Tartalomjegyzék – 2022 ősz-tél

Gayer Zoltán:

Mi a média?

Javaslat egy új médiatipológiára

Tanulmányomban amellett érvelek, hogy az internetről nem érdemes médiumként beszélni. Médiumoknak az internet csatornája révén működő alkalmazásokat és weboldalakat kell tekintenünk. Meghatározásom szerint a médium egy adatállományhoz köthető, algoritmusalapú kódolási rendszer. E gondolatmenetet tágabb keretbe helyezem, és kidolgozok egy olyan kategóriarendszert, amelynek segítségével minden – régi vagy új – médium egyaránt meghatározható.

Kulcsszavak: algoritmus, internet, Facebook, média, médium, televízió, TikTok, rádió

Szerkesztői előszó

A magyar média a 2010-es években

A magyar média az elmúlt bő évtizedben látványos átalakuláson ment keresztül. Röviddel azután, hogy a politikai rendszerben „centrális erőtér” jelent meg, a médiarendszerben is centrális erőtér alakult ki: ma az MTVA és a KESMA mintegy 500, zömmel közpénzekből finanszírozott, ám kizárólag a kormányzat narratíváit visszhangzó médiumot tömörít és koordinál.

Polyák Gábor:

Magyarország: Az illiberális médiapolitika három pillére

A tanulmányban összefoglaljuk Orbán Viktor illiberális médiapolitikájának főbb eszközeit. Ezek az eszközök három pillérbe sorolhatók. Előbb azt az új szervezeti hátteret mutatjuk be, amely lehetővé tette a politikai befolyás gyakorlását a felügyelőbizottságokon keresztül, majd a piaci manipuláció eszközeit elemezzük, végül azt is vizsgáljuk, hogyan uralja a kormánypárt a politikai diskurzust Magyarországon.

Kulcsszavak: állami reklám, független médiafelügyelet, információszabadság, médiapolitika, öncenzúra, sajtószabadság

Bátorfy Attila:

Egy autoriter médiarendszer felé tartó ország: Magyarország

A magyar sajtószabadság eróziója folyamatosan és jól dokumentált, a külföldi érdeklődők számára is hozzáférhető tény. A politikatudománynak vannak egymással vitatkozó elméletei a magyar politikai berendezkedés rendszerszintű értelmezéséről, viszont a magyar médiaszíntér tulajdonságainak elméleti szintű megközelítései szórványosak és hiányosak. Ebben a tanulmányban a 2010 óta hatalmon lévő Orbán-kormányok által önkényesen – adminisztratív-szabályozási, állami finanszírozási és kommunikációs eszközökkel – átalakított magyar médiarendszer tulajdonságainak leírása alapján arra teszek kísérletet, hogy elhelyezzem azt a klasszikus és újabb médiarendszer-elméletek között, és ezzel kiegészítsem az eddigi megfigyeléseket néhány újabbal. Rámutatok arra, hogy Orbán Viktor médiával kapcsolatos tekintélyelvű elképzelései már legalább az első kormányzása óta világosak voltak, és amellett fogok érvelni, hogy noha a magyar médiarendszer a kevert jellegzetességei ellenére nem passzol egyetlen médiarendszer-elméletbe sem, ez csakis annak köszönhető, hogy ezek az elméletek utólag rajzolnak kontúrokat a dinamikusan változó médiatereknek. Ennek belátása véleményem szerint abban segíthet bennünket, hogy a hatalom és a média viszonyának vizsgálatakor azonosíthassuk a médiarendszerek archetípusait. Ezt a média autoriter átalakításhoz használt eszközök és hatásaik bemutatásán keresztül teszem meg, és amellett fogok érvelni, hogy a magyar médiarendszer a Siebert, Peterson és Schramm (1956/1984) által felállított kategóriák közül dinamikájában az autoriter és ezen belül is a szovjet-kommunista típusú médiarendszerhez hasonlít.1

Kulcsszavak: médiarendszerek, médiaszabadság, politika és média, politikai befolyás, sajtószabadság

Sükösd Miklós:

Orbán áldozatai

A félelemkeltés és ellenségképzés szónoklatai a populista propagandaállamban Magyarországon

A tanulmány feltárja Orbán Viktor populista retorikájának alapjellemzőit, amelyek 1989-től a 2020-as évekig lényegében azonosak maradtak. A nemzet egészét kisajátítva szónokol, demokratikus ellenfelek helyett elvetemült ellenséget fest le, és külső megszálló hatalom ellen mozgósít. Orbán szónoklataival a magyar nemzettudatban történelmileg gyökerező áldozatiságot és sérelmi kultúrát aktív gyűlöletpolitikába fordítja át a félelem, a rettegés és a bosszúvágy módszeres felélesztésével és az aktuális ellenségek megnevezésével. Retorikájával felébreszti a félelmetes, veszélyes világtól megmentő autoriter vezető iránti vágyat és a drákói rendszabályokkal működő diktatorikus állam igényét. Elméleti szempontból Orbán szónoklatait és azok hatásmechanizmusát a beszédaktus-elmélet, a biztonságiasítás és a reszentiment fogalmaival elemzem. Az empirikus anyag Orbán híres 1989-es beszéde és az elmúlt húsz évben tartott szezonális szónoklat-sorozatai (ezen belül egy negyvenegy beszédből álló adatbázis másodelemzése).1

Tófalvy Tamás:

Újságírók online zaklatása Magyarországon

Formák, megküzdési mechanizmusok és a sajtószabadsággal való összefüggések

Az International Press Institute (IPI) On the Line projektje magyarországi szakaszának 2017-es zárójelentése bemutatja a magyar online újságírók internetes zaklatásának feltárását, vizsgálatát és elemzését célzó három hónapos kutatás eredményeit. A projekt célja az volt, hogy felmérje, milyen típusú zaklatásnak vannak az újságírók kitéve, jellemzően kik zaklatnak kiket, és az újságírók miként reagálnak az online verbális agresszióra. A jelentés nyolc alapvető internetes agresszióformát különít el: a retorikai agressziót, a trollkodást, a bullyingot, a fenyegetést, a nyilvános megszégyenítést, a kibertámadást vagy hekkelést, a magánszféra megsértését és a rosszindulatú közösségimédia-tevékenységeket. Mindezek közül a leggyakoribb, napi szinten tapasztalt zaklatásforma a retorikai agresszió és a bullying, privát és nyilvános csatornákon egyaránt. A jelentés három olyan fő bizonytalansági tényezőt határoz meg, amely az újságírók rendszeres internetes zaklatásából eredően veszélyt jelenthet a magyarországi újságírás és a nyilvánosság demokratikus működésére nézve: az enyhe dermesztő hatást, az érzéketlenítő hatást, valamint az eleve hátrányos helyzetű társadalmi csoportok ellen irányuló agressziót – az utóbbi a leginkább a női újságírók ellen elkövetett erőszakot jelenti.

Kulcsszavak: IPI jelentés, Magyarország, online zaklatás, újságírók

Szerkesztői előszó

A 2022-es választások

Aktuális számunkban két írás foglalkozik a 2022-es évi magyarországi parlamenti választások politikai kommunikációjával. Mindkét írás alaptémája az, hogy a politika – amint az élet más területei is – egyre mediatizáltabbá válik. Bár a politika mediatizálódásának útja az egész XX. századot jellemezte, napjainkra ez szinte kizárólagossá vált. Még fontosabb talán, hogy a politika és a politikai kommunikáció változása elsősorban a közösségi platformok használatához köthető. A platformkommunikáció sajátosságai meghatározzák a politikai kommunikáció stratégiai jellegét is. A két cikk felmutatja és tudományos igénnyel elemzi azokat a jellegzetességeket, amelyek a populista identitáspolitika sikerét megalapozzák.

Juhász Vanessza – Bene Márton:

Sok beszédnek sok az alja?

A pártok és pártvezetők online argumentációjának vizsgálata a 2022-es országgyűlési választási kampányban

A 2022-es országgyűlési választási kampányban azt vizsgáltuk meg, hogy a politikai vita egyes elemei, így a szubjektív vélemény és az egymásra való reagálás milyen mértékben és minőségben van jelen a politikai szereplők Facebook-kommunikációjában. Kutatásunk során pártok és pártvezetők 2441 kampány alatti Facebook-bejegyzését elemeztünk. Eredményeink szerint a politikai szereplők véleménytelített kommunikációt folytatnak a közösségi oldalon, és nagymértékben közpolitikai kérdésekre fókuszálnak. Tényalapú forrásokra ritkán támaszkodnak, és az ad hominem érvelés nagy szerepet játszik megnyilatkozásaikban, viszont egyéb érvelési hibák kevésbé jellemzőek kommunikációjukra. Az egymás megszólalásaira adott reakciók igen ritkák a vizsgált bejegyzésekben. A főbb mintázatok hasonlóak a politikai oldalak között, viszont elmondható, hogy általánosságban az ellenzéki oldalak argumentatívabb, reaktívabb és több érvelési hibát alkalmazó kommunikációt folytatnak, mint a kormánypárti oldalak.

Benczes Réka – Szabó Lilla Petronella – Virág Ágnes:

It’s showtime: a politika showműsor metafora a Fidesz 2022-es választási kampányában

A kognitív nyelvészet fogalmi metaforaelmélete szerint az elvontabb fogalmakat gyakran konkrétabb fogalmakon keresztül értelmezzük. Ilyen elvont fogalom a politika, amely az amerikai kultúrában a 20. század második felétől a showműsor fogalomkészletén keresztül is megjelent. A politika showműsor metafora például a politikusokat a showműsor szereplőiként, a választókat pedig a műsor nézőiként jeleníti meg. E metaforikus értelmezés kapcsán nem állapítható meg negatív értékítélet. A politika showműsorként való értelmezése megjelent a magyar politikai diskurzusban is, mégpedig a legutóbbi, 2022-es országgyűlési választási kampányban, a Gyurcsány Show című kampányvideóban. A videó a politikát bukott műsorként értelmezi, tehát a metaforikus értelmezés kapcsán negatív értékítéletet tartalmaz. Tanulmányunkban arra a kérdésre keresünk választ, hogy az amerikai kontextusban a politikát showműsorként ábrázoló metafora miképpen vált egyértelműen negatívvá a kortárs magyar viszonyokra adaptálva.

Kulcsszavak: Fidesz, fogalmi integráció, fogalmi metafora, Magyarország, negatív kampány, politikai diskurzus

Lajkó Ádám:

A szabadkőművesség és az első világháború

Egy összeesküvés-elmélet születése és a magyar sajtó

A tanulmány a második világháborús szélsőjobboldali ideológia egyik kedvelt toposzának, a szabadkőművesség első világháborús felelősségéről szóló elméletnek az eredetét vizsgálja. Célja annak bemutatása, hogy milyen kontextusban tűnt fel ez az értelmezés, és miért válhatott a kialakuló szélsőjobboldal világképének egyik érzelmi vonatkoztatási pontjává. Bemutatja, hogy a háború és a szabadkőművesek közötti kapcsolatról szóló elmélet már 1914-ben megjelent a magyar sajtóban. Az elképzelés először a politikai katolicizmus radikális ágán belül, a polgári radikálisokkal folytatott polémia egyik elemeként tűnt fel. Szorosan kötődött a nemzetiségi kérdéshez és a területi integritás témaköréhez: az elmélet hívei a Monarchiát fenyegető irredentizmust a szabadkőművesség eszközeként ábrázolták. Az olasz hadba lépés kapcsán az elképzelés a kormánypárti sajtóban, a Rákosi Jenő szerkesztette Budapesti Hírlapban is feltűnt. A tanulmány bemutatja, hogy az antantállamok külpolitikáját alátámasztó nyilvános retorika katalizátorként hatott az elmélet fejlődésére, ebben az irodalomban a polgári radikálisok az antant érdekeit képviselő erőként jelentek meg. Végül azt vizsgálja, hogy az elképzelésnek milyen szerepe volt a trianoni békeszerződést a szabadkőművességnek tulajdonító elméletek megalapozásában.

Kulcsszavak: első világháború, nemzetiségi kérdés, polgári radikálisok, politikai katolicizmus, szabadkőművesség, szélsőjobboldali világkép

Fejes Katalin:

A nő, aki az 1930-as években diktálta és irányította a divatot: Guthy Böske

Guthy Böske tíz éves divatújságírói karrierje páratlannak számít az 1930-as évek zsurnalisztikájában. Szinte minden reprezentatív eseményen megjelent, írásaiban a modern nő stílusát formálta, ezért a neve egybefonódott a modern nő imázsával. A zsidó származású újságíró a Színházi Élet divatrovatának szerkesztőjeként a társadalmi reprezentáció polgári formáját alakította a magyar társadalomtörténet egy olyan korszakában, amikor az általa képviselt a polgári értékrend fokozatosan háttérbe szorult. Guthy Böske szakmai pályafutása szorosan összekapcsolódik a Színházi Élet megjelenésével. A korszak népszerű magazinjának divatrovatszerkesztője társadalmi státusánál fogva formálta a mindennapok divatját, így jelentős befolyással bírt a magazinban megjelent írások és fotók reprezentációján keresztül a kollektív reprezentációra.

Kulcsszavak: divatújságíró, Horthy-korszak, modern nő, társadalmi reprezentáció, zsidótörténet

Murai András:

Helyfoglalás, avagy a mozgókép őskora Magyarországon

Füzi Izabella A vurstlitól a moziig című könyvéről

Füzi Izabella A vurstlitól a moziig című monográfiájában a hazai mozgóképkultúra őskorszakát vizsgálja, a legelső filmek vetítésétől a mozi intézményrendszerének kialakulásáig. A szerző által megjelölt kiinduló év 1896, mert ekkor készül el Magyarországon az első film, és ebben az évben láthat először mozgóképet a hazai közönség. Bár nemzeti filmtörténetünk születését Zsitkovszky Béla 1901-es A táncz című alkotásához kötjük, az első mozgóképet hazánkban öt évvel korábban francia operatőr készítette, a kinematográfot feltaláló Lumière fivérek megbízásából. Füzi a másik korszakhatárt 1914-ben jelöli meg, amit két jelentős változás indokol. Ekkor már egyértelműen kialakul a film előállításának (gyártás), terjesztésének (forgalmazás) és vetítésének (mozi) egymást feltételező, ugyanakkor világosan elkülönülő intézményrendszere, illetve ekkor veszi át a narratív film az uralmat, ki- vagy háttérbe szorítva minden más filmtípust. Ekkoriban tűnnek végleg el a kínálatból az életképeket bemutató és a rövid, trükkökre épülő mozgóképek, és veszi kezdetét az egész estés, történetet elbeszélő játékfilmek uralmának hosszú, máig tartó időszaka.

Maksa Gyula:

Tankönyv a médiaműveltségért

Szíjártó Imre és Nagy Péter a Mozgóképkultúra és médiaismeret tankönyv a 11–12. évfolyam számára című könyvéről

A közoktatás tizenegyedik és tizenkettedik évfolyamán tanulható mozgóképkultúra és médiaismeret tantárgy kerettantervének megfelelő, ugyanakkor a kortárs médiakultúra és a középiskolások mindennapjait meghatározó médiakörnyezet jellegzetességeit is figyelembe vevő tankönyv jelent meg nemrég: Szíjártó Imre és Nagy Péter munkája. A diákok (és akár a tanárok) médiaműveltségének fejlesztését szolgáló tankönyvről van szó, amely nemcsak a szövegértést, hanem az egyéni és a közös szövegalkotást, a mozgókép-alkotást, a prezentálást, az eszmecserét, az együttműködési készséget és általában a kreativitást, valamint a kritikai érzéket is fejlesztheti. Nem feltétlenül professzionális újságírókat, kommunikációs szakembereket vagy médiaelemzőket nevel – ez nem is elvárás egy tankönyvvel szemben –, de alapvető médiaértési jártasságokat ad.

Bajomi-Lázár Péter:

Két könyv a demokráciáról és a populizmusról

John Keane: A demokrácia legrövidebb története Jan-Werner Müller: Mi a populizmus?

A 2010-es és a 2020-as években a liberális demokrácia válsága és a populista politika reneszánsza sok gondolkodót sarkalt az okok feltárására. Egyes szerzőket médiacentrikus látásmód jellemez: ilyen például a Trump megválasztását és a brexitet elsősorban médiakommunikációs okokkal magyarázó Andrew Chadwick (2017), illetve Manuel Castells (2019) könyve. Másokat inkább politikacentrikus látásmód jellemez: ők a demokrácia válságáért elsősorban a médián túli tényezőket tartják felelősnek: ilyen például Jan Zielonka és Jacques Rupnik értekezése (2020). John Keane, illetve Jan-Werner Müller itt tárgyalt könyve az utóbbiak közé tartozik: a szerzők megemlítik ugyan a média szerepét, de csupán futólag. A demokrácia legrövidebb története és a Mi a populizmus? közös vonása, hogy szerzőik történeti perspektívából közelítenek vizsgálatuk tárgyához. Lényeges különbség azonban, hogy Keane könyvének központi témája a demokrácia, s a populizmus kérdését csupán röviden tárgyalja, míg Müller könyvének fókuszában a populizmus kérdése áll, és csupán érintőlegesen vizsgálja a demokrácia témáját. A két könyv közös vonása az is, hogy a populista kormányzás példáit idézve mindkettő éles kritikát fogalmaz meg a kortárs magyar politikai rendszerről.

Lendvai Gergely Ferenc:

„Metaforák” platformszabályozásra

A Bayer Judit, Bernd Holznagel, Päivi Korpisaari és Lorna Woods által szerkesztett Perspectives on Platform Regulation: Concepts and Models of Social Media Governance Across the Globe című könyvről

A címben szereplő parafrázis a könyv bevezetőjéből származik, Monroe E. Price világhírű médiajogász és jogtudós tollából, aki a platformokat metaforákként értelmezi. Találó kép, a platformok és a platformszabályozás ugyanis magában foglal számtalan diszciplínát, elméletet, tudományos és professzionális attitűdöt, formát, mintát, gondolatot, problémát, kérdést és választ. Mégis, a platform egyfajta jelkép: az emberi és a digitális létezés találkozása. A szerkesztők és a szerzők ezt a metaforát igyekeztek kibontani ebben a grandiózus tudományos műben. A könyv a következő öt nagy témakör mentén elemzi a platformszabályozást: platformszabályozási modellek, transzatlanti térségen túli szabályozás, témaalapú szabályozás (a médiajog és az adatvédelem kérdései), gyűlöletbeszéd, dezinformáció és az az elleni lépések lehetőségei. E recenzióban a fenti öt kategórián keresztül reflektálok a műre.