Médiakutató 2019 tél

Történelem

Boros Ulrika:

A Magyar Rádió hőskorának története

Arányi Mária és az Asszonyok tanácsadója¹

PDF-változat  ·  Letöltés

Anyunak, Katinak

Tanulmányomban a Magyar Rádió 1925 és 1945 közötti időszakának egy hosszú életű, elsősorban nők számára készített, heti rendszerességű előadássorozatának, az Arányi Mária által vezetett „Asszonyok tanácsadójának” bemutatására vállalkozom. A fellelhető műsorszövegek és iratanyagok által a felolvasások jellegét, felépítését és hallgatói fogadtatását vizsgálom. Emellett arra a kérdésre keresek választ, hogy a műsorvezető által megfogalmazott nőkép miként viszonyul az első világháborút követő években zajló nemi és társadalmi szerepeket érintő változásokhoz, reflektál-e a „modern eszmék”, az új női szerepek megjelenésére és terjedésére, illetve mennyire illeszkedik a Horthy-korszakban hagyományosnak tartott női szerepkörök és viselkedésminták rendszerébe.

1. Bevezetés

1.1. A Magyar Rádió megalakulásának körülményei

A Magyar Rádió 1925-től 1945-ig terjedő időszakát Hegedűs Géza (2002: 36) egy vele készült interjúban „hőskornak” nevezte, utalva ezzel arra a hatalmas lelkesedésre, amely az első két évtized – úgy technikai, mint műfaji jellegű – kísérletező munkáját jellemezte.² A Telefonhírmondót is magában foglaló vállalat (a Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt.) elnöke, Kozma Miklós az 1925. december 1-jei hivatalos megnyitón (november 30-án tartották az úgynevezett sajtóbemutatót) –, amelyen a vállalat vezetői mellett a kormány tagjai is képviseltették magukat –, sokat idézett beszédében magasztos célt tűzött ki maga és munkatársai elé: „Minden üzleti szempontot háttérbe szorítva, tisztán csak a magyar kultúra szempontját szem előtt tartva fogjuk ezt a fegyvert kezelni.”³ Az új technikai találmányt és kommunikációs eszközt összefogó médiakonszern⁴ részeként a Magyar Rádió Rt. a kormányzó hatalom engedélyével jöhetett létre, és mindvégig annak felügyelete alatt működhetett, így feltételezhetjük, hogy a benne megjelenő tartalom nagyban tükrözte a kormány által képviselt elveket, az általa a világról alkotott képet.

A rádióval mint új kommunikációs eszközzel szembeni (természetes) felhasználói attitűdöt az újszerűségéből fakadó csodájára járás – vagy éppen a bizalmatlanság – jellemezte a kezdeti években. Európa legtöbb országában, így Magyarországon is az 1920-as évek első felére tehető a rádiótársaságok szervezte rendszeres adások megszületése, s a folyamatos műszaki-technikai fejlődéssel a Magyar Rádió is lépést tudott tartani (Gergely 1975: 11–13). Az előfizetők száma – az 1931 és 1932 közötti kisebb csökkenéstől eltekintve – évről évre növekedett a korszakban,⁵ maga után vonva a rádiónak az emberek hétköznapjaiba való fokozatos beépülését, amelyet már inkább a napi rutinszerű felhasználás jellemzett. Ahogy korábban a sajtó, most az elektromos távírót követően a rádió lépett be a média átformálásának folyamatába, s vált lassan e komplex birodalom részéve (vö. Briggs & Burke 2004: 109, 182). A „hangos újság” fiatalabb testvérének felépítése nem korlátozódott egyetlen meghatározott tematika köré: a reggeltől késő estig tartó adásidőben a tájékoztatás, az ismeretterjesztés és a szórakoztatás háromszögében igen széles skálán mozogtak a műsorok:⁶ megfért egymás mellett a hírek felolvasása és a zene, a tudományos és a történelmi ismeretterjesztés, továbbá a különféle (akár eszperantó) nyelvleckék, az irodalom, a mese és a sport, valamint a vasárnaponként közvetített misék. A rádiós műfajként kialakult hangjátékok mellett gyakoriak voltak a helyszíni közvetítések és az úgynevezett hangképek is, amelyek megjelenésével fokozatosan vált külön a nyomtatott sajtótól és a telefonhírmondótól, s alakult át sajátos, csak rá érvényes tulajdonságokkal rendelkező új médiummá. A hallgatók hozzászoktak bizonyos műsorokhoz, várták az egyes sorozatok⁷ következő adását, s ha a rádió vezetése ezt a rendszerességet módosította, netán meg is szakította, akkor felháborodásuknak adtak hangot olvasói levelek formájában.⁸

Az új találmány okozta zajosabb világ (Briggs & Burke 2004: 159) azonban a kezdeti húsz évben főként a fővárosban és egyes Budapest környéki vidéki nagyvárosokban volt tapasztalható, ezeken belül is elsősorban a középrétegek és az értelmiségiek otthonaiban: előfizetői arányszámuk – az évek alatt tapasztalt ingadozásokkal együtt is – sosem ment 50 százalék alá (Glatz 1975).⁹ Bár a rétek felett felcsendülő hangszeres zene varázslatos hatása bizonyosan valós élménye volt az írónak (Móricz 1935), az a cél, hogy a magyar kultúrát (vagyis a rádiót) elvigyék a tanyai világra,¹⁰ ebben az időszakban még nem valósulhatott meg (Ormos 2000: 138).

Ahogy az írott sajtó orgánumaiban ekkor már természetes volt a női rovatok jelenléte, a rádió is számított a női hallgatótáborra. A rádióelőfizetőket és -hallgatókat nemek szerint mutató adatsor sajnos nem áll rendelkezésünkre, a műsorújság egyik 1927-es számában a cikkíró mégis azt hangsúlyozta, hogy „a hallgatók többsége a nők sorából kerül ki”, akik „hálásabban fogadnak mindent, ami szórakoztat, oktat, a fantáziát szinesiti”.¹¹

1.2. A nők helyzetéről a Horthy-korban

A magyarországi nőtörténet leírásában a két világháború közötti korszakot az alapvetően politikatörténeti korszakolás, azon belül a normatívnak nevezhető irányzat folyományaként gyakran a „hanyatlás időszakaként”¹² értelmezik (vö. Papp & Sipos 2017: 18–27). Az első világháborút követő években a nők szavazati vagy felsőoktatási tanulmányokhoz való joga súlyosan sérült az 1918-as rövid ideig tartó állapothoz képest – noha például a nők szavazati joga akkor sem volt általános érvényű. A folyamat azonban, amely a XIX. század második felében elkezdődött, az 1920–1945 közötti időszakban sem állt meg, inkább a körülmények, lehetőségek módosulásáról beszélhetünk. A dolgozó nők aránya fokozatosan növekedett (a házasság után munkát vállaló nők körében is), ahogy a felsőbb oktatásban részesülő, majd tudományos pályára lépő nők aránya is – igaz, ők komoly nehézségek árán szerezhették meg képesítésüket és állásukat (Papp & Sipos 2017: 39–41).

Kovács M. Mária az első világháborús veszteségeket követő időszakot a nők politikai emancipációjának olyan megvalósulásaként definiálja, amikor a liberális beállítottságú feminista mozgalom helyét „egy, a korhangulatnak jobban megfelelő antiliberális neokonzervatív eszmeiségű nőmozgalom vette át” (Kovács M. 1994: 179). Az a kutatási irány, amely a Horthy-korszak nőtörténetének vizsgálata során a politikai célok megvalósulásán vagy meghiúsulásán túl az adott lehetőségekhez alkalmazkodó átalakult szerepeket és szerepvállalásokat teszi meg az elemzés alapjául, külön figyelmet szentel a női aktivitás jellemző színtereinek (például a női egyesületeknek) és az éppen kialakuló új területeknek (például egyes rádióműsoroknak). Az a sokszínű kép, amely a női törekvéseket jellemezte a XX. század elején (Sárai Szabó 2014: 85), a vizsgált korszakban tovább árnyalódott. Részben a megkapott (részleges) politikai jogok, részben a háború miatt kényszerűen felgyorsult, a mindennapi életet és benne a társas kapcsolatokat érintő átalakulási folyamatok következtében a női nemi szerepek, a nő-férfi viszonyrendszer, a társadalomban betöltött feladatköreik módosultak, illetve újabb alternatív szerepkörökkel bővültek ki a korszakban (vö. Papp & Sipos 2017), s folyamatosan jelen lévő, újra és újra vitaforrássá előlépő témák lettek úgy a nyomtatott sajtóban, mint az irodalomban vagy a játékfilmekben.¹³ A kirajzolódó vagy éppen nyíltan kimondott vélemények vizsgálatában a lényeges elem bizonyos szempontból nem az álláspontok éles egymásnak feszülése, hanem az, hogy kontextualizálták a nők első világháború utáni társadalomban – a munkában, a családban, a szexuális életben – betöltött szerepét.

Vajon a Magyar Rádió – mint a kormány felügyelete alatt működő, heterogén célközönséggel bíró új médium – milyen mértékben és milyen módon vett részt a nőiség jelentésének definiálásában? Mennyire tartotta fontosnak az erről folyó diskurzus jelenlétét működésének első két évtizedében?

1.3. A vizsgálat háttere

E tanulmányomban egy nőknek szóló, 15 éven át fennálló, magazin jellegű előadássorozat, az Arányi Mária¹⁴ vezette „Asszonyok tanácsadója” felolvasásainak¹⁵ részletes ismertetésére vállalkozom. A vizsgálat forrásai voltak kis részben a Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárában megtalálható szövegek,¹⁶ nagyobb részben pedig Arányi A boldogság iskolája című kötete, amely az adások elhangzott üzeneteit (az életvezetési/lelki tanácsokat) gyűjti össze.¹⁷ Ezen kívül felhasználtam a Rádió 1929 szeptemberétől kiadott Rádióélet című képes hetilapját, amelynek nem meglelhető példányainak kiegészítéseként az MTI által kiadott Magyar Rádió Ujság, valamint a Népszava vonatkozó számait vettem igénybe.

Bár a hallgatói levelekre válaszoló műsorok sorában nem volt teljesen egyedülálló – hiszen a „Mit üzen a rádió?” már 1926. május elején kezdetét vette –, olyan, kifejezetten nőknek szóló műsor, amely a praktikus tanácsadás mellett mint kedves és meghitt barátnő igyekezett hallgatóit az élet megpróbáltatásain végigvezetni,¹⁸ nem volt még egy.

2. Az „Asszonyok tanácsadója”

A sorozat címe értelmezhető „asszonyoknak szóló tanácsadó” műsorként, ám – ahogy az kötetének előszavában olvasható – Arányi önmagát jelölte ki az asszonyok tanácsadójának (Arányi 1937). Visszaemlékezése szerint a műsor ötlete Huszka Jenőtől származik: ő javasolta, hogy a hallgatók levélben megírt kérdéseire válaszolva legyen az az asszony, „aki a többiek problémáit meghallgatja (elolvassa!), foglalkozik gondjukkal-bajukkal, és amennyire csak tud: segít rajtuk megfontolt tanácsaival” (Arányi 1977: 190).¹⁹ Huszka – mint a Magyar Rádió Miniszterközi Ellenőrző Bizottságának tagja – maga ajánlotta be a műsorötletet Szőts Ernő igazgatónak, s így indulhatott el a sorozat 1927. szeptember 15-én csütörtökön 5 órakor.²⁰ Eleinte váltakozó hétköznapokon (és ebbe a mai embernek a szombatot is bele kell értenie), a délutáni/kora esti órákban, általában öt-tíz naponta jelentkezett a műsor. 1929-ben alakult ki a hétfő délután 4 órai kezdet és a heti rendszeresség – a nyári hosszabb, s néhány alkalomszerű szünet mellett.²¹ 1934-ben álltak át a keddi adásokra, s ettől ritkán tértek el, míg 1939. szeptember végétől az adás kéthetente jelentkezett (a váltás körülményeire a későbbiekben térek ki).

Első felolvasására így emlékezett vissza Arányi:

Igyekeztem nem érzelegni, a visszafogott hangot ideillőbbnek éreztem; ugyanakkor síró asszonyokat képzeltem magam elé, akiken talán segíthet a jó és okos szó, s én igyekeztem, hogy valóban jó és okos legyek (Arányi 1977: 191).

Az előadások felépítésére vonatkozóan a kevés fennmaradt kézirat okán inkább a visszaemlékezésekből kaphatunk képet. Arányi eleinte kiválasztott egy-egy „női problémát”, amelyről általánosságban beszélt.²² Az első műsorok után szállingózni kezdtek a hallgatói levelek, majd amikor a hallgatók megtapasztalták, hogy gondjaikra, kérdéseikre választ kapnak egy-egy felolvasáson belül, a levelek megszaporodtak, míg a műsoridőt már szinte kizárólag a válaszadások töltötték ki. Elmondása szerint e levelekből rajzolódott ki számára, hogy „a legnagyobb gond ma: a kenyér és az állástalanság” (Clementis 1935: 91). Ez indította őt arra, hogy a műsor elején álláshirdetéseket közöljön – a rádió engedélyével, díjtalanul.²³

2.1. Hirdetések, felhívások²⁴

A rövid hirdetések szinte kizárólag nőknek szóltak; elvétve szerepelt köztük egy-egy férfiaknak szóló felhívás. Az állások legtöbbje alacsony végzettséghez kötött, háztartási vagy szakmunkákkal volt kapcsolatos. A házvezetőnői, takarítói vagy szobalányi állások között találhatunk olyat is, ahol nagy teherbírású jelöltet keresett a hirdető „a háztartás minden munkájára” – általában fiatal nőt. Vagy árva leányt: a szűkszavú hirdetésekben ez is gyakori kitétel volt, különösen akkor, ha több gyermek mellé kerestek valakit, aki a házimunkákat is elvégzi. Az ajánlattevő néhány kivételtől eltekintve – például amikor kétszemélyes vidéki háztartásába keresett valaki „minden háztartási munkát végző fiatalabb, jól főző nőt” havi 40 pengőért és teljes ellátásért²⁵ – sosem számszerűsítette a munkáért járó bérezést, ám az, hogy az illetőt „családtagnak tekintik” majd, gyakori ígéret volt. A fizetéseket az olyan szakmunkák esetében sem jelölték meg, amelyek legtöbbjénél tanulólányt vagy tanoncot kerestek, például fodrász, kozmetikus vagy fényképész mellé, fűzőszalonba, kalaposüzletbe, női vagy férfiszabóságba. Magasabb végzettséget igénylő, például tanítói, nevelőnői vagy nyelvtanári hirdetést keveset találhatunk; köztük is a leggyakoribb a német nyelv oktatására szóló felhívás.²⁶ És bármely munkakörben gyakori elvárás volt a jelölttel szemben, hogy az illető magyar és/vagy keresztény legyen.

Az álláshirdetéseknek volt egy külön csoportjuk, amely a nyugdíjas korosztályt célozta meg: ők házi munkáért vagy takarításért lakást és ellátást kaphattak, de arra is találunk példát, hogy egy nyugdíjas nő kért segítséget: havi 70 pengőért cserébe lakást és ellátást igényelt.²⁷

A fennmaradt műsortöredékek alapján rendszeresek lehettek az árva vagy nehéz anyagi körülmények között élő szülők gyermekeiről szóló örökbeadási felhívások közzétételei (az egy hónapos csecsemőtől a 12 éves gyerekig!), valamint az örökbefogadó leendő szülők hirdetései.²⁸ Gyakoriak lehettek a tárgyi igényekre irányuló felhívások is: például a mindkét lábára megbénult asszony kérése, akinek „beteg tolókocsira” van szüksége, mert így „a férj a levegőre kitolhatná beteg feleségét”.²⁹ Érdemes megjegyezni, hogy Arányi e kérések felolvasását mindig alátámasztotta az illető nehéz anyagi körülményeinek rövid felvázolásával.

„Megkértek a következők közlésére.” Ezzel a kezdettel hangzottak el azok a felhívások, amelyekben az ország különböző pontjain élő emberek eltűnt hozzátartozójukat keresték az illető születési idejét, legutolsó ismert tartózkodási helyét adva meg. Vagy fordítva: egy szintén dátum nélküli töredék szerint „Wagner Lászlónénak üzeni az ura Aradra, hogy ne aggódjék miatta, egészséges és munkát is kapott.”³⁰

Az álláshirdetések közlésének, az örökbeadási és -fogadási szándékok felhívásainak, az eltűnt személyek megtalálására vagy nélkülözhetetlen tárgyi javak beszerzésére irányuló felolvasások létében figyelemre méltó a felhasználók rádióval szembeni attitűdje: a műsorvezető és az előfizetők is kihasználták az új kommunikációs eszköz nyújtotta lehetőséget, vagyis az információáramlás (tájékoztatás/tájékozódás) minél szélesebb körben történő megvalósítását tették lehetővé. Hagyományos módon, a technika által mégis újszerűen használta Arányi a média legújabb szereplőjét: mint kikiáltó, „közhírré tette” a női továbbképzési lehetőségeket – így például az Országos Stefánia Szövetség négy hetes csecsemőgondozási tanfolyamát³¹ vagy a Katolikus Háziasszonyok Országos Szövetségének „Élet iskolája” című, nemzetnevelési és gyakorlati egészségtani előadássorozatát.³² Levelekben feltett kérdésekre válaszolva hirdette meg egyes tanintézmények címét vagy nyújtott segítséget nyugdíjügyek intézésével, diplomások álláskeresésével kapcsolatban. A műsor alapötletét megvalósító tanácsok nyújtása pedig már egy bensőségesebb hangvételt, a közvetlen kommunikáció (látszatának) környezetét teremtette meg azzal, hogy a hallgatói levelekre magánjellegű, mégis a nyilvánossághoz szóló üzenetekben reagált: a hallgatók a másoknak szóló tanácsoknak éppúgy örültek, mint amikor saját kérdésükre kaptak választ. Ezekből az üzenetekből rajzolódnak ki Arányinak a korszak „modern eszméiről”, a női-férfi szerepekről, a helyes viselkedésről és mindenek felett a házasságról vallott elvei.

2.2. Házasságról, boldogságról

Mert Arányi „a boldogság beteljesedését” a boldog családi élet megvalósulásában látta (Arányi 1937: 10). Többször hangsúlyozott elve szerint – összhangban a korszakban a nőkérdéssel foglalkozók általános véleményével – a házassághoz a szereteten és az egymás iránti tiszteleten túl az anyagi alap is feltétlenül szükséges: akkor teljesítenek szent kötelességet és cselekednek helyesen a fiatalok, ha „előre számolnak”, mert „jobb rendezett körülmények között várni, mint rendezetlen körülmények között nyomorogni”.³³ Noha több üzenetében a szerelmi házasság fontosságát hangsúlyozta, nem vetette el a pusztán anyagi alapokon nyugvó érdekházasságot sem – amely a korszak házasságról alkotott elképzeléseitől nem volt idegen (Sárai Szabó 2014: 91) –, amennyiben az az egymás személyiségének alapos ismeretén nyugszik, és csak akkor tartja erkölcstelennek, ha az egyik felet érzelmileg félrevezetik ebben (Arányi 1937: 60–62). A házasságban való megmaradás mellett tört pálcát olyan esetben is, amikor a „könnyes szemek” jeligéjű levél írójának az utóbbi két évben már nemcsak férje rideg modorát, hanem fizikai bántalmazását és gyakori „porig alázását” is el kellett viselnie. Az asszony orvosa a különválást javasolta, Arányi azonban a „józan ész és a kötelesség szavára” hivatkozva az anyagilag rendezett otthonában való maradásra ösztönözte a levélírót, bízva a meg nem érdemelt bizalom férjre gyakorolt léleknemesítő hatásában (Arányi 1937: 113–115).

Hogy a házaséletben, amely a hétköznapok kényelmes, viharoktól mentes együttese kell legyen, kinek milyen feladatai vannak, arról Arányi tradicionális elveket vall: a feleségnek, aki „életét odaajándékozta az urának”, „ne legyenek elképzelései”, hanem alkalmazkodjék „mindenben a férje vágyaihoz és természetéhez”, „a házasságnak az érzéki részét pedig bízza rá az urára” (Arányi 1937: 83–85). Ha például a férfi olvasni vagy fúrni-faragni szeret, hagyni kell, hadd tegye, ellenben ha beszélgetni kíván – akár a „cipőtalpak ellenállóképességéről” –, az asszony akkor is legyen csupa érdeklődés (Arányi 1937: 97).

Aktív szerepet annyiban szán a házasságban élő nőnek, hogy mindig, munka közben is öntudatosan ügyeljen arra, nehogy vétsen az esztétika ellen, ami nemcsak a lakás tisztaságára, hanem önnön külsejének rendezettségére is kiterjed. Ennek jegyében a nő kezdje napját mindig korábban: férje nehogy kócosan, rendezetlen ruhában lássa, hiszen „nem szabad elrontania azt az illúziót, amit annakidején kérőjében ébresztett”. Ennek megtartására beszédében, mozdulataiban is ügyelnie kell; az asszony, „ha férje jelen van, ne érezze magát teljesen fesztelenül”, hanem „viselkedjék úgy, mintha társaságban lenne” (Arányi 1937: 89–90). Az otthoni kényelem megvalósítása – az ünnepi programok megszervezése, az ebéd pontos és gondos elkészítése, a férfi teljes ruházatának rendben tartása – mindaz, amiért a nő felelős, s amiben Arányi szerint a nő cselekvő ereje megnyilvánulhat. Még az „immorális gondolkodásban” is a férfié az aktív szerep: bár a fiatal levélíró szerint mindegy, hogy „valaki megesküdött az oltár előtt vagy sem”, Arányi válaszában kifejti, hogy ilyet „fiatal lány magától nem mondhat”, erre a „rettenetesen cinikus megjegyzésre” és a léha életre biztosan az a férfi tanította őt (Arányi 1937: 48).

Jóval ritkábban fordult elő, hogy a férfiak kötelességeit is meghatározta a műsorvezető – erre az egyik hallgató is felhívta a figyelmét. A férfinak mint családfenntartónak az anyagi alapok megteremtésén és fenntartásán túl a családban uralkodó tiszta erkölcs meglétére is ügyelnie kell, leginkább példamutató magatartásával, mert a „hűtlen, könnyelmű, erkölcstelen gondokozású férfi biztosan megrontja előbb-utóbb a feleségét is”. A megélhetésről való gondoskodás feladata alól a „mai társadalmi és erkölcsi rend szerint” akkor sem vonhatja ki magát a férj, ha felesége keres, a „hitvestársi szolidaritás” elleni vétket pedig a férfi esetében is elítélendőnek tartotta (Arányi 1937: 101–103). A férfiak gyerekkel szembeni kötelességeiről csupán a családfenntartás kapcsán, érintőlegesen tett említést.

Arányi válaszaiból – bár egy ízben „szerény tanácsadónak”, az örök kétkedőnek mondja saját magát (Arányi 1937: 95) – úgy tűnik, egyáltalán nem volt bizonytalan elveinek kifejtésekor: valóságos szabályokat fektetett le a nő (passzív) és a férfi (aktív) szerepeiről. Vajon ebben a markánsan hagyományos elveken alapuló nőképben milyen mértékben kap helyet a dolgozó nő? Egyáltalán helyet kaphat-e?

Ahogy azt a korábbiakban felvázoltam, a műsorok részét képezte a friss álláslehetőségek közlése; a felolvasó szinte kizárólag nőknek kínált munkákat hirdetett meg. Azonban azt is leszűrhetjük, hogy a felkínált állások jelentős része nem képzettséghez, tanuláshoz kötött, tehát nem szakmai elhivatottság, hanem a létfenntartás szükséglete miatt vállalandó munkákról van szó. Amennyiben a körülmények úgy hozzák – például ha a férj katonának vonul –, buzdítja a kétségbeesett tanácsot kérőket a munkavállalásra.³⁴ Ahogy egy fiatal levélírónak kifejti, szerinte a dolgozó anya gyermeke fejlődése és tanulása érdekében dolgozik, miközben fiatalságát, erejét, idegeit és életének egy részét adja oda (Arányi 1937: 34) – ez a megállapítás a háztartás, a férjnek odaadott élet vagy a családért otthon végzett folyamatos munka kapcsán soha nem merült fel. Bár a nők számára a tanulás fontosságát olykor megemlíti, a pályaválasztás kapcsán esetükben a háztartásvezetés gyerekkorban kezdődő elsajátításának nélkülözhetetlenségét hangsúlyozza, ami egyben az „otthon szeretetének” záloga is (Arányi 1937: 187–193).³⁵ „Meghasonlott anyának” – aki noha lányát arra nevelte, hogy „majdan jó feleség váljék belőle”, a leány mégis kijelentette, hogy „hivatalba szeretne járni” – azt tanácsolja, „hagyja, sőt segítse őt abban, hogy keresse a boldogulást úgy, azon az úton, amely neki megfelel.” Azzal vigasztalja a levélírót, hogy talán majd mégis ez az út vezeti el lányát az általa is kívánt boldogsághoz – vagyis a házassághoz.³⁶ S még abban az esetben sem merül fel a tanulás vagy az otthonon kívüli (akár egyleti, segítő) munkára való buzdítás, amikor a levélíró nem tudja, mit kezdjen teljesen üresnek érzett életével (Arányi 1937: 145–147).

Igazi generációs különbség feszült az egyik levél írója és a műsorvezető között. A fiatal lány szerint a XX. század új eszméi közt, amikor a „lányok bátran nekivágnak az életnek”, „nem nézhetik olyan szemüvegen a házasságot, mint nagyanyáink”, hiszen a mai nő a házasságban már nem akar „áldozat és szolga lenni, hanem egyenjogú fél, aki, ha csalódott, emelt fővel tovább áll, mert egy az életünk és ahhoz mindenkinek joga van” (Arányi 1937: 73). Arányit valósággal lesújtotta a „harcias levél”: eddig mindig azt gondolta, „a külső máz lehet különböző, de a női lélek öröktől fogva ugyanaz, és az is marad változatlanul”, és lám, ennek a levélnek minden sora olyan számára, mintha egy más világrészből jött volna az üzenet (Arányi 1937: 74). A „18 éves kislány” – ahogy Arányi utal a levélíróra – a nő-férfi kapcsolatot is más szintre helyezi: szerinte ugyanis a férfi „tartsa szerencséjének, ha a nő leereszkedik hozzá” házasság céljából, amelyet egyébként nem is tart életképes intézménynek (Arányi 1937: 76). A fiú és a lány közötti „érdekmentes, őszinte barátság” a levélíró szerint saját korosztályának találmánya, amelyben a célt nem néző szórakozás sokkal nemesebb, „mint a régi leányok férjfogó hadjárata” (Arányi 1937: 74).

Arányi igyekszik függetleníteni magát és asszonytársait a levélben hangoztatott elvektől, s a levélíró „fiatal szertelenségének” tulajdonítja a „súlyos szavakat”. Meggyőződése, hogy a „világ gazdasági problémái, az anyagi körülmények változása a nő szerepét lényegében nem változtatta meg”, és azok, akik

…az emberi természettel ellenkező modern eszméket beledobják a világba, vagy abnormálisak (sic!), vagy gonosztevők, vagy nagyon csalódtak és azért keresik új utakon a megoldást, vagy mint ön, nem ismerik az életet (Arányi 1937: 76).

Hangsúlyozza, hogy az egyenjogúságot – amely a „boldog házasság alapfeltétele” – lelki tulajdonságaival és nem anyagi függetlenségével éri el a nő (Arányi 1937: 75). Szigorú nevelőként ad tanácsot a levélírónak: „tanulja meg a régi asszonyok idealizmusát és alázatos hittel készüljön a házasságra és ne legyen más vágya, mint hogy magához illő társat találjon, akivel egész életén át megoszthassa emberi magányosságát”. Emellett tanulmányozza a boldog házassághoz szükséges tulajdonságokat és eszközöket, mert

…az üres, nagy szavakkal odavetett modern eszmékben valamirevaló nő még soha nem találta meg talaját és lelke nyugalmát. A házasság régi intézmény, sokezer éves és csak a régi eszközökkel lehet benne boldogan élni. Az emberi szív pedig még régibb és nincs az az új idő, amely megváltoztatná igényeit (Arányi 1937: 77).

Ritkán ugyan, de arra is találhatunk példát a fennmaradt forrásanyagban, amikor férfi kért segítséget az Asszonyok tanácsadójától. (Elképzelhető lenne, hogy ennek a kimondottan nőknek készült műsornak férfi hallgatói is lettek volna?)³⁷ A „szeretnék boldog lenni” jeligével írt levélre adott válaszból nem derül ki, az illető milyennek szeretné látni feleségét, ám Arányi arra szólítja fel a férjet, „becsülje meg a feleségét úgy, amilyen”, mert ha átváltozna olyanná, amilyenné most szeretné, talán „mostani nagy szeretetének is vége lenne”.³⁸ „Az asszonytól sok függ, de nem minden” – hívja fel a figyelmét egy másik levélírónak, akinek szintén kifejti a családfenntartó kötelességeit, aki ha elvhű, erős kezű, a családi élet boldog lehet – még akkor is, ha a nő ebben éppen nem jár élen (Arányi 1937: 52–53). „Milyen az eszményi nő?” – teszi fel a kérdést egy házasodni készülő férfi Arányinak, aki bár előre bocsátja, hogy általánosítani nem lehet („eszményi nő az, akit annak tartunk”), azért nem tér ki a válaszadás elől. Elmondja például, hogy a XX. század nőideálja sohasem dologtalan, mindig munkás életet él, „ha szükség van rá, a munkájával kenyeret keres és ha kell, meg is süti azt a kenyeret” (Arányi 1937: 78). Minden idők női eszményképét pedig a tradicionálisan nőinek tartott, passzív tulajdonságok felsorolásával érzékelteti, s tudatosítja, hogy a „dolgos, melegszívű, istenfélő asszony volt és lesz mindig a női eszménykép” (Arányi 1937: 79).³⁹

2.3. A műsor fogadtatása

Miként kezelhette a rádió vezetése ezt a sorozatot, amelyet olyan sok éven át műsoron tartott? A korabeli képes hetilap a rádió 1929-es mérlegét összesítő cikkében a felolvasások között említi meg, ám a szórakoztató, tudományos, oktató vagy mezőgazdasági vonatkozású előadásoktól elkülönítve, inkább a „Mit üzen a rádió” és a „Zakariás mérnök” (rádió amatőrposta) mellé sorolva azt.⁴⁰ De még ugyanebben az évben Kilián Zoltán „A rádió a társadalmi munka szolgálatában” című cikkében immár a „magyar rádió az egész társadalomra kiterjedő gyakorlati értékű szociális munkájának” egyik résztvevőjeként említi meg a Szociális Missziótársulat előadássorozata⁴¹ és a „Mit üzen a rádió” mellett:

S ha sikerülne számszerűen kimutatni, hány elhagyott gyereket vezetett meleg hajlékba, hány nyomorgó embert juttatott kenyérhez, szerte az országban, hány szétesett családi tűzhelyet épített fel a rádió ezirányú munkája, bizonyára megállapíthatnók, hogy áldássá válik minden szó, amely a mikrofónon át az emberszeretet jegyében elhangzik

– hangzik a dicséret.⁴² Ahogy akkoriban Kilián, úgy mi is hiányoljuk a statisztikát, mely ténylegesen megmutatná, hogy mennyit ért az a munka, amelyet a rádió műsorai által és külön Arányi végzett. Mindenesetre a sorozat tíz éves fennállása alkalmából készült beszámoló szerint több olyan visszajelzés érkezett a műsorvezetőnek levél, üzenet formájában, amely nemcsak a házasulási dilemma megoldására vonatkozó tanácsot köszönte meg, de olyan állás meghirdetését is, amelyet az illető így megpályázva nyert el. Emellett Arányi szerint a hallgatók az évek alatt azokra a felhívásokra is reagáltak, amelyek hatására babakelengye, kerekesszék vagy épp a törött helyett egy új hegedű jutott el ahhoz, akinek szüksége volt rá.⁴³

Arányi lelki tanácsadó és szociális érzékenységgel végzett segítő munkáját a rádió nyújtotta lehetőségek kihasználásával valósította meg. Kérdéseik megválaszolása által próbált közvetlen kapcsolatot teremteni hallgatóival, akikben – mint arról a rádió vezetőségének vagy Arányinak küldött levelek tanúskodnak – bensőséges beszédstílusa, vigasztaló, bíztató hangja a barátnői viszony illúzióját keltette.⁴⁴ Nagy hangsúlyt helyezett a lelki segítségnyújtás mellett a háztartási tanácsoktól kezdve (például mi legyen az esküvői menü) a nyugdíjügyek intézésén és tanfolyamok meghirdetésén át az álláshirdetésekre, az örökbeadó szülők vagy hozzátartozójukat kereső emberek felhívásaira is.

A műsorvezető – egyebek között újszerű közösségi szerepvállalásával – maga is a dolgozó nők táborába tartozott (három gyerekének önálló eltartása végett), ám az eleinte kereset-kiegészítésként felfogott munka – amely minden előadó, így a költők, írók számára is komolyabb pénzkereseti forrásnak számított az alkalmankénti 20–30, gyakrabban 50 pengős díjazással (például Zelk 2005: 35)⁴⁵ – idővel mind Arányi, mind a hallgatók számára szívügy lett. Nemcsak „bölcs megoldásait”, „mélyre ható emberismeretét” dicsérte az egyik előfizető, hanem előadásait is „lélekemelő, Istennek tetsző cselekedetnek”, valóságos missziós feladatnak tekintette.⁴⁶ Egy másik hallgató lánykorának és asszonysorsának támaszát látta a műsorvezetőben, aki megnyugtató hangjával, okos tanácsával „visszaadta álmomat, lelki nyugalmamat”.⁴⁷ Nem véletlen, hogy A boldogság iskolája című könyv néhány hónap alatt elfogyott, s még ugyanazon év decemberében megjelent második kiadása, amely „kitűnő karácsonyi ajándék leányok és asszonyok számára” – szól a Rádióélet reklámja.⁴⁸ Kisebb „rajongói csoport” alakult ki tehát Arányi körül,⁴⁹ aki azonban a túlzott médiaszereplés elől inkább a mikrofon mögé húzódott, s a korszak során csak néhány alkalommal jelent meg vele készített interjú vagy róla készült fénykép a képes hetilapban.

2.4. A tanácsadó a „mozgalmas időkben”

Mindezek ellenére a rádió vezetése 1939-ben „a mostani mozgalmas idők különleges követelményei” miatt szükségesnek látta, hogy a műsor heti rendszerességét ritkítsa. Schell Gyula, az akkori műsorigazgató rövid levélben tájékoztatta Arányit arról, hogy

…október hó folyamán már csak kéthetenkint egy előadásra van módunkban Méltóságodat felkérni, és reméljük, hogy nem lesz szükség az előadások számának további csökkentésére, mely eshetőséggel azonban ezen műsorszámnál is számolnunk kell.⁵⁰

A változtatásra reagáltak is a hallgatók az ősz folyamán, akik udvarias, de szemrehányó levélben kérték számon a redukálást. „Nem hinném, hogy a mindenkor oly kitűnően működő Vezetőség intézkedése volna ez – írja a G. H. Z. monogramú „lelkes rádióhallgató”⁵¹ –, hanem bizonyára egynémely savanyú kedélyű hallgatónak másokkal mit sem törődő, önző felszólalása volt az indok.”⁵² A felháborodott levelek ellenére megmaradt a műsor kéthetenkénti gyakorisága, majd 1941-től már csak havi rendszerességgel jelentkezett, míg végül 1942. január 8-án hangzott el az utolsó adás.

A műsor megszüntetését előidéző háttérfolyamatokról a rádió ügyviteli iratai között csak utalásokat találhatunk. 1940 januárjában az egyéb női műsorokra vonatkozó csökkentés lehetősége is felmerült: Szilágyi Béla belügyminisztériumi osztálytanácsos például a „Divattudósítás”⁵³ elhagyását vetette fel, amit azzal indokolt, hogy most „nem időszerű”, helyette inkább „a nők hazafiságát emelő előadást kellene tartani a rádióban”.⁵⁴ Bár a miniszterközi ellenőrző ülés leirata szerint ezzel az elgondolással minden jelenlévő egyetértett, a kedd délelőtti „Divattudósítás” végül 1944 áprilisáig műsorban maradt. Ugyanezen az ülésen hangzott el Kocsondy Gyula miniszteri titkár kifogása is, aki Arányit tartotta „lehetőleg leépítendőnek”, majd a következő ülésen egyértelműen kifejezte, hogy nem a műsor, hanem kifejezetten az ő személye ellen van kifogása, egyben javasolta helyette Ignácz Rózsát vagy Szentmihályinét.⁵⁵ Kozma azonban a Polgárral⁵⁶ kapcsolatos rossz tapasztalatokra – akinek szereplését ma is visszakövetelik a külföldi magyarok –, valamint Huszka személyére hivatkozva elhárította Kocsondy követelését. A március 6-ai ülésen újra előkerült a téma, s Kocsondy véleménye valamelyest enyhülni látszott: az előző hét műsorait értékelve annyit említett meg vele kapcsolatban, hogy „Arányi jó, de [személye] nem kívánatos”.⁵⁷ Feltehetően ez lehetett a valódi ok arra, hogy az „Asszonyok tanácsadója” 1942-től lekerült a műsorról.⁵⁸

3. Összegzés

Arányi nőknek szóló műsorának célkitűzésével, a hallgatói igényekhez igazodó gyakorlati megvalósításával (tanácsadás, tájékoztatás, információ- vagy segítségnyújtás) egyesületi háttér nélküli, mégis női egyesületi feladatokat ellátó, szociális és társadalmi munkát végző tanácsadóként működött (vö. Sárai Szabó 2014). A műsor jellegéből adódhatott, hogy még a személye körüli viták során sem merült fel, hogy helyette férfi vezesse a népszerű előadásokat. A felolvasásokat a feminizmus, vagyis az „üres, nagy szavakkal odavetett modern eszmék” tagadása és a markánsan konzervatív nézetek erőteljes hangsúlyozása, ugyanakkor a XX. század dolgos, mindig munkás életet élő nőideáljának eszményképként való értelmezése jellemezte, így illeszkedett a korszak nőpolitikájába (vö. Sipos 2009; Sárai Szabó 2014: 92). Saját nemi csoportjának kereteit megtartva a változó világ nőket érintő kérdéseire való reflektáláskor a női szerepkörök tárgyalását a házasodásra és a családi életen belüli kötelességekre, aktív (férfi) és passzív (női) ellentétpáron alapuló viselkedésminták kifejtésére korlátozta, érintőlegesen vetve csak fel például a nők pályaválasztásának kérdését. Noha maga Arányi is a dolgozó nők csoportjába tartozott, a női munkavállalást mégis a szükség indukálta önfeláldozásként definiálta, olyannyira, hogy a korszakra jellemző konzervatív női közösségi szerepvállalásra, az egyesületi segítő munkára való buzdítás – a fennmaradt műsoranyagok alapján – nem is hangzott el műsorában.

A sorozat sikere, a hagyományos társadalmi szerepminták kizárólagosságának meggyőződéses hangoztatása ellenére – ami összhangban állhatott a rádió vezetőségén kívül a műsorellenőrző üléseken állandóan részt vevő kormánytagok elvárásaival is – az „Asszonyok tanácsadójának” további működésétől a fennmaradt iratanyagok alapján a kormányzó hatalom vonta meg engedélyét, aminek oka a műsorvezető származása, illetve az elhangzott hirdetések, felhívások feltehetően gyanús volta lehetett. A háttérfolyamatok pontos megismerése azonban még előttünk áll.

Irodalom

Antalóczy Tímea (2001): A szappanoperák genezise és analízise, Médiakutató, II. évf. 2. sz. 51–64. o.

Arányi Mária (1937): A boldogság iskolája. Budapest: Rózsavölgyi és Társa.

T. Arányi Mária (é. n.): Aki nem tud bánni a férfiakkal. Budapest: Palladis Rt.

Arányi Mária (1990): A kis háziasszony. Budapest: Népszava.

Arányi Mária szócikke. In: Kenyeres Ágnes (főszerk.): Magyar Életrajzi Lexikon, http://mek.oszk.hu/00300/00355/html/ABC00003/00424.htm.

Bónis Ferenc (2016): Két magyar muzsikus a XX. századból: Polgár Tibor és Ránki György, Hitel, 12. sz. 104–109. o.

Borgos Anna (2013): Nemek között. Nőtörténet, szexualitástörténet. Budapest: Noran Libro.

Briggs, Asa & Burke, Peter (2004): A média társadalomtörténete. Gutenbergtől az internetig. Budapest: Napvilág Kiadó.

Clementis Ervin, szerk. (1935): Rádió Évkönyv 1935. Budapest: Atheneum Kiadó.

Gergely András (1975): A Magyar Rádió megalakulása és első évei. In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925–1945, 11–49. o. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Glatz Ferenc (1975): Kultúrpolitika, hivatalos ideológia és Rádió (1927–1937). In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925–1945, 49–103. o. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Hegedűs Géza (2002): Hegedűs Géza In: Salamon István (szerk.): Az étheren át. Írók a Magyar Rádió műhelyében, 28–44. o. Budapest: Magyar Rádió Rt.

Huszka Jenőné Arányi Mária (1977): Szellő szárnyán, Huszka Jenő életének regénye. Budapest: Zenemű Kiadó.

Kovács M. Mária (1994): A magyar feminizmus korszakfordulója. Café Babel, 1–2. sz. 179–183. o.

Móricz Zsigmond (1935): A rádió uj lelket termel. In: K. Halász Gyula (szerk.): A 10 éves Magyar Rádió 1925–1935, 82. o. Budapest: Magyar Telefon Hírmondó és Rádió Rt.

N. n. (1930): A magyar rádió öt esztendeje 1925–1930. Budapest: Rádióélet.

Ormos Mária (2000): Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós, Pokoljárás a médiában és a politikában. Budapest: PolgArt.

Ottlik Géza (2002): Ottlik Géza. In: Salamon István (szerk.): Az étheren át. Írók a Magyar Rádió műhelyében, 89–102. o. Budapest: Magyar Rádió Rt.

Papp Barbara & Sipos Balázs (2017): Modern, diplomás nő a Horthy-korban. Budapest: Napvilág Kiadó.

Pető Andrea & Szapor Judit (2004): A női esélyegyenlőségre vonatkozó női felfogás hatása a magyar választójogi gondolkodásra 1848–1990. Az „állam érdekében adományozott jog” feminista megközelítésben. In: Sajó András (szerk.): Befogadás és eredetiség a jogban és a jogtudományban. Adalékok a magyarországi jog természetrajzához, 136–175. o. Budapest: Áron.

Sárai Szabó Katalin (2014): Normakövető női emancipáció. A konzervatív nőmozgalom Magyarországon a 19. század végén, 20. század elején. Replika, 1–2. sz. 85–106. o.

Sipos Balázs (2009): A nőkérdés a Horthy-korszakban, RUBICONline, 4. sz., http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/a_nokerdes_a_horthy_korszakban/.

Sugár Gusztáv (1993): Megszólal a rádió. A kezdetektől 1945-ig. Budapest: Ajtósi Dürer Kiadó.

Szabó Miklós (1975): A magyarországi műsorszóró rádiózás története, 1925–1945. In: Frank Tibor (szerk.): Tanulmányok a Magyar Rádió történetéből, 1925–1945. 289–339. o. Budapest: Tömegkommunikációs Kutatóközpont.

Szapor Judit (2007): A magánszférából a politikai közéletbe: a női politizálás története a kezdetektől 1945-ig. In: Palasik Mária (szerk.): A nő és a politikum. A nők politikai szerepvállalása Magyarországon, 129–144. o. Budapest: Napvilág.

Szécsényi András (2015): Aki ember tudott maradni, ArchívNet, 15. évf. 1. sz., http://www.archivnet.hu/naplo/aki_ember_tudott_maradni.html?oldal=3&page=3 és http://www.archivnet.hu/naplo/aki_ember_tudott_maradni.html.

Vajdovich Györgyi (2016): Szende titkárnők, kacér milliomoslányok, Az 1931–1944 közötti magyar vígjátékok nőképe, Metropolis, 20. évf. 4. sz., http://metropolis.org.hu/szende-titkarnok-kacer-milliomoslanyok.

Zelk Zoltán (1985): Egyszervolt ember. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó.

Zelk Zoltán (2005): Hogyan avatott íróvá a rádió? In: Salamon István (szerk.): Rádió!...Rádió!... Magyar írók novellái és publicisztikai írásai, 35–37. o. Budapest: Noran-Kiadó Kft.

Zsadányi Edit (2017): „Bazsali, rezeda meg kisasszonycipő”. Kulturális másság feminista kritikai értelmezésben. Budapest: Balassi Kiadó.

Források

MRU: Magyar Rádió Ujság vonatkozó számai, 1925–1929.

Népszava vonatkozó számai, 1928–1941.

Rádióélet vonatkozó számai, 1929–1944.

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltár Magyar Rádióra vonatkozó ügyviteli iratai:

MNL OL K-613 90. csomó, Miniszterközi ellenőrző bizottsági ülések jegyzőkönyvei

MNL OL K-613 93. csomó, Arányi Mária levelei

MNL OL K-615 96. csomó, Cs. Szabó László levelezése

A Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltárban az Asszonyok tanácsadójának fellelhető műsoranyaga: MNL OL K-615 361. csomó, Asszonyok tanácsadója

Végrehajtó Bizottsági ülések jegyzőkönyvei: Magyar Rádió Archívum Osztálya

Újságcikkek, hirdetések, fényképek

Arányi Mária (1937): Tiz év, Rádióélet, IX. évf. 6. sz. 7. o.

Kilián Zoltán (1930): A rádió a társadalmi munka szolgálatában, Rádióélet, II. évf. 22. sz. 13. o.

N. n. (1937): Keressen-e pénzt a feleség? Rádióélet, IX. évf. 38. sz. 8–9. o.

N. n. (1932): Mit tennék, ha rádióigazgató lennék? Rádióélet, IV. évf. 15. sz. 454. o.

MRU (1926): Műsorpolitika, Magyar Rádió Ujság, III. évf. 44. sz. 13–14. o.

MRU (1927): A nők és a rádió, Magyar Rádió Ujság, IV. évf. 40. sz. 5–6. o.

MRU (1925): A rádióhirmondó megnyitása, Magyar Rádió Ujság, II. évf. 47. sz. 1–5. o.

N. n. (1930): A Stúdió múlt éve számokban, Rádióélet, II. évf. 4. sz. 5–6. o.

Szilágyi László (1939): Erzsébet királyné és a rádió, Rádióélet, XI. évf. 14. sz. 20.

fénykép: Arányi Mária (1931): Rádióélet, III. évf. 5. sz. 217.

reklám: A boldogság iskolája (1937): Rádióélet, IX. évf. 51. sz. 58. o.

szerkesztői üzenet: Arányi Mária (1930): Rádióélet, II. évf. 12. sz. 39. o.

Abstract

The Golden Age of Hungarian Radio: Mária Arányi and the “Women’s Advisory”
This paper studies “Women’s Advisory,” a weekly magazine on Hungarian Radio broadcast between 1925 and 1945, addressing women, and hosted by Mária Arányi. It assesses the nature, structure and reception of this series on the basis of the texts and documents that are still available, and attempts to answer the question of how the anchor’s notion of womanhood relates to changes in gender and social roles during the post-war years. Does the broadcast reflect upon the emergence and spread of ‘modern ideas,’ including new female roles? Is it compatible with women’s duties and behaviour patterns that were considered traditional and acceptable during the Horthy era?

Keywords: Mária Arányi, “Women’s Advisory,” School of Happiness, association work, Horthy era, Hungarian Radio, “What’s the Message of Radio,” women’s magazine, women’s roles, concept of womanhood, women’s history, Radio Life, history of the radio, series

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok