• English

• Rovatok
• Kulcsszavak
• Szerzőink
• Rólunk
• Kéziratok benyújtása
• Etikai szabályok
• Publikációs pályázat

Médiakutató 2010 tavasz

Történelem

Maczák Ibolya:

Imakönyvek az első világháborúban

A 19. század végén, illetve a 20. század elején jelentek meg azok a tematikus imakönyvek, amelyek elsősorban a tulajdonos körülményeire vagy életállapotára vonatkozó tartalommal láttak napvilágot. Különösen sok ilyen jellegű kiadvány készült az első világháború idején a katonák és hozzátartozóik számára. Az írásom az első világháború idején megjelent imakönyvek néhány – főként irodalmi, filológiai – sajátosságát mutatja meg.

A 19. század végén, illetve a 20. század elején jelentek meg azok a tematikus imakönyvek, amelyek elsősorban a tulajdonos – azaz a befogadó – körülményeire vagy életállapotára vonatkozó tartalommal láttak napvilágot. Készült gyűjtemény például a gyermekek, a férfiak, a nők, a fiatal lányok, az idősek és a katonák számára (Diós, 1998: 259–260). Utóbbiak nagy számát és jelentőségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Magyar Katolikus Lexikonban külön terminus technicussal illették: tábori imakönyveknek vagy katonaimakönyveknek nevezték a hasonló jellegű kiadványokat.

A következőkben az első világháború idején megjelent imakönyvek néhány – elsősorban irodalmi, filológiai – sajátosságára hívom fel a figyelmet. Kapcsolódó vizsgálataim eredményét néhány katolikus és református kiadvány példáján, főként a korabeli egyházi sajtó tükrében mutatom be.

A katonaimakönyvek nemcsak a háborús könyvkiadásnak, hanem általában a háborús egyházi tevékenységnek és jótékonyságnak is fontos (ha nem a legfontosabb) szegmensét alkották. Amint Makkai Sándor fogalmazott 1915-ben a Ravasz László szerkesztette Protestáns Szemle hasábjain:

„Örömmel látjuk, hogy a háborús imák és traktátusok értékes és használható dolgok. […] Mindenesetre egyik legmaradandóbb értékű gondolat és cselekedet lesz a magyar protestáns egyház háború alatti munkájában ezeknek készítése és kiadása” ([Makkai], 1915: 87).

Az imakönyv ez idő tájt fontos pasztorációs eszköznek is számított: „Ez imakönyv terjesztésére már csak azért is sürgős szükség van, mert más egyházak már ellátták fiaikat szent képekkel s egyéb talizmánokkal” – fogalmazott némi felekezeti elfogultságtól sem mentesen a szerkesztő a debreceni Lelkészegyesület című lap 1914. augusztus 15-én megjelent számában. (S. n., 1914: 606).

Tény, hogy például a Szent István Társulat – 1915. március 18-án tartott ülésének jegyzőkönyve szerint – gyakorlatilag a háború kitörésével egy időben megkezdte kapcsolódó tevékenységét (S. n., 1915: 15–16). Először a már forgalomban lévő Molnár Vid-féle katonai imakönyvet¹ kezdte el ingyen osztogatni a harcba indulók között (S. n., 1915:16), majd felkérte a lazarista Reviczky Aladárt, hogy ennek nyomán könnyebben kezelhető kiadást készítsen. Ezt követte még 1914-ben egy kimondottan sebesültek számára írt Reviczky-imakönyv (Bízzál fiam!), amit németül, szlovákul, horvátul, lengyelül, olaszul és románul is kiadott a Szent István Társulat. Tudni lehet azt is, hogy 1914 végéig a fentiekből összesen 670 ezer példányt osztottak ki a katonák között (S. n., 1915: 16).

Az imakönyvkiadások kapcsán sem a katolikus, sem a protestáns felekezetek nem feledkeztek meg az otthon maradottakról. A Szent István Társulat kérésére Reviczky Aladár még 1914-ben megírta az otthoniak számára az Uram, irgalmazz nekünk című kötetecskét, amely azután németül és szlovákul is megjelent. A társulat ugyanez évben kiadta az Elesett hőseinkért című imafüzetet is (S. n., 1915:16).

Protestáns részről pedig tanulságos az a Lengyel Gyula által írt, 1914-ben kelt olvasói levél, amely a Lelkészegyesület című lap hasábjain jelent meg:

„Mióta »Imádkozzunk szeretteinkért« cimü 8 imát tartalmazó füzetem a »Vasárnap«-ban megjelent, az a sok levelezö-lap, mely az ország minden részéből érkezett hozzám […] mind azt bizonyitja, hogy igen is szükség van az itthonmaradottaknak is imakönyvecskére. A templomi imádkozás időhöz, helyhez kötött, népünk vállaira a férfiak eltávoztával nehéz munka nehezedik, sokan nem mehetnek a templomba, jól esik hát nekik, titkon ajtajukat behajtva és magánosan sóhajtva imádkozni Istenhez szivük szeretteiért” (S. n., 1914–3: 741).

Érdekes módon a különböző felekezetű könyvek tartalmukban jelentősen nem különböztek. Annak ellenére, hogy a szerzők kifejezésre juttatták például, mennyire fontos, hogy a reformátusok ne olvassanak katolikus bibliát és fordítva, alapvető különbségek nincsenek az imafajták között. Ennek elsősorban a háborús tematika az oka: ezekben az imakönyvekben eleve nem nagyon (ha igen, akkor nem hangsúlyos módon és helyen) fordulnak elő olyan kérdések – pl. a szentségtannal vagy Szűz Mária szerepével kapcsolatban –, amely kérdéseket a felekezeti hovatartozás jelentősen befolyásolná.

A háborús idők imakönyvei alapvetően öt témakörrel foglalkoznak (gyakran ezek határozzák meg az egyes imakönyvfejezeteket is). Ezek a következők: általános imádságok (reggeli és esti imák), háborús idők imái (ima az országért, vezetőkért stb.), harctéri imák (támadás előtt, sebesülés után), bölcs mondások, gondolatok (természetesen háborúra vonatkozó tematikával).

Stilisztikai szempontból rövid és egyszerű imádságok kívántattak meg az imakönyvszerzőktől. Jóllehet nem a hátország számára írt imakönyv kritikájában jelent meg, de ebből a szempontból igen tanulságos a következő Makkai Sándor-féle bírálat:

„Nem tudunk együtt imádkozni Csiky Lajos »Háborús imádságos könyvecskéivel«, […], pedig ezekben még lövészárkokban elmondandó ima is van, ahol talán elég lenne egy mély pillantás is az égre. [Az imák nem…] elég egyszerűek, természetesek, rövidek és imádságosak” ([Makkai], 1915: 88).

Ugyanakkor Makkai szerint követendő példát jelent a Kecskeméti református egyház által kiadott imakönyv, amelynek darabjai „pompás összeállításuk” mellett „bensőségükkel, szépségükkel, egyszerűségükkel […] tűnnek ki” ([Makkai], 1915: 88).

Szövegalkotási kérdéseiket tekintve feltűnő az imakönyvekkel szemben támasztott általánosítás igénye, sőt az aktualitások kifejezett ellenzése. A Protestáns Szemlében olvasható imakönyvkritika szerint kimondottan ártalmas az aktualizálás:

„[…] egyáltalában nem tartjuk sikerültnek a Lencz Géza […] könyvében közzétett alkalmi imádságokat, melyek majdnem kivétel nélkül mind azért nevezik magukat imádságoknak, mert az Istent »Te-«-nek szólítják s itt-ott elmésen ki is oktatják a világok Urát a napi eseményekről, sőt Szombati Szabó István arról is, hogy Ő a mohamedán katonának is atyja, melyet nem kevesebb, mint három oldalon bizonyít be. Sok bennük a bölcselkedés, sőt nem is egyebek az Istenhez intézett bölcselkedéseknél, aminek semmi értelme, mikor alázatos szívből kell felsóhajtanunk Istenhez több, óh sokkal több bölcsességért, mint amennyink van. Ezeknek az imáknak hosszúsága és cifrálkodása is visszatetsző” ([Makkai], 1915: 88).

A Makkai által megfogalmazottak ellenére a Lencz Géza (Lencz, 1914) által szerkesztett kötetben kevés az aktualitás és konkrét utalás. A különös rosszallással említett Szombati Szabó-féle imádság legkonkrétabb része a címe, amely így hangzik: Temető imádság harctéren megsebzett s hazai kórházban meghalt mohamedán vallásu bosnyák katona felett. Sem a konkrét harci cselekményről, sem az elhunytról nem derül ki belőle több a vallásán kívül. S a kritika által bírált argumentáció sem tekinthető bizonyítékokat felsorakoztató logikai évelésnek.

Ettől függetlenül tény, hogy e kötet történeti igénnyel készült, kimondott célja volt a történelmi tanúságtétel a későbbi korok számára is. Ezt igazolja szellemi atyjának felhívása is. Ő a kritikában leírtakkal ellentétben nem Lencz Géza volt, hanem Tariska Sándor, aki így fogalmazott: „A megjelenő kötetet mint történeti dokumentumot – a parochiális könyvtárban is el kell helyeznünk” (S. n., 1914–2: 658). Hasonló elgondolással lehetett az ugyancsak a Lelkészegyesület köréhez tartozó Csiky Lajos is, aki a fentebb kritizált imakönyvének „boritékait az illetőkre nézve történeti emlékü följegyzéseknek való rovatokkal látta el” (S. n., 1914–4: 839).

Egy másik sajtóorgánum, a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap már megjelenése előtt támadta ezt a vállalkozást. A vonatkozó cikk ismeretlen szerzőjének legfőbb érve szintén a dokumentum jelleggel volt kapcsolatos: imádkozni mindenki tud – minek ehhez egy feleslegesen aktualizáló segédeszköz. A választ a Lelkészegyesület című lap névvel nem jelzett munkatársa adta meg – sommásan kifejtve, hogy „[…] első sorban az irodalomnak kötelessége támogatni a nagy nemzeti mozgalmakat, sőt a vész idejében egyébről sem tudni, pusztán erről” (S. n., 1914–3: 740).

Katolikus oldalon nem ismeretesek effajta irodalmi és pasztorális viták, ám tény, hogy az imakönyvek szövegalkotási módja teljes összhangban állt a protestánsok aktualizálás ellenes fórumaival. Ennek jegyében valósulhatott meg a Háborús zsoltárok (Buberlée, 1915) kiadása is. A könyv Terentiano Buberlée 1793-as Psalterium – Tempore periculosi belli, et publicae calamitatis usurpandum című művének Péri Bonaventura által készített fordítása. Szövegalkotási szempontból voltaképpen cento, amely (olasz eredetű) elnevezés a költészetben az idegen verssorokból összerótt értelmes szöveget jelenti. Lényege szerint tehát idézetköltészet. A Buberlée-szöveg esetében valóban bibliai költeményekből, azaz zsoltárokból vett részekről beszélhetünk. Vagyis a szöveg megfogalmazását tekintve semmi önállóság nincs benne. A szerző (összeállító) a különböző zsoltárok háborúra vonatkozó részeit kompilálta össze, méghozzá olyan módon, hogy az imakönyv minden darabja a Miatyánk egy-egy mondatához kapcsolódik. Azaz a kötet fő szervező eleme a Miatyánk, s ennek sorai tematizálják a zsoltárok könyvéből kompilált, háborús vonatkozású szövegrészeket.

Azt a tényt, hogy e kötetben a szerzői nóvumot nem a saját megfogalmazású gondolatok adják, meg sem próbálták titkolni. Sőt, kis túlzással élve, ez adta a könyv reklámját is. A bevezető tanúsága szerint ugyanis a kiadvány egyszersmind a legújabb és legrégibb imakönyv. Tartalmi semlegessége pedig – a bevezető szerint – a használati mód számos lehetőségét kínálja:

„Ha van háborús imakönyv, mely egyformán felel meg úgy a harctér lövészárkaiban küzdő katonáinknak, mint itthon maradt szorongatott kedveseinknek – nemcsak magán, de templomi használatra is –, akkor a háborús zsoltárok imakönyve az” (Buberlée, 1915: 2).

Hasonló az alapgondolata a Szent István Társulatnál két változatban is megjelent Háborús idők imakönyvének (Pázmány, 1915).²A kisebb méretű, ám bővebb tartalmú kiadvány vélhetően inkább harctérre készült, a belőle előállított különlenyomat pedig egyértelműen a hátország számára – ez utóbbiból ugyanis hiányoznak a harctéri imádságok. A bővebb kiadvány – mai szemmel már-már döbbenetes – előszavában a következők olvashatók:

„Pázmány Péter imádságoskönyve, […] olyan időkben íródott, amikor szintén ellenséges hadak nyugtalanították országunk békéjét. A nagy primás könyvében sok olyan adatot találunk, amelyek mintha csak a mai nehéz napokban születtek volna” (Pázmány, 1915: 6–7).

Talán nem szükséges felhívni a figyelmet arra, hogy milyen politikai és egyéb különbségek voltak a Pázmány-imakönyv első kiadásának 1606-os megjelenési idejében történtek és az 1915-ös események között… Ehhez hozzászámítandó, hogy például a Mikor Hadakkal ostoroztatunk című ima még ennél is korábbi: eredeti, latin nyelvű változata már a jezsuita Petrus Michaelis Brillmacher Serta honoris et exultationis című kötetének 1567-es kiadásában megtalálható (Bogár, 2006: 67).

Az 1915-ös imakönyv összeállítóinak becsületére legyen mondva, gondosan jelölték, hogy mely imákat vettek át szó szerint Pázmánytól és melyeket módosítottak. A változtatások részletes ismertetését – természetesen – mellőzték.

Az itthon maradottak számára készült (rövidebb) kiadványban teljes terjedelmében és az eredetinek megfelelően – illusztrációval ellátva – szerepel a Mikor Hadakkal ostoroztatunk című ima. Ez azonban már nem mondható el az ellenségért mondott imáról. A változtatások ebben az esetben nem nagy terjedelműek ugyan, de annál jelentősebbek. Nyilvánvaló ok miatt ebből az imából kihagyták az Istenre vonatkozó, „csak te-reád hagyván a bosszúállást”- szövegrészt, valamint a „minden háborúságot csendeszen, békével szenvedgyünk” óhajt „csendesen és bizalommal viseljünk”-re módosították. Háborús időben nem tűnhetett ildomosnak a békesség óhajtása egy katonák, illetve hozzátartozók számára készült pasztorációs anyagban…

Jelentős módosítások vannak az Özvegy imájában is, amely eredetileg Eözvegyek és Arvák könyörgése volt. Ebből az imádságból – amint azt a címek különbözősége is sejteti – kimaradtak az árvákra vonatkozó részek (ám nem kerültek be a külön az árváknak adresszált imába). Hiányzik továbbá a következő szövegrész is az 1915-ös kiadásból:

„erössen meg-parancsoltad, hogy senki az árváknak, özvegyeknek ne árcson: mert valaki ezeket bolygattya, annak feleségét és gyermekit árvasággal bünteted. söt, egész Országokat szoktál pusztítani, az árvak és özvegyek nyomorgatásiért” (Pázmány, 2001: 197).

Nyilvánvalóan az imádságoskönyv ismeretlen összeállítója nem vállalta annak erkölcsi felelősségét, hogy valaki is úgy gondolja a hátországban: az ő háborús szenvedéseit fronton harcoló szeretteinek kegyetlensége okozta.

Az „Igazgass és táplálly engem; vigasztally és erősíts engem, minden nyavalyáimban” (Pázmány, 2001:197) mondat helyett pedig a következő – az első világháborús időszakhoz jobban kapcsolódó – olvasható: „Nyugtasd meg sajgo szivemet a te könyörületességed írjával, hogy megnyugodjam hazámért elesett hősi férjem elmúlásán” (Pázmány, 1915: 41).

Az elmondott változtatásokat különösen fontossá teszi az a tény, hogy az imádság nem nagy terjedelmű. És bár Pázmány neve fémjelzi mindkét változatát, filológiai szempontból igen jelentős az eltérés a szövegek között. Az olvasónak egyértelműen Kossuth bicskája jut róla eszébe, amely a hagyomány szerint eredeti ugyan, jóllehet egyszer cserélni kellett a pengéjét, később pedig a nyelét.

A háborús idők hátországban élőknek szánt imakönyveit vizsgálva összefoglalóan megállapítható, hogy pasztorális, művelődéstörténeti és filológiai szempontból egyaránt különös jelenség figyelhető meg e kiadványokkal kapcsolatban az aktualizálás és a hagyomány szempontjából. A lelkipásztor, a történész és az irodalomtörténész meglepve tapasztalhatja, hogy az imádságos könyvek célzott, változatos és tömeges megjelentetésével szinte azonnal reagáltak az eseményekre az egyes egyházi intézmények – a tartalmi aktualizálást viszont a többség korántsem tartotta feltétlenül szükségesnek.

Irodalom

Bogár Judit (2006): Pázmány Péter Imádságos könyvének forrásai. In: Hargittay Emil (szerk.): Textológia és forráskritika. Pázmány-kutatások 2006-ban. Piliscsaba: Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Kar.

Buberlée, Terentiano (1915): Háborús zsoltárok. Budapest.

Diós István (szerk.): Magyar katolikus lexikon. 4. köt. Budapest: Szent István Társulat.

Lencz Géza (1914) (szerk.): Beszédek és imák háborúi alkalmakra. Debrecen.

[Makkai Sándor] (1915): Háborús imák és traktátusok. Protestáns Szemle, 1. sz.

Pázmány Péter (1915): A háborús idők imakönyve. Pázmány Péter nyomán. Budapest: Szent István Társulat. [Különlenyomat.]

Pázmány Péter (2001): Imádságos könyv, 1631. Sajtó alá rend. Sz. Bajáki Rita, Hargittay Emil. Budapest: Universitas.

S. n. (1914): Irodalmi szemle. Lelkészegyesület, 33. sz.

S. n. (1914): – 2 Irodalmi szemle. Lelkészegyesület, 36. sz.

S. n. (1914): – 3 Vegyesek. Lelkészegyesület, 41. sz.

S. n. (1914): – 4 Irodalmi szemle. Lelkészegyesület, 47. sz.

S. n. (1915): A Szent-István Társulat 1915. márc. 18-án Budapesten a Szent-István Társulat dísztermében tartott LXI. Rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. [A Katolikus Szemle, 1915. évfolyamának melléklete.]