a Vasárnapi Újság, a Fővárosi Lapok, a Hölgyfutár, a Napkelet, a Családi Kör, a Pesti Hírnök, a Nefelejts, a Nővilág – csak hogy a legfontosabbakat említsük – foglalkozott vele. Légyen szó színházi bemutatóról, jótékonyságról, bálról vagy akár betegségről, az újságok nyomon követték sorsának alakulását, és a hízelgő „szellemdús” jelzőt ragasztották a nevéhez. Annyira ismert lett, hogy portréja Teleki Pál, Szemere Pál, Vachott Sándor arcképe, és a Széchenyi gyászünnepről készült ábrázolások mellé került Emich Gusztáv Nagy Képes Naptárában (Emich, 1862). Mai kifejezéssel azt mondanánk: Júlia a fel­élénkülő nyilvánosságban néhány hónap alatt médiasztárrá vált.

Irodalmi működése nem korlátozódott a színdarabírásra. 1860-ban jelent meg az első nyomtatott műve, s ettől kezdve folyamatosan publicisztikákkal, elbeszélésekkel, regényekkel lépett a közönség elé. A kissé édeskés, naivan romantikus, nyakatekert és valószínűtlen fordulatokkal tarkított történetekben állandó toposzként szerepel a hazafiság, a magyarsághoz tartozás megerősítése, az egyesülésre, összefogásra való felhívás és a szerző nőkkel kapcsolatos nézeteinek kifejtése. Júlia szükségét érezte annak, hogy honleányi hűségét hangoztassa. Hol az arisztokráciát buzdította a nemzeti ügy felkarolására, hol azon örvendezett, hogy egy olyan kiváló nemzethez tartozik, mint a magyar, amelynek múltja dicső, jövendője fényes. Hősei vagy szélsőségesen gonoszak vagy irreálisan jók és önfeláldozók. Műveinek visszatérő motívuma az igazszívű, magyarságában rendíthetetlen nő, aki élő lelkiismeretként emlékezteti a kiválasztott férfit nemzete iránti kötelességeire.

Júlia intenzív irodalmi tevékenysége szokatlannak számított, különösen abban a társadalmi rétegben, amelyhez tartozott. Mégsem az írásai tették nem kívánatos személlyé az arisztokrácia szemében, és nem is viharos magánélete, nyílt szerelmi afférjai, bár ez utóbbiak az előkelő világban elfogadhatatlanok voltak. Valódi skandalumot színésznői karrierje robbantott ki. A szemtanú szerint első színre lépésekor a páholyok tüntetően kiürülnek, és ezzel a magasabb társadalmi körök – legalábbis az 1860-as évek Pest-Budáján – szimbolikusan száműzik a renitens grófnőt (Kánya, 1998: 190, Vay, 1909: IV. 88). A közönség ugyanakkor kíváncsisággal vegyes rajongással fogadta a rangjáról önként lemondó asszony gesztusát.

Színházi és irodalmi munkálkodás mellett Júlia bőkezű patrónus: elkötelezetten és komoly pénzzel támogatta a csőd szélén egyensúlyozó Budai Népszínházat; 1862 nyarán 2000 forintot adományozott Molnáréknak (Schöpflin, 1929–1931: I. 57–58). Továbbá a Buda magyarítását programként megcélzó kérészéletű szépirodalmi hetilap, a Budai Lapok tulajdonosa, kiadója és lelkes főmunkatársa volt. Nagy szerelme mégis színpad maradt. Az 1863. januári fővárosi fellépést vidéki turné követte. Néhány hónappal később, még az év májusában Júlia Molnár társaságában Párizsba utazott azt remélve, hogy színésznői karrierjét nemzetközi terepen folytathatja.

Ettől kezdve keveset tudunk az életéről. A kortársak feljegyeztek néhány epizódot, amelyek nagyon jellemzőek az örökké nyughatatlan és a küzdésre mindig készen álló asszonyra. Párizsban és Párizsból kapcsolatot épített ki a magyar emigrációval, megkereste Irinyi Jánost és Kossuthot – bár utóbbit inkább csak a maga érdekében: ajánlólevelet szerzett tőle, amelyet a fent már leírt pompázatos külsőségek között nyújt át III. Napóleon császárnak. A remélt színházi siker azonban elmaradt. Kedvese, Molnár is elhagyta. Ezután újabb hányatott időszak következett az életében. A színházi világból kikopva, egykori nagyvonalúságának köszönhetően rossz körülmények közé került: beteg lett és állítólag éhezett. Mégis újra sikerült kiverekedni magát kilátástalan helyzetéből. Családjával szemben örökösödési pert nyert, majd hozzáment egy spanyol tábornokhoz. Párizsban élt, és általános megbecsülés övezte, szalonjában megfordult a társaság krémje. Írói ambícióit sem adta fel: 1880-ban és 1894-ben két újabb regényt jelentetett meg. Később Spanyolországba költözött, eltemette a férjét, és megérte az első világháborút. 1917-ben halt meg.

Irodalom

Barbey d'Aurevilly, Jules (1988): Dandyism. [1843] New York: PAJ Publications.

Barna, Catherine (1934): Une femme de lettres du second empire. La comtesse Julie Apraxin. Sa vie, ses oeuvres. Szeged.

Batthyányné Apraxin Júlia (1861): A honfoglalók. Pest.

Batthyányné Apraxin Júlia (1861): Két nőszív. Pest: Emich Gusztáv.

Batthyányné Apraxin Júlia (1861): Ilona. Regény a magyar életből. Pest: Hartleben.

Batthyányné Apraxin Júlia (1862): Szeréndy Ilma naplója. Pest: Emich Gusztáv.

Emich Gusztáv (1862): Magyar- és Erdélyország Nagy Képes Naptára. Pest: Emich Gusztáv.

Garelick, Rhoda K. (1998): Rising Star. Dandysm, Gender, and Performance in the Fin de Siecle. Princeton (N. J.): Princeton University Press.

Kánya Emília (1998): Réges-régi időkről. Egy 19. századi írónő emlékiratai. Budapest: Kortárs.

Szinnyei József & Fejérpataky László, szerk. (1888): Magyar Nemzetségi Zsebkönyv. Főrangú családok. I. kötet. Budapest: Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság.

Molnár György (1881): Világostól Világosig. Arad.

Schöpflin Aladár (1929–1931): Magyar Színművészeti Lexikon. I. kötet. Budapest: Országos Színészegyesület.

Stanton, Domna (1980): The Aristocrat as Art. New York: Columbia University Press.

Vay Sándor [Sarolta] (1909): A királyné poétája és más elbeszélések. Gróf Vay Sándor munkái. IV. Budapest: Országos Monográfiai Társaság.