Média válság idején, konferencia visszanézés

Médiakutató 2012 nyár

Közszolgálat

Bajomi-Lázár Péter:

Homokot a sivatagba?



Amellett érvelek, hogy a közszolgálatiság hagyományos felfogása mára anakronisztikussá vált, ezért a közszolgálati televíziók küldetését újra kell gondolni, és a hagyományos közszolgálati televíziós műsorszolgáltatás felfüggesztését is meg kell fontolni.

Mit nevezünk közszolgálati médiának?

Mit jelent a közszolgálatiság? A fogalmat a szakírók egyaránt használják normatív és leíró értelemben; a szó az előbbi esetben a közszolgálati műsorszolgáltatás eszményét, az utóbbiban az eszménytől gyakran igen távol eső gyakorlatát jelöli.

De a közszolgálatiság fogalmának normatív értelemben is több jelentése lehet. Európában elsősorban a John Reith által kitalált és a BBC által megtestesített modell a mérvadó; ezt követték – több-kevesebb sikerrel – a második világháború, illetve az 1989–91-es rendszerváltás után a volt tekintélyelvű vagy totális rendszerekben létrehozott köztelevíziók. A BBC még az 1920-as években monopolhelyzetet élvezve jött létre, ezért receptjét a „Mindenkinek mindent!” (vagy ahogy említett vezérigazgatója fogalmazott: a „tájékoztatás, oktatás, szórakoztatás”) elve határozta meg. Amerikában azonban a PBS testesíti meg a közszolgálatiságot, amely már közel 50 évvel később, plurális médiakörnyezetben jött létre, ezért a sokszínűség eszményét (vagy ahogy az 1967-es amerikai közmédia-törvény fogalmazott: az „alternatívát nyújtani” filozófiáját) követi.

A közszolgálatiság fogalmát illetően olyannyira nincs konszenzus, hogy akad, aki a szót ennél is tágabb értelemben alkalmazza, azaz a kereskedelmi médiumoknak is közszolgálati státust tulajdonít. Rupert Murdoch például úgy véli, hogy: „Bárki, aki – törvényes keretek között – azt a szolgáltatást nyújtja, elérhető áron, amelyre a közönségnek igénye van, közszolgálati feladatot lát el.”1 A frekvencia köztulajdonban álló, szűkös jószág; a közszolgálatiság fogalmát mindig előszeretettel hangoztatják a frekvenciák megszerzésére tett erőfeszítések igazolására.

Az elemző akkor sincs könnyebb helyzetben, ha leíró kritériumok alapján próbálja megragadni a közszolgálatiság lényegét. Ha a köztulajdon fogalmából indulunk ki, nem sorolhatjuk a közszolgálati médiumok közé például a Spektrumot, holott műsorai alapján ezt a csatornát is közszolgálatinak tekinthetnénk. Ha a közfinanszírozást tekintjük kritériumnak, akkor például az egyébként szintén közszolgálati műsorokat sugárzó, de reklámokból fenntartott BBC World vagy a Channel 4 eshet ki vizsgálódásunk köréből. Ha a közszolgálati műsorok sugárzását vesszük kiindulási alapul, ismét bajban vagyunk, mert az elmúlt évtizedekben nagyfokú hibridizáció ment végbe: a kereskedelmi televíziók egy része hagyományosan közszolgálatinak tekintett műsorokat is sugároz, a közszolgálati televíziók egy része pedig kereskedelmieket is (ez utóbbira közismert példa a rendszeresen esztrádműsorokat kínáló RAI).

Talán akkor járunk el helyesen, ha azt mondjuk, vannak de jure közszolgálati médiumok (vagyis azok, amelyeket az adott ország törvénye ilyennek minősít, például a Magyar Televízió) és vannak de facto közszolgálati médiumok (vagyis azok, amelyeket a jog a kereskedelmi csatornák közé sorol, de amelyek más szempontból mégis közszolgálatiak – ilyen például a CNN).

Valamennyi televíziót – jogi besorolásától függetlenül – egy olyan elképzelt egyenes mentén lehet elhelyezni, amelynek egyik végpontja az ideáltipikus „kereskedelmi”, a másik az ideáltipikus „közszolgálati” modell. A közszolgálatiság e megközelítésben főként mérték kérdése: minél több kritérium mentén minősül egy médium közszolgálatinak (például köztulajdonban áll, közpénzekből finanszírozzák, közszolgálati műsorokat sugároz), annál közelebb áll elképzelt egyenesünk „közszolgálati” végpontjához.

Kell-e még közszolgálati média?

A közszolgálati média a 20. század találmánya. Európai – és Magyarországon ma is mintának tekintett – változatának koncepcióját a monopolhelyzet határozta meg. A BBC-modell kidolgozásában kulcsszerepet játszó Reith arra törekedett, hogy olyan médiumot teremtsen, amely – túl azon, hogy mindenkinek nyújt valamit – ápolja a hagyományos kulturális értékeket, erősíti a nemzeti identitást, és tanítja közönségét. A BBC a hallgatót „oktatni és felemelni” igyekszik – mondta Reith. Egy másik alkalommal pedig úgy fogalmazott: a hallgató „kapjon egy kicsit jobbat annál, amit ... hallani akar.”2

Csakhogy a világ azóta megváltozott. A kultúra demokratizálódott, az értelmiség kulturális értékeket beazonosító szerepének legitimitása megkérdőjeleződött. A szabad munkaerő-, áru-, szolgáltatás- és pénzáramlásnak köszönhetően a homogén nemzetállamok leáldozóban vannak. A második világháború után tömegessé vált a felsőfokú oktatás.

Átalakult a technikai környezet is. Megjelent az FM-rádió, a kábeles, a műholdas, majd a digitális televízió, valamint az internet és a multimédiás mobiltelefon. A csatornák száma megsokszorozódott. A European Audiovisual Observatory adatai szerint 2009-ben például az Egyesült Királyságban 1092, Franciaországban 493, Magyarországon pedig 555 kisebb-nagyobb csatorna volt bejegyezve (e számok a helyi csatornákat is magukban foglalják).

A közszolgálatiság hagyományos, 20. századi alapelvei ebben az új, 21. századi közegben anakronisztikussá váltak. A sokak – például Enrique Bustamante3 – által elitistának és paternalistának nevezett műsorkoncepciójuk nehezen egyeztethető össze a liberális demokrácia alapelveivel. A közszolgálati tévé nem iskola és nem templom – mondhatnánk Alina Mungiu-Pippidi nyomán.4 E megközelítés szerint az államnak nincs mandátuma arra, hogy polgárait nevelje. Csupán arra van joga – és ez talán kötelessége is –, hogy átadja nekik mindazokat az információkat, amelyek birtokában a lehetőségekhez képest tájékozott döntéseket hozva alakíthatják saját életüket. Nem az az állam feladata, hogy bizonyos értékeket képviseljen és népszerűsítsen, hanem az, hogy sokszínűséget teremtve felkínálja a választás lehetőségét.

Ha az ember hazatér egy hosszú nap estéjén, miután elszenvedte főnöke piszkálódásait, elintézte a nagybevásárlást, megázott a buszmegállóban, mert a busz megint képtelen volt tartani a menetrendet, majd ellenőrzi gyermeke leckéjét, elkészíti a család vacsoráját, rendezi feleségével/férjével aktuális nézeteltérését, és kivasalja a másnapi ruhákat, akkor már aligha lehet elvárni tőle, hogy a tévé elé leülve a Stalkert vagy A zongoristát nézze végig. Ilyenkor a Barátok közt vagy az Éden Hotel aktuális szériája segít neki abban, hogy kikapcsoljon, és erőt gyűjtsön a következő, hasonló megpróbáltatásokat tartogató napra. Persze az államnak arra is lehetőséget kell nyújtania, hogy a Stalkert vagy A zongoristát nézze, ha épp ahhoz van kedve. De az államnak az már nem feladata, hogy népnevelői buzgalmában polgárait megkísérelje lebeszélni – Szalai Annamária szóhasználatával – az „audiovizuális szemét” nézéséről, és átterelje őket a kereskedelmi csatornákról és tartalmakról a közszolgálatiakra.5

A kereskedelmi és a közszolgálati televíziókat talán a hangnemük különbözteti meg egymástól a leghatározottabban. A kereskedelmi tévét azért nézik az emberek, mert az élet napos oldalát mutatja meg; kicsit talán bárgyú, de mindig optimizmust sugall. A közszolgálati televízió azonban küldetésénél fogva inkább az élet árnyékos oldalát ábrázolja, mert közéleti műsorai jellemzően problémaorientáltak, hangneme pesszimista. A kereskedelmi tévében majdnem pucér, jól karbantartott fiatal lányok és fiúk beszélnek csacskaságokat; a közszolgálati televízióban szomorú tekintetű férfiak és gondterhelt asszonyok azt elemzik, miért ilyen beteg ez a világ. Érthető, ha a többség az optimista kereskedelmi médiát választja. Van baja elég.

Liberális szemszögből

A közszolgálatiság fogalmát a közérdekéből szokták levezetni. Csakhogy a közérdek (vagy a közjó) fogalma nem annyira szakpolitikai, mint inkább ideológiai kérdés. A közjó mibenlétét másban látja egy liberális, egy konzervatív, egy kereszténydemokrata, egy radikális demokrata vagy egy zöld elemző.6

Ha liberális szempontból közelítünk a közszolgálatiság kérdéséhez – liberálisnak itt azt nevezem, aki hisz a szabadságban, az autonómiában, az önrendelkezésben, az egyén felelősségében, valamint a kicsi, de erős államban –, akkor abból indulhatunk ki, hogy az államnak semlegesnek kell maradnia ízlés- és értékrendbéli kérdésekben, és a polgárok tudásának és ízlésének csiszolása, hazafiasságra nevelésük nem tartozik a feladatai közé. Liberális megközelítésben a közszolgálati televízió állami fenntartását csak az indokolja, ha a piac állami beavatkozás nélkül tökéletlenül működik, vagyis önmagában nem gondoskodik a kínálat sokszínűségéről. De van-e még olyan tartalom, amelyet a piac nem állít elő?

A mai csatornakínálatnak köszönhetően az átlagos magyar háztartásban élő néző ma már – csekély összegű műsordíj ellenében – számos olyan kereskedelmi csatorna közül válogathat, amely a hagyományosan közszolgálatinak nevezett tartalmakat kínálja. Számtalan dokumentumcsatorna (Spektrum, NatGeo, Discovery Civilisation, Discovery Science, Animal Planet, Viasat History stb.), gyermekcsatorna (Minimax, Cartoon Network, Jetix és persze a kitűnő DuckTV), sportcsatorna (Sport1, Sport2, Sport Klub), egy klasszikuszene-csatorna (Mezzo), számos filmcsatorna (AXN, Film+, Hallmark stb.), egy egyházi csatorna (Pax) és több hírcsatorna (ATV, HírTV, Echo TV) áll a rendelkezésére. Úgy tűnik, kevés piaci rés maradt.

Az egyik ilyen piaci rést a kiegyensúlyozott hír- és közéleti műsorok jelenthetik. Magyarországon nincs olyan közszolgálati televízió, amelyet a közvélemény függetlennek és tárgyilagosnak könyvelne el. Azt persze nem lehet tudni, nem épp azért nincs-e ilyen magáncsatorna, mert ezt a szegmenst a közszolgálati média – legalábbis névleg – betölti. Az állami szerepvállalás e téren akár több kárt is okozhat, mint amennyi hasznot hoz. Ismert, hogy a Független Hírügynökség bezárásában szerepet játszott az, hogy a Magyar Távirati Iroda ingyenessé tette hírei egy részét, és ezzel elhalászta előle a felhasználókat. Emellett arra is találunk példákat, hogy magánkézben lévő médiumok független hírszolgáltatásra törekednek – példa erre a már említett CNN. Igaz, a CNN jóval nagyobb és gazdagabb piacon működik, mint amekkora a magyar, és talán nem is olyan hatékony, mint más „közszolgálati” tévék. James Curran és munkatársai Dánia, Finnország, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság összehasonlításával arra a következtetésre jutottak 2009-ben, hogy: „A műsorszolgáltatás közszolgálati modellje nagyobb figyelmet fordít a közügyekre és a nemzetközi hírekre, ezért nagyobb tudást nyújt ezeken a területeken, mint a piaci modell … Továbbá képes csökkenteni az előnyös és a hátrányos helyzetű társadalmi rétegek tudása közti különbséget, így elősegíti az állampolgárok egyenlőségét.” Ott, ahol erős a(z állami) közszolgálati média, tájékozottabbak az állampolgárok. A különbség azonban nem jelentős mértékű.7 A kiegyensúlyozott hír- és magazinműsorokról való gondoskodás tehát indokolhatja a közszolgálati média fenntartását.

A másik piaci rést a hagyományos „magaskulturális” produktumok – például az említett „művészfilmek” – jelentik, amelyek Magyarországon ugyancsak hiányoznak a kereskedelmi kínálatból, mert túlságosan szűk a piacuk. Ezek sugárzása ugyancsak indokolhatja a közszolgálati média fenntartását.

Közszolgálati televízió vagy közszolgálati tartalom?

Az elmúlt évtizedekben a nyugati világ és Magyarország televíziós piaca sokszínűvé vált. Ebben a kontextusban a közszolgálati televízió fenntartása némi túlzással csupán annyira tűnik értelmes ötletnek, mintha valaki homokot kívánna exportálni a sivatagba. A kínálat bővülése felveti a kérdést, hogy szükség van-e még közpénzekből fenntartott, költséges, mégis csökkenő közönségrészesedésű közszolgálati televíziókra.

Ugyanakkor azonban úgy tűnik, a piac az olyan, viszonylag kis és viszonylag szegény országok esetében, mint Magyarország is, még mindig nem gondoskodik a kínálat teljességéről. Ez pedig indokolttá teheti a közszolgálati média fenntartását. Egy olyan közszolgálati médiáét, amely már nem a brit „Mindenkinek mindent!” elvét követi, hanem amerikai mintára a piaci rések betömésére szakosodik.

Ha a fenti gondolatmenet elfogadhatónak látszik is, számos kérdésre nem ad választ. Két ilyen kérdést emelnék ki – anélkül, hogy vállalkoznék a megválaszolásukra. Az egyik az, hogy ha szükség van közszolgálati tartalmakra, hány televíziócsatornát érdemes fenntartani, szem előtt tartva azt a szempontot, hogy a piac korrekciója nem vezethet a piac torzításához. A másik – ezzel összefüggésben – az, hogy valóban a televíziócsatornák fenntartása-e a legjobb módszer a közszolgálati tartalmak terjesztésére és célba juttatására. Hiszen drága mulatságról van szó, amely adminisztrációval, bérleti díjjal, technikával, rezsivel jár.

Ezért megfontolandó lehet a forrásokat inkább a más csatornákon célba juttatott tartalomgyártásra, vagy éppen a hozzáférési infrastruktúra – például az olcsó vagy ingyenes szélessávú internet – kiépítésére fordítani, megkönnyítve a televízióban elérhetetlen, de más fórumokon elérhető tartalmakhoz való hozzáférést, egyszersmind takarékosabban bánva a köz pénzével.

Lábjegyzetek

1
Idézi J. Keane, Media and Democracy (Cambridge, UK: Polity Press, 1991).
2
Idézi A. Crisell, Understanding Radio (London & New York: Routledge, 1994).
3
E. Bustamante, “Public Service in the Digital Age: Opportunities and Threats in a Diverse Europe,” in: Communications and Cultural Policies in Europe, ed. I. F. Alonso and M. de Moragas, 185–215 (Barcelona: Government of Catalonia, 2008).
4
A. Mungiu-Pippidi, “From State to Public Service: The Failed Reform of State Television in Central and Eastern Europe,” in: Reinventing Media. Media Policy Reform in East Central Europe, ed. M. Sükösd and P. Bajomi-Lázár, 31–62 (Budapest: Central European University Press, 2003).
5
Lásd az NMHH elnöke által a Zalai Hírlapnak adott interjút, http://www.zalaihirlap.hu/kozelet/20100826_ha_csend_lenne__zavarna (utolsó letöltés: 2012. április 26.).
6
Erről kollégáimmal itt írtunk: P. Bajomi-Lázár, V. Štětka and M. Sükösd, “Public Service Television in the European Union Countries: Old Issues, New Challanged in the ‘East' and ‘West',” in: Trends in Communication Policy Research, ed. N . Just and M. Puppis, 355-380 (Bristol, UK and Chicago, US: Intellect Books and European Communication and Research Association, 2012). Ugyanez az írás kevésbé friss adatokkal a Médiakutató 2010. téli számában jelent meg.
7
J. Curran, S. Iyengar, A. B. Lund, A. and I. Salovaara-Moring, “Media System, Public Knowledge and Democracy. A Comparative Study,” European Journal of Communication, 24: 1, 5–26.
Támogass adód 1%-ával

Lapunk, a Médiakutató nem kér és nem kap állami támogatást. Olvasóink adományaiból, egy magáncég támogatásából, az eladott példányok árából tartja fenn magát. Cserébe évente négy lapszámmal jelentkezünk nyomtatásban és online. Online formában lapunk ingyen, regisztráció nélkül olvasható. Szerkesztőink és bírálóink társadalmi munkában dolgoznak.
A Médiakutató immár 22 éve első közlésben jelenteti meg fiatal és szenior magyar és külföldi kutatók munkáit a médiajog, a médiapolitika, a médiaszociológia és a médiatörténet területéről. Számos tanulmánya tananyaggá vált a felsőfokú kommunikáció- és médiaképzésben.

Kérjük, hogy személyi jövedelemadód 1 %-ával támogasd a Médiakutató Alapítványt! Adószámunk: 18687941-2-42

Médiakutató YouTube csatornája

Legolvasottabb
Támogass minket
A Médiakutatót önkéntes kutatók és szerkesztők készítik. Ha hasznosnak találod a működésünket, kérlek, támogasd a lap elkészítését!
Könyvajánló
<>
Szomszédok közt
> könyv rendelés
Pódiumbeszélgetések

„Szomszédok közt” pódiumbeszélgetés

Kérdez: Bajomi-Lázár Péter Médiakutató
Válaszol: Kovács M. András és Lányi Balázs forgatókönyvíró

> korábbi pódiumbeszélgetések

Partnereink