Médiakutató 2026 nyár

Kommunikáció- és médiatudomány

Szijártó Zsolt:

Pécsi Tudományegyetem

Hozzászólás a kérdéshez, „mi a kommunikáció- és médiatudomány”?

PDF-változat

Csaknem pontosan tíz évvel ezelőtt jelent meg a Médiakutató folyóirat 2015-ös első számában a Rendhagyó szerkesztői jegyzet. A kommunikáció- és médiatudományi magyarországi helyzetéről című írás (Bajomi-Lázár 2015). A vitaindítónak szánt szöveget ugyanúgy Bajomi-Lázár Péter jegyezte, mint ahogyan a MTA Kommunikáció- és Médiatudományi Osztályközi Állandó Bizottság 2025. november 25-ei kerekasztal-beszélgetésére szóló felhívása is az ő nevéhez fűződik. Az írás egyszerre foglalkozott a terület intézményesülésével és társadalmi megítélésével összefüggő kérdésekkel és problémákkal, de középpontjában főként a kommunikáció- és médiatudomány definíciós, lehatárolási kérdései álltak.

A tíz évvel ezelőtti szerkesztői jegyzetre viszonylag kevés reakció érkezett. Hamp Gábor (2015), Gálik Mihály (2015), Vásárhelyi Mária (2016) voltak a szerzők, és én is (Szijártó 2015) jegyeztem egy hozzászólást. Ezek sorra megjelentek a folyóirat későbbi számaiban. A felhívás relatív visszhangtalansága leginkább a terület körül akkoriban zajló történésekkel volt magyarázható. Az írás ugyanis a tudományterület intézményesülésének egy meglehetősen nehéz pillanatában látott napvilágot. Akkoriban jelent meg Fokozatváltás a felsőoktatásban címmel a Felsőoktatásért Felelős Államtitkárság tervezete,¹ amely több felsőoktatási szak megszüntetését és/vagy az állami ösztöndíjas helyek eltörlését javasolta, és – más területek mellett – a kommunikáció- és médiatudomány is nevesítve volt az anyagban. Szerencsés módon ez a tízéves történet inkább integráló szerepet játszott a szakmán belül, egymás után szólaltak meg, váltak láthatóvá a területen tevékenykedő különböző intézmények képviselői.² Nemcsak a széleskörű szakmai összefogás és a közös fellépés lehetősége teremtődött meg, hanem tartós érdeklődés is kialakult a kommunikáció- és médiatudománnyal foglalkozó képzőhelyek, egyetemi tanszékek, kutatóintézetek között, ami aztán különböző módokon intézményesülni is tudott.³

Már csak ezért is érdemes a mából visszatekinteni erre az időszakra, s újra elővenni a vitaindítóban felvetett, kifejezetten a tudományterület lehatárolásával kapcsolatos kérdéseket és problémákat, az ott javasolt kommunikáció- és médiatudomány definíciót. Ráadásul ez az évtizedes távolság láthatóvá teszi azt is, milyen alapvető – akár viharosnak is tekinthető – átalakulások zajlottak/zajlanak ezen a tudományterületen belül. Az eredeti definíciós javaslat így szólt:

A kommunikáció- és médiatudomány tárgya a közvetlen emberi és a tömegkommunikáció.

A kommunikáció- és médiatudomány egy lehetséges definíció szerint annak a szisztematikus vizsgálata, hogy milyen a kommunikáció természete, milyen hatása van és milyen tényezők formálják. A kommunikáció- és médiatudomány célja pedig az, hogy 1) e kérdésekre választ keresve szabályszerűségeket (más szóval valószínűségeket állapítson meg); 2) olyan normatív kereteket alkosson, amelyekkel értékelni lehet a közvetlen emberi és tömegkommunikáció minőségét; 3) releváns társadalompolitikai javaslatokat dolgozzon ki; és 4) a megismerés és a megértés intellektuális örömét nyújtsa (Bajomi-Lázár 2015: 6).

Mind az egykori Rendhagyó szerkesztői jegyzet, mind a mostani felvetés vonatkozásában az tűnik számomra a megfelelő eljárásnak, ha a kommunikáció- és médiatudomány meghatározására törekedve nem egyetlen definíciót próbálnánk keresni a terület leírására, hanem megnéznénk, mit is csinálnak a tudományterület képviselői a „gyakorlatban”, s innen kiindulva lehetne a kommunikáció- és médiatudomány „művelésének” valamilyen közös halmazát meghatározni.

Végigtekintve csak a kommunikáció- és médiatudománnyal foglalkozó magyar műhelyeken, örvendetesen sokféle tradíció és kommunikáció- és médiatudomány-definíció található egymás mellett – hol kifejtettebb módon, hol inkább látens formában. Így az amerikai empirikus szociológiából kiinduló, főleg a nyilvános kommunikáció, a tömegkommunikációs termelés, a politikai hatások iránt érdeklődő hagyomány éppúgy jelen van, mint az angol cultural studies-ra támaszkodó megközelítés, amely markánsabb szerepet tulajdonít a kultúra szerepének a mediatizált kommunikációs folyamatok vizsgálata során. Továbbra is fontos pozíciókkal rendelkeznek a szövegközpontú, szemiotikai hagyományra támaszkodó elemzések, akárcsak a technológiaközpontú irányzatok, a medialitáskutatások. Ezen tradíciók hátterében más-más elképzelés húzódik meg a kommunikáció- és médiatudományról: van, amelyikre a normatív megalapozottságú elmélet, másikra inkább a hermeneutikai megközelítés jellemző, van, amelyik kiindulópontja inkább deskriptív, empirikus, van, amelyik elméleti jellegű. S ami a megközelítések sokfélesége mellett legalább ennyire fontos, az az, hogy ezek a különböző tudományos tradíciókhoz kapcsolódó kutatások általában konstruktív párbeszédre törekednek egymással, ehhez az elmúlt időszakban meg is teremtődtek is különböző fórumok: konferenciasorozatok,⁴ kiadványok, szakmai találkozók, folyóiratok formájában.

Ha ki kellene emelni néhány olyan pontot, amelyik a tíz évvel ezelőtti állapothoz képest alaposabb átgondolást igényel, akkor nagyon röviden három területre szeretnék utalni. Az eredeti vitaindító szöveg – az akkoriban forgalomban lévő, sztenderd amerikai tankönyvekre támaszkodva – magától értetődőnek vette a személyközi és a tömegkommunikáció elkülönítését. Ugyanakkor a platformizáció, a közösségimédia-világ létrejötte és a mindennapi életvilágbeli beépülése arra utal (van Dijck 2013), hogy ezt a különbségtételt érdemes újragondolni. Ezekben az új mediális terekben zajló kommunikációs gyakorlatok sokkal inkább e két terület összekapcsolódására utalnak, arra, hogy a kutatásoknak a személyes nyilvánosságok hálózatával, a társadalmi kapcsolatok, a kommunikációs viszonyrendszerek skálázhatóságával kell számot vetni (Miller et al. 2016). Ez az átalakulás természetesen nem hagyja érintetlenül a kommunikáció- és médiatudomány egyik kulcsterületét, a nyilvánosságot sem, amellyel kapcsolatban nem túlzás egy új, digitális struktúraváltozásról beszélni. A hatalmi viszonyok, a gyakorlatok és a társadalmi imaginációk átalakulása magába foglalja új aktorszerepek megjelenését (például az újságíró, a felhasználó, a platform), a kommunikációs gyakorlatok új mintázatait (például a hírfogyasztást, a kommentelést), a társadalmi jelentés és a relevancia-keretek módosulását (például, hogy mit tekintünk „nyilvánosnak”). S ezen újfajta nyilvánosság működésének kutatása és értelmezése során érdemes támaszkodni a magyar kommunikáció- és médiatudomány képviselőinek korábbi eredményeire, így például Angelusz Róbert (1996, 2000) fogalomrendszerére a láthatósági viszonyokról, optikai rendszerekről.

Meglehetősen élesen vetődött fel a centrum–periféria-viszony kérdése a tíz évvel ezelőtti szövegben – leginkább abban a dilemmában, hogy egy hagyományosan angolszász dominanciájú tudományterületen miképpen válnak láthatóvá, egyáltalán láthatóak-e (például tudománymetrikailag) a nem-angolszász világ tudományos közösségeiben megjelenő kutatások, eredmények, illetőleg milyen együttműködési formák alakulhatnak ki. Az elmúlt időszak történései mintha arra utalnának, hogy néhány kutatás kapcsán (Imre 2009, 2016) nemcsak arról van szó, hogy a különböző perifériaterületek médiarendszereinek, kommunikációs gyakorlatainak vizsgálata is a globális kommunikáció- és médiatudomány része lett, hanem talán kicsit többről is: a periférián zajló történések – például a médiarendszerek átalakulása – hirtelen érdekessé, akár paradigmatikussá is váltak, amelyek az egész terület átalakulásának magyarázatához is kulcsot kínálnak (Štětka & Mihelj 2024). És mindez nem csupán a médiarendszerek vonatkozásában, hanem általánosságban is igaz: a médiakultúra kutatásában több területen is megfigyelhető, hogy a periférián zajló vizsgálatok (például a posztszocialista kultúrakutatás és a posztkolonialista elméletek) termékenyítik meg a sokszor a doxává merevedett nézetrendszereket, elfogadott elméleteket.

A harmadik terület, amelyre érdemes reflektálni, a média- és a társadalomközpontú megközelítések közötti különbségtétel cseppfolyóssá válása. Az eredeti szövegben Bajomi-Lázár (2015: 7) a diszciplínán belüli határok vonatkozásában még úgy fogalmaz, hogy:

…legfeljebb a médiaközpontú és a társadalomközpontú megközelítéseket különböztethetjük meg egymástól: az előbbiek a (tömeg)kommunikáció társadalomformáló hatását, az utóbbiak a társadalom (tömeg)kommunikáció-formáló hatását hangsúlyozzák.

Ehhez kapcsolódóan talán érdemes a „mély mediatizáció” jelenségét kiemelni (Couldry & Hepp 2017, Hepp 2020), vagyis azt, ahogyan az új, digitális technológiák széles skálája (a közösségi média, az applikációk, a blogok, az online újságok), az egyes médiumok növekvő technológiai összekapcsolódása, a hagyományos és a digitális média kapcsolatából létrejövő hibrid médiarendszer (Chadwick 2013) következtében a társadalmi élet legtöbb helyzete, szituációja mediatizálódott. Így a médiarendszer és a mindennapi élet kapcsolata vonatkozásában talán már nem annyira ok-okozati összefüggésekről érdemes beszélni, hanem a médiafolyamatok különböző dinamikáit középpontba állítva érdemes azt a konstitutív szerepet kiemelni, ahogyan a médiatechnológiák újrakonfigurálják a különböző társadalmi jelenségeket. És ezen újrakonfigurációs folyamat egyenes következménye, hogy a szomszédos tudományágak képviselői – így a politológusok, a szociológusok – saját projektjeikben is egyre többször foglalkoznak olyan kutatási témákkal, amelyek korábban a kommunikáció- és médiatudomány területéhez kapcsolódtak, termékeny interdiszciplináris találkozásokra kínálva ezzel lehetőséget.

Nagyon sok terület nem került szóba ebben a rövid hozzászólásban, noha talán fontos volna. Így például érdemes volna arról részletesebben is beszélni, miként alakult át a kommunikáció- és médiakutatások rendelkezésére álló módszertani eszközkészlet, milyen problémákat és lehetőségeket nyit a kutatásban a mesterséges intelligencia megjelenése. Mindenesetre ez a mostani kérdésfelvetés jól mutatja, hogy érdemes a terület működésével kapcsolatos alapkérdéseket feltenni és legalább tízévenként választ keresni ezekre.

Felhasznált irodalom

Angelusz Róbert (1996): Optikai csalódások. Pesti Szalon Könyvkiadó.

Angelusz Róbert (2000): A láthatóság görbe tükrei. Új Mandátum.

Bajomi-Lázár Péter (2015): Rendhagyó szerkesztői jegyzet. A kommunikáció- és médiatudomány magyarországi helyzetéről. Médiakutató, XVI. évf., 1. sz., 5–8. o.

Chadwick, Andrew (2013): The Hybrid Media System. Politics and Power. Oxford University Press, https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199759477.001.0001

Couldry, Nick & Andreas Hepp (2017): The Mediated Construction of Reality. Polity Press.

Gálik Mihály (2015): Hozzászólás a kommunikáció- és médiatudomány magyarországi helyzetéről folyó vitához. Médiakutató, XVI. évf., 4. sz., 95–97. o.

Hamp Gábor (2015): Pillanatkép – 1986. Médiakutató, XVI. évf., 3. sz., 115–117. o.

Hepp, Andreas (2020): Deep Mediatization. Routledge, https://doi.org/10.4324/9781351064903

Imre, Aniko (2009): Identity Games: Globalization and the Transformation of Media Cultures in the New Europe. MIT Press, https://doi.org/10.7551/mitpress/9780262090452.001.0001

Imre, Aniko (2016): TV Socialism. Duke University Press, https://doi.org/10.2307/j.ctv11vc8qz

Miller, Daniel, Elisabetta Costa, Nell Haynes, Tom McDonald, Razvan Nicolescu, Jolynna Sinanan, Juliano Spyer, Shriram Venkatramann & Xinyuan Wang (2016): How the World Changed Social Media. UCL Press.

Štětka, Václav & Sabina Mihelj (2024): The Illiberal Public Sphere Media in Polarized Societies. Palgrave Macmillan, https://doi.org/10.1007/978-3-031-54489-7

Szijártó Zsolt (2015): A kommunikáció- és médiatudomány helyzetéről. Médiakutató, XVI. évf., 2. sz., 75–78. o.

van Dijck, Jose (2013): Culture of Connectivity. A Critical History of Social Media. Oxford University Press, https://doi.org/10.1093/acprof:oso/9780199970773.001.0001

Vásárhelyi Mária (2016): Média- és közvélemény-kutatás a Kádár-korszakban. Médiakutató, XVII. évf., 1. sz., 93–96. o.

Lábjegyzetek

1

Lásd https://kormany.hu/dokumentumtar/fokozatvaltas-a-felsooktatasban-strategia-2016-es-cselekvesi-terv.

2

Az Eduline.hu szakportálon megjelent cikkekből részletesen nyomon kísérhetők a kommunikáció- és médiatudomány szakkal kapcsolatos 2015-ös viták: https://eduline.hu/felsooktatas/kommunikacio_szak_megszunese_vita_J7DN2Q.

3

Így jött létre például az azóta minden évben megrendezett Médiastaféta nevű eseménysorozat, amelyben mindig más kommunikáció- és médiatudomány területén tevékenykedő intézmény látja vendégül a többieket, szakmai fórumot kínálva a tájékozódáshoz, stratégiaalkotáshoz: https://mediastafeta.hu/.

4

Néhány rendszeres időközönként megrendezett konferenciasorozat a teljesség igénye nélkül: Kultúra a digitális forradalom idején (KDFI) – a BME Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék szervezésében, Új média konferencia – a Sapientia EMTE Alkalmazott Társadalomtudományok Tanszéke (Marosvásárhely) szervezésében, a Magyar Kommunikációtudományi Társaság éves konferenciái, Új területek és fogalmak a kortárs médiakultúra kutatásában (KMDK) – a PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék és a Kommunikáció, Média és Kultúra doktori program szervezésében.

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok