Médiakutató 2015 tavasz

Jegyzet

Bajomi-Lázár Péter:

Rendhagyó szerkesztői jegyzet

A kommunikáció- és médiatudomány magyarországi helyzetéről

Letöltés (PDF)

Magyarországon a mai napig nem ismerik el önálló tudományként a kommunikáció- és médiatudományt. Ezt jelzi, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának ma sincs ilyen szakosztálya; e tudományterületen nem lehet akadémiai doktori fokozatot szerezni. Pedig 1969 óta, vagyis a Tömegkommunikációs Kutatóközpont létrehozásától kezdve folynak itt kutatások e téren. Ugyancsak 1969-ben jött létre az első szakfolyóirat, a Rádió és Televízió Szemle, amely 1980 után Jel-Képként működött tovább. 1983 óta szerepel a diszciplina az egyetemi képzésben, 1997 óta pedig doktori program formájában is működik. 2005-ben jött létre a Magyar Kommunikációtudományi Társaság.

Kommunikáció- és médiatudomány Magyarországon…

Magyarországon a mai napig nem ismerik el önálló tudományként a kommunikáció- és médiatudományt. Ezt jelzi, hogy a Magyar Tudományos Akadémiának ma sincs ilyen szakosztálya; e tudományterületen nem lehet akadémiai doktori fokozatot szerezni. Pedig 1969 óta, vagyis a Tömegkommunikációs Kutatóközpont létrehozásától kezdve folynak itt kutatások e téren. Ugyancsak 1969-ben jött létre az első szakfolyóirat, a Rádió és Televízió Szemle, amely 1980 után Jel-Képként működött tovább. 1983 óta szerepel a diszciplina az egyetemi képzésben, 1997 óta pedig doktori program formájában is működik. 2005-ben jött létre a Magyar Kommunikációtudományi Társaság.¹

…és az angolszász országokban

Más a helyzet az angolszász országokban – különösen az Egyesült Államokban –, ahol a kommunikáció- és médiatudomány korán intézményesült, és már jóideje önálló tudományként is elfogadják. Kialakulása szorosan összefüggött a tömegsajtó 19. század végi és az elektronikus média 20. század eleji megjelenésével, hiszen e téren ugyancsak az angolszász országok jártak az élen. A szakirodalom az 1910-es évekig, a chicagoi iskola létrejöttéig vezeti vissza a kommunikáció- és médiatudomány mint önálló diszciplina kialakulásának kezdetét. Ebben az időszakban nyitották meg az első amerikai újságíró-iskolákat is.² A kommunikáció- és médiatudomány alapítói között különösen fontos szerepet töltött be Robert Park szociológus, Charles Horton Coley szociológus, George Herbert Mead pszichológus, John Dewey oktatáskutató, Harold Lasswell politológus, Kurt Lewin pszichoszociológus, Carl Hovland kísérleti pszichológus, Paul Felix Lazarsfeld szociológus és Walter Lippmann közíró, ami önmagában is azt jelzi, hogy komplex, multidiszciplináris tudományról van szó. Az Egyesült Államokban a kommunikáció- és médiatudománnyal foglalkozó első egyetemi tanszékek, doktori iskolák és szakfolyóiratok a negyvenes években jöttek létre. Egyes kutatók – például Karl Erik Rosengren – a kommunikációtudomány kezdeteit ennél jóval távolabbra: egészen az ókorig, vagyis a retorika mint „művészet és tudomány” kezdetéig vezetik vissza.³

Egyáltalán: mi az a kommunikáció?

A kommunikációnak – talán mondani sem kell – számtalan felfogása van. Ezek többsége hagyományosan a Harold Lasswell (1948) nyomán elsősorban transzmisszióként – lényegében információátadásként – leírt modellből indul ki. A James Carey (1989) által bevezetett, ma talán korszerűbbnek tekintett rituális megközelítés ehhez hozzáteszi, hogy a kommunikáció a jelentésekért – voltaképpen a normális és a deviáns, a legitim és az illegitim meghatározásáért – vívott küzdelem. Más szavakkal: a kommunikáció mindig a hatalomról szól, hiszen egy lehetséges definíció szerint hatalma annak van, aki képes befolyásolni, mások mit fogadnak el követendő és mit elutasítandó magatartásként, vagyis képes hatást gyakorolni mások gondolkodására és a viselkedésére. A beszélő szelektálja és új értelmezési keretbe foglalja, más szóval rekontextualizálja a valóságot, igyekszik saját valóságolvasatát érvényesíteni. A kommunikáció tükrözi és formálja az egymással kommunikáló feleknek a társadalmi hierarchiában elfoglalt viszonylagos, azaz egyenrangú vagy alá- és fölérendelt pozícióját.⁴ A kommunikáció e megközelítésben tehát nem más, mint kísérlet a másik gondolkodásának és viselkedésének kisebb vagy nagyobb mértékű befolyásolására, a felek közötti egyenrangú viszony megerősítésére, illetve a másik felett gyakorolt hatalom megtartására vagy megragadására.

Talán ez magyarázza, hogy a kutatások szinte a kezdetektől a kommunikáció természetére és a hatás kérdésére fókuszáltak. Kezdetben a közvetlen emberi (más szóval személyközi) kommunikáció és a tömegkommunikáció vélemény- és viselkedésformáló hatásaira, vagyis a meggyőzésre és a manipulációra összpontosítottak, majd – a negyvenes évek második felétől, amikor felismerték, hogy a (tömeg)kommunikáció hatása korlátozott – azokra a gazdasági, kulturális, társadalmi, technológiai, politikai és pszichés tényezőkre fókuszáltak, amelyek a kommunikációt formálják, sokszínűségét, változatos megjelenési formáit magyarázzák.⁵ A kutatások két megközelítése – az empirikus (leíró-magyarázó) és a kritikai (normatív) megközelítés – azonban a kezdetektől napjainkig egymás mellett, egymással ötvöződve élt. A leíró-magyarázó és a normatív megközelítés együttélése a kommunikáció- és médiatudomány társadalom- és bölcsészettudományi gyökereinek közös öröksége.

Egy definíciós kísérlet

Ez a – lapunkban rendhagyónak számító – szerkesztői jegyzet azzal a szándékkal született, hogy vitát generáljon.

Mit nevezünk ma Magyarországon kommunikáció- és médiatudománynak? Egyáltalán: valóban tudomány-e, vagy csak afféle ezoterikus piszmogás? S ha tudomány, hol helyezkedik el a különböző diszciplinák között? Mi a tárgya? Mik a céljai? Hol vannak – ha vannak – a határai? Milyen megállapításait tekintjük érvényesnek? Milyen módszereket alkalmaz?

Az alábbiakban e kérdések megválaszolására teszek a magyar nyelven olvasható szakirodalom áttekintésével kísérletet, hogy a Médiakutató lapjain eszmecserére hívjam a szakma képviselőit. Javaslatom szerint:

A kommunikáció- és médiatudomány tárgya a közvetlen emberi és a tömegkommunikáció.⁶ A kommunikáció- és médiatudomány egy lehetséges definíció szerint annak a szisztematikus vizsgálata, hogy milyen a kommunikáció természete, milyen hatása van, és milyen tényezők formálják. A kommunikáció- és médiatudomány célja pedig az, hogy 1. e kérdésekre választ keresve szabályszerűségeket (más szóval valószínűségeket) állapítson meg; 2. olyan normatív elméleti kereteket alkosson, amelyekkel értékelni lehet a közvetlen emberi és a tömegkommunikáció minőségét; 3. releváns társadalompolitikai javaslatokat dolgozzon ki; és 4. a megismerés és a megértés intellektuális örömét nyújtsa.

Axióma, hogy nem lehet nem kommunikálni, vagyis – ahogyan Horányi Özséb fogalmaz – a kommunikáció nem jelenség, nem esemény, nem akció, nem aktus, hanem állapot.⁷ Minden egyéni és társadalmi cselekvésnek van kommunikációs vonatkozása. Ezért a kommunikáció- és médiatudomány határait sem lehet megvonni. Legfeljebb – ahogy Denis McQuail írja – a médiaközpontú és a társadalomközpontú megközelítéseket különböztethetjük meg egymástól: az előbbiek a (tömeg)kommunikáció társadalomformáló hatását, az utóbbiak a társadalom (tömeg)kommunikáció-formáló hatását hangsúlyozzák.⁸

A kommunikáció- és médiatudományra tehát olyan interdiszciplináris tudományként tekinthetünk, amely:

• a bölcsészet- és a társadalomtudományok határmezsgyéjén helyezkedik el;
• egyaránt magában foglal döntően leíró-magyarázó és döntően normatív megközelítési módokat;
• egyaránt él kvalitítav és kvantitatív kutatási módszerekkel;
• és egyaránt támaszkodik az esztétika, az etológia, az etika, az evolúciós pszichológia, a filmtudomány, az irodalomtudomány, a jogtudomány, a közgazdaságtudomány, a kulturális antropológia, a matematika, a művészettörténet, a nyelvészet (a pragmatika, a szemantika és a szintaktika), a rendszerelmélet, a társadalomfilozófia, a társadalomtörténet, a technológiatörténet, a politikai filozófia, a politikai szociológia, a politológia, a szociálpszichológia, a szociológia és a pszichológia kutatási eredményeire.⁹

Figyelemre méltó, hogy Denis McQuail nem két, hanem négy kommunikáció- és médiatudományi megközelítési módot talál: a társadalomtudományit, a normatívat, az operatívat, valamint a hétköznapit.¹⁰ E szemléletnek ellene lehet vetni, hogy a döntően leíró-magyarázó és a döntően normatív megközelítés voltaképpen mind a négy, általa beazonosított perspektívát magában foglalja. Ezért talán pontosabb úgy fogalmazni, hogy a (tömeg)kommunikációról folytatott diskurzusnak több szintje van: a tudományos, az alkalmazott és a köznyelvi. McQuail állítása mégis fontos, mert arra hívja fel a figyelmet, hogy a (tömeg)kommunikációról való beszédben keverednek a tudományos alapossággal és a szakmai vagy hétköznapi megfigyelések révén szerzett ismeretek. Ez magyarázhatja a kommunikáció- és médiatudomány státusával kapcsolatos, gyakran megfogalmazott kételyeket is. Pedig a bölcsészet- és a társadalomtudományok közt bizonyosan nem a kommunikáció- és médiatudomány az egyetlen, amelyről elmondható, hogy a róla szóló diskurzusnak több szintje van, vagyis némiképp vulgarizált formában is találkozni vele.

A kommunikáció- és médiatudomány terén tett megállapításokat akkor tekinthetjük tudományos igényűnek (vagyis nem ezoterikus piszmogásnak), ha azok elméletileg és/vagy empirikusan is alátámaszthatóak vagy cáfolhatóak, azaz verifikálhatók vagy falszifikálhatók.

A kommunikáció- és médiatudomány mint gyűjtőfogalom azokat a tudományágakat foglalja magában, amelyek fókuszában a kommunikáció áll, így az interkulturális kommunikációt, a kritikai kultúrakutatást, a médiaelméletet,¹¹ a médiajogot,¹² a médiapolitikát, a média- és politikai tanulmányokat,¹³ a médiaszociológiát,¹⁴ a médiatörténetet,¹⁵ az újságírás elméletét, a sztártanulmányokat, valamint az újmédia-kutatást. E tudományágak természetesen egymásból is merítenek, nem tagolják szigorú választóvonalak őket, hiszen a társadalmi jelenségek vizsgálatának diszciplinákra való osztása valamelyest mindig önkényes: maguk a diszciplinák is elméleti konstrukciók, s így a társadalmi jelenségek általuk sugallt tipológiája nem feltétlenül tükrözi a valóságot. A kommunikáció- és médiatudomány dinamikusan fejlődik (vagy legalábbis változik), ezért az azt alkotó tudományágak listája is folyamatosan bővül. Az itt felsorolt tudományágak természetesen más tudományokba is besorolhatóak – ilyen egyebek között a politológia, a szociológia vagy a történettudomány.

Kutatási módszereit tekintve a kommunikáció- és médiatudomány elsősorban a társadalomtudományok eszköztárából merít, így egyebek mellett fókuszcsoportos beszélgetésen, laboratóriumi kísérleten, kérdőíves kutatáson, összehasonlító történeti elemzésen, tartalomelemzésen, terepkutatáson és mélyinterjún nyugszik. A kutatásmódszertannak természetesen a kommunikáció- és médiatudomány esetében is kulcsfeltétele, hogy a vizsgálat replikálható legyen.

State of the art

Az 1989–90-es rendszerváltás óta és különösen az elmúlt tizenöt évben a magyarországi kommunikáció- és médiakutatás sokat fejlődött. Tartalmas könyvsorozatok jelentek meg. Kiemelkedik közülük a Jel-Kép Könyvtár (Osiris Kiadó & MTA-ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, sorozatszerkesztő: Terestyéni Tamás), az Erasmus Könyvek (Akadémiai Kiadó, sorozatszerkesztő: Sárközy Erika), a Membrán Könyvek (Új Mandátum Kiadó, sorozatszerkesztő: Sükösd Miklós), a Társadalmi Kommunikáció-sorozat (Typotex Kiadó, sorozatszerkesztők: Bátori Zsolt, Hamp Gábor, Horányi Özséb), a Média Hungária-könyvek (Média Hungária, sorozatszerkesztők: Csermely Ákos és Sükösd Miklós) az Antenna Könyvek (PrintXBudavár Zrt. & Médiakutató Alapítvány, sorozatszerkesztő: Kozma Zsolt). Ezek mellett az elmúlt években a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság Médiatudományi Intézete két könyvsorozatot adott ki: a Médiatudományi Könyvtárat (Médiatudományi Intézet, sorozatszerkesztők: Koltay András, Nyakas Levente) és a Complex-könyveket (Complex Kiadó, sorozatszerkesztők: Koltay András, Nyakas Levente). Számos hosszabb-rövidebb életű folyóirat is működött, köztük a már említett Jel-Kép mellett a Magyar Média, a Mediárium, a Kommunikáció–Média–Gazdaság és az Információs Társadalom, valamint a Médiahatóság által támogatott In Medias Res. A hatóság 2010-ben beszüntette a független folyóiratok és könyvkiadók támogatását.

A Médiatanács Médiatudományi Intézetet működtet, amelynek támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Központjában létrejött egy Médiatudományi Kutatócsoport is.

* * *

Mint minden definíciós kísérlet, az itt írtak is némileg önkényesek. Attól függően, hogy ki milyen társtudomány felől közelít a közvetlen emberi és a tömegkommunikáció kérdéseihez, a kommunikáció más és más aspektusait tekinti fontosnak vagy érdekesnek, ám ezeket az aspektusokat – épp azért, mert minden emberi és társadalmi jelenségnek van kommunikációs vonatkozása – aligha lehet a teljesség igényével felsorolni. A fentieket ezért csupán vitaindítónak lehet tekinteni. Kiváncsian várjuk hozzászólásaikat!

Bajomi-Lázár Péter

© Médiakutató Alapítvány 2000–2026.   Impresszum   Etikai szabályok